ÉLETE LEÍRÁSA MAGÁTÓL¹

Minekelőtte Lejdából elindulnék, egy beteges szegény vén anglustól öt vagy hat hétig angliai nyelvet tanulék, hogy avagy csak az ételt-italt tudjam megkérni, mely tanulás noha kurta volt, mégis nekem nagy könnyebbségemre volt Angliában, ahol kénytelenítették, ha rosszul is, ha rosszat is, csak mégis az ő nyelveken beszélleni, mert pap, professzor is merő csigázásnak tartja, ha deákul² kell beszélni.

Az öcsémmel jött volt fel egy Háromszéken torjai Könczei Mihály nevű inasnak, és egy Udvarhelyi Mihály nevű typographus³ legény, de ez a maga költségén akarta a mesterséget kitanulni, szolgált mégis ételért, mert énnékem eddig Németországban szolgám vagy inasom nem volt, az egyéb költség azt nem engedte és könyvek s mathematicum instrumentumokra is sok pénz ment. Hozott ekkor a szegény öcsém nékem lemenetelemre száz aranyat és az atyámtól olyan instructiót, hogy Csernátoni maradjon az öcsémmel, Könczei vélem jöjjön haza. Én az öcsémet, Könczeit, Csernátonit hagyám Lejdában, s magam egyedül decemberben anno 1663. indulék Angliába, de mind a tenger szelességétől félvén, már télben, mind hogy Hispanicum Belgiumban⁴ is valamit lássak, azért intézém utazásomat eszerént.

Lejdából menék Hágába, noha voltam ott azelőtt is, de keveset, és most is csak kevés múlatásom után Rotterdam, Dordracum, Middelburg, Zierikzeere és onnét egy tenger öblén által Slusára. Amikor Middelburgról Zierikzeere csak egy kis vitorlácskájú hajón éjjel mentünk, a refluxus⁵ egyszer a szárazon hagya, mert nem is a tengeren voltunk, de én a setétben azt tudtam, hogy a tengeren feneklettünk meg, és márcsak elveszünk. Én fogám a pennámat, és hártyára két kis cédulára felírám deákul, franciául és németül nevemet, hazámat, atyámat és tudósításra való alkalmatosságot, és ezt kis mértékbe öszvehajtogatám, s papirosba tűrvén, cérnával erősen bétekerém, s spanyolviasszal oly erősen béöntém, csinálám, hogy a víz sokáig sem hatotta volna meg, és egy kis zsinórkánál fogva egyiket a nyakamba, másikat a bal kezem bokájához kötém avégre, hogyha a tengerbe vesznék, és testemre akadna valaki, tudják tudósítani akiket illik; ezt azután is, valamikor tengerre mentem, mindenkor így praktizáltam. A víz a nappal megjöve, s hamar Zierikzeere jutánk. Én ott ebéden valami kövér berbécspecsenyétől és osztán a tenger szeszétől megcsömörölvén, olyan betegen érkeztem Slusába, hogy rettenetes; de hát az Isten gondviselőt rendelt nékem. Amely nagyobb hajóban Zierikzeeről Slusába mentem, abban akada hozzám egy francia öreg nemes ember, Svéciából hazájába igyekező; Lugdunum⁶ felé volt, amint mondotta egy faluja. Ez a hajóban megismerkedvén vélem, azon vendégfogadóba és szobába is szállottunk, látá, hogy rosszul vagyok, tudakozá, hogy ki vagyok, mint s hová megyek s a többi. Megértvén mindent, monda: Énnékem az utam nem az ugyan közel is, de én bizony el nem hagylak, valamig jobban és kedved szerént való helyen és ismerőidnél nem lészesz. Melyet meg is teljesíte, Calais, vagy deákul⁷ Caletumig elkerült énérettem többet húsz vagy huszonöt mérföldnél, és úgy viselt magamra s egyetmásomra gondot, testvér, atyámfia sem tett volna többet. Utunk volt Bruga, Nieuport, Ostenda, Dünkirka, Calais-re, mindenütt kicsiny hajón, canálisokon.

Brugában oly nehezen voltam, hogy ha attól nem féltem volna, hogy pápista, mégpedig Hispanicum birodalomban reám jőnek, kivált ha nehezedem, a páterek, nagy fizetésért sem keltem volna fel az ágyból; a hónom alatt fogva úgy segített menni a hajóból ki s bé. Nieuportnál hogy a terehhordozó felettébb sokat kért vala én egyetmásomért, és ő annyit adni (noha az én erszényemet odaadtam, és kértem, hogy kicsidért ne veszekedjék) nem akart, és emez morgani kezde, hogy a turbát kiveszi a hajóból, a koszperd⁸ maroklatjára veté a kezét, s mondá az embernek: Vedd ki a turbát, de az ördög elvigyen engemet, ha mindjárt meg nem öllek ezen szempillantásban. Emez nem mere hozzányúlni, elméne s mü is elmenénk a hajóval. Mondám néki: Az Istenért kérlek, ne veszekedjél vélek, kiváltképpen énérettem, te gallus vagy, ezek spanyolok, vagy azoknak subditusi, tü egymást gyűlölitek, bizony megölnek. Azt mondja: Nem ölnek, de ha tudnám, hogy megölnek is, énvélem ne veszekedjék, mert az ördög elvigyen ha meg nem ölök elébb bennek. Igen kemény, noha csak kisded kapdosó, csicseréző⁹ vala, religióra pápista¹⁰ vagy katolikus, de hozzám az aránt is igen jó ember volt, melynek bizonyságát is adá, tudván, hogy református vagyok.

Calais-ba érkezvén, ő kereste-é vagy csak az Isten igazgatta, református emberhez szállánk, kinek is recommendált, ez már Franciában lévén, ki is mint gyermekét, úgy fogadott s tartott. Itt egy-két nap nyugodván, jobban lők, ő mind ott volt és nem az enyimen, hanem mindenütt a maga költségén. Egykor kisétálánk a tengerhez, hogy én Angliába menő hajót tudakozzak; távolkán egy kis kapun hozzák a venerabilét ki előttünk oldalfélt, ő vallása szerint letérdeple valami ott heverő vaságyúra, mert a föld havas, jeges és rút sáros¹¹ vala; és nékem mondá: Ereggy hátra emerre, ne tégy botránkozást ezeknek. Én elindulék a tengerparton hátra; sok hajós volt ott, de nagy sár lévén, nem térdepelhetett, egy vénasszony is vala, ki is a pálcája végére támaszkodott és úgy imádkozott, én pedig csak megyek. Kezdék némely hajósok egyszer mondani az ott való neve szerént a reformátusoknak: Voyez un gueux, un hugenot¹²; a szüle meg ismét: Csak fogjátok, vessétek a tengerbe. De a hajósok csak nevették; mindazonáltal az én jó francia társam meghallván, felugrék az ágyúról, odajöve, s mondá, hogy senki hozzám ne nyúljon, mert bizony tízet is megöl bennek, s koszperdre veté a kezét. Fordula a szülének: Aha vén boszorkány, ilyen szép ifjú gavallért kellene vízbe vetni? inkább nosza, hajós kenyeresek, vessük bé ezt a szülét, próbáljuk meg, lemégyen-é a vízben, boszorkány-é, nem-é. Kacagták a hajósok, a szüle elmorgá, mü is nevetve hazamenénk a városba a szállásra. Ő másnap hazaindula, s kérte, hogy ha arra Lugdunum¹³ felé megyek, keressem fel, bizony jó szívvel lát, vadászni is viszen, mert vagyon tíz vagy tizenkét kutyája; magának, falujának nevét akkor felírtam volt, de most nem jut eszembe. Én pedig általmenék Angliába Dover nevű portus¹⁴ és városba, mely szép üdőben meglátszik, kivált perspectivával jól egyik a másikból, és onnét Londinumba, de az úton nagy szerencsétlenségem lőn.

Egy nagy imperii comes¹⁵ de Waldeck, ki azután fejedelemnek is tétetett volt, jövén Párisból Londinumba, engem a doveri postamester avval indíta el paripán, ő négy szolgájával volt, sietett, az én lovam elálla, ők csak elmenének. Egy erdőben, éjszaka, havas esőben, csak egyedül ott maradék, gondolhatja akárki, ha volt-é búsulásom; sarum, sarkantyúm nem volt, csak cipellősben, strimfliben voltam, mérgemben bicsakommal öklödőztem a ló farát, de mivel setét volt, és a palást is a nyakamban békötve volt, annak szárnyát mind elvagdaltam a szurkálással, mégis a lovon is sok esett, merő vér volt az alja ott a szakadozott palástnak, melyet csak azután a házban vettem eszembe. Leszállottam, vezettem, de a hó, locs s sárban nem lehetett csak cipellősben, a vizes palástban még a lóra felülni is majd lehetetlen volt; féltem is, idegen országban, nyelvtudatlanság, éjszakai setét, lovon sem ültem volt már harmadfél esztendőtől fogva, kalauz csak a ló volt maga és az út. Egyszer éjszaka kilenc óra felé bémászánk Rochester nevű városba, de én akkor az iszonyú setétben, város-é, falu-é, nem láttam. Egy házhoz csak bé, az özvegy asszonyé volt, és noha vendégfogadó nem volt, mégis befogada, jól felserdült ifjú legény fia és eladó leánya vala. Mondom nékik, amint tudtam: hogy a ló állott el, s én is rosszul vagyok; úgy is volt. A legény turbámat leoldá, s a lovat elvivé, az asszony s a leány szép, jó meleg házba felvivének, néztek, szántak, a palástot levették rólam, a sáros¹⁶ cipellőst, salavárit is leoldá a leány, s meleg vízben csendesen jól megmosá, nem is mosta teljes életemben leány meg az én lábam, csak akkor; az anyja jól látta, hogy félek: biztatott. Egyszer hallám, hogy az óra üte kilencet, úgy tetszik; megbízám magamat, de mégis nagyobb bátorság okáért, hogy el ne sikkaszthassanak, egy cédulát írék s küldék a prédikátornak a legénytől ki is választ és egy kanna finom sert hoza, noha volt a gazdasszonynak is. Látám én, hogy az Isten ló-kalauz által anyám, öcsém, húgomhoz vezetett, bizony úgy cselekedtek rajtam; jó vacsorát is készítének, de keveset ehettem, azelőtti egynéhány napi betegség maradéka és a fáradtság s hideg általverése miatt; szép paplanos, derekaljas ágyat melegítének, s én abban virradatig aluvám jól. Reggel megköszönék, fizeték nékik mindent, a lovat még éjszaka elvivék az ő helyére, és noha én azt rútul megsebhettem volt, de énnékem elő sem hozták; menék a prédikátorhoz, látom, hogy nagy szép mezővárosban vagyok, flöstökömet ada, amely bizony jólesék, ló és postilio¹⁷ jöve, s bémenék Londinumba, hol Istennek gondviselését tapasztalám. Jászberényi Pál, a Keresztúri üdejében való praeceptorom, Londinumban híres gyermektanító ember volt a Keresztúri methodusával, úgyhogy osztán a király engedelméből publica scholát¹⁸ tartott, de kivált urak, főemberek gyermekeiből usque¹⁹ ad invidiam malorum et ipsius exitium²⁰; azután egynéhány esztendővel mérget fogtak volt adni a szegénynek. Evvel én Lejdából correspondeáltam, s megírta, hogy hol és micsoda utcában és micsoda jel alatt való házban lakik: Charingcross etc. Mondám én a hajósnak Gravesandnál, ki is engem csak nem messze szállíta onnét ki; és ott egy terehhordozó, ki turbámat vitte, elvezete abban az utcában egy vendégfogadóba, hogy onnét aztán osztán a szállást könnyen felkereshetjük. Hát Isten Jászberényit, noha semmit akkoriban énrólam nem tudott, éppen abba a vendégfogadóba hozta valami barátjával pityizálni; bémenvén a házba sem ő, sem én egymást meg nem ismertük, kilenc esztendő kivált az én gyermekségemben és mind a kettőnkben a köntös nagy változást csinálván. Én ott a gazda szolgájával kezdvén tudakozni a Jászberényi szállásáról, meghallá, odajöve, kérdé, hogy mit akarok, talán Bethlen Miklós vagyok? Mondám, hogy az. Elhüle, megölele, mintha fiát vagy öccsét kapta volna, megcsókola, és felette sok emberséggel, barátsággal volt hozzám, valamig Angliában laktam, és pénzt is majd százhetven vagy kétszáz tallérig adott, kit ajándékon, kit kölcsön, melyet azután egynehány esztendővel fizettem meg egy Jászberényi Mátyás nevű atyjafiának és legatariusának, az ő halála után szegénynek. Bezzeg ez, ha Isten éltesse, és az enyedi kollégiumban az atyám és én munkám által lejöhessen, feltámasztja vala Keresztúri Pált és Apáczai Jánost.

Megtelepedvén én Londinumban, írék az öcsémnek, hogy jöjjön el oda mindenestől, el is jöve ő, Csernátoni, Könczei, Udvarhelyi; mely bizony valóban rosszul és bolondul esék, mert mü, a Jászberényi erszénye is taszítván, szállás, köntös, asztal dolgából, mindenből urizálni kezdénk, csak azért, hogy a királyt, dux Eboracensist, Rupertus palatinus²¹ Rhenit²² köszönthessük és udvarhoz járhassunk. Mivel a király, Carolus II-dus²³ ekkor gyászlott, fekete köntösre nagy haszontalan költséget tevénk; meglőn ugyan a király köszöntése in publica solenni audientia²⁴, rettenetes sok úr jelenlétében egy palotában; a király a tűz előtt fenn állván, kalap a fejében, egyet-kettőt ellépék a tűztől a palota közepe felé, bizony nem hiszem érettünk, hanem hogy a sok hercegek és urak körül férhessenek, kik olyan közel állottak hozzá kereken, hogy alig volt egy singnyire a kezek a királytól, jobb kezeket mintegy a királyt rátolulástól oltalmazó formán fenntartották, akik legközelebb estek hozzá. Francia nyelven köszöntém, és a kesztyűjét elfelejtvén üdején a jobb kezéről levonni, fél térden ott kelle állnom, míg levoná csókolásra nékem, öcsém és Csernátoninak; osztán fennállván én is, tudakozék szép kegyelmesen holmit Erdély felől, és hogy hol tanultam, rövideden, s elbocsáta. Egy ceremoniarum magister²⁵ vitt fel a szállásáról a maga hintóján s az is hozott vissza; az említett két nagy fejedelmeket is házoknál köszöntöttem. Némely nagy urak híttak ebédre, gazdag és pompásan tartottak, aminthogy rendszerént úgy is élnek, és bizony barátságos emberek is az anglusok természet szerént.

Egy gallus prédikátor Duvel nevűvel ismerkedtetett volt meg Jászberényi, minthogy úrvacsorát is a gallica ecclesiában vettem karácsonyban, az ismerkedtetett osztán sok emberekkel meg. Kivitt Hamptoncourt királyi lakóhelybe és Windsorba, itt hallottam legszebb orgonát, és itt láttam legszebb asszonyt életemben, egy windsori canonicus²⁶ feleségét²⁷.

Minthogy Angliában az asszonyoknak, leányoknak köszöntésének módja a szájok végének megcsókolása, mint a magyarok között a kézfogás, egyszer én s az öcsém rútul jártunk. Ebéd előtt egy főembernél rendben állván a felesége és egy házas s két hajadon leánya, a leányát megcsókolók, de az öregasszonyt nem, melyet megszégyenle, de Duvel megmente, és osztán megtaníta, hogy kezdjük azt a tisztesség csókját a nagyasszonyon, amint rendet állanak, és végezzük az ifjabb leányon, gyermeken; ebéd után pedig csak a gazdaasszonynak köszönjük úgy csókkal meg a jóltartást. Úgy követtük osztán mü is, de Csernátoni sohasem csókolt egyet is.

Oxoniumba is a nagy híres akadémiát látni elmenénk, és ott öt napot múlatánk. Ennek magának, kollégiuminak, bibliothékájának, tanulói számának, épületeinek etc. leírására könyv kellene. A professorok igen becsülettel láttak, s rendre vendéglettek, de nehezen beszéllettek deákul.

Egy Vilhelmus Curtius nevű öreg német úrral is ismerkedtem volt itt meg, aki Fridericus V. cseh király tanácsa volt, nagy tudós ember, ezt adta volt nékem Isten itt atyául. Mint könyörgésemben is említem, én mind a részegségre, mind a paráznaságra szintén vetemedni kezdek vala. Sok szép intéssel intett, menjek el onnét, mert tudja, az ő ura Fridericus mátkaságában mennyi sok jó erkölcsű ifjak vesztek ott lelkekben, testekben el az Anglikák miatt, maga íra Párisba Turenne fejedelem prédikátorának felőlem, s elküldte. Bizony egyszer részegen a jó intésért Csernátonival egymás haját is megtépték. Isten bocsássa meg, és dücsőség őfelségének, hogy elvetemednem egészen nem engede.

Az öcsémet Csernátonival s Udvarhelyivel visszabocsátám Lejdába, és én Könczeivel hajón indulék Franciába, Dieperre, márciusban. Első nap gyönyörű szép üdőnk, csendes illendő szelünk volt; csak gyönyörűséges volt széjjelnézni a tengeren s a két partra azon a keskeny fretumon; de hogy osztán Calais és Dover között elmenénk, egyszer mintegy porozni, vagy mondani, szikrázni kezde a tenger, mely szélvésznek elöljáró szele szokott lenni; csakhamar osztán szél kezde, de nékünk ellenkező, és mint nagyobb-nagyobb; egy darabig mind igyekezénk a szelet megcsalni oldalfélt keresztül-kasul való mesterséges evezésekkel, hogy egy Lydd nevű kis portusba szaladjunk, de hiába, csak meg kelle fordulni és a szélnek kelle ereszkedni, nagy szerencsének tartván, ha Doverbe szaladhatunk, hogy a rettenetes szélvész vagy el ne süllyesszen, vagy egynehány száz mérföldnyire el ne vessen valahová; és valami nagy nehezen ugyanoda bészaladánk. De amint a portus²⁹ szája vagy kapuja erős tölgyfagerendákkal, cövekekkel vala megerősítve: a szélvész ereje, vagy a kormányos tudatlansága miatt-é, a hajónak az oldala balfelől, csak gyengén mégis (Isten kegyelméből), valami fában vagy kőben megütközék s meglyukada benn alatt a vízben, melyben mü semmit sem tudtunk a hajóban; bévetődénk ütközés alatt a portusba, és a hajó azonban kezdett vízzel telni, melyet a parton lévő sok ember vévén eszébe, kiáltani kezdék anglusul: sunk, sunk, azaz süllyed, süllyed, és mint egy sereg réce a számtalan csolnak körülvevé a hajót. Én Könczeivel csak néztünk, nem tudván mi dolog; a kormányos mondá oda franciául: sauvez vous, azaz szaladj; és egy csolnakba ugrék. Én is Könczeinek mondám, hozza a turbát, ott csak közel volt, kapá s a csolnakba ugránk, más is minden ember, mégpedig egyetmása nélkül, mert siető vala a dolog; talán a partra sem érkezénk jól ki, csak leméne a hajó fenékre, csak az árbocfája látszék ki. Isten irgalma volt, hogy erősebben nem ütköztünk, mert úgy a portus³⁰ kapujában süllyedtünk volna el, és nem sok jött volna ki, mert ott csolnak nem volt; én legalább, mivel olyan jó úszó vagyok, mint a kő, odalettem volna. Rettenetes spitzen maradánk, mégis egy ember sem vesze; a refluxussal leapadván a tenger, az egyet-mást is mind kihordták a hajóból, de a víz sok kárt tett benne, negyvenezer tallérra vetették. A hajót is azon apadás alatt megfoltozták, de én bele nem ültem volna, ha mindjárt indulhatott volna is, noha az mikor és mint lehetett nem tudom. A fő hajósmester vagy gazda sírva kért alamizsnát, mondván maga: Én tudom, hogy nékem semmivel sem tartozol, de én már koldus vagyok; mert a víz tette kárt énrajtam keresik; én megszánám, egy vagy két tallért adék néki, a kezemet, köntösömet is csókolá, de más sok szidta, fenyegette, hogy tudta ő maga hajója sorvadtságát; meg is parancsolták volt már néki, hogy azon egy útnál többször a tengerre ne üljön véle. Nékem ugyan semmim sem vizesedett, mert nem volt.

Szörnyű lőn a szélvész azután egynéhány nap, mely miatt ott kelle várakoznom nagy bosszúság, békétlenségemmel. Harmad- vagy negyednap csendesedvén a szélvész, mondák az emberek, hogy a Paket-Bot, levélvivő posta ordinaria, elmégyen Calais-re által, az közel vagyon, hamar átalkaphatunk, és onnét osztán Párisba szárazon jól mehetek. Különben is dicsérék azt a hajót, hogy az kicsid, épen borított, csak úgy jár a vizen, mint egy tök vagy réce, és ezeriben vész el vagy egy afféle hajó. A szó, s kis szélcsendesedés és tűrhetetlenség beléültete; de jerünk elébb, majd megbánjuk.

Nyolcan vagy kilencen (hajósokon kívül), kik között egy svéd ifjú gavallér is, ekkori úti és kenyeres társam, beléülénk, és egy darabig szépen megyünk, noha borongott ugyan a tenger, és az ég felleges volt; egyszer villámlani kezde messziről, jobb kezünk felől, és olyan szélvész indula, hogy semmi volt az előtti, úgyhogy nemcsak én (ki egyébkor is nehezen hánytam, csak főfájással voltam a tengeren), hanem a hajósok is, úgy okádtunk, amint kifért a szánkon. A mü tökhajónk, mint a réce, felemelkedett a habnak, mint egy hosszú halomnak vagy bércnek a tetejére, osztán meg, mint egy hosszú keskeny völgybe, béereszkedett s meg kihágott a más hab tetejére, s meg alá, s ez mind így volt. Mikor először láttam hogy úgy ereszkedünk majd csaknem főmeredek le, azt tudtam, hogy no, most süllyedünk, még az ülőhelyemről is emelkedtem, mint a nyargaló a nyeregben; de hogy osztán látám, hogy szépen ismét felmenénk, s meg le, meg fel, megbízám azaránt magamat, hanem máson ijedék meg. Én nem tudom miformán esett, úgy hiszem, csak félig-meddig volt a szél miénk, ha ellenkező nem volt is éppen, azonban rettenetes volt, és a mü vitorlánkat oldalfélt fútta. Árbocfánk a hajóhoz képest mint egy lószekér rúdja, olyan volt, a vitorla is ahhoz képest kicsiny, melyet egy istrángnál fogva a hajós kezén tartott, hogy amikor akarja, elbocsáthassa; ezt a vitorlácskát a szél oldalul fúván, a hajót úgy fordította, hogy a hajó baloldala majd félig a vízbe, és a hajó feneke a vízből jobbfelől majd félig kifordult, mint aki féloldalon úsz és így sokszor az árbocfa s vitorla talán egy sing³¹ vagy félölnyire látszott a víz színétől, és olyankor a hajós a kötelet, vitorlát elbocsátotta hirtelen, és ugyanazon szempillantásban az árbocfa fel s a hajó rendesen a maga fenekére állott. Ez százszor meg százszor mind így volt, ha a kötelet, vitorlát úgy el nem szalasztgatta volna, a hajó fenékkel felfordult volna, és mindennek vége lett volna. Szörnyű volt ezt nézni s képzelni, én nem hittem volna, hogy szárazra jőjek, mégis csudát írok, s tudja Isten, hogy igazat. Elgondolván én azt, hogy életem-halálom, noha ekkor ebben a kis rossz tökhajóban, de valósággal Isten kezében vagyon, és akármint nézzem, elmélkedjem, szepelkedjem, abból a hajóból ki nem ugorhatom: én csak imádkozám és Istenre bízám magamat, béfekvén oldalfélt egy lyukban lévő ágyába a hajósnak, és minthogy fejem erősen fájt a sok hánykódás és okádás miatt, az Isten olyan mély álmot bocsáta reám, mint Jónásra régen, és elaludván igen jól, egyszer odajön a hajós, felkölt, és érzem, hogy csak szép gyengén egy helyben hintázik a hajó. Mond a hajós: megholt a szél; én mondám: de bár régen holt volna meg; azzal kibúvám, és a hajó tetejére menvén látom, hogy béesteledett, egy szálnyi szél sem fú, csak helyben lóg a hajó, napnyugatról erősen villámlik. A hajós mutatá a Calais-i portusban a nagy lámpást, s mondá: ihon jön ide két csolnak Calais-ból, az ide még vagyon másfél mérföld, ha el akarsz vélek menni elvisznek; én az üdővel nem biztatlak, mert sokszor, mikor a szél így meghal, rendszerént még nagyobb szélvész szokott támadni, de ezek az evezőkkel majd kivisznek oda jól. Nem sokáig tanácskozám én, hanem csak kérdém azoktól a hajósoktól, mit kívánnak? mondák: egy tallért egy személytől; mindjárt megígérém s beleszállék Könczeivel; gondolám, micsoda két tallér; talán százat is adtam volna, ha kérte és sok pénzem lett volna; a svéd sokallja vala, pedig ő csak egyedül volt, lepirongatám, és ő is eljőve. Kétfelől vala jó erős lapátos, én bizony nem tudom, hány ember, négy pár fogott lenni; jó hosszú, és közel egy kis öl szélességű volt, deszkáit is belétudván. Ezen megindulánk még éjszaka, és csak az Isten tarta meg, kiváltképpen egyszer, hogy a hab el nem boríta, egy része ugyan a hajó farában majd reánk loccsana, de jól vigyáztak a habra, és úgy megrántották a lapátokat, hogy a habot elugrattuk. Csakhamar rá a hirtelen meghólt szél a hajós szava szerént hirtelen feltámada és meg kezdette vala bánatni vélem a csolnakba való ülést, de Isten osztán kivűn Calais-be, majd éjfél felé; az elhagyott postahajónk másnap flöstökön nyolc óra tájban érkezett oda sok veszedelmes hányattatási után, mert a szélvész messze elvitte vala Calais-től Dünkirka³² felé.

Calais-ben csak egy nap múlatván a decemberi gazdám embersége által messager (amint ők mondják) alkalmatosságával paripán, mely énnékem igen kedves dolog volt, elmenénk Boulogna, Abbeville, Amiens, Clermonton át Párisba jó egészségben.

Párisban Saint Germain hostatban volt szállásom, s asztalom Isten vezérléséből egy református emberséges embernél; maga, felesége, cselédje mind az volt. Vendége sokféle nemzetből álló, mind fő- s nemes ember gyermeki; talán tizenketten voltunk egy asztalnál; én magamtól szállás és asztalért egy hónapra adtam húsz tallért és Könczeiért tízet. Bizony a szállás és tartáshoz képest kevés volt, mert jól tartott étel- és borral, csak a sótalan kenyér a hasamat hogy elcsapta vala, mert a párisi kenyér majd olyan, mint az erdélyi városi kenyér: jó, de igen sótalan. A felesége kisded, jókedvű, meglehetős ábrázatú, és a haja, mikor ritkaságul nékünk megmutatá, a földön is vondozódott utána, mását nem láttam.

Felkeresém én a Vilhelmus Curtius levelével a Turenne maréchal és fejedelem prédikátorát, aki urával, asszonyával és atyjafiaival, és a többi között marchio³³ de Ruvigny, a gallica reformata ecclesiáknak Párisban resideálni szokott generalis procuratorával igen emberséges, értelmes, jámbor, buzgó ember vala, és énnékem sok emberséggel volt; de én Párisban keveset múlattam, mind azért, hogy kevés pénzem volt, és hazáig az útra sok kellett, mind pedig, hogy haza siettem, melyhez ilyen ösztön is járula.

Nagy hadakozása lévén ekkor a töröknek Magyarországban a kereszténységgel, a francia király is adott nyolcezer válogatott hadat oda. Én erre nézve annál is inkább siettem haza, hogy ott elkészülvén, a hadban kijöhessek, noha talán ha akartam volna, engemet Turenne fejedelem, aki procurálta ennek a hadnak a készítését és küldését, úgy mint legelső maréchal de France, abba a hadba tisztességes állapotra bészerzett volna. Ez a Turenne engemet a királynak hírré adott, és csakhamar a király nevével mondá, hogy a király kegyelmességét ajánlja, hanem menjek de Lionne nevű secretarius³⁴ statushoz, egy ennek szóló bépecsételt cédulát adván kezembe. Ez a négy nagy status³⁵ secretariusok közül való volt. Ezt értvén, elmenék, és a cédulát megadám, melyet megolvasván, engem becsülettel fogada, sokat beszéllett vélem, kiváltképpen az erdélyi dolgokról, Török- és Oláhországról etc. s osztán elbocsáta, hogy harmadnap múlva, vagy ha mikor ő hívat vagy Turenne küld, menjek oda ismét őhozzá, szállásomat is megtudá. Ekkor elmenék, és nem tudom hány nap múlva Turenne kérdezé, hogy ha elhozhatnék-é Erdélybe a fejedelemnek egy levelet a királytól, de azzal sietni kellene, mert az Erdélynek és a fejedelemnek nagy javára való. Én mondám, hogy jó szívvel elhozom. Hagyja, hogy menjek Lionnehoz, ki ismét beszéle vélem, a többi között a levélvitelről s ada egy pecsételt cédulát hozzám, Colbert nevű úrnak szólót, ki volt surintendant de la maison du roi³⁶, nagy tiszt felette igen, első s igen kedves minisztere a királynak, másként nemzetségére nézve nemes ember volt csak, nem is akart titulusokat acceptálni a királytól is, köntös és minden egyéb magaviselése is mind alázatosságot mutatott, de annyi volt az audientiát kérő a házánál, hogy rettenetes: urak, úrasszonyok és egyéb mindenféle nagy, közép és alacsony rendek.

Ezt observáltam pedig nála, mely előttem ritka csudának tetszett; kivévén az igen nagy urakat, mert látám, hogy egy cardinál jövén hozzá, az ordinaria audientiát elhagyá, és kiméne eleibe, s maga házába vivé, és egy kevés idő múlva azt ismét kikíséré, és visszajövén az audientiát kezdé folytatni, melyet így követtek el: A házában, mely soha felettébb kicsiny nem volt, de nagyságára nézve a palota nevet nem érdemlett, csak jó középaránt való nagyocska háznak mondhatom, egy darab által volt rekesztve, olyan aranyos faorsókkal, övig vagy valamivel feljebbecske érőkkel, ő azon belől állott, ott volt asztal, ténta, penna, papiros, deák is nem messze a rekeszen kívül; ellenben azon házban, mondom a rekesszel ellenben seregel a sok supplicans. Úgy vettem eszembe, szolgájánál volt a series, aki mikor érkezett, mint a malomban szokás, aszerént szólították, és elément a rekeszen belől; ki csak supplicatiót adott s elment, némely, ha akarta, beszéllett is, valamennyit kellett, de nem igen nagyon, úgy hogy az ellenben sem igen közel, sem igen messze, de ugyancsak ott jelenlévő népecske nem hallotta; kinek csak elvette supplicatióját, kinek csak szóval, kinek írással is felelt, compendiose³⁷ csak, és így őrlött. Egykor mondja a szolga: Ennyit s ennyit ütött az óra. Csak fejet hajtott, egyszersmind mindeneknek, mondván a szolga, holnap, vagy mikor jőjenek. Az úr bémene a maga házába, és csakhamar fel a királyhoz, minden pompa nélkül, két ló, két lakáj, közönséges hintó. Én is megadám az audientia³⁸ végin a cédulát néki, kevés emberséges szó után külde egy, hihető komornyik vagy deákkal második vagy harmadik házba, és ott énnékem, mikor álmomban sem láttam, adának száz aranyat, quietantiát vévén tőlem az odavitt cédula hátára; megijedék tőle, mint a koldus a garastól, noha én bizony nem kértem, nem is gondoltam, de a levélvitelért maga magnanimitasából adatta a király, noha evvel szemben nem voltam, itt nem is udvariaskodtam, sem nagy emberekkel nem társalkodtam. Ebéddel sem igen terheltek az egy Ruvignyn kívül. Akadémiát, bibliothékát, király házát, nagy királyi ispotályokat és sok számtalan ritka dolgokat, parlamentet és egyéb igazgatásoknak rendit, pompáit csudával néztem, a városnak rettenetes nagy voltába csak belébámultam, de Párist esztendeig sem győzné az ember kitanulni, amint Londinumot is, noha én Párist nagyobb, szebb és mindenképpen elsőbb városnak találtam. Néztem azt is, amint a király a golyvás embereket kezével illette nagypénteken Tuilleries nevű kertben, és sok egyéb dolgokat, melyeket le nem győznék írni, sokat el sem hinne az olvasó.

Kezembe adá azalatt Turenne a fejedelemnek szóló levelet. Húsvét elérkezék; a reformátusoknak a városon kívül Charenton³⁹ nevű faluban lévén templomok, akkor én is ott communicáltam, Turenne is akkor vallásunkon volt, de azután vénségére pápistává (vide de Bussičres Historiam Franciacam pag. 660.⁴⁰) lett volt. Úgy hallottam, ekkor huszonháromezer ember communicált volt, a templomon kívül két helyt is osztották az úr vacsoráját; azután ez a templom, cultus⁴¹ és minden elvétetett a reformátusoktól szörnyű üldözés által.

Indultam Párisból hazám felé 24. aprilis, és mintha az egész világ megmaradása abban a levélben állott volna, bolondul éjjel-nappal úgy siettem, hogy 1. junii Huszton, és osztán, úgy tetszik, 9. junii Fejérváratt a fejedelem táborában voltam, amellyel semmi hasznot nem tettem, kárt pedig a költség, törődés és egynéhány országnak (kiken csak átnyargaltam) nem experiálásával magamnak sokat tettem, mert a posta kétszer drágább volt a más alkalmatosságnál; noha ugyan postán nem mindenütt; nem is tölt volna ki az erszényből, hanem Páristól fogva Bruxelláig, Cambrai, Valenciennes, Mons⁴² által, Bruxellából Antverpia, Dordracum⁴³ s Lejdába, ott az öcsémmel talán három nap voltam, az úton Bruxellában is egy egész napot múlattam a király vára és egyéb sok szép dologért. Ott a király kertjében olyan echo volt, hogy a szót vagy kacagást háromszor vagy négyszer perfecte, osztán apadva, szakadva kétszer vagy háromszor, in summa⁴⁴ majd hatig visszaadta. Bruxellától fogva Hamburgig nem postán mentem, hanem vízen néha, de többet csak lassú szekéren.

Lejdából Amsterdam, Franekera, Levardia, Groninga, Oldenburg, Brema, Hamburgumban, ezekben mindenikben napoltam, Oldenburgban betegségem miatt másfél nap. Bremában egy magyar, a város és akadémia, Hamburgban maga a város és egy lengyel, és az ordinaria kolyesza⁴⁵ indulása napja kedvéért; az említett magyar és lengyel az ő helyekben jól megvendéglettek.

Hamburgumból az ordinaria posta-kolyeszán a levelekkel együtt kételen éjjel-nappal mentem (mert másszor csak az én kedvemért szekeret s lovat nem adtak volna) Francofurtumig ad Oderam. A kolyesza, paraszt, fakó, keskeny, bak nélkül való, úgy rázott, hogy azt tudtam, agyam, fogam is kihull, mert halálban sietett az órás cédula miatt; ha mondottam is, lassabban járjon a rút helyeken, nem fogadta; lehetetlen volt csak mi keveset is alunni rajta csendesen, mert úgy ütötte az ember a lajtorjába a fejét, hogy szörnyű. Ülve is nehezen fértünk el rajta hárman, én, Könczei s a postilio. Egy városban várakozván másunnan jövő ordinaria után, majd egy napot aludtunk. Könczei a házban felállva elaludt s feldőlt. Megsirathatnám ezt a bolond sietést, kiváltképpen hogy Berlinben és Francofurti ad Oderam nem múlathattam bár csak egy vagy két napot egyikben-egyikben; ugyan a két helyen való múlatásom tenne talán egy napot.

Baraszlóba érkezvén, Schmettauer nevű nagyhírű kereskedő emberrel és Henricus Schoellenius nevű svéciai⁴⁶ residenssel végezék de correspondentia epistolari⁴⁷, melyet egynéhány esztendeig tartottam. Ugyanott lévén gróf Szunyogh Julius evangelikus úr (kinek húga volt Rhédei Lászlóné), az emberségesen látott és parancsolá levele által bilszkói embereinek, hogy jól lássanak és segítsenek elébb Árváig; meg is cselekedték és recommendálának egy lengyel podstarosztának, mert itt Lengyelország széliben mentem, Krakkóhoz talán csak tizenkét mérföldnyire. Ez a lengyel alatta való jobbágyihoz felette kegyetlen, de énhozzám merő emberség vala, ajándékon jól tarta, jó kocsin tizenkét hajdúval Árváig külde.

Árvából a gróf Tököli István praefectusa Késmárkra külde az urához, ki is igen becsülettel, örömmel láta; négy nap nyugodtam, és osztán maga paripáján két vagy három szolgával Husztra külde. Odaérkeztem 1. junii, és ott Rhédei Ferenc, noha menyétől, fiától megfosztatott, igen keserves ember, nagy örömmel láta, egynéhány nap ott tarta, és osztán Erdélybe békülde. Huszton egy férj nélkül való, más férjes, de mégis özvegy, két igen szép ifjú dáma pántlikás köntösömet s magamat sokat nézett, dicsért, szeretett. […]

Szép csendes széllel érkezvén Velencébe, szállottam a Rialto nagy utcában Fejéroroszlán alatt lévő híres nagy vendégfogadóba.

Velence leírása sem tisztemben, sem tehetségemben nincsen; Páris vagy Londinum és talán Amstelodamnál is kisebb, vagy az utolsóval egyarányú nagy, de mindeniknél szebbnek ítíltem akkor. Bűnnel felette teljes, kivált paráznákkal; de igazság és bölcs igazgatásnak is kell lenni belső és lelkiképpen benne, hogy az Isten már tizenharmadik száz esztendeig tartja szabadság és világi boldogságban. Ami kiváltképpen valót láttam: 1. Az Arsenál vagy Cejtház, mely vagyon akkora, ha nem nagyobb, mint Meggyes⁴⁹ vagy Szászsebes. 2. A Szent Márk kincse, mely egynéhány carbunculus- és drágakövekből és reliquiákból áll, nem pénz, arany, vagy ezüstből. 3. A herceg, noha a ducale palatiumban lakik, de mikor a tanács nélkül in suo privato statu⁵⁰ vagyon, asztala, konyhája, cselédire nem ismernéd meg a brassai bírótól; nem is szabad néki pompáskodni, sőt ki is járni, úgy, mint Dogenak a tanács nélkül, hanem búkálva, incognito. Mind erő, pompa, dücsőség a tanácsé, respublikáé. 4. Az egész nemesség, mikor a calculusokkal a tiszteket választja, és a tanácsnak minden rendi bezzeg megmutatja az igaz aristocratiát; nem hijába kerül a velencei nemesség, ha kit közikbe bévesznek, amint mondták, nyolcvanezer scudi vagy tallérba; nem él vele, de bizony reális gróf a velencei nemes ember. 5. Az ő farsangi sok ezer maszkarájok, bolondságok; mely álorcák alatt mind országos, titkos jó és gonosz dolgok, mind privatus⁵¹ embereknek, úr, pap, barát és község szörnyű paráznaságai mennek végbe, noha ennek egyéb üdőben is szemérem nélkül való szabadsága van az avval kereskedni szabadíttatott kurvákkal. 6. Comoediák vagy operák. 7. Muran nevű szigetbéli üvegcsűr, és egyéb sok dolgok.

Ide érkezvén, mindjárt megmondták, hogy a törökkel megbékéllettek, és így én nem meheték Candiába veszni; azonban, hogy hijába ne jöttem légyen oda, olasz nyelvmestert fogadék s belékapék abba a nyelvbe. A mesteremnek a jobb kezén való kisujján olyan körme volt, mint az igen nagy sasnak, szántszándékkal maga hagyta volt úgy megnőni azt az egyet, hogy el nem metszette; a többi néki is olyan volt, mint más emberséges embernek; azt mondotta, hogy feje vakarni tartja, nem széles, hanem mint medve- vagy sasköröm öszvekuporodott, hosszú, horgas és hegyes volt.

Látván, hogy sereggel gyűlt körülöttem a bámészkodó nép a magyar köntös miatt, francia köntösbe öltözém, és a farsangot ott töltém, mely bizony elég bolondság volt, bárcsak Páduát jártam volna meg. Ennek a bolondságomnak valóságos okát és mentségét ma sem találom fel. Én ugyan, Istennek hála, nem kurválkodtam, ha Velence is; de a szolgáim, kivált Istvándi István, minthogy az atyja gazdag ember lévén, sok pénzt adott volt néki, felette igen elvetemedett; az én nevem alatt is fogott néhol járni, osztán nem fizethetvén meg a kurvának, az engemet írás által supplicált (Lucietta volt a neve), hogy fizettessek én meg. Én megszidogattam Istvándit, kiverém előlem, fizessen meg; de nemhogy megfizetett volna, inkább házához menvén kardot vont, korsóit, üvegeit rontotta; ma is meg fog lenni a supplicatiója. Egykor én osztán el akarván indulni Velencéből, a hajóban vagyok mindenestől; odajöve egy város szolgája, egy írás a keziben, mint a szolgabíró citatoria instructiója, Lucietta távol, fátyolboríték alatt, egy ház szegeletinek veté a hátát. Az ember az írásból meghirdeté nagy felszóval: hogy ilyen s ilyen Bethlen úr szabadon mehet, de Istvándi István nevű szolgáját semmiféle hajós el ne vigye nagy büntetés alatt, valamig Lucietta asszonyt meg nem elégíti szolgálatjáról etc. Soha életemben olyan haragom nem volt, ha a hajó fedele meg ne akadályozzon, hogy a koszperdet ki ne vonhassam, és Rettegi István meg ne öleljen: megöltem volna Istvándit. Osztán ott akarám hagyni, vesszen ott örökké kurvástól Velencében; Rettegi szóla, hogy az atyjáért, Istvándi Bálintért, ki Kolozsvárott igen gazdag első református ember, és a veszett tékozló fiú egyetlen eggye volt, és az atyám s az én híremért adta volt inasnak hozzám, ne hagyjam el; maga meg a lábomat ölelte, csókolta. Adék három aranyat néki, elméne az említett szegletnél álló kurvához, és noha sokkal több volt a praetensiója, de lehagyá csakhamar, kevés beszéd lévén közöttük, és azon tiszt által felszabadítá felszóval: Elmehet már Istvándi uram is.

Meglátszik ebből is, mint vagyon ott a kurvák dolga; és hogy mihelyt beérkeztem, mivelhogy Velencének minden utcájának a közepe vízkanális (és noha mindenüvé szárazon is elmehet az ember, de ott lónak, hintónak, és hordozó széknek híre sincsen); szép, könnyű, feketén festett (melyben fedeles szép ülőhely is vagyon) csolnakok vannak hintó helyett, gondolának hívják: az ilyen gondolás, aki Zrínyi Pétert és feleségét is hordozta, mindjárt bécommendálta nékem magát, hogy néki szép fedeles gondolája vagyon, maga pedig minden velencei uraknak, idegen követeknek és a legszebb kurváknak házait tudja. Jött énhozzám termete, ábrázata és emberkori aetasa s köntösére nézve hogy már tisztességes formás ember, kerítő; jött zsidó is azonféle mester. Aki Zrínyi Péternek rendszerént való szállásadó gazdaasszonya volt (mert sokszor járt Velencében), egy öregasszony, az is kínált szállás-, ágy-, asztal-, és kiváltképpen való, ha akarom szűz hálótársakkal is. Azon esküdt az az átkozott Istvándi, hogy az az ő Luciettája néha hajnalban, mikor ő a hasán munkában volt, meghallván az Ave Mariára szokott harangozást, mindjárt kapta a feje alól az olvasót, és mondani kezdette; melyről ő, mint igen egybe-illetlen dologról, szitokkal intvén, azt felelte: Láss ahhoz te, én ehhez. Ezt nem hinném, de olvastam Hispaniában is, hogy szokás. Úr Isten, szánd és térítsd, világosítsd őket!

No én Sodomából kiindulék februarius vége felé csak egy kis hajócskán; mint két öreg, hosszú csónak tenne, nem sokkal volt nagyobb; volt egy öreg abrosznyi vitorlája, egy szekérrúdnyi árbocfája, hajós éppen egy, neve Pavinato. Egy darabig jókedvünk szerént vitorlázánk Tergestum⁵² felé; egyszer nékünk jöve az éjszaki szél, Bóra ott a neve; ha az Isten tizenkét erős lapátos csónakot ne hozzon, és az ő nagy köteleket hajónk orrára ne kössék, és erős evezésekkel ki ne vontassanak az aquileai folyóvíz torkára, elragad vala a Bóra bé a nagy tengerre; nem hiszem, hogy el nem vesztünk volna azon a borítatlan katyma csónakon, kivált amicsoda szélvész osztán éjjel lőn, mü pedig szinte alkonyatkor szaladánk ki. Abban a háborúban Pavinato az imádság helyén csak a Bórát szidta: buzzarona, buzzarade, idest: patiens vel agens sodomitasággal és egyéb minden éktelen szitkokkal. Istvándit pedig tekintvén, hát egy olvasót vetett a nyakába; Én Pavinatót megintém, de nem fogadta, Istvándit pedig erősen megpirongatám, szidogatám: ez s ennek a fia, ihon a te paráznaságod s hüttől való szakadásod miatt az Isten majd ideveszt bennünket. Azalatt, mint feljebb írám, kiszaladánk Caorle nevű falucskába.

Ott a tenger mellékin a parasztság nagy szerencséjének tartja gyermekének ha valamely szélvésztől kivetett embert, kivált úri rendet, híhat keresztapának. Eszerént engem egy odavaló parasztember mindjárt komának híva, hozzátévén, hogy az ő méltatlan voltához képest, ha nem megyek is, csak szolgámat küldjem képemben. Küldém Istvándit a horvát szolgámmal és egy tallért a keresztfiamnak, kit is szokás szerént az én nevemre kereszteltek. Az én komám egy berbécscímert, tyúkot, tyúkmonyat, kenyeret, nagy kancsó bort, egy cseréptál citromot, egy tál mondolát, egy tál mazsolaszőlőt hoza ajándékban a páter és a falu eleivel. A két szolgámat sokáig vendéglették éjjel, én a tenger miatt rosszacskán lévén, keveset ettem. Reggel mondja Pavinato, hogy mivel a szél rossz, várakozzunk ott, míg csendesedik, ő osztán alkuvása szerént elviszen Tergestumba. Én mondám, hogy ha kételen nem leszek véle, soha ebben az életben tengerre nem ülök; illendőképpen megfizetek néki és ökörszekéren Aquilejába megyek, csak közel lévén oda. Ez most csak egy olyan falu vagy városka, mint Kis-Selyk vagy Nagy-Ekemező vala azelőtt. Én Attila tekintetiért felmenék a templomnál lévő, nem régen épült kőtornyocskába, a régi Aquileja romlásit nézém; úgy látszik, nagy hely volt, most csak a helye s neve. Innét ló, paraszt-szekéren a Timavo vizéig, és ott mivel ez nagy víz is, áradva is vala, nehezen hidason által gyalog menénk egy rossz faluba. Itt látám, mely hamar sütötték rostélyon a tehénhús pecsenyét, vékonyan szelvén, mint a pirítani való kenyeret. Innen ökörszekéren vagy talyigán Szent János kútjára. Ez ilyen forrás: erős kőszikla nagy hegynek a töviből három vagy négy kútfőben ömlik ki. Olyan nagy víz, mint a Maros Kocsárdnál, vagy talán még nagyobb; de csak annyira, mint Csüged vagy a váradgyai híd Fejérvárhoz, a tengerbe mégyen, és azért csak a Szent János kútja névvel marad, folyóvíz névre nem méltóztatták az emberek. Itt mü sem ökör-, sem lószekeret nem kaphatánk, hátaslovat sem. A nagy forráson lévő malomnál vala két szamár, meg akarám azt fogadni az egyetmásunk alá, de azt sem adták, mint a malomba hordó talyigást; csak kiadák a választ, hogy Santa Croce nevű faluig gyalog menjünk, ott hátaslovat eleget találunk; az pedig vagyon egy erős erdélyi mérföld. Én mondám a szolgáimnak, hogy mivel sem az emberek, sem Krisztus Urunk lovát nem adják, menjünk el az apostolok lován; úgy is lőn, elmenénk, de Istvándinak egyik lába rossz lévén, csak alig jöhete el. Santa Crocén jó erős hátaslovakat kapánk s fogadánk, s menénk Grobnyikba, ahol és Buccariban egynéhány nap múlatánk Zrínyi Péterné asszonyomnál, de nem sokat. Két raritást említek:

Buccarinál vagyon a tengerparton egy kőbarlangban egy nagy darab kő, úgy hiszem, nyomna legalább másfél vagy kétszáz mázsát, de ez úgy áll egy kis szegelet⁵³ hegyén a lapos kőpadimentumon, imilyen-amolyan gömbölyűsége lévén az oldalainak, és a teteje is hegyes, hogy már az ember is alája vetheti a vállát. Szemünk láttára egy erős hajós jól megmozgatá. Más jeles dolog előttem: Zrínyi Péterné hív egyszer kártyázni, hogy véle, leányával (az volt osztán Rákóczi Ferencné), fiával⁵⁴ (ez holt meg osztán rabságban), és a páterrel játszódjunk. Én mondám: Nékem fogadásom, soha pénzben nem játszom. Mondá: Fogadásom bántása nélkül való játékot tud ő. Egy zacskó veres rézpénzt hozata elé, mindenikünknek egy-egy marokkal ada, sokat játszánk, osztán mind nyerő, mind vesztő otthagyák, s a zacskóba visszatölték. Adná Isten, hogy királyok, fejedelmek és utánok valók vennék fel ezt, megorvoslódnék az az ördög nagy műhelye. Ez volt az én utolsó kártyázásom; az említett fogadást pedig tettem volt Bécsben in anno⁵⁵ 1661., elvesztvén akkor három forintot; nem is játszottam azután eddig, és ettől fogva máig, ultima die anni 1708.