Ó bánat, búbánat, keserű búbánat! |
Égön mennyi csillag, ha mind diák vóna, |
Fődön mennyi fűszál, ha mind pénna vóna, |
Erdőn mennyi levél, ha pappiros vóna: |
|
Töngör* sűrű hobja ha mind tënta vóna, |
Mégsem írhatnók le búmot, bánatomot, |
Búmot, bánatomot, benn való titkomot, |
Az életbe való keserű sorsomot. |
|
Istenöm, istenöm! ó édös istenöm! |
Ëgy íródiákom mé nincsen énneköm? |
Ëgy íródiákom, ëgy bízott emböröm, |
Aki most csakhamar lönne jó eszközöm. |
|
Íródiákommal levelem íratnám, |
Bíztos embörömtől útra bocsátanám, |
Rigómtól kűdeném, de igön csácsogó, |
Titkos panaszommal így bánni nem tudó. |
|
Méhömtől kűdeném, oly mezőre talál, |
Szűve szërént való szép virágra leszáll; |
Mézet szippant szëgény, követi az halál, |
Így bánatom mindég nállam marad tehát! |
|
Fúdd el, jó szél, fúdd el az én bánatomot, |
Könnyebbítsd mëg bár te nyomorú sorsomot, |
Vidd szél fúvására, víznek lemöntire, |
Vidd rózsám házának ablakévegire*. |
|
Még onnét is fúdd bé az ő kebelire, |
Az ő kebelire, hogy haljon mëg vélle, |
Mégse haljon szëgény, hadd éljön kedvire, |
Éljön, aki élhet az ő édösivel. |
|
Én már nem élhetök az én kedvesömmel, |
Végit adta Isten az én életömnek, |
Bétőtötte kedvit mindön irigyimnek, |
Istenöm, fizess mëg vót ellenségimnek. |
|
|