A két gazdag ember gyermeke*

Lakott egy országnak két szegeletibe messze egymástól két gazdag ember. Egyiknek fia lett, s a másiknak leánya. Mind a ketten meghítták egymást komának, s a keresztelőbe arra egyeztek, hogy a gyermekeiket esszeházasittsák.

Nőttek a gyermekek; de munka nékült, s mind kényes becék. Hogy megnőttek, őköt essze es házasítottak.

Csakhamar meghót mind a kettőnek apja-anyja; ők magikra maradtak, a világhoz nem értettek, a gazdasághoz semmit sem tudtak. A jobbágyok, zsellérek véllik azt csinálták, amit akartak, fődjik mind megburjányosodott, a búzáskas mind megürült, s megkezdtek szegényedni.

Egyszer a gazdának eszibe jut, hogy a vásárba kéne menni, met az apjától es úgy látta vót. Elindult vásárba, s elhajtotta a még meglévő fiatal pár szép ökrit es. Útjába találkozott egy lakadalommal, s annak úgy köszönt:

– Isten őrözze* kjeteket ilyen szomorú változástól, s a megszomorodottaknak adjon vigasztalást!

Ő ezt az apjától egyszer a halottas háznál így hallotta vót. Megharagusznak ezétt rea a lakadalmasok, mett ëgy kicsitt jó vérikbe vótak, s jól megcibálják; azt mondják neki:

– Máccor, ha ilyen dógot látsz, tartsd fel a kalapodot a botod végibe, s örömödbe rikótozz!

Tovébb menyen, s egy erdő széjibe találkozik valami mészárosokkal, akik kövér disznyókat hajtottak; kapja a kalapját, feltarts a botja végibe s rikótozni kezd. A disznyók megijednek s mind bérugaszkodnak szerteszéjjel az erdőbe. A mészárosok őt jól elpáholják, s azt mondják:

– Máccor, ha ilyen dógot látsz, mondjad: az Isten ádja meg egy helyibe kettővel!

Tovább menyen, s lássa, hogy egy ember a fődjit a csipkétől, burjántól tisztogassa, s köszön:

– Adja meg Isten kjedet, bátya, egy helyibe kettővel!

Az ember, hogy mérgelődött es a sok gizgazra, megcsípi őt, s jól elsupátolja; akkor azt mondja neki:

– Máccor, ha ilyen dógot látsz, te es inkább segitts vajegyet kitépni!

Más helyt találkozik két emberrel, akik együtt tépelődtek; ő es odamenyen s tépászni kezdi hol egyiket, hol a másikot. Hagyják azok egymást, s őt jól megtépik.

Így ért el valami-letteképpen a vásárba. Ott széjjelnéz, s meglássa, hogy árulnak egy egésszen fakó szekeret. Eszibe jut, hogy apja szekérrel járogatott erdőbe; kérdi attól, aki árulta, hogy a két ökriétt nem adná-e neki a szekeret. (Nem tudta, hogy ha cserél, azután a két ökröt nem adják vissza.) Az ember előbb még megneheztelt rea, hogy az ő szekerivel miétt csúfolkodik; de csakugyan lássa, hogy az ökrös gazdánál nincsenek mind honn, s a cserét megcsinálják.

Az éfjú gazdának szekere vót, s azt húzogatta elébb-elébb a vásárba; talált egy kovácsra, s aval a szekeret egy féjsziétt elcserélte. A féjszit egy fénkővel cserélte el.

Mintha a dógot legjobban eligazította vóna, hazafelé indult. A falujához közél egy tóba meglátott egy sereg vadrécét, a fénkövet közikbe* dobta, a fénkő belémerült a tóba, s a vadrécék elrepültek mindegyig. Levetkezett, s csórén bément a tóba, hogy a fénkövet keresse meg; de addig az egyetmássát es a tó martjáról ellopták. Így kellett hazamenni a vásárból, mindeniből kivetkeztetve.

Felesége nem vót honn, mikor ő megérkezett. Ő az asztalfiából egy sorkolat kenyeret vett, s aval lement a pincébe. Míg a hordóhoz ment, hogy bort eresszen, a kenyeret letette a pinceküszöbre. Mikor a bort eresztené, visszanéz, s hát lássa, hogy a kutya a kenyerit eppen* akkor kapja el. Utánnadobja a csapot, a csap elvesz, s a kutya a kenyérrel elfut – a bor pedig mind egy cseppedős cseppig elfoly. Vót a pincébe egy zsák liszt; hogy felesége a borfolyást eszre ne vegye, azt mind reahintezte. Egy lúd ott kotolt, s e, míg ő dógozott, őt sziszegte; ő azt gondolta, hogy az azt mondja, hogy őt a feleséginek béárulja. Ketszer, háromszor megkérdette: „Béárulsz-ë?” – s arrafelé ment, de a lúd még jobban sziszegett; megfogta hát a nyakát, s jól a fődhöz sójtotta*, hogy a lúd ott maradt. Arra még jobban megijedt; hogy herrehozza a hibát, a lúdat megmejesztette, a lisztes hibókába* meghingerődzött, azután a tuluba*, s úgy a fészekre ült kotolni.

Hazajö felesége, nyitva lássa a pinceajtót, s oda lemenyen. Ő a fészken ült, s sziszegett, mind a lúd. Eszreveszi felesége, hogy ő; kap egy darab fát s nekimenyen, mondja:

– Uram Jézus, miféle állat, mett ütöm agyon!

Ő a fészekről felszökik, s nagy ijedve azt mondja:

– Ne bánts, édes feleségem, mett én vagyok!

Felesége számba kéri, mit vásárolt. Ő mindent úgy elmondott, ahogy vót. Felesége neki kiadta az útat, s azt mondta:

– Addég* szemem elejibe ne kerülj, amíg a hibádot herre nem hozod!

Egy darab kinyeret s egy porció pálinkát a zsebibe tett, s aval útnak eresztette*; azt kévánta: „Jó útat, ahol sár nincs!”

Útjába találta Krisztus urunkot, s azt mondta neki:

– Nem eszem meg veled a kinyeremet, mett nem csináltál belőllem gazdag embert!

Azután találta a halált, aval a kinyerit s a pálinkáját megosztotta, hogy őt nem vitte el; s komájának fogadta a halált. A halál azt mondja neki:

– Most láss csudát, koma! – s bébútt a porciós évegbe*. Ő az éveget bédugta. A halál kéredzett ki onnét, de ő azt mondta neki: – Ígird meg, hogy gazdag embert csinálsz belőllem, s úgy kiereszlek!

A halál meg es ígirte. Megegyeztek, hogy ő legyen datkor (doktor); akinek a halál a lábához áll, a nem hal meg, s az olyant akarmilyen urussággal* meggyavíthassa; de akinek a fejihez áll, annak halál a fejin. Evel egymástól elváltak.

A mü emberünk elér egy városba, ahol a király leánya erőss beteg vót. A datkorok mindent elkövettek, de nem tudták megurusolni. Jelenti, hogy ő megurusolja, ha élni való; s ha nem, azt es megmondja. Elment a beteghez, s hát lássa, hogy a halál a lábánál áll. Meggyújt egy kaszaj* szénát, annak a hammából feredőt csinál, megfereszti benne a leánt, s a szépen meggyavul*. A király őt úgy megajándékozta, hogy nagygazda ember lett belőlle. Ott maradt lakni; feleségit magához vitette, s az uruslásból együtt úri módra éltek.

Egyszer ő es erőss beteg lett, s a komája a fejihez állott; ő eleget kérte, hogy álljon a lábához, de a komája azt felelte:

– Én biz egyet sem*!

Aval hát ő es elkőtözött a másvilágra.




Hátra Kezdőlap Előre