Apor Péter^*
Metamorphosis Transylvaniae

AZAZ

ERDÉLYNEK, RÉGI EGYÜGYŰ ALÁZATOS IDEJÉBEN VALÓ GAZDAGSÁGÁBÓL E MOSTANI
KEVÉLY, CIFRA, FELFORDULT ÁLLAPOTJÁBAN KOLDUSSÁGRA VALÓ VÁLTOZÁSA.

MELYEN AMINT ÉLETÉBEN SOHASEM KAPOTT, HANEM ERDÉLYNEK RÉGI
ALÁZATOS EGYÜGYŰSÉGÉBEN HOLTIG MEGMARADOTT, ÚGY A KÖVETKEZENDŐ
MARADVÁINAK ÖRÖKÖS EMLÉKEZETIRE ÍRT LE HAZÁJA FELFORDULT ÁLLAPOTJÁN
SZÁNAKODÓ IGAZ HAZAFIA ÉS GYÜKERES SZÉKELY

BÁRÓ ALTORJAI APOR PÉTER

 

VÉGEZTE PENIG EL MUNKÁJÁT

AZ 1736. ÉS ÉLETÉNEK 60. ESZTENDEJÉBEN, ALSÓTORJAI UDVARHÁZÁNÁL

 

Et haec meminisse juvabit

Kedves maradváink! Ezen régi erdélyi módot és szokást sokat gondolkodtam, ha deákul írjam-e le vagy magyarul. Végtére, hogy tisztábban és értelmesebben az dolgokat kitehessem, és a maradváink is jobban megérthessék, eltökélém magamban, hogy magyarul írjam.

Oka penig ezen írásomnak az, hogy mivel ab anno 1687, amely esztendőben az német legelsőbben bejöve, azoltától fogva látom minden esztendőben új-új mód, avagy amint az német mondja, náj módi vagyon, úgyhogy mentől inkább szegényedünk, annál nagyobb titulusra és cifrább paszamántos köntösökre vágyunk, és már az atyáink szokott eledelit meg sem ehetjük, hacsak német szakácsunk nincsen, és különbnél különbféle drága étkeket nem főz; hogy azért azon időbeli bécsi szokás, amelyben, amint másutt is írám, más munkában, midőn erat pingvissimus vitulus et rarissimus titulus, maradváinknál éppen feledékenységben ne menjen, ami kevés eszembe jut, leírom.

És hogy az titulusról kezdjem el, értettem az régi emberektől, ugyanaz, kik közelebb érték az Székely Mojzes veszedelmit Brassónál, hogy midőn Báthori Zsigmond fejedelem resignálta^* volna Rudolphus császárnak Erdélyt, akkor is a titulus úgy megszaporodott volt, hogy midőn Székely Mojzes hadaival együtt elvesztett volna az Barcán, csak egy szántóföldön tizennégy gróf és nagyságos úr teste feküdt; succedálván penig Bocskai István és Rákóczi Zsigmond s az több fejedelmek, az tartotta magát boldognak, aki az nagyságos nevet letehette, aminthogy most is sok méltóságos famíliáknak régi diplomája az lábában vagyon. Gyermekkoromban penig úgy megfogyott vala az nagyságos név Erdélyben, hogy gróf több nem vala keresztszegi Csáky Lászlónál, nagyságos urak penig voltanak ezek: Haller Pál és János testvératyafiak, Haller György, Bánfi György (ennek az apjának, Bánfi Dienesnek, Leopoldus császár adta volt a báróságot), Gyulaffi László, Kornis Gáspár, Kemény János, László és Simon testvératyafiak, Vesselényi Pál, Serédi Benedek és Orlai Miklós, de ez magyarországi úr volt.

Legelsőbben azért Leopoldus császár érdemre adá az római szent birodalombéli grófi titulust széki Teleki Mihálynak, az ország generálisának, több sok kegyelmességivel egyetemben, azért hogy az kereszténység győzedelmes lévén az pogányságon, Erdélyt vér nélkül az magyar korona alá visszaszerzé. Azután gróffá lőn Pekri Lőrinc, azután rátóthi Gyulaffi László; bárókká lőnek altorjai Apor István és zabolai Mikes Mihály; Apor István penig soha nem sollicitálta, hanem sok érdemiért mind az egyházi, mind az vitézi személyek recommendálták Leopoldus császárnak. Magam felől is igaz lélekkel írom, sohasem kértem, hanem a Jézus társaságából amaz nagy ember, aki az Apor-háznak nagy oltalma vala, Hevenyesi Gábor^* szerzette. Azután két esztendővel grófokká lőnek losonczi Bánfi György, az gubernátor, és az Bethlen-ház; ugyanakkor Bethlen Miklós, az erdélyi főkancellárius szerzette meg híre nélkül altorjai Apor Istvánnak az grófságot; ismét grófokká lőnek köröspataki Kálnoki Sámuel és zabolai Mikes Mihály, Petki Dávid; Száva Mihály ugyanaztájban lőn báróvá; nem sokkal az Rákóczi Ferenc mótusa előtt resuscitálták az Jósika família régi baronátusságát. És ezek voltak az grófok és bárók az Rákóczi fejedelem mótusáig; azon mótus után mennyi báró, mennyi gróf lett, hosszú volna leírni, mert teli vélek az ország; azt az egyet írom csak, hogy amennyin vagyunk grófok és bárók, hogy ha úgy viselnők az grófságot és báróságot, mint az régi magyarok viselték, egész Erdély elég nem volna, hogy titulusunknak megfelelhetnénk. Gróf vala hajdan Zápolyai János, de negyven kővára vala az magyar korona alatt; gróf vala Homonnai Bálint, de fel mer vala tenni hadakozásból az erdélyi fejedelemmel; grófok valának az Báthoriak, de egész táborokat állítanak vala fel; gróf vala Rhédei Ferenc, aki az máramarosi dominiumot bírta, mert egy szolgájának száz ház jobbágyot ajándékozott – de most olyan grófok is vagynak némelyek Erdélyben, hogy ha száz ház jobbágyot elajándékozna, alig maradna ötven magának –, azonkívül hintókra s aranyos kardokra fizet vala az udvari népének; ma sok báró vagyon Erdélyben, akik magoknak is egy-két hintót alig tudnak tartani; nemhogy hintóra s aranyos kardra fizetnének, hanem két-három rongyos szolgával alig koszognak. Régenten az grófok és bárók az igen régi famíliákból voltanak; szégyenlem az nevit leírni, akinek az apja vagy nagyapja az eke szarvát fogta, és robotára az földesurának bejárt, mert olyan bárónk is vagyon. Noha az atyámmal egy testvér volt gróf Apor István, de hízelkedés nélkül írom, ő is igazán viseli vala az grófságot; mert mindennap rendszerint kijáró ezüsttála nyolcvannyolc volt s ugyanannyi ezüsttángyéra, azok penig oly vastagok voltanak, mint az óntálak, -tángyérok; magának s feleséginek aranykalánokat adtanak be asztalhoz, tángyérokat penig négyszegre csinált és kétujjnyira megaranyozott ezüsttángyérokat. Ezüstből való borhűtője volt nagyöreg, egy hatesztendős gyermeket megfereszthettek volna benne; kül-belől egy tenyérnyiig aranyos volt, melyet is Bécsből háromezer német forinttal hozatott volt. Sok helyeken lévén Erdélyben jószága, vetettenek el maga oeconomiájában ötezer-háromszáz köböl őszbúzát; bora sok helyeken annyi lett, egynehány ezer vederrel volt, abból penig minden esztendőben nemcsak az mostohafiának, Korda Zsigmondnak és altorjai ágon Apor famíliából való atyafiainak, hanem a mellette való elévaló szolgáinak negyven-ötven egész negyvenes hordó borokat elajándékozott. Szentjakab nevű, Mezőségen lévő faluja mellett legeltetvén szarvasmarháit és méneseit, Boduc nevű szénafüvön, ősszel kiment oda, eléhajtatván marháit és ménesit, megnézte, tizennyolc és húsz szép gyermeklovakot elajándékozott az szolgáinak, olyanokat, hogy hatvan, néha nyolcvan forintokon eladták. Medgyesi Szent Margit asszonynapi sokadalomban, hacsak egészsége volt, esztendőnként elment, mert ott tett számot az kereskedő emberekkel, kik feles pénzivel adósok voltanak; akkor felhozatott öt-hat vég angliai posztót, ajándékon úgy osztogatta el atyafiainak, szolgáinak, kinek hét singet, azaz egész köntösre valót, kinek egy mentére, kinek egy dolománra, nadrágra valót. Három vagy négy holnapig viselt egy rendbeli köntöst, azalatt béhívatta valamelyik elévaló szolgáját, azt az egész köntöst, mentét, mely rókatorokkal volt bérelve, dolmánt, nadrágot, nyusztos süvegit, amint maga viselte, néha az selyemövit is, melyet azon köntössel viselt, egészen mind odaajándékozta. Continuus szolgái peniglen praeter propter legalább mindenkor volt nyolcvan s néha száz is; azoknak csak készpénzfizetések, ha jól reáemlékezem, esztendőnként négyezer-hatszázegynehány forint volt, azonkívül az köntösnek való angliai, fajlandis, landis kétszer ványolt posztó; az fizetéseket mindenkor Szent János-napban felit, az más felit karácsonban egy pénzig megfizették; azonkívül az lovas szolgáira széna; abrak az lovaknak; tizenöt szolgája meg volt continuus, kinek-kinek száz-száz forint az fizetése, azonkívül, hét-hét sing posztó; úgy hasonlóképpen három trombitást tartott, azoknak is annyi volt a fizetések, s napjában három ejtel bor; a többinek kinek nyolcvan, kinek hatvan forint, lovas inasoknak negyven, étekfogóknak harminc, kocsisoknak tizenkettő, fellajtároknak hat; efelett mindeneknek juxta statum et conditionem posztó köntösnek és csizma. Néha annyi sok számú cseléd volt, mégis oly bőven főztenek mind ebédre, vacsorára, mind helyben, mind úton, mikor vendégi nem voltak is, hosszú asztalra, soha nem tudták consumálni az sok jó magyar módon főtt étket, hanem tálastul adták az agaraknak, kopóknak. Mikor ebéd, vacsora ideje volt, egy kis harang volt felcsinálva a konyha előtt, az konyhamester azzal csengetett, úgy gyűltek mindenfelől elé az sok szolgák, alig fértek el az ebédlőpalotában, noha oda kocsisok, fellajtárok, lovászok, szakácsok, szakácsinasok, hajdúk, darabantok s több efféle alávaló szolgák bé nem jöttenek. Most utoljára az németek kedviért tartott híres német szakácsot is, kinek az fizetése volt száz német forint, hét sing fajlandis posztó, csizma, két negyvenes bora, tizenkét köböl búzája, három kövér sertése, azonkívül kása s borsó s efféle. Csak az egy kecei jószágában tizennyolc rendbeli béresszekeret tartott, hat-hat ökörvel, azok mellett harminchat béres; hosszan a Maros mellett volt csinálva az ököristállója; mikor kihajtották a Marosra itatni, azt tudtad volna, hogy egy falu ökreit hajtották oda. Azonkívül az káplánynak úri fizetése, köntöse; az asszony kálvinista lévén, az asszony prédikátorának hasonlóképpen. A testamentumának az egy Bethlen Gábor fejedelem testamentumán kívül párját Erdélyben nem hallottad; mert csak ad pias causas testált százhúszezer forintot, azonkívül feleséginek, atyafiainak és másoknak azon summánál sokkal többet. Hátha minden bonumi megmaradtak volna; de a Tökölyi Imre és Rákóczi Ferenc fejedelmek mótusival közel vallott annyi kárt, mint az említett kincse volt, mely kincse, ha megmaradhatott volna, bezzeg ma urak volnának az maradvái. Keveset írtam, mivel atyafia vagyok; bizonnyal írom, hogy sokkal tovább gondolkozzál, kedves olvasóm.

Az titulusról lépjünk által az vendégségekre és ebédekre s vacsorákra. Legelsőbben is reggeli: kávé, herbathé, csukolátának híre sem vala; ha valakinek azt mondottad volna: kell-e kávé, talán azt értette volna, hogy állj el mellőle^*; ha: kell-e thé, talán azt tudta volna, hogy tezed; ha csukolatával kínáltál volna valakit, talán azt tudta volna, ha tudta volna, hol volna Kacsulátafalva Fogarasföldin, hogy az kacsulási patakból kínálod; ha valakit kínáltál volna rosólissal, talán azt gondolta volna, hogy napfeljötte előtt harmatot szedtél, s avval kínálod, avagy rozsból is sült kenyérrel kínálod. Híre sem vala ezeknek az régi időkben, hanem Brassóban főzték az fahéjvizet, azonkívül az reggeli italt hívták aquavitának, vagy tiszta égettbort ittanak, honnan is az úrasszonyok apró pincetokokban, úgy az nemes- és főasszonyok is úgy kínálták, s kivált az idegen embert. Vagy penig égettbort töltvén tálban, azt megmézelték, vagy egy-két fügét vagy egynehány szem malosaszőlőt tettek köziben, meggyújtották az égettbort, s úgy keverték az tálban kalánnal, azután megoltván az tüzet, azt itták, az fügét utána ették. A férfiak reggeli ital gyanánt jó finom, édes-csípős ürmösbort is ittanak, s egészségesnek tartották, mert nem vala olyan paszomántos gyomrok, mint az mostaniaknak.

Régi magyar étkek ezek valának: tormával disznóláb, káposzta tehénhússal, lúdhússal, szalonnával vagy télben új disznóhússal, tehénhús polyékával, kukrejttel, árpakásával, de abban soha azelőtt citromlevet nem töltöttek; tehénhús rizskásával, murokkal vagy petrezselyemmel, röstölt lével, nyárban új hüvelykes borsóval; lúd töröttlével, tyúk sülve fokhagymával, ecettel, szalonnával; borsó vagy héjalva, s arra felül szalonnát perzseltenek, s úgy töltötték az tálban, vagy hajatlan hígan, abban darab szalonnát vagy disznóhúst tettenek; berbécshús spékkel vagy tárkonnyal, vagy ecettel, vereshagymával (ennél kedvesebb étke nem volt az öreg Teleki Mihálynak, sem Apor Istvánnak); tehén- vagy disznóhús kaszáslével, ennél s az káposztánál magyar gyomorhoz illendőbb étket nem tartának az régi időben, nyúlhúst fekete lével, csukát tormával vagy szürke lével etc. Vajat nem tettek semmi étekben, hanem az kása közegiben, mikor feladták asztalhoz, mikor kalácsot, lepént, bélest sütöttek, abba tettek vajat vagy penig pánkot, noha inkább ették akkor az új oltasztott, hájban forralt pánkot, mint az vajban sültet. A kapornya volt minden éteknek jó ízt adó szerszáma.

A kerék asztalnak híre sem vala, hanem négyszegletű asztal vala az embereknek az eleinél; olyan volt, hogy mind alól, mind felyül kihúzhatták, amint az vendég jött; ha annyi vendég volt, hogy annál el nem tért, toldást tettek az asztalhoz. Az asztal az fal mellett állott, belől az fal mellett béllett padok voltanak, kül penig karosszékek. Nem francia módon, mint most, hanem tíz órakor ettenek ebédet, hat órakor vacsorát. Mikor közelített az tíz óra, az pohárnok az asztalt megterítette, az főhelyre egy vagy két tángyért tett, az asztalkeszkenyővel betakarván az egész cipót, oda egy vagy két ezüstkalánt tevén, azután asztalkeszkenyővel annyi cipót tett oda tángyérra, amennyit gondolt, hogy elég lészen az asztalhoz ülőknek, és azt az pohárszéken tartotta mindaddig; amíg asztalhoz leültek, azután kinek-kinek beadta az tángyért és cipót keszkenyővel. De kést senkinek nem adtanak, hanem az igen nagyjánál az embereknek az inasánál volt az maga kése, úgy adta be az urának; de ezenkívül is, akármely nagy ember volt, az öviben hátul az hüvelyiben volt a kése, mikor asztalhoz ült, elévette az hüvelyit, kivette az kést, és ett vele, azután hogy ett vele, megint az hüvelyibe betette, az háta megé az öviben szúrta. Mindazáltal ebéd előtt vagy vacsora előtt az inas elkérte az kést, megtisztította, az úrnak úgy adta oda, s úgy tette az hüvelyiben.

Az óntángyér igen ritka volt, mindinkább fatángyérról ettenek. Emlékezem reá, hogy mikor az óntángyér ugyancsak jó formában bejöve, amaz nagy szent ember és nagy úr, Haller János kicsin fatángyérokat csináltatott, s az óntángyérnak az közepiben tette, s úgy fatángyérról ett. Mikor az tíz óra eljött, az étket béfedve az asztalra elhozták, és béfedve lerakták; óntálból ettenek még az nagy uraknál is, mert az egy fejedelmen kívül senkinek ezüsttálból szabad nem volt enni.

Rendszerint mikor elhozták az étket, azután az palotára elébb az férfiak kimentenek, azután az asszonyok; az leányok az asszonyok előtt jöttenek, azok közül penig, aki legkisebb volt, az jött legelöl; azok előtt egy öreg rend szolga, mint egy hopmester lassan jött előttök. Mikor osztán rendet állottanak, az pohárnok eléállott az mosdóvízzel és kendővel; az nagyjánál az embereknek ezüst mosdókorsó volt s ezüstmedence, az alávalóknál vagy réz, vagy ón, de medence nem volt; és legelsőbben is az leányokot és asszonyokot megmosdatták, azután a pohárnok az korsóval és kendővel az palota közepin megállott, avval együtt az is, aki az medencét tartotta, az gazda rendre kínálni kezdette az vendégeket ilyen szóval: Mosdjék, uram, kegyelmetek. Akkor nem vala ez a mostani fertelmes praecedentiakívánás, azért is, akit megkénált az gazda, hogy mosdjék, az meg másokat kezdett kénálni, hogy mosdjék, uram kegyelmetek; sokszor addig kénálkodtak, hogy: Bizony nem mosdom uram kegyelmed előtt; s addig volt az kénálkodás sokszor és az feljülülés felett az kénálkodás, hogy az étek is elhűlt. Mikor ma megmosdottak volna, az pap eléállott, és az asztalt megáldotta; azt elvégezvén, az asztalnok a csatlóssal eléállott, annak kendő levén az nyakában, és az étkeket felfedte, az fedőtálakot az csatlós elvévén, azután leültenek. Az asszonyok itt elébb mentenek, s az leányok hátrább maradtanak, az legkisebb legalól; belől az fal mellett ültenek az asszonyok és az leányok, hanem egy az asszonyok közül az asztal végén fenn ült, azt főhelynek hítták; kül az férfiak ültenek, egy férfi fenn az asszony mellett, aki, amint írám, az főhelyen ült; az gazda rendszerint az asztalnak az végin ült. Leülvén, a gazda rendszerént kénálni kezdette az vendégeket: Egyék, uram kegyelmetek etc. Akkor az nagyjának az inas beadta az kést, az többi az háta megül az öviből elévette a hüvelyit, kivonta az késit. Ott semmi gazdálkodás nem volt, hanem akinek micsodás étek volt előtte vagy legközelebb hozzá, amelyiket szerette, abból enni kezdett ki-ki; nem vala akkor szokás, hogy az vendég innya kérjen, ha valaki akkor mondotta volna, hogy: glasz wein, soha bizony nem tudta volna, akitől kéri, gaz vajat kér-e vagy mit, eleget adatott az gazda. Elsőbben is, mikor annak volt az ideje, veres mázatlan fazékban beadták az ürmöst, azután megint hasonló fazékban másféle bort, rendre egymás után ittanak; nem vala ekkor híre az karafinának, mert ha eléhoztad volna, hogy: karafin, más megharagudott volna, mert azt gondolta volna, hogy kurafiázod; nem vala híre a kredenciának is, mert ha eléhoztad volna, hogy kredencia, más talán azt gondolta volna, hogy hiteleslevélt kérsz credentia nélkül. Két kézzel beadják vala az asztalhoz az nagy, veres fazék bort, két kézzel veszik vala asztalhoz bé, két kézzel fogván, úgy hajtják vala fel, úgy isznak vala, mégis jóízűen esik vala. Az asszonyoknak rendszerint ezüstpohárban adtanak bort bé, akik, mondani, alig mártották meg az ajkokot benne, s rendre úgy adták elébb. Rendszerént mikor az második fogást elhozták, mikor vígon akartanak lenni, akkor kezdettenek innya; békéért az gazda hol két, hol három ejteles fazekat, hol segesvári ejteles, viaszos szép új kupát, azokot másod-, harmad- vagy negyedmagával elköszönte, s úgy ittak mindaddig, míg mind az gyümölcsöt beadták, akkor egyest kezdettenek innya. De nem vala akkor híre az tekel glaz, mert ha akkor azt mondottad volna, talán azt értette volna más, hogy kötél gaz kell; hanem vagy almási veres csuporból vagy járai hólyagos csuporból, vagy segesvári félejteles, vagy kisebb szép új viaszos kupából; nem vala akkor olyan cifra gyomor, mint most, hogy némelyeknek az apja talán azt sem tudta, mi az bor, mégis most nem ihatik újbort. Mihelyen az újbor annyira forrott, hogy egy kis csípőssége volt, mindjárt újbort ittanak, dicsekedvén, mely finom s édes-csípős; az óbort kocsis, lovász itta, még az asztali szolga is neheztelte, ha óbort adtanak innya. Mikor az gyümölcsöt beadták, kivált dinnyeéréskor, olyan hosszú szájíz üvegekben, mélyeket kortyogós üvegeknek híttak, és Porumbákon^*, Fogarasföldin csináltak, a meggyes bor rendre teli töltve úgy állott az jeges cseberben, mindenkinek asztalhoz egyet-egyet beadtanak, azután még többet, azt olyan jóízűn kortyogdogólag itták. Ugyanakkor, mikor az gyümölcsöt béadták, az vendég szolgái az ebédlőházban vagy palotában bémentenek, ott rendet állottanak, azoknak nagy veres fazékban vagy nagy ezüstpohárban bort adtanak, azok egymásra rendre köszönték, s úgy ittanak urok háta megett. Az asszonyok is a kést magok hordozták; rendszerént egy hüvelyben két kis kések volt s egy villájok, az sinórra övekhez kötötték, hosszan sinórral az előruhájok mellett lebocsátották, hogy az hüvelyek vége csaknem az bokájokat érte. Ittak ugyan, de igen ritkán bokályokból is, kivált sert. Igaz dolog, volt kristály is, de csak ama velencei kristály; az középin, ahol fogták, majd olyanforma volt, mint az kétfejű sas vagy sasnak két szárnya; de nem ittak belőle, ha ittak is, igen ritkán.

Az kristály penig így jöve be Erdélyben elsőbben, mivel avval is az régi időben az pénz nem fogyott haszontalanul, mert volt ugyan az fejedelem házában talán tizenkét kristály, azt mondották, hogy Lengyelországból hozták, de csak raritásnak tartották, hanem in anno 1686 hoztanak legelsőbben Németországból kristályokat Erdélybe. Gróf Apor István lévén tricesimarum arendátor, megparancsolta volt mindenüvé az rationistáknak, ha valami vámon valami új portékát hoznak a görögök, egyenesen küldjék hozzája, circiter harmincig való kristályt hozván egy kereskedőember, az kolozsvári rationista avagy harmincados, Apor Istvánnak küldi; az árát megfizeti, az kristályokat titkon eltéteti. Azonban Teleki Mihályt, Naláczy Istvánt s más úriembereket Fogarasban az maga szállására ebédre hívat, megparancsolta, hogy csak egy kristálypohárt, azt is az legalábbvalót, tegyenek az pohárszékre. Leülvén asztalhoz, azt a kristályt, borral megtöltetvén, bekéri, s azt mondja: Én ezt arra köszönném, aki elfogadná, inná meg az borát, az kristályt tenné el magának. Arra mond Teleki Mihály: Héjába mesterkedel, koma, mert én bort, jól tudod, nem szoktam innya (bort nem ivutt Teleki Mihály, hanem csak vizet, azt tisztán megfőzték, azután meghűtötték jeges cseberben, úgy töltötték kicsiny fakártyában, azt adták be innya; noha az bort szerette volna, nagy barátság volt, mikor vagy egyszer bort ivutt s megrészegült; részeg korában jobb, csendesebb ember nem volt nálánál). Apor István azt feleli: Én, uram, kegyelmedet nem kénálom, hanem azt, aki tőlem elveszi. Mondja Naláczy István: Hocca, édes komám! Megissza az bort, az poharat kiadja az maga inasának. Azután más kristályt hoznak ki az belső házból a pohárszékre, szebbet az elsőnél, azt is borral megtöltvén békéri Apor István, mondván: Aki ezt a pohárt elveszi tőlem, igya meg az borát, tegye el az poharát. Akkor is újólag mond Teleki Mihály: Héába mesterkedel, koma, mert nem iszom bort. Naláczy István az pohárt elveszi, az bort megissza, kiadja az pohárt az inasának. Harmadik kristályt is még kihoznak, amazoknál szebbet, azt is bekéri Apor István, szintén úgy elköszöni, mondja Naláczy István: Hocca, koma, azt is elveszem én. Teleki Mihály mondja: Ezt, Isten engemet úgy segéljen, nem veszed, elég már az két kristály; add ide, koma, Apor István, megiszom. S meg is ivá a bort, az kristályt az inasinak kiadó. Azután rendre kihozták az kristályokat, mindenkor Teleki Mihály fogadta el az köszöneteket, megiván az bort, rendre kiadta az poharokot, s bevitték az várban az Teleki Mihály szállására. Rettenetes ital volt aznap az Apor István szállásán, úgyhogy senki lábán haza nem mehetett, hanem hintóban vitték el az vendégeket.

Bethlen Gergely igaz, régi magyar módon jár vala, azért Magyar Gecinek hívatta magát; én le nem írom, hanem kedves olvasóm, nézd meg in Mausoleo regum Hungariae^* Gyula herceget, és írjad alája bátron: Bethlen Gergely. Bezzeg ő sem iszik vala kristályból, ő is az többi között egyszer vendégséget csinál vala, jelen van gróf Mikes Mihály is, de nem mondja vala: adj uramnak egy kristály bort, hanem: Sándor, Gergely, essekura (ez kedves szolgája vala), uramnak adj egy darab bort. Azt vagy fazékban, vagy kupában adták be, mikor ivutt, erősen ivutt, s Mikes Mihály akkor vonogatja magát az italtól, mond Bethlen Gergely: Uram, kelmed talán kerestályra vágy. Akkor kereskedni kezd a zsebiben, kiveszen egy kopott erszényt, nem ért volna két polturát, kiveszen egy sustákot, avagy négy polturát, s adja az inasának, mondván: Eredj, öcsém, hozz kerestályt őkelminek, mert őkelme kerestályra vágy. Így csúfolá meg az kristállyal innya kívánókat.

Rajner Márton igen öreg ember vala, s kolozsvári hadnagy vala, azt mondja vala: az fenesi bor ónkannából is jó. Nézd meg, most egy varga sem ihatik, hacsak kristályból nem adsz innya.

Hoztak Lengyelországból az régi időkben is olyan ejteles, félejteles üvegpalackokat, de hogy akkor ittak volna belőle, nem láttam, hanem Hidvégi Nemes János, tanácsúr és háromszéki főkapitány levén, ő kezdett olyan üvegből innya, és mint főtiszteket az háromszékiek udvarlották; történik azonban, hogy nagyajtai Cserei János is ott levén ebéden, neki is az üvegpalackot beadják, nem tudván belőle innya, addig szíja és szíja az üveg belső strófját, azalatt kiesik az feneke, az bor kiomlik; mond Nemes János: Itt mondhatnák, ökör tudna palackból innya.

Erdélyi magyar, székely, szász, három náció, aki még tartod az eleidről rád maradott ezüstpohárt, -kupát s -kannát, mikor ezeket megnézed, mit gondolsz, miért csináltatták volt ezeket az tü eleitek? Bizony nem más okból, hanem ha leejtették, annak az cserepe is jó volt, ha hirtelen megszűköltek pénzből, zálogba vetették, s mindjárt adtak pénzt zálogjára, még időre, mikor az pénzt megszerezhették, kiváltották, és így akinek ezüstportékája volt, volt annak pénze. Lássuk, ejtsd el az üveget, vajon jó-e az cserepe? Igyekezzél zálogba vetni, ha vajon ad-e valaki pénzt zálogjára? Szegény Erdély, csak ezen bolondságra ma hány ezer forintod megyen ki!

Ha valaki leves ételt kalánnal akart enni, amint feljebb írám, hogy az főhelyre egy vagy két kalánt tettek, onnan lekérte, s evett vele, s meg visszaadta. Nem értem ugyan, de az régi emberektől hallottam, hogy azelőtt még villájuk sem volt az magyaroknak külön, hanem egy vagy két villa volt az asztalnál, azt elébb s meg elébb adták, úgy vettek húst az tányérra; az penig az embereknek az eleinél ezüstből volt, mint az kalán, az nyelire valami szép magyar sententiákot írtanak le; nékem is vagyon két vagy három ezüstvillám, olyan. Sőt, azt írta Galeottus, ki mindennap a Mátyás király asztalánál evett, hogy Mátyás király ideiben az egy késnél egyéb asztalnál nem volt, s csudálkozik rajta, hogy mivel az magyarok mindinkább leves étkeket ettenek, s kivált sáfrányost, s mégis a Mátyás király köntösin mocsok soha legkisebb sem volt. Nem vala akkor híre a supponnak, sőt ha suppont kértél volna, talán azt gondolta volna, hogy zsúpon akarsz fekünni; minden leves az polyeka vala és káposztalé, leves disznóoldalosas. Amint most levest esznek elsőbben, akkor főtt, sós káposzta vala az első étek, akiből ettenek.

Mikor megittasodtanak az emberek, soknak énekes inasai voltanak, akkor énekelni kezdettek, valami szép, régi magyar dolgokról énekeltették, néha szerelem énekét is mondottanak, kivált az nagy embereknek régi időben, mikor mulattanak, igen kedves muzsikájok volt az töröksíp, egyszersmind az dob, akkor szép magyar nóták voltanak, s azokat fútták, s annál ittak az nagyja az embereknek. Amely nótákat penig az síppal fúttanak, ugyan indította az embereket mind az italra, mind a vigaszságra; most talán azokot az szép nótákot senki Erdélyben el sem tudná fúni. Trombitáltak is némelykor, de azt úgy fútták, mintha egy falka farkas ordított volna. Baxamétának híre sem vala, mert kivált aki tudja, hol Baxafalva^*, ha mondották volna az Baxaméta nótát, talán azt tudta volna, hogy Baxafalvára kell menni.

Asztaltól felkelvén, vagy még asztalnál ülvén is, készen volt az hegedű és duda, ottan-ottan az furulya és cimbalom is; azután táncolni kezdettek, nem ugrándoztak kecske módon, mint most, hanem szép halkat járták, gyakorta kiáltván: három az tánc. Azután volt az lengyel változó, holott hol az férfi hagyta el az leányt, holott hol az leány az legényt, hármat fordulván egymással, magokra is hármat fordulván, úgy választott az legény magának leányt vagy az leány legényt, akit akartanak. Azután volt az lapockás tánc; ezeken kívül a régi magyaroknál, nem az köz-, hanem az úri és főrendeknél, nemcsak az lakodalmokban, hanem vendégségekben is, kedves táncok, tudniillik az egeres tánc és gyertyás tánc, mindenik tánchoz szokott nóta, melyet az akkori muzsikások jól tudtanak.

Az egeres tánc ilyen volt: egy sorjában állott kilenc vagy tíz férfi, kivált ifjú legény, ellenben más sorban még annyi leány, közöttök olyan spatium volt, egy pár táncoló tágasan eljárhatott; egyik legény elvitte az más sorban álló egyik leányt, vagy kétszer tánccal megkerülte mind közben, mind kívül az két sorban állókot, azután elbocsátotta kezit a leánynak, külön kezdettek táncolni, de csak abban az leneában; akkor kezdették mondani: macska, fogd el az egeret; ha jól tanolt leány volt, úgy elfárasztotta az legényt, míg minden egyet-mása a testitől megizzadott, mert elöl az leány, utána az legény úgy kerülték kívül-belöl az két sorban állókat, mikor az legény szemben érkezett az leánnyal, s meg akarta fogni az kezit, az leány akkor visszafordult, erővel penig nem szabad volt megfogni az kezit, hanem ha szép mesterséggel kezire vehette. Mikor osztán megfogta, akkor újólag kétszer-háromszor az leánnyal együtt táncolva az sorban állókat megkerülte, úgy osztán az legény az maga helyére, az leány is az magáéra állott, mingyárt az mellette álló legény az más sorban álló leányt elvitte, azok is úgy járták, és az tánc mindaddig tartott, míg valahány legény s leány volt az két sorban, azok is táncolva egymást megpróbálták.

A gyertyás táncot így járták: két ifjú legény két égő gyertyát vettek kezekben, egymással úgy táncoltak sokáig, rá vigyázván mikor egymást megforgatták, az gyertya tüzivel egymásnak haját vagy köntösit fel ne gyújtsák, azután oda mentenek, hol az asszonyok és leányok vesztég ültenek vagy állottak, mind az két legény szépen térdet hajtottanak, az két égő gyertyát két asszonynak vagy leánynak adták, azok egymás kezit fogván, az gyertya más kezekben lévén, úgy táncoltanak, azután oda menvén, ahol az férfiak voltanak, térdet hajtván az két égő gyertyát azoknak adták kezekben, azok is még úgy táncolván, újabban két leánynak adták etc.

Volt süveges tánc is, akit annak híttak; ott a férfi egy szép süveget az keziben vett s feltartotta, egyedül kettőt-hármat táncolva fordult, azután amelyik asszonyt vagy leányt akarta, táncban elvitte, kettőt-hármat fordultak; azonban az süveggel az leányt vagy asszonyt mindaddig csalogatta, amíg az süveget elkaphatta, elkapván az asszony vagy leány, még kettőt-hármat fordult véle, mintegy dicsekedvén az győzedelmen, azután megint olyan legényt, akit akart, elvitt, kettőt-hármat fordulván véle, meg az legényt a süveggel kezdette csalogatni, mindaddig, míg az férfi is elkapta; elkapván, szintén úgy táncolt a férfival. Oda fel kell vala írnom, hogy ott is ketten táncoltak (mint odafel leírám), itt is mikor jó mesteri voltak, mind az legény az leányt, mind az leány az legényt alkalmasint megfárasztotta.

Most az ilyeneknek semmi keleti nincsen, sem a szép lassú magyar táncnak, hanem azt kiáltják: vonjad az német, francia, tót táncat; úgy ugranak mind az legény, mind az leány, mint a kecskék.

Az minevétnek híre-helye sem volt, ha eléhoztad volna az minevétet, talán más azt tudta volna, hogy azt kérded, ma mit ett.

A fejedelem mikor ebédelt vagy vacsorált, tíz órakor felment az konyhamester, megizente, kész az étek, az főpohárnok előjött az több pohárnokokkal, bőrrel borított szeptekben meghámozván elhozták az fejét cipót, az asztalt megterítették; elsőbben az hosszú asztalra környöskörül ezüst-, aranyfonallal varratott, egysingnyi szélességű abroszt tettenek, azonfelyül úgy terítették bé tiszta fejér abrosszal az egész asztalt. Feladván az konyhán az étket ezüsttálokban, mindenik étekfogónak selyemmel varrott keszkenyőket adtanak, azzal az étkestálakot általkötötték, s úgy vitték kezekben. Az étekfogók előtt konyhamester gyalog, az konyhamester előtt az asztalnok szerszámos paripán ülvén, hol rárótoll forgóson, hol darutoll, három szál levén medályban foglalva az süvegiben, úgy vitette az étket. Mikor az fejedelem ebédlőpalotájához értek, ott az grádicsnál leszállott az lóról, gyalog úgy ment fel az étekfogókkal, lerakatta az étket, ott udvarlott, míg vagy meleg étket, amint akkor nevezték, vagy az derék fogást el kellett hozni; akkor térdet hajtván az fejedelemnek, az étekfogókkal lement az konyhára, ismét paripára ülvén, úgy hozatta el az többi étkeket. Mikor már az étket elhozták, az fejedelem az fejedelemasszonnyal kijöttek az ebédlőpalotában; ha tanácsurak voltak az fejedelemnél, azok jöttek ki legelöl az fejedelem előtt. Az fejedelem előtt jött a főhopmester, hosszú, ezüstös nádpálca lévén keziben, hosszabb magánál, annak a közepit fogta (másnak senkinek is, se tanácsuraknak, se több úriembereknek ezüstös nádpálcájok nem volt, se magának az fejedelemnek is, hanem vastag, rövid nádpálcája volt, az urak penig olyan két-három helyen bogos nádpálcát viseltenek). Kijővén az fejedelem, az urak rendet állottanak, az fejedelem, zöld bársony, nyusztos kozák süveg lévén feltéve a fejében (gyakrabban mind olyant viselt, ritkán hosszú süveget; urak, nemesek is abban az időben, kivált hideg időben, egész télen, tavaszon is, míg ugyan jó meleg idő nem volt, mind kozáksüveget viseltek, ki nyuszttal, nyesttel, ki rókabőrrel), a főpohárnok másodmagával nagy térdhajtással ahol a fejedelemasszony… állottak, odament, egyiknek kezében ezüst mosdómedence, másiknak ezüst mosdókorsó, skófiummal varrott kendő lévén keziben, elsőbben az fejedelem mosdott meg, azután az fejedelemasszony (mikor Zrínyi Ádám bejött volt az fejedelemhez Fogarasban, másszor egy lengyel úr, követ az királytól, egyszersmind töltötték mind az fejedelemnek, mind azoknak kezekre az vizet, egyszersmind törlötték meg kezeket az kendőhöz). Megmosdván a fejedelem, vagy predikátor, vagy arra tanított pohárnokinas az asztaláldást szép halkal elmondotta; addig a fejedelem az süvegit levette a fejiből, keziben tartotta; elmondván az asztaláldást az fejedelem az süvegit megint az fejiben tette, ketten az fejedelemasszonnyal egymás mellé leültenek a főhelyre, s enni kezdettenek, azután akik az fejedelem asztalára marasztott vendégek voltanak, az hopmester rendre leültette, de ahol a fejedelem ült, kétfelől az asztalnál ürességet hagytanak, mintegy kétarasznyira, senki sem ült oda, hanem azon alol az hopmester leült, ha ott akart enni; ha nem akart, az maga szállására ment, s akik az fejedelem asztalánál le nem ültenek, az hopmesterhez mentek ebédre, az több jelenlévő urak, főemberek, térdet hajtván az fejedelemnek s fejedelemasszonynak, szállásokra mentenek. Mihelyt az fejedelem leült asztalhoz, az fegyverhordozó inas, aranyas-köves hüvelyű kard s fejedelmi buzogány lévén keresztültéve a karján, mind ott állott az fejedelem háta megett, míg asztaltól felköltek. Mikor az sültet elhozták, az asztalnok kivitte tálastól, s arra készített külön asztal lévén, felbontotta, s tálban rakván, úgy vitte be asztalra. Mikor innya kellett a fejedelemnek s fejedelemasszonynak, az főinnyaadó eléhozta az bort, keziben lévő ezüsttángyérra kitöltvén benne egy keveset, azt elsőbben az fejedelem szeme láttára megitta, s úgy töltött ugyanott az fejedelem előtt abból az borból innya, mind az fejedelemnek s fejedelemasszonynak. Valahányszor ivutt az fejedelem, mindannyiszor az ezüsttángyérra töltött bort meg kellett elsőbben a főinnyaadónak kóstolni. Az több asztalnál ülő vendégeknek az pohárnokok adtanak bé innyok. Kiskonyhának hítták, ahol benn az fejedelemasszony házán belől arra taníttatott udvari fraj főzött két-három tál étket az fejedelem számára; azt az étket onnét hozták ki asztalhoz.

Mikor felköltek asztaltól, újólag asztaláldást mondván, az tanácsurak elöl menvén, utánok az fejedelem, fejedelemasszony, az fejedelem házában, onnan reverendát tévén, mingyárt kijöttenek, ki-ki szállására.

Ha innya kezdett az fejedelem, gyakran ivott penig, ott senkinek nem lehetett magát menteni, addig kellett innya, míg kidőlt asztaltól, maga penig egy veder bort megivutt, mégsem részegedett soha el, csak levette fejéből az bársony kozák süvegit, s mintha megfáradott volna, úgy gőzölgött ki az feje tetejin az bor ereje, s azután még többet ivutt. Egyszer Fogarasban az udvar német gyalogjait az fogarasi vár piacán rendre állították, s valamikor új pohárt köszöntek, mindenkor lőttek; azoknak két hordó bort parancsolt, hogy kihúzzanak az pincéből, addig ittak, míg egymásra dőltenek az vár piacán.

Amíg az fejedelem táncolt az fejedelemasszonnyal, az urak addig mind fenn állottanak, valamikor arra fordult az fejedelem, az urak mind fejet hajtottak. Igen kedves muzsikája volt az duda; magyar módon, szép csendesen táncolt, alig láthatta valaki, az lábait mint emeli fel az táncban, igen cifrán, igen ritkán láttatott. Egyszer az fejedelemasszony adván ki udvartól két előrenden való fraját, abban az lakodalomban tengerszín bársonyköntösben volt, az akkori szokás szerént az mentéjén leeresztett posztó lévén, kívül lévén az nyusztbéllés az posztón, az fejében akkor hosszú, nyusztos süveg volt, köves medályban álló kolcsogtoll benne, mint egy tisztító seprű, olyan szélyesen, olyat penig másnak nem volt szabad viselni.

Vadászni gyakorta járt, egyébkor könyveket olvasott, kivált az Bibliát, azt estve is, kivált özvegy korában, amíg elaludt, az inassal olvastatta, vagy penig órákot igazgatott. Sok óra volt az házában: az többi között egy az asztalán állott, mint egy bojtos kicsin kutyácska, mikor ütni kellett, megmozdult az asztalon, valahány óra volt, annyiszor az száját feltátotta, s annyit ugatott, mintha valóságos kutya lett volna. Az övit fenn, éppen az csecsinél viselte; igen jámbor ember volt, legnagyobb szitka ilyen volt: szamár kurva fia, de ha megharagudott, mindjárt megölette volna az embert.

Ezt az öreg regnáns első Apaffi Mihályról röviden; térjünk által az ő boldogtalan (úgy mondhatjuk) fiára, második Apaffi Mihályra.

Meghalván in anno 1690 die 15-a Apr. Fogaras várában első Apaffi Mihály erdélyi regnáns fejedelem, árván hagyá egyetlenegy fiát és gyermekét, második Apaffi Mihályt; ezt in anno 1695 Leopoldus császár, az erdélyi akkori commendans generális gróf Veterányival, Bécsbe felhívatá, ott szép sok kegyelmes intésivel intette. Akkor visszabocsátván Erdélyben, sem az Leopoldus császár, sem felséges udvar intésivel nem gondolván, sem penig az erdélyi igaz hazafiai tanácsuraknak hasznos tanácsait nem fogadván, hanem magával egyidejű tanács után indulván, és némely Bethlen urak (mert az Bethlen urak sem jovallották mind szándékját) jovallásán megindulván, elveszi magának feleségül az Bethlen Gergely leányát, Bethlen Katát. Az nem tetszett sem az felséges udvarnak, sem az igaz hazafiainak. Meglévén az lakodalom, az felséges udvar másodszor felhívatja Bécsben, s többször le sem bocsátja; azért az felesége is utánament Bécsben. Annyi kegyelmességit mutatta az Leopoldus császár, hogy Sacri Romani Imperii fejedelemnek tevé, de avval az erdélyi fejedelemségből kikoppana. Ez lőn az házasságának méltó gyümölcse; lássuk azért, mint lett azon boldogtalan házasságának lakodalma.

A lakodalom Balázsfalván volt, az uraknak nagyja s nagyobb része ott volt; az lakodalom napján az fejedelem cifra, török szerszámos lóra ülvén, felesed magával megindult az kastélyból, az balázsfalvi hidaknak közepin sátort vontanak, a kisasszonyt Berve felől hozták hintón, s úgy alkalmaztatták az jövetelt, mikor innen az fejedelem az híd végihez érkezett, s lóról leszállott, az hídnak az túlsó végihez akkor érkeztek a menyasszonnyal, azok is ott leszállván, mind innen az fejedelem, mind túl az kisasszony, gyalog mentenek bé kétfelől az sátorban. Az fejedelem képiben köszöntötte az kisasszonyt Alvinczi Péter, az leány résziről Bethlen Miklós felelt meg. A fejedelem az kezit megfogván az leánynak, amely bársonyos hintót hozatott volt az fejedelem, abban az hátulsó ülésben ketten egymás mellett ültenek, más senki nem ült az hintóban, az két rész vendégekkel együtt bementenek az kastélyban, ott arra készített palotában asztalhoz ültenek, vígon laktanak; nem volt sem násznagy, sem vőfély, sem nyoszolyó, sem leánykikérés. Felkelvén asztaltól, sokáig táncoltanak, az menyasszonyt penig nem kapták el gyertyánál, hanem szép csendesen az anyja, Bethlen Gergelyné, Thoroczkai Mária, elvitte magával az hálóházban, kevés idő múlva az fejedelem is csak magára elment az menyasszony után, az vendégek mind ott maradtanak, s még azután sokáig táncoltanak.

Tánc közben, midőn az fejedelem az mátkájával táncolt, Sárossi János tanácsúr, igaz hazafia, azt dúdolta magában: dinomdánom, holnap bizony bánom-bánom; s bizony igazán is dúdolta volt. Mikor az kézfogás volt Bodonban, ott volt az szegény Apor István, mivel az Kendeffi Gáspár lakodalma ott volt, ugyanaz Bethlen Gergely leányával, a szegény Apor István volt az násznagy, de az az lakodalom csak egy vacsorából állott. Második Apaffi Mihály is ott volt, Apor István semmit sem tudott abban, hogy aznap lészen az kézfogása az fejedelemnek; reggel bément, hogy elbúcsúzzék az fejedelemtől s az uraktól; mondja Bethlen Elek: Ne menjen el kegyelmed, mert ma itt egyéb dolog is lészen, mivel az fejedelem akarja eljegyezni a Bethlen Gergely uram leányát; maradjon meg kegyelmed. A szegény Apor István csak lassan magában mondotta: Eb akaratjából lészen; de ugyancsak meghallotta Bethlen Elek, megmondotta Bethlen Gergelynek, sokáig haragudtak is a szegény Apor Istvánra. Ugyancsak ott maradott, az kézfogás meglett. Egy szép órát küldött volt az szegény Eszterházi Ferencné Apor Istvánnak, kin is az említett asszony képe volt, azért hogy feles marhákot szedetvén Erdélyben, mint fő harmincadok arendátora lenne az marhák harmincadjában, engedelemmel, el is engede kétszáz forintot. Ebéd alatt azt az órát kiveszi, hogy megnézze, az szomszéd úr elkéri, hogy ő is nézze, mondja: be szép óra, más úr meg attól elkéri, s addig kérik elébb-elébb, hogy az óra elvész, soha elé nem tudta szerkeztetni. Másnap az kézfogás után, Apor István Bodonból indul Rece felé, az felesége ott nem lévén, beszélgetésnek okáért Cserei Mihályt az hintóban ülteti (mert én akkor Nagyszombatban tanoltam); mondja Apor István Cserei Mihálynak: Tegnap az ágyban nyomták az erdélyi magyar fejedelemséget; tudod, Isten, semminek oka nem vagyok, sem hitemmel, sem akaratommal nem volt ez az kézfogás, adjanak számot mind Isten, mind az következendő maradékok előtt, akik ezt az dolgot koholták, s azt az jámbor ifjú fejedelmet arra vették. Amíg Bodonból Kecére ment, mind arról beszélett, nagyokat sóhajtván s az szeme könyvvel megtelvén, gyakorta az keszkenyővel szemit megtörölvén. Hej! Apaffi Mihály, Apaffi Mihály, miért nem fogadád szavát jó felséges uradnak s igaz hazafiai tanácsosidnak, bizony nem koppansz vala ki az erdélyi fejedelemségből, és talán hazádnak, Erdélynek is jobban esik vala! De miért vakarjuk fel a béforrott sebnek az ő túrját?

Ne kacagjad, erdélyi magyar, midőn hallod, hogy az francia asszonyoknak az az szimbóluma: gallae dominae, melyet ha igazán akarunk magyarul kimondani, úgy kell mondanunk: a francia asszonyok uralkodnak az férfiakon; mert én is gondolom, hogy igazat írok, midőn írom, mert ma Erdélyben az férfiaknak nagyobb része haec vir, az asszonyoknak nagyobb része hic foemina. Azért én is az mostani felfordult világhoz alkalmaztatom írásomat, és az asszonyok köntösin kezdem el ezen cikkelyt.

Nem értem, de hallottam bizonyoson, hogy régen az főasszonyok geleznában jártak, ki-ki maga állapotjához képest, kinek nyusztból való volt, kinek nyestből, kinek petymetből, egyszóval akitől mint tölt ki, aminthogy gyermekkoromban magam is láttam az nagyanyám, Imecs Judit petymetből való geleznáját, s hallottam bizonyoson, hogy más régi főasszonyoknak is még akkor az geleznájok megvolt. A főleányoknak az fejin a nyakszirton feljül, az tetejeken kevéssé alól, hat csontból szőrrel erősen megkötött koronaforma, jóféle gyönggyel megrakott vagy klárissal, akitől mint tölt ki, magas csúpos, hátrafüggő koronájok volt; az asszonyoknak és leányoknak a könyökökig feljebb ugyan bővebb ingek volt, az könyököktől fogva az kezeig sipos-ráncos, szoros ujja volt, inneplő pedig olyan táblaforma volt, ki arannyal varrott, ki jóféle gyönggyel rakott ruha volt, amelyet azon ráncos sípforma ing ujjára tettek. Kesztyűjök az nagyobb rendű asszonyoknak selyemből szőtt, némelyeknek az közepin ezüstfonalból varrott vagy szőtt cifraság volt, az alábbvalóknak tiszta cérnából szőtt kesztyűjök volt, az kesztyűből az végső ujja íziig az kezek ujjai künn voltanak. Nem árulták akkor az leányokot csecsek mutogatásával, hanem ugyan az felé varrott vagy rakott gyolcs volt, mint az kis ing sípján, akivel gallér helyett az mellyit béfedte egész az torkáig, majd addig, ameddig az nyakravalójok volt; ezt igen gyermekkoromban így értem. Igen viselték azelőtt mind az asszonyok, mind az leányok, mind belső kis ingen, mind az külső ingen is sűrűn egészen mindenütt megrakva rézből csinált igen apró, mintegy lencseszemnyi islógokot, mert az volt az nevi, úgyhogy egy ingre afféle apró islóg két-háromezer is reá volt rakva s varrva; az olyan ing is a könyökiig bőv volt, azon alol a keze nyeliig szűk, azt hítták sípujjú ingnek. Nem volt akkor ráncban szedett, egész mellyű ingek az asszonyoknak, hanem az ingek elöl meg volt hasítva, annak kötője volt, s úgy kötötték meg az nyakoknál, mert akkor éppen az nyakokig volt fel az ingek, nem bocsátották úgy zsibvásárra az csecseket szemtelenül, mint az mostani asszonyok és leányok, hogy csaknem egészlen, többnyire félig nyakok, csecsek mezítelenül úgy áll, mintha éppen az férfiakot kénálnák csecsekkel.

Azonban még a főasszonyokban is sokan nem csizmát viseltenek, hanem amaz ráncos veres sarut, szász módon; télben szőrből botosok volt, akit az csizmára vagy sarura húztak, hogy az lábok meg ne fázzon. Nem vala annyi módi az fejeken, noha az menyecskék akkor is majd így jártak, mint most, de nem vala annyi táré, hanem tisztességes fátyol volt az fejeken, azt lebocsátották, hogy el igen messze vonszolódott. Mikor házoknál voltak, úgy mentét viseltenek, de útra menvén, mellyrevalóra palástot vettenek fel: az téli palást penig, kinek mint volt tehetsége, úgy béreltette ki nyuszttal, ki nyesttel, ki petymettel, s az úri főasszonyok mind otthon, mikor templomba mentek, vagy máshuvá, mind lakadalmakban, mind temetési alkalmatossággal, palástban mentek. A palást úgy volt bérelve, mind akinek rendi volt, mert akkor igen reá vigyáztanak, kit miféle egyet-más illet meg.

Nyári palástot is viseltenek, amely szintén úgy, mint az téli palást, vagy sima, vagy virágos bársonyból, vagy bíborból volt az úri, főnemes asszonyoknak, másképpen egyéb színű selyemmatériákból is volt, de ritkábban nyári palást; annak kívül az eleje selyem, a galléra egészlen bojtos bársonnyal, vagy karmazsin színű veres, vagy zöld, ki mint szerette, meg volt prémezve. Az öregrend asszonyok fekete selyembíborból csinált nyári palástot viseltenek, azoknak az két eleje, s hátul az galléra szélyesen, szélyes fekete selyemmel csinált csipkéből volt megrakva, s egyujjnyira a csipke alol-feljül alá volt eresztve az palást szélyin.

Kis subájok is volt akkor az kisasszonyoknak s főemberek leányinak, veres, zöld, meggyszín s más színű bársonyokból; az bő és szélyes volt, de rövid, mert az derekán alol nem ért, szintén úgy, mint az bársonypalástnak az két eleje szélyén s hátul is szélyesen, s az galléra nyesttel vagy nyuszttal meg volt bérelve, azonkívül amint az palást, ez is kül meg volt erősen hányva arany- vagy ezüstcsipkével, vagy kötéssel, akitől mint tölt ki; úgy fel volt hányva, hogy felyül harmada az matériának alig maradott simán. Igen ritka volt akkor az jóféle veres klárisöv Erdélyben, éppen csak az nagyúri asszonyok viselték. A nyaka körül kinek nyusztból, kinek nyestből való galléra volt, azonban nagy nyaktakaró fátyola, kozák süvegek kinek nyusztos, kinek nyestes.

A kisasszonyok, sőt elévaló főnemes leányok is az fejeken kétfelől, az homlokokra feleresztve sokszínű festett strucctollakat viseltenek, s igen díszesek voltanak azokkal. A hajukat kétfelől, gömbölyesen csinált vassal megmelegítvén, megfodorították, mert akkor híre sem volt az álhajnak; azt kétfelől lebocsátották vékonyon, imitt-amott jóféle gyöngyöt is felfonva elegyítettek, akitől kitölt, köziben. Mikor útra mentenek, az nyakokban hosszú fekete fátyol volt, azt a mellyeken keresztülfogták, az közepin valami drágakövű gyűrű volt, éppen az mellyeken az két végit az fátyolnak kétfelől az combokon lebocsátották, hanem amely része az csípőjöket érte, azt ott megakasztották tővel.

A szásznék az mellyeken mind olyan medályformát hordoztanak, akit kesentyűnek híttak, az városi úr szásznéknak aranyból, drágakövekből való volt, az közönséges, kivált falusi szásznéknak, kinek ónból, kinek pléhből, de mindeniknek volt; csinált kövek vagy csinált üvegek voltanak benne.

Abban az időben nagy főnemes asszonyoknak rásaszoknyája volt, öve öregrend fekete klárisból fűzve rendszerét. Ám lakodalomban s nagy solennitásokban öltöztek magok rendek szerént cifrán, mindennap megérték az rásaszoknyával. Nézd meg most, igyekezzél fogadni egy lotyó szolgálót, vagy nézed meg még az paraszt jobbágyleányokat is, mert ezek között is közönséges az rásaruha, ha penig egy rühös alávaló asszonyt vagy leányt akarsz fogadni szolgálónak, ne is említs neki brassai vagy szebeni egyszer ványolt posztószoknyát vagy mentét, hanem jóféle rásából valót, annak is az aljára három renddel aranymassa csipkét, galandot, rókával prémezett, selyemgombbal rakott rásamentét, három forintos pártát, arra szélyes ezüstös pántlikát. Értem, hogy az nemesasszonyokon kívül nem volt három falusi asszonynak mentéje, azoknak is brassai posztóból, báránybőrrel bérelve s prémezve. Értékes, mind szabad, lófő, darabont, jobbágyembereknek feleségek, leányok, télben zekében, nyárban egy abroszt vagy kendőt kerítvén nyakok közül, úgy mentenek az templomban; gyolcsrokolyának, selyempántlikának híre sem volt közöttök; most sok asszony, leány, akiknek férjek vagy atyjok házánál nincsen egy falat kenyerek, mégis cifra az mente, gyolcs az rokolya, drága az párta, az asszonyoknak aranyos szélyű gyenge patyolat. Jobb volna, amit erre költenek, adnák az portióban, s járnának úgy, mint az régi jámbor asszonyok s leányok.

Ne hagyjuk el az régi székely asszonyokot. Minden lófő vagy darabantembernek az felesége nagy kontyot viselt, abban nagy két tőt szúrt fel, mintha két szarva lett volna; az konty felől való része az tőnek hólyagos volt, azt a kontyon kívül hagyta, akinek jobb tehetsége volt, annak ezüst volt mind az tője, mind az hólyagja, némelyeknek az hólyagja aranyas, az többinek olyan volt, az micsodás tőle kitölt, de az akkor asszonyoknak s leányoknak nagyobb dicséreti az, hogy ritka kurvát hallott az ember, kivált az magyarok között. Jut eszemben, gyermekkoromban, hogy egy fattyazó kurva vala Torján, meg is hala az szülésben, annak olyan híre volt, hogy kurva, mintha valami nagy csuda történt volna; de most bizony nem csuda, és talán olyan ritka most az jámbor, amely ritka volt abban az időben az kurva. Nézd meg, erdélyi ember, hogy bizony nem az császár adója szükíti Erdélyben az pénzt, feleségtekre, lányotokra való haszontalan cifrázás. Mind az két hemispherium politikáját elolvastam, de majd mindenikben rend vagyon az asszonyok és leányok köntösiről, csak miközöttünk nem látok; nézd meg csak, az erdélyi alma natio saxonicalis az asszonyok és leányok köntösiben mely szép rendet tart, ezért is teli az láda; de mivelhogy az mostani sok cifraság, haszontalan krepin, paszamánt s a többi az férfiköntösökön is nem kevéssé kisepri Erdélyből az pénzt; lássuk, az férfiak is Erdélyben régen mint jártanak, s micsodás köntösben.

A férfiak azért azelőtt az nagyja az embereknek pár nyusztos süveget viselt pompára, medály rajta s abból kolcsogtoll állott ki; de csak az közönséges főemberek is, ha csak jóféle gyöngyből csinált bokrétát is viseltenek; nyárban penig az ifiak virágból való bokrétát is tettenek süvegekben, feljül tévén az köves- vagy gyöngyösbokrétát. A közönséges főemberek egyes nyusztos süveget viseltenek; az úrfiak két, három, némelykor négyszerű nyusztfarkas süveget, abban forgó vagy kerecsen- vagy rárótoll volt, kétfelé kifordulván, néha összemenvén; némelyek sastollas forgót, de az úrfiak is többire mind egypár ráró- vagy kerecsentollat, aranyból csinált és drágakövetekkel megrakott forgóban. Olyat viselt gróf Gyulaffi László főbejáróságában. De mindenekfelett gyönyörűséges volt, mikor három szál darutollat köves medályban rakva tettek az ifjak süvegekben. Akkor sok darvakot tartottanak fejedelem, urak, főemberek udvarában, és mivel az darvak többire szürkék, kiszedték az tollokat szép gyengén, s faolajat öntöttenek az tollútokjában, s ismét helyrerakták az kiszedett tollakot, úgy fejéredtenek meg. Mikor az olyan úrfiak darutollas süvegben lódingoson, tarsolyoson felültenek üszely berzsennyel veresen festett köves, gyöngyös, klárisos szerszámokkal, arannyal szőtt portai cafrangokkal felöltöztetett lovakra, annak is homlokán (üstöknyomtatónak hítták) bársonyra varrott, drága medályban rakott három s néha két szál darutoll lévén, ezüstkengyelekben lábai, csizmáján aranyos sarkantyú gyémánttal vagy rubinttal, smaragddal megrakva, utána az sastollas, párduc-, tigris-, farkasbőrös szolga, azokon nagy ezüst-, aranyos gombok, egynéhány rend ezüstláncokra szorítva, elöl az elkészíttetett, sokképpen cifra vezetékparipák, megugratta szép moderatióval magát az lovon, fútták az töröksípot, trombitát: bizony akármely király udvara Európában cum recreatione megnézhette volna. És hogy példát hozzak elé, mikor Székely László házasodott, amely hintót vitetett az mátkája számára, mind az hat szekeres lónak az hintó előtt egy-egy darutoll volt medályban csinálva az homlokán, maga fejében is három szál darutoll, amely festett portai paripán ült maga, annak két szál darutoll volt az homlokára akasztva.

Kivált az ifjak igen szerették viselni lovokon az csigás kantárt, szügyellőt, farmatringot. Az úrfiak, olyan apró, mint az bab, csigákkal rakatták meg: szíjszerszámokat, melyet gyöngycsigának híttak, közben-közben sokféle színű öreg, mint egy kis alma, tengeri csigák lévén rácsinálva. Az nemesifjak másféle csigás szerszámot viseltenek, az olyan olcsóbb volt. Fekete süveget is igen viseltenek az nagy emberek; selyemből volt csinálva, az nemeseké szép fekete báránygyapjúból; mikor megholt az férfi, olyan süveget vontanak az fejekben, úgy tették koporsóban s temették el, aminthogy most is az temetőben, mikor új sírt ásnak, s régi holttesteket találnak, az olyan süvegek elrothadva meglátszanak, amint én magam is sokat láttam.

Az ifjak penig nyárban ugyan hasonló fekete süvegeket viseltenek, de csákóst, abban szintén úgy az odafel leírt forgókot; az süvegnek az csákóját ezüsttővel sűrűn megrakták, az tőnek az gombja aranyas volt, rendszerént az süveg alsó karimáján, az sinórnak helye volt az; akitől kitölt, ezüstből, selyemből volt, némelyeknek csak tiszta selyemből. Az süvegnek azon alsó részin némely helyeken hasadék volt, amelyen kieresztvén az sinórt, megcifrázták, az sinór vége hosszú volt, azt az mellye mellett jobb felől kieresztette, s egy kevéssé az övin alol ért szép vitézkötés lévén, azon sinór végin kettős volt az a sinór, melyen föl s alá járó gomb volt, mikor nyargaltak, hogy az forgó az posoni süveget le ne vonja az fejekből, azt az sinórt az torkok alá tették, s az említett fel s alá járó gombbal megszorították.

Az csizmájok szárát alol az horgasinokon szép térdkötővel megkötötték; az jó két ujj széles volt, csat némelyiknek ezüstből, az térdkötő vagy majcból, vagy bagariából volt, vagy közönséges szíjból volt, az kötőnek az vége, akivel megkötötték, vagy cifra selyemrojt volt, vagy az szíjából való cifrázás. Én is gyermekkoromban úgy viseltem. Micsoda nádpálcát viseltenek az urak és főrendek, odafel az fejedelem dolgai között leírám. Viseltek kalapot is nyárban, annak az elein csukroson fennállólag egybenkötött fekete strucctollakot.

Az ifjú legények, akikről kitölt, viseltek ezüst-, aranyas, tollas buzogánt, bársonnyal volt borítva az nyele, az régi penig ugyan ezüstös, aranyas; akitől penig olyan ki nem tölt, vasbuzogánt viselt, az nyele ezüstös, aranyos volt, én is ilyet viseltem ifjúkoromban, némelyek penig hasonló nyelű vagy cifra baltát vagy csákánt viseltenek. Amely ifjú legénytől az sem tölt ki, tatár korbácsot viselt, tamariskusfa volt az nyele, az két végin fejér csont vagy vékony hosszú nyelű két-három bog az korbácson; az hosszú volt, nohajkának hítták. Téli kesztyűt ki párducbőrből, ki hiúzbőrből, ki rókabőrből viselt, az nyári kesztyűnek híre-helye sem volt, ha valakinél nyári kesztyűt láttak volna, bolondnak mondták volna. Jut eszemben, egyvalaki viselni kezdette vala az nyári kesztyűt, csúfolni s kacagni kezdették vala, s szégyenletiben letevé. Bizony az fekete csizmát sem viselte más, hanem aki gyászlott, az dali csizmát sem viselte más senki, hanem amaz nagy emlékezetű úr, Kornis Gáspár.

Mind felső, alsó rendbéli ember, mihelyt megházasodott, az szakállát meghagyta, s holtáig úgy viselte; az egy Béldi Pál szüntelen beretváltatta az szakállát, s hogy controvertálták, azt mondotta, mikor tatárok rabja volt, nagy szakálla lévén, az tatár ura, ha megharagudott, annál fogva hurcolta, akkor tett volt fogadást, ha megszabadul, soha szakállt nem visel, s nem is viselt holtig.

Ha valaki abban az időben az szakállát leberetváltatta, nem beretváltatta az haját is egyszersmind, az csúf volt, olyat mondottanak neki, akit szégyenlek kiírni. A fejét majd mindnyájon borotváltatták, ha kopoc volt, nem viselt idegen kurva hajat, akit most barókának hínak, mert ha akkor eléhoztad volna a baróka nevét, más azt gondolta volna, hogy azt mondod, hogy bak róka megyen. Akinek haja nem volt, hogy kopoc volt, szép fekete bíborból vagy bársonyból való sapkát viselt. Az bajusza az száját némelyiknek egészlen befogta, abban soha semmit el nem vágtak, sőt mikor ivutt némelyik, megtölt a bajusza s beszoppantotta. Nyakravalót soha máskor nem viseltek, hanem mikor útra mentek, akkor némelyike szép gyolcsból való nyakravalót kötött fel, akinek az két vége kinek skófiummal, kinek aranyfonallal, kinek elegyesen, kinek tiszta selyemmel meg volt varrva, azt függve leeresztette az övig, vagy penig némelykor hátravetette az vállán az hátára, s ott lebegett; de rendszerént portai selyem török nyakravalót viseltenek, az alábbrendű emberek penig közönséges portai nyakravalót. Az uraknak, első főrendeknek az pompára való mentéjek hosszú volt, annak egy hosszú szélyes galléra, hogy majd az háta közegit érte, az karjának felit, elöl is az mellye felé jócskán leért. Némelyeknek ezen galléron kívül vagy nyuszt volt, vagy hiúz, vagy rókatorok, vagy valami drága bőr; az két ujja úgy fityegett az földig; az mentéje ujja kutyafüles volt, bérelve penig attól fogva, ahol az kezit az hasadékon kidugta, sohult sem volt, hanem osztán az végin az kutyafül felé, az kutyafüllel együtt egy kevés bérlés volt. Mikor ritkán felöltötték, az ujján való posztó összeráncolódott, ráncolva állott az karjokon. Abban az időben híre-helye sem vala az paszamántnak, hanem nagy híre vala még Pázmány Péternek, azért ha valakinek eléhoztad volna az paszamántot, azt gondolta volna, hagy Pázmányt emlegeted vagy Pázmántot, az Szent István király hadi vezérit. Ezen mentéjeken volt szövés, ki egy ujj szélyes, ki két ujj, ki három, azt oldalpecsenyének hítták; mindennek inkább proportionate vitézkötés az végin, aki arany-, aki ezüstfonalból, ki elegyesen, ki tiszta selyemből való volt, azt varratták sűrűn azon mentére.

Hosszú mentéket is viseltenek az akkori emberek, melyet boér mentének híttanak, az urak s főemberek jóféle posztóból, rókabőrrel megbérelve, az nemesemberek veres muszulyból, báránybőrrel bérelve. Urak, főemberek, nemesek nyári mentét is viseltenek, az urak mentéje belől vagy bársonnyal, vagy aranyos matériával, vagy velencei kamukával volt megbérelve, az többinek vagy rásával vagy bagaziával. Abban az időben kétféle skarlát posztó volt, velencei skarlát, annak tizenhat forinton adták singit, csak úriemberek viseltek olyanból köntöst, az másik törökgránát volt, négy forintos volt singe, az olyan posztó többnyire kék, zöld s meggyszín volt, ilyet viseltenek főemberek, nemesemberek, az olyan tartós posztó volt, három-négy rendbeli dolmány, mente is elszakadott addig az angliai posztóból, amíg ebből egy rendbeli. Volt sálya nevű posztó is, az is az uraknak való volt, köznemeseknek volt az fajlandis, közönséges landis.

Mind urak, főnemesség az köntösököt sinór helyett galanddal szegették bé, az urak ezüst-, aranygalandban, az nemesek selyemgalandban, azután kezdék bogárhátú sujtásos ezüst-, aranyfonalból vagy tiszta selyemből sinóroztatni köntösöket.

Akkor minden rendbeliek jó hosszan viselték s bőven dolmányokot, mentéjeket, ezért tartott sokáig az egyszeri köntös. Az fejedelem s kivált az fejedelemasszony udvari népit, inasit csak arról is megismerték, nem privatus urak cselédi, hogy az országbelieknél leghosszabb köntöst viseltenek. Az dolmányon nem voltak olyan sűrű gombok, azok is egy dolmányon nem voltak többek tizenkét gombnál: az ezüstgombot, mind aranyozva, mind fejéren, abban az időben igen viselték, az hevederövnek híre sem volt, hanem szép selyemövet viseltenek, némelyeknek az végin majc volt, ezüst-, aranyos csattal, pikkelyekkel, az végin meg ezüst. Nyárban penig az öregurak matéria köntösben jártanak, az vagy bíbor, vagy kanavác, vagy kamuka volt, mert bársonyban az egy fejedelmen kívül másnak járni szabad nem volt; az ifjú urak penig karban kivágott, olyan foszlán horvát módra kivágva, abból kifüggött vagy skófiummal, vagy aranyfonallal varrott ingeknek az ujja. Az ifjú legények penig viseltenek valami gyenge matériából való inget (noha az alatt más gyolcs vagy bulya vászoning is volt), annak ujja, mellye, galléra cifrán meg volt varrva, rojtos kötővel, másként éppen olyan volt, mint az ing, csak bővebb, azt páncélingnek hítták.

Bérlett nadrág ritka volt, de azon is az hátulsó varrásán semmi sinór nem volt, rendszerént bőrkapca volt reávarrva talpaló helyett, s némelykor úgy sétáltak török papucsban benne; az csizmája kinek sárga, kinek veres, nem fekete, azon ezüst-aranyas sarkantyú vagy tiszta ezüst.

Az ifjú legényeknek ugyan, mint az uraknak is hosszú mentéjek volt, rendszerént rókaháttal bérelve, de az közönséges viselő mentéjeknek az alja rendszerént az horgosinokat érte. Nem vala akkor híre az krepinnek, mert ha valakinek mondottad volna: krepin, s deákul tudott volna, felnyitotta volna az fülit, s azt hallgatta volna, hol zörgetnek, hanem minden cifraság az mentéjeken az vitézkötés, az penig, amint kitől kitölt, kinek skófiumból, kinek ezüst-, aranyfonalból, kinek tiszta selyemből, kinek elegyesen; némely csak egyes volt, némelyik hármas, egymás végiben, de azok már keskenyebbek voltanak s kisebbek, úgy volt a mentéjekre varrva. Viseltek némelykor ezüst vagy ezüst-aranyos gombokat is az mentéjeken. Az dolmányok olyan hosszú volt, amint odafel leírám, s olyanformán volt cifrázva, mint az mentéjek; a dolmánynak az ujján mind kutyafül volt, az szép bársonnyal volt bérelve; az nadrágok is tisztességes, sem bőv, sem szűk nem volt. Salavárit is viseltenek az ifjú legények, mind úrfiak, mind nemesek; az nadrág hasítékjáig ért a salavári, ott belöl az nadrágon ezüst- vagy selyemsinór lévén varrva két renddel, az sinórok végiben félujjnyi ezüst vastag tők, azokat sinóron általvonták a salavári lyukain, s úgy kötötték az nadrághoz. A salavárin, ahol a lyukak voltak, oda szű formára csinált galanddal vagy sinórral köröl megvarrott posztó volt, az ezüsttők onnan fityegtenek le.

Némely úrfiak varrott bagariából való telekes bocskort is viseltenek, hajdú módra; igen cifra, szironnyal, sőt ezüstfonallal vagy selyemmel cifrázott majc vagy szíj volt, akivel felkötötték, sőt a telekes bocskor felső része is akképpen meg volt cifrázva.

A nagy haj igen-igen ritka volt, sőt soha nem emlékezem, hogy ifjú legényt nagy hajjal láttam volna, de hogy azt hátul vagy sinórral, vagy pántlikával megkötötték volna, mint a ló farkát, mint most cselekesznek, híre-helye sem volt, annál inkább zacskóban hordozták volna. Ha akkor kötött hajjal vagy zacskókban varrott hajjal valaki eléjött volna, azt mindnyájan kacagták s csúfolták volna, s azt tudták volna, hogy farsangos, mert abban az időben láttattak ottan-ottan bolond farsangos köntösben járók, hanem az, kinek, ritkán, nagy haja volt, azt szépen lebocsátotta. Ki-ki inkább leberetváltatta, s úgy üstököt hagytanak magoknak, azt szépen felkötötték, s abban gyönyörködtek, mennél nagyobb csomót köthettenek az üstökökön. Ritkán némelyeknek volt abba fűzve vagy kevés pántlika, vagy kevés sinór, kivált a gyermekeknek.

Semmi nyájasság ma Erdélyben, hacsak ottan nincsen tubákpixl vagy feif tubák; nem vala ezeknek híre az régi időben, nem kérik vala akkor elé az portubákos pixist, sőt ha mostani szokás szerént azt mondottad volna, s úgy kérted volna, hogy tudák pixl, aki deákul értett volna, azt gondolta s magyarázta volna, hogy tubákszurkot vagy szurkos tubákot kérsz. Nem szíja vala akkor más sem az portubákot, sem az füsttubákot, kivált gyermekkoromban, hanem kocsis, lovász, darabant, azok is ritkán, hanem az hajdúk és az fejedelem németjei s pecér s afféle. Akkor mostani mód szerént egy pipa dohányt ha úgy kértél volna: fajf tubák, más azt gondolta volna, fáj valamid a tubák miatt. Az 1687. esztendő előtt olyan emberséges ország vala Erdély, hogy egy pénz nélkül keresztülmehettél volna rajta, mégis mind magad, mind lovad jóllakhatott volna; nem vala híre az vendégfogadónak. Csudálkozva néztünk Kolozsvárott a Közép utcában, hogy mondották, hogy vendégfogadó, azon egy nagy szakács vala leírva késsel az tűzhely és írott fazakak előtt. Vala egy rongyos ház Miriszlónál^* is, akit hallottam, hogy vendégfogadónak mondottak, de nem láttam, hogy vendég szállott volna belé; talán még Básta György csináltatta volt, mikor ott megverte volt Mihály vajdát. Hanem ha megindultál volna abban az időben, elől küldöttél volna az faluban szénát, abrakot az lovadnak, magadnak ennivalót, s ha bor volt az faluban, bort is adtak volna, sőt az Szászságon, bár az magad lovadon ne jártál volna (noha ezt az ország artikulusa limitálta volt, de avval bizony keveset gondoltak), postalovat eleget adtanak, sőt ha az szegény folnagyok, bírák úgy nem viselték magokat, amint az úton járó kívánta, jól megverték az hátát, s rajta sült. Az ugyan bizony nemigen volt jól, de mikor az urak közül valaki megszállott valamely szász faluban, akiben híres bor termett, akármint tartotta az szegény folnagy, de az úr megharagította magát, s csak ne haragudjék, két-három hordó borban megalkudott az szegény folnagy, csak ne haragudjék az úr. Ha penig vagy szegény atyádfiához, vagy becsületes nemesemberhez szállottál volna, az olyan szívvel látott, hogy örömiben talán az lelkit is kitette volna érted. Mégis, ami csudálatra méltó dolog, az urak sem voltak pénzesebbek, mint most, mert amiképpen most nincsen pénzünk, úgy abban az időben az urak éppen az pénzgyűjtésre semmit sem vigyáztanak, hanem csak az egy böcsületre és emberségre; az paraszt is, sem magyar, sem szász, sem oláh, szegényebb nem volt, mint most, sőt bizony sokkal gazdagabbak voltanak, mint most.

Azonkívül mind az urak, mind nemesség, mind parasztság nagy szeretetben éltenek; nem vala akkor annyi úr, hogy akinek az apja kereket…, falazott is, most a fia megharagudnék, ha úrnak nem hínád. Gyermekkoromban hallottam, hogy egy grófnak Magyarországban megvolt öt-hatszáz jobbágya, s azt tartották grófnak, mert Erdélyben, amint odafel írám, több gróf nem vala gyermekkoromban gróf Csáki Lászlónál, Erdélyben úrnak azt tartották, akinek háromszáz, jó főembernek, akinek száz jobbágya vagy ad minimum hetven vagy hatvan; most némelyek, akik az úri titulust könnyen felveszik, s ha valaki fel nem adja, megharagusznak, két-három jobbágya alig vagyon, az egyik bíró, az másik kolcsár, az harmadik szabados, annyival adós az ilyen úr, uram, ha meg akarnák venni rajta, bizony az dolmánya sem maradna meg. Amint más munkámban is leírtam, régen az tizenkét tanácsúr, gróf és nagyságos urakon kívül, többnek úr nem vala neve, úgy azoknak gyermekin kívül úrfi, kisasszony; sem annyi az asszony nem vala ezeknek az feleségeken kívül, amely urakot odafel leírék, hanem ha annál nagyobb főember volt is, csak úgy mondották: uram, kegyelmed, asszonyom, kegyelmed, mint vagyon, asszonyom; gyermekeknek penig kisuram, kisasszonyom vagy Zsófi asszony, Margit asszony. Tanácsúr uram is érte meg az tekintetes, nemzetes titulussal, noha bizony látom, hogy az ifjú Rákóczi György fejedelem idejében az tanácsuraknak rendszerént nemzetes titulusok volt; nagyságos úr is érte meg az tekintetes, nagyságos titulussal. De most nézd meg, ha egy alábbvaló főembernek is úgy nem írod: az tekéntetes úrnak vagy az legalábbvaló bárónak: az méltóságos báró úrnak, megharagusznak érette; holott régen az egy fejedelmen kívül, Erdélyben méltóságos titulusa senkinek nem volt. Régen az tanácsurakon és nagyságos urakon kívül azért haragusznak vala meg, ha úrnak mondják vala: ma nézd meg, egy elévaló városi ember is, ha úrnak nem mondod, felduzza az orrát. Nem híják vala akkor az emberek egymást az úr, az úr, az asszony, az asszony, úgyhogy már majd az testvér-atyafiak is szégyenlik egymást atyafiának híni, hanem az úr s az asszony, az úrfi, az kisasszony abban az időben, ha annál távul valóbb atyafi volt is, annál inkább ha közelebb való atyafiak voltanak, úgy hítták egymást: öcsém, bátyám, sógor, koma; sőt, aki atyafi sem volt, mégis azokot is atyafinak híttak sokat; akik atyafiak nem voltak penig: uram, kegyelmed, asszonyom, kegyelmed. Sőt olyan szeretet volt, amint odafel leírám, hogy az atyafiak elmentek egymáshoz, egy-két hétig elültenek egymásnál, mégis mikor elbúcsúztak, kivált az asszonyok, egymástól úgy elbúcsúztanak el sírva: jaj, édes nénémasszony, édes öcsémasszony, megbocsásson kegyelmed, még nem is beszélgetheténk egymással. Ha valamely újságot kapott valamelyik atyafi, azt maga meg nem ette, hanem az atyafiának küldötte. Jut eszembe, mikor újság volt csak egy lúdtojás is vagy egy császár madara, tizenöt mélyföldnyire elküldötte egyik az másiknak.

Farsangban penig kivált az székelységen, az atyafiak valamelyik atyafihoz gyűltenek, onnét rendszerént ilyen cursust bocsátottak: most az emberség megindul, és az embertelenséget felkeresi, s ahol feltanálja, emberségre tanítja. És mivel minden időben vagyon rossz ember, ha rossz emberre tanáltak valahol, avval nem gondoltak, vagy akart vagy nem, jól kellett főzetni, másként az övéből az atyafiak bizony jól főzettek, vagy akart, vagy sem, de az gazdának csak jókedvinek kellett lenni. Ezenkívül tizen, tizenketten az atyafiak és nemesek egy szánban beültenek, zekében, harisnyában öltöztenek, az szán előtt hat ökör volt, közöttök két-három cseber bor, s úgy ittak, s úgy jártak egymáshoz, csuklyát vontak az nyakokban, botot az kezekben, feles cigány hegedűsök, dudások az szánban, kiáltásokkal, muzsikaszóval, úgy járták az tartományt.

Nem vala inter privatos religionis respectus, az akár katolikus, akár kálvinista, akár unitárius, és ha találtatott magyar, csak emberséges ember volt, egyaránt szerették magokot, együtt vigadtanak; sőt az házasok között is nem vala respectus religionis, ugyanis Bethlen Gergelynek katolika felesége vala, Apor István katolikus, az felesége kálvinista, Gyulaffi László katolikus, az felesége unitária, Gyerőffi György katolikus, az felesége unitária, Thoroczkai István katolikus, az felesége kálvinista, sőt mikor Bethlen Gergely meghala, az feleségivel együtt temeték el, benn az háznál kálvinista prédikátor, Csepregi predikála, künn az templomban p[ater] Vizkeleti Zsigmond. Nem vala az házasok között is az religióból semmi visszavonás; ha egyik házban szentmise volt, az másikban könyörgés; nézd meg, kérlek, ma az religióért is úgy nézik egymást, mint két ellenség. Az más vallású embernek adjon Isten Szentlelket, hogy jöhessen az igaz hitre; személyiben miért lehessen ellenségem, nem látom, sőt az igaz katolika anyaszentegyház azt tartja, hogy mi katolikusok az olyanokhoz legyünk szeretettel.

Nem volt akkor annyi superlát, hanem estve jóllakván, a palotában vagy nagy házban, vagy amicsodás háza volt az gazdának, bevittek egy falka szalmát, azon feleségivel együtt ki-ki egymás végiben virradtig jóízüt aludt.

Éppen nem nagyzották akkor az emberek magokat: úrfiak, elévaló fő- és nemesemberek, húsvét másodnapján, azaz vízben vető hétfűn, rendre járták az falut, erősen öntözték egymást, az leányokot hányták az vízben, sőt az elévaló embereknél csak magok házoknál is estve az frajok és leányok házában kádakkal hordották fel az vizet, reggel csak könnyen öltöztek, tudván már az jövendőt. Reggel azért az udvariak csebrekkel, kártyákkal reámentek az leányokra, ottan olyan öntözés volt, hogy bokáig járhattál volna a vízben. Hasonlóképpen aprószentek napján vesszővel úgy jártak az leányokkal, úgy vesszőzték egymást.

Még az nagy emberek is abban gyönyörködtek, mikor az cselédek vígan voltak, sőt, sok nagy ember, akinek elébb való szolgái voltanak, azokkal mindjárt ivutt, megrészegvén, az hegedűsöket behítták, s virradtig táncoltanak; az udvariak gyakorta egymást vendégségben hítták, vígan voltak, s ittak, mert az urok még gyönyörködött benne, mikor az cselédje vígan volt, csak ne verekedett s ne veszekedett, mert azt el nem szenvedték.

A levélírásban is semmi ceremóniát nem tartottanak, mint most, mert ha alábbvaló embernek is egész árkosra nem írsz, még azt is koportában nem csinálod, vagy spanyolviasszal nem pecsételsz, megharagusznak érte; az régi embernek penig, akármely nagy embernek írt valaki levelet, egy árkosnak a negyediket egészlen beírta, alig maradott egy kis tiszta papiros, mikor az levelet egybenfogták, ahová titulust írjanak. Mind az országnak, mind az fejedelemnek supplicatiót egy negyedrész papirosat egybenfogván úgy írtanak, sőt láttatott az fejedelemnek beadott olyan supplicatió is, aki egy árkosnak az nyolcadrészire volt írva, melyben gráciát kértek az fejedelemtől egy jobbágynak második lopásért, melyre így resolvált volt az fejedelem: ha egyszeri, grácia, ha kétszeri, akasztófa. Azt penig nem fösvénységből cselekedték az régi magyarok, hanem egymáshoz való sinceritásból, mert akkor is megvehettek egy konc papirosat egy sustákon vagy négy polturán; kevés papiroson is írtanak cordialiter, most az aranyas szélyű cifra papiroson egymást rágják, ezer hazugságokkal egymást lemocskolják, egymásnak hízelkednek. Ha megláthatnád, mennyi mocskos levelet írnak most egymásra Bécsben, én Bécsben lakván, némely részit láttam: akkor bizony elhinnéd, hogy igazat írok. Az akkori időben kevés keleti volt az spanyolviasznak, ostyával, közönséges viasszal, néha csak kenyérbéllel is pecsételtenek, senkinek gondolatjában sem ütközött, hogy apprehendálja.

Mikor valaki az embereknek az nagyja útra ment, ha felesége, gyermeke nélkül ment, csak paripán ment, ott konyhaszekér nem volt, hanem az vezetéken vagy szolgánál viaszas palack bor, fejér cipó, némelyeknek az tarisznyában ösztövéres szalonna, amellé fokhagyma, sódor pár- vagy mogyoróhagymával, sült tyúk, sőt némelykor s gyakrabban ezek közül csak az egyik volt; nyárban, mihelyen jó füvet kaptanak, megszállottak, az köpenyeget az fűre, vagy ha szénabuglya volt, az buglya mellé leterítették, s jobb ízűt ettek belőle, mint most esznek sokan az allapatrétában. Mert akkor ha csak eléhoztad volna is az allapatréta nevét, azt gondolta volna más, hogy Alparétot emlegeted. Sőt az öreg Haller János nagy úr vala, mégis mikor úton ment, ha tallón volt is, mikor az óra tíz volt, megállott az hintóval, és evett. Nem vala akkor híre az sézának, mert ha eléhoztad volna, hogy séza, azt gondolták volna, hogy oláhul szólasz, s ez az az ülj le; hanem akkor az urak s az embereknek az eleje, mikor sár nem volt, városhelyt gyalog jártanak. Némelynek volt tíz-tizenöt sastollas, forgós szolgái is utána, azoknak, mint egy disznóverő nagy fa, olyan csomós botok voltanak az hónjok alatt; ha penig sár volt, az városon szerszámos paripán jártanak, s úgy kísérték az említett szolgák gyalog, ha térdig érő sár volt is. Megvolt némely uraknak tíz, sőt némelyiknek húsz asztali szolgái is; azoknak nagy ezüst s három-negyedfél ejteles ezüstpohárból adtak asztalnál innyok. Rendszerént háromszor adták bé az bort az asztalhoz az asztali szolgáknak; elsőbben mikor el akarták szedni az első fogást, másodszor az második fogás után, harmadszor az gyümölcsre, noha, amint feljebb is írám, mikor az uraknak jókedvek érkezett, szintén úgy ivutt egyest velek, mert azok vagy fő- vagy jó nemesemberek gyermekei voltanak. Némelyeknek megvolt tíz-tizenegy gyalog inasa is, azonkívül tizenöt-tizenhat étekfogója, némelykor több is, azonkívül némelyeknek trombitási, töröksíposi, hegedűsi, dudási, furulyási, cimbalmosi, énekesi, asztali mulató markalfi, vagy amint hítták, bolondjai. Nem vala abban az időben annyi emberszólás, mint most, hanem az tréfában igen gyönyörködtek asztalnál, azért ahol tréfás, játékos fő- vagy nemesembereket tudtanak, azt magokhoz hítták, asztalnál jól tartották, mentől nagyobb tréfát tanáltak fel, abban mulatták magokat. Egyszóval, azt írhatom, hogy volt akkor olyan úr vagy úriember, akinek volt asztalánál annyi étke s annyi szolgája, mint most az nagy gőg mellett tizenkét, tizenhárom s tizennégy úrnak is vagyon; hátha még láttad volna sokaknak az fizetett sok hajdúit, sereg németeit, akiknek magok strázsát magoknak állítottak; nem valának ezek cságos-csigos, nagyságos uramék mindnyájon, hanem uram kegyelmed. Vajon ma hány gróftól, hány bárótól telnék ki az az pompa? Mert némelyike mikor egyik jószágából az másikban ment, nyolc, kilenc, sőt tíz társzekerei is mentenek el előtte, akiben az egyet-mását és az apparátusát vitték; azok mellett az magok fizetett hajdúi, németjei voltanak az késérők, azonkívül magok mellett volt egy pohárszékkocsi, akin az pohárszék egyet-mást járt, más konyhakocsi vagy társzekér, akiben az konyhára való eszköz, tálok, tángyérok, nagy konyhára való rézkondérok, hat-, hét-, nyolcejteles ónpalackok, pincetokok.

Mikor az fejedelem udvarlására mentek is, szerszámos paripákon mentenek, senki nem ment hintón; az tanácsurak az várnak belső piacára mentenek, akik penig tanácsurak nem voltanak, az vár kapuja előtt szállott le lováról; akkor az lovász kápával béterítette az nyerget.

Nosza sok titulus, most melyik győzné el ezt az vitulust?

Az urak lovai akármi szőrűek voltanak, de ha az lovok farkai fejérek voltanak, azt berzsennyel szépen veresen megfestették, gyakrabban azt, mikor az istállóban voltak, felkötötték, mint most némelyek az hajokot, zacskóban tartották; mikor az úr valahová ment, kivált paripán, azt kioldozták, hogy a ló farka szép fodrosan álljon.

Mikor penig útra indultanak feleségestől, az böcsületes nemességnek állapotjához képest kis bőrös kocsija volt; mikor közel ment, két lovon járt, mikor távulabb ment, négy lovat fogatott be. Az kocsi vagy csak bakon lógós volt, vagy csak az tengelyre csinált volt; akkor az hintó igen ritka volt, hanem az közönséges főembereknek nagy bőrös kocsijok volt, az hátulja mindenkor lógós, némelyiknek az elei is szintén olyan volt, mint az hintónak az dereka, csak fedele nem volt, egyéb minden alkalmatossága az egy fedelin kívül; amint ahol ide alább az fedeles hintót leírom, tudd meg, hogy éppen olyan volt az bőrös kocsi is.

A hintók mind bőrös magyar hintók voltanak; híre-helye sem volt az német hintónak. Vesselényi Pál uram ajándékozott volt Apaffi Mihály öreg fejedelemnek egy német hintót, jut eszemben, hogy Szebenben gyermekekül úgy jártunk nézni, mintha csudalátni mentünk volna, elmenvén az híre, hogy az fejedelemnek német hintaja vagyon. Az magyar hintó is kétféle vala, egyik kétfelé eresztős, az drágább is volt, az második orsós. Amely uraknak kétféle hintaja volt (de az ritka volt), az kétfelé eresztősön járt az úr, az orsóson az asszony. Ezek is sokfélék voltak, mert némelyiknek az fedőbőrök jobbak voltak, úgy hasonlóképpen az belső borítékja is különbféle volt; mert némelyeknek az belső borítékja volt virágokra cifrázott szattyánbőrből, némelyeknek gordoványból, némelyeknek karmazsinból, némelyeknek jóféle posztóból; az fejedelemnek bársonyból (az fejedelem hintajának az orsói is aranyasok voltanak); kül meg volt verve nagyobb részint apró szegekkel, mint az német hintón is vagyon, közben-közben rézszeggel, belől is, ahol illett. Amint az fedelit az orsóhoz csinálták, vagy az kétfelé eresztősnek az karfáihoz, ott fenn körös-környül lefüggő selyemrojt volt, azt rézszeggel verték le; az orsós hintónak penig benn az közepin egy koronaforma lefüggő selyemrojt volt, az közepit cifrán veres- és fejérszeggel megverték. Az kétfelé eresztős hintónak az fájának az dereka felül vasban volt foglalva, akin a hintó fedelit elé- s hátrabocsátották, s kivált tavasszal, mikor szép híves idő volt, kétfelé eresztették, úgy ültek benne, mintha fedele volna; azokot az fákot is olyan borítékkal borították, mint az hintó belső részit, szegekkel meg volt verve, és ugyanolyan rojtos selyemmel prémezett, mint az többi része. Amint az hátulsó ülés volt, az hintó derekában kívül láda volt, úgy az első résziben is, de azt sem kívül, sem belöl meg nem ismerted volna, csak azt tudtad volna, hogy csak az egy hintónak ülésinek első hátulsó dereka; az ülés helyiben mit tettek, majd meglátod. Azonkívül ahol felültenek az hintóban, ott tágas hely volt, azt ablaknak hítták, egy ember nagy tágason elülhetett benne, annak béfedő, kül fekete bőrből való borítékja, azon belöl volt olyan matériábul töltött fedél, mint az hintó belső része, az meg volt tűzve, annak az végin körös-környül rojt volt; az az ablak takarója könyöklőfán függött, de az is, mint az hintó, olyan bőrrel bé volt csinálva, apró réz- s fejérszegekkel megverve, selyemrojtos prémmel megprémezve; azon fán volt két lyuk, az lyukon felül vagy két rézgomb, vagy két acélgomb, amelyeket az ablak fája lyuka felé szegeztek, hogy az lyuk ne lássék. Az hintó derekában, ahol az hintóban felültek, kétfelől volt két csap, akiben, amint írám, az ablak borítójának gombos két lyukát belétették, s az tartotta, de az ablak borítója csak egyfelől nyílt ki, mert az más fele hosszú vassal az hintó derekához volt kapcsolva. Az felülőhelyen két szélyes bőrön függő erős fa volt, de alól is bőr volt rajta, az is, ahol az bőrt az fához szorították, szeggel meg volt verve. Ugyanaz hintó derekában az ablaktartó vas- vagy acélcsaphoz közel volt mintegy arasznyi hosszú és mintegy másfél tenyérnyi szélyes kerekforma erősen bécsinált fa, amelyet is az hintóval hasonló borítékkal béborítottak, selyemrojtos prémmel megprémezvén és szeggel megvervén; ahhoz tartózkodtanak, mikor az hintóban fel akartanak ülni. Mind az két felülő helynek vagy ablaknak mind az két felében egy-egy kis kilincsen járó, magas, jó hosszú ládacska volt, az két ablakban négy olyan ládácska volt, annak az ajtaja cifrán meg volt verve apró szegekkel. Az hintónak az alsó része ugyan meg volt bérelve és szegekkel verve, de egy része erős cserefába eresztett csak deszka volt, tudniillik ahol azonkívül sem volt szükség. Az ablak mellett; amely cserefában volt azon deszka foglalva, abban kétfelől, mind elöl, mind hátul, két-két karika volt, úgyhogy nyolc karika, ketteje által-ellenben felyül, az más ketteje alól. Az hintó amely fákon függött, azok cifra fából és festve voltanak, cifrázott vasakkal megvasazva, mind elől, mind hátul, azonban vaspléhekkel cifrán ónozva, meg volt pléhezve, az bakja penig elöl-hátul tágas volt. Az orsós hintón hat gomb volt, vagy rézből, vagy vasból az tetejin, ketteje elől, ketteje hátul, ketteje az közepin; azok penig cifrák voltanak; az kétfelé eresztősnek penig az tetejin semmi sem volt, hanem ráncos volt, amint az kávák voltanak benne. Az hintónak az alsó részin, ahol az ember lába állott, táltartó és hordozó hely volt az hintó fenekin; az hintónak penig az fedeliről mindenfelől bőr függött; tiszta időben feltűrték, esős időben leeresztették; azonkívül elöl-hátul kétfelől szélyes csatlója volt az hintónak. Láttam igen gyermekkoromban üveges hintót is, de amaz apró üvegből ónban foglalva ajtaja volt, mint az másféle, apró kerék üvegben, ónban foglalt ablak szokott lenni.

Ezt az magyar hintót azért írám le, hogy mégis feledékenységbe ne menjen, az magyar hintó micsodás volt, mert az olyan erős munka volt, hogy némelyeknek az gyermeke is megérte véle, nem úgy, mint most, hogy amint veszed az mostani hintót, annyit romlik, hogy gyakrabban többet költesz rája, mint amint vetted, s mégis öt-hat esztendeig alig éred meg véle. Lássuk azért, kedves olvasóm, az régi magyar hintón mint jártanak az régi magyarok.

Legelsőbben egy hintó eleiben akkor is rendszerént hat lovat fogtanak, mert némelykor nyolc lovat is fogtanak; de híre-helye sem volt, hogy bakról hajtsák az lovakot, hanem az kocsis, még az fejedelemnél is, megnyergelte az nyerges lovat, s nyeregből hajtotta az négy lovat. Az kocsis rendszerént szakállos volt, az hámok szélyes bőrből, nagy csatosok voltanak; nem olyanformán, mint most; az hámokban rendszerént kötél volt, akit hámistrángnak híttak, úgy az tartója is az hámnak kötél volt; az fékek, azok is szélyesek voltanak, az szemein alól az lónak nagy szívforma bőr, aki majd az orráig ért. Az lóbokrétának híre-helye sem vala, hanem az lovaknak az üstököket szíjuval vagy szironnyal felkötötték; az két középső és első lovak közt egy vastag pálca volt, rövid láncon, percekkel, azt közpálcának hítták, az féken osztán karika volt, úgy peckelték osztán fel az közpálcát az két-két lóra. Az nagy uraknak pompára veres, zöld szironnyal varrott bagariahámjok volt, azon nagy fejér ónnal megónazott csatok; az kocsis és fellejtár ostorának mind az nyelinek az végin, mind az ostornak harmadányira az nyéltől fogva rojt volt; köntösök, akitől mint kitölt olyant viseltenek, hanem az süvegek préme rendszerént rókafark volt. Kivált az közepese az főembereknek, mikor útra mentenek télben, az lovak pokrócát, kenderből vagy szíjból álló lekötő szíjuval az ló hátára kötötték, s úgy fogták be az lovakot s úgy mentenek. Már azért mikor útra akart menni valaki, lássuk, mint készült útra.

Legelsőbben is kezdjük el azon főrendeken, akik társzekeret nem hordoztak. Minekelőtte tehát megindultak, az hintót így rakták meg: az tálakat tették az hintó fenekin az táltartó helyre (vedd eszedben itt, mint írám le odafel az magyar hintót), a párnazsákból hátul ülést csináltak, azt, amint odafel leírám, hogy nagy karikák voltak az hátulján is az hintónak, az ülésben letévén az párnazsákot, az ülésnek az eleit kötéllel békötözték, hogy az párnazsák elé ne csússzon, az párnazsákra szőnyeget terítettek, akinek egy része kül állott az hintónak hátulján; az hátok megé az maga szép portai tarka, cifra vánkosát tették, amely erősön meg volt töltve; az párnazsák mellé hátul még valami apróságokot raktanak; elől, ha leánya volt az főembernek, az ült, s annak az párnazsákját tették, arra is szőnyeget, akinek egy része az hintó elein kifüggött, úgyszintén portai vánkost is tettenek, azt is elöl az karikához kötéllel úgy megkötvén, mint hátul. És mivel abban az időben szokás vala, hogy útra egy fazék káposztát főzzenek, s valami sültet vittenek, s kivált nyárban, mihelyen jó füvet találtanak, ettenek, az első ülésben való párnazsák alatt rendszerént az frajok pokrócok volt, azon hátul az fazék káposzta. Sültet, fejér cipót hordoztak, palackban vagy pincetokban bort, merthogy mindenütt jó bort nem kaphattanak, bort és fejér cipót mindenkor hordoztanak magokkal. Az magyar hintónak az hátulsó bakjára nagy öreg, bőrrel borított, ónos szegekkel cifrán megvert ládát tettenek, abban, kivált ha pompás vendégségre vagy lakadalomban mentenek, úr, asszony köntöseit, szoknyáját s egyéb portékáit mind bérakták, mégis az bőrládán felyül sok egyet-más elférhetett. Elől volt az fejérruhás láda az bakon, de az két bakot gyakorta úgy megrakták, hogy az hintóból sem hátra, sem elől az kocsist nem látták. Az hátulsó ülésben az úr s az asszony ültenek; ha olyan három-négy esztendős gyermekek volt, azt közbenvették, ha penig nagyobb volt, kivált leány, az az öregasszonnyal az első ülésben ült; némelykor hárman is ültek elő. Az frajok az ablakokban ültenek, néha négy személy is szorult az két ablakban. Az csatlón hátul az úr felől állott az csatlós, másfelől, az asszony felől az inas, annak az nyakában volt az úr mosdó, aranyas csészéje, az orcatörülővel, fésűvel együtt bőrtokban lódingmódra; azok az orsóshintónak fél kézzel az orsóját tartották, az kétfelé eresztősnek az karfáját, amelyekkel nem az hintó felé, hanem az lovok felé állottak arccal; ahol dőlő volt, leszállottak, s az hintót tartották. Ha az egynél több inas volt, kettő vagy három, azok a bakon kerestenek magoknak helyt. Az hintó derekában, az ló felől való ládában hordozták az pohárszék egyet-mást, úgymint abroszt, asztalkeszkenyőt, sótartót s affélét; az hátulsó hasonló ládában volt az asszonynak olyan aprólékos portékája s egyet-mása, amelyre ottan-ottan szüksége volt, hogy mindenkor az ládában ne nyúljon. Az ablakban lévő egyik ládácska volt az csatlósé, abban az hintóhoz való pántokot, singszegeket s affélét hordozott; az másik volt az kocsisoké, abban hordozták az patkólózacskót, lóvakarót, s törlő szűrt s affélét. Az másik ablakban az két ládában volt az öregasszony és az frajok egyetmása; azonkívül mindenik frajnál egy-egy kosár volt, kiben különb-különbféle apróság, varróselyem s afféle, az másik kosárban vajaspogácsa, kalács, töltött tyúkfi s afféle, mert azok nélkül nem jártak, sőt az hintóban ösztövéres szalonnának, fokhagymának s rendszerént főtt sódornak is meg kellett lenni. Reggel osztán mikor megindultanak, mindenkor felestökömöztek az hintóban, az frajoknak is adtak az egyszer való felestökömből; az reggeliből, ha valami megmaradott, azt az kocsisnak és fellejtárnak küldötték. Az lovas szolgák az hintó előtt jártak, az lovász hátul az vezetékparipát vezette; az hegyes tőr mindenkor az paripán volt. Nem vala akkor annyi nyakban vető kard, mint most, hanem ha annál nagyobb ember vala is, lódingot viselt, azon lefüggő elefántcsontból való kis kerék palack, porozni való puskaporral teli, annak csattantó fedele, kis rézsípja, akin az puskapor kijött; az lóding penig tele volt töltés puskaporral, golyóbis az végin; az lódingnak az takaróját vagy majcon vagy bagarián lévő csattal bécsatolták; az lódingszíj, akivel nyakban vetették, meg volt vagy skófiummal vagy ezüst- vagy aranyfonallal varrva, úgy az lóding szorítója is; némelykor majc volt az szíj helyett, az is vagy skófiummal vagy ezüst- vagy aranyfonallal elegyesleg volt szőve; némelykor penig három-négy rend sinóron függött az lóding, de akkor az sinóron ezüst-aranyas gombforma volt, akinek mindenik végin nagyon ezüstből ugyanazon gombhoz forrasztott rövid síp volt; némelyike nem volt aranyas, csak tiszta ezüst, annak az közepe lyukas volt, úgy vonták az sinórban. Az lódingnak egyik felin rendszerént volt az puskakolcs acélból megzománcozva, az az lóding alatt rézkarikához vagy ezüstkarikához volt sinórral vagy szíjjal varrva, az is olyan matérián függött, mint az lóding, de az lóding szíján vagy majcán helye volt, ahová felakasztották, hogy nem fityegett. Ritka volt akkor az ezüst-aranyas kard, senki nem is viselte más, hanem az embereknek az igen nagyja, és azok is rendszerént igen az közönséges kardot viselték. Viseltek ugyan pallost is, de azt rendszerént olyan paripára kötötték, akin hegyes tőr nem volt; az kardot penig nem a nyakokba vetették, hanem az derekokhoz kötötték. Az kardszíj volt vagy bagariából vagy selyemmajcból; kinek tiszta ezüst, kinek ezüst-aranyas csatja, az boglári s végin való csat is ezüst volt, kinek penig csak réz- vagy acélcsatja volt. Az kard szíjához volt függve-kötve az nagy szablyatarsoly; az szintén olyanformában volt elkészítve, mint az lóding, megvarrva vagy másképpen elkészítve az borítékja, mert az belső része bőr volt. Némelyek ki gyöngyházzal, ki cifra csonttal kirakott tölcséres karabélyt is viseltenek, de azt az szolga hordozta; annak rendszerént szélyes pantaléra volt, vagy majcból vagy bőrből, az csat is mint az kardon, akitől mint tölt ki. Az flintának abban az időben híre sem vala; vala ugyan az nagy uraknál, de nem olyanforma ágyú, mint az mostani flinta, hanem másféle csúfos, az serétes puskának hítták. Akkor leghíresebb puska vala az stuc, azután való volt az tersényi puska, az is vont lyukú volt, azután volt az kőszegi pulyhák, ennek nem volt vontja, s rendszerint az hajdúk viseltenek ilyent. Ezek mind kerekesek voltak, de kivált az stucnak az rántója mellett sneffje volt, akit felnyomván, mihelyt alig nyúltak hozzá, mindjárt szaladott; még az pistoly is rendszerint mind kerekes volt. Már akitől mint tölt ki, vagy egypár stucot, vagy egypár tersényi puskát, vagy egypár pulyhákot hordozott, töltve felporozva, az hintóban hátul az ülés mellett kétfelől; ettől nem kellett félni, mert ha fel nem tekerték, érc lévén benne, az is távul az gyújtólyukhoz, magára soha az gyújtólyukra nem ment, ha reá nem vonták, soha el nem sült, mint az mostani gyilkos flinták miatt mennyi veszedelem s véletlen halál történik. Ilyen két stuc vala az Báthori Gábor fejedelem hintajában, mikor Szilasi és Ladányiék Váradon meglődözék, de mivel az istentelen inast az pártosok elcsinálták volt, hogy kösse le az hintóban az stucokot, mikor az fejedelem az stucokhoz kapott volna, kezében nem veheté, mert már le voltak kötve, s úgy vesze el az fejedelem.

Ennek alkalmatosságával, hogy az puskák eléjövének, senki abban az időben vadászni járván, vadhoz nem lőtt seréttel, akinek serétes puskája volt az urak között, soha vadhoz véle nem lőtt, csak madarakhoz. Az vadhoz akkor stucból, tersényiből, pulyhákból egyes golyóbissal lőnek vala, ha találta, ott maradott, ha nem találta, ritkán ment el sebben, sőt mintegy törvénye vala abban az időben az vadászoknak, hogy ha annál nagyobb főember volt is, ha vadhoz lőtt s nem lőtte, vagy vért vagy szőrt elé nem hozott, plága lapockát hordozván magokkal, azt jól megcsapták, vagy fiatal fát vágtanak le alatta. Azért olyan bő vala akkor az vad, hogy bár az falutól ne mentél volna igen messze, mégis elég vadat találtál volna; most penig miolta az flinta béjöve, és seréttel kezdettek lőni vadhoz, mivel több vad megyen el sebben, amely osztán haszontalanul döglik meg, mint aki úgy esik el, hogy hasznát vegyed, azért szűkült így el az vad. De az agarakban is az régi uraknak nagy gyönyörűségek volt, dicsekedvén egymásnak, kinek mint fogja az agara az szarvast, farkast, őzet, rókát, nyulat; sőt láttam olyan agarat, aki személye szerint elfogta az hiúzt.

Amely főember penig hintóval és egy társzekérrel járt vagy kocsival, már annak az hintajában táltartó ritka volt, úgy az hintó derekában elől-hátul apró láda; hanem amely egyet-mást és tálat az egyes hintón járó az leírt helyekben rakatott, azokat itt az társzekérre vagy konyhakocsira rakták; az bakot sem rakták itt olyan bővön meg, hanem az bakon csak az leírt ládák voltanak, benn penig az hintóban az ülésben az párnazsákok; az frajok mégis, ha az első ülésben el nem fértenek, mindenkor az ablakokban ültenek. Kétfelé eresztős hintaja az köz- és alább való főrend embernek ritka volt, mert azt tartották, hogy az olyan hintó csak az urakot és nagy főrend embereket illeti; sőt ha az apróbb rend főembereknek csak két felé eresztős hintaja lett volna, megnevették volna véle, mint akit nem illetne. Az fellejtár mellett való ló rendszerént ménló volt, gyakrabban az késefás is; akkor volt az főrendeknek mulatságok, mikor azok nyerítettek s visítottak, sőt némelykor, mikor városban bémentenek, valami ismeretlen oláh jobbágyoknak parancsolatjok volt, hogy az hintó mellett kancán hol elémenjenek, hol hátra maradjanak, hogy az kancára az ménlovak nyerítsenek, visítsanak. Amely úrnak, főrendnek két hintaja volt, az kétfelé eresztős az úré volt, az orsós az asszonyé; mikor együtt mentenek valahová, az kétfelé eresztősben az úr ment s az asszony s az gyermekei, az orsósban az öregasszony az frajokkal. Ezen hintóknak, amint mind az hintó fedele drágább bőrből, mind az bérlése az hintóknak drágább volt, mint az közönséges hintóknak, úgy az szőnyegek is drágábbak voltanak, az portai vánkosok is ezüst, arany és drága selyemmel kötött volt. Noha az ilyennel legalább csak járt egy konyhakocsi és egy társzekér (mert amint feljebb írám, az nagyja az embereknek, mikor egyik jószágából ment az másikban, az társzekereket jóidein elküldötte), mégis az hintóülésben az párnazsákok voltanak, s az bakon az ládák; az bakokot penig ki-ki tisztességes medvebőrökkel takartatta bé. Amint feljebb is írám, hogy ez az ország olyan emberséges ország vala, hogy ezen egy pénz nélkül által mehettél volna, az urak és főemberek mindazonáltal magokkal, pincetokokban s nagy ónpalackokban bort hordoztanak, mivel mindenütt az falukon jó bort nem kaptanak; úgy fejér cipót s gyakran köz cipót is. Mikor penig valamely úr lakadalomban vagy keresztelőben ment, vagy főtisztnek instellálták, vagy akármi pompára ment, akkor az szekeres lovakra az fent leírt szironyos hámokot rakták, drága szőnyegeket és drága portai vánkosokat az hintóban, az hintó után aranyas szerszámban öltözött paripát, akin aranyas hegyes tőrön kívül aranyas buzogány is volt; ott az nyeregben kápa volt; az hintó előtt penig hol hat, hol nyolc ezüstaranyas szerszámban s némelykor köves, gyöngyös szerszámban öltözött úri lovakot vezettenek török boncsosokon; ott kengyel s minden ezüst volt. Az lovak, amint odafel írám, tollasok voltanak s bokrétások, az lovakon kin oroszlánbőr, kin párducbőr, kin vizilóbőr (deákul hippopotamusnak hívják és az Nilus vízben termik), azonkívül kin drága marhahajtó, kin drága portai cafrangok, sőt némelyik cafrangok jóféle gyöngyösök is voltanak. Ezek előtt az vezetékek előtt az főlovászmester járt tollas forgóson, az lovakot étekfogók vezették, rendszerént azok is forgósok voltanak, az lovakon hátul járt az vice lovászmester, az is forgóson, azután az hintó előtt éppen két étekfogó, forgóson tollason; rendszerént az vezetékek előtt mentenek az étekfogók rendre kettő-kettő, de azoknak is nagyobb része forgós tollas volt, azok előtt az főember szolgák, mindinkább forgóson, azok előtt az töröksíposok, trombitások, úgy trombitáltak, amint odafel leírám; ezek előtt ment az főasztalnok, mindenkor nagy sastollason, előtte meg két étekfogó; az főasztalnoknak az keziben rendszerint vasbuzogány. Ezekben az urakban sem vala gróf, ritka az báró; nosza amennyin vagyunk grófok és bárók, hányunktól telnék ki az az pompa?

Menjünk már az házasságra és lakadalmára. Mikor valamely ifjú legény meg akart házasodni, elsőbben, mint most is, az leánynak az apját, anyját megjártatták alattomban, hogy van-e kedvek leányokot azon ifiú legénynek adni vagy nincsen; ha volt kedvek, napot tettenek, hogy mely nap menjen az ifiú legény leányt nézni. Az rendelt napra az ifiú legény mentől tisztességesebben lehetett, elment, de kivált az úrfiak az odafel leírt cifra lovakon s öltözetben; rendszerint mindenkor vacsorára ment az leánynéző; azt ott jó szívvel látták, asztalnál az legényt és az leányt egymás elleniben ültették szemben: erősen ittak, vacsora után éjfélig, s tovább is táncoltanak; az ifiú legénynek az szolgáját is mentől jobb szívvel lehetett, úgy látták. Megvirradván, az leánynéző elbúcsúzván, elment. Nem értem, de hallottam régi emberektől, hogy régen olyan szokás is volt, amely most is az székelyek között az közrend között megtartatik, hogy az leánynézés után az leány apja két atyafiát elküldötte az legény házához, azok háztűzlátóknak hívattattak, azokot is az legény cselédestől jó szívvel látta, megitatta, táncoltatta; mikor azok visszatértenek, az legény leánykérőket küldött, ha az leányt odaígérték, még megjelentette, mikor megyen oda kézfogásra; azon aznap elment. Vacsora előtt az leányt ebédlőpalotában kihozták, ott lévén az atyafiaiban is sokan, úgy az leány atyafiaiban is sokan; azután az legény az környülállóknak térdet hajtott, cifrán, kardoson, lódingoson az leányhoz ment, és mintha kézfogással az következendő házasságra kötelezték volna magokot, az legény szép gyengén az kezinek első ujjai végével megütötte az leányasszony keze ujjainak végit. De minekelőtte az kézfogásra kivitték volna az leányt, úgy akkor is, mikor kérették, megkérdette az apja s az anyja, hogy vagyon-e kedve ahhoz a legényhez való mentelre az leányoknak; és ha mondotta, hogy vagyon, úgy ígérték oda, vagy úgy vitték ki az kézfogásra. Az kézfogás után az leányt megint bévitték az apja vagy anyja házában, s ott megállott, azután az legény két atyafiától az jegyesgyűrűt béküldötte, az az leány elvette, akkor az leánynak valamelyik asszony atyafia egy gazdag skófiummal varrott keszkenyőre, vagy akitől mint tölt ki, olyan keszkenyőre, mentől tisztességesebb gyűrűt akasztván, az legénynek ugyanazokból, kik az leány gyűrűit bévitték volt, kiküldötte, azt az legény elvévén, rendszerént az legény újólag béküldötte két atyafiait, és az leányt hütre kikérette; akkor megint az apja s az anyja s az atyafiai az leányt kihozták, rendet állottak. Az asztalon tisztességes szőnyeg volt, az asztal eleiben is az földre szőnyeget terítettenek, az pap eléállott, háttal az asztal felé, arccal az nép felé; elément az ifiú legény, az szőnyegre állott, az leányt is elévezette valamelyik asszony atyafia, és az pap ott megesketé őket. Vége lévén az hütlésnek, az leányt megint bévitték. Az szőnyeg, melyen az mátkások állottanak s megesküdtek, az papé volt, azonkívül mind az legény, mind az leány apja jól megajándékozta. Azonban asztalt terítettenek, az étket elhozták, az leányt asztalhoz kihozták, megint az legénnyel szemben ültették, vacsorán vígan laktak, vacsora után éjfélig, s tovább is táncoltak.

Reggel felkelvén, az legény, ha nagy ember gyermeke volt, az mátkájának száz aranyat küldött, vagy akinek mint volt tehetsége, annyit küldött; rendszerént az öregasszonyt és az leány apjának az cselédeinek az eleit megajándékozta; avval az leány apjától, anyjától és az leánytól elbúcsúzott; akkor elment. Amíg penig mátkások voltanak, az leány az mátkáját bátyjának hítta, az legény penig az leányt húgának, úgy is írtanak levelet egymásnak.

Nem akarom elmúlatni azt is, hogy noha nem értem, de hallottam az régi emberektől, hogy mikor valamely leányos házhoz leánynéző ment, tyúktojást főztek, s az legény eleiben tették, azt három szégyen nélkül kellett megenni. Elsőbben azt kellett megtudni, híg-e vagy kemény, mert ha az híg tojást kemény gyanánt, vagy az keményt híg gyanánt, bontotta fel, első szégyen volt, másodszor: mikor megsózta s felkeverte, s valami kifolyt az tojásból, második szégyen volt, harmadszor: mikor ette, úgy keverte fel, hogy mikor az kenyérrel mártogatta, semmi róla le ne hullott, és az tyúktojáshoz is annyi kenyeret metéllett, hogy megérte vele, s meg is ette az tyúktojást véle, másként harmadik szégyen volt.

Mikor osztán az legény hazament, ha apja, anyja volt, azokkal beszélett, ha szülői nem voltak penig, az atyafiaival az dolgot közlötte, az lakodalomnak napot rendeltenek; amely napot az leány apjának megizentenek, azon napra az leány apja lakadalomhoz készült. Az ifiú legény, hogy azon napra elérjen, elindult, mindenütt azelőtt ahol mentenek, szállást szereztetett, oda bort, vágómarhát, szénát, zabot, egyszóval mindent szállíttatott, hogy mind jövet s mind menet, mind ebéden s mind vacsorán, valamíg az leányos házhoz mentenek és onnét vissza az legény házához, bővön megérjék vele, mert menet, jövet mindenkor vígan voltak.

Az legény rendszerént az közelebb való atyafiai közül hívott magának násznagyot, nyoszolyóasszonyt, vőfélyt és kisnyoszolyóleányt, vagy ha akkor atyafia közel nem volt, valami nagy urat kért, hogy vállalja fel magára az násznagyságot, úgy az több említett tisztességekre alkalmatos személyeket kért. Az legénynek főúri gazdája volt, aki az úton az vice gazdának az szükséges dolgokról parancsolt; az lakodalom előtt való nap az lakodalmas házhoz való közelebbik faluban megszállott, ott reggel felestökömöt ettenek, elküldöttek, hogy mikor készen lesznek az leányos háznál, tudósítsák az nász népit; mert az vőlegénnyel feles úr, úrfi, asszony, kisasszony ment, kivált az atyafiai, de másféle urak, úrfiak stb. azokot az kísérőköt násznépinek hítták. Mikor megizenték, hogy készen vadnak, egész násznépivel megindultak, két úrfiat szerszámos lovon, párduc- vagy tigrisbőrben felöltözvén, daru- vagy kerecsentoll forgóson elől küldöttenek; azokat előlköszöntőknek hítták. Azok elmenvén, az menyasszony főgazdáját az násznagy nevivel köszöntötték, meneteleknek okát megjelentették, az gazda szépen megköszönte, és viszontag köszöntötte az násznagyot, s megizente, hogy jó szívvel várja s látja. Akkor az gazda vagy egy nagy selleg, vagy pohár, vagy fazék bort az előlköszöntőkre köszönt, azt azoknak előbb meg kellett innya, azután táncot osztottanak nékik, s hármat táncoltanak, az tánc után hasonló edény bort köszönt újólag az gazda az előlköszöntőkre, akit meg kellett innyok; és mivel három-négy alábbvaló főember gyermekei ifiak voltanak véle, azokot is úgy itatták s táncoltatták. Azután az örömmondók visszamentenek, és az násznagynak az követséget megvitték. Addig az hálóhelyig rendszerént az vőlegény szerszámos paripán s tollason jött, hanem az lakadalom napján az násznagy mellé ült az hintóban, az vőfély penig ugyanazon hintóban elől ült. Az második hintóban ült az nyoszolyóasszony és kisnyoszolyó, azaz kisasszony. Rendszerént a vőlegény hatlovas hintót is vitt az menyasszony után; legelöl ment az nász népe, azok előtt voltanak az töröksíposok, trombitások, dobbal, azok előtt ment az ifjú legény nagy sastollas forgókban és párduc vagy tigrisbőrökben felöltözvén, de az nász népe közül is az ifiak mindinkább forgósok voltanak, ki párducbőrben, ki tigrisbőrben, az lovak is nagyobb részint aranyas szerszámban, tigris-, párducbőrökben voltanak. Az nász népe után mentenek az násznagy, vőlegény és vőfély szolgái, mentől tisztességesebb köntösben, sok volt azok közül is forgós; azok után mindgyárt vitték az násznagy, vőlegény és vőfély vezetékeit az odafel írt lóöltözetekben. Az násznagy hintója előtt ment két forgós tollas, párduc- vagy tigrisbőrben felöltezett ifiú legény, úgy hasonlóképpen az nyoszolyóasszony hintója előtt hasonlót két ifiú legény. Mikor osztán a faluhoz érkeztenek, ahol az lakodalom volt, az főgazda az gyűrűt kiküldötte, némelykor az gyűrű helyett két-három aranyat is; avval egy bizonyos célon megállottanak, akkor az vőlegény résziről egynehány paripát külön állítottanak; úgy az leányos háztól is paripákot hoztanak ki, azokkal rendet állottanak; mikor osztán jelt adtanak, amely célban az gyűrűvel megállottanak, addig futottak, mert jó távul állottak az gyűrűvel, és akinek az lova az gyűrűhöz legelsőbben érkezett, azon az lón ülő nyerte el az gyűrűt, s volt dicsőségire s dicséretire is. Azután rendszerént az faluban megszállott az nász népe, ott újólag öltöztenek, onnét az vőlegény ajándékokot küldött az menyasszonynak, mely is állott egész mindenestől elkészült új köntösből s asszonyi egész öltözetből. Azonban egy ezüst, rendszerént aranyos tángyéron, vagy tizes aranyból, vagy apró, aranyból százig valót, vagy többet is, ha akart; azt az vőfély, szerszámos paripán ülvén, felvitte, az menyasszony vendége előtt az vőlegény nevivel az menyasszonynak praesentálta; azt megköszönte az menyasszony nevivel az főgazda. Az főgazda penig mindenkor valami nagy úr volt annak nagy hosszú aranyas pálcája, annak osztán sok vicegazdái voltanak, azoknak mind hosszú, zöld festékkel festett pálcájok, azokról ismerték meg, kik az gazdák. Mikor praesentálta az vőfély az menyasszonynak az ajándékot, hármat táncolt, aztán megint az több násznépihez ment. Az lakadalomnak penig rendszerént hosszú színt csináltanak, s abban volt; ha télben volt az lakadalom, két-három kül fűtője volt az színnek, hogy meleg legyen, mivel az atyafiakon kívül mind az vőlegény, mind az menyasszony atyafiain kívül sok idegen vendégeket is hívatott mind az leány atyja, mind az vőlegény. Mikor osztán az leányos háznál teljességgel készen voltanak, megüzenték az násznagynak, hogy készen vadnak, akkor amint odafel leírám, az násznagy az nász népivel, olyan renddel s olyan pompával megindult az lakadalmas ház felé. És ha olyan helyt volt, hogy az leány atyjának az várában álgyúk, tarackok vagy szakállasok voltanak, az násznépe eleiben erősen lőttenek; az násznépe is mindenféle muzsikával, valamennyi kitölt s illett, annyival ment. Mikor osztán az szín vagy palota eleiben érkeztenek, melyben az lakodalom volt, az hintóból leszállottanak, az lovasok penig az lovakról, akkor az násznagy megvárta az nyoszolyóasszonyt. Legelöl azért ment bé az lakadalmas helyre az násznagy, utána az vőlegény, azután az vőfély, azokot egynehányan késérték, azután ment az nyoszolyóasszony, utána mindgyárt az nyoszolyókisasszony, az násznagy, vőfély és vőlegény; az leány apja vendéginek (azok mind rendet állván) legelsőbben az férfiaknak mind kezeket fogták, azok után az nyoszolyóasszony és kisnyoszolyó szintén úgy kezeket fogták; hasonló renddel fogták másodszor kezeket az asszonyoknak és leányoknak. Az kézfogás elmúlván, az násznagy eléállott, és az örömatyát és örömanyát (mert az menyasszony szüléit akkor úgy nevezték), egész házát és vendégit válogatott szép bőv szóval köszöntötte és feláldotta, melyre az örömatyák nevivel az főgazda válogatott szép szókkal megfelelt, és az násznagyot, vőlegényt, vőfélyt és az egész nász népit feláldotta; azután az násznagy emlékeztette az örömatyát, azelőtt való időben megígérték volt az vőlegénynek leányokot, azért hazakérte az vőlegénynek, de azt hosszas bőv szóval; akkor az főgazda valami tisztességes úri tréfát igyekezett az násznagyon, vőlegényen ejteni, melyet az násznagy is azonképpen igyekezett visszaadni; azután szép hosszas beszéddel az örömatya s -anya képiben az leányt kiadta, azután az egész nász népivel ebédre marasztotta. Azonban eléjött az vőfély és nyoszolyóasszony és nyoszolyókisasszony, és a menyasszonyt az örömatya vendégi közül elvitte, az vőlegény asszonyvendégei előtt legelöl állította, utána mingyárt állott az nyoszolyóasszony, azután penig az nyoszolyókisasszony; az férfiak között legelől állott az vőlegény, az vőlegény vendégi között azután az násznagy, azután az vőfély; az örömatya részirül legelöl állottanak az érdemesebbek. Már rendet állván, az vőlegény részire ment egy pohárnok az nagy ezüstös-aranyas korsóval és kendővel, más penig ment az nagy ezüst és aranyas mosdómedencével; hasonlóképpen az második pohárnok társával ment az örömatya vendégi eleiben, és legelsőbben az leányokot és az asszonyokot megmosdatták. Mert már az asztal azelőtt minden készülettel el volt készítve, ott ezüst sótartók, estve ezüst gyertyatartók, akiben az gyertyák égtenek, hamuvevők, azonkívül a szín oldalán feles gyertyatartók voltanak, azokban osztán estve mind viaszgyertya égett; de ott is bizony sem kést, sem kalánt nem adtanak, amint odafel megírám. Az meglévén, az gazdák az vendégeket leültették, külön az vőlegény vendégeit, külön az örömatyáét; az vőlegény asztalnál főhelyt ült, az vőlegény mellett az menyasszony, de az menyasszony asztalnál egy falatot sem ett, hanem ottan-ottan könyvezett, és szemeit törlette; az vőlegény után mingyárt ült az násznagy, azon alól az vőfély, azon alol rendre az érdemesebbek; túl penig az menyasszony után mindjárt az nyoszolyóasszony, azután a kisnyoszolyókisasszony, és rendre az több asszonyok. Az örömatya részéről mind az férfiak, mind az asszonyok érdemek szerint ültenek; az főgazda az asztalnak az közepin ült. Mikor osztán leültenek, azután az étket nagy muzsikaszóval béhozták, amikor elrakták, mindnyájan felállottanak, és az pap az asztalt feláldotta, azután az főgazda az vendégeket kénálni kezdette. Volt penig az színben két muzsikálószék magosan felcsinálva, az egyikben muzsikáltak az vőlegény muzsikási, az másikban az örömatyáé. Volt penig az színben egynehány pohárszék, annak némelyik része volt csak tiszta aranyas, virágos, fedéles, ezüstkupákból, némelyike fejér, ezüstes poharakból, némelyike ezüstsellegekből, némelyike másféle hólyagos nagy ezüstös, aranyas kupákból, némelyike csupa ezüstpoharokból; ezenkívül az pohárszéken állottanak ezüst-aranyas vagy csak tiszta ezüst mosdókorsók és mosdókemencék. Azonkívül volt segesvári viaszas új kupákból küsebb-nagyobból álló pohárszék, volt járai fazékból, hólyagos csuporból, almási csoportból is álló pohárszék, azokban állottak nagy kád vizek, akikben afféle fazakak, csuprok voltanak, mikor azokból írtanak, az vízből vették ki, s úgy töltettek bort belé. Most utoljára valának ugyan kristálypohárszékek is, de az 1687. esztendő előtt raktanak egy pohárszékre afféle durva velencei kristályokot is (amint odafel leírám), de csak pompára, senki belőle nem ivutt. Ha olyankor volt az lakodalom, mikor az bor édes-csipős volt, újbort ittanak többire.

Voltam olyan lakodalomban is, amelyben az regnáns fejedelem jelen volt, ott már nagyobb volt az pompa, melyet odafel megláthatsz, ahol az fejedelemről írék.

Mikor osztán ideje volt, az bort az főgazda béadatta az asztalhoz vagy nagy ezüstpohárban vagy veresfazékban, és mivel némely lakodalomban négy-öt fogás étek is megvolt, egy darabig mind úgy ittak rendre egymás után. Az fennálló gazdák az fenn leírt zöld pálcákkal az asztal körül fel s alá jártak, kénálták étellel, itallal az vendéget, ett az vendég, ha kellett, amelyik étekből szerette, mert ott senkinek nem gazdákodtanak. Mikor osztán ideje volt, vagy nagy ezüstpohárt vagy veres fazakat békért az főgazda, azt harmad-negyedmagával elköszönte az násznagy egészségiért, azt megiván, szintén úgy az vendégek is harmad-negyedmagokkal megitták; azután mást kért bé az főgazda, azt az vőlegény s menyasszony egészségiért köszönte el; az is elkerülvén, kért harmadikat bé, az vőfély egészségiért, és mikor mind az nyoszolyóasszonyért, nyoszolyóleányért és az egész vőlegény vendégiért ittanak, és mikor ezek elkerültek, az násznagy, vőlegény és vőfély felköltenek, és az örömatya háta megé mentenek, egyejteles ezüst- avagy szép viaszas kupát, vagy fazekat vittenek teli borral, azt az örömatya háta megett elköszönték az főgazdára, az örömatya és örömanya egészségiért, azt fenn állva hárman ott megitták, s avval visszamentenek, s ki-ki helyire ült; azt az főgazda megint elköszönté, és mikor azt is az egész vendég megitta, az násznagy megint másod-harmad-negyedmagával köszönté el, az micsodás edényben szerette, az főgazda egészségiért; az elkerülvén, megint mást, hasonlóképpen köszönt az örömatya vendégiért. Ezek elkerülvén, az főgazda egyes pohárt, vagy csuport, vagy fakupát, vagy ezüstpohárt köszönt el különb-különbféle egészségért. Az fenn forgó gazdák azonban szorgalmatoson vigyáztanak, van-e még bor az vendég poharában, ha volt, kénálták, hogy: igyanak, lám ezek s amazok megitták; amazok is szorgalmatoson vigyáztanak, hogy az bort ki ne adják, ha valakit rajtakaptanak, az bort visszaadatták s megitatták.

De nehogy csak az urak lakjanak jól, az szolgáknak is gazdájok volt; az eleit külön más helyen leültették, amint írám, azoknak is külön gazdájok volt, akik jól tartották, az alábbvaló cselédeket penig számban vették, kinek hány cseléde vagyon, azoknak is külön prebendaosztó gazdájok volt. Számban vévén az vendégeknek minden alsóbb rend szolgáit, ugyanaz vendégeknek bizonyos szolgái mentenek az prebendaosztó gazdához, és annak számban adták, hogy az ő uroknak az szállásán hány prebendás szolgái vadnak, s hány lova az ő urának; az prebendaosztó gazda azon szolgáknak cédulát adott, azt vitték az prebendaosztóhoz, azok annyi prebendát adtanak, amennyi az cédulában írva volt; még az kocsisoknak s lovászoknak is bort adtanak, úgy adtak szénát s abrakot is; de az prebendát bővön adták, sőt, némely úr szállására egész hordó bort vontanak, némelyeknek átalaggal, akinek mint voltanak cselédi, és úgy az cseléd is az szálláson vígan volt.

Hogy azért az község is étlen ne maradjon, az ökröt egészlen megsütötték, megsülvén, abban egy falka kést ütöttenek, az szarvát megaranyazták, az bor csatornán kádakban folyt, egy falka kenyér tekenyőkben ott állott, ott akinek kellett, ivutt, vígan volt, senki nem tilalmazta.

Mikor osztán asztalnál mind az vőlegény, mind az örömatya s -anya vendégi jóllaktanak, és az gyümölcset elszedték (az gyümölcs penig volt mind ezüst s nagyobbára aranyas csészékben; ott még láttál volna mindenféle liktáriumokat, portai s velencei nádmézből csinált confecteket, de az étkek között is nagy aranyas pástétumokot is láttál volna), asztaltól felköltenek, az asztalokat az palotából vagy színből kihordották, az főgazda szép ceremóniákkal, térdhajtásokkal táncot kezdett osztani. Az első táncot járták az násznagy és nyoszolyóasszonnyal, az vőlegény az menyasszonnyal, az vőfély az nyoszolyókisasszonnyal. Mikor ezek hármat táncoltanak volna, az második tánc volt az örömatya tánca, aki táncolt az örömanyával, utána, ha több gyermekei voltanak, még két pár gyermekei, ha azok nem voltanak, az közelébb való két pár atyafiai; azután rendre táncoltanak. Következett azután az lengyel változó, némelykor az egeres- és süvegestáncok, azokot követte az lapockástánc, az lapockástánc után volt még két-három tánc. De azonban az menyasszonyt egy külön házban bévitték, ott újonnan tiszta fejér köntösben felöltöztették, vagy ha azelőtt fejér köntösben volt, rendszerért zöldben, noha más színben is láttam (mert vedd eszedben, mikor az menyasszonyt kihozták, és az vőfély az ajándékokot bémutatta, más köntösben volt, mikor asztalhoz kihozták, más rendbéli köntösben hozták ki, mikor elkapták, harmadik rendbéli köntösben öltöztették fel, és így az menyasszony lakadalma napján három rendbéli különb-különbféle öltözetben volt), az haját az fonadékból kifonták, azt szélyesen az hátán leeresztették, fényes, keskeny pántlikával közben felcifrázván, de azt is hosszan lebocsátván. Azelőtt jóféle gyöngyös, köves koronakoszorú volt az fejiben, de most virágból kötött koszorút tettenek az fejiben, és úgy felöltöztetvén, újólag az palotára vagy színben kihozták. Kihozván, az hegedüsök csakhamar vonni kezdették az menyasszony táncát; mikor azt el kezdették vonni, az menyasszonyt osztották az násznagynak, ki is kettőt-hármat kerülvén véle, kezet fogva odavitte, ahol az menyasszony apja, anyja, atyafiai állottanak, azoktól elbúcsúztatta. Sokszor úgy is usuáltatott, nem akkor búcsúztatta el az násznagy az menyasszonyt, hanem harmadnapján, mikor az egész násznépe el akart indulni (vedd eszedben itt azt is, hogy az menyasszony lakadalma első napján semmit sem táncolt, elment ugyan, akinek osztatott, de csak sétált). Mikor penig az násznagy búcsúztatta az lakadalom napján az apjától, anyjától az menyasszonyt, az menyasszony akkor az apja s az anyja előtt térdre esett, és legelsőbben az apja és azután anyja lábaihoz borult, és az násznagy az apjától és anyjától elbúcsúztatta, megköszöntetvén véle az többi között, hogy atyai- s anyaiképpen felnevelték, s gondját viselték, s most is tisztességesen férjnek adták; avval az menyasszony apjának, anyjának kezeit s némelykor lábait is megcsókolta, az apja s az anyja is az leányokot megcsókolták. Azután az násznagy az menyasszonyt az vőfély kezire adta, az vőfély egyet került véle, azonban eleiben állottak rendszerint hat forgós ifiú legények, kinek-kinek egy nagy égő szövétnek az keziben, azok az vőfély előtt, de az vőfély után is egynehány pár táncolt, az vőfély után penig mindjárt volt az nyoszolyóasszony, az kisnyoszolyókisasszony kezit fogván, még három pár táncot jártanak. Mikor az harmadik táncot tárták volna, jel adatván, az szövétnekes ifiak az ajtó felé kezdettenek nagy hamarsággal, csaknem futva menni, az vőfély az menyasszonyt utánok vezette, az vőfély s menyasszony után kísérve mentenek az nyoszolyóasszony, kezit fogván az nyoszolyókisasszonynak, az menyasszonyt az vőlegény hálóházába bévitték, s az vőlegénynek az vőfély praesentálta, feláldván őket szép áldásokkal, azután az vőfély az kardját kivonta, és karddal az menyasszony fejéről az koszorút lemetszette, és az kardja markolatjáig lebocsátotta, mezítelen levén az kard (az azért volt, hogy emlékezzék meg az menyasszony, hogy mivel szűzességinek jegyét, az koszorút karddal veszik le, úgy viselje magát az szent házasságban, hogyha azt megmocskolja, kard lészen az fején), azután az vőfély jó éjszakát vett az új házasoktól, és az nyoszolyókisasszonynak kezit fogván, mezítelen karddal, az koszorú az kardban lévén és az szevendékhordozók előtte menvén, az lakadalmos helyre visszament. A nyoszolyóasszony az menyasszonyt levetkeztette, az vőfély penig az nyoszolyókisasszonnyal hármat-négyet fordult, azután az kardból az koszorút az földre vetette, és azt néggyé vágta, jelentvén, hogy már vége vagyon az menyasszony leányságának; azután egymástól jó éjszakát vettenek. De mind az leánykapás, mind az álomra menés rendszerént hajnal felé volt; ha penig álgyú, tarack vagy szakállas volt, mikor az menyasszonyt kapták az vőlegényhez, erősen lőttenek.

Megvirradván penig, mikor gondolta az nyoszolyóasszony, hogy az új házasok felköltek, bément, az új menyecskét felöltöztette abban az öltözetben, amelyeket odafel írék, hogy az vőlegény küldött ajándékban, az fejét penig pártával és igen szép orientális gyöngyökből köves főkötőben csinálták bé. Az régi magyarok az új asszonyt azért nevezték menyecskének, hogy az jó feleség olyan, mint egy kis meny vagy menyecske, aminthogy az gonosz asszony bizony igen nagy pokol és gyehenna. Felöltöztetvén, legelsőbben az férjinek megmutatta, azután az apjához és anyjához bévitte, akkor az új asszony szüléinek kezit megcsókolta. Minekelőtte penig felköltenek, az muzsikások az vőlegénynek és menyasszonynak, násznagynak, vőfélynek, nyoszolyóasszonynak, kisnyoszolyónak, másoknak is, ahová érkeztek, hajnalnótát vontanak.

Mármost, másodnapján nem nevezték tovább vőlegénynek és menyasszonynak őket, hanem újházasoknak, úgy is ittanak egészségekért; az násznagy, vőfély, nyoszolyóasszony, kisnyoszolyó nevek megmaradtanak mindaddig, amig az új menyecskét hazavitték az férfi házához, és ott is, amíg az lakodalom egészen véghezment.

Ha katolika volt az új asszony, azt másodnapján béavatták. Azon aznapon penig jó reggel az vőfély lóra ült, házról házra eljárta az vendégeket, úgy marasztotta meg arra az napra ebédre; az táncot is aznap nem az gazda, hanem az vőfély osztotta; az vőfély aztán, akkor gazda lévén, készítette az felestökömöt és az mézes bort, akit csókos pohárnak híttak. Azonban penig míg az felestököm készült, már azelőtt az palota vagy szín előtt egy meghántott (némelykor kettőt is toldottanak essze) fenyőfa fel volt állítva, annak az tetejin fúrás volt, és az fúráson fa általtéve, akin aki felhághatott reá, odafel megnyugudt; az hántott fenyőfát penig faggyúval, hájjal erősen megkenték, az fa tetejin volt két, három, négy arany, és négy-öt sing posztó s egy palack bor; arra hogy felhághassanak, sokan próbálták, az urak azért avval múlatták magokot, amint az felhágást próbálták, de az sok közül csak találtatott, aki felhágott, ott osztán az említett keresztfán megnyugudt, az bort az palackból megitta, és az arany és posztó övé volt. Elkészülvén az felestököm, az vőfély mint gazda az vendégeket leültette, s maga is leült; legelsőbben elhozatta melegen az mézes bort (ott ültenek az új házasok is), abból rendre ittanak, s mikor ittanak, osztán az ital után az férfiak és asszonyok egymást csókolgatták; azután az vőfély elhozatta az étket, és vígan felestökömöztek; de az felestököm igen sokáig nem tartott, felköltenek, és amíg az ebéd elkészült, táncoltanak; az ebéd volt estvefelé. Az ebéd előtt mintegy órával az asszonyok elmentenek; és amikor az ebéd kész volt, akkor már az násznagy volt az gazda és az nyoszolyóasszony az gazdasszony, az asszonyok megint eljöttenek, és az vendég, amint leírám, rendre mosdódván, leültenek, az étket elhozták. Az nyoszolyóasszony akkor annyi bélest süttetett, amennyi asztal volt, azokot nyoszolyóasszony bélesinek hítták, de egyet külön süttetett, mintegy az vőfély számára; azt penig így készítette: úgy sütötték, mint az jóféle bélest, szintén olyan tésztából, de belől, ahová rizskását, őzmáját vagy mézes szilvát etc. szoktanak tenni az jóféle bélésben, abban az bélesben egy-egy tenyérnyi vagdalt ruhákot raktanak, és keresztül-kasul sűrűn rézvesszőköt raktanak, felyül tésztával béborították, és többivel együtt úgy sütötték, s úgy vitték az asztalhoz. Amely vőfély tanulatlan volt, nekiesett az késivel, hogy felbontsa, semmire nem mehetett, gyalázatban maradott, az expertus tanolt vőfély elsőbben az villájával megnyomogatta felyül s beszúrogatta, mindgyárt esziben vette, hogy micsodás béles, osztán szépen az villájával tángyérra kiszedte az rézvesszőköt, azután mind az darab ruhákot belőle ugyanazon tángyérra, az nyoszolyóasszonynak gazdálkodott véle, az többi részit tepsiástól kiadta. Olyankor az nyoszolyóasszony neheztelt, hogy kitanálták mesterségit, az vőfélyt penig mindnyájan megdicsérték. Mindenik nap penig kalács elég volt, az gazdasszonyok megkérdették mindenkor, hogy ettenek-e az kalácsban, ha mondották: jól ettenek, azon örvendeztenek, ha penig mondották, hogy nem ettenek, azon megszomorodtanak; de még az házi gazdasszonyok is megharagudtak, ha az kalácsból az vendég nem evett. Lakodalomban penig nagy úriasszony volt a főgazdasszony, más főasszonyok és vice gazdasszonyok voltanak. Nem vala akkor vajas étek, hanem igaz szalonás magyar étkek valának; mert mikor az német Erdélyben béjöve, amely magyar németnél ebéden volt, rendszerént elcsapta az német étek az hasát, úgyhogy alig tudta megállítani; azért is akin szorulás vagy kólika volt, német asztalhoz mentenek, és vajas étket ettenek, és megindult az hasuk, aminthogy én magam is egynéhány magyart esmértem, aki azt cselekedte. Ha akkor tekenyősbékát ettél volna, más egy pohár bort sem ivott volna veled; ha az mostani világ szerént mondottad volna: silgrod, elcsodálkozott volna, micsoda szíj drótot emlegetsz. Akkor azért vígan lakván és iván, asztaltól felkeltenek, azután éjfélkorig s még tovább is táncoltanak. Tudom, hogy csak egy lakadalomban, amelyben az regnáns fejedelem jelen vala, csak az kárpit, akit az asztal feli csináltak vala, ötszáz oroszlányos talléros vala, úgy hozták vala Konstancinápolyból.

Mikor harmadnapján az új házasok az szüléi házától el akartanak menni (már azelőtt két kancellista deákkal vagy két nemesemberrel valami parafernumot adtanak, legkisebbig felíratván, szekérre rakatták), akkor az menyecske anyja az násznagynak, nyoszolyóasszonynak, vőfélynek, nyoszolyókisasszonynak ajándékot küldött, úgy az násznépe közül az elévalóinak egynéhány arany, ezüst skófiummal, selyemmel varrott keszkenyököt, az násznagynak selyemmel szőtt, fejér selyemmel szépen megvarrott, szélyes fejér csipkével ujjait megcifrázott inget is küldött. Az leány apja penig, elmenvén az násznépe, akkor harmadnapon az gazdákot vendéglette meg, tudniillik az lakadalomban valókot, s azokot mind megajándékozta, köntösnek való angliai posztóval, arannyal, tallérral, nyuszttal, paripával, kit-kit az maga hivatalja s szolgálatjához képest. Vedd eszedben, kedves olvasóm, hogy én itt, amennyiben eszemben jutott, az nagy lakadalmakot írám le, de ebből eszedben veheted az alábbvaló lakodalmakot is, mert azoknak is csak az volt az fundamentuma, ha az pompa szintén úgy ki nem tölt is.

Hazavivén az új feleséget az új házasember, ott is harmadnapig vígan voltanak, táncoltak; akkor, harmadnapon az vendégek elmentek, az új házasok úgy éltenek, amint lehetett, ritkán igen jól, csendesen élt, talán többet heregve, morogva, kocódva, hogy több víg napok sem volt talán az lakadalmok napjánál azok közül is, akik ilyen pompával házasodtak; akik még meg nem holtak, élnek ma is, akik penig megholtak, azoknak a temetésit is majd meglássuk.

A régi magyarok az keresztelőt is nagy pompával, vendégséggel vitték véghez; szintén úgy, mint az lakadalomban, gazdák voltak, noha az közel sem ment olyan pompával véghez, mint a lakadalom.

Mikoron valamely úriember megholt, azoknak feleségek, ha szintén fél esztendeig el nem temetheték is a férjeket, amely házánál volt akkor, mikor megholt az ura, onnét másutt való házában vagy jószágában nem ment; még ott is ki nem ment az udvarra, sőt asztalhoz sem ment ki, mint azelőtt, ebédre, vacsorára, hanem csak benn ült, s ott evett. Amely házban megholt az ura, oda sem ment bé még az temetés után is, sőt az jámbora az asszonynak, teljes életiben sem ment abban a házban.

Mikor valamely úr, házán kívül, kivált valami városon, megholt, azt rendszerént harmad-negyednapján koporsóban tették, akkor éneknél s prédikációnál egyéb nem volt, ritkán búcsúztatás, az katolikusoknál háznál mise de requiem, az más vallásoknál ritkán volt magyar oratio is. Az koporsót belől vagy bársonnyal, vagy matériával vonták bé, akitül mint tölt ki, magát az halottat rendszerént matéria köntösben nyújtóztatták ki, vagy bőrös kapcás nadrágban, vagy csak matéria- vagy szép gyolcskapcában, az feje alá tettek vagy bársonyvánkosokat, vagy amint az hintóban leírám, portai drága vánkosokat, az vánkosra az feje mellé szép nyusztos süveget. Azelőtt régen penig, amint feljebb írám, posonyi süveget vontanak az fejiben, az keziben valami szép skófiummal varrott keszkenyőt alábocsátottanak; ha katolikus volt, az keszkenyein felyül állott az olvasója; az lábára térdig terítették az szemfedelet, amely volt vagy fátyolból vagy drága patyolatból; körös-körül az szemfedelen volt szélyes, igen vékony cérnából szőtt, némelykor ezüst vagy aranyfonallal elegyített fejér szélyes csipke; az nyújtószéken volt valami szép portai skárlát szőnyeg, az nyújtóztatópad alatt volt nagy öreg diványszőnyeg; ha katolikus volt, az fejénél két nagy viaszgyertya, úgyszintén az lábánál is. Mikor koporsóban tették, az koporsónak az fenekire némelykor tettek gyalu alól kihullott forgácsot, némelykor hamut, azt szép gyolcslepedővel bécsinálták vagy bévarrották, az feje, könyökei, dereka, lábai alá szép fejér matériából vánkosokat csináltak, a koporsóban úgy tették bé osztán az testet, az süveget a feje mellé az koporsóban bétették. Láttam másutt is, de kivált az magunk temetőjiben a régi posonyi süvegeket, és ha harcon esett el, veres posonyi süvegben temették el az olyat, de az selyem volt, s nem volt kivágva együtt is. Egy-két drága gyűrűt is temettek el az kezin.

Az asszonyokot többire mind fejér szoknyában, vállban, előruhában öltöztették fel, koporsóját kívül az nagy rendeknek fejér bársonnyal vagy tafotával, az alábbvalóknak fejér gyolccsal vonták bé. Az házas férfiak koporsóját, kivált az urakét, fekete vagy setét meggyszín bársonnyal, az alábbvalókét fekete bakacsinnal, az ifjú legényekét zöld kamukával, vagy tafotával, sőt az nagy úrfiakét zöld aranyas matériával, az egész koporsót sűrű bokrétákkal, odavarrva az koporsó fedelihez, megrakták, az koporsó közepire tisztítóseprűforma tollat bársonyban varrva szegeztenek. Az kisasszonyok koporsójára is fejér selyem matériát, az alábbvalóknak fejér gyolcsot vontanak koporsójára, s az egész koporsó fedelit, oldalán sűrűn virágokkal, koszorúkkal megrakták. Az katolikusoknál mindenütt az koporsó tetejin más szín matériából kereszt volt. Az asszonyok ujjaiban felesebb gyűrűköt temettenek, sőt némelykor medályt, nyakszorítót, még aranyláncot is.

Mikor penig idegen helyt holt meg valaki, és hirtelen az koporsóra való bársony vagy matéria készen nem volt, az koporsóra valami szép portai szőnyeget tettenek. Az fenn megírt koporsóbatétel után az társzekér készen volt, az koporsó alá feles tövisfát tettenek, hogy az test ne rázódjék, az koporsót arra tették, az társzekeret penig küljel fekete posztóval béterítették, amíg az kerekeit is béfogta, s az földön jó bővön vondozódva leért. Mikor osztán mindenképpen készen voltak, az deákok és papok legelől mentenek, azután az urak, főrendek és az község ment, azok után ment az szekér az testtel; ha felesége volt, az hintóban késérte, de az bőrököt mind lebocsátották; ott voltak az gyermekei, és ha feles asszony, atyafi volt jelen, azok is mind hintóban, de az bőrököt lebocsátván, úgy késérték. Az fekete posztónak az szélyit kétfelől hat legény fogta, ha katolikus volt, hat szövendéket is vittenek kétfelől, és így énekszóval kikésérvén az városból, az keserveseknek némely része akkor visszament, úgy az késérők is, az testtel az háza felé indultanak, és eleire hírt tévén az olyan faluknak, amely faluk az megholt úr vallásán voltanak, onnét az papok és deákok majd az határszélyig az test eleiben jöttenek, énekszónál vitték által az falun, majd azon falunak határszélyéig, ott is az hat legény kétfelől fogta az szekeren való posztó szélyit, mert másként, mikor közönséges úton mentenek, az posztó fel volt csinálva, hogy el ne szakadjon, vagy meg ne sárosodjék. Hallottam régi emberektől, az nevit is megmondották, de az nevit elfelejtettem, hogy az elmúlt saeculumban (mert azoknak az embereknek az ideiben volt, akik nékem beszélették) egy úr meghalt az országgyűlésiben, az felesége véle nem volt, mert otthon maradott volt, semmit nem is tudott az ura halálában mindaddig, valameddig az leírt szekér az ura testivel az kapun bé nem kezdett menni; akkor az asszony az tornácban állott, s kérdi, micsoda szekér az, mondják, hogy az megholt ura testit viszik, akkor az felesége, az asszony hanyattá esik, és mindjárt szörnyű halállal meghal. Az fejedelem felbontatván az testit, hát az urán való búsultában az szíve kettéhasadott volt. Vajon hány asszonynak hasadna meg ma a szíve Erdélyben ilyen módon az ura halálán? Késérték az testet atyafiak s idegenek is sokan.

Mikor penig akármely falun az testet általvitték, akármely valláson volt, mindenik faluban az test eleiben harangoztak, sőt nemcsak abban az székben vagy vármegyében, ahol az megholt test feküdt, sőt más vármegyékben, székekbe, valahol az megholtnak jószága volt, vagy csak kevés portiója is, valamíg eltemették, mindennap kétszer harangoztanak. Ha katolikus volt, mindennap viaszgyertyákot gyújtottak, s az halottas háznál bizonyos zsoltárokot énekeltenek, sőt az test felett gyakorta szentmise is volt, de requiem, az más valláson lévő prédikátorok könyörgést, vasárnapokon prédikációt ott tettenek, mikor az faluban az maga religióján lévők voltanak. Mikor osztán az testtel hazaérkeztek, ott, ha katolikus volt, újólag szentmise volt, de requiem, énekelve és prédikáció, az más vallásúaknál csak prédikáció és énekszónál valamelyik boltban vagy alkalmatos helyre az testet addig bétették, amíg az temetéshez hozzákészülhettek. Mikor osztán az temetéshez hozzákészültenek, napot rendeltenek, az rendelt napra az atyafiait, és ha nagy ember volt, az ország catalogusa szerint az ország rendeit levél által az asszonyokkal együtt elhítták.

Az koporsót penig, amint leírám, bévonván, az koporsót ezüst, aranyas fejű szegekkel igen gazdagul külyel béverték, és hogy az aranyas fejü szeg jobban kiadja magát, az koporsót fekete bíborral vonták be, s azt szegezték az koporsóra az aranyfejű szegekkel; azonkívül az koporsójára mind férfiaknak, mind asszonyoknak szegeztenek tizenkét selyemmatéria képíró által írt címereket, azt holtnak címerit. Az háznál, ahol a temetés volt, szín volt elkészítve, az szín közepin jó magos sámoly, hol az testet és keserveseket az nép megláthassa, az fekete posztóval bé volt vonva egészlen, úgyhogy az földet egy darabig bélepte; az szín is belől fekete posztóval bé volt vonva egészlen, úgy külyel is az ajtaja tájékán imitt-amott azon is feles papiros címer volt felraggatva; az prédikáló szék is fekete posztóval bé volt vonva, azon selyemcímerek voltanak; ha katolikus volt, az oltár eleit és zsámolyát fekete posztóval bévonták, ott is az oltár előtt selyemcímerek voltanak. Az keservesek mentől durvább fekete posztóban öltöztenek, az mentéjek bérlése fekete báránybőr volt, fekete szőrsinór körülötte, fekete szőrgomb, az övök vagy fekete szőrsinór, vagy fekete posztószély, fekete nyestes süveg durva posztóból. Az asszonyok kendervászonból burkot csináltanak az fejekre, azt megfeketítették, hamuszín volt, azt az hátokon leeresztették, hogy az földön vonszolódott az farka, azt penig az háta közepin még egy helyt az közepin felakasztották, ott egy darabig hármason függött az burok. Az keserveseknek, kivált feleséginek, leányinak, testvér, közelvaló atyafiainak, egyszer ványolt fekete posztóból palástjok volt. Mikor az temetés közelített, azelőtt egynehány nappal az fő és vice gazdák eljöttenek (mert amint odafel írám, hogy az lakadalomban gazdák voltak s gazdasszonyok, úgy voltanak az temetésen is), azok mingyárt az temetéshez kezdettenek készülni; benn aki elfért, az többinek penig künn az faluban szállást rendeltenek, kinek-kinek az ajtajára cédulát ragasztottanak (úgy volt az lakadalomban is, hogy ki-ki az maga szállását megtudja). Elérkezvén penig az temetésre az vendég, kinek-kinek hány cselédje van, számban vették, olyan aki fenn az torban jelen nem lészen, azután, mint szintén az lakadalomban írám, mikor az prebendáért mentenek, az gazdák azoknak cédulát adtanak, vitték az prebenda osztóhoz, és ott mindent annyit adtanak, amennyi az cédolában volt, mert itt is az bora is kinek-kinek kijárt.

Eljővén az temetésnek napja, azelőtt az atyafiak legalább egy nappal némelyik előbb is bégyűltenek, sokan az temetés előtt való nap, béérkeztenek az vendégek is. De az urak, főrendek, nemesek temetésire még az idegen emberek s asszonyok is cifra köntösben nem mentenek, hanem mentől közönségesebben lehetett, úgy öltöztenek, sőt afféle alkalmatosságra nemcsak gyászköntöst, hanem színes posztóból valót külön tartottanak, szederjes, violaszín posztóból valót, azon csak selyemsinór, selyemgombok voltanak, az nagy uraknál is olyan színű, mint az köntös, selyemövet külön tartottanak, az is csak selyemmel volt gombozva. Az asszonyok is minden cifra köntös nélkül voltanak, fejeken hosszú fekete fátyol, az nyakban bársonypalást, az nyakokon igen apró fekete gyöngy, fekete kláris öv, az szoknyájok szederjes vagy violaszín posztóból vagy matériából, azon is az olyan fekete selyemcsipke vagy galand; egyszóval, megmutatták, hogy halottas, nem lakadalmas házhoz mentenek. Kisasszonyokot, nemesleányokot nem volt szokás temetésre vinni; ha vitték is, szállásokon maradtanak, hanem ha az megholtnak közelvaló atyafiai voltanak. Ha valamely idegen férfi vagy asszony cifra köntösben ment volna temetésre, megcsúfolták.

Az napján penig az temetésnek az megholt embernek az özvegye egy külön házban ment, ott sírván, némely atyafiai vigasztalták. Mikor osztán mind egybegyűltenek az színben, az papok s deákok készen voltanak, mind fekete posztóval bévont székeken ültenek, igen ritkán voltak azok szőnyegesek. Akkor, ha tanácsúr volt, tizenkét számú, ha penig tanácsúr nem volt, kinek-kinek állapotához képest, az szín mellé vittenek aranyas, ezüst, köves, szerszámos, bocskoros, tollas, bőrökkel, amint odafel írám, cafrangokkal felöltöztetett úri paripákot, azokot rendre állították az szín mellé, azok ott kapáltak s visítottak; azonkivül egy jámbor lovat öltöztettek fel földig tiszta fekete bakacsinban, annak csak az szeme látszott ki, azt az szín eleiben állították; már azért azelőtt jó idővel aki ezen bakacsinban öltöztetett lóra ült, fejében sisak lefüggve, páncéllal az nyakán, derekában páncéling, az két karján két karvas, annak az kutyafüle felé páncél volt, az kezeiben fekete, hosszúnyelű zászló, kard s buzogány, az testnek az feje felé állott, ha ezüstcímer volt, más feketében, azt tartotta az fejinél. Még volt más ember, cifrán felöltözve, páncélban, sisakban, aranyas karddal, az páncél is vagy ezüstös vagy aranyas; az volt ezüstös-aranyas fegyverben felöltözve, annál nagy aranyas zászló, kinek egyfelől az megholtnak az címere, másfelől valami szép epitaphium, az is az holtnak fejinél állott, s ott tartott az nagy aranyas zászlót (mert az testet még hajnalban bevitték az színben, és az leírt sámolyra helyheztették). Így elkészülvén, az katolikusok katolikus módon, más ki-ki a maga vallása szerént, az éneket elkezdette, akkor az katolikusoknál az oltáron és az test körül az gyertyákat meggyújtották, és az népnek, kinek-kinek érdeme szerint, az gyertyákot és az címereket, az embereknek az eleiknek és az papok eleinek matéria címert adtanak, az többinek papiroscímert. Voltanak az megholtnak dicséretiről való kinyomtatott versek is chartákon felfüggesztve. Azonban hat feketében való ifjú az test mellett hat szevedéket tartottanak, az fejinél és lábánál nagy gyertyák égtenek, azután az keservesfogók mentenek az keservesek házában, ottan, az főgazda elrendelte volt, ketten-ketten egy-egy keserves asszonyt fogtanok; az keserves férfiak penig elébb ilyen renddel jöttenek ki az színben: legelől az sógorságok, azok után az távulabb való atyafiak, azok után az testvératyafiak, azután ha vejei voltanak, legutól az maga fiai, vagy ha ifjú legény teste volt, az apja, vagy ha apja nem volt, az testvérbátyja vagy öccse. De mikor leültek az színben, az koporsónál való székben az közelebb valók ültek, az többi ugyanott hátul az székben. Az asszonykeservesek is ilyen rendet tartottanak. Mikor késérték temetni, akkor is így mentenek; mint az keserves férfiak, mind az asszonyok előtt jött egy-egy gazda, mint egy-egy hopmester, igen szép lassan; az megholtnak fiai voltanak, az apjoknak az fejihez állottanak, és az egész temetés alatt ott állottak talpon, az keserves asszonyok penig nagy sírással, zokogással s jajgatással jöttenek ki, s kivált az felesége s leányi; azokot az gazda az koporsó mellé ültette, s azok koporsóra borulván, ott siratták. Ha koporsóbétételkor jelen voltak felesége és leányi, szintén olyan pompával vitték az keserveseket. Ha férfi temetése volt, az szolgák feketében mind az lábánál állottanak végig, ha penig asszony, az frajok gyászban, burokban állottanak az temetés végiig az lábánál, és ott siratták végig, bédugván szemeket.

Ezek után az katolikusoknál elkezdődött az énekes szentmise, de requiem, más vallásúaknál az könyörgés és prédikáció, az prédikáció után minden valláson rendszerént az deák oratio, az oratio után voltak az búcsúztató versek; azokot vagy valami szép szavú két gyermek mondotta, vagy valami jó szavú deák; ott elbúcsúztatták feleségitől, gyermekitől, atyafiaitól, barátitól etc. Mikor ezek mind véghezmentenek, az hintókot már az gazdák az szín eleiben állítván, az deákok, papok elől megindultanak, azok után voltanak az trombitások és töröksíposok, egy verset az deákok énekeltenek, más verset az trombitások és töröksíposok fúttanak, de azoknak temetésre olyan keserves nótájok volt, hogy még az férfiakot is sírásra indították, az asszonyokot penig éppen zokogásra. És mind az deákok énekeltenek, mind ezek fúttak éppen az temetőhelyig, ott is mindaddig, valamint az testtel elérkeztek és letették, az keservesek is elérkeztenek és az testet körülülték.

Ha az temetőhely távul volt, az testet azon szekeren vitték, akit odafel leíránk, ha penig az temetőhely közel volt, hat vagy nyolc ember az testet rudakon vitték. Ha az temetőben templom nem volt, ott is szintén úgy, mint az háznál, hasonló apparátussal színt csináltanak, és abban volt az isteni szolgálat: ha penig az temető templomban volt, ott, kivált az katolikusoknál, nagy cifra castrum doloris volt, azon sok gyertya, szimbólumok, címerek, versekkel írott charták, s abban tették az testet.

Az töröksíposok és trombitások után mentenek az urak hintai, azután ment az község, az község után vezette két-két ember az cifrán felöltöztetett paripákat, azután mentenek az férfikeservesek hintai, az férfikeservesek után mentenek lóháton az test előtt az fenn említett két páncélban öltözött emberek; akinél az aranyas zászló volt, és aranyas fegyverben volt maga is, az ment szerszámos cifra paripán; akinél az fekete zászló volt, az ment az bakacsinban öltözött lón. Az ezüstcímert feketében az fejinél gyalog vitték. Az test után mentenek az keserves asszonyok hintai, azután az többi úri és főasszonyok hintai, azok után az asszonyi község. Mikor osztán az temetőben bételepedtenek, szintén úgy volt minden ceremónia, mint fenn az háznál lévő színben. Mikor az egész ceremóniának vége volt, ha fiai voltak és az közelebb való atyafiai fogták az koporsót, noha másak is segéltettek, és azok vitték az testet az sírig; mikor osztán az sírban bétették, az páncélban lévőtől elvették az fekete zászlót és kardot, azokot esszerontották, és az sírban az koporsó mellé bévetették, az ezüstcímert az templom belső oldalára felszegezték, úgy hasonlóképpen az aranyas zászlót az templomban nyelinél fogva felfüggesztették; az ott lobogott.

Az asszonyok temetése majd olyanformán volt, mint az férfiaké, csakhogy trombitásuk, síposok nem volt úgy; ha katolika volt, semmi oratio nem volt, az más valláson lévőknél volt magyar oratio; hasonlóképpen öltözött lovak sem voltanak.

Mikor hazamentenek az temetésről, az özvegy külön házban ment, aznap nem ett, hacsak mások láttára is. Az tornak penig ez volt az rendi: az papoknak és az deákoknak külön fogták más házban az étket, más házban az férfikeserveseknek, másban az asszonykeserveseknek, külön házban az uraknak, különben az nemességnek, másban az közrendnek, hasonlóképpen külön az asszonyok; még az szegény koldusoknak is külön helyre fogták az étkeket; de akármelyik asztalnál sem volt több két-két fogás éteknél, az étek után semmi gyümölcs nem volt, egymás egészségiért pohárt nem köszöntek, hanem rendre akinek mennyi kellett, annyit ivutt, felkeltenek asztaltól, és evvel vége lett az temetésnek.

Az regnáns fejedelem szabad úr volt, életnek, jószágnak, halálnak ura, s az törvénynek is, mint legfőbb igazságtévő előtt, előtte lett vége. Volt egész ország főgenerálisa, volt váradi generális, az székelyeknek külön volt generálisok: a váradi generális volt az Partium-belieknek generálisa, az székely generális az székelyeket vezette. Ha az erdélyi főgenerális elesett, az erdélyi egész vármegyéket az fejérvári főispán igazgatta harcon; ha az székelyek generálisa elesett, igazgatta az egész székelységet az udvarhelyszéki főkapitány; az generálisok ha elestek, az egész hadat rendre vezérlették az generálisok, és ha mind a három generális elesett volna, fővezér akkor volt az fejérvármegyei főispán. Az főgenerális után volt az ország főkancelláriusa, azután az ország kincstartója, és az statusok praesidense. Volt lugosi és karánsebesei bán is.

Mindenik vármegyében két főispán volt, az egy Hunyad vármegye és Partium-belieken kívül; ez egyikért azért volt, hogy egyik gyakrabban az fejedelem mellett volt, az másik az vármegyét igazgatta, vagy mivel akkor sokat táboroztak, egyik az hadban ment, az másik otthon maradott. Minden vármegyének külön zászlója volt. Azért is volt az vármegyében az két főtisztség, hogy az nagy emberek inkább consolálódjanak, és hogy egyik az másik miatt ne éppen azt cselekedje, amit akar.

Noha az deák munkámban is leírtam, mindazonáltal hogy maradváinknál nagyobb világosságban légyen az kettős főispánság, kik voltanak főispánok legutól Erdélyben az Rákóczi Ferenc fejedelem felkelésekor, rövideden leírom; merthogy osztán az említett fejedelem alatt vitézkedő malecontentus magyaroknak amnistialis gratiájok lőn, azután kezdődék az egy főispánság.

Az Rákóczi Ferenc fejedelem felkelésekor tehát főispánok voltanak; Fejér vármegyében Keresztesi Sámuel és gróf Pekri Lőrinc, Küküllő vármegyében gróf Bethlen Sámuel és báró Apor Péter, Kolos vármegyében gróf Bánffi György gubernátor és gróf Csáky István, Doboka vármegyében az említett gróf Bánffi György gubernátor és Bánffi Farkas, Szolnok vármegyében gróf Mikes Mihály és gróf Bethlen Ferenc, Torda vármegyében gróf Apor István és báró Haller István. Ezeknek egyenlő hatalmok volt.

Az egyes főispánok voltanak ezek: Hunyad vármegyében főispán vala az öreg Naláczy István, az Partiumban: Máramarosban vala főispán gróf Bethlen Miklós, Közép-Szolnok vármegyében báró Vesselényi István, Kraszna vármegyében kövesdi Boér Ferenc, kővári főkapitány vala gróf Teleki Mihály, az öreg Teleki Mihály fia, Fogaras vára és districtusa főkapitánya vala ugyan kövesdi Boér Simon.

A székelységen penig voltanak főkapitányok és főkirálybírók, azok is az sokszor említett Rákóczi Ferenc felköltekor ezek valának: Udvarhelyszéken főkapitány vala gróf Pekri Lőrinc, főkirálybíró gróf Gyulai Ferenc, Sepsi-, Kézdi-, Orbai- és Miklósvári-székinek főkapitánya vala gróf Mikes Mihály, főkirálybírája gróf Kálnoki Sámuel; Csíknak, Gyergyónak főkapitánya vala gróf Apor István, főkírálybírója Henter Benedek, marosszéki főkapitány vala gróf Bethlen Sámuel, főkirálybíró Sárosi János, Aranyosszékben Toroczkai István volt az főkapitány, és Szilágyi András volt az főkirálybíró. Az székelységen is csak az odafenn leírt amnistialis gratia után kezdének lenni csak főkirálybírák.

Ugyanaz székelységen voltanak vicekapitányok, vicekirálybírák, nótáriusok, perceptorok, hadnagyok, vicehadnagyok, zászlótartók, hadibírák, szállásosztók etc. A főkapitány csak az hadi dolgokat folytatta az vicekapitánnyal és hadnagyokkal, az főkirálybírák penig az vicekirálybírákkal és nótáriusokkal csak az törvényes dolgokat és egyéb politikumokot.

Mikor az főkapitány táborban ment, bizonyos embereket, legfeljebb Háromszéken százat (elhiszem, az több nemes székekben is proportionaliter) az táborozásból megmenthetett, akik neki fizettek; hasonlóképpen voltanak mentségesi az vicekapitánynak, hadnagyoknak, vicehadnagyoknak s zászlótartóknak, és az mintegy hópénz gyanánt volt. Voltanak penig mind lovas, mind gyalog hadnagyok, az gyalogokat darabontoknak hítták. Az főkirálybírónak felényi mentségese volt, mint az főkapitánynak, ha táborban nem ment, mert rendszerint táborban nem ment, hanem akkor, mikor az főkapitány vagy beteg volt vagy egyéb foglalatossági voltanak, amely miatt táborban nem mehetett; akkor az főkirálybírónak voltanak annyi mentségesi, mint táborozásnak idein, mikor jelen volt az főkapitánynak szokott vala lenni; amennyi mentségese volt penig az főkirálybírónak, mikor táborban ment, az főkapitánynak is, mikor ő is táborban nem ment, csak annyi volt. A régi szabadság szerént az királybírája avagy az főkirálybíró megdúlathatta az főkapitányt, de az főkapitány nem dúlathatta meg az főkirálybírót.

A hadnagyságok bizonyos falukból állottanak; ugyanazon faluk lovasainak, vagy lófő rendeknek lovas hadnagya volt, az gyalogoknak penig avagy darabontoknak gyaloghadnagya és az többi tiszti. A vicekirálybíróknak, mivel táborban sem tartoztak menni, mentségesek sem volt, hacsak az főkapitány ex speciali gratia nem engedett, mert szabadságában volt.

Az nemességnek, az első rendből állóknak külön hadnagyok, vicehadnagyok és zászlótartójok, zászlójok is külön volt; de azok az magok zászlóján kívül strázsát állani, portára menni nem tartoztanak, hanem mindenkor az főkapitány körül voltanak.

Bezzeg régen, mivelhogy nem valának ezek az éktelen, Istent méltó haragra indító káromkodások, mégpenig híre-helye sem vala, édes hazánkon is vala az Isten áldása. Mert emlékezem rá, gyermekkoromban nemcsak egy esztendőben, hanem többen is, nyolc forinton jár vala egy köböl búza, mégis oly bőv vala az kenyér, hogy bővebbet nem kívánhattál volna; hozták más országból búzánkért, gabonánkért az sok aranyat, tallért, akit szemeimmel láttam, s mint gyermek játszottam is véle. Az éhség előtt számtalan nemzetség takarodik vala édes hazánkban, vala az Isten áldása, mind pénzesedék, mind népesedék vala hazánk; de miolta az éktelen, Isten ellen való káromkodás béjöve, micsoda ínségekre s nyomorúságokra jutál, gondold meg, ó, Erdély országa!

Minden szitkozódások az férfiaknak, uraknak, nemeseknek, alábbvaló rendnek ez volt: Aha bustya vére, lelketlen kurva fia, pogány kurva fia, szamár kurva fia. Az asszonyoknak penig ez volt: Aha hamis életű, tűzre való, tűz kénjára való; most penig férfi, asszony, leány, ifjú legény széltiben mondja az adtát, teremtettét, huncfutot (bezzeg az húsz fontot értették volna régen, de mi az az huncfut, inkább elfutottak volna előle), ördög szánkázzék az szegény lelkeden stb., még az gyermek is, mikor szólani kezd, azokat tanolja legelsőbben meg. Ha az régi úri-, fő-, nemesasszonyok közül valaki azt mondotta volna, az akkori több tisztes asszonyok mintha mással fertelmeskedett volna, úgy tartották volna. Az ilyenekért áldana-e meg Isten, Erdély országa? Sőt még az bizony szót sem mondották sokan az akkori fő- s nemesasszonyok, s az gyermekeknek sem engedték mondani (bizony gyermekkoromban nékem sem engedik vala meg, hogy bizony szót mondjak), sőt más sok olyan úri-, fő-, nemesasszonyokot is ismértem sokat, akik soha bizony szót nem mondottanak, hanem mikor bizonyt kellett volna mondani, így szólott: Én ugyan nem, azt azért nem, elhiggye kegyelmed, úgy vagyon, nincs különben, igazán mondom s az többi. Most penig, úriasszonyokról nem szólok, de nemesasszonyok, nemesleányok is elegen vadnak, akik széltiben minden szemérem nélkül szaporán elmondják: Isten engem úgy segéljen, s úgy esküsznek, mint akármely nyíri pajkos katonák. Azért is nincsen Isten áldása országunkon, s nem várhatunk utolsó veszedelemnél egyebet magunkra. Egy oláhot felakasztanak háromforintos marháért, aki Isten ellen káromkodik, csak nevetik s elhallgatják.

Noha az erdélyi alázatosságról eleget írék odafel, ahol megírám, micsoda szeretetben éltenek az atyafiak, és tíz íznyig is bátya, öcsém, koma, sógor hítták egymást; itten csak egynéhány példával akarom megvilágosítani az erdélyiek régi nagy alázatosságokat; és noha mind tudom, micsodás méltóságos famíliákból valók voltak azok az alázatos urak, de hogy az mostani gőgös, kevély világban meg ne csemereljenek azon méltóságos uraknak maradvái, nevet nem adok, melyik méltóságos famíliákból voltanak.

Vala egy úr, aki székelyek generálisa vala, Fejér vármegyei főispán, tanácsúr, ország státusinak praesidense; vala penig octavális akkor Gyula-, most Károlyfejérváratt, amint azon úr praesidens szerszámos paripán megyen már fel az Táblára, csak elében áll egy kézdivásárhelyi varga, s elkezdi az praesidensnek: Maga, sógor, vétesse elé kegyelmed az törvényemet (Isten tudja, volt-e sógora, vagy sem); elkezdi a praesidens: Jere fel, sógor, az én hütömre, elévétetem. Nemhogy szégyenlette volna, sőt örvendezett benne; holott felmenvén az Táblára és praesideálván, mingyár kiáltja az egész Tábla és sokaság előtt: Sógor, hová lől: jere, perelj, amint megígérem.

Egy úr vala az egész országnak generálisa, tanácsúr, Fejér vármegyei főispán, embergyarlóságból egy fraja megesék tőle, s fiat szüle; meghalván azonban az generális, az testvératyafiai ezt az illegitimus fiát egész életéig, még az generális testvératyafiai is, mind öcsének, bátyának hívák. Ezt én magam is gyermekkoromban ismérém.

Ugyanaz fennírt székelyek generálisának egy igen közel való atyafia leány méne férjhez egy jobbágyhoz, attól az jobbágytól lőn megint leánya, az is jobbágyhoz méne férjhez; ez megöregedvén, valamikor az az említett méltóságos úr közelébb való jószágában ment, ahol az az jobbágyasszony lakott, mindenkor magához hívatta, nénjének nevezte: No, néne, mire van szükséged, megkérdette, és soha magától üresen el nem bocsátotta, pénzt mindenkor adott, azonban valami köntösre volt szüksége, mindenkor csináltatott.

Vala egy más méltóságos úr (mostani világ szerint szólván) székelyek főgenerálisa, az fejedelem főhopmestere, Küküllő vármegyei főispán, Csík-, Gyergyó-, Kászonszéknek főkapitánya, ennek vala egy igen szép kisasszony testvérhúga. Egykor egy magyarországi úrfi béjő nézésére, el is mátkásítja, lakadalmi terminust is tesznek; azonban azon házának alatta (mert annak az falunak is az nevit szántszándékkal elhallgatom) vagyon ma is nagy szénacsináló (székelyesen) tanorokja, az juhait azon úr abban tartotta; volt az juhoknak egy ifjú legénypakulárja, estve, mikor az juhokat hazahajtotta, elöl jött az juhok előtt furulyaszóval, s abban az tanorokban rekesztette az juhokat, ott is mind furulyált. Az kisasszony az ház ablakáról sokszor nézvén s hallgatván az oláh ifjú legény furulyálását, igen megszereti vala az pakulárt. Abban az kisasszonynak sem az apja (mert még akkor élt), sem az bátyja semmit sem tudtak, az apja penig akkor özvegyember is volt. Mikor másnap az lakadalomnak kellett volna lenni, sirató estvére odaérkezvén az vendégek, az leányt felöltöztetik, azalatt az kisasszony kimegyen, az pakulár ifjú legénnyel egy nagy erdőn általmennek. Le akarnak ülni az vendégek, keresik az kisasszonyt mindenütt, sehult sem találják, sem háznál, sem faluban; arról penig senki sem tudott volna gondolkodni, hogy az pakulárlegénnyel szökött volna el. Másnap az nász népe elérkezik; nincs mit tenni, jól tartják, menyasszony nélkül visszamennek. Egynéhány esztendő múlva megyen egy nagy erdőn az testvérbátyja, látja, hogy egy oláh feleségestől juhokat őröz, az oláhnénak hosszú zeke szoknyája, mezítláb; az szolgák közül senki meg nem isméri, hanem az hintóból az testvérbátyja; akkor odaküldi egyik szolgáját, izeni az oláhnénak, hagyja el azt az oláhot, menjen vissza, bizony úgy tartja, mint testvérhúgát, soha szemire sem veti cselekedetit; azt izeni vissza az oláhné: azt ő bizony soha el nem hagyja, ha egyszer szerette, halálig szereti. Az oláhtól egy fia maradott az kisasszonynak; felnevekedvén, az testvérbátyja az oláhnénak az udvarában béviszi, és amint jobbágya volt, manumittálja, armálist impetrál néki az fejedelemtől, megházasítja; Csíkban lovashadnagynak tészi, jószágot ad néki, Székely István nevet adnak reája. Ezt is az testvérbátyjának az fia teljes életiben bátyjának hítta.

Mivel ezen kis históriában, nem hiszem, hogy az méltóságos Petki família offendálódjék, mivel csak alázatos nyájasságnak kis históriája, Petki Farkas, az ifjú, egytestvér vala amaz nagy hírű Petki Istvánnal; ifjú legénységében szekérben lovakat fogatott, egynéhány csicsai asszonyokat, leányokat egybengyűjtött, felülteti az szekérben őket, maga lesz az kocsis, hogy Szeredában vigye az sokadalomban őket; ezt penig nem bujaságból cselekedte, mert akkori időben jámborabb volt mind férfi, mind asszony, leány, mint most, hanem csak tisztességes tréfából s maga mulatságából. Egyik asszony fel nem fér az szekérre, eleget könyörög, hadd ülhessen fel ő is, fel nem veszik, mondja nékik: Meglátjátok, bustya nősök, ha én el nem mehetek az sokadalomban szekéren, tü sem mentek el békével. Azonban egy szekérkerékből titkon az szeget kiveszi; az több asszonyok kacagják, hogy amaz egyedül teprenkedik; Petki Farkas mint kocsis megindul sebesen, az ostorral megsújtja a lovakot, az kerék kiesik az szekérből, feldől az szekér az sok asszonyokkal együtt, s mind egybenromlik; kiáltottak, sikoltottak az szekérben ült asszonyok, amaz asszony penig kacagta s csúfolta őket: Lám, megmondanám, bustya nősök, ha én nem ülhetek az szekérben, tü sem mentek ma békével az sokadalomban. Petki Farkas más szekeret hozat elé, akkor azt az asszonyt az többivel felülteti az szekérben, maga kocsiskodik darutollas süvegben, úgy viszi bé Szeredában az sokadalomban az asszonyokat, az egész sokadalom sokasága láttára. Most ha valaki olyan úrfi, de még egy alávaló nemesifjú legény olyan tisztességes mulatságot indítana, megbolondoznák érte.

Kivált az székelységen, mikor valamely úrfi vagy nemesifjú legény vígan volt, s táncolni akart, leküldött az faluban, az falusi leányokat esszegyűjtötte, az házához felvitette, virradatig is tisztességesen eltáncoltanak; még hogy legkisebb bujaság esett volna is, soha híre-helye sem volt.

Az öreg Petki István édesanyja, Lázár Erzsébet és Apor Lázár nagyatyám anyja, Lázár Borbára, egytestvérek voltanak; történik, hogy Petki István, az az nagy ember, jő Torjára Apor Lázárhoz mint atyafiához; Apor Lázár is hosszú asztalhoz készül, mert sok vendégi voltanak. Mikor leülnek asztalhoz, Apor Lázár egy bocskoros, zekés embert asztalhoz jól felültet; azt látván Petki István, magában csak törődik, mért kellett asztalhoz, kivált olyan elé ültetni az bocskoros, zekés embert; igen vígan vadnak ugyan asztalnál, de mikor felköltek asztaltól, nem állhatja Petki István, hanem félen híja Apor Lázárt, és kérdi tőle: Bátyámuram, miért kelle az hitetlen szamár zekés, bocskoros embert asztalhoz ültetni, kivált oly elé? Felele Apor Lázár: Aszt, öcsémuram, azért, hogy én bocskorban, zekében is meg szoktam becsülleni az nemesembert; az, ha megszegényedett, zekében, bocskorban van is, igaz, ős nemesember, szép, értelmes ember; akik utána ültenek, azok ki tegnapi, ki tegnapelőtti nemesemberek. Akkor mond Petki István: Tanolék ma bátyámuramtól (Apor Lázártól). Sőt teljes életiben mások előtt emlegette Petki István, mint tanolt volt Apor Lázár bátyjától; s nem is emlegette penig csak, hanem meg is tartotta. Adná Isten, hogy ma is vigyáznánk az szegény érdemes régi famíliákra; de mint vagyon dolga az régi famíliáknak, kérlek, keservesen observáld.

Elvégzem az alázatosságon Erdélynek az 1687. esztendő előtt együgyűségit. Gondolod talán, ez az utolsó két-három históriácska nevetésre való; de bizony nem nevetésre, hanem nagy oktatásodra vagyon, kedves olvasóm, ha jól meggondolod. Kévánom azért, adjon Isten hazánkban régi alázatosságot, együgyűséget, igaz atyafiszeretetet (amelyet bizony nem remélek, amint folynak az dolgok); mely ha meglészen, akkor Erdély is régi boldogságára s gazdagságára visszatérhet.

Áldassék, dicsértéssék, felmagasztaltassék örökkön-örökké Istennek szent neve, minekutána in anno 1687 az pogány török igája alól felszabadula, dicsőségesen visszamene édes hazánk az angyali apostoli szent magyar korona alá; apostoli szent hütünk nemhogy hervadást szenvedett volna, sőt naponkint szebb s meg szebb virágokkal zöldellik. Mindazonáltal szent hütünknek mint volt állapotja az 1687. esztendő előtt, leírni méltónak ítélettem.

Úgy vagyon, amint feljebb írám, hogy az különös személyek között nem vala az a pápista, kálvinista, lutheránus, unitárius; szép szeretetben éltenek; másként az apostoli szent relígió nem keveset szenved vala. Mit szenvedett penig, és mint meg volt szorítva, deprimálva, ha én semmit nem írnék is, eleget írtak az Approbata- és Compilata-béli articulusok.

Úgy vagyon, hogy az kálvinista fejedelmek idejiben is némelykor katolikus tanácsúr is megvolt, mint az mü értünkre Haller Pál, Haller János, Mikola Sigmond, Mikes Kelemen; voltak katolikus főtisztek, s voltak Tábla fiai, voltak több tisztek is, de azért volt, hogy nagy famíliák megtartották az Szent István első királyunkról rájok maradott szent hütöt állhatatosan. Bizony nem is volt az erdélyi vallások között addig olyan gyűlölség, amíg ez az két szó: Nostras, Vestras bé nem jött; mert nagy úri, nemes- és főemberek is, akik más valláson voltanak is, felesen az kolozsmonostori pápista iskolában taníttatták gyermekeket, sőt azt tartották, hogy az katolika iskola merő második udvar, amint nékem az azon időbéli katolikus mester, én időmben igen öreg páter Kőszegi Sigmond beszélette, mikor Kolozsvárott tanoltam, s az neveket is megmondotta. Értem magam is becsületes kálvinista nemesembereket, akik az katolika iskolában tanoltanak, és azon régi páternek hajdan tanítványi voltanak, s gyakorta látogatták jó szívvel azon öreg pátert, mint kedves mestereket, s ajándékozták is, kivált borral.

Megvévén penig in anno 1660 Váradot az török, amint bizonyoson értettem az akkori emberektől, az váradi kálvinista prédikátorok béjövén Erdélyben, azok kezdették legelsőbben azt az fertelmes két szót: Nostras, Vestras, és azok kezdették eltiltani az más vallású urakot s nemességet, hogy katolika iskolában gyermekeket ne taníttassák, mert nékik is vagyon iskolájok.

Márpenig Erdélyben csak az én értemre, mint volt az katolika relígio, lássuk meg; legelsőbben kezdem el az papokon. Kivészem az kolozsvári, fejérvári, udvarhelyi, gyergyószentmiklósi és némely urak mellett való papokot, kivészek az barátok közül öt-hat barátot, ki az falusi papok közül öt-hat plebánust, mert ezek mégis az akadémiákban tanoltanak, vagy az szegény barátok elküldötték az frátereket más országokra, s ott taníttatták. Az katolikus püspöknek nem vala szabad béjönni Erdélyben; Molduvában, Bákóban vala egy minorita barát, lengyel püspök. Mert grammaticából, syntaxisból, poesisből, ritkán rhetoricából is az barátok között írtak egy kis casust, avval bémentenek Bákóban, és ott felszenteltették magokot; és így könnyű volt az más vallásoknak terjedni, mikor az katolikus papok együgyűek voltanak. Egynéhányan valának ilyenek gyermekkoromban, de nagyobbára igen jó életűek voltanak, úgyhogy többet vittenek véghez jó példaadásokkal, mintsem tudományokkal. Clericusokra avagy kispapokra nem vala több fundátiónk, hanem Olomucban, Morvaországban fundált volt XIII. Gergely pápa két alumnus kispapra; ugyanazon pápa Austriában, Bécsben a Szent Borbála convictusában más két kispapot fundála Erdélyre; azután amaz nagy emlékezetű, nagy magyar kardinál, Pázmány Péter még két kispapra fundála ugyan Bécsben az maga nevirül nevezett collegiumban, fel is tévé fundationálisában, hogy az erdélyiekre kiváltképpen való gondviselés legyen. Ennyi fundátió volt csak Erdélyre clericusok avagy kispapok iránt mindaddig, amíg az nagy jó Isten, aki megengedi ugyan, hogy az Szent Péter hajója habozzon, de soha meg nem engedi, hogy elmerüljön, felgerjeszte némely szent hitekhez buzgó erdélyi lelkeket úgy, hogy ma Isten jóvoltából annyi fundátiót tettek, hogy amazok is megvadnak, mégis Nagyszombatban az Veres-collégiumban, ugyanott az Szent Albert szemináriumában, Kolozsvárott az clericusok szemináriumában, amint még most vagyunk Erdélyben, még bővön vadnak fundálva az clericusok, és nemcsak jó példaadásokkal, hanem tudományokkal is meg tudnak akárkinek felelni.

Fundált vala ugyan akadémiát Kolozsvárrá ama dicsőséges, örök emlékezetre méltó lengyel király, Báthori István, és ugyan Erdélynek dicsőséges fejedelme, Báthori Kristóf; fundált vala ugyan az említett szentséges XIII. Gergely pápa szemináriumot is ugyan Kolozsvárrá, az akadémia mellé; az király penig és az fejedelem fundálták vala az akadémiát az magok saját örökségekből.

Vedd eszedben itt, kedves olvasóm, melyik juristából olvastál valaha ilyen törvényt, noha az magok ártatlanságát már ezer úton megmutatták volt az jesuviták, de ámbár vétettek volna az jesuviták, ámbár méltán proscribáltattak volna, mégis micsoda igazsággal lehetett elvenni az Báthori István jószágát, amely örököse volt, és tulajdon csak iskolára s az ifjak tanítására adta, aztot mondom, elvenni az iskolától. De azt bizony csak elvevék, és az más vallású urak egymás között az tulajdon Báthori jószágot feloszták – bárcsak az vérnek adták volna vissza –, és így mind az akadémiánknak, mind az iskolánknak, mind a Gergely pápa szemináriumának nyaka szakadna.

Avval meg nem elégedének, hanem Kolozsváratt minden templomainkot elvevék, az piaci templom tornácában egynehány papunkot megölék, úgy egy jesuvitát az Farkas utcai templomban, az többit esszevagdalák, végtire az papjainkot Kolozsmonostorra csapák; mint menjenek bé csak Kolozsvárrá, és ott csak micsodás exercitiumok légyen, arról articulust írának az Approbátában, minden fundátiónkot az iskolától elvevék, megtilták, hogy rhetoricánál tovább az katolikusok ne tanítsanak, katholikus, se úr, s fő-, se nemesember gyermekei külső iskolában tanolni ne menjenek, annál inkább akadémiákra. Nosza, szegény katolikusok, tanítsátok, amint lehet.

Kolozsmonostoron tanítának, amint lehete, Várad megvételéig; hogy Váradot megvevé az török, már nem vala bátorságos az töröktől Kolozsmonostorott lenni. Bébocsáták ugyan az katolikus pátereket Kolozsvár városában, de micsoda ínség s nyomorúság alatt, majd meghallod. Az úri, fő s nemesség fizetéssel tartotta ételit gyermekinek, és kit convictusban, kit Monostoron az falun, kit az Monostorhoz közelebb, hostátban szálláson tartottak; de amaz Székelyföldiről jött szegény deákoknak semmi módjok táplálásokban nem volt, hanem azoknak az páterek mind Monostoron, mind azután, hogy Kolozsvárban bémentek, egy házat tartottak, azt szemináriumnak hítták; azután koldulni mentenek az katolikus urakhoz, főemberekhez és nemességhez, akitől mint tölt ki, mind búzát, mind pénzt úgy adtanak Isten neviben, s úgy éltenek az szegény deákok, s az nagy sonyorú kenyéren úgy tanoltanak. És attól fogva, hogy az fennebb leírt fundátiónkot elvették, mindaddig úgy volt, valameddig én Kolozsváratt hét esztendeig iskolában jártam, és ott tanoltam; mikor az kolozsvári iskolából kijöttem, és Nagyszombatban mentem tanolni, akkor is úgy hadtam el az 1693. esztendőben. Mert mindaddig, amíg én Kolozsváratt tanoltam, még templomunk sem volt benn Kolozsvár városában; ahol most az convictus temploma vagyon, ott vala egy ház, az is csak közrend ház vala, abban volt az szentmise; de abban igen kevés ember fért, hanem az szegény katolikusok, ki az ház híjára ment, és az fejit ott ledugta, s úgy hallgatta az isteni szolgálatot, némelyek az kapu boltozatja alatt voltanak, azoknak ott székek volt, némelyiket némelykor az nap sütötte, némelykor az eső verte az udvaron. Hanem egyszer az urak Kolozsvárrá gyűlvén, az páterek comoediát csináltanak, és annak frigyivel, hogy az theátrumot oda csinálják, csináltanak egy színt zsendely alá az udvaron, körös-körül az kert mellyéke mellé penig árnyékocskákot csináltanak. Hogy az comoediának vége lett, akik máshuvá el nem fértenek, azon szín és árnyékocskák alá állottanak az szegény katolikusok, úgy nem sütötte az nap, és nem verte az eső őket. De én magam értem, hogy azt is le akarták rontani az más valláson valók, de mivel Isten kegyelmességéből már Bécs alatt megverték vala az törököt, nem éppen annyira mernek vala az katolikusok ellen bátorkodni. Amíg én Kolozsváratt voltam, mint tanoló, mind úgy volt; az prédikáció volt, amint az misemondó ház grádicsán felmentenek, az grádicstornác végihez egy padot tettenek, s az volt az prédikáló szék, hogy mind benn az házban, mind az híjuban, mind az kapu alatt, mind az udvaron az prédikációt meghallhassák.

Harang sem vala egy is, hanem két jókora csengettyű, akikkel iskolákban csengettenek, misére, vecsernyére is azokkal harangoztanak, nem is volt szabad, ahol kálvinisták voltanak, amíg az kálvinisták elébb nem harangozzanak, addig harangozni.

Az szentmisemondó háznak az piac felől való résziben volt két bolt kétfelől, az Torda utca felől való boltot tartották sekrestyének; az Farkas utca felől való boltban tartották az egyet-mást, mert az kolozsmonostori templom egyet-mását is ott tartották. Az kőfal felé azon háznak volt keresztül egy bolt, azt kórusnak tartották, az orgona ott volt, s ott énekeltenek az deákok, körös-körül székek voltanak, azokban ültenek az mesterek, úrfiak és az nemesség fiai, az több résziben az több szegény deákság hallgatta az szentmisét és prédikációt. Annak az végiben volt egy más bolt, keresztül az is, abban az iskolához való egyet-másokot tartották, azon túl volt egy jókora bolt, azt convictusnak hítták, abban tanoltanak, háltanak privatim az úrfiak, fő- és nemesemberek gyermekei. Az előtt volt egy kis tornác, azon ki az utcára egy ajtó, de azt mindenkor zárva tartották. Azonkívül volt egy igen kicsiny bolt, abban lakott az mester, aki az grammaticát, syntaxist tanította, és ugyanaz viselt gondot az úrfiakra, fő és nemesember gyermekeire, mert az, aki az kis iskolát tanította, az convictusban hált. Azon túl volt egy bolt, amelyben az iskolák könyveit s némely egyet-mást tartották. Azonkívül volt egy ház, abban lakott az az mester, aki az rhetoricát és poesist tanította; annak háza előtt volt egy kis fedeletlen utca; azon túl az város kőfala felé volt faragott fábul elécsinált fedeletlen kert, amely elkertelte az convictus udvarát az szeminárium udvarától; azon kis ajtó volt lakaton, akin az rhétorok mestere általjárhasson az deákokhoz. Akkor pedig nem hítták az mestereket úgy, hogy rhétorok mestere, syntaxisták mestere, principisták mestere, hanem nagy mester, középső mester, kis mester; s az nagy mester viseli vala gondját az szeminarista deákoknak. Az úrfiaknak, fő- és nemesember gyermekinek sem vala szabad az szemináriumban menni szabadság nélkül, ellenben az szeminarista deákoknak sem az convictusban. Az szeminárium vala egy középszerű bolt, annak az végiben vala egy igen kicsiny bolt, azokban négy-öt rendiben, mind egymás felett volt az deákok ágyok; volt az közepin egy hosszú asztal, annál tanoltanak, és annál ettenek. De mivelhogy télben mind el nem fértenek azon két kis boltban, egy része az deákoknak járt hálni az városra az szegény katolikusokhoz, de mihelyen reggel csengettenek felkelésre, mindjárt az szemináriumban feljöttek, s mindaddig ott voltak, amíg estve lefeküdvésre imádkoztanak, azután mentek az szállásra. Nyárban penig az szeminárium híjában apró cellácskákot fontanak vesszőből, s azokban háltanak. Ezeknek az nagy mesteren kívül magok közül praefectusok volt, emptorok volt, aki az alamizsnából gyűlt pénzből húst és egyéb eledelt vásárlott. Volt egy nagy kétfülő fazakok, azt az emptor vitte valamelyik szegény katolikus emberhez az hússal együtt, azt ott megfőzték, az emptor más két deákkal tíz órakor az szemináriumban felvitette. Bezzeg nem volt megterítve az asztal, sem szék akkor az asztal körül. Mikor az étekkel elérkeztenek, az emptor az praefectus előtt tálokra kezdette osztani, mert öt-hat asztalra kellett az fazék étket osztani; minden asztalnál penig egy-egy öregdeák volt legalább, hogy reávigyázzon, hogy egyik az másik elől el ne kapja az húst vagy egyéb étket. Az első asztalnál volt első az praefectus, második volt az kántor, harmadik volt az sacristianus, negyedik az emptor, azután az iskolák szerént, aminthogy az asztalok is az iskolák szerént voltanak, az elsőbbeknek többecskét adtanak. Rendszerént kinek-kinek jó darab kenyeret adtanak; fizetett sütőnéjek volt valamelyik sütőben. Az vacsora olyan volt, mint az ebéd. Légelyekben az hátokon hordottak vizet az Szamos vizéről, az volt italok, ha pénzek nem volt; soha másszor bort nem ittanak, hanem sátoros innepekben, mikor az pátereket megcántálák, akkor adattak az páterek két-három veder bort nékik az cántálásban; az városon ugyanazon időben imitt-amott kaptanak egy kis bort. Amely pénzt cántálásokkal s temetéseken kaptanak, azt el nem volt szabad költeniek, hanem vitték az nagy mesterhez, és mindaddig az nagy mesternél állott, amíg az nyári dolog békövetkezett, akkor az nagy mester, kinek-kinek érdeme szerént az pénzt közöttök felosztatta. Nyári dologra penig kibocsátották, de rendszerént addig másuvá szabad nem volt menniek dolgozni, amíg az páterek szénáját fel nem takarták, és gabonájokat bé nem aratták; de az páterek készpénzzel jól megfizettenek az deákoknak, s amellett étellel is ugyan jól tartották, azért is az pátereknek igen jó szívvel dolgoztanak. Mikor az páterek dolgát elvégezték, szabad volt másoknak dolgozni, és amit úgy dologgal kaptak, kivált ki az magát hazul nem segélhette, azt esztendeig való köntösökre tartották; amely pénzt penig írám, hogy az nagy mester felosztott, azt rendszerént tartották papirosra s könyvekre. S úgy tanol vala az szegény katolikus deák, amíg én Kolozsvárt laktam, tudniillik az 1693. esztendeig egészlen.

Az szemináriumon túl, az város falához közel, vala egy rongyos ház, igen nyomorú kis ház vala, egy kálvinista késcsináló lakik vala benne; soha bizony sem pénzért, sem másképpen, amíg Kolozsváratt lakám, nékünk katolikusoknak nem adák.

Már megint visszatérek. Amint az nagy mester háza előtt Farkas utca felé az említett kert, annak a végiben volt egy szép nyári ház, abban volt zöld táblajáték, akit most piliárdnak hínak, de ha akkor mondottad volna, hogy pilliárd, más azt tudta volna, hogy azt mondod, hogy az pili árt; azon az páterek és mesterek játszottanak, néha az úrfiak és nemesember gyermekei is. Azon belül az város kőfala felé volt egy igen szép kis kert, puszpángos cifra táblákkal, az az páter gazda kis kertje volt, noha az úrfiaknak, fő- és nemesember gyermekeinek is mulatságokra adott némely táblákot benne, azok is igyekeztenek mentől szebb virágokra magokat szerezni, és úgy nyárban mindenféle virágokkal teljes szép kis kert volt. Az kőfal felől való végin volt egynéhány szilvafa, az alatt volt feles csiga.

Az nyári háztól fogva az templom kertiig, mely ott ment el, ahol az kórust írám, volt deszkás kert, és úgy az mesterek és convictus udvara; mintegy négyszögletű udvar volt, az közepin tekézőkő állott (úgy az szeminaristák kis udvara középin is), ott az úrfiak, fő- és nemesember gyermekei tekéztenek, az szemináristák az magok köveken, némelykor tekéztek az convictus udvarán az páterek és mesterek is, némelykor mind az convictorok, mind az szeminaristák laptáztanak is az magok udvarokon. Mikor penig esős idő volt, akkor az convictoroknak más játékok volt, mikor nem tanoltanak, úgymint ostábla, lúd, prágány s az többi.

Az kapu az templom mellett az piac felé vala kétfelé nyíló; azon amint béjöttek, bal kéz felől volt egy kis bolt, abban tanították az syntaxist és grammaticát, az szép kis világos bolt vala; amellett volt egy más bolt, akiben tanították az principistákot és kisgyermekeket, de az olyan sötét vala (mert magam is abban tanoltam két esztendeig), hogy télben, hacsak négy gyertya nem égett felvonó gyertyatartókban az boltnak majd közepin felfüggesztve, ketteje elébb s ketteje hátrébb, sem az mester könyvéből tanítani, sem az gyermekek tanolni nem láttanak, hanem az gyermekek megvonták egymást, gyertyára pénzt adtanak. Amellett volt egy konyhaforma, ahol ostyát sütöttenek, vagy mikor valamit tűznél kellett az mestereknek cselekedni, ott cselekedték; azon túl volt egy középrend faház, ott az rhetoricát és poesist tanították, abban volt ugyan az catechizálás is az deákok congregatiója, és mikor declamatió volt, ugyan valami comoedia. Amellett volt egy keskeny udvar, annak kőből való kapulábja bolt alatt, ott az tűzre való fát tartották. Amely boltot írék, akiben az syntaxist tanították, azon felyül volt egy bolt, abból mentenek egy más kis boltban. Az templom felé az külső boltban lakott az páter gazda, az másikban az egyet-mást tartotta.

Általmenvén az utcán, amint most az jesuviták temploma vagyon, azon mindjárt innen Farkas utca felé egyszéltiben volt az utca felől egy jókora bolt, abban lakott az második páter; annak az végiben volt egy setét bolt, egyet-mást tartó, annak az végiben volt egy ház, az refectorium, abban ettenek, vacsoráltanak; abban két asztal volt, az első asztalnál ettenek az páterek és nagy s középső mester s némely úrfiak. Ott rendszerént öt-hat tál étek volt, noha ritkán volt öt, többször hét, borok valamivel több fél ejtelnél; azért az asztalért az úrfiak fizettenek száz magyar forintot. Az ezen asztalnál ülőknek jó reggel is kenyerek vagy sajt vagy valami felestököm csak kijárt, úgy hasonlóképpen négy órakor is délután az osonnya, de akkor bort is adtanak, úgyhogy egyszer legalább ki-ki jól ihatott, némelykor kétszer is; ezeknek asztalnál étek után gyümölcsöt is adtanak bé.

Az második asztalnál volt az fizetés nyolcvan magyar forint; ezeknek rendszerént mindenkor volt négy tál étkek, az étek után hacsak almát vagy diót is adtanak, ezeknek borok is kivesebb járt; ezeknek is reggel s négy órakor kenyeret adtanak, bort nem adtak. Innepekben, de kivált sátoros innepekben, annyi étkek, borok volt mindenik asztalnál, hogy meg sem ehették, s meg sem ihatták, kivált fársáng farkán, de akkor felestökömre, osonnyára sült kolbász s afféle mindenkor elég volt mind az két asztalhoz valóknak, az felett annyi Agnus Dei-t, olvasót, képet s afféle aprószent ajándékocskákot, kivált az convictoroknak (mert az szeminaristáknak is adtanak valami keveset) annyit adtanak az páterek és az mesterek, hogy alig győzték eljátszódni. Akkor kártyával is szabad volt játszódni, de másszor nem; egyszóval mentől nagyobb vigasságot lehetett, azt követték el.

Amint bementenek, itten az kapun, jobb felől egy faház volt, az páterek és az úrfiak inasai laktanak benne, az úrfiak inasi tartásokért akkor fizettenek húsz magyar forintokot. Azon túl volt az konyháravalóknak egy setét ház, azon túl volt az konyha, azon túl az tiszttartó-, kolcsár-, szakácsház, azon túl volt egy kis udvar, annak végiben az lovak istállója, azon belöl egy szép virágos kert, kicsiny; az az második páter kis kerti volt, abban volt egy igen szép kis nyáriház deszkából, nyárban gyakorta ettünk szép időben benne. Ezen az udvaron tartottanak rendszerént tíz-tizenkét őzet az páterek. Itt az piac felé, az második páter háza megett, az utcára kifüggő ablakú kis faház volt, abban, mikor felesen voltanak az convictorok, az alábbvaló nemesemberek gyermekei ott voltanak, vagy mikor az convictorok igen kevesen voltanak, az fa szűkiért ebben az házban voltanak; azt kis convictusnak hítták. Annak háta megett megint volt egy faház, az sütővel együtt, abban az páterek sütőjök lakott, de némelykor az a szakács is az sütővel együtt. Az tanolásra páterekkel, mesterekkel együtt ennyi alkalmatosságunk vala Kolozsváratt benn az városban.

Mikor az mezőre laptázni nem jártanak az convictorok, recreatióra mentenek az monostori mostani jesuviták házánál való gyümölcsös szép kertben, ott az pátereknek külön tekézőhelyek volt, az convictoroknak az nagyjának külön, külön az aprajának. Az kertnek az közepiben egy szép nagy öreg nyári ház, mikor rendszerént odamentünk nyárban, abban az tornácban ettünk ebédet, vacsorát. Ritka esztendő volt, hogy három nap májusban recreátiót nem adtanak; azon három nap azon kertben künn is háltunk; akkor étel, ital bővön lévén, vígan voltunk; estve penig tüzes szerszámokot csináltanak az akkori fejedelem németjei; még apró rézálgyúk is voltanak, az pátereké, azokot rakéták által úgy sütögették ki, azokkal mulatták estve tíz óráig magokot. Ez vala minden tanolásunknak, mind alkalmatosságunknak mind folyása, mind mulatsága hét esztendeig, amíg Kolozsváratt tanoltam.

Nem vala más semmi egyéb processiót járnunk az városban benn szabad, hanem húsvét előtt való szombaton estve nyolc órakor resurrectiókor az Vágner házáig, ott egy kút vala, csak éppen az kútig. És amíg az császár őfelsége militiája Erdélyben bé nem jöve, noha az fejedelem németjei az Venerabilét környüljárták, mégis az mostrántiavivő pátert az más valláson lévők meghajigálták kővel, fával, sőt tudom, hogy az páter kezit is bottal megütötték. Gyertyaszentelő Boldogasszony napján is jártunk egy kis processiót, de csak benn az templom kis udvarán; Szent Márk napján búzaszentelni, és az keresztjáró avagy diebus Rogationum kellett mennünk az monostori templomhoz, mert az városból kimenni processióval, hogy azon devotiónkot véghezvigyük, szabad nem volt. A keresztjáró héten első nap mentünk Fenes felé, amint az löjtő bémegyen az Gorbó pataka felé arra az hegyre, ott volt valami elromlott kőoszlopnak az fundamentuma; második nap mentünk Monostorott az páterek házánál lévő, akkor puszta kápolnához; harmadik nap az monostori templomot kerüljük vala meg.

Úrnapján sem vala szabad benn Kolozsváratt az városban processiót járnunk, hanem akkor is az kolozsmonostori templomhoz mentünk, s ott vittük véghez az ájitatosságot.

Mentünk Szent Lőrinc napján gyakorta az Fenes mellett Kolozsvár felől való kápolnához is búcsúra, de oda is az monostori templomból indultunk el és megint odajővén vissza, ott is végeztük. Mentünk Szent Péter és Szent Pál napján az bácsi templomhoz is, de mikor odamentünk, csak az Nádas pataka mellett öltözött fel az páter, amint az Hóján Monostorról általjön az út, az keresztzászlókot is ott emelték fel, de akkor az fejedelem németjeiben fegyveresen felesen kísértenek, mert félelmes vala mind az váradi töröktől, mind az pribékektől. Visszajövet, ahol menet felöltözött az páter, ott megint levetkezett, és az keresztzászlóit is leeresztették.

Abban az időben, úgy, mint szintén most is, Nagyboldogasszony napján az monostori templomban nagy búcsú volt, messze földről az katolikus mind urak s mind nemesség, község odatakarodtanak; az embereknek az eleit a páterek az monostori házak kertiben való tornácban ebédre hítták. Fenesről penig s Bácsból és Jegenyéből az szegény együgyű katolikusok keresztzászlóval, processióval jöttenek, mert Isten csudájára, annyi sok különb-különbféle vallások, üldözések között is, noha földesurok is más vallásúak voltanak, mégis ezek az faluk az apostoli római szent hitet állhatatosan megtartották.

Udvarhelyen, Udvarhelyszéken is két páter volt, de ott annyival jobban voltanak, hogy ott parochusok avagy plebánusok lévén, ott alkalmatos helyek s templomok is volt, minden devotiót az anyaszentegyháznak szokása szerént szabad volt véghezvinniek. Az páter gazda egyszersmind esperes is volt; itt volt két mester, egyik syntaxist, grammaticát tanított, az másik principiát és az kisgyermekeket. Itt is az convictusban olyanformán voltanak, mint Kolozsváratt, az szegény szeminaristák is szintén úgy éltenek, csakhogy itt közelebb voltak hazájokhoz, s inkább segéltették magokat.

Gyula- akkor, most Károlyváratt szintén úgy két páter lakott, parochusok vagy plebánusok is voltanak; az szokott lakóházok volt benn az belső kerített városban, majd az város közepin. Akkor, amint most, az Báthori Kristóftól építtetett jesuviták temploma vagyon, déli részre, alatt az háznak az dereka és alsó contignatiója kőből való volt, az felső része sövény, másként alkalmas lakóhelyek volt, minden appertinentiával. Az templom, aki készen volt és akiben az katolikusok jártanak, kívül az városon az hóstátban volt; kisded, setétes templom vala, de mind itt, mind Udvarhelyen, mind Kolozsmonostorott tisztességes harangjok voltanak. De itt sem vala isteni szolgálatra addig szabad harangozni, amíg elébb az kálvinisták nem harangoztanak. Károlyvárott lakó katolikus igen kevés volt, de körös-körül, kivált Hunyad vármegyében, feles katolikus volt, ahová az páterek gyakorta excurráltak, némelykor penig az katolikusok Károlyvárban gyűltenek. Hanem mikor az fejedelmek ott laktanak, az udvariak közül akkor elég katolikus volt. Itten hol egy mester volt, hol kettő, hol syntaxisig tanítottak, hol csak grammaticáig, amint az tanulók gyűltenek. Az templomnak cinterime mellett vala egy kőház, azt hítták szemináriumnak, de itt is az szegény deákok csak úgy éltenek, mint Kolozsváratt, másként minden devotiót publice szabad volt véghezvinni.

Azonkívül Gyergyószentmiklóson és az urak mellett mindenkor, a kolozsvári, udvarhelyi és akkor gyulafejérvári páterekhez hasonló két páter volt, az urak mellett is tudniillik egy, Gyergyószentmiklóson is egy.

Mindenik relígión való papoknak nagy, majd az dereka közepiig lefüggő galléros mentéje vala; az is ki rókatorokkal az gazdagabbaknál, ki rókanyakkal az alábbvalóknál, meg volt prémezve.

Az ország articulusa és törvénye szerént két klastromnál több szabad nem volt; az volt a református franciskánus barátoké, egyik volt Csíksomlyón, az másik Marosszéken, Mikházán; de ahhoz képest kevés barát volt bennek, nem is taníthattak az egy moralis theologián kívül se philosophiát, se speculativa theologiát szegénységek miatt, hanem hol egy, hol két személyt az fráterek közül, amint szegénységektől kitölt, küldöttenek idegen országokra, Lengyel- és Csehországban philosophiára és speculativa theologiára. És az kolozsvári, udvarhelyi, akkor gyula- most károlyfejérvári, és urak mellett lévő fennemlített egy pap, és ezekből az két klastromokból excurráltak az páterek az Erdélyben imitt-amott elszélyedett szegény katolikusokhoz, és azokban az üldöző időkben Isten után így tartották meg az apostoli szent hitet, csak amennyiben megmaradott vala is. Épített vala ezen református szent szerzetnek az méltóságos Haller-ház egy klastromot Fejér vármegyében Fejéregyház mellé, és az gyergyószárhegyi Lázár úri ház ugyan Gyergyószárhegy mellé egy klastromot, de ezeket az erdélyi kálvinista fejedelmek megtilták, amelyből meglátszik, hogy az tulajdon magáéból sem volt szabad az katolikus embernek az maga apostoli szent hitinek szolgálni. És az fejéregyházi klastrom elpusztula ugyan, s ma is pusztán áll, az szárhegyi mindaddig pusztán álla, amíg kegyelmes felséges urunknak fegyverit Isten béhozá; s azótától fogva megint azon szent helyen az Istent dicsérik azon szerzetesek.

Sőt emlékezem reája, midőn ezen Szent Ferenc alázatos fiai, kivált valamely kálvinista faluban vagy más vallású falukon, városokon, mezővárosokon mentenek által, csúfolták, hurították, kárnították s káromlották, de ezek az szent szerzetesek jó szívvel voltanak bolondok az Krisztusért.

Emlékezem arra is, mert füllel hallott bizonyságtól hallottam, hitelre méltó embertől gyermekkoromban, hogy egy becsületes ezen szent szerzetből való páter megyen volt által Marosvásárhelyen, egy ifjú kufárné (mert az lustos szájú gaz asszonyok hurították inkább), kérdi az pátertől: Barát, van-e gatyád? Az szerzetes megszégyenli magát, s azt feleli: Nekem vagyon gatyám, de néked, mint az bestye híres kurvának, nincsen orcád. Bezzeg béfalá az lotyó is.

Amaz nagy hírű, igaz katolikus nagyúr, báró Kornis Gáspár Szentbenedek névű falujában megépítteté az templomot: nézd meg, az maga falujában is eltilták az templomtól, és kénytelenítették az maga kastélyában imádkozóhelyet avagy kápolnát csináltatni.

Az katolikus avagy pápista atyák gyermekeit erővel elveszik vala az atyjoktól az kálvinista fejedelmek és fejedelemasszonyok, s kálvinista iskolában taníttatják vala. Az sok közül csaknem az mü értünkre nézz egy-két példát. Tudtomra az méltóságos Haller-házból soha más vallású úr nem vala, elragadák Haller Gábort, felküldék Angliában, kálvinistává tevék, hogy megjöve, nagy tisztességeket adának nékie, de mely szomorú kimenetele lőn, olvasd meg az históriát.

Az méltóságos Jósika famíliából sem vala soha, amennyiben tudom, más vallású; az Jósika István fiait és Jósika Imrét, Jósika Istvánt, Jósika Dánielt kivéteté az fejedelemasszony erővel az udvarhelyi katolika iskolából, és erőszakoson küldé az enyedi kálvinista iskolában, s erővel kálvinistát csinála belőlök. Ugyan példa Háromszéken az alsócsernátoni Damokos Péter fiai, Damokos István, Damokos Péter, Damokos Gábor; ezeknek az elejek buzgó keresztyén katolikusok valának, ezeket is kivevék az katolika iskolából, s úgy tévék kálvinistákká. Sokat írhatnék, akiket így tettenek katolikus atyák gyermekeit erővel kálvinistákká, de ezek legyenek elegek, akik csaknem mind az mi időnkben történtenek.

Ellenben ha az szegény katolika anyák kálvinista atyától született gyermekeit az egy igaz apostoli idvezítő római szent hitben akarták nevelni, és imitt-amott duggatták, amíg annyira való eszek lett, hogy meg tudták gondolni, mit hisznek, s mi az hit dolga: az fejedelemasszony, Bornemisza Anna, az olyan anyát perrel vesztegette, ha fiscalis falut bírt, az olyat elvette. Példa Gyulai Istvánné, Jankó Ilona, aki is az fiát, hogy katolikusnak nevelhesse, az hát, Gyulai Lászlót, adá az szegény nagyanyám, öreg Apor Lázárné, Imecs Judit nevelése alá, mert Imecs Judit és az Gyulai László nagyanyja, Imecs Ilona, egytestvérek valának; az szegény nagyanyám az igaz katolika hitben fel is nevelé tizenhárom vagy tizennégy esztendős koráig; de megadá az anyja is, Gyulai Istvánné, az árát, mert elvévé tőle az említett fejedelemasszony Fogarasföldön Ohába nevű faluját. Példa, másodszor, Boér Istvánné, ugyan Boér Zsófia, akit hogy az fiait, Boér Sámuelt, Boér Istvánt és Boér Józsefet katolikusoknak nevelé, ugyanaz fejedelemasszony minden jószágától meg akará fosztani, és egynéhány esztendeig perlette, noha az per szája ízin nem esék, melyről is egy híres magyar poéta egy magyar pasquillust csinált vala, s az többi között ezt írván:

 

Kegyelmes asszonyunk perit elvesztette, Kelemen pápa is azt jól segéltette.

 

Kelemen pápán értette Mikes Kelement, mert ez praesidens vala, és abban az időben Kornis Gáspárral nagy oszlopi valának az katolika relígiónak. De ami Isten csudája, az kálvinista fejedelmek alatt is mindenkor rendelt az Isten nagy tekintetű, nagy elméjű katolikus urat, akik minden igyekezetivel s tehetségivel oltalmazták az apostoli római szent hitet. Ilyenek valának az múlt saeculumban Béldi Kelemen, az székelyek generálisa, amint meglátszik az epitaphiuma kövin Károlyváratt az jesuviták templomában, ilyen szókkal: Acerrimus propugnator fidei romano-catholicae. Ilyen vala Petki István, ugyan az székelyek generálisa; ilyen Mikes Kelemen, ugyan az székelyek generálisa, és Kornis Gáspár, marosszéki főkapitány; ilyen végtire gróf Apor István, aki végtire egész ország generálisa lett vala. Gróf Apor Istvánnak nagy segétőtársa vala gróf Gyulai László.

Nem vala az katolikusoknak magára személyiben sok panasza az regnáns fejedelemre, az öreg Apaffi Mihályra, mert miatta akárki ki az maga vallásában nyughatott, de vala az feleségire, aki az egész országot maga akarja vala igazgatni, azért is ugyan egy jeles magyar poéta ilyen pasquillust írt vala felőle:

 

Asszonyom, szövődhöz, fonódhoz láss, Mert nem illet asszonyt országgubernálás.

 

Bezzeg erre az asszonyra elég méltó panaszok volt az katolikusoknak, mert hallottam, s még ma is élnek sokan, akik Apaffi Mihályné, Bornemisza Anna udvarában laktanak, hogy azon fejedelemasszony előtt nagyobb becsületi volt egy kutyának, mintsem egy katolikus embernek, azért is, amint feljebb írám, az katolikus ember gyermekét erővel tette némelyiket kálvinistává, némelyiket penig csalogatott az kálvinistaságra, hol jószág, hol tisztség ígéretivel. Így csalá bé kövesdi Boér Zsigmondot az Fogaras vári és districtusi vicekapitánysággal Fogaras várában. Sem Fogaras városában, sem districtusában szabad nem vala a katolikus papoknak legkisebb isteni szolgálatot is véghezvinni; mikor az fejedelem Fogarasban volt, ha egy katolikus ember szentmisét akart hallani, vagy meg akart gyónni, Galacra az Olton által kellett menni. Ez mind úgy vala az 1688 vagy 1689 esztendeig; abban az esztendőben Apor István maga mellé vett vala egy minorita missionariust, igen szent és alázatos embert, aki Olaszországból több minorita barátokkal de propaganda fide jött vala Molduvára, avval Fogaras városában, Boér István házánál el kezdette mondani az szentmisét, melyet megtudván az öreg Teleki Mihály, megizeni Apor Istvánnak, misét ne mondhasson, mert bizony megcsapatja az papját. Mivel penig már az német elfoglalta vala az erdélyi praesidiumokot és egész Erdélyt is, azért az katolikusok is bátrabbak valának; azért azt izeni vissza Apor István Teleki Mihálynak, hogyha megcsapatja a papját, ő bizony kétannyit csapat az ő papján. Én magam is az regnáns fejedelem, Apaffi Mihály éltiben, sokszor ministráltam, gyermek lévén, ezen missioniarius minorita barátnak az említett Fogaras városában és házban. Azután, áldassék Istennek szent neve, az isteni szolgálat pápista módon Fogaras várában és városában meg nem szűnt, hogy szabad nem lett volna.

De még amaz nyomorú kézdivásárhelyi vargák is, mikor katolika processio keresztzászlóval által akart volna menni mezővárosokra, által nem bocsátották. Hanem az sokszor említett gróf Apor István bévivén és fundálván az minorita barátokot Vásárhely mellé az Kantában^*, az 1693. esztendőben, az nagyszombati akadémiában akarván menni, hogy atyámfiaitól elbúcsúzzam, jöttem vala bé Kolozsvárról Háromszékre, és magam az torjai zászlós kereszt-processióval menvén, én vivém bé legelsőbben az processiót Szentháromság vasárnapján, és azután sok szép isteni szolgálatok ájtatosságok vadnak az Kantában azon minorita Szent Ferenc szerzetinél. Mindazért s minthogy Isten naponként Erdélyben gyarapítja s tovább is, kívánom, gyarapítsa az apostoli egyedül idvezítő római szent hitet, dicsértessék az ÚR JÉZUS KRISZTUS érette.

 

Egy kis kérdés

Kérdheti valaki: Apor Péter, miért írtál itt le némely dolgokot, akiket látunk, hogy ma is úgy folynak, amint írod, s mi szükség volt aztot leírni?

 

Felelet:

Nézd meg, negyvenkilenc esztendőtől fogva az régi erdélyi szokástól, amelyet eszedben vehetsz az fenn leírt erdélyi szokásokból, mely messze mentél, erdélyi ember: hitesd el magaddal, az következendő negyvenkilenc esztendő, amíg elfoly, ha úgy foly az erdélyi dolog az náj módi, új módi, rossz módi szerint, mint folyt az eltölt negyvenkilenc esztendő alatt, azokban, amelyek még most folynak, semmit az te maradvád úgy nem folytat, amint csak most is folynak az dolgok; azért Isten tudja, ír-e utánam valaki vagy sem; azért írám le, hogy midőn azok is lassan-lassan elmúlnak, mégis az maradváink emlékezzenek meg régi alázatos együgyűségiben Erdélynek gazdagságáról, az náj módi mellett való koldusságáról.

Ismét s meg ismét: Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus R. Amen.

Venerare memoriam, imitare pietatem. Gallucius, Part. I. Lib. X.