Ezelőtt sok üdővel*, de éppen a napját nem tudom megmondani, az Igazság jól feltarisnyálva útnak indult, hogy béjárja a világot. Ment, ment hegyen, vőgyön, falun, városon keresztül; addig ment, míg előtalálta a Hamisságot.
– Jó napot, fődi! – köszön az Igazság. – Hova, meddig szándékozol? – kérdi tőlle.
– Menyek, hogy béjárjam a világot – felel a Hamisság.
– Éppen jó! – mond az Igazság –, mett én es oda indultam; útazzunk hát együtt!
– Legyen! – azt mondja a Hamisság –; de tudod-é, hogy az utazóknak jó egyességbe kell élni? Osszuk meg hát kőttségünköt*, s előbb kőttsük el a tiédet.
Az Igazság a kőttségit* közre ereszté, s együtt elkőtötték. Mikor ez elfogyott, a Hamisságét es el kell vala együtt kőteni; de az azt mondá az Igazságnak:
– Hadd szúrjam ki egyik szemedet, s úgy adok belőlle neked es!
Nem vót szegénnek mit tenni, mett erőssen meg vót ehülve; kiszúratta egyik szemit, s úgy kapott enni valamit. Azután, mikor a Hamisság az Igazságnak enni adott, előbb a másik szemit szúrta ki, azután az egyik karját vágta le, s még osztán a másikot.
Mikor mindezt vélle megtette, úgy akart, hogy magától elhagyja. De az Igazság azon rimánkodott, hogy ne hagyja el őt ilyen gyámoltalan, hanem vezesse el legalább a közelebbi város kapujához, s ott hagyja el, hadd* éljen meg kéregetésből. El is vezette a Hamisság, de nem ahova kévánta, hanem egy akasztófához. Csudálkozott az Igazság, hogy ő egy emberjárást sem veszen eszre, s azt gondolta, hogy abból a városból az emberek mind kihótak. Amind így aggódott, meglepte az álom, s elaludt.
Mikor felébredt, hallott a feje felett valami beszédet, s megértette, hogy azok ördögök. A legvénebb ördög azt mondá a többinek:
– Mondjátok el, mit hallottatok, mit csináltatok.
Az egyik azt mondá:
– Én ma öltem meg egy tudós orvast*, aki kitalálta az orvasságot*, amivel meggyógyulhatnak azok, akiket én nyomoréké tettem, megcsonkítottam, megvakítottam.
– No, te derék fiú vagy – mondá a vén ördög –, de mi lehet az az orvasság?
– A csak anyiból áll – azt mondá a másik – hogy az éjjel újhód pénteke éjjele lesz, akkor a bénnák hingergőzzenek meg, s a vakok mosdjanak meg az éjjel hulló harmatba: a csonkák épekké lesznek, s a vakoknak szemik világa megjő.
– E derék! – mondja a vén ördög. – Hát tű micsináltatok? Mit tudtok? – kérdi a többit.
– Én – azt mondja egy másik – ma végeztem el egy munkámot: szonnyan akarom megölni a közél lévő királyi város lakóssait!
– Mibe áll a te titkod? – kérdi a vén ördög.
Az azt felelé:
– Egy követ helyheztettem a város napkeleti szegeletin három öl mélységre a források ereire, evel a víz megáll, egy csepp sem foly, s én bátron járhatok akarhol, mett ezt a titkomot senki sem tudja kitalálni, s úgy lesz, ahogy én szándékozom!
Ezekre a beszédekre a szegén nyomorult Igazság jól figyelmezett. Még többet es beszélgettek az ördögök; de azt a szegény Igazság vaj nem értette, vaj nem tartozott az ő dógához, s azétt rea sem figyelmezett a beszédjikre. Osztán az ördögök onnét mind eltakarodtak, mett immán* a kakas szóllott hajnalra.
Ekkor az Igazság gondolá, hogy megpróbálja az akkor éjjeli harmat erejit. A harmatos fődön meghingerőzött, s hát örömire karjai kiépültek! Még akkor inkább ügyekezett magát mindenképpen megurusolni: keresgélt mindenfelé, tapogatózott, s ami burjánt csak kaphatott, arról a harmatot mind a szeme helyire dörgölte, s amikor megvíradt, szerencsésen meglátta a világosságot. Hálákot adott az igazság isteninek, hogy őt, mind igazat, nem hatta el.
De mán* az étlenség kénszerítette, hogy valamerre tekeredjék; sietett azétt a közél lévő városba; éppen ide pedig azétt is, hogy az ördögök éjjeli beszédje annak a városnak víztelenségiről szóllott. Sietett mentől hamarébb segitteni a nyomorultakon. Nemsokára elérkezett a városhoz, s hát lássa, hogy minden ember gyászol. Igyenessen menyen a királyhoz, s megmondja, hogy mi okból ment oda. Igen nagy öröme támadt a királynak, mett az Igazság elmondta neki, hogy a nép szonnyúságán hogy lehet segitteni, ahogy az ördögtől hallotta vót; s ahogy a királynak azt is elbeszélte, hogy hogy vakult vót meg, hogy csonkult meg, a király neki egésszen hitelt adott. Nagy szorgoson hát a forrást bédugó kőnek kiásásához fogtak; hamar ment a munka, s hamar elérték a követ. Mikor azt onnét kiemelték, a források erei megnyíltak; erőssen megörvendett a király s az egész népség, nagy vígsággal innapot* tartottak.
A király nem ereszté* el az Igazságot, hanem magánál marasztá; úgy tartotta őt minden dologba, mind legbizadalmasabb emberit: nagy gazdagságba s bódogságba helyheztette.
Üdő* telve a Hamisságnak es útravalója elfogyott; kéregetésből kezdett élegetni, de kevés háztól bódogult, s étlen szinte meghót. Ekkor reatalált útitársára, aki most gazdag vót, az Igazságra, s tőlle kért valamit. Az Igazság őt megesmerte, s azt mondta neki, hogy ad neki egy darab kinyeret, ha hagyja, hogy az egyik szemit kiszúrja. Úgy el vót ehezve a Hamisság, hogy rea kellett állani, mett máskülönben meghót vóna éhel. Az Igazság hát neki kiszúrta ma egyik szemit, hónap a másikot, azután rendre levágta mind a két karját egy-egy darab száraz kinyérétt; s ennek így es kellett lenni, mett a Hamisság mástól semmit sem kapott.
Mikor már sem szeme, sem keze nem vót, arra kérte az Igazságot, hogy vezesse el őt az alá az akasztófa alá, amelyik alá ő es vezette vót. Ezt az Igazság teljesítette, s a Hamisságot ott es hatta az akasztófánál. Az éjjel az ördögök megint odamentek; de mikor a vénebb a többitől számba kérné, hogy mit csináltak, mit tudnak, az egyik azt találta fel, hogy előbb nézzenek széjjel, valaki nem hallgassa-ë beszédjiket, mett a minap éjjel őköt valaki meghallgatta, s azétt talált rea a város a bédugott forrás erire. Ebbe mindnyájon megegyeztek, a helyet ësszevissza keresgélték, s reataláltak a Hamisságra; mind ësszeszaggatták, hurkáját felmatóllálták, azután megégették, s a porát a széllel elfútatták. De a pora es olyan ártalmas vót, hogy abból az egész világon mindenüve jutott; s ez az oka, hogy ahol csak ember van, ott hamisságnak lenni kell.