Egyszer csak azon veszem eszre magamot, hogy hát apám házasodni akar, s anyámot meg akarja venni. Azt mondja nekem apám:
– Eridj a malomba, s őrless a lakadalomra kenyérnek valót!
Rajta, szegén! Kapom én nagy firissen magamot, mind eme könnyű fickó, keresek egy átalvetőt, felviszek a híjjuba három tarisnyát, s megtőtök kilenc surgyét olyan dálnoki búzával, mind a makk, s mind a kilencet egyszerre vállamra billentem, s kiviszem a szekérre. Kivezetem az ökrököt, s bé akarom fogni, de hát egyik sem tanál* a régi helyire, fogom a csást hócsból, a hócsost csából, s úgy jól tanál*. Poróbálom a járompácát, s hát nem tanál a helyire; dugom egyik helyett a lapát nyelit, másik helyett a kötőrúdat, s úgy jól van a dolog.
Elmenyek a malomba, s mikor odaérek, megállittom az ökrököt, felütöm az ostor nyelit előttik a fődbe, nehogy meginduljanak; magam pedig bémenyek a malomba, hadd híjjam a mónárt, hogy a búzát segittsen béhordani.
Egyetlenegy lelket sem kaptam benn a malomba. Nezek széjjel az ágy alá s a pest megi, s hát látom, hogy a ződ kancsó nincs ott a szegen; abból megtudtam, hogy a malom oda van eprészni. Gondolom, hogy immán* ha ennyibe van, szép békességesen hazavárom; de eszembe jut, hogy nemigen szokása hazasietni, s amíg eléjő, én addég* meg es őszülhetek – osztág* az ökröknek es bajosocska esztendőről esztendőre várakozni, mett nem es hoztam vót nekik, mit enni adjak. Utánnairamodom hát sebess kutyafuttába ki a bércre, s hát ott szimatol a bokrok között! Vágok egy istenes jó husángot, kosztolni* kezdem kétódalba, ahogy csak tőllem lehetett; még egyszer jól nekihúzom a husángot, s amíg reasójtottam vóna, hallom messzüről, hogy megzerdül odabé a vőgybe, s hát úgy őröl, ugyan zakatol: eppen az én búzámot járta.
Hogy a bércről hamarébb leérjek a vőgybe, nekifekvém* s béhingerődzém az ódalon; utánnam amennyi csutak: megkévánták tőllem az üdőtőtést. Nekik nem lett belé semmi bajik; én es csak egy kicsiddég üttem belé az arromot* egy lágy tehenganyéba*, de nem mártottam fel onnét egésszen, még ott es elég maradt a helyin; több baja lett annak a szegén fejér lónak, amík ott eddegelt az aljba, met a tőllünk úgy megijedt, hogy a lábára szorított nyűggel együtt kifutott a világból, s még nem jött vissza ez napságig.
Hezzadörgölgetém az arromot* a gyephez, mind a tyúk szokott, s elmenék, hadd lássam, az ökrök nem mentek-e el az álló helyikről; s hát az én ostornyelem odafogont* a fődbe, s akkora fa nőtt belőlle, mind a barassai nagy torony; de annyi fiát kőtöttek belé a seregélyek, hogy azoknak a csárrogásától a malomzúgás nem hallott. Bezzeg megörvendék neki; gondolám, hogy most fogok seregélyfiat eleget! Jól tudtam hágdosni, ahogy csak kellett: felhágok a fára, dugom a kezemet, s hát nem tér bé a likba, próbálom a fejemet, s hát jól bétér! Teliszedtem a kebelemet seregélyfiúval. Ki akartam búni a likból, de hát én nem térek ki; hazafutok, elviszem a ródaló* féjszit, s kivágom onnét magamot.
De nem tudtam leszállani, met a fa vastagocska vót, s a fejem es szédült, hanem kiátottam a mónárnak, hogy vegyen le. A mónár azt gondolta, hogy az a bajom, hogy megehültem, s nekem a fiától mónárpogácsát kűdött. De én a fiúnak olyan erőss lúdméreggel mondtam meg, hogy nem efféle bajom van, hogy az egyszeribe elfutott s hozott egy véka korpát, azt nekem egy koszt végin felnyútotta. Én kötelet sodorék belőlle, olyant, hogy a malomkövet es fel lehetett vóna vélle akasztani; próbálám, leér-e a fődig, de hát egyrét nem éri; fogom kétrét, s hát olyan jól leér, hogy még a fődön meghajlik. Ereszkedni kezdek le rajta, de egy féreg ott fenn, ahol egy ághoz megköttem vót, elkercelte, s én kötelestől lecseppentem.
De míg a fődre érnék, addig a seregélyfiak a kebelembe megtolvasodtak, szárnyikra kőtek, s engem repitteni kezdtek. Mikor az Ót felett repültünk, valami asszonyok ott az Óton rongyát mostak, s kiátozni kezdtek felém:
– Mi a tüzes gútot csinál az a gyermek, hogy úgy tud repülni? Ha leesik, eppen* az Ótba szottyan, s beléhal!
Láttam, hogy mind felém neznek, de a seregélyfiak csárrogásától nem tudtam tisztán kivenni, mit kiátnak; azt gondoltam, azt kiáttsák, hogy ódjam meg az ingem derekát. Én az ingem derekát kiszabadittám a harisnyám szíjja alól; aval a seregélyfiak egyszerre a kebelemből mind kiduvadának, nekem amennyi szárnyam, mind elrepüle, s én az Ótnak köllős-közepibe* belécsubbanék*. Csubbanásommal az Ótat úgy kicsapám az árkából, hogy az egésszen kiloccsant a hegy aljáig; de mikor az árkába visszatakarodott egy kicsi héjjával, amit egy gidófalvi szonnyú komondor leesett fel belőlle, annyi hal maradt künn utánna, hogy a helyet Mánástól Dobolyig s Árkostól Angyalosig mind ellepte – még a Szépmezőt es egésszen. No, ott vót hal elég! Tizenkét bihalszekér egy hétig mindörökké hordotta, soha meg nem szűnt, mégsem tudta megkezdeni; odamene egy csóré cigánpurdé Kőröspatakról, mind felszedé a pendelyibe s elvivé.
Eszembe jut, hogy engem nem jácodni kűdtek vót, hanem őrölni; elindulok arrafelé, ahol az ökrök vótak, hadd* lám, micsinálnak, nem mentek-e el helyikről. Sokáig mentem, úgy, hogy megfáradtam belé. Látok a réten egy lovat, s reagondolom, hogy: ezen könnyen odajutok, ahova kell. Utánnaindulok, de hát ő engem nem vár meg. Fogom a farkát, egyet fordittok rajta, s magammal szembe állittom, s mondom neki amúgy mirgyilusoson*: „Hó! Megállj, pityigangos! Ne légy olyan jeszke*!” Megértette a jó szót, s megállott, mind a cüvek. Megnyergelém a szürkét, felülék a barnára, s úgy elmenék a sárgán egy lőtőn* ki s egy hágón bé, hogy a főd es szakadt utánnam.
Egy helyt egy szőllő alatt menék el, s annak a kerittésin belöl sok szép ért gyümőcs vót. Megállittám a szürkét, leszállék a barnáról, s megkötém a sárgát a gyëpűhöz; próbálám, hogy béhágjak, de nem tudék; megmarkolám a hajamot, s annál fogva bélódittám magamot. Rázni kezdem a szilvát, hull a dió, szedem a magyarót*; s telirakám a kebelemet.
Erőss meleg vót, meg vótam szonnyulva*, hogy majd megepedtem. Látom, hogy ott nem messze vadnak valami aratók, s kérdem: hol kapnék itt vizet valahol? Azok nekem megmutattak nem messze egy forrást. Odamenyek, de hát béfagyott! Eleget akartam a jeget a sorkammal vaj kővel bétörni, de nem lehetett, mett a jég lehetett egy araszos; hanem kapám a fejemről a koponyámot, s könnyen bétörém vélle a jeget, vizet meritték vélle s amúgy jót ivám.
Elmenék a gyepűhöz, hajamnál fogva kilódittám magamot az útra; elódám a szürkét, felülék a barnára, s úgy elvágtaték a sárgán egy lőtőn* ki s egy hágón bé, hogy ugyan lógott a hajam belé. Egy helyt találék két embert; mikor meghaladtam vóna őköt, utánnam azt kiáták:
– Te fiú, hova lett a fejed?
Tapasztom a fenekem, s hát nincs ott a fejem! Vissza én aval sebess kutyatroppba a forráshoz; de hát mit látok! Az én koponyám magát nállam nékül megunta, s neki csak annyi esze vót, hogy minekutánna ott felejtettem, magának sárból nyakat, kezet, derekat, lábat csinálgatott, s a jégen sikolándva kaptam meg. Én es meglehetősöcskén tudtam sikolándani; eleget sikolándottam utánna, de ő jobban tudott, mind én, nem tudtam semmi letteképpen megfogni. Uram isten, mitévős legyek! Merőbe megjedtem, hogy fejem nékül kell csakugyan maradnom. De eszembe juta valami, s mondám magamba: „Hadd el, koponya, ne vesd magad, mett engem nem vágsz ki!” Csakhamar sárból egy agarat csinálék, nekiuszittám a koponyának, s az egy micre elfogá, s szépen előmbe hozá; én elvém, feltevém, menék a gyepűhöz, hajamnál fogva kilódittám magamot; elódám a szürkét, felülék a barnára, s úgy elmenék a sárgán egy lőtőn* ki, egy hágón bé, mind a madár.
Mikor a malomig értem, ott veszem eszre, hogy engemet apám otthon nem győzött várni, keresésemre indult, s hogy nem kapott, siratni kezdett nagy jajszóval:
– Jaj, lelkem fiam, hova lettél? Jaj, jaj, miétt es kűdélek el csak magadra! Jaj, lelkem fiam, most vége neked, valahol elpusztultál!
Amennyit engem apám életembe szidott s korholt, sohasem hittem vóna, hogy engemet úgy tudjon sajnálni. Hogy láttam, mi baja van, még távurról hezzaszóllottam: „Ne búsuljon kjed egyet es, apám uram, mett itt vagyok! Rossz féjszi nem vesz el!”
Meghoztam szegény apámnak a lelkit. A zsákokot a liszttel szekérre raktuk, hazamentünk, s az apám lakadalmát fáinoson meginnapoltuk. A menyasszony anyám vót, s a menyasszontáncot legelőbb én jártam el vélle, s azután jött a szer másokra. Mikor a lakadalomnak vége lett, mások mind eltakarodtak, s mü otthon maradtunk csak magunkra; s maig es élünk, ha meg nem hótunk!
Én még azután egy esztendőre lettem, met apámnak igazi törvényes fia vagyok; szépen felcseperedtem, s ügyes legén lett belőllem.