Vót egy királynak három fia. Ellenség ütött az országra, azt elfoglalta, a király es elesett. A királyfiak jó vadászok vótak, s hárman három vadászebbel odébbállottak a veszedelem elől. Sokáig mentek, azt sem tudták, hova; végre egy legmagossabb havastetőn, ahol az út elágazott, meghatározták, hogy váljanak el egymástól, s külön-külön próbáljanak szerencsét.
Arra egyeztek, hogy a tető pontjára egy magoss fa hegyibe állittsanak fel egy hosszú póznát, arra egy fejér kendőt; arra mindegyik jól ügyeljen, s mikor a kendőt véresnek lássa, induljon testvérei után, mett akkor valamíknek veszedelme van.
A küssebb, akit Rózsának híttak, bal felé indult, a másik kettő jobb felé. Rózsa, mikor a hetedik havasba es béjutott jó messze, meglátott egy szép kastélyt, s abba bétért, mind fáradt utazó, hogy ott megháljon; megtelepedett egy házba.
Megnyílik este nagy dörömbözéssel a kastély kapuja, s hát hét nagy óriás áll bé az udvarra, s onnét a házba! Akkora vót mindegyik, mind egy nagy torony.
Rózsa ijedtibe az ágy alá suhant; de az óriások mihent* béléptek, egyik azt mondta:
– Cih! Milyen Ádám-bűz van itt!
Megkeresték, Rózsát megkapták, esszeaprították, mind a torzsát, s az ablakon kihánták.
Reggel az óriások megint elmentek keresetre. A bokorból elémászott egy szép leánfejű kégyó, s a Rózsa testinek minden kicsi darabját esszeszedte, szépen esszerakogatta, s mind mondta: „Ez idevaló, ez idevaló”, forrasztófűvel megkenegette, s egy közél való forrásból élőhaló vizet hozott, aval meglocsolta. Rózsa egyszer csak talpra szökött, s most hétszerte szebb s erőssebb lett, mind azelőtt. Akkor a leánfejű kégyó es a kégyóbőrből hónyaljig kimaradt.
Rózsa, hogy olyan erős lett, megbízta magát, s este nem bútt az ágy alá, hanem az óriásokot várta haza a kapuba. Azok megérkeztek, s kűdték előre a szógáikot, hogy azt a hitvány Ádám-maradékot esszemorzsolják; de azok nem bírták meg, magiknak az óriásoknak kellett hogy őt esszeaprittsák.
Más reggel megint a leánfejű kégyó Rózsát életre hozta; ő maga pedig övig bútt ki a kégyóbőrből. Rózsa ketszerte erőssebb lett most, mind külön egy darab óriás.
Akkor este es megölte őt a hét óriás; ő pedig a szógákot mind megölte, sok óriást es megsebzett.
Reggel csak magikra mentek el az óriások. A kégyó Rózsát most es feltámasztotta. Rózsa erőssebb lett, mind a hét óriás együtt, s olyan szép, hogy a napra lehetett nezni, de rea nem. A leány es a kégyóbőrből egésszen kikerekedett; be kedves szép teremtés vót!
Ekkor egymásnak dógikot, életiket elbeszélték. Elbeszélte a leány, hogy ő es királyvérből való; hogy az ő apját es az óriások ölték meg, s az országát elfoglalták; hogy az az ott való kastély az ő apjáé vót, s onnét járnak ki mindennap, hogy a népet sarcolják; ő maga pedig egy jó kuruzsos dajkájának segittségivel vátozott kégyóvá, s megesküdt, hogy addig kégyóbőrbe marad, míg az óriásokon buszuját állhassa; de most jól lássa, hogy ha lerepedezett es rólla a kégyóbőr, célját érheti, mett Rózsa olyan erőss, hogy könnyen megfelelhet mind a hét óriásnak.
– Rajta hát, Rózsa, posztítsd* el őköt! Nem leszek én es háládatlan.
Rózsa azt felelte:
– Kedves szép leány! Te nekem életemet három ízbe adtad vissza, s hát én ne tartoznám-e neked azt meghálálni? Legyen tiéd az életem, s egéssz magam!
Egymásnak hótig való szerelmet esküdtek, s igen jóízűn tőt el a nap egéssz estig.
Mikor este az óriások megérkeztek, Rózsa így szóllott hezzik:
– Ugyebár, sok gazember, hogy háromszor öltetek meg? Most azt mondom, hogy ma ezen a kapun egyiketek sem teszi bé a lábát, hiszitek-e? Víjjunk meg!
Azok nagy méreggel reamentek, de most nem úgy lett, mind azelőtt ketszer: rendre őköt mind megölögette, akkor a kócsokot* a zsebikből kezihez vëtte, a kastélynak minden szegelikát esszematatta, s látta, hogy bátorságba lehetnek, mett mán* övék a kastély. Az écaka csendesen tőt el.
Reggel a kastély udvaráról Rózsa elnéz a havastetőre a fejér kendő felé, s hát lássa, hogy az egésszen véres! Megbúsul, s mondja kedvessinek:
– Mennem kell, hogy a két bátyámot felkeressem, mett rosszul van dógik; várj vissza engemet, mett ha őköt feltalálom, minden bizonnyal visszajövök!
Aval felkészült, kardot, nyilat, forrasztófüvet s élőhaló vizet vett magához, s éppen arra helyre ment, ahol elváltak vót. Útjába lőtt egy nyulat. Mikor odaért, onnét azon az úton indult el, merre bátyjai mentek vót. Talált egy kicsi házikót, az előtt egy fát; ott megállapodott, s hát a két bátyja két vadászkutyája lánccal meg van kötve! Azokot elódja, tüzet csinál, s a nyulat sütni kezdi.
Amind sütné, hallja, hogy a fán valaki dideregve azt kiátozza:
– Jaj, mind fázom!
Kiszóll s azt mondja rea:
– Ha fázol, jere bé, füttözzél!
Az azt mondja:
– Igen, de félek a kutyáktól!
– Ne félj, mett azok becsületes embert nem támadnak meg!
– Hiszem – mondja az a fáról –, de méges me! Vesd közikbe* ezt a hajszálat, hadd* bűzöljék meg azt előbb, s arról engem es megesmernek!
Veszi Rózsa a hajszálat, s a tűzbe veti. A fáról leszáll egy vén boszorkán, bémenyen, s füttözik; felhúz az es egy nyássra egy varasbékát, sütni kezdi. Amind sütné, mondani kezdi Rózsának:
– Az az enyim, ez a tiéd! – s aval vet feléje. Rózsa nem állhassa, kirántsa a kardot, hezzacsap a boszorkánhoz, s hát a kard egy hasábfává vállik!
Nekimenyen a boszorkán, hogy megölje Rózsát; azt mondja:
– No, most vége neked es! Testvéreidet es én öltem meg buszuból*, azétt, hogy hét óriás fiamot megölted!
Rózsa nekiuszittsa a kutyákot, s azok addig fogják, hogy vért eresztenek rajta; a vér a kardból lett hasábfára cseppen, s abból megént kard lesz; kapja azt Rózsa, s lecsapja vélle a boszorkán bal karját; erre a boszorkán megmutassa neki, hova temette bátyjait; sójt* még egyet Rózsa a karddal, s aval a boszorkán Pulutóhoz kőtözött.
Rózsa kiássa bátyjait, azoknak esszedarabolt testit esszerakta, forrasztófűvel esszeforrasztotta, s élőhaló vízzel feltámasztotta. Azok, mikor szemiket kinyitották, s Rózsát megpillantották, mind a ketten azt mondták:
– Jaj, be sokat alvám!
– Sokat bizon – azt mondá Rózsa –, de ha én ide nem jövök vala, még többet alunnátok!
Elbeszélték neki, hogy elválások után csakhamar meghallották, hogy az ellenség országikból eltávozott, s amind visszatértek, úgy akartak, hogy egyik, a nagyobbik, hazamenjen s igazgassa az országot, a másik pedig keresse fel Rózsát; béfordultak a küs házikóba, s a vén boszorkán ott úgy bánt véllik, mind ahogy Rózsával es akart vóna.
Rózsa es elbeszélte nekik, miken ment keresztül, s azt mondta:
– Te, nagyobb bátyám, menj haza, ülj bé az apánk országába! Te pedig, küssebb bátyám, jere velem, s igazgassuk ketten azt a nagy országot, melyikbe az óriások hatalmaskodtak!
Itt elváltak, s mindegyik elment a maga helyire. Rózsa feltaláta szép kedvessit, aki már magát úgy elbúsulta vót utánna, hogy szinte megepedt, de hogy Rózsa megérkezett, egésszen felvidult. Az óriásoktól megmentett nagy országot kezikre vették; Rózsa s a kedvesse esszekőtek, nagy lakadalmat csináltak, eleget vendégeskedtek, a menyasszont jól megtáncoltatták; s ha meg nem hótak, maig es élnek.
Kerekedjenek egy tojáshéjba, s hónap legyenek a kjetek vendégei!