Előszó

Nem minden remegés nélkül lépek e szerény Gyűjteménnyel a hazai közönség elé, meggondolva a feladat nehéz voltát, mit megoldásul magam elébe tűztem, s átérezve főleg a felelősség nagy terhét, mely gyönge vállaimra súlyosodott. (…)

Azt éppen nem várhatom, hogy maga a Gyűjtemény megjelenése által meglepjem a tisztelt közönséget, jól tudva, hogy hosszútűrő várakozását eléggé kifárasztám. Jó, ha szerencsés leszek bocsánatát megnyerhetni a késő megjelenésért azáltal, hogy a sok mindenfélében találhat mégis valami ínye szeréntit, mi a hosszas várakoztatást némileg kártalanítsa. Emlékezhetik még egy-egy olvasóm: húsz éve maholnap – előbb még, mint a Kisfaludy Társaságnak népköltési nagy vállalata megindult volna – „Vadrózsa”  cím alatt kiadandó népköltemények pártolására hívtam volt fel a nagyközönséget. A pártolás nem lőn, s az akkori idők más irányú törekvései miatt tán nem is lehetett oly hatós, hogy annak melegétől kinyílhatott volna a vad bimbócska, s miért tagadnám? ő maga is mind gyöngébbnek kezdette volt magát érezni, mint hogy az irodalom díszkertébe való átültetését méltán kívánhatta volna, midőn a Kisfaludy Társaság megbízásából egy Erdélyi által szerkesztett Gyűjtemény is csak egy buzgó hazafi áldozata mellett jelenhetett meg. S ekkor bekövetkeztek a nemzeti remények szintoly nagyszerű öröm-, mint bánatnapjai, egyiránt kedvezőtlen kor csendesebb kedélyállapotot igénylő munkák folytatására.

Idő múltával, midőn az újra föleszmélt nemzet lelke mélyebben szállott önmagába, hogy saját nemzeti lényét a romboló vészek ellenében minden gyökszálaiban erősítse és megszilárdítsa, s e célból egyedül véréhez való, saját idomot és üde színt adó népi elemekkel táplálja: magam is újult ügyekezettel fogtam hozzá a székely népelme virágainak, vagy ha úgy neveznem szabad lesz, vadrózsáinak gyűjtéséhez, kiterjesztve most figyelmemet mindenre, mi az ősi népvirányon sajátságosnak látszhatott, az egyszerű szótól, sőt ennek betűhangjától a népbölcseletet vagy elmeélt tartalmazó közmondásig, egy vidor táncszótól vagy daltól a remek alkatú ószékely balladáig, egy gyermeteg néptalánytól a nép fantáziáját erősebben foglalkodtató tündérmeséig, szóval: ami csak a székely nép észjárását s érzés- és kifejezésmódját a maga valóságában jellemezheti, s főleg költési erejét s annak egy költőibb múltból fennmaradt ereklyéit ismertetheti. Minden fölfedezésre, mely egy-egy böcsösebb népi szellemvirágot, népdalt vagy balladát hozott napfényre, mintha az Énekek éneke koronás szerzőjének szava zendült volna meg lelkemben: Az én szerelmesemnek szavát hallom, imhol jön ő, sietvén ím ez hegyeken, vigadozván ím ez halmokon (Ének. II. 8.).

Ily népereklyék teszik hat szakaszra osztott Gyűjteményem egy részét, s köztük jórendin a Balladák s rokonneműek fognak figyelmet ébreszteni, aminthogy máris irodalmi méltánylást nyertek. S e nyelvünk- s irodalmunkra nézve megbecsülhetlen kincsek, mondani termésaranyak, veszőfélben vannak. Egy-egy versszakot egyik-másik népdalból még hallani olykor, de az egészet a századik éneklő ha tudja, s nem kevés töredék van, hogy egészen már senki sem tudja. Nagy ideje hát, hogy minden nyelv- s irodalombarát ennek a nép szívén termett kincsnek fölkeresése s öntudatos megőrzésében annál inkább buzgólkodjék, minél ritkábbak lesznek a nép soraiban, akik azt ösztönszerűleg tovább őrizni s ápolni képesek, hogy így a kevésből is, mi még menthető, gyarapodást nyerve nemzeti mívelődésünk, annál sajátabb, nemzetiebb erőben s színben haladhasson előre. Áll ez az összes Népsajátságokra nézve, melyeknek csak egypár szorosabb értelemben vett osztályát adhatám a negyedik szakban, egy más kötetre maradván fenn e szakba illeszthető készletem többi rovata: a Mondák, Babonák, Álmok, Népszokások s Innepélyek stb. – A Népmesékből is csak egy maroknyit közölheték ezúttal, mutatványául népünk e nembeli képző-erejének, mely még mostan is elég gazdag forrásban buzog fel, gazdagabban a népdalnál, melynek forrását inkább elfojthatja az irodalomból naponként lerakódó daltömeg. A Tájszótár végül magában foglal több eddig sehol nem ismertetett szót is, kellő használatául az irodalomnak, melynek mint nagy gazdaságnak kamráiban nem árt, ha sok mindenféle zakota^* is van egybehalmozva, mit maga helyén az ügyes gazda mindig tud haszonra fordítani. Minden esetre nagy gonddal voltam arra, hogy „fül nem hallotta” szót ne közöljek, s amit közlök, lehetőleg szabatos értelmezéssel és saját vidéke hangejtése szerint adjam. Ez okból vevék föl több már ismertetett, de még eléggé nem ismert tájszót is. S legvégül jőnek tán igen is fölös Jegyzeteim, mikben alkalom szerint egy s más tudnivalót el kelle mondanom – s az egészet bezárja rövid értekezésem a Székely Nyelvjárásokról, a szerkesztés ezer aprólékos gondjai közt csak futtában vázolhatott nyelvjárási térképecske, vagy egy kis kezdetleges tanulmányféle.

Ily sokat ölelni akarás mellett, meglehet, keveset fogtam szorítni. A nyelvjárási s hangejtési legkisebb árnyalatokat is kiszínelni akarva, tán főbb sajátságok, a kifejezés, a beszéd igaz székelyessége ellen fogtam véteni. Tán nem mindenütt van megőrizve az a tiszta édes gyermeteg hang, az a természetes üde arcszín, ez örökké vonzó bűbája a népelme, igaz szülöttjeinek. Részemről nem volt híja a tárgyam iránti szenvedélyes szeretetnek, s nyelvérzésem élesbítése céljából az illető nyelvjárások finomságaiba avatottabb ügybarátaimmal untig folytatott közlekedésnek. E részben forró hálaérzéssel kell főleg megemlékeznem Gálfi Sándor és Kiss Mihály tisztelt barátaimról, kiknek a gyűjtésben szintúgy, mint annyi más tekintetben tanúsított szíves és lelkes részvétök nagyban segíté elő székelyes vállalatomat; ide járulván egyszersmind jeles költőnk s műítészünk, Gyulai Pál úrnak, szíves barátságos zaklatásai mellett, e munka rendezését s gyorsabb megjelenését hathatósan gyámolító részvéte. S […] itt végül is hálám mély érzetével kell ismételnem gr. Mikó Imre ő nmltsga nagy nevét, aki saját, táncszók- és népmesékből álló gyűjtelékét rendelkezésem alá bocsátani kegyeskedett, mit egy remélhető második kötetben hasznosítni is fogok. […]

Beszéljen már tovább a két Kádár Kata, Bátori Bódizsár s a szép Julia, Kőmíves Kelemennével s többi társaik, és fedezzék ők is a mi sokféle gyarlóságinkat.