Egy legén megvett feleségül egy dologtalan gazdag leánt; mégpedig azt fogadta, hogy sohasem veri meg. Az éfjasszon sohasem dógozott, hanem csak járt házról házra zuvatolni s egyéb hitván dógot követni. Nem es verte meg az ura egyszer es; hanem egy reggel, mikor dologra ment, a macskához így szóllott:
– Azt poroncsolom neked, te macska, hogy míg én odaleszek, te mindent dógozz, amit kell: a házat szépen kitakarítsd, délre ételt készitts, s meg egy orsó fonalat es fonj; mett ha nem, mikor hazajövök, úgy megverlek, hogy megemlegeted!
A macska a tűzhelyen szunyókálva végighallgatta a beszédet. De az asszony azt gondolta magába hogy „ez az én emberem megbolondult”! – s azt mondá:
– Kjed, uram, miét poroncsol* olyanokot annak a macskának, hisz az azokhoz nem tud?
– Tud, nem tud, nekem mindegy, feleség – azt mondá az ember –, nekem nincs más, kinek poroncsoljak*; de ha ő mindazt meg nem teszi, meglásd, úgy megverem, hogy sokétt fel nem kéne venni!
Aval elment dógára. Az asszon pedig biztatni kezdte a macskát:
– Dógozz, macska, mett ma megver uram!
De a macska nem dógozott. Elment az asszon több házhoz, s mikor hazament, a macska akkor es szunyókált, s a tűz es kialudt. Esment mondta:
– Szítsd fel a tüzet, s dógozz, macska, mett ma megverődöl.
De a macska nem dógozott.
Hazajö a gazda, széjjelnéz, s hát minden rosszul van. Elérántsa a macskát, felköti a felesége hátára, s addig veri, míg a felesége imádkozni kezd:
– Ne üsse többet azt a macskát, met a nem hibás, a nem tud azokhoz a dógokhoz!
– Felfogadod-ë hát, hogy helyette mindent véghez vissz? – kérdi az ura.
– Véghez viszek még többet es, mind amennyit kjed neki poroncsolt*, csak ne üsse többet szegént! – felelé az asszon.
Az éfjasszonka hazafutott az anyjához, elpanaszolta a dógot, s azt mondta:
– Felfogadom, hogy a macska helyett minden dógot eligazittok, csak ne verje a hátamon olyan halálra.
Hezzaszóllott az apja es:
– Ha felfogadtad, tedd es meg; mett ha nem, a macska hónap es megverődik!
S evel hazakűdte az urához.
Másnap reggel es megporoncsolta* a gazda a macskának, mit tegyen; de semmit sem tett meg most es. Azétt hát esmént megverte a felesége hátán.
Az éfjasszon akkor es hazafutott panaszra, de az apja úgy visszakergette, hogy a lába sem érte a fődet.
Harmadik reggel es elmondta a gazda a macskának a harmadik poroncsolatot*; de a macska nem tudta végighallgatni, úgy meg vót ijedve; nem es dógozott akkor es semmit. Hanem most mindent eligazított helyette az éfjasszon; most nem felejtette el, hogy mit fogadott vót: tüzet tett, vizet hozott, ételt készített, sepregetett, s mindent tett, amit kellett; mett sajnálta lelkiből azt a szegén macskát, hogy amikor az ura veri, az ő hátába a körmit kénjába mind beléaggassa – s osztán még a kétrétű ostornak es a vége a macskán túl az ő hátát es megjárkálja minden ütéssel.
Mikor az ura hazajött, hát minden jól van! S mondogatta:
– Ne félj, macska, most nem bántlak!
Az asszony örömmel terítette meg az asztalt, az ennivalót kicsinálta, elétette, s jóllaktak jókedvvel. Azután mindennap úgy vót; a macska többször nem verődött meg, s az éfjasszonból olyan gazdasszon lett, hogy ugyan helybe!