A Szerencse s Áldás együtt útaznak vala egy városba, s megláták, hogy egy szegény ember egy csomó seprűt árul, de nemigen veszik. Azt mondja az Áldás:
– Megálljunk, hadd vegyem meg ezt a csomó seprűt egész átaljába attól a szegény embertől, legyen neki es vására szegénynek.
Úgy es lesz: megveszi mind, mégpedig hatszoros árrát adja, hogy a szegény ember elékaphasson.
Máccor esmét útaztak ők ketten a városba, hát lássák, hogy a szegény ember esmét seprűt árul. Azt mondja az Áldás:
– Megálljunk! Hadd* vegyem meg a seprűköt megint!
Meg es veszi, de tízszeres árrát adja.
Harmadszor mennek a városba, s lássák, hogy megint csak seprűt árul az ember. Most mán* azt mondja a Szerencse:
– Megállj! Hadd* vegyem én meg most, mett te, látom, heába vëtted meg mán* ketszer, mett látod-e, még csak azon szegény ember a seprűs, amind ezelőtt vót.
Megveszi a Szerencse a seprűköt, ő pedig csak azon az árrán fizette, ahogy más vëtte vóna meg, piaci árron.
Mán* most negyedszer mennek a városba, hát lássák, hogy a seprűs jó négy ökörrel, vasas talpú szekérrel vitt bé egy csomó tiszta búzát a városba, s ahol az árult, azt mondja a Szerencse az Áldásnak:
– Látod-ë az embert, aki a seprűt árulgatta? Te heába vëted meg ketszer olyan magoss árron, én csak egyszer vettem meg közönséges piaci árrán a seprűköt, s abból a lett, amit én tettem, hogy most már nem seprűt, hanem amint látod, tiszta búzát árul itt az az ember, különben otthon es jó gazdaságának kell lenni, amind látszik.