Vót egy közönséges asszonnak egy leánya, aki egyebet csak dógozott, hanem fonni nem szerette. Ezétt az anyja sokat cirmolta; s egyszer annyira es ment, hogy a guzsallyal kergetni es kezdte. Ahogy az út mellett futnak, egy királyfiú ott ment el hintóba.
A leán szép vót; a királyfiúnak szemibe akadt, s megkérdeztette az anyját, hogy miétt kergeti.
Az anyja azt mondta:
– Hogyne kergetném, mikor minden fonnivalómot nagy hamar megfonta, s most még a kert fedelit es meg akarja fonni, hogy egyebet nem kap!
A királyfiú azt felelte:
– Hagyja el kjed, asszonyom, ne üsse, hanem adja ide, hadd* vigyem el magammal; adok én neki fonnivalót, mett anyámnak elég van, ott a fonásba kedve telhetik!
Az asszony örömest odaadta a leányát; gondolta, hogy amit otthon restellett, idegen helyt szégyelletibe es megszokja, s még csakugyan lehet belőlle jó fonó.
Elvitte a királyfiú a leánt haza, s bétette egy nagy magaziumba, amelyik teli* vót kenderrel; azt mondta neki:
– Ha olyan jó fonó léssz, hogy egy hónapra mind megfonod, feleségemnek veszlek!
A leán, hogy a temhetetlen* sok kendert megnézte, a gút jedtibe szinte megütte, mett az elé lett vóna egy egéssz falu leányának es egéssz télre. Nem es csinált egyebet, hanem leült egy herré, s ott csak búsult. Így tőt el az üdő* három hétig. Azalatt aki neki enni vitt, mindegyiket megkérdezte: mi újság van? Mindegyik mondott neki hol egyet, hol mást.
A harmadik hét végivel egy éjjen, mikor erőssen búsulna, egyszer csak elejibe lép egy félsinges ember másfél singes szakállával, s azt mondja:
– Métt* búsulsz, te jófonó szép leán?
A leán azt mondja rea:
– Éppen az a baj, hogy nem vagyok jófonó, s méges meghitték, hogy jófonó vagyok; s ide es azétt zárattak bé.
– Egyet se busulj – mondja az ember –, segétek én a dógon; én ezt a sok fonót mind megfonom a jövő héten, ha te es felfogadod, hogy eljössz velem, ha a nevemet ki nem találod, amíg a fonást elvégzem.
– Jó lesz biz a – mondja a leán –, úgy el es menyek!
Gondolta, hogy így es csak oda menyen ki a dolog, hogy a fonástól megszabadul.
A tërpe ember elment aval dógára.
A negyedik héten egy olyan inas vitt enni a leánnak, aki a királyfiúval vadászni járt; ott elmaradt vót, s későn jött haza. Ettől es azt kérdi a leán: mi újság van? Az inas elbeszélli, hogy ő az este milyen későn jött haza, s az erdőn egy setét árokba látott egy félsinges emberkét másfél singes szakállával, aki egyik ágról a másikra szökdösött, fonalat matóllált, s mind azt dúdolgatta:
|
Tudta a leán, mit matóllál az az ember; de az inasnak azt mondta:
– Te csak képzelődtél a setétbe!
De azonba megjött a kedve, mett tudta, hogy a fonnivaló megfonódik, tudta azt es, hogy őt az a kicsid emberke el nem viszi, mett mán* tudja a nevit es. Mikor hát este az ember a fonalnak harmadrészit megfonva eléhozta, s tőlle azt kérdezte: „No hát tudod-ë a nevemet?”, a leán reafogta, hogy: „Tám e lesz! tám a lesz”, de az igazi nevit a világétt es meg nem említette vóna, nehogy a fonás félbeszakadjon.
Másik este sem mondta meg a nevit, mikor a fonót az emberke hazavitte.
Harmadik este, mikor a fonal mind készen vót, azt es a kisded emberke hazavitte, de vitte magával a háromkerekű talyigát es, hogy azon a leánt elvigye. De akkor a leán sem tréfált a beszéddel, hanem azt mondta:
– Én úgy gondolom, hogy tégedet Tánci Vargaluskának hínak!
Erre a kicsid emberke, mintha az arrát* megütötték vóna, úgy odalett.
Mikor az egy hónap ki vót telve, utánnanëzetett a királyfiú, hogy a leán a fonással készen van-ë, s megvitték a hírt, hogy kész a fonal. A király elcsudálkozott, hogy miféle dolog lehet, annyit fonni olyan hirtelen. Elment, maga es megnézte, sok vélle lévő urakkal s úri asszonyokkal; s erőssen elbámultak azon a temhetetlen sok szép fonalon; nem győzék dicsérni a leánt, s érdemesnek ítilték rea, hogy királyné legyen az országba.
Másnapra kelve megülték a lakadalmat, s a leánból királyné lett.
A nagy lakadalmi ebéd* után jöttek a szegények, s azoknak a király alamizsnát osztogatott. Leginkább szemibe akadta királynak három félszeg kódus: egyik vót egy vénasszon, akinek szeme pillája úgy lefittyent, hogy az egész ábrázatját eltakarta; másik vót egy pittyedt ajakú vénasszon, akinek az ajaka szinte a térgyit verte; a harmadik vót egy lapos fenekű vénasszon, akinek olyan lapos vót az ülete, mind egy kerek lapittó. Ezeket béhítta, s elbeszéltette véllik, hogy lettek olyan félszegek.
Az első azt mondta:
– Én éfjú koromba olyan fonó vótam, hogy az egéssz vidékbe sem vót párom; addig fontam, hogy úgy beléjöttem, hogy éjjel es mind fonnom kellett; a sok éjjészés mián a szemem pillája leszakadt, s a daktorok sem tudták herré gyavittani.
A második azt mondta:
– Életembe addig s addig fontam, addig rágtam a sok szöszpököt*, hogy az ajakam úgy kilágyult, hogy a térgyemig lepittyedt.
A harmadik azt mondta:
– Addig ültem egy helybe a guzsaly alatt, míg a fenekem olyan lapos lett, mind egy lapittó.
Ezeknek a beszédjire azon ijedt meg a király, hogy az ő felesége es olyan erőss fonó, s megporoncsolta* feleséginek, hogy többet egyet se fonjon.
Ennek a dolognak a híre elment mindenfelé a világon. Minden királyi udvarba s minden városba a fejérnépek megjedtek, hogy úgy járnak, mind azok a félszegek; azétt hát az orsót, guzsalyat*, matóllát mind ësszetörték, s a tűzre tették.