Kocsi Csergő Bálint^*
Kősziklán épült ház ostroma

ELSŐ RÉSZE

Még az uraknak és a nemeseknek vexájokat el nem végezték vala, hogy a papok üldöztetéséhez kezdének. Kérnek azért és nyernek is Leopoldus királytól tehetséget és szabadságot a rendkívül való törvényszékeknek felállítására, avégre, amint ők mondják vala, hogy kikeresnék a rebelliseket, pártütőket. Egyet azért a posonyi papok és városbeliek elnyomorítására állítának fel Nagyszombatban, kettőt Posonyban a magyarországi ekklésiák elnyomoríttatásokra. Hogy pedig feltett véres szándékjokat szerencsésebben vihessék véghez, nem citálják az egész magyarországi papokat, hanem csak egynéhányat, azokat is lutheránusokat, hogy megpróbálják, ezekkel mire mehetnek, s ha szerencsével járnak, a többihez nagyobb reménységgel fogjanak.

És minthogy a rebelliónak színe alatt az egész religiót el akarták törleni, erre az ő céljokra nagy munkával és ezer mesterséggel gondoltanak ki ily három punctumokat, melyeket a szegény papok elejekbe vetnének; azok voltanak ezek: 1. hogy a reformatus és lutheranus papok, az oskolamesterek, kántorok, tanuló deákok, harangozók minden ekklésiai és oskolai szolgálattól a reformata és augustana religióban elfogják magokat azért, hogy a következendő sententiának vétkekkel érdemlett keménységét elkerülhetnék. Életek folytatásában pedig szabnák magokat más emberekhez az országban, békességben élvén, mindezekre fejek és mindenek elvesztésekkel köteleznék magokat kezek írásokkal és pecsétjekkel. 2. Avagy az országból magok számkivetésbe mennének, félvén a következendő sententiától, adván arról pecsétjekkel megerősíttetett kézírásokat, hogy önként mennek el, tizenötöd nap alatt pedig fejek és mindeneknek elvesztések alatt az országból és a király birodalma alatt való tartományokból elpusztulnak, a királynak is ellenségihez nem mennek. 3. Avagy amelyet ők is inkább kívánnak, a római vallásra állanának. A két elsőre ugyan nyilván kényszeríttetnek vala, de leginkább az utolsót akarták, amint kitetszett egynehány reversálisoknak szomorú esetekből.

Hogy azért egy próbát tégyenek, citálnak egynéhányat 1673-dik esztendőben Szent Mihály hava huszonötödik napjára. Megjelennek harmincketten a feltett napra, kik közül egy volt csak reformatus, a többi augustanus papok. Ezeknek a király fiscusa és Szelepcséni György, az esztergami érsek eleve, világosság angyala ábrázatjában, szánakozva tanácsolják, hogy az Istenért a halálos sententiát fejekre ne várják, hanem amicsoda úton-módon lehet, igyekezzék megtartani mind a magok s mind pedig a hozzájok tartozóknak életeket. Midőn a feljebb leírt három punctumokat eleikbe vetették volna, megijedvén a következendő halálos sententiától, noha ők szegények semmi vétkeket nem tudnák, semmi bűnökről meg nem győzettek volna, a punctumoknak is értelmeket jól által nem látnák, a bíráknak ijesztések és ígéretek által arra vétettek, hogy egy része hivatalát eltagadván felfogadná, hogy soha az ekklésiában való szolgálatot nem gyakorlaná. Más része mintha ugyan bűnéről törvényesen meggyőzetett volna, reversálist ád magáról, hogy önként való számkivetésbe mégyen. Ezek a gyülekezetet és a nyájat, azholott Isten őrállókul tette vala, a következendő szenvedéseknek füstét látván, megrettenvén elhagyják mások nem kevés botránkozásokra, és így Isten, lelkekisméreti és ekklésiáik ellen vétvén, magokat s nemzeteket eltörölhetetlen mocskokkal, vétkekkel megmocskolák. Exiliumba mene a reformatus is, egyedül nem tudván mit cselekedjék ennyi hitében tántorgó emberek között. Egy, vallását elhagyatván, a római ceremontás vallásra állott.

Minekutána az üldözők ezekben a magok lelkeket és ekklésiájokat keservesen megháborító szegény emberekben feltett céljokat elérték volna, nemsokára, úgymint 1674. februáriusban közönségesen minden helyekből citálják a papokat, oskolamestereket, tanuló deákokat, kántorokat, harangozókat, még azokat is, akiket ennek előtte ekklésiájokból kikergettek volt Posonyban a Szelepcséni György esztergomi érsek pecsétjével s levelével, aki akkor, meghalván az ország palatinusa, annak tisztit administrálja vala, a Majlát Miklós király fiscusa kérésére 1674. 5 martiusra.

Sokan, akik a török birodalma alatt való helységekben voltanak, megtiltattak, hogy arra az ítéletre elő ne álljanak. Sőt még az egész Borsod vármegyében való papokat is a császárnak Kassán lévő Spánk nevű generálisa^* ettől a citatiónak terhétől felszabadította, nem engedvén, hogy megjelenjenek. Sokan ismét jól tudván az üldözőknek csalárdságaikat, mint akik másszor is azt próbálták volt, hogy hazájokból elfutottak, vagy magokat elrejtették. Mikor ezek citáltattak volna, Szécseni György győri püspöket kérdették az udvarában levő főemberek: mit akarnának a sok papoknak citatiójokkal, kiknek nagyobb részént magok is tudnák, hogy ártatlanok? azt felelte: Magyarországban az evangélikusoknak olyan kötelet fontunk, melyet ha a nyakokba ránthatunk, soha többször az evangéliumi vallás lábára nem áll, ha pedig azt nem cselekedhetjük, csak magunknak szerzünk bajt.

Jóllehet ennek a törvényszéknek minden rendi a szemes és vigyázó emberek előtt gyanús volna, amely csak arra néz vala, hogy az ekklesiáknak szabadságát felforgatná, és amely erőszakosságok eddig véghezvitettek, azokat elszínelné, palástolná, mindazáltal megjelennek sokan, némelyek hamarább, mások későbbre Posonyba. Akik megjelentenek, többen voltanak kétszázötvennél, kik közül reformatusok voltanak ötvenheten; a többi mind augustanusok; kiknek micsoda kimenetelök lött, kitetszik a következendőkből.

Vajon pedig, akik megjelentenek, Istenre bízván az ő ártatlan ügyeket, erre a citatióra Posonyba, azhol a bírák az ekklésiai és politikai renden levő pápista emberekből állottak, és az evangéliomi tudománynak megeskütt ellenségi voltanak, jól cselekedték-e vagy rosszul. És vajon ezzel használtak-e többet, vagy azzal ártottak volna többet az ekklésiáknak, ha meghallván a citatiót, mind elfutottak volna? Ezt megítélheti akárki, ha józanon gondolkodik róla. Úgy hiszem, hogy aki ez ártatlan ügyet valóban megtekinti, és az üldözőknek is ártalmas csalárdságokat észreveszi, ezeknek cselekedeteket örök emlékezetre dicséretes dolognak tartják, mert valamiképpen ebben a casusban némelyek elfutván az ekklésiáknak s lelkeknek is kárt nem tettek, minthogy mások azoknak személyekben is a Krisztusnak igazságát oltalmazzák vala; így mind elfutni, az ekklésiának ily nagy veszedelmében, káros, nem szabados, s gyalázatos dolog is lött volna. 1. Mert itt noha költött szín alatt az Istennek és a Krisztusnak ügye háborgattatott, mely mellől elállani, és azt nem oltalmazni vétkes dolog lett volna. 2. Mert az ekklésiának következő veszedelmesebb állapotja megkívánta, hogy ott megjelenjenek, ugyanis ha mind elfutottak volna, lett volna alkalmatosságok az üldözőknek, hogy a misézőket az elhagyott ekklésiákba bévigyék. A reformatusok a magok leveleikbe, melyeket az ő fogoly papjaihoz Neapolisba a gályákra köldöttenek, bizonyságot tesznek vala arról, hogy azoknak nyomorúságok által nekik engedtetett valami kis nyugalom; és most békességes tűrésekkel s szenvedésekkel jobban tanítják őket, mint régen, mikor prédikállanának. 3. Mert ha mind elfutottanak volna, ha oly tiszták lettek volna is a rebelliótól, mint a fényes nap, oly ártatlanok, mint a mennyei szent angyalok, mégis okot vettek volna reá, hogy az egész világ előtt pártütéssel vádolják, ez okból, hogy egy sem jelent meg. 4. Mert ezt tanácsolták az okos politicusok is, kérték erre az ekklésiák is. 5. Mert feddhetetlen vallásokat ezzel is igaznak lenni megbizonyították, mely a magistratushoz való engedelmességet parancsolja.

Hogy pedig a citátió után s a papok megjelenések után lenne valami törvényes processus szerént, némelyeket megszólíttatnak (kik közül vala Sélyei István is, a pápai pap és a környül levő helységnek püspökje), actiót vagy vádat íratnak a fiscus procuratora, Majlát Miklós által; melyet már régen koholtanak volt, melynek summája ez: Hogy a törvénybe idézett papok mindnyájan hátrahagyván az Istennek és az embereknek szerelmét és félelmét, az egész pápistaságot és így a királyt is bálványimádónak kiáltották a prédikálószékből; a boldogságos szent Szüzet, a megholt szenteket és a Krisztusnak képjeit káromlották; a venerabile sacramentumot megtapodták; a rebelliseket és a király ellenségeit tanáccsal, pénzzel, eleséggel segítették; a törököknek Magyarország megvételére utat nyitottak. Azért kívánja a procurator, hogy mind a törvénybe idézettek, mind kik az Istent és a királyt megbántották, fejeket és mindeneket elveszessék az ország articulusi szerént.

Ennek a törvényes széknek a processusáról és rendiről azt jegyezd meg. Mikor elolvastatnék ez a vád, akkor csak Sélyei István ötöd- vagy hatodmagával szólítatott meg; mindazáltal a vádnak csak egy cikkelyét is vagy ellene, vagy társai ellen semmi bizonysággal meg nem bizonyította. A több atyafiakat pedig akkor szólította meg a procurator, mikor már minden egybenfűzött allegatiójit elvégezte volna, a sententiának kimondása előtt harmadik nappal. Sokakat meg sem szólíthatnak vala, mert neveket sem tudták, a bírák catalogusokban sem valának, hanem magok mondják vala meg a procuratornak neveket, hogy megszólíthassa. Azok ellen, kik martiusnak ötöd napja után szólítattak meg, semmi nem allegáltatott, mindazonáltal a többivel egy sententia alá rekesztettek.

Elvégeztetvén az actio vagy a vád, parancsolják Sélyei Istvánnak, hogy szóljon; mit felel e vádra, kérdik a bírák. Aki monda: nem akar ugyanő az ő kegyelmes királyával perlekedni, mindazonáltal, minthogy a király szolgáitól olyan vétkekkel vádoltatik, amelyek ha úgy volnának, akármi nagy büntetésre is méltó volna, azért kötelességében járó dolognak tartja, hogy a maga becsületét oltalmazza. Ami a vádat, accusatiót illeti, az semmi részben az ő személyére nem esik, ha valakinek ellene vagyon valami praetensiója, szükséges, hogy az hiteles jó bizonyságokkal álljon elő, hogy olyannak megmutogatathassék, amicsodásnak vádoltatik. Monda továbbá: néki a fejénél és az életénél semmi kevesebb nincsen, az pedig vagyon a bírák hatalmában; ha azért valami ellene, amivel vádoltatik megpróbáltatik, örömest elszenvedi a megmondott büntetést. Kérdik a bírák, hogy feleli ezt juridice törvény útja szerént-e vagy nem? Kiknek felel Sélyei István: nem tudja ő, hogy veszik a bírák, törvény útja szerént-e vagy nem? De ő a maga mentségére másként nem felel, valamíg nem látja, hogy a vádakat hiteles bizonyságokkal megbizonyítják. Akkor megszólal az érsek: Ha akarsz, úgymond, juridice megfelelni, szükséges, hogy procuratorokat kérj a felséges széktől (úgy hívják vala ezt a törvényszéket). Felel Sélyei István, néki nincs szüksége procuratorokra, mert az igazság kevés szóban áll, nincs szüksége a procuratorok hosszas veszekedésekre. De akaratjok ellen is procurátorokat adnak nékik, kéri aztán, engedjék meg hát, hogy had légyen procurátora Keczeri Sámuel Posonyban lakos ember, és ismét egy pápai nemesember. A posonyi emberről azt feleli az érsek, hogy annak Posonyban nem szabad senki ügyét felvállalni. A pápairól pedig kérdi, hát az Posonyban vagyon-e? mit akar, talán a papok causajokat akarja oltalmazni? Talán még nem tanult a bátyja példáján? Talán nem tudja, hogy aki ezeknek a törvénybe idéztetteknek ügyeket felfogja, az is szintén olyan rebellisnek tartatik, mint ezek? Néz vala pedig ez pápai nemesembernek arra a bátyjára, akit a vallásért Posonyban esztendeig tartatott vala árestomban ezelőtt nem sokkal. Megengedi végre, hogy előálljon a pápai nemesember; de a jeles ember elő nem mer állani, sőt a szállásáról sem mer kimenni ez ártatlan ügynek oltalmazására, hanem onnan tanítgatott másokat, miképpen oltalmazzák azt. Nyér más procuratorokat, Szendrei Nagy Ferencet, Heussler Ferdinánd Menyhártot, kik a király procuratorának minden allegatióira úgy megfeleltek, hogy noha igen kiáltozó öregember volna, de csakhamar bedugák mégis a száját, mikor még egy procuratort, Szalontai Istvánt kérnék a más kettő mellé, megengedék, de mondják vala a bírák hallhatós szóval: „Legyen annyi proturatortok, amennyit akartok; de ha száz lészen is, azt bizony véghez nem viszitek, hogy el ne nyomattassatok.” A király procuratora, noha régi ravasz kiábáló ember volna, de mégis gyakorta úgy megszorították a papok procuratorai, hogy semmit sem tudott felelni, olyankor Kollonics és Pálfi Tamás, kik bírák valának, cédulácskára írván valami feleletecskét, mindenek szemek láttára úgy küldözik vala nékie, s úgy segítik vala; úgyhogy ott a bírák néha vádlók, néha bizonyságok s néha panaszlók valának.

Néha azokkal a bizonyságokkal oltalmazzák vala magokat a papok procurátori, amelyeket ellenek hoztanak mások elő; tudniillik: nem kell a rebelliót azokra fogni, akik arról nem is gondolkodhatnak; mert a rebelliónak minden fészke a pápistáknál rakatott, nevezetesen eredett a már megholt Lippai György érsektől. A procucatorok allegatióik a Szelepcséni György érsek parancsolatjára eltöröltetnek. Protestálnak a papok procuratori. Mi szükség, hogy a törvénynek színe alatt elnyomják az ártatlanokat? Miért törlik el az ő allegatióikat? Hiszen ha úgy van a dolog, csak mondják ki a sententiát. És midőn kényszerítenék, hogy próbálják meg, amivel vádaskodnak, monda Kolonics: „Meglesz, meg. Hiszen ti az első törvényszéken az első citátió alkalmatosságával mind meggyőzettettetek, mikor azok, kik nálatoknál okosabbak s bölcsebbek voltak, megvallották, hogy ők rebellisek, de vajon mit nyertek véle, hogy a ti uratokkal szembeszállatok.” Mond Szelepcséni: Szorosan meg kell tartani a törvényt, de afelől nem engedi, hogy amiket az előbb eltörletett, újólag felírják. Gyakran kényszerítik a papok procuratori, amit előhoznak, nevezzék ki a személyt ki ellen, az helyét, időt, mit mikor cselekedett, mert másképpen sententiát arról a bírák és ítéletet nem tehetnek; de azt nem cselekszik, hanem az unalomig kínálják a reversionálisnak subscriptiójával. Ottan-ottan mondják, hogy nincsen más út és mód, mely által elkerüljék a halált, tömlöcet és a halálnál is keservesebb gyalázatot, gályákat, hanem ha megalázzák magokat, vétkeket megvallják, és kegyelmet kérnek, ennek pedig bizonyságára pecsétekkel megerősített kezek írását adják. Ezek oly bölcs bírák valának, hogy a puszta vádra mindjárt látták, mi következik a törvénybe idézett személyekre, holott a jó bírák a magok mentségekre előhozott feleleteket, okokat szokták meghányni-vetni, s úgy deliberálnak, végeznek. De így cselekesznek azok, akik a vallásból származott gyűlölség miatt igazat látni nem akarnak, hanem ami nekik tetszik, azt cselekszik.

Nem elég vala a törvénynek rendiben a király kiáltozó procuratora által őket ijeszteni a subscriptióra, hanem mind magok az assessorok s mind más erre alattomban megfogadott személyek szépen és rútul arra erőltetik vala. Nem szégyellte ezt sokszor maga is az érsek, mind közönséges, mind magányos helyen, nékik igen nagy atyai indulattal javallani, azt mondván: „Ne szállj perbe a te szolgáddal, irgalmasságot kívánok, nem ítéletet. Ma atya vagyok, de holnap kemény bíró.” Nem restellte sokszor beszéleni a hit ágazatiról, és arra inteni azután, hogy adják kezek írását. Mások is ezt a szent munkát igen véghezvitték, mint Zicsi, Szécséni, Majtini a király personálisa. Gilányi János magához hívatván sokszor a papok közül, úgy javallotta azt. Úgy Forgács Ádám összegyűjtvén majd mind a magyar papokat, hosszas beszéddel javallotta az három punctumok közül valamelyiknek elválasztását és subscriptióját, de mikor erről beszélett, Sennyei István somogyi püspök az oldalkamarában hallgatta, mert néki sem hittek a püspökök, hogy híven járna el benne. Ez volt martiusnak 6-ik napján, az oratiónak summája ez vala: „Mely igen nagy vétek a szolgának az ő ura ellen támadni, nyilván vagyon csak azoknak a magyaroknak példájokból is, kik a királyt akarván megháborítani, már mind elvesztek. Én ugyan úgy gondolom, hogy senki kegyelmetek közül azokkal egyet nem értett; mindazonáltal minthogy igen nagy gyanú vagyon, amely szerént akarja a felséges király, hogy senki közületek a maga hivatalát ne gyakorolja, énelőttem forgatván a törvénynek szomorú kimenetelét, igen javallom, hogy másképpen vennék annak elejit, követnék az elsőben citáltatott papoknak példáit, kik subscribáltak. Mikor aztán a felséges királynak tetszenék, gyakorolhatnák ismét a magok hivatalokat, de most azt a nagy gyanú miatt gyakorolni éppen lehetetlen.”

Erre a hosszas oratióra a több tiszt, atyafiak egyezésekből felel Miskolczi Mihály. Elsőben is megköszöni, hogy őket erősen szánja, és ellátván a következendő gonoszt őket intené. De ami őtet illetje, ő arra nem mehet, hogy amely büntetést semmi részben nem érdemlett, azt válassza magának, vagy hivatalát megtagadván, vagy számkivetésbe menvén. Ha pedig semmi vétke nem lévén, megbüntetik, ő arról nem tehet, bízik ártatlanságához, ami rajta esik, kénytelen véle, hogy elszenvedje. Mikor pedig intett volna, hogy ő ezt csak a maga képében felelte, kéri őket Forgács egyenként, ha úgy értenek-e ők is? Felelnek mindnyájan: ők azt nem cselekedhetik, hogy semmi bűnöket nem tudván büntetést válasszanak magoknak. Hallván Forgács ezeknek feleleteket monda: „Ti lássátok, de annyi hajszál fejeteken nincsen, amennyiszer megbánjátok, hogy tanácsomnak nem engedtetek.” Így elbocsátja ugyan őket, de nem nyugszik, hanem sok ízben Jánoki Gáspárt, Gyurki Gábort és Pált ez okon szállásokra küldözi ijesztvén őket. Hasonlóképpen az ő udvari kapitányját, Hofmár Györgyöt sokszor küldözi hozzájok, s maga is, azhol reájok akadott, őket inteni meg nem szűnt. Ezekhez járultak a jésuiták és az assessoroknak udvari szolgái, kik közül némelyek a reversionalist szépítették, némelyek javallották, hogy instáljanak, hadd szakadjon félbe a törvény, némelyek, hogy fussanak el, ne várják fejökre a veszedelmet. Azzal is arra nézett Kollonics, hogy a pápai és veszprémi papokat Sélyei Istvánt és Bátorkeszi Istvánt árestálja, és addig el ne bocsássa, míg ezek írásával nem kötelezték magokat, hogy Posonyból az ő híre nélkül el nem mennek.

De hogy az ő vádjokra visszatérjünk: ami az elsőt illeti, soha egy papról sem bizonyíthatják meg azt, hogy a pápista urakat s a királyt is nyilván és egyenesen bálványimádónak mondották volna. Ha pedig csak következésképpen akarják azt kihozni az ő tudományokból példának okáért a reformatusoknak sententiájokból: a pápisták bálványimádók, tehát a király is, mert pápista, így nemcsak a magyarországi, hanem a németországi és más országbeli papokat is vádolhatják azzal, hogy azok mind rebellisek, mert azoknak is ez sententiájok.

Ami a másikat illeti: nemhogy a boldogságos Szüzet és a megholt szenteket káromolnák, sőt azokról tisztességesen emlékeznek, és azoknak jó cselekedetiket serényen követik. Azokat ugyan isteni tisztelettel nem illetik, de nem is káromolják, hanem az isteni beszéd szerént szólnak rólok, midőn az a materia fordul elő; amiképpen cselekszik az egész evangéliom világánál járó ekklésia minden helyeken; itt is hát csak azzal vádolják őket, amivel minden reformatust akármicsoda helyeken lehet vádolni. De nyilván vagyon a már e világon, hogy ezeket nem a rebellióért, hanem religióért cselekszik, mert másképpen ennek a vádnak helye nem volna.

Ami illeti az ő sacramentumoknak megtapodtatását, nem vádoltak azzal senkit a jelenvalók közül, hanem csak azt mondották, hogy cselekedte azt egy lutheranus pap Szebenben, hogy ez az ostyát ki találta taszítani a miséző pap kezéből, de az ezekre nem tartozik, akik itt megjelentek, s azt nem cselekedték; annakfelette hiszen nem is szentségtörésért citálták a papokat, hanem rebellióért.

Ami néz a negyedikre, hogy az ország háborgatókkal, rebellisekkel egyetértettenek, a töröknek eladják az országot? Meg kellene ezt próbálni. Nem elég az emberre fogni csak valami vétket, hanem meg is kell azt próbálni, mert másképpen így minden ártatlan bűnössé tétethetik; ebbe pedig mint sült belé a király procuratora, kitetszik az ő allegatióiból, mely valaha még világ elébe ki fog adódni. Egy szóval sem vádolhatták a papokat, amelyekből azoknak procurátorok szépen őket ki nem menthették volna. Ennekfelette a Foederatum Belgium bécsi residense Brunigh (Bruininx) van Hammel Gerard^*, kinek dicsérete légyen örök emlékezetben, 1675-ben ezeknek ártatlanságokat hathatósan a bécsi udvarnak megmutogatta.

Hogy az egész világ előtt s az ezután következendő előtt is nyilvánvaló legyen ez törvénybe idézetteknek ártatlanságok, és hogy a költött rebelliónak színe alatt a Krisztusnak ügyét akarták elnyomni az üldözők, megmutatom azt ellene mondhatatlan erősségekkel:

1. Kitetszik ártatlanságok a bizonyságoknak nem létekből, mert csak egyet nem állíthattak elő, aki vagy pártütéssel vagy a törökökkel való cimborálódással őket vádolhatta volna. Kérem a papháborgató buzgó üldözőket, ha az Isten, angyalok és az emberek előtt igaz lelkek esméreti szerént akarnak szólni, nevezzenek ki bár csak egy bizonyságot, amellyel a törvénybe idéztettek közül valamelyik vagy rebellisnek, vagy olyannak, amint praetendálják lenni megbizonyíttassék, noha két vagy három tanúnak szájából erős az igazság, de ők nevezzenek bár csak egyet. Nagy erősséget keresnek vala égy régen meghalt Vitnyédi István lutheranus főembernek levelében, melyben mondják vala, hogy írt Bethlen Miklóshoz Erdélybe és Keczer Ambrushoz, hogy ott az evangelicus papok készek arra, hogy az ő hallgatóikat a közönséges szabadságnak oltalmazásának színe alatt a király ellen feltámasszák, s ők is legyenek készen. Ez levél értelmét valami csudás betűkből találták volna ki. De ez csak költött levél volt, mert amint magok megvallják, hogy nagy summa pénzön fogadtak egy ifjat, aki azt a titkos betűkkel vagy cifrákkal írott levelet Erdélyből visszahozná; azhonnan akinek esze vagyon, megítélheti, hogy az oly gonosz ember jó fizetésért költhetett olyan levelet. Miért nem neveztek ki vagy egyet a papok közül, ki Vitnyédivel barátkozott, szövetkezett, vagy levelét vette volna? De sokan azt sem tudták, amíg Posonyban nem hallották, élt-e Vitnyédi valaha e világon vagy sem.

Hát mikor Heussler Ferdinand, a papok procuratora tizenegy erős argumentumokkal mutogatná azt költött levélnek lenni, miért nem felelt egyebet a király procuratora e tréfás beszédnél: „Jaj! igen benn szántasz, félek, hogy ki nem húzhad az ekédet”; mellyel csak azt akarta mondani, hogy nem magától gondolta azokat az erősségeket: Ítélje meg már akárki, vajon ezen költött levélben vagyon-e annyi bizonyításra való erő, hogy annak a bizonyítására az országban levő papokat, oskolamestereket kárhoztassák, kivált holt ember levelére. Megfelelt erre a levélre Bethlen Miklós^* akkor fontosan.

Amiket a király procuratora e kívül előhordott, azok nevetségre méltók, példának okáért, hogy néhol ötszáz papok egybegyűltenek, és arról gondolkoztanak, hogy vegyék meg Bécset. Holott ötvenen sem voltanak, Szilvágy nevű faluban, Sopron mellett lévén partialis gyűlések holmi ekklésiai dolgok iránt, az ország törvénye pedig megengedi a synodusgyűlést is minden esztendőben az ország megmaradására minden religiónak. Ismét, hogy Pápán a tanuló gyermekek dobbal, zászlóval a mezőre szerdán, szombaton kimentenek játszódni, ezt a királyi procurator úgy magyarázza vala, mintha a rebelliseknek mentek volna elejekbe örvendezve; amelyet szégyen volt megemlíteni is.

2. Második argumentum. A rebelliseknek, hazát megháborítóknak, kivált sokan lévén, azok közül mindennek életeket meg nem engedik, csak azért: ha hivatalát eltagadja, vagy számkivetésre kötelezi magát, keze írásával bűnét megvallván, vagy változtatja vallását; ezek a törvénynek keménységét meg nem lágyítják, kivált mikor király, ország ellen vagyon a vétek, minemű a pártütés. A papoknak pedig nemcsak életeket akarták meghagyni, kivált ha vallásokat változtatnának, hanem még sok ajándékok, pénzek és hivatalok, jó kövérek ígértetnek vala. Innen nyilván vagyon, hogy hamisan kárhoztatták őket. Hát a pártütő pápista urak, azért, hogy pápisták voltak, miért ölettek meg.

3. Argumentum. Nem a volt a praelatusoknak céljok, hogy a rebelliót büntessék meg, hanem hogy a rebellió színe alatt eltöröljék a religiót, ha az Istennek kegyelme a papokat meg nem erősítette volna, és subscribáltak volna. Mire való lött volna azoknak a punctumoknak oly erőszakosan subscriptiójokra való kényszerítés? hogy az ellenkezők eddig erőszakkal is el nem nyomhatván az ekklésiának szabadságát, mármost ha a törvénybe idéztetett személyek, kik az ekklésiáknak mintegy fejei, subscribálnának, a Krisztus ekklésiáját, a magok nyájokat hitetlenül elhagyják, és mint hitvány béresek a farkasoknak általadnák, és Magyarországot, mely eddig szabados volt, az ausztriai háznak örökösének vallanák. Mert ezek a ragadozó farkasok úgy bocsáttattak az úr nyájára, nem impediáltatván attól, akinek ez tisztében és hatalmában volt, hogy a magyarországi főembereket, nemeseket, papokat sok vexálások és nyomorgatások után arra vegyék, hogy recognitionalist, kezek írását adják róla pecsétjekkel megerősítve, hogy ők rebellisek, háborúságindítók, noha ez ellenek soha meg nem próbáltatott volna is. Innen ha erre mehettek volna, láttatnak vala magoknak alkalmatosságot venni, ezután privilegiomaikkal is nem élhettek volna, és elnyomattatásokról méltán nem panaszolkodhattanak volna, midőn magok önként vallották volna magokat rebelliseknek, és így lemondottak volna minden belső és külső szabadságokat, békességeket erősítő privilegiomokról.

4. Argumentum. A haza fiai a törvénybe idéztetteknek ártatlanságokról mind attestáltanak nemcsak az evangelicusok, hanem még a pápisták is. Jóra István, a pápai ekklésiának nagy persecutora keresett volt holmi hamis bizonyságokat az extraordinarium iudicium megerősítésére; melyekkel ugyan senkit felettébb meg nem sértett, de minthogy tudták hamis úton-módon szerzett tanúknak lenni, a Forgács Ádám parancsolatjára újabb inquisitió lészen, s majd mindnyájan meghamisították Jóra Istvánt, hogy az ő nevek alatt olyanokkal bizonyít, amelyekről ők nem szólottanak, ezek pedig nagyobb részén pápisták voltanak, és ekképpen bizonyságot tehenek a papok ártatlanságokról. Kértenek időt a papok procuratori, hogy a Jóra István hamisan költ tanúbizonyságait jobban meghamisítsák, refutálják, de időt nékik nem adtak. Forgács Ádám, mikor javallaná a subscriptiót, hosszas oratióval elmondá, hogy ő nem hiszi, hogy egy is közülök a rebellisekkel egyetértett volna, noha ez ott bíró volna. Így Zicsi István, ez is assessor, ezt megvallotta. Ide járul ez is, hogy maguk ennek az üldözésnek fúrói és faragói, mikor sem kérésekre, nem parancsolatjokra subscribálni nem akarnának, a papoknak nem a rebelliót, hanem a vakmerő engedetlenséget hányják vala szemökre, hogy nagy főembereknek, praelatusoknak intéseiket meg nem fogadnák, s nem is egyébért vetették a tömlöcre, hanem azért az állhatatosságért, amelyet az ellenkezők vakmerőségnek neveznek vala, hogy az ő reversionálisokat megvetették állhatatosan.

5. Argumentum. Vétetődik azon megjelent papoknak könyörgésekből, melyekkel a haza békességéért és a király megmaradásáért a fogságban is mindennap élnek vala.

Ítéld meg, ó, Isten, a mi ügyünket, mely a te ügyed, és megegyeztetvén a keresztyén fejedelmeknek szíveket a mi kegyelmes Leopold királyunk alatt, adj minékünk békességes megmaradást, és a mi édes hazánkat, mely az egész keresztyénségnek oltalmazó bástyája, a mostan rajta levő pogányoknak igájok alól szabadítsd meg, és tovább pusztítani ne engedjed.

Megesmerjük keserves könyhullatással, ó, kegyelmes atya, a mi bűneinket, melyekkel nem a földi méltóságot, amint vádoltatunk, hanem a te szent felségedet bántottuk meg, elhisszük, hogy azokkal érdemlettük, hogy nemcsak a pogányoknak igája legyen rajtunk, hanem akik keresztyéni nevet viselnek, azoktól is üldöztessünk; megvalljuk a mi lelkünk keserűségével, hogy a mi és egész nemzetünknek bűneivel érdemlettük mind e gonoszokat, hogy mind a körülöttünk valóknak csúfságul kitétettünk.

Semmi utat és módot, valamelyeket csak felgondolhattak, el nem mulattak a subscriptiónak erőltetésére: de itt aki ezen dologba jól belénéz, nem lehet, hogy az Istennek csudálatos és kegyelmes gondviselését ne csudálja, megtekintvén a próbában forgóknak különböző kimenetelét is. Mert sokan a lutheránusok közül a sententiának kimondása előtt, még az harcnak helyére sem értek, s már megadták magokat, némelyek még meg sem jelentenek, hanem a hozzájok küldött reversionalist subscribálták, így cselekedtek Sopronban többet huszonötnél, a szepességi papok és oskolamesterek. Azt gondolták szegények, hogy ha subscribálnak, azután békességben maradhatnak, noha cselekedték ezt a Posonyban megjelent atyafiaknak intéseik ellen, mert ezzel lábat adtak az ellenkezőknek, hogy talán másutt is succedálni fog ez a próba.

Eljővén végre, a deliberatum kimondásának napjai, amelyet martius 5. napjától fogva szintén áprilisnek 4. napjáig halasztottak vala egynek s másnak színe alatt, mindenekelőtte azért a tanácsházba bemennek, protestálnak, s ismét kényszerítik a subscriptióra. Az érsek így protestál: „Én az Isten és az egész világ előtt ártatlan vagyok, nem vagyok oka a ti veszedelmeteknek, hanem ti magatok szülitek magatoknak a következendő veszedelmet, mert az én néktek sok ízben ajánltatott atyai gratiámat megvetitek.” A gratia a volt, ha subscribálták volna a veszedelmes reversionálist. Megmutatta a maga atyai pogány gratiáját hat reformatus atyafiakhoz, kik Eberhardon^* az ő kastélyában tartatnak vala fogva, mert nem félt az Istentől, kihozatván a tömlöcből már nyolcvanesztendős halálfia vénembert pöröllyel és fejszével egyberontani tulajdon maga kezével, úgyhogy tiszteletes Németi Istvánnak a karját letörte, és kezét haszontalanná tette. Most itt tudniillik 1676. esztendőben bizonyítta két istenfélő reformatus papokhoz, kiket olyan kemény török vasakba veretett, hogy csak valami vékony ruhácskát sem lehet a vas alá tenni, hogy lábokat ne sértse.

Elvégezvén a protestatiót, előáll Kollonics a palota közepére a reversionalissal, s azt elolvassa; utánaveti azt is, hogy aki subscribál, ötven forintot útravalót is adnak. Szécsényi György kalocsai érsek szólít némely papokat a győri, veszprémi és komáromi tractusból, feddőzik vélek. Eddig, úgymond, sokképpen intettelek titeket, már ti látjátok a veszedelmet; mérgében nem is végezheti beszédét velök, hanem Szelepcséni fog hozzá mézesebben; de csak mind a kettő a falra hányja a borsót.

Forgács Ádám és Zicsi István kimennek az házból, félreszólítják Miskolczi Mihályt kétszer is, intik, hogy szakassza el magát a többitől, de semmire sem mennek. Azután megizenik egy procurator által, hogy akik subscribálnak a második punctumnak, tudniillik hogy exiliumba menjenek, azok bal kézre álljanak, akik hazában akarnak maradni, hivatalokat eltagadván, azok jobb kéz felől; akik egyiket sem akarják, azok az ajtó megé menjenek hátra, azholott az irtózatos változhatatlan sententiát mindjárt meghallják; ezt hallván senki nem álla jobb vagy bal felé, hanem mindnyájan az ajtó megé hátraállanak, amelyen amazok is megirtózának. A sok tanácskozás, beszéd és veszekedés, viszálkodás után törvényszéket ülének (jobb felől ülének az ekklésiai rendek, érsekek, püspökök; bal felől a politikai renden levő urak, mindnyájan pápisták); és halálra sententiázzák mind őket, akik mind, az Isten, a bírák magok lelkek esméreti s az hazafiak előtt ártatlanok voltanak. Hasonlóképen 7. april az oskolamestereket is azért; miért egyeztek meg a papokkal, és azoknak cselekedeteiket hírré nem tették. Ezt gondolják a bírák, hogy halálra sententiázván őket megijednek, s mind elhagyják vallásokat, vagy aztán subscribálván számkivetésbe mennek.

Hallván az halálos sententiát egy szálnyira sem indulnak meg rajta, sőt mindnyájan örömmel betöltek; megerősödvén a lutheranus atyafiak is, a reversionalist egy sem választja, lévén ez lelki harcon jó társaik, örvendeznek, hogy az ellenségnek minden mesterségeit meggyőzték volna. Amely jóban bár mindnyájan megmaradtanak volna. Bár a posonyi istenfélő, kegyes, vallásokon lévő embereknek intéseiket mindvégig megfogadták volna, és némelyeket meg ne botránkoztattak volna utoljára, nem ejtették volna a mindvégig állhatatosokat annyi nyomorúságba. Mintezt aki próbálta, nyilván tudhatja.

Így kimondatván reájok az halálos sententia, törvényes processusnak rendi szerént, hogy inkább félelmet önthessen beléjek, a király procuratora instál a felséges széknek, hogy megfogattassanak, és mint halálnak fiai tömlöcbe vettessenek az executiónak idejéig. De mivelhogy látnák, hogy így sem ijednének meg a papok (mentegetvén magokat a poroszlók, hogy annyi embernek való vasok sincsen), azért azt végezik, hogy csak a magok szállásokon a városban és hostátban árestáltassanak, mígnem más karba szedik őket. Mikor az halálos sententiát kimondák, a papok egyet sem szólanak reá, monda azért Szécséni György, az érsek: Nebulók, rossz emberek, meg nem köszönik a sententiát. Az árestomok olyan szabados volt a papoknak, a királyi táblának nem kevés gyalázatjára, hogy aki hol szerette, ott járhatott. A király procuratora a papoknak vasba veretések iránt a sententia után semmit nem szólott volna, de az érsek adta vala elméjére, hogy a törvénynek rendét tartsa meg. Ez a procurator csúfolja a papokat, hogy már ők halálnak fiai; kinek felel Sélyei István (ez püspök vala): Mi ártatlanok voltunk, s most is azok vagyunk, ha pedig a mi ártatlanságunkban elnyomattatunk, békességes tűrőknek kell lennünk. Felforra az epéje ezért a király procurátorának, s monda: „Hát te a bírákat hamissággal vádolod, megfogd a nyelved, mert bizony mindjárt olyan helyre vitetlek, hogy az eb nem rántja ki a cipót a kezedből.”

Jóllehet ilyen tágas árestomban tartatnának minden őrző nélkül a papok, mindazáltal rész szerént kimenetelét várván ez Krisztus Jézus ügyének, rész szerént ügyekhez és ártatlanságokhoz bízván, nyolc hetek alatt ápril 4. napjától fogva 29. és 30. májusig helyben ez szabad árestomban maradnak, a pápai, füleki, veszprémi, lévai papoktól megválva, kiket Kollonincs a többinek ijesztésére a maga házánál vasba veretvén, a posonyi várba küldött vala. El nem futott egy is, mert megemlékeztek arról, hogy itt nem ember, hanem Isten ügye forog veszedelemben a rebelliónak költött színe alatt; nagy örömekre lett volna nékik, aminthogy alattomban voltak is olyak rendelve, akik azt javallanák, mindgyárt reáfogták volna, hogy tudta vétkit, s azért futott el, és így alkalmatosságot szolgáltattak volna arra, hogy ha azután kezekbe kaphatták volna, méltán megbüntessék.

A sententiának kimondása után egynéhány nap hallgatnak, mindaddig, míg híre terjede a király kegyelmességének, hogy tudniillik a foglyoknak megengedi mind életeket, mind jószágokat. Erről pedig a papok másként nem tudtak, hanem mint egy közönséges hírt, úgy kezdették beszélni ezt a király kegyelmes gratiáját a városban, és hogy mikor Szelepcséni reájok tolja vala a reversionalist, akkor mondja vala, hogy a király nem gyönyörködik a foglyoknak halálokban. Kiterjedvén híre ennek a király kegyelmességének, a bírák elfelejték magokat, s a régi bakot kezdék nyúzni, mert a sententiának kimondása előtt, midőn a subscriptiora erőltetnék, azt szokták vala mondani, hogy a subscriptiónak semmi helye aztán nem lészen, ha megsententiázzák, hanem exequálják őket; de most újólag minden szemtelenséggel ismét a subscriptióra kényszerítik; jeles bírák! kiktől ez halálos sententia alól akármelyik könnyen felszabadíthatná magát, csak egy szóval mondaná, hogy subscribál. Ezt tízszernél többször próbálta maga az érsek, ki sokszor, mind sokszor keveset a papok közül magához hívatván fenyegetőzik, hogyha nem subscribálnak, minden bizonnyal örök tömlöcekre, gályákra vitetnek; és hogy ne láttatnék csak a subscriptio iránt hívatni őket, rájok köszön vala jó borral teljes nagy arany- és ezüstsellegeket, csak tetszett volna a keserűségnek borával eltölt és az ilyen gyűlölőinknek barátságát kétségbe hozó vendégeknek. Ez lőtt nevezetesen áldozócsütörtök előtt való szeredán igen solenniter. Itt sem áll meg, hanem néha beszédet indít a római és a reformata vallásról, ócsárolván ennek tanítóit, amannak pedig az égig magasztalván. Az úton is vélek találkozván nem szégyenlette hosszasan a subscriptióra inteni, magasztalván azokat, akik régen subscribáltak volt. Nem is csak maga cselekedte ezt, hanem mások által is ezt véghezvinni el nem múlatta, mint a secretarius által, a papok procuratori által, nevezetesen Nagy Ferenc által erről nékik izengetett; megengedte azt is, hogy magok formáljanak reversionálist, aminémű tetszik az hivataljok megtagadására vagy számkivetésre, hátrahagyván azt, melyet azelőtt ők formáltanak volt, melyben meg volt írva, hogy a rebellióért kell hivatalát eltagadni, vagy exiliumba menni; de azt most elhagyják, fel nem teszik, csak éppen álljanak reá a subscriptióra.

Majlát Miklós is, a király procuratora nem henyél, hanem mindent elkövet, hogy a subscriptióra reávégye, vagy haraggal; de midőn látná, hogy semmire sem mehet, Posonyból elmégyen. Minekelőtte pedig elmenne, a nevezetesebb papokhoz a fia elmégyen, és őket megköveti, s kéri, hogy az atyjának ne tulajdonítsák azokat, amiket cselekedett, mert szolga lévén kénytelenségből cselekedett sokat, amit maga sem akart. Dolgára menvén Majlát, bízzák ezt a subscriptióra való erőltetést Persith nevű procuratorra, híven igyekszik ez is a reábízott dologban eljárni, magához hívatja a papokat háromszor, az érsek és a Kollonics nevével erőlteti a reversionálisra.

Pünköst előtt harmadnappal hozának a Szepességről és Sopronból holmi augustanus papoktól subscribáltatott reversionálisokat, ezeket adák Persithnek, aki magához hívatván a papokat, ezeket mutogatja, s ezeknek példájokból a subscriptióra kényszeríti, fenyegeti, hogyha nem cselekszik, már jelen vagynak a szekerek, melyeken a gályákra elvitetik. Ennek noha egyenlő akarattal mindnyájan megfelelnek, hogy ők éppen nem cselekszik a subscriptiót, mégis időt akarván engedni a gondolkozásra, monda néki Harsányi István a többinek kérésére: nincsen semmi szükségünk reá, hogy arról többet tanácskozzunk, mert amint ezelőtt megmondottuk az érseknek s másoknak is, most is azt mondjuk, abban megmaradunk, nem cselekesszük. Monda erre a procurator: hát kiben bíztok? Felel Harsányi István: a mi ártatlanságunkban, igaz ügyünkben, az Istenben, Isten után a kegyelmes királyunkban; mert azt el nem hitethetjük magunkkal, hogy a mi kegyelmes királyunk gyönyörködjék az ártatlanoknak veszedelmekben. Monda a procurator: hát ti a király grátiájában bíztok? Abban, monda Harsányi István, mert én magam láttam a levelet az érsek asztalán, amelyben rólunk való kegyelmes dispositióját ígéri őfelsége. Ezt a király levelét ezelőtt a maga házában mutatta vala meg az érsek Harsányi Istvánnak, Nikleczi Sámuelnek, Láni Györgynek, Kocsi Bálintnak; a levél summája ez vala: „A ti sententiátokat a papok iránt minden részben helybenhagyjuk a számkivetésre nézve. Ami pedig az árestált papokat illeti, négyet közülök a többinek ijesztésére vitessetek a posonyi várba, és tartassanak ott, míg kegyelmes jó tetszésünket adjuk irántok. Mások pedig proscribáltassanak, számkivetésbe küldessenek”, tudniillik azok akik a citatióra nem compareáltak, amint ezt magyarázza vala az érsek. A mandatum volt írva fél árkos papirosra, az is oly törődözött, mocskos volt, hogy el mérem mondani, király mandátumát soha senki oly rossz papirosra írva nem látta, talán ez is csak olyan volt, aminéműket a Ráb vize mellett adtak elő, templomokat akarván foglalni, a barátok; melyeket mihelyen elvettek, az ott való nemesek megesmérték, hogy csak clastromban király nevével költ hamis levelek; magoknál meg is tartották, hogy Bécsbe vigyék. Persith semmire nem mehetvén, nagy haraggal s fenyegetőzéssel elbocsátja a papokat.

Persith mindjárt méne az érsekhez, panaszol, hogy azokkal a vakmerő emberekkel semmire sem mehetett; oka pedig ez: mert amint a papok mondották, a király levelét látták az érseknél, és olyan szókat is hallottanak az érsektől, amelyekre nézve nem subscribálnának; noha ezt a papok nem mondották vala, de Persith megharagudván a szegény papokra, az érseknek is reájok akará öntetni mérgét. Mindjárt eltelvén azért méreggel az érsek, küld egyet szolgái közül az Harsányi István szállására, még akkor estve, hogy hívják, az nem ismervén Csúzi Jakabot, a losonci papot hívja. Megharagszik a szolgára is, nem azt kellett volna hívni; de két barát általhívatja Harsányit is. Csúzit akkor estve, Harsányit pünkösd másodnapján délután megesküti, és noha már halálra sententiáztatott vala, de citálja mégis, megjelenvén megesküti erősen, és examinálja Persith ezekre a punctumokra:

1. Mi az oka, hogy nem subscribál? Harsányi István felel: ő mindennek szíve titkát nem tudja, azért azokat kérdi-e? ami őtet magát illeti, ilyen okok tartóztatják: 1. Mert az ő jó lelke esméreti nem engedi, hogy annak vallja magát ami nem, azaz rebellisnek. Ha szintén kihagyták is már a reversionálisból a rebelliónak nevezetit, de minthogy senki büntetés alá nem vétethetik különben, hanem ha felteszik, hogy az bűnös, ő vétkes nem levén, nem subscribálhat. 2. Nem kell nékem subscribálnom, mert engemet már halálra sententiáztanak, s nem tartozom véle, hogy azt a hamis deliberatumot megigazítsam; ha olyan vagyok, aminéműnek már kárhoztattam s ítéltettem lenni, nem szükség, hogy én erősítsem az ő sententiájokat. 3. Mert itt a vallásnak veszedelmét keresik, nem akarom azért vallásomnak mind a régi királyoktól adatott s mind a mostanitól megerősíttetett szabados gyakorlását, és az haza szabadságát az én kezem írásával leadni, vagy megmocskolni.

2. Ki bíztat titeket vagy a külső vagy belső renden lévők közül? Felel. Minket az Isten, igaz ügyünk, ártatlanságunk, más nem senki.

3. Hát nem az érsek volt-e az oka, hogy addig nem subscribáltatok? Felelet: Nem, a minap ugyan mikor magához hívatott volt, mutatott valami levelet, amelyben nyilván volt a, hogy a királynak kegyelmességét kell várni.

Nem elég vala ezer s meg ezer utakon s módokon a szegény papokat hurcolni a subscriptióra, 5. Maji 1674. éjszaka a neveket felírják, az írás közben sokakat megvernek, taszigálnak, nevezetesen Zolnai Istvánt erősen pofon verik. Négy nevezetesebb papokat vasba ütnek, s a posonyi várba küldik. Azután Kollonics magához hívat negyednappal egynéhány papokat, augustanus atyafiakat, kiket káromol, pirongat sokáig, miért nem subscribálnak, azután egyet kiválasztván, küldi a posonyi várba, a négy vasba veretett, reformatus papokhoz a többit visszaküldi ilyen conditióval, hogyha huszonnégy óra alatt nem subscribálnak, és az országból el nem pusztulnak, mind örök tömlöcre hányatja. És hogy inkább elszöknék vagy egy a városból, aznapon őket mind kihajtatja az hostátba, de így sem mehetett semmire. Azonban elméne Kollonics Posonyból, hogy a városban tömlöcet készítsen a papoknak, amint azután ezt bizonyosan kitanulták.

Az árestáltatott papok annyira jutottak immár, hogy nem tudják, mitévők légyenek, kérnek tanácsot az ország gubernátorától, Gáspár Jánostól bizonyos követjeik által, kérik azon is, hogy légyen valami segítséggel őnékiek ebben a nyomorúságokban, mint akinek kell az efféle dologba belénézni a király után. Az meghallgatván a papok instántiáját, így felel: Engemet sokat kényszerített az érsek, hogy jelen legyek abban a törvényben, melyet ellenetek szolgáltattak, de jelen lenni nem akartam; most szívem szerént fájlalom a ti nyomorúságtokat, minek okáért véletek még amit nem kellene is, megcselekeszem. Így elbocsátván a követeket, parancsolja, hogy harmadnap hozzá menjenek egész válaszért. Elmennek szegények örömmel, azt gondolván, hogy igen örvendetes válaszok lészen, de felette megcsalja őket a reménység; mert azalatt más emberré változik a gubernátor, s így válaszol: „Én sok utat s módot megpróbálván, tiveletek semmi jót nem tehetek; mint elsőben, hogy a ti dolgotokba nem akartam magamat ártani, úgy most sem ártom”, így csakhamar amit mind ezelőtt harmadnappal, mind mikor gubernátorrá tevék, ígért vala, megváltoztatá, mert azt mondotta vala akkor: „Ő az apostoloknak szokások szerént az egész világot kívánná a római hitre téríteni, de a jésuiták szokások szerént egyet sem kívánna.”

Küldöttek instantiát Bécsbe is, de a sok fáradság és költség után is egyebet nem nyernek, hanem hogy az érseknek jő egy mandatum, hogy adja opinióját, értelmét az arrestáltatott személyekről, melyre így felele: „Az értelmem a papokról s az arrestáltattakról ez: egy ideig mortificáltassanak, nyomorgattassanak, hadd ismerjék meg az Istent; akik megesmérik a mi kegyelmességünket, éljenek azzal, akik pedig azt megesmérni nem akarják, menjenek számkivetésre.” Mikor ezt a secretariusnak, a pápa apostoli követinek jelenlétiben dictálná, az udvari legények közt hallgatják vala a pápai katonák is elegyeslen, kik a mandatumot vitték vala reá, s őket is mocskolja vala hűségtelenséggel a resolutióban. Abből a feleletből kitetszék, hogy miért citálták és sentiázták meg a papokat; mert azt mondja, hogy nyomorgattassanak, nemhogy a rebellióért fizessenek, hanem hogy az Istent megesmérjék; talán a pápisták emberi érdemeknek, szentek segítségül való hívásának, a misében való ostyák Istenét? mert az igaz Istent esmérték.

Mikor ezek így folynának, megérkezik Kollonics Posonyba, és minthogy még eddig a sok kéréssel nem mentenek vala semmire, utolsó próbát akarnak tenni, hogy aki mégis vakmerőségre veti magát, halálnál is (amint ők mondják) keservesebb büntetése legyen. 29. máji azért, minekelőtte az utolsó próbához fognának, Persith procurátor által egy vendégfogadóba, melynek címere Fejér Ló, az hostátba egybegyűjtetnek a papok, mind kínálja a subscriptióval; de megvetik; azért az augustanusokat, kik száznál többen voltanak, az érsek és Kollonics parancsolatjára a reformatusoktól elválasztja, s az érsek udvarába küldi. Kiket a reformatusok erősen megkértenek, az Isten kegyelmébe ajánlván, a végig való állhatatosságra. Közikbe elegyedtenek két reformatus atyafiak is ezeknek, hogy lássák dolgoknak kimenetelét.

Nemsokára az érsek, Kollonics és Hoffkirker Lajos komáromi commendáns eleibe, egynéhány rendben szaggatva, vagy arra hajolnak, hogy hivataljokat eltagadják, vagy számkivetésre menjenek, vagy vallásokat elhagyják? Ezt hallván, némelyek egyiket sem választják, némelyek kételkednek, némelyek előkérik a reversionálist, subscribálnak, ki számkivetésre, ki hivatala elfogadására. Akik subscribáltak, jobb kézre egy ajtón kibocsáttatnak; akik nem, bal kézre más ajtón a tömlöcbe kísértetnek; akik nem subscribáltanak negyvenhatan valának a két reformatuson kívül. A tömlöcben egynéhány órákig hevertetvén, délután három órával onnét kihozatnak, hajókra a Dunán, szekerekre rakatván a környülálló népnek keserves sírási között, melyet a reformatusok is a magok szállásokról könyves szemekkel néznek vala, elvitetnek széllyel a várakba: Komáromba tizenkilenc s az egyik reformatus Köpeczi Balás; Sárvárra nyolc; Berencsre egy, a régen vasba vert négy reformatusokkal. Leopoldvárába^* tizennyolc két reformatussal ez utolsók mellé egy poroszlót adtanak vala kötelekkel, aki a mezőn, mikor a törvényfa mellett mennek vala el, azzal fenyegette őket, hogy mind felakasztja, és az éppen Nagyszombatig ment utánnok, csúfolván, bosszantván s vervén őket. Mindnyájan, mihelyt a megnevezett várba értenek, vasba verettetvén, tömlöcbe vetettek, s miképpen hóhérolták, alább megírom.

Midőn Leopoldvárába vinnék az oda rendeltetteket, egy Nagyszombatban elhagyá a Krisztus táborát, megijedvén a nyomorúságoktól, vallását változtatá; a többit külömb-külömbféle módon próbálgatják a jésuiták; a katonák ismét köntösöktől megfosztják, melyeket pénzen kellett visszaváltani.

Már csak a reformatusok maradtak Posonyban, akik szomorúan szemlélik az augustanusoknak szomorú kimeneteleket, intik egymást a végig való állhatatosságra, ne engedjék, Isten lelke által erősítvén, amennyiben rajtok áll, hogy a Krisztusnak szentséges evangeliomi tudománya megcsúfoltassék, és annak ellenségei örvendjenek; sőt mindenképpen azon legyenek, hogy a pokolnak kapui a Krisztuson épült anyaszentegyházon erőt ne vegyenek. Istennek ajánlják életeket s mindeneket, könyörögnek az Istennek keserves könnyhullatásokkal, vagy őket készítse el a nyomorúságoknak szenvedésére, a mészárszékre. Hívatja azonban Harsányi Istvánt az érsek negyedmagával, kiknek kezdi commendálni az ő kőnél keményebb atyai szívét, hányszor intette meg, s mégis szavát nem fogadták, csudálkozik az ő ostoba balgatagságokon: nem veszik észre a magok veszedelmeket, a király kegyelmességét; nem tudják, hogy olyan verembe estek, amelyből ki nem menekedhetnek másképpen, hanem a subscriptió által. Előhozza Pálfy Tamásnak, ki cancellárius s nyitrai püspök is vala, valami levelét, melynek értelme ez: a királynak azokról a vakmerő papokról ez a végzése, hogy osztassanak el a várakba, és ott nyomorgattassanak, minthogy Posonyban conventiculumokat, gyűlésecskéket celebrálnak, s talán sacramentumokat is osztanak, és oly sok püspökök intéseiknek vakmerőül nem engednek.

Itt jegyezd meg azt, jó olvasó, hogy nem vala semmi okok reá, hogy az ártatlan papokat halálra sententiázzák és tömlöcezzék, hanem már koldulva keresnek valami okocskákat, aminéműek is: gyűléseket celebrálnak, mely csak ez volt, hogy könyörgeni egybejártak; és arra, hogy egymást erősítsék, biztassák, de úgy akarták volna ők, hogy egymásnak se szóljanak soha, talán így inkább hálójokba keríthetnék. Tovább is beszéli az érsek a maga atyai indulatját, így szólván: „Ti észre nem veszitek a németeknek ellenetek való keménységeket, kivált ennek a veres katonának, Kollonicsnak az ő dühösségét (így szokott vala szólani a maga üldöző társáról, lévén maga annál is kegyetlenebb tyrannus), most is vérengző tanácsokat forral az ellenetek. Én igaz magyar lévén, szívem szerént szánlak titeket, de hanemha ti alkalmaztatjátok timagatokat, másképpen veletek jól nem tehetek.”

Monda Harsányi István ezekre: Excellentiádat a Krisztus kínszenvedése által is kérjük, vegye eleit ezeknek a gonoszoknak másképpen, ne engedje, hogy ilyen rendetlenül bánjanak velünk, hiszen excellentiádat tette a király a mi dolgunkban bírónak, ne engedje azért, hogy gyalázatra más legyen bíró, executor mirajtunk; ezt megnevetik a külső nemzetek, és a következendő emberek megcsúfolják, hogy excellentiád idejében ilyen dolgok löttenek. Erre felele az érsek: Én, az Isten engemet úgy segéljen, hanemha subscribáltok, veletek semmi jót nem tehetek. Monda Harsányi: Csuda ez, hogy excellentiádat rendelte a király bírónak, s mégis amit más akar, azt míveli mirajtunk. Felele az érsek: Az a kegyetlen német (Kollonics) mintha ő volna bíró, úgy tartja magát, még engemet is csak semminek állít, azért úgy cselekedjetek, hogy ő mikor előjő, itt ne találjon titeket, mert minden irgalomság nélkül bánik veletek.

A több atyafiak szegények elunván várni, mint lőn ez ötnek dolga, változójokat s egyéb egyetmásocskájokat hónok alá fogván az érsek udvarába indulának, kiket, mikor mennének, így bosszantnak vala az udvariak: Hova mentek ti ördög martyrjai? Amely káromló szóval másszor is sokszor kesergetettnek vala; megizeni Harsányi István az érseknek, mind itt vagynak a papok, lássa, mit csinál velök. Megrémülvén elsőben, azután hogy subscribáljanak inti; nem fogadják. Annak utánna Kollonics és Hoffkirker jelenlétében ismét hívatja az érsek Harsányi Istvánt, ki bemenvén, Kollonics monda: Jól ismerem én, ki legyen ez, ez az oka minden gonosznak, de megtanítom. Kérdi, tudod-e a punctumokat, melyeket előtökbe adott a király? Felel: ha azok, amelyek a reversionálisban vagynak, kelletinél is jobban tudom. Hát akarsz-e subscribálni? Felel: Én nem akarok. Hoffkirker fenyegetni kezdi a pálcával ezt mondván: Hát te istentelen ember a király akaratja ellen akarod-e papságodat gyakorolni? Felel Harsányi: Én a király akaratja ellen minteddig papi hivatalomat nem gyakorlottam, úgy ezután sem akarom, de a királyoktól engedtetett privilegiummal, melyet a mostani király is esküvéssel megerősített, visszaélni bizony nem akarok. Kollonics: Akarsz-é hát tömlöcbe menni? Harsányi: Egyiket sem akarom ugyan, de ha az Istennek és nektek is úgy tetszik, akármi nagy nyomorúságot elszenvedek inkább, mintsem subscribáljak. Kollonics: Nem félsz, hogy mindjárt elnyíretem bajuszod és szakállod, s megöletlek? Harsányi: Itt vagyok, s azt cselekedd vélem, ami tetszik. Kollonics kiáltja a poroszlókat, hogy vigyék el. Lapsánczki, aki eddig secretárius vala a király tábláján, már poroszlóskodik, s vezeti az órás házába, azholott az óráslegény mindjárt vigyasztalni kezdé, ezt mondván: Légy állhatatos és bátor, mert az Isten kiszabadít ebből a nyomorúságból.

Ezután hívatják Csúzi Jakabot, vexálják azt is, mint a másikat, hogy nem engednek, száz pálcát ígérnek nekik, s a tömlöcbe küldik. Hívatják azután a többit is, examinálják egyenként, de egy sem subscribál; a többi között mondják vala ezt is: ez a király akaratja, hogy el ne szenvedje a religiókat az országban; melyre mondának a papok: nékik éppen nem fér a fejekbe, hogy áll meg ez a kettő: a király hittel kötelezte magát az ő religiójoknak nemcsak elszenvedésére, hanem oltalmazására is; mégis most nem akarná elszenvedni; hiszen még nem mondott le királyságáról? Kiáltoznak e szóra: nincsen itt helye a disputatiónak, küldik őket a tömlöcbe. Látván ezeknek állhatatosságát, hogy egyet is közülök meg nem ejthetnek, mérgelődnek, káromolják őket, fenyegetik, hogy olyan tömlöcbe küldik, azhonnan mint a pokolból szabadulások sohasem lészen. Az érsek az ördögöknek ajánlja lelkét, ha soha egy is közülök megszabadul, még ha pápistává lenne is, oly helyre küldi, ha most nem subscribálnak; de légyen áldott az Isten, aki úgy megerősítette az ő szolgáit, hogy nagyobbra becsülték e világi szenvedésnél a jövendő dicsőségét, és az Isten mellett való állhatatosságban megmaradtak.

Abban az órában, mikor a tömlöcbe vettetnek vala a papok, egy jésuita, az Andrási Miklós confessariusa Rima-Szombati Jánost félreszólítja, s monda: A kegyelmed patrónusa engem megkért, hogy szolgáljak valamit itt kegyelmednek. Kinek monda Rima-Szombati János: Köszönöm jó patrónusom szorgalmatosságát, de bizony annál jobb volna, ha valami pénzt küldött volna; monda a jezsuita: a pénzre semmi szüksége nincs kegyelmednek, csak éppen subscribáljon, és én magammal hazaviszem. Felele Rima-Szombati János: Miért subscribálnék én, azért-e, hogy rebellis vagyok? Hiszen Gömör vármegye még eddig nem rebellis, ha pedig az, te is rebellis vagy, mert régen lakol Gömör vármegyében. Monda a jésuita: Gömör vármegye sem rebellis, te sem, én sem: de a te vallásod rebellis.

Hogy pedig ne csodálkozzék valaki azon, mert nem subscribáltak, holott azzal megmenekedhettek volna a gályáktól, tömlöcöktől, s haláltól is, felírom egynéhány okait, mert ezt nem mindenek látják által.

1. Mert itt az ellenkezők az Istennek dicsőségét üldözték, az evangeliomi tiszta tudományt a reversionális által ki akarták irtani Magyarországból, azért, hogy ez gonosz végeket el ne érjék az Isten dicsőssége homályosításában, mindent, nyomorúságot, szenvedést semminek kellett tartani.

2. Mert a papokat rebellióért citálták vala, kik ha subscribáltak volna, a magok lelkek ismereti ellen vádolták volna azzal magokat, amik nem voltanak, mert akit büntetnek, mindenkor felteszik, hogy az bűnös, aztán kezek írásával bizonyítottak volna ellenek.

3. Megszegni azt a hitet, melyet tettek az Istennek és a szent gyülekezetnek, mikor papokká lettek, igen felette nagy vétek lett volna.

4. Mert állhatatlanságokkal elveszítették volna az ecclésiákat Magyarországban, kik akár hivatalokat tagadták volna el, akár számkivetésre mentenek volna, mindjárt az üres, papotlan ecclésiákban bevezették volna a misélő papot, mint Rimaszombatból elvivén a papot, jésuitát adnak vala, kit, hogy be nem bocsáttának, esztendőnél tovább nyomorgaták őket, tömlöcözvén Kassán. Nagy hitetlenség is lett volna az ecclésia veszedelmére kaput nyitni.

5. Mert minden privilegiumokat, diplomáikat, melyek a religiónak szabadságára valók voltak, elvesztették volna, s az egész Magyarországot is rebellióval vádolták volna, s szabadságát elvesztették volna; mert azt mondották volna, ha a papok rebellisek (amint már kezek írásával bizonyítanák), tehát az hallgatói is; amint ezt nyilván beszélték sok jólelkű pápista emberek a papoknak dicsérvén állhatatosságokat.

6. Mert a subscriptio, kivált azoknál, kik az országban maradtak, magával hozta az apostásiát, hittől szakadást.

7. Mert ha subscribáltak volna, azután magok az ellenkezők csúfolták volna, hogy csak béresek voltak, nem papok. A procurator a második törvényszéken már azoknak cselekedetekkel bizonyít vala, akik az első citátiókor subscribáltak, így okoskodván: azok subscribálván megvallották, hogy rebellisek, tehát ti is azok vagytok. Ez hét okokat, ha ki meggondolja, méltán helybenhagyhatja, hogy a papok nem subscribáltak.

Azt nem kell elhagynunk itt, midőn a papokat annyit erőltetnék a subscriptióra, sokszor mondották a papok: ha a király nem akarja tovább szenvedni az evangéliomi vallást az országban, mutassák arról patens mandatumát, s azután gondot viselnek magokról; de erre ezt felelik vala: nem méltók ők arra, hogy a király mandatumát mutogassák nekik. Ha nem méltók ők, mondtanak a papok, vagynak ispánok, viceispánok, főbírák, mutassák meg azoknak, kik a vármegyében kihirdessék, de az ilyenre hallgattak, úgy akarták volna, hogy vaktában csak véghezvigyék az ő akaratjokat.

Azon a napon délután a tömlöcből húsz személyeket kihoznak, és a Kollonics parancsolatjára beborított szekerekre ülvén, a sok kesergő férfiak és asszonyok között elküldötnek Sárvárra heten, Kapuvárra heten, Eberhardra hatan. Felsőruhájoktól megfosztatnak, és nehéz, nagy vasakba veretnek, kemény fogságban tartatván. A többi huszonnégy Posonyban kemény fogságban tartván, az érsektől arra felindíttatott jésuitáktól arcátlanul kísértetnek gyakorta. Már hagyták a subscriptiót, hanem azt forgatják, hogy vallásokat változtassák. Eljő egy arra felkészült világi pap a többi között, és így kezdi evangéliomát: Én erősen csudálkozom, hogy itt megvakultatok, nem akarván engedni ennyi pap uraknak, és azt a vallást nem akarjátok követni, melyet annyi királyok, fejedelmek követnek, jobb volna azt követni, mintsem itt elrothadni. Melyre mondának a papok: Tudnánk mi téged tanítani ezekre, ha helye volna.

Jött vala egy jésuita is hozzájok, aki magát Posonyban teologia doctornak mondotta; ki, amint mondja vala, azért jött, hogy a szeretetnek munkáját gyakorolja, meglátogatván a rabokat. Kérdi: hogy jöttenek a tömlöcbe? Mondják a papok: jól tudod te, hogy jöttünk ide. Tovább mégyen onnan, kérdi: miért nem gondolnak életekkel, üdvösségekkel? Hiszen, egy az hit, egy a keresztség? Kinek felelések: Mi pedig az apostolnak intése szerint félelemmel és rettegéssel munkálódjuk üdvösségünket. Monda: De ti tagadjátok az embernek szabad akaratját? Felele Harsányi István: Mi nem tagadjuk, hanem az embernek négy különböző állapotja szerint megkülönböztetjük azt: 1. az épségnek állapotjában volt az embernek akaratja a jóra, de változható volt az; 2. a bűnnek állapotjában az újjászületés előtt csak a rosszra; 3. a kegyelemnek állapotjában rész szerint a jóra, rész szerint a rosszra; 4. a dicsőségnek állapotjában csak a jóra. Ez ugyan jól van, monda a jésuita, de így én nem olvastam a Calvinus könyvében. Azonban fordula Kocsi Bálinthoz, kinek monda: Én igen szánlak téged; mert te ifjú ember vagy, hiszen néked hatalmadban vagyon a te életed és szabadságod. Kinek monda: Csak annyiban vagyon az én szabadságomban amennyiben rendes, szabados úton-módon oltalmazhatom. Monda a jésuita sok rendeletlen szavai között: Nagy bosszúság volna az, ha a kevés kálvinisták foglalnák el a tágas eget. Kinek felelének: A Krisztus kicsiny seregnek ígérte az országot.

Nem voltak éppen minden vigasztalás nélkül ennyi nyomorúságaik között is: a Szent Dávid zsoltárát éjjel és nappal éneklették alázatossággal, a könyörgést véghezvitték nagy buzgósággal, amelyért valóban csikorgatták a fogukat az üldözők, de nem tehettek róla. Megtiltották volt a kegyetlen üldözők, hogy senki a rabokhoz menni ne merészeljen, mert valaki csak legkisebb dologba ártja is magát irántok, catalogusba írják, s rebellisnek tartják. Mindazáltal elmennek sokan: Pápáról Toldi Márton, Csizmadia Mihály nemesemberek, hozzájok menvén intik és emlékeztetik a Krisztus nevében az Istenhez és ecclésiájokhoz való hűségre, ne engedjék magokat elvonatni attól semmi fenyegetéssel. Meglátogatta őket Győrből ama vallását szerető jeles Fordos Mihály is, aki sokat kesergette lelkét ezeknek nyomorúságokon: mindegyiknek adott egy-egy aranyat. Nem lehet elhallgatni a posonyiaknak hozzájok való kegyességeket is, mely az ítélet napján is bizonyság lészen őmellettek; mert minden napon, minden órában elemosinával megterhelve látogatták meg őket. Elment az ott való miséző pap is minden napon háromszor, négyszer, de az ő lelkeknek próbálására s kesergetésére.

Júniusnak 6. napján szekérre rakatván huszonegyen Leopoldvára felé indíttatnak. Nagyszombatba érkezvén estve megtiltatik, hogy senki hozzájok ne menjen, de befúrják magokat a szemtelen jésuiták, kiket jól tudván a szegény papok, miután halásznak, még egy szóra sem méltóztatják, azért megpirulván elébb állanak. Ami kevés alamisnát az emberek küldöttek, azt a katonák elköltötték, nékik igen keveset adván belőle. Egész éjszaka szorosan őrizték, égvén gyertya az asztalon avégre, hogy valami pénzecskéjeket el ne rejthessék; másnap egyenként, de kihívatatván, pénzektől, amelyet hazul hoztanak vala, hogy alamisnául adtanak vala, kifosztatnak, amelyet csak megtaláltanak; és mikor instálnának, hogy ne cselekedjék azt, nekik Kollonics püspök parancsolta, úgy mondják vala; elvétettek felsőruhájok is, nem is merték említeni, hogy visszaváltják, mert újabban ismét pénzt kerestek volna nálok, letépték az utcában és a mező közepett újonnan ruhájokat, ami tetszett a katonának.

Leopoldvárába érkeznek 7. júni, instálnak a commendánsnak, hogy ruhájokat adassa vissza a katonákkal, de nemhogy azt megnyernék, sőt ami még maradt volt is, elvéteti.

MÁSODIK RÉSZ

HARMADIK RÉSZ

NEGYEDIK RÉSZ

ÖTÖDIK RÉSZ

Vasba vereti másnap a kegyetlen Kelio az ártatlan embereket, mégpedig amint a török pogány rabokat szokták vala, mind a két lábokat, vagy egyik lábokat fél kézzel egybe; nem kedvez semmit az öregembereknek, sőt azon kezdi a nyomorgatást mindenkor, mintha sem az Isten nem volna az égben, aki parancsolja az öregek tiszteletét, vagy benne semmi emberi indulatok nem volnának. Mikor vasba vereti őket, sokat fenyegetődzik, csúfolja őket, hányja szemekre, hogy vakmerők, fenyegeti, hogy Leopoldvárából soha ki nem szabadulnak, mert az éppen purgatórium, melyre monda egy őközülök: De hátha purgatóriumban jó reménységgel lehetünk szabadulásunk iránt, mert a purgatóriumból, amint ti tartjátok, lészen megszabadulás. Erre mondá: De bizony pokol hát, azhonnan nincsen váltság. Csudálkozik vala erősen a papok ostobaságokon, hogy inkább szenvednék a vasat, mintsem a pap uraknak engedni; erre az ő ostoba csudálkozására mondanák a foglyok: Inkább szeretjük, hogy testünk légyen kötve, mint lelkünk; mert így lelkünket megnyerjük, de úgy mind a kettőt elvesztenők. Mikor panaszkodnának a szegény rabok, hogy ők ártatlanok, ne veresse őket olyan pogány módra a vasakba, azt felelé: Kétképpen vagytok rebellisek, ecclesiastice és politice, ha a király ellen nem vétettek is, amint elhiszem, hogy sok közületek még rosszat sem gondolt, nemhogy cselekedett volna a király ellen, de valóba rebellisek vagytok a római ekklésia ellen; mert elhagytátok azt, amelyért mindenféle büntetést megérdemletek duplásan. Mikor a magok ártatlanságokat hoznák elő, akkor, mint valami Jupiter mennykövét, úgy fordította vala elejekbe: Hát ti hamissággal vádoljátok a király bíráit? Erre mondának: Az a sententia, amellyel minket sententiáztak, tartozik a rebellisekre, mi pedig tagadjuk, hogy azok volnánk; ti sem probáljátok meg, ha vér csepeg is szemetekből soha.

Mint a dolgok, amelyekre hajtották, sokak és sokfélék voltanak, úgy pallérjok is istentelenek. A tömlöcet újonnan ásatták vélek, pervátát tisztították a caniculás meleg holnapban; melynek nehéz és csömörös illatja nemcsak a jésuiták orrát (nálok volt kamaraszék), hanem az egész várat is eldögleltette; sáncot ástanak a vár körül, meszet kevertek s hordottak; mikor egyéb dolgot nékik nem adhattak, búzát, zabot, árpát rostáltak, portól és féregtől porlották. A templomnak és parochiának sáros udvarát fövénnyel és kővel meghordották. A vár körül töltést hordottak; mikor egyéb dolgot nekik nem adhattak, akkor ismét elhányatták, néha még a régi töltéseket is, melyeket azelőtt sok költéssel csináltattak volt, csak éppen adhatnának dolgot a raboknak; néha szoros helyeken a magas földbástyákba földet hordanak vala targoncákkal; azholott lábakon lévő nehéz vas miatt nyakra-főre lehullanának. Az egész vár utcáit vélek sepretik vala télben-nyárban, kivált vasárnaponként, télben az hótól; s ki tudná mind előszámlálni, aminemű kegyetlenségekkel terhelik vala ezeket az Istennek érdemes szolgáit, hogy inkább az Istentől elszakaszthatnák. Mikor ezeket így nyomorgatták, akkor a cégéres vétkekért való rabok jól nyugodtanak a tömlöcben, s ha vagy egyszer kivitettek is dologra, máshoz nem, hanem a commendánshoz, s akkor is jól tartattak; de ezek a legalábbvaló embernek dolgára is reáhajtattak étlen és szomjúan. Ha az idejét nézed ez nyomorúságnak, nem volt ennek bizonyos ideje, hanem volt itt nyár, tél, meleg, hideg, eső, hó, fagy, mindenkor hajtották magoknak nagy gyötrelmekre, akik nézték, azoknak is nem kevés szánakozásokra; sőt mikor szélvészes, zűrzavaros, esős, havas idő volt, akkor hajtották inkább mezítelenek lévén, hogy inkább erőt vegyenek rajtok.

Gyakorta virradtáig még hajnalban a munkára kihajtották; estve pedig setétben bocsátották vissza, még akkor is, hanemha a jésuiták engedelméből mentek a tömlöcbe elhagyván a munkát, visszaverettettek; sokszor megvolt, hogy ami kevés földforma profontot és zavaros vizet adtak is, azt sem hagyták, hogy nyugalommal elköltsék. Kéri vala egyszer ezt a sátán hopmesterét, Keliót, Szentmiklósi János hetvenesztendősnél idősb öreg esperesti ember, ne bánjék olyan kegyetlenül vele, másképpen lehetetlen, hogy meg ne haljon, de azt felelte reá: Hát te vén! neked kedvezzek-e én? Ha meghalsz, akkor sem kedvezek; kivonatlak a váron kívül a ganéjdombra, hogy ott a kutyák egyenek meg. Másoknak is ezt sokszor mondotta; de az irgalmas Isten nem engedte, hogy egynek is halálán örülhessen ez irgalmatlan ember.

Ami a pallérokat illeti, azok elsőben voltanak a katonák, napjában heten, akiket a kegyetlenségre fenyegetéssel, fizetéssel, néha pedig veréssel is annyira reákészítettek, hogy vizes csomóba kötött istrángokkal, kivont fegyverekkel, puskákkal, pálcákkal néha a vérek kifolyásáig verték, és puskavégelték; mind azhonnan, mind azhova hordották a földet elállították a pallérokat, hogy megállani soha ne lehessen a szegény raboknak, nyárban árnyékba, télben tűzhez nem bocsátották, még mikor ettek is; hanem künn keserves könnyhullatással kellett áztatni és rágni a kemény, fekete, fagyos profontot. De még a katonáknak is ezek az hitetlen emberek nem hisznek, hanem megfizetnek egy Károly nevű pallérnak, ki a sáncot felfogadta volt, hogy dolgoztassa, amint legjobban tudja, és kínozza őket teljes hatalommal; nem is mulatta el a kegyetlen ember azt, amivel tudta, hogy kedvet talál a jésuiták előtt természete szerént maga is gyűlölvén az evangéliusokat, azhonnan néki nagy summa pénze gyűlt; mert amit pénzen kellett volna dolgoztatni, ezekkel vitte végben; de ezek is az ő állhatatosságok mellől a Krisztus szolgái el nem állnak. Végre a katonák megunják a kegyetlenséget, még Károly is le kezde benne hagyni; azért Kollonics maga rendelé melléjek Bene Jánost, a leopoldvári oskolamestert, aki igen barbarus, a természettől is megjegyeztetett, sánta, kegyetlen ember vala, ki még ártatlan vérekben is megfertéztette kegyetlen kezeit. Ez egyedül a más két rendbeli pallérokat felülmúlja ezzel, hogy a betegeknek és az erőtlen öregeknek éppen semmit nem kedvezett: Nikléczi Sámuelt, hogy az elromlott öregember a targoncát az hegyre nem taszíthatta, egyberontotta, nem nézvén semmi tagját, kegyetlenül.

Nem volt egész ott való fogságban több nyugodalmok, hanem decembernek 3. napjától fogva januáriusnak 4. napjáig nem levén otthon a kegyetlen Kelio. Azon napon kínálni kezdé Kollonics a reversionálissal, de nem subscribálák; azért minden terhes és unalmas munkára hajtatni kezdének oly kegyetlenséggel, hogy magok is a vigyázó katonák átkozni kezdék a jésuitákat a pokoli kegyetlenségekért. Mikor valami új tömlöcnek ásására kihajtanák őket a jésuiták, monda Harsányi István nékik: Ímé, az Isten a szent angyalok és tielőttetek is protestálok, hogy kegyetlenebbül cselekesztek mivelünk ti, mint a pogány persecutorok az apostolokkal; mert az apostolok tömlöcben ugyan voltanak, de magoknak tömlöcet ásni nem kényszeríttettek, mi pedig a szent apostoloknak valóságos tanítványai, tömlöcet is kénytelenítettünk magunknak ásni, azért, hogy az Istennek széke előtt legyetek magatok menthetetlenek, mintha ezt nem ti cselekedtétek volna velünk, én vágom a csákányt elsőben a földbe, hogy ez a föld tegyen bizonyságot ellenetek. Nevetik ezt a jésuiták, és ezt felelik reá: Annál serényebben dolgozzatok hát, mennél nagyobb okotok van reá. Ennyi sok nyomorúságok között csak az Istenben való bizalommal erősíthették meg magokat; azért dolgok között is a Szent Dávid zsoltárit énekeldegelvén vigasztalták magokat, noha ezt igén nehezen hallgatták az üldözök.

Víznél és valami alávaló profontnál egyebet tartásokra semmit nem adtak, még ezt is mérve. Minden három napra négy fontos profontot rendeltenek, de ezt is sokszor nagy instántiával, és utána való járással nyerik meg; gyakorta pedig a rendelt időre meg nem adják, hanem minden héten, hol egy-, hol kétnapi rendelt kenyereket elvonták. Semmit efelett se venni, se adni nekik nem szabad volt. Megparancsolták a katonáknak, hogyha valamit akarnak hozatni a piacról, jó szívvel elmenjenek, de amit vesznek, tartsák magoknak; ha valaki ismét találna nekik adni valamit, mint Kocsi Bálintnak a tömlöcbe vetett volt be egy asszony, egy kevés vajat és hagymát, melyet akkor vettek észre, mikor ette, oda is bement az őriző, és kivette a szájából. Simon Jánosnak, mikor dolgoztak egynéhány fő hagymát adott egy szegény ember, melyet az ablakról észrevettek a jésuiták, ezért kegyetlenül mind őtet, mind aki adta, megverették. Így az ablakból meglátták, mikor egy szegény asszony mellettek elmenvén, egy kis sült húst és egy kevés kenyeret vetett a targoncájokba, ezért az asszonyt megfogván a kemény téli napon, szintén két óráig a tisztátalan személyek pellengérjekben csapatván, úgy tartották. Szomjúságot nagyot szenvedtek, kivált a tömlöcben, mert a rest katonákkal sok könyörgések után sem hozathattak sokszor. Mezítelenséget olyat szenvedtek, hogy a pogányok kezében is úgy nem lött volna; mert jó köntösökből kifosztatván azután ami megmaradott, azt a szenny és a vas megvette, és nem lévén szabad megújítani, hanem mezítláb és fél mezítelen testtel kénytelenítettek hidegben, melegben dolgozni.

De talán azt mondod: hiszen Kelio magára vállalta volt, hogy Galbócról, amit küldenek a rabok számára, és az ő pénzekből is veszen, kezekhez szolgáltatja? Úgy vagyon, s tudja azt az Isten s az ő lelkeismereti, és tanúbizonyságot teszen arról, miképpen szolgáltatta kezekhez, vagy a katonáknak, vagy más cégéres latroknak adatta, ami eledelt küldöttek; a pénzből pedig akármennyit küldöttek, de huszonöt-huszonöt pénznél többet kézhez nem adott, annak sem vehették hasznát, mert a jésuita megtiltotta, hogy senki semmit a piacról ne merészeljen számokra vásárolni; melyet, ha valaki általhágott, keservesen megadta az árát; a több pénzt a rabok hóhérának, sánta Bene Jánosnak adta, vagy magánál tartotta. Csodálatos gondviselését látták az Istennek ilyen nagy szükségekben, noha az ellenség az életnek minden útját teljes tehetségéből igyekezi vala elfogni, megemlékezék az Isten az ő fogoly szolgáiról, és négy holnapoknak ilyen nyomorúságban eltöltések után utat mutata, miképpen vehetnék kezekhez jóakaróiktól nekik küldött pénzecskéjeket, s miképpen pénzekkel is élhetnének; mert a pénzes dolgosok és jobbágyok a sáncon vélek vagy mellettek kezdének dolgozni; ezek a nekik jóakarójoktól küldött pénzt alattomban megadják vala, ételt vásárlanak vala, s mikor másképpen kezekhez nem adhatták, olyan helyre tették le, azhol tudták, hogy megtalálják; és minthogy az ilyen dolgosok igen sokan voltanak, nem könnyen vehették észre mind, ki mit csinál; másképpen, ha a katonák észrevették, a szájokból is kirángatták a falatot. Sokszor a gyermekek vagy asszonyok elvitték az eledelt és a pénzt, és mintha egyebet keresnének, bevetették a targoncákba, vagy levetették az út mellé, azhol járnak vala, és dolgokra mentek; így támasztott Isten Abdiási lelkű embereket nékik is. Sőt még a katonák is észrevévén ártatlanságokat, alattomban szánni kezdették sokan, és jóakaróikká lévén, mint az Illyés hollója sokszor kenyeret, sajtot és italt is, kivált éjszaka vittenek köntösek alatt, s beadták nékik; melyet mikor megtudtak a jésuiták, keservesen megadták az irgalmasságnak az árát. A német officérek is, kivált az olaszok, mikor látnák vasárnapon dolgozni ez ártatlan praedicatorokat, a templomból jövén, ezt mondják vala: csuda, amit cselekesznek ezekkel a praedicatorokkal, bizony ha egyebért nem is, de ez embereknek ártatlanságokért elveszti Isten ezt a várat.

A tömlöcben való keserves szenvedéseket nincs penna, amely jól leírhassa: 1. Ez nem utolsó volt, hogy a cégeres latrokkal, átkozódó, káromkodó, istentelen emberekkel együtt tartatnak vala; azholott azoknak káromló nyelvek miatt Istennek sem szolgálhatnak vala, amint kívánnák. 2. Kígyók és varas békák s egyéb csúszó-mászó állatok, ártalmas bogarak miatt soha nyugodalmak nem volt; a sok embereknek a szemétben bűzhödött testekből felmenő nehéz gőzölgés sokszor kicsinyben múlt, hogy el nem dögleltette, és amiatt meg nem fúltanak. 3. Ez valóban nagy nyomorúság és szívekig beható inség volt, hogy nyárban a kemény melegekben olyan szoros tömlöcekben rekesztetnek vala a föld alá, hogy lélegzetet is a sokaság miatt alig vehetnének, és gyakorta a nagy meleg büdösség miatt el is ájulnának, s mégsem nyerhették meg, hogy a szabad aerre kivigyék csak egy fertály óráig is, mint jára az öreg Nikleczi Sámuel is, aki kicsinyben múlék el, hogy meg nem hala. Télben pedig a föld színén való fogságban, melynek fedele az ég volt, tartatnak vala, és hidegséggel csak meg nem öletnek vala, azholott a melegedésnek okáért egymás hátára feküttenek, némelyek pedig a szemétbe bújtanak; így amit az oktalan állatokkal szoktanak cselekedni, azt is megtagadták ezektől. Akik az ablakhoz közel feküttenek, sokszor puskaporral azoknak oldalokat, szakállokat, bajokat felsütötték az embertelen s arra megbérlett őrizők, sokszor a természet dolgára is ki nem eresztették őket, hanemha elsőben megfizettek.

A fogságnak öt helyei valának, amelyekben néha együtt, néha különösen tartatnak vala. Az első a vár oldalába vala, egy nagy, régi, romlott omladólag álló ház minden fedél nélkül, melyen patak foly vala keresztül, s mikor esős idő vala, akkor egészen sárban, fertőben, sertések módjára kellett heverni. Sok instantiával nyerték meg, hogy valami fövenyet hordhassanak belé, ez büdös volt a sártól, szeméttől és sok békáktól. A második fogházak tisztán deszkából volt csinálva, amelyben szinten januariusnak közepéig tartattak négy augustanus atyafiak, kik azért reszketettek vala külön, mert ígéretet tettenek vala, hogy subscribálnak, de vévén észre szegények, hogy a subscriptio magával hozza az hittől szakadást is, megfordíták szándékjokat, s végig állhatatosan a többivel együtt megmaradának, azért a deszka nyári házban kellett a téli dérnek keménységét szenvedni. A várnak dél felen való oldalán volt a tömlöc, melyben négy reformatus atyafiak tartatván sokféleképpen ijesztgettetnek néha, hogy csak ők maradtak, a többi a római hitre állottak sat., szüntelen füsttel kínoztatnak vala, annyira, hogy már hajuk, szakállok s ruhájok büdös volna tőle, s mind el is festődött volna. Negyedik helyre napkelet felől való várda mellett egyedül rekesztett vala Ujvári János református pap, azholott nemcsak a jésuiták, s mások által szüntelen kísértetik és ijesztetik vala, hogy hóhér kezébe adják nemsokára, és megszepegtetik, hanem éhséggel szomjúsággal szintén meg is ületett; a szemét kifüstölték volt, úgyhogy igen rosszul látott, azért is volt, hogy mikor osztán a gályákra vitetnék a többivel vezettetni kellett, estve semmit nem látván. Az ötödik helyen Steller Tamás mezítelen fegyverrel őriztetett egyedül. Azért osztja vala így meg Kelio őket, hogy inkább egymást ne vigasztalhatnák, s könnyebben megejthetné őket.

Olyan kegyetlenséggel erőltetnek vala arra, hogy azt még a keresztyénségnek megeskütt ellensége is, a pogány nem cselekedte volna nagyobb irgalmatlansággal. Ritka mise múlt el, hogy hajoknál fogva ne vontatnának oda, ritkán vitték beteghez a venerábilet, hogy keservesen meg ne siratták volna a papok, mert Kelio jól tudván, hogy ők azt a tiszteletet nem szeretik, a katonáknak megparancsolja vala, hogy reáhajták erővel is; azok azért néha oly kegyetlenül megdöfölték a puskákkal, hogy csaknem mind egyberomlottanak. A templomban a magok ünnepjeken s vasárnapon félbehagyatván velek a dolgot, elhurcoltattanak; és minthogy feltették volt magokban, hogy akármi kegyetlenségeket elszenvedik inkább, mintsem önként olyan Isten előtt utálatos, babonás isteni tiszteletre elmenjenek, azért, mikor a tömlöcben voltanak, ha vették észre, hogy a templomba akarják hajtani, ki nem mentenek a katonák kérésére, hanem be kellett a tömlöcbe menni sokszor a tiszteknek is, és úgy verték s hurcolták ki onnan; sokszor a puskavégelések miatt a földre lehullván, az hajoknál fogva huzattak a templomig. Mikor látnák az elnyomorodott emberek, hogy el kell veszniek e miatt a sok verések miatt, azután öszvebeszélenek, minthogy a templomba menni, és ott az Isten igéjét hallgatni nem vétkes dolog, menjenek el ugyan, ha kényszerítik, de semmiképpen az ő isteni tiszteletekben, mineműek a térdeplések, ott való imádások, vallástételek, ne részesüljenek; hanemha ugyancsak erőltetik, elsőben protestálván, azután ha Istennek is úgy tetszik, haljanak meg ott örömestebb jó lelkiesmérettel, mintsem ez tilalmas dolgot lelkek esméreti ellen véghezvigyék.

Elmentenek azért a templom pitvaráig ezután verés nélkül, de azon túl semmiképpen nem vihették; sokszor akarták az oltárig húzni őket, de nem tehették; gyakorta az egész templomban létek nem egyéb volt, hanem veszekedés, verekedés és az ő nyomorgatások; többire a több munkások csodára állottanak, s szánakozva szemlélték, mit mívelnek vélek. Sokszor protestálnak az Isten az angyalok és az emberek előtt is, hogy nékik nem kell az ő isteni tiszteletek, s ezzel a cselekedetekkel is annál inkább-inkább meggyűlöltetik magokat.

De hozok erre elő nevezetes példákat: amely napon elsőben a templomba kényszerítette Kelio őket, a tömlöchez mégyen reggel, és izeni, hogy a papoknak ezután templomba kell járniok. Kinek felelének: Mi, ha a magunk templomainktól elrekesztettünk, nem szükség, hogy idegen templomba járjunk; másképpen is az Isten templomát magunkkal hordozzuk, melyet ha megfertéztetünk, az Isten méltán megbüntet minket. Eljővén azonban az a Szveciából elszökött, hiteszegett báró parancsolja, hogy menjenek a templomba; nem akar egy is a tömlöcből kimenni, bemégyen azért maga a tömlöcbe, kérdi, ki nem akar elmenni? Kocsi Bálint monda: ő sem akar menni. Mindjárt azért leveré báró a földre, s a katonák által kivonatván, a templomba berugdostatá, döfölteté, ott parancsolja, hogy álljon térdre, nem cselekszi, ott ismét a földre leveri, azért, hogy szót nem fogadott volna, Kelio kivágatja a vasból, s kétszerte nagyobb s terhesebb vasba vereti; így bánék Leporinus Miklóssal is az embertelen báró azon a napon.

Tizenötödik napján júliusnak 1674 a templom pitvarába vitetnek. Izeni a jésuita a katonáknak, hogy hajtsák az oltárhoz, igyekeznek, de semmire sem mehetnek. Kijő haraggal Kelio, kiragadja az alabárdot az egyiknek a kezéből, s mutatja, hogy kell vélek bánni, mondta néki Steller Tamás: Nem vassal, hanem az Isten beszédével győzd meg a mi lelkeinket, jésuita! Kinek monda: Majd az is lészen. Eléáll azonban két fekete olasz officiér: verni kezdi az egyik Másniczi Tóbiást, a másik Paulovitz Mihályt, és elhurcolák éppen az oltárig; ott felkiálta Paulovitz: Isten előtt s tielőttetek is, kik ide gyűltetek, ha ezerszer is hurcoltok is, soha a ti cselekedetekben nem részesülök; ezen erőszakos cselekedeteket szükség, hogy a király is megtudja. De az ilyen protestatiókra csak így szoktak felelni: „Hiszen néktek sem Istentek, sem királyotok.” Ignác ünnepén a templomba kényszeríttetvén menni, vették észre, hogy ha valaha, most megveti a jésuita magát, azért eltökélik, hogy a templomba be ne menjenek; megállnak azért külön, mintegy harminc lépésnyire. Kimégyen egy öreg Zeuler Ádám nevű jésuita, hogy menjenek be szépen, mert másképpen, amint észreveszi, keményen fognak vélek bánni. Kinek felelések: Arra nem mehetünk, a mi vallásonkkal ellenkezik. Kijő azonban Kelio, verni kezdi, és monda: Ördög vagyon bennetek, s azt így hajtják ki. Látván hogy semmire nem mehet, több katonát kér a commendanstól, kik eljövén, addig vereti s veri maga is az egész sokaság láttára, hogy a pálcák is mind kiromlának kezekből. Azután a Zeuler Ádám jésuita kérésére elhagyá a többit; hanem Szilvási Istvánt és Turóczi Andrást, erőtlen öregembereket, megfogatván a templomba behuzatja, kik ott feküttek, míg elvégezték cultusokat, azután a több atyafiak vették fel, és úgy vitték vissza a tömlöcbe, kik úgy egyberontattak volt, hogy mindaddig is, míg egyik a gályákon, a másik kiszabadulása után Helveciában meghalt, szüntelen emlegették ezt.

Alig lehet kimondani amiket szenvedtenek a venerabilének betegekhez hordoztatásának miatta, olyan veréseket vittenek rajtok véghez ezek a Bálámok, hogy a szamárt is bolond emberhez illő dolog lett volna úgy megverni, sokszor elájultanak, néha azt gondolták, hogy talán életek is elfogy, mikor a tömlöcből kimentenek ennek meggondolása miatt, úgy remélték, hogy vissza se mennek többször. Emiatt Masári Dánielt és Korodi Jánost addig verette vala, míg a földre letagaltatván a dárdának nyele elromlék, Harsányi Istvánt, Alistali Györgyöt mezítelen fegyverrel míg megsebesítenék, Kocsi Bálintot tüzes fáklyával ugyan szikrázott széjjel a hátán, úgy megvereté. Más alkalmatossággal Szilvási Istvánt és Harsányi Istvánt kosztperddel addig vereté, míg elromlék a koszperd, elájula Harsányi István, és két óránál tovább feküvék holt számban. A balgatag zelota tisztek ezt mondják vala: Ti kutyák, miért nem adjátok meg a tisztességet az itt általmenő Istennek? De ezek tudják vala, hogy az Izrael Istene nem szokott egy szegletből másba menni. Itt nem hallgatom el azt, amely történt februariusban 1675-ben; akkor, hogy jobb alkalmatosságuk légyen a kegyetlenkedésre, a Kelio házától fogva a beteg házáig jó reggel a tömlöcből kihajtatván, készíttetik vélek az utat, mert a hó olvadván, vizes vala az út, akkor kiáltja a sánta Bene János oskolamester: Álljatok térdre és imádjátok az Istent. Felelének a rabok: Nem engedi lelkünk isméreti, te imádd ezt, mi imádjuk az Istennek jobbján ülő Krisztust. Nem disputál sokáig Bene János, hanem egy arra régen elkészült ostoba katonával nekiugrik, és minden kímélés nélkül veri rendre őket: Illyés Gergelynek, ki hetvenesztendősnél idősb vala, betöri a fejét igen kegyetlenül, szintén akkor ott mégyen el a colonellus secretariusa, ki monda a kegyetlen oskolamesternek: Hát teneked, sánta eb, ki adta ezt a hatalmat, hogy ilyen végetlenül kínozzad az ártatlan embereket, nem látod-e, hogy eléggé elnyomorodtak már azok? Monda a secretariusnak: Miért nem imádják ők az Istent? Felele erre Paulovitz: Imádjad te ezt a te Istenedet, mi imádjuk a mi igaz Istenünket. E szókra, mint egy megdühödött eb, Paulovitzre ugrék, szökék, és a karját letöré, melyből igen erősen folyván a vér, monda a mesternek: Menj el, és mondd meg Keliónak, ne mondja ezután, hogy nem véres az ő áldozatja, mert ma Pilátus módjára ártatlan vérrel megelegyíté. Ekkor valának a várban rimaszombati emberek, kik ezeket keservesen hallák, de szemeket sem merik vala reáfordítani. Személyesen mindenkinek e casusban való megverettetését előszámlálni igen sokra menne.

Verést felette sokat szenvedtek, minthogy minden rossz embernek csúfságul kitétettek vala. A commendans lábával rugdossa, tapodja vala, a kapitányok pálcákkal verik vala, a káplárok láncsákkal, a muskatélyosok muskátélyokkal rontják vala, törik vala egybe; keresik is vala szüntelen erre az alkalmatosságot. Szentpéteri Mártont azért, hogy a feleségének, melyet hozzá nem bocsátottak vala, írt volt holmi szükséges dolgokról, hogy küldjen, az utca közepin levonatván, addig vereti hat katonákkal, amíg a vére kifolyna, azután különrekeszteti a többitől. Steller Tamásnak küldött a barátja egy levelet, melyet elfogatván, a commendans magához hívatja, és Keliónak is jelenlétében nem elég, hogy megfogatván hét ember által törökösen megvereti, hanem maga is keményen megrugdossa, és hajánál fogva a földhöz veré irgalmatlanul, s a többitől is elszakasztá különös tömlöcbe zárván.

Megfosztatnak vala mindennap, mert ha pénzekkel valami szükségeket akarták tenni, a katonák ugyan ajánlották magokat, hogy hoznak, s hoztak is, de magok elemésztették, s ők keservesen nézték; hanem némelyekben volt annyi isteni félelem, hogy híven szolgáltak nekik, de ezek is siralmas jutalmát vették Keliótól.

Efelett Posonyban kezdették meg az ő megfosztatásokat, Triestben végezték el. Még Nagyszombatban a köntösökből kifosztatnak. Leopoldvárában pedig a reformatusok egyenként (mert azokat inkább szeretik vala kínozni), a német officérek elejikbe a tömlöcből világosabb házba kivitetnek, és annak a színe alatt, hogy olyan vasfüvet keresnek nálok, mellyel a békó kinyílhatnék, minden köntösökből levetkeztetnek; erszényekben a köntösöknek minden ráncában szorgalmatosan megkeresik a vasfüvet; de elveszik az ezüst- és aranypénzt, nem volt olyan folt, varrás köpönyeken, pokrócokon, ingeken, lábravalójokon, csizmájokon, amelyet lefejtvén a békot nyitó fűért meg ne keresték volna az ezüstpénzt. Olyan hallatlan fosztás volt ez, hogy soha a tatár sem cselekedett így a rabjával. Itt elvették minden könyörgéses és énekeskönyveket is. Isteni gondviselésből lött; hogy mégis azután egy zsoltároskönyv, Gerard^* elmélkedési, egy görög testamentum, Vendelinusnak az hitszakadás ellen való orvosságról írt könyve kezekbe jutottanak, melyekkel igen titkon éltenek. Nagy summa pénzt praedálának el őtőlek, mert egy sem jött vala üresen el a maga ekklésiájától, tudván, hogy nem lakadalomba hívják. Azután, hogy valami mentséget keressenek őmagoknak, mindennek visszaadnak benne, de egynek sem többet két forintnál, némelyeknek pedig csak egyet. De ennek is mi haszna? Azután öt nappal ismét examenre vonatnak a reformatusok, előkérik a visszaadott pénzt, levetkeztetik, szorgalmasan megkeresik; de emellett kényszerítik lelkekre, mellyel az utolsó napon az ítéletben meg akarnak állani, hogy vallják meg, ha a falba nem rejtették-e el? Mert ha meg nem vallanák, igen kegyetlenül megverettetnének. Elunván sok hallatlan vexáltatásokat, mondának: a ti kezetekbe vagyunk, keressetek meg teténktől fogva talpunkig, amit találtok vegyétek el, a tömlöc hasadékait is vizsgáljátok meg, s amit kaptok, légyen tiétek, mert mi magunkat eltökéllettük a Krisztusért, s ebben semmi gyönyörűségünk nincsen. Ekkor egy vicestrásamester, ki mindenkor engedelmes vala a rabokhoz, megköveté őket, neki ne tulajdonítsanak semmit, mert megparancsolta a kapitány, hogy egy fillért se hagyjon nálok, annak pedig Kollonics fejére parancsolta. Ennek a praedának egy részéből építették a leopoldvári templomban a nagy oltárt; más részét elosztották a katonáknak, amint Keliótól ezt kitanulták azután.

Hogy pedig inkább meghódoltassák őket, megtiltatnak, hogy senkivel ne beszéljenek, senkit hozzájok nem bocsátnak vala. Atyjok, anyjok, feleségek, gyermekek, atyafiak, patrónusok, jóakaróik messzünnen sok fáradsággal és költéssel eljőnek vala a szomszédba, Galgócra, de onnan sok könnyhullatással sem nyerték meg, hogy láthassák magok kedveseket. De talán azt mondod: hiszen Szent Márton napjától fogva megnyerték a commendánstól, hogy a parochiánál láthassák kedveseiket? Mi hasznok volt benne? Ezáltal a commendans a jésuiták mindenekből kifosztották őket, kereskedést indítottanak, mert mind a commendansnak, mind a jésuitáknak nagy ajándék mellett, mégsem beszélhettek egymással, hanem a jésuitától vagy attól a sánta lelkű és lábú Bene Jánostól izengettek egymásnak, vagy ha együvé bocsátották fél óráig vagy kevesebbig, mellettek voltak, akik minden szóra vigyáztak. Ebbéli szolgálatjából sok pénzt gyűjtött a sánta Bene.

Ez Istenhez ragaszkodott embereknek hittől szakadásokkal akarván Kelio magának hírt és nevet szerezni a püspökök előtt, nem mulat el e végnek elérésére semmi utat és módot, mindenképpen ijeszti s nyomorgatja vala őket. Sokszor esküszik azon, hogy egyet sem bocsát ki, míg pápistává nem tészi, Leopoldvárából; sokszor azon, hogy ha közülek valamelyik meghal, el nem temetteti, hanem a ganéjdombra kivonatja az ebnek. De számlálom elé némely nemeit ijesztéseinek és próbáinak.

Augusztusnak 26. napján 1674-ben egy Ploss Maximilián nevű káplár által mind kihívattatnak a colonellus háza eleibe; azholott leültetnek a porba, onnan Kubinyi István és Kelio eleibe behívattatnak egyenkint, kik kérdéssel examináltattak, igaz lelkekesméretik és száz pálcáknak ígéretek alatt. Csak azok közül hozok némelyeket elő, amelyekre Harsányi István examináltatott:

1. Kit tudna, hogy a rebelliseknek pénzt adott volna? mennyit? és vajon nem adott-e ő maga? Felele: ha rám gyanutok vagyon, azt tudjátok meg mástól, mert valamiképpen az embernek maga mellett tett tanubizonysága erőtelen, úgy kegyellenség maga ellen vallatni; de hogy fenyegetni kezdék a pálcákkal, monda: én nem tudom, hogy senki adott volna, magam pedig felejtettem azt, csak a házam szükségére lett volna elegendő.

2. Ki adott a tömlöcbe pennát, papirosat? Felele: tegnap megtalálátok a papirosat, az írót is, s meg is adta az árát, már nem szükség, hogy kérdezzétek.

3. Ki az oka, vajon nem te-e, hogy a foglyok a templomba menni nem akarnak? Felele: nem szükség, hogy engem arról kérdezzetek; mert mindenik meg tudja az a jót választani a rossztól; ők az Isten beszédéből megtaníttatván, a setétség munkáiban részesülni nem akarnak; látják, hogy úgy akarjátok őket a hitszakadásba ejteni, de ha már életek s mindenek kezetekben vagyon, ezt az egyet nem akarják megengedni néktek, hogy lelkekesméreteken uralkodjatok. Leporinus Miklóstól kérdik ezt is: ki mos nékik? Felele: Magatok látjátok, hogy ami folt még nyakunkban vagyon s a ti praedálástok után megakadott, tizenkét órakor, mikor nyugodnunk kellene és ennünk, akkor mártjuk a vízbe. Mások kérdeznek egyéb haszontalan dologról.

Mikor Kocsi Bálint a templomba hurcoltatott volna, akkor estve hozzá megyen Kelio, és kérdezi ezekre: miért nem akarna a templomba jőni? És bevonatatván a sok verés után is, miért nem akartad tisztelni a sacramentumot? Kocsi Bálint monda: mert nem engedi vallásom. Káromkodni kezd Kelio: micsoda vallásod, talán az, amely azt tanítja, hogy az Isten oka a bűnnek; a Krisztus nem egyenlő Isten az atyával, a Krisztus kétségbeesett? Kérdi Kocsi Bálint: Hol tanítja azokat a káromkodásokat az én vallásom? A Calvinus institutiójában, úgymond. Felele: Calvinus azt nem tanítja, hanem a csak reáfogott káromlás; kisebbnek mondja a Krisztust közbenjárói tisztére nézve, mikor szolgai formát vett volt fel magára. Monda a jésuita: Semmiképpen nem kisebb. Kérdi Kocsi Bálint: Hát mire való a Krisztusnak ama könyörgése: „Atyám, dicsőíts meg engemet azzal a dicsőséggel, mely volt tenálad e világ teremtése előtt.” Jésuita monda: Az a Krisztus emberi természetére illik. Kocsi Bálint: Hiszem, nem volt az e világ előtt. Az a dicsőség pedig a világ előtt volt. Az elsőt és utolsót pedig nemhogy állatná Calvinus, de szentebbül ahhoz nálánál senki sem szólott.

Egy vasárnapon keservesen egyberontottanak vala a nyomorult rab papok, és csak alighogy meg nem ölettek vala, hogy a templomba nem mentenek a misére; azután, midőn a tömlöcben sok könnyhullatásokkal és fájdalmakkal panaszolkodának, ott terem Kelio, kinek hányják vala szemére, hogy ezt a hóhérlással való térítést nem a Krisztustól tanulta, sem nem az apostoloktól; de nem szégyenllé magát így mentegetni: „A Krisztus is Saulust meg akarván téríteni, a paripáról nyakra-főre letaszította. Az apostolok pedig, hogy az ige praedicállásával fundálták az ecclésiát, attól volt, mert katonáik nem voltak; de a jésuitáknak elég vagyon, kik által a vakmerőket engedelmességre hajtják, aztán minthogy ti önkényt jó gyümölcset nem teremtek, illő, hogy diófa módjára rudaljanak titeket a gyümölcstermésre.”

Esett vala a szó a törvénynek betöltéséről, amelyben Otrokocsi Ferenc úgy megszorította vala, hogy azt mondá végre: Ha háromszáz esztendeig soha egy jésuita sem könyörög is, mégsem vétkezik véle, és el sem kárhozik egy is; mert a pápától vagyon a jésuitáknak olyan indulgentiájok, mellyel a könyörgés alól kivétettenek. A lutheranusoknak mondja vala, hogy csak a reformatusokra nézve nem tisztelik a keresztet és a képeket. A reformatusok pedig csak azért nem tisztelik, hogy inkább a tudatlan község előtt híresíthessék, hogy a pápisták bálványimádók; akkor átkozódni kezde, ezt mondván: Vesszen ördögbe a keresztfa, nem azt imádom én; hanem a keresztben imádom a megfeszíttetett Krisztust. Erre monda Harsányi István: Nemcsak az a bálványimádó, aki a fát, füvet, követ magát imádja, hanem az is, aki az Isten parancsolatja ellen a láthatatlan Istent látható képben tiszteli, és a megholt szenteket imádja; de éppen a pogány Porfirius ezzel menti vala magát régen a keresztyének előtt: „Ne gondold te a pogányt olyan bolondnak, hogy azt a darab ezüstet, melyet Demeter megönt (Csel. XIX: 24. 35.) Diána vagy Jupiter képének, tartsa ő Istenének; hanem amit az jegyez, az a valóságos Jupiter Isten.”

Minden bizonnyal ígéri vala az üdvösséget azoknak, akik a római hitre állanak, melyre mondanak vala a rabok: Úgy cselekeszel, mint az ördög, akinek semmije nem lévén, a világ birodalmát ígéri vala a Krisztusnak: te kételkedel üdvösségedről, s nekünk bizonnyal ígéred. Monda ő: Nincs üdvösség más vallásban. Felelének erre: Ne ítéld a más szolgáit, másképpen a te szájad bizonysága az, hogy meglehet az, hogy sok pápisták, sőt pápák is legyenek pokolban, így a római vallásban is elkárhozhatik hát az ember; erre monda: Nem az hit ennek az oka, mert hitek ezeknek jó volt, hanem a cselekedetek: de erre felelének: a jó fa rossz gyümölcsöt nem terem.

Eljő egykor Kelio a nagyszombati jésuitákkal, és monda a sáncon dolgozó papoknak, foglyoknak: boldogok az irgalmasok; de ti boldogok nem vagytok, mert magatokat nem szánjátok. Harsányi István felele: Bizony ti inkább nem vagytok, mert ez nyomorúságot ti kovácsoltátok. Kelio mond: De csak dolgozzatok serényen, mert az Istentől erre rendeltettek. Felelének a rabok: Nem ment a meg tégedet, mert más vége volt Istennek ebben, s más vagyon a minket nyomorgatónak, mint Pilatus, Herodes, Kajafás azzal meg nem menti magát, hogy az Isten elrendelte volt a Krisztus halálát.

Kollonics ment vala Leopoldvárába, és felszentelvén az oltárt, melyet a foglyok pénzekből építettenek vala, mikor jőne ki a templomból, látja őket az ajtóban állani, monda Kocsi Bálintnak, ki pápai professor vala: Te is a megjegyeztetett cégéresek közül való vagy. Ezt pedig azért mondá, mert éppen ebben az útjában el akarta vala a pápai oskolát venni, de sem arte, sem Marte nem lehete, hanem megszégyenítetvén a kegyetlen tyrannus, még a mérgét nem fútta vala ki: báró Zicsi Istvánt küldötte vala, hogy szép szín alatt kéreddzék az oskolába, de be nem bocsáták, mert a posonyi templomot ezelőtt így vették vala el, melybe mihelyt belément vala egy úriember, monda mindjárt: ez minden hozzátartozóival a pápistáké; kitaszigálák ugyanakkor az asszonyok, de azután citálák a posonyiakat Nagyszombatba, azholott király ellen való vétekkel vádolták, templomokat elvevék: magokat rabságra rekeszték, úgyhogy fejeket is nagy summán váltanák meg: ettől félvén, a pápaiak is be nem bocsátták, sőt megmondák, mikor az ágyúkat az oskolának szegeztette vala, hogy ők fegyveres kézzel is oltalmazzák; márkába szakada azért minden ügyekezete. Leopoldvárában ismét erőltetni kezdé a szegény papokat a subscriptióra, de semmire nem mehetvén sok fenyegetődzése után is mikor elmenne, ezt mondja vala: tudom, mit csinálok.

Eljött vala ezeknek megtéríttetésekre Sámbár Mátyás^* is, kinél akkor Magyarországban híresebb térítő teológus jésuita nem vala; ez a Sámbár az, aki ellen Matkó Vásárhelyi István Fövényen épült ház romlása nevű könyvét és a bányász csákányát írta; ismét akinek disputatióban két első fogait kivonatta volna, mert ez felfuvalkodván azzal, hogy néhány együgyűebb atyafiakat levén, ő nagy sophisticus csalárd beszédű ember a disputálás közben, szóval elnyomott és meggyőzött volna, kihívja Matkót is olyan conditióval, hogy amelyik meggyőzettetik, feje vesszen el; reááll az is, tudván, miben áll az ő mestersége; bírák rendeltetvén, hozzáfognak a discursushoz, csakhamar elfogatik Sámbárnak a nyelve; azért adják a bírák a hajdúk kezébe, hogy elvigyék, és amely sententiát maga kívánt magának, exequálják; megnyeri nagy instantiájával a győzedelmes fél, hogy maradjon meg élete, csak éppen a közelebb lakó kovácstól hozattatván egy kovácsfogót, örök emlékezetre huzattassék ki első két foga, így meggyaláztatván dolgára bocsáták.

Egyben ez hívatja őket, amint akkor dolgoznak vala vaskarókkal, kapákkal, targoncákkal, lapátokkal a piacra, hol csalárdul köszönti őket: „Adjon Isten nektek azt a kegyelmét, melyet ennek előtte hatszáz esztendőkkel a magyaroknak adott az ő megtérésekre.” Melyre jóllehet kész vala a felelet: hogy nincs szükségek reá, senki nem felele; mert jól tudják vala, hogy az olyat Kelio notabénébe teszi, és sokkal inkább kínozza aztán; onnan tovább mégyen, és kezd beszéleni az ecclésia méltóságáról, szentségéről etc., keresvén az alkalmatosságot, hogy akadhasson beléjek. Midőn a megszentelésről kezdene beszélni, kérdi: Kik a ti szenteitek? Mert akik a kalendariumban fölírattak, azok mind a miénk, a pápa számlálta a szentek közé. Mondának erre: nincs nekünk olyan szenteink, kiket emberek tettek volna szentekké; hanem az ecclésiának minden igaz tagjait szenteknek tartjuk, kik az Isten lelke által megszenteltettek. Mutassátok meg hát; úgymond, a ti szenteiket? Felelnek: megmutatják azok magokat az ő hitekből folyó jó cselekedetekkel s szent életek által. A római anyaszentegyház csudaira hozza elő Márk. 16: 17. Ezek a csudák követik, az én nevemben ördögöket űznek; mikor ezt mondaná Sámbár, igen megörüle Kelio, hogy a negyvenesztendős professor theologiae azt az argumentumot hozza elő, amelyet már ő is sokszor forgatott a papoknak. Felelének Sámbárnak: nem szükség, hogy nekik a csudákat hányja, mert ha kényszerítenék, amennyi jésuita Európában vagyon, egy csudát nem tudna cselekedni; s mi haszna, hogy Chinában, Japániában igazítják őket a csudákért? Hiszen nyilván vagyon az, hogy a csudák az ecclésia fundáltatására s a Krisztus tudományának megerősítésére tartoztanak, hiszen arról már a maga idejében Augustinus azt mondotta, hogy „maga a csuda, aki már csudát kíván látni”. De ha csudát mutathatnának is, az Antichristus is jelekkel és csudákkal csalja el az embereket. Azután arról kezde szólani, miképpen ellenkeznének a reformatusok a lutheranusokkal? Erre felelének: nyilván vagynak az ellenkezések közöttetek, noha egy fő által mondjátok magatokat igazgattatni. Ezek után kezdé dicsérni a maga buzgó indulatját, ki hogy egy lelket megnyerhessen, kész volna hatvan mérföldre nagy veszedelmével is elmenni.

Ottan-ottan ijesztetnek vala, kivált a gályákkal. Egykor Forgács Ádám is ott jelen levén, kihajtják szemet hordani a papokat, hogy lássa ő is; ott némelyek szegénygetik, mások csúfolják. Steller Tamást, Leporinus Miklóst, holmi pápista pápai nemesemberek által ijesztik, hogy majd a gályákra viszik; azok elbúcsúznak a többitől, és az Isten nevében kérik, hogy ha valami hazug hírt költenek az ő apostasiájokról, ne hidjék; mert ők az Isten kegyelme által mindvégig megmaradnak állhatatosan, de nem vitték el. Ilyenformán mind Kelio, mint a colonellus sokszor izent, és ijesztett.

Kelio hívatja Kocsi Bálintot, és kérdi tőle, miért nem hiszi a transsubstantiót, az ostyának a Krisztus tulajdon testévé való létét? Monda Kocsi Bálint: A többi között azért sem hiszem; mert hallom a mise alkalmatosságával olvastatni egy ily könyörgésteket: „Isten! aki e csudálatos sacramentumban a te szent fiad szenvedése emlékezetét hagytad, légy kegyelmes.” Ha csak emlékezetét hagyta, nincsen hát jelen, mert emlékezni valamiről elmúlt dolgot jelent. Kelio a szentek segítségül való hívását akarván próbálni, monda neki Kocsi Bálint: Hogy hívják azt segítségül, akiben nem hittenek?

Azt akarja vala próbálni, hogy az ecclésia látható. Erre monda Kocsi: Úgy vallod az apostoli hitnek formájában: hiszen a közönséges anyaszentegyházat; innen ilyen erősséget formálok:

Amit hisznek, nem láttatik az Sid. 11: 1.

Az ecclésiát hiszik, azért nem láttatik.

Itt mikor mindenképpen fordította volna, hogy megfejtse, jobban belékeveri vala magát, mint a madár a lépbe, azért a gályákkal való fenyegetődzésre fordula, s kifejté magát mindjárt. Mely fenyegetésére mondá Kocsi Bálint: Ez szép pribékség, nem elég hogy a török és tatár, mint a barmot, úgy hajtja az ártatlanokat rabságra országunkból, hanem már ti is complárkodjatok az ártatlanoknak vérekből.

A káromoltatásoknak és csúfoltatásoknak semmi rendi, sem módja nem vala, teli torokkal rebelliseknek, hitetlen ebeknek, eretnekeknek, töröknél alább valóknak, minden reformatusokkal együtt pokol fiainak nevezi vala; de a káromkodó praedicatióban ezt is sokszor mondja vala, hogy nem tanította más senki a reformatusok vallását; hanem Judás Iskáriotes.

Nem volt szabad, hogy senki is nékik mosson, hanem magok délben belemártják vala a vízbe egyetmásocskájokat; de a sem száradhatván meg, ismét elporosodott s mocskolódott jobban. Egy szegény fogoly szabónak a felesége és leánya egy ideig mostanak ugyan, de ezeket is rajtaérvén, egy hétig a tömlöcbe veték, azután a hóhérral a tisztátalan személyek pellengérjekre vereték, és azhol a szegény rabok dolgoztak egy nap estig, ott tarták.

Ezeket és több kegyetlenségeket vitte Kelio véghez; melyért nemcsak másoktól hallotta az emberek előtt való bal hírét, hanem lelkétől is ezért annyira vádoltaték, hogy ez kegyetlenségének fedezgetésére palástot kezde keresni; ugyanis 1675. 15. napján februáriusnak a tömlöchez küldé holmi oskolából való gyermekeket, és a tömlöcből elvitet minden ásót, csákányt, kapát, targoncát; csudálják magokban a szegény rabok, mire való ez, és minthogy szabadulások iránt már sokaktól hallottak vala, elhitetik magokkal, hogy most egyátaljában megszabadulnak; mikor így kételkednének hívatja Kelio magához; mennek örömmel, azt gondolják, hogy nem mennek vissza talán a tömlöcbe, mézes beszédekkel kezd nekik szólni, azonközben kezdi azon is kérni őket, hogy adjanak recognitiót neki arról, hogy ő jó volt hozzájok; elbámulnak erre a kérésére a kegyetlen embernek, mit akar azzal? Kételkednek, gondolkodnak úgy, talán reversionalis helyett való lenne az; nem akarnak, mondják néki: adjon ő is recognitiót sok kegyetlenségéről; így veszekednek, disputálódnak két óráig is, végre monda Kelio: Lássátok, ha nem cselekeszitek, én is, ami pénzetek s egyebetek a kezemben vagyon, kezetekhez nem szolgáltatom; ezután pedig senkit hozzátok úgy sem bocsátok, mint eddig, jóakaratók közül; szenvedéstek pedig elhidjétek, hogy leszen. Ezek után gondolkodni kezdének a szegény, nyomorult emberek, talán jobb volna, ha valami recognitiót adnának, mintsem ennek utánna magokat engedjék veretni dühösebben a szabados dologért; írának azért egy recognitiót, amelyben szorgalmatosan feljegyzék, mit mikor szolgáltatott kezekhez, s kinek adták azt ugyan, a reformatusok külön, s a lutheranusok is külön; a lutheranusoké ez vala: Mi alább megírt augustanus papok keresztyén hitünk szerint teszünk arról bizonyságot, hogy a tisztelendő Kelio Miklós dispensatiójából a mi fogságunk idején vettünk kezünkhöz valami ruhákat, s némelyikünk ételt is. Jóakaratjával egyebekben is éltünk, melyről bizonyságot teszünk az ellen, ha valaki vakmerőül vádolná. Nem akarják vala feltenni, hogy az ő dispensátiójából, de azt mondja vala: eddig az én jóakaratom által lött, ha kinek jóakaratjával éltetek, de ezután nem engedem, ha fel nem teszitek; azt sem akarják vala feltenni: „Jóakaratjával egybekben is éltünk.” De ígéretével s fenyegetődzésével reáhajtá, s magok is a mint circumscribálták, véteknek nem tartották.

Nem változtatja a szerecsen fekete bőrit, Kelio sem kegyetlenségét, mert mézes beszédi helyett majd mérges beszédeket, veréseket szenvednek ismét. Ugyanis, amíg a parochiában a recognitio dolgával bajlódtanak, azalatt visszahordatta a tömlöchez a dologhoz való eszközöket, s mindjárt dologra hajtotta őket még nagyobb kegyetlenséggel; abban az órában kezdé sollicitálni a rimaszombati nótárius, hogy hadd szólhasson Harsányi Istvánnal, a papjokkal, egy aranyat ajándékoz a sánta mesternek, mégsem nyeri meg. Azután negyednappal mene be egy galgóci asszony, egy kevés kenyeret vivén a foglyoknak, ezt a pellengérbe megcsapatják az hóhérral. Tekintetes Szentpéteri Mártontól is vesz recognitiót, akin hatszáz pálcánál többet veretett vala. Kaposi Istvántól is, akit egyberontatott vala, kiknek életek is alig marada meg a sok vereség miatt.

Kitetszik ezekből, hogy haszontalan szépítik s palástolják a nagyszombati jésuiták a Kelio istentelenségét s pogányhoz illő kegyetlenségét ezzel a recognitióval: mind azért, hogy itt őtet nemigen igazítják, mind azért, mert ezt ő erővel vette az elkénytelenedett foglyoktól.

A régi üldöző pogányoknak szokások szerént üldözéseknek palástolásokra, hogy az halálos sententiát kimondották az ártatlan papokra, kerestek holmi színt s hazug festéket, amineműek közül némelyeket feljegyzek, hogy ne csaljanak meg másokat vele:

1. Rebellisek voltak? Felelet: Nem bizonyítják meg még eddig, ha azok voltak, miért hagyják ki a reversalisból, csak subscribáljanak.

2. Égetők voltak, és sok veszedelemnek okai? Felelet: Posonyban ezzel nem vádolák; tudományokhoz s vallásokhoz sem fér.

3. Sokan subscribáltak, kétszázharminchatan, ezek megvallották magok vétkeket; ha ezek vétkesek voltak, a többi is? Felelet: Kettőnél több reformatus nem subscribált; akik subscribáltak félelem miatt cselekedték, hogy külsőképpen vallást tettenek, nem is volt ez az ő félelmetességek Isten előtt vétek nélkül, mert másokat megbotránkoztattak; de azután bűneiket sokan megbánták, és megtértek, mint Origines a régi atyák közül az üldözésben áldozék ugyan bálványoknak, s élete megmarada, de azután bűneit megsiratta, s az hívek befogadák; így Szent Péter is; így járának ezek a boldogtalan emberek is.

4. Sokak a citatióra nem compareáltanak, hanem elfutottak, mert tudták vétkeket? Felelet: Amely faluknak a budai basa parancsolt, azokból nem compareáltak, mert megírta a bíróknak, hogy nyársba vonatja őket, ha megengedi, hogy elmenjenek. A német generálok is sok helyekről nem engedték meg, hogy megjelenjenek. Némelyek pedig elfutottak, cselekedték azért, mert a báránynak az oroszlánnal és a farkassal kell vala perlekedni. Hát talán azok is a citátio előtt futottak el? akik ezelőtt már két esztendőktől fogva ecclésiájokból kiűzetvén keserves könnyhullatásokkal eszik vala bujdosásoknak kenyerét 1671-től fogva?

5. Tizenkét praedicátorok megalkudtanak a törökkel ötezer tallérba, hogy őket oltalmazza? Felelet: Nagyszombati jésuiták műhelyekben kovácsolt szemtelen hazugság. Posonyban miért nem vetették szemekre, miért nem nevezték ki, kik voltanak.

Ezeknek és ezekhez hasonló hamisságoknak árnyékában akarák kigyomlálni Magyarországból a Krisztus igéje szerént való vallást.

HATODIK RÉSZ

HETEDIK RÉSZ

NYOLCADIK RÉSZ

KILENCEDIK RÉSZ