[Túl az Óton zërgő malom…]*

Túl az Óton zërgő malom,
Bút s bánatot törnek azon;
Bár az enyimet törné mëg,
Hogy bús szűvem ne ölné mëg.
Túl az Óton van ëgy fűzfa,
Alatta ëgy szép lëánka,
Homloka fejér, mind márván,
Szëmődöke, mind szivárván.
A hód a homlokán vagyon,
Azét fémlik olyan nagyon,
Ha a nap ott járna s kelne,
Még annál fényësebb lënne.
Az ajaka bazsarózsa,
Az arra* pedig muskáta;
Héj, de kevély, nem jő hëzzám,
Ásd mëg síromot, jó anyám.



Hátra Kezdőlap Előre