Egy királynak minden esze-kedve a vadászat vót, s erre a fiait es úgy megtanította, hogy vadász királyfiaknak nevezték. Ezek az atyjik országának hat havassát mind esszevadászták, a hetedik vót a feteke havas, ebbe es az atyjiktól sokszor kéredztek vadászni, de sohasem engedte meg.
Egyszer meghal a király, s a fiak elig várhatták eltemetésit, az ország igazgatását az öreg vezérre hatták, magik pedig elmentek igyenessen a feteke havasba vadászni. Több nap ott bolygottak, de még csak madarat sem láttak. Azt határozták, hogy váljanak külön, s hárman menjenek három felé a havasnak három nyílásán, hátha úgy több szerencséjik lenne! Abba es megegyeztek, hogy amík a nyílját haszontalanra el találja pattintani, azt pofozzák fel.
Elindultak. Egyszer a küssebbik meglát egy repülő hollót, hogy a szájjába valami fényesset viszen; gondolja, hogy a valami drága portéka lehet, reapattintsa a nyilat, s hát egy acél esik ki a holló szájából, s maga a holló tovébb repül. A nyíl elpattanása meghallott az egész havasba; eléjött a két bátya, s mikor lássák, hogy az eccsik egy haszontalan portékára lőtt, jól elpofozzák, s aval visszamennek a helyikre.
Megint széjjelmentek. A küssebbik meglátott egy sólyommadarat egy kőszikla tetejin; gondolja, hogy: „E nem haszontalanság, ezétt tám csak nem pofoznak fel”; realő, de a nyílvessző a sólyom lába alatt egy kiálló hegyess kőszikladarabba megakad, a sólyom tovébb repül, s a kősziklából egy darab leesik a fődre; nezi, s hát valóságos kova! Bátyjai újból odajönek, s felpofozzák a haszontalan lövésétt.
Elig távoznak el egymástól, a nap haladni kezd el, az üdő* alkonyodik; ő esmënt eszreveszen egy mókust, hogy egy fa odvába éppen búvik be – gondolja: ennek enni való húsa van, hezzalő. De a mókus a fa odvába megmarad, s a nyílvessző egy nagy gombát talál, s abból leüt egy darabot – nezi, s jó topló! Esmént jönek a bátyjai, s jól felpofozzák. – Ő ezt es elszenvedte békességesen.
Most immán* nem távoztak el egymástól, mett setétülni akart, hát mentek együtt. Egyszer egy nagy őz keresztülfut előttik, mind a hárman realőnek, s az elesik.
Mennek tovább, s béérnek egy szép rétbe egy forrás mellé; oda vót készítve egy rézvállú. Itt letelepedtek, az őzet megnyúzták, megmosták; s csak a tűz héjjánossága vót, hogy jó vacsorát készíthessenek.
– Lássátok-e, bátyáim! Tü engem ma háromszor pofoztatok fel, hogy haszontalanra lőttem; ha megengeditek, hogy én nektek azokot a pofokot visszaadjam, tüzet csinálok!
A két bátyja beléegyezett, de ő a pofozást elengedte. Hanem azt mondá nekik:
– Lássátok-e, amíg szükségetek nincs valamire, haszontalan dolognak tartsátok; né, most mekkora szükségünk van az acélra, kovára s toplóra!
Aval tüzet csinál; felhúznak nyássra egy őztagot, megsütik s egy árté* vadászvacsora lesz belőlle. Vacsora után arról tanácskoznak, melyik vigyázzon az éjjel, met vigyázás nékül nem hálhatnak. Úgy határozták, hogy szerre őrözzenek*; de jól vigyázzon mindegyik, nehogy baj történjék, mett máskülönben az őrzőnek halál a fejin.
Első éjjel őrző lett a nagyobbik, s a két küssebb aludt. Telik-múlik az üdő* éfélig; s hát egyszer feteke gyász várossa felől, a feteke havas megül jő egy háromfejű sárkán, úgy, hogy három singnyére szakad a lang a szájjából!
Ez a sárkán lakott feteke gyász várossán túl feteke tóba, más két társával, az ötfejű s hétfejű sárkánnyal, s feteke gyász várossának nagy ellenségei vótak. A sárkányok erre a forrásra szoktak járni innya, mindég éfélikor; itt azétt nem lehetett járni sem embernek, sem baromnak, mett amit ott kaptak olyankor, mind megölték.
Hogy a sárkán eljött, s meglátta a királyfiakot, réjik rohant, hogy felfalja; de az őrző királyfiú szembeállott vélle, megölte s bévette egy közelebb lévő bokorba. A vér a tüzet úgy kiótotta, hogy elig* maradt egy tüzes üszög; de abból az őrző reggelre jó tüzet durrasztott, amúgy igazit.
Reggel esmért elindultak vadászni, s estére vissza. Akkor a közepső királyfiú küzsdött meg éfélikor az ötfejű sárkánnyal, s ő es megölte azt; de a vér a tüzet úgy kiótotta, hogy abból csak egy szeketlő szem maradt, amiből esmént tüzet csinálhatott.
De mán* a harmadik éjjel a küssebbik királyfiúra a hétfejű sárkán jött; ő es azt hiszem meggyőzte s megölte, de annyi vére folyt, hogy a tüzet merős-merőbe kiótotta. Csinált vóna most tüzet, de akkor vëtte eszre, hogy a kova a zsebiből el vót esve.
Mit tegyen hát? Megindul, hogy valamerre szërtenézzen, s tüzet vigyázzon. Felhág egy nagy magoss fára, s hát lássa, hogy harmadnapi járófődre egy messze havasba valami tűz villáncsol*. arrafelé indul; s amind menyen, találkozik az Éféllel; az el akart mellette surranni, de ő nekirikótott:
– Hó, megállj! Várj meg engem ebbe helybe, ameddég visszajövök!
Az Éfél nem akart megállani, de ő azt megkötte jó szijjas háncsuval* egy vastag cserefához.
– No, most tudom, hogy megvársz!
Menyen tovább; elig* jut el négy-öt órányi távolságra onnét, találja a Hajnalt. Kéri azt es, hogy várja vissza őt, de a sem akar; azt es hát megköti. Ment, ment tovább; ő haladott, de az üdő* maradott; így hát elérkezett oda, ahol a tüzet látta. Mikor odaér, lássa, hogy huszonnégy erdei tolvaj egy kaszaj* fából tüzet rakott, s mellette süt egy ökröt. Nem mert odamenni, hanem a nyílvessző végibe egy darab toplót tett, s azt a tűzön keresztüllőtte. A topló meg es gyúlt szerencsésen; de mikor utánna indult vóna, a lába alatt a száraz lapi* erőssen suhogott, s erről őt eszrevették s megfogták. Némelyik a tolvajok közül az apja országából való vót, s az apjára haragudt es, úgy akartak hát, hogy őt megöljék. Egyik azt mondta: „Nyársaljuk fel!” A másik azt, hogy fenekeljék bé egy hordóba, s úgy égessék meg. De a vezér azt mondta rea:
– Ne öljük meg azt a fiút, hanem vegyük magunkhoz, mett hasznunkra lehet! Tudjátok-e, hogy a feteke gyászvárosi király leányait el akarjuk lopni, s az udvarát felprédálni; de a torony tetejin lévő vaskakastól nem térhetünk hezza, mett mihent* közelittünk, minnyátt kikiril, s arról az őrzők eszrevësznek. Vigyük magunkkal, lőtessük le vélle a vaskakast, mett jó lövő; s ha lelőtte, eresszük el!
Erre a tolvajok jó szűvel reaállottak, mett így több nyereséget láttak, mintha őt megölnék.
Elindultak hát, s elvitték a királyfiút es. Mikor a feteke gyász várossa várától még távulocska vótak, a királyfiút elöl elkűdték, hogy a menjen annyira, hogy a vaskakast lőhesse le.
Ő éppen a vár alá ment, s onnét a kakast lelőtte.
Ekkor a vezér azt mondja:
– No, már őt a vár fokára taszittsuk fel, ő münköt felhúz, túlfelől leereget; de amíg dógunkot igazittsuk, ő addég* itt őröz* es; akkor adunk neki es valamit, s eleresszük.
De hamiss vót a kutya lelke a vezérnek es, mett úgy akart, hogy mikor mindent eligazítottak, a királyfiút a tolvajoknak kezibe adja. Hanem ezt a királyfiú valami suttogásikból eszrevëtte. Feltalálta magát, s mikor a tolvajokot a várfokról egyenként eregette bé, mindegyiknek a nyakát levágta, s fej nékült kűdte bé a várba, a vezérrel együtt. Mikor látta, hogy már egyedül van, s nincs kitől féljen, elment maga bé a király palotájába. Az első házba hált a király, a másodikba a királyné, a harmadikba a három leány; a fejinél mindegyiknek gyertya égett; ezt ő mind a lábikhoz rakta. Egyik sem es vëtte eszre őt, csak a legküssebbik királyleán. E felébredt, s megijedt, mikor hálóházába férfiat látott. De mikor a királyfiú elbeszélte neki, hogy ő ki, hogy miken ment keresztül, felkőt, felőtözött, s a királyfiút egy ódalházba vezette, ott jól megvendégelte, jó szűvel látta, szeretejének fogadra, egy gyűrűt s egy ruhát adott neki jegybe.
Sietett el a királyfiú; szeretejitől elbócsúzott, elment a tolvajokhoz, azoknak orrik s fülik hegyit mind lecsipdeste, küsruhájába kötte; kiment a várból; elment, tüzet vett; az Éfélt s a Hajnalt elódta; a szállásra ért, s ott reggelre jó tüzet rakott, úgyhogy a vér egésszen felszáradt.
Víradtkor feteke gyász várossába Veress vitéz mikor az őrzőköt vizsgálná, reaakad a fejetlen tolvajokra, kap rajtik, s csonka fülikből s orrikból ő es jegyeket szed magának, jár a városon fel s alá, s nagy kevélyen beszélli, hogy ő az igazi vitéz, mett ő az éjjel megölte a huszonnégy tolvajt, akik feteke gyász várossát olyan rég jesztgetik.
Ezt az örömhírt a király es hamar meghallotta, Veress vitézt magához hívatta, s megkérdezte. Ő megdicsekedett a királynak es, s a jegyeket es küsruhájából elémutatta.
A király neki egésszen hitelt adott, olyan erőssen örvendett a jó hírnek. Választást engedett neki, hogy leányai közül azt vegye meg, amelyik tetszik; s országából es részt ad neki.
Veress vitéz a dógot elhibázta, mett a királynak legküssebb leányát választotta, aki az egész dógot tudta; s már a királyfiúval jegybe es vót. A király megmondta a leánnak, hogy férhez akarja őt adni. A leány azt monda rea:
– Jól van, atyám, csakhogy akihez engem adni akarsz, érdemes ember legyen, s bizonyittsa meg, hogy városunknak valami nagy szógálatot tett!
A király azt mondja:
– Ki tehetne s ki tehetett vóna nagyobb szógálatot városunknak, mind az az ember, aki a huszonnégy tolvajt megölte?
A leány azt feleli:
– Igazad van, atyám, aki azt tette, én annak felesége leszek!
– Ember légy, leányom! Jól teszed, hogy az én akaratomon jársz. Készülj lakadalmadra, mett reaakadtam arra az emberre, aki városunkot a veszedelemtől megmentette!
A leány örömmel készült, mett a Veress vitéz dógáról semmit sem tudott. S csak akkor lássa, mit akarnak vélle, mikor asztalt készítnek, papot hínak, s hát a Veress vitéz áll elé vőlegénnek, akit ő örökké úgy gyűlölt, hogy a szemivel sem nëzhette.
Visszafut a házába, sírva borul a vánkosra. Jelen vótak már mind, akik a vendégségbe meg vótak híva; de ő nem jött elé. Utánnament az apja. Ennek ő elbeszélte, hogy a múlt éjjel találkozott a legküssebb vadász királyfiúval; s kérte atyját, hogy kűdjön egy követet a felhagyott rétbe, ahova a feteke tóbeli sárkányok a rézvállúra innya szoktak járni; az ott múlató három ifjat hivassa meg a vendégségbe; s amíg azok el nem jönek, addig őt a Veress vitézzel ësszekelni ne erőltesse: így elémenyen a vendégek közi*.
Az atyja ezt megígérte, s a rézvállúhoz szorgoson egy követet kűdött. A leány es elment a gyülekezet közi*. Folyt hát a vendégség istenigazába.
A követ elment a rézvállúhoz; megbútt egy bokor megi a tisztás rét szélin; hallgatódzott, s megértette a királyfiak beszélgetésiből, hogy jó helyt jár; elejikbe állott, s a feteke gyászváros királyának nevibe meghítta őköt a legküssebbik királyleán lakadalmába.
Készek vótak erre a királyfiak; kivált a küssebbik, hogy hallotta, hogy az ő mátkáját akarják férhez adni, ha lehetett vóna, egy micre ott termett vóna.
Mikor az udvarba béérkeztek a királyfiak, a Veress vitéz alatt meglódult a tizenkét vánkos, amire az asztalfőnél ültették vót. Mikor a legküssebb királyfiú az első garádicsra lépett, a Veress vitéz alól egy vánkos kiszökött; mindenik garádicslépésre alólla egy kiszökött; s mikor a ház küszöbin léptek bé, akkor még a szék es kiszökött alólla, s ő a pad alá került.
A legküssebbik vadász királyfiú mind elbeszélte az egész történetet. Elbeszélte, hogy a nagyobbik bátyja a háromfejű sárkánt ölte meg, a küssebbik bátyja az ötfejűt, ő pedig a hétfejűt. Elbeszélte különösön, hogy járt az erdei tolvajokkal. Elbeszélte, hogy hogy találkozott a király leányával, hogy hogy ment keresztül mindegyiknek hálóházán, s hogy cserélte meg a gyertyákot a fejiktől a lábikhoz. Elémutatta a jegybe kapott gyűrűt, s küsruhát. Elérakogatta az asztalra a tolvajoknak levágott orrik s fülik hegyit; azokot esszeméregette azokkal, amiket a Veress vitéz mútatott vót elé; jól kilátszott, melyik honnét való, hogy a Veress vitéz csak azután vagdalt belőllik, mikor mán* a királyfiú azoknak a hegyit elszedegette vót. A királyfiúnak adta minden ember az igazat. A Veress vitézt hamislelkűnek ítilték, aki huncfutsággal akart bódogulni; lófarkra kötték, a városnak minden utcáján megvoncolták, azután négy darabba vágták, s a városnak négy szegeletire felszegezték.
A vadász királyfiak pedig hárman elnyerték a feteke gyászvárosi királynak három leányát; a legküssebbik királyfiú a legküssebbik leánnyal kőt ëssze, akivel immán* meg vótak egyezve, s ő lett az örökkös a feteke gyász várossába. A más kettőé pedig lett az atyjik országa.
Hónap legyenek a te vendégeid!