Ëgysző hó vót, hó nem vót, hetedhét országon, még azon is túl, ëgy szëgény embör, vót ennek ëgy felesége s három gyermökök, de éktelen* szëgényök vótak. Ëgyször azt mondja a nagyobbik fiú:
– Anyám! Süssön neköm ëgy hammas pogácsát, hadd* mönjek el szógáni.
Ahajt* süt az anyja ëgy pogácsát, a fiú elindú, mönyön, mönyön; mikó mönne ëgy nagy havason körösztű, talál ëgy ősz embört, köszön:
– Isten ádja meg kijedöt, öregapó!
– Isten hozott, fiam! Mi járásbeli vagy? – azt kérdi az ősz embör.
– Én mönyök szógáni; ha az Isten velem lösz.
– No hát jere hëzzám – azt mondja neki az ősz embör –, én neköd megfizetök.
Elmönnek biz ők az ősz embör házához; másnap tüstént mönnek szántani, de csak gyepöt szántottak, abba vették a magot; de hogy szót ëgybekeverjek, az ősz embör ígért vót neki ëgy véka búzavetést. Eltelik két nap, azt mondja az ősz embör a harmadik nap viradólag: – No, fiam! Már ma magadnak mész szántani, készítsd elé az ekét, fogd bé az ökrököt, addig én ëgy véka búzát tőtök föl.
A legén bizon béfogja az ökrököt, azalatt az ősz embör is kiviszi a véka búzát s főtöszi az ekére; megindúnak, elkéséri az ősz embör éppen a falu végiig, ott azt mondja a legénnek:
– No, fiam, látod-ë tova ki azt a bokros helyet, mönj el oda, szánts magadnak annyi helyet, amennyit gondósz, hogy elég lösz ëgy véka búzának.
Elmönyön biz a legén ki oda, meglássa a sok bokrot, cihert, úgy megijed, hogy ëgyszőre szűvit veszti, hogy azt ő hogy szántsa fő, mer csak amíg a bokrokot kivagdalja, este lösz; ő bizon fogja magát, elszökik onnét haza; otthagyja az ekét, az ökrököt, azok pedig magoktól elmönnek vissza az ősz embörhöz; de hogy szavamba szóljak, azok a gondolom ökrei* vótak.
Hogy hazaérközik a legén az apja házához hát, kérdik a többi tesvérei:
– No hát mit szógát?
– Mit? Mönjetök el tűs, maj megtudjátok.
Csakhamar elmönyön a közbelső is; éppen mikor a havason mönne, talákozik az ősz embörrel, aki ëgyszöribe megfogadja szógájának, ígér neki, mind a másiknak, ëgy véka búzavetést. Elmönnek biz ők haza! De éppen úgy járt, mind az első bátyja: ő is a harmadik nap, mikó magának kë vala szántani, elszörnyűködött a nagy ciherös helynek láttára, hogy azt emböri teremtés hogy szánthassa fő; ő is elmönt haza.
Hogy hazaérközött a közbelső legény is az apja házához, kérdi a küssebbik tesvére:
– Mit szógála, édös bátyám uram?
– Mit szógátam? Kelj ki abból a hammubó, mönj el, majt* te is megtudod.
De hogy szót ësszekeverjek, ez a legénke mindég a hammat őrőte a lába között, dög, penészös vót. Ő bizon főkel, kirázza a hammut magából, azt mondja:
– No, anyám! Süssön neköm is ëgy pogácsát, hogy ha poróbátak a többi tesvéreim, hadd* poróbáljak én is.
Azt mondják a többi tesvérei:
– Ó, te hammas fazék, hiszöm tégöd még puiszkaönni sem fogadnak meg.
De csak meg këllött lönni az anyjának, hogy neki is süssön valamit. Nekiáll biz az anyja, valami hitván korpábó süt neki ëgy pogácsát, aval megindul szógáni. Mikó mönne, mönne a röngeteg havas közepin, találja az ősz embört, köszön neki:
– Isten ádja meg kijedöt, öregapám uram!
– Isten adjon meg, fiam! Hát hova indútál?
– Én bizon szógáni, ha gazdát talánék.
– No jó, met én is éppen szóga-fogadni indútam. – Ahajt* megfogadja, ígér neki ëgy véka búzavetést; elmönnek haza.
Mikó má két nap szántottak vóna ëgyütt, elkűdi a harmadik nap csak magára, hogy szántson; míg béfogja a gyermök az ökrököt, addig az öregembör is kivitte a vetni való búzát, főtötte az ekére. Vót a tőtésön égy nagy kutya, aki folyvást ott heverészött, de ekkó főkőt, megindút elöl, ugyancsak az ősz embör is elkésérte a falu végiig, onnét megmutatta, hogy hova mönjön szántani.
Kimönyön a gyermök az ekével, hát lássa, hogy a sűrű bokor mián ëgy borozdát sem lehet szántani, gondókozik, hogy má micsináljon. Ő bizon fogja magát, elévöszi az élös szekörcéjit, vágni kezdi ki a sok tüskét, bokrot, hát a kutya min hordja ëgy rakásba; ëgysző nözi, hát már eleget vágott ki; ő bizon hëzzakezd a szántáshoz. Hát az a két ökör úgy hasittsa a gyepöt bokrostól ëgyütt, hogy! elig* fordul hármat, nözi, gondolja magába: „Hiszöm most má nem szántok többet, henem* előbb bévetöm, hadd* lám, a magbó hogy jut?” Elveti a magot, hát min belémönyön, többet nem këll szántani; nagy örömmel főkabalázza az ekét, elhajtsa haza. Mondja az ősz embör neki:
– No, fiam, te már bétőtötted, istennek hálá, az esztendőt, isten hírivel elbocsátlak, me már én sem fogadok több szógát.
De hogy szavam ne felejtsem, akkó három nap vót ëgy esztendő.
Elmönyön biz a legénke haza, kérdik a többi tesvérei:
– No héj! Mit szógálál?
– Hát ejiszöm, én is annyit szógáltam, min kijetök!
Ëgysző, mikor egy esztendő eltőt vóna, kimönyön a mezőre búzalátni, hát lássa, hogy ëgy vénasszony arat valami zsöngés búzát. Elmönyön haza, mondja az apjának:
– No, apám! Tudja mi? Mönjünk aratni.
Azt kérdi az apja:
– De hova, fiam?
– Hát, apám, a tavalyi szógálatomér adtak vót neköm ëgy véka búzavetést, az eddig megért, arassuk le.
Elmönnek négyen: az apja, ő, meg a két bátyja; mikor odaérnének, hát lássák, hogy olyan búza van, hogy a tövitő fogvást mind végig föl aranyfőkből áll, készön megérve. Nekiállnak négyen, mind ëgy szálig learassák, lösz belőlle három kalongya, huszonhat kévéjibe. Azt mondja az apja:
– No, fiam! Itt három kalongya van, tű is hárman vattok tesvérökül, míg én hazamönyök szekeret fogadni, jól őrözzétök*, hogy csak ëgy szálat is valami madár el ne vigyön.
Elmönyön az apjok haza, ők pedig hárman a három kalongyának a tövibe űnek, úgy őrzik; de a küssebbik leginkább féjtötte*, min’ sijátját*, mindëgyre futott a bátyjaihoz, hogy ne szunnyodjanak, vigyázzanak a búzára. Ëgysző, mikor őköt így kőtögetné, visszatér a magáéhoz, hát lássa, hogy ëgy arany búzaszálat ëgy horokály a fődön húz elébb-elébb; utánnaszalad, hogy vögye el tőlle, de mikó szinte-szinte megfogta vóna, a horokály elébb-elébb szökött, s mindaddig csalogassa őtöt, míg éppen bécsalja a röngeteg havas közepibe.
Ëgyször eszrevöszi magát a gyermök, hát lássa, hogy szürkül bé. Má merre mönjön, micsináljon? – gondókozik magába. Visszamönne a kalongyákhoz, de hogy folyvást a búzafejet vivő horokályt nözte, meg sem üsmerhette többé a helyet, ahol eljött; ő bizon – gondolja magába – főhág ëgy legmagossabb fára, onnat megnözi az egész világot. Ügyel mindönfelé, ëgysző meglássa a legmagossabb fát, főhág rëa, nöz napkeletre, hát nem lát sömmit, nöz dére, hát nem lát sömmit, nöz északra, hát messze-messze, mind ëgy gyërtyavilág, akkora világosságot lát. Ő bizon leszáll s megindul arrafelé, mönyön* igyenössen* árkon, erdőn, kősziklán, ciherön körösztű, míg kiérközik egy nagy sijáttságra*, hát ott a tűz, amelyiköt látott vót, de hát akkora kaszaj* fa ég, hogy a langja szinte az eget érte. Arrafelé indú, mikó közelítött a nagy tűzhöz, lássa, hogy ëgy embör kerekön fekszik tűz körül, a fejit a lábára tötte, bé van takarva szokmánnyal; gondókozik: vajon azon az embörön belöl feküdjék-ë vaj küjjel? Mer ha küjjel* fekszik, megfázik, ha belöl fekszik, elég; fogja magát, belébuvik a szokmány újába, ott szépön elaluszik.
Röggel, mikor a nap főjött, megöbred* a nagy embör, nagyot ásitt, főkel a tűz mellől. Kiesik hát a szokmán ujjából a gyermök a fődre, nözi az óriás (mett hogy szavam ne felejtsem, a nem embör, hanem óriás vót), megürül neki az óriás, tüstént főkapja a fődről, az ölibe vöszi, elviszi bé a palotájába, még ott is a harmadik házba, s letöszi az ágyba, szépön bétakargassa, lábújhögyön kijő onnét, nehogy megöbredjön*. Ëgysző hallja, hogy bizon megöbredt* a gyermök, az ajtón azt kiáttsa bé neki:
– Ne félj, édös fiam! Én, az igaz, hogy nagy embör vagyok, de attól apád helyett apád, anyád helyett anyád löszök.
Aval bémönt a házba, hát a szëgén gyermök úgy nöz az óriás szömibe*, minha az eget nözné. Ëgyszöribe az óriás megkérdözi, hogy hogy jutott ő ide. A gyermök elbeszélte az egéssz történetöt. Az óriás azt mondja neki:
– No, édös kicsi fiam, amit a szűved gondol, a szád ki tud mondani, mindönt bétőtök neköd, csak éppen ne búsulj!
Csinyátatott neki különbnél különb gúnyákot, mindönnap drága ételökkel tartotta; ez így vót, míg éppen húsz esztendős lött a gyermök.
Ëgysző szomorkodni kezd erőssen, kérdi az óriásapja:
– Hát, édös fiam, mon meg neköm, hogy mé vagy olyan szomorú? Hiszöm amit a szűved kigondolhat, a szád kimondhat, mindönt megcselekszöm, csak éppen mondjad, hogy mi bajod!
Azt mondja a gyermök nagy későre:
– Hát-hát-hát, édösapám, én azé vagyok szomorú, mer már eljött az üdő*, hogy megházasodjam, itt a sincs, akit elvögyek.
– Ó, fiam, azon ne búsulj sömmit, olyan legénnek, mind te, csak akarni kell, minnyá talákozik elég abból az asszonyembör-félébő, mégpedig a legszépibő, hogy válassz magadnak, amilyent csak a szűved leginkább szeret.
Ahajt* kihíja a kapu elejibe, azt mondja neki:
– No, fiam! Látod-ë tova bé azt a nagy fejér tót? Mönj el oda éppen álló délbe, bújj meg egy fa alá, oda mindön álló délbe megjelenik három szép tündérleány, olyan szépök, hogy! hogy a napra lehet nözni, de azokra nem. Galamb-képbe jelennek meg, mikor a marthoz érnek, átalbuknak a fejökön, mindjá leányok lösznek, levetköznek, a gúnyájokot lerakják a martra. Te ekkó mönj oda, kapd el azét, amelyiköt szűved leginkább szeret, fuss ide haza vélle, de jól vigyázz, vissza ne nëzz, akarhogy kiáttsanak, mer ha visszanézsz, hidd meg, hogy elér, jól pofon vág, a gúnyát is elvöszi tőlled.
Elmönyön biz ő a tóhoz, s megbúvik egy tőgyfa alá; hát ëgyször úgy repül három fejér galamb a tó felé, hogy ugyan csattog a szárnyok, ëgyszöribe a három galamb leszáll a tó martjára, belémönnek förödözni a tóba; de ő sem késik sokat a fa alatt, fut a tó martjára, főkapja a nagyobbiknak gúnyáját, megfutamodik vélle; azonba eszrevöszi a tündérleány is, hogy viszik a gúnyáját, kiszökik a tóbó, megrugaszkodik utánna, s mind azt kiáttsa neki:
– Megállj, szűvem szép szerelme, nözz meg, milyen szép bőröm, milyen szép csicsöm van, én a tëéd, te az enyim!
Ahajt* ő bizon visszanëz, ëgyszöribe a tündérleány elkapja tőlle a gúnyát, jól pofon üti, aval visszamönt a tóba a többihöz.
Megbúsul a szëgény éfiú, elmönyön bé az óriás-apjához, elbeszéli, hogy hogy járt. Azt mondja az óriásapja:
– No ugyé, megmondám, hogy vissza ne nézz, de ne búsulj sömmit, három az Isten igaza, neköd is háromszó këll poróbáni, még kettő hátra van; mönj el hónap délbe is, csakhogy vissza ne nézz, osztán nehogy esmét annak vödd föl a gúnyáját, akinek még fővötted, met akkor hidd meg, hogy bút látsz!
Elmönyön biz ő másnap, még azt se várta, hogy dél lögyön, megbúvik a fa alá, hát egyször esmét jőnek a galambok, átalbuknak a fejökön, lösz belőllök három szép tündérleány, levetköznek, a tó martjára töszik a gúnyájokot, belémönnek förödözni a tóba. Elég a hezza, hogy a gyermök a másodikkal is úgy járt, mind az elsővel, most sem állhatná meg, hogy vissza ne nözzön, mikor a gúnyájáér esdődő* szép tündérleány kiátozta neki:
– Megállj, szűvem szép szerelme, nözz meg, milyen szép bőröm, milyen szép csicsöm van!
Visszanözött, de meg is kapá esmét a tënnapi pofot a tündérleántól, amind ez a gúnyáját tőlle nagy firissen elragadta.
Ekkor is hazamönyön nagy szomorán az óriás-apjához, elbeszéli, hogy ismét hogy járt. Azt mondja erre az óriás:
– Ahá, ne búsulj sömmit, édös fiam! Három az Isten igaza, még neköd is ëgy hátra van, még hónap poróbász ëgyet, csak vigyázz jól magadra, nehogy visszanëzz többet.
Másnap elig* várja, hogy a dél eljöjjön, még meg sem várja, henem* jókor béül a tőgyfa alá; egysző nagy későre hát ismét repülnek a fejér galambok, amind átalbuknak a fejökön, letöszik a gúnyájokat a martra, ők magok belémönnek a tóba. Ő mindjár odafut, a legküssebbiknek elkapja ahajt* a gúnyáját, megfutamodik, de eszreveszi a tündérleány, hogy viszik a gúnyáját, kiszökik a tóbó, megsirül* utánna, mind a sebös szél, eleget kiáttsa: „Megállj, szűvem szép szerelme! Né, milyen szép fejér bőröm, milyen szép fejér csicsöm* van: én a tëéd, te az enyim!” – ő még annál inkább futott, de ëgyször is vissza nem nözött.
Ahajt* bémönyön az óriás-apjához, mondja neki, hogy már itt a köntös.
– No, fiam! Ugyë megmondtam, hogy ëgy szikrát se búsulj, met amit a szűved kigondol, a szád kimond, mindönt megcselekszöm?
Egyször égy darab üdő* múlva esmé’ szomorkodni kezd erőssen; kérdi az óriás-apja:
– Hát, fiam, mi lölt esmét? Mé szomorkodol?
– Hát azér, édösapám, mer hiszöm már a gúnya itt van, de e még nem elég a házasságra; ez itt lehet, de én micsináljak vélle?
Azt mondja az óriás:
– Ahá, ne búsulj azon! Eridj, mönj bé abba a kamarába, ott a padon találsz egy diót, hozd ide.
Elmönyön biz ő, kihozza a diót, ahajt* az óriás szépön kettéválassza, kivöszi a belit, ësszefogja a gúnyát (met hogy szavamba szóljak, az a gúnya csak ëgy darabból állott), belétöszi a dióhéjba, esmét ësszecsinálja jól, akkor azt mondja neki:
– No, fiam! Add ide a lájbidot, hogy ezt a zsebibe varrjam belé, de vigyázz, hogy azt soha sönki ki ne bontsa, sem apád, sem anyád, sem sönki ezön a világon, met ha azt valaki kibontsa, siralmas lösz az életöd, bujdosásra mész!
Aval bévarrta a zsebit, rëaadta.
Ezt mikor elvégezte vóna, hát hallják, hogy odakünt nagy zöngés, pöngés vagyon; azt mondja az óriás:
– Nézz ki az ablakon, mit látsz?
Kinéz biz ő, hát lássa, hogy az udvaron egy hatlovas hintóba ëgy szép leány ül, körülette különbnél különb farajok, fëlëjtárok. Azt mondja az óriás:
– Ládd-ë, a Tündér Ëzzséböt, a te szerelmösöd. – Tüstént kimönnek, levöszik Tündér Ëzzsébötöt a hintóbó. Tündér Ëzzséböt pedig azt poroncsolja* a hintónak meg a lovaknak, hogy tüsténtösön ott lögyenek, ahonnét eljöttek. Ëgyszőre el is tűntek, nincs suhutt sömmi.
Bémönnek a házba; de az óriás künn marad, a porba mindját ír papot, mestört, vendégököt, hát pumba* ott is vadnak, bémönnek a házba, ësszeeskötik őköt, nagy lakadalmat csapnak, vót násznagy, vőfély, nagynyuszolyó, küsnyuszolyó, egész három nap tartott a lakadalom, öttek, ittak, vigadtak.
Hogy eltőt a lakadalom, éltek ëgyütt az éfiú* házasok csöndös bódogságba. Ëgysző szomorkodni kezd esmét a fiú; kérdi az óriás:
– Hát, édös fiam, mé szomorkodol esmé? Hiszöm amit a szűved meggondol, a szád kiszól, mindönt megcselekszöm.
– Haj, édösapám, én hogyne szomorkodnám? Mer mű, az igaz, hogy jól élünk, de hát vajon otthon az én édösapám, anyám, tesvéreim, ki tudja, hogy élhetnek? Szeretném hazamönni, hogy őköt meglássam.
Azt mondja az óriás:
– No, fiam, én elereszlek, mönjetek el haza, a te apádék éppen akkó tartsák harmadszor a tort érted, mikó hazaérköztök, met ők a búzát hogy hazavitték, annak aranyszömeiből úgy elgazdagodtak, hogy a legnagyobb gazdák most a faluba; mindëgyik tesvéröd külön-külön lakik, hatökrös gazdák löttek, egéssz turma johok* van.
Kimönyön az óriás, mindjár ír a porba lovakot, kocsit, legényököt, farajt, fölűnek a kocsiba az éfiak, de meghagyja a legénnek, hogy ha valami baja találna lönni, csak gondoljon ëgyet ebből a lovakból, azon mindjár idejöhet. Aval elútaznak.
Elérköznek ëgysző haza, hát lássák, hogy az apja udvara végig van rakva asztalokkal, kürülettök töméntelen sok embör ü’; de mégis olyan mély csöndösség van, hogy csak egy szót sem lehet hallani. Leszállnak a kocsiról a kapu előtt, bémönnek az udvarra, hát talákoznak ëgy öregembörrel, aki éppen az apja vót; köszön neki, azt mondja:
– Adjon isten jó napot, tekéntetös úr!
Az öreg is köszön vissza:
– Isten ádja meg kjedöt is, naccságos úr!
Azt kérdi tovább az öregtől:
– Ugyan bizon, tekéntetes úr, miféle vendégség lehet ez, hogy itt csak ösznek, isznak, de nem szólnak egymáshoz ëgyet is, tor-ë vaj lakadalom?
Azt feleli az öreg vissza:
– E bizon, naccságos uram, tor: neköm három fiam vót, azok közül ëgyik elveszött, most má harmadikszó torozzuk.
– Hát ha eléjőne a fiok, megüsmernék-ë? – Erre a szóra elészökik az anyja, azt mondja:
– Meg bizon mű, édös kedves naccságos uram, met annak a bal hónya alatt ëgy jegy van!
Ahajt* csak főhúzza az ingit, megmutassa a jegyöt, ëgyszőre megüsmerik, hogy az az ő fiok; rajta, mindjár a torbó csinának nagy lakadalmot. A kocsinak meg a lovaknak azt mondja: „Oda mönjetök, ahonnét jöttetök”, azok ëgybe eltűnnek; az apja hívat papot, hóhért, újra ësszeesküdteti őköt. Vaj csinát vót az óriás lakadalmot, vaj nem, de csinát az édösapja olyant, amilyenre soha sönki sem emléközött. Hogy főkelnek az asztaltó, mindjár a mënyasszon táncát kezdötték járni. Legelőbb is a legügyesebb legén kezibe adják a mënyasszont, de vaj táncót a lëgén, vaj nem, de táncót a mënyasszon úgy, hogy a lába sem érte a fődet; mindön embör, aki a táncba vót, csak a mënyasszont nézte, ëgymásnak pustogták:
– No, ilyent soha teljes világéletökbe nem látott embör!
Ezt meghallja a mënyasszon, elkezdögeli:
– Hm! Vaj táncolok most, vaj nem, de táncónék, ha valaki a leánkori gúnyámot adná ide.
Mindönfelé pustogják:
– Vajon a hol lehet?
Meghallja ezt is a mënyasszon, azt mondja nekik:
– A bizon, lelkeim, ëgy dióhéjba vagyon belévarrva, az uram zsebibe, de azt soha sönki sem tudja onnat kivönni.
Elészökik az anyóssa, azt súgja:
– De ki tudom én vönni, met álombort adok a fiamnak, aval elaluszik.
Neki is áll, béadja az álombort, aval ledől az ágyra a fia, mélyön elaluszik, az asszony is fogja magát, kibontsa a zsebit, kivöszi belőlle a dióhéjat, odaadja a mönyinek, a kibontsa mindját, kivöszi a gúnyát belőlle, fővöszi magára. Olyant táncol egyet benne, hogy vaj vót az első szép, vaj nem, de szép vót ez olyan, amilyent még csak gondóni sem lehetött. Azonba hogy a házba nagy meleg vót, ki vótak nyitva az ablakok, ahajt* csak átalbukkik* a fejin Tündér Ëzzséböt, lösz belőlle ëgy fejér galamb, kirepül az ablakon; vót az ablak alatt ëgy körtövefa, annak a tetejibe leszáll, de úgy megbámul a nép, hogy! Ahajt* azt kiáttsa le a fáról, hogy hozzák ki az urát, hogy szóljon vélle vaj két szót, de hogy még az álombor ereje nem mönt vót el, nem tudták fölöbreszteni, henem* lepedőbe kivitték a fa alá, a galamb ëgy csöpp könnyit az arcájára ejtötte, aval fölöbredött*; azt mondja neki a galamb:
– Hallod-ë, szűvem szép szerelme! Ha velem valaha talákozni akarsz, ingömöt feteke gyász országába, Johara várossába keress.
Aval szárnyára kőt, elrepűt; az ura nözött ëgy darabég utánna, de úgy megijedt, hogy a szűve szarufája mindjá letörött.
Má most micsináljon? Ő bizon ahajt* fogja magát, elbúcsúzik az egéssz háztó, megindul bujdosni; mikó kimönne a kapun, eszibe jut, hogy az óriás mit mondott vót, hogy a lovakból ëgyet gondoljon, mindjár ott lësz; ezt elig* gondóta ki, hát ott a ló készön főnyergelve. Csak rëapattan, gondolja magába: „Az óriás kapujába lögyek”, azt még ki sem mondta, hát ott van az óriás kapuja előtt; az óriás kimönyön elejibe, azt mondja neki:
– No, édös fiam, ugyë megmondám, hogy a diót ne add oda sönkinek?
Azt feleli a szëgén fiú nagy szomorán:
– Hát már, édösapám, micsináljak?
– Hát mit mondott Tündér Ëzzséböt, amikó tőlled elbúcsúzott?
– Azt mondotta, hogy ha vélle még valaha talákozni akarok, keressem őtöt feteke gyász országába, Johara várossába.
Azt mondja az öreg óriás:
– Haj, fiam! Soha még hírit sem hallottam, nemhogy te elmehetnél oda valaha; henem* ülj itt veszteg, élj velem, ahogy lehet.
De azt mondja a szëgény éfiú*, hogy mindönképpen mönyön, míg csak a szömivel* lát.
– No, ha elmész, van neköm még két tesvéröm: ëgy bátyám, ëgy néném. Nesze, ehejt ëgy buzugánt adok a kezedbe, azt hárman tesvérekül nem tudtuk elosztani, azér nálam maradt, erről megüsmernek, hogy én kűdtelek; mönj előbb a bátyámhoz, az a csúszó-mászó állatoknak a királya, a ha tud neked valamit mondani.
Ahajt* ír neki a porba ëgy három esztendős csitkót, rëa fölűteti, jól főtarisnyál, aval az Istennek ajállotta. Mönyön-mönyön hetedhét országon, még azon is túl, mindaddig jár, míg a csitkója úgy megvénül, hogy a foga is mind el vót hullva, megérközik a csúszómászó állatoknak királyához, bémönyön oda, köszön neki:
– Adjon isten jó napot, édösapám!
Azt mondja az öregembör:
– Isten hozott, fiam! Hát mi járásbali vagy?
Azt feleli:
– Én mönyök feteke gyász országába, Johara várossába, ha rëatalánék.
Azt kérdi az öreg:
– Hát te ki vagy?
Ahajt* megmutassa a buzugánt; mindjá megüsmeri, hogy kié a buzugán*, azt mondja:
– Ó, édös fiam, én annak a városnak soha még hírit sem hallottam; bár az este jöttél vóna ide, met akkor mindön állatok hëzzám vótak köszönteni; de csak maradj nálam, még röggel ësszehívom, ha neköd valamit tudnának mondani.
Röggel jókor főkel az öreg, kezibe vöszi a sípot, háromszó megfújja, hát ëgy pillantásba mennyi csúszómászó állat van a világon, mind elégyűlt, megkérdi tőllök rendről rendre, hogy nem hallották-ë hírit feteke gyász országának, Johara várossának. De mind azt felelték, hogy nem látták, hírit sem hallották.
Megbúsul a szëgén legén, hogy már mitévős lögyön; ő bizon elmönyön ki, hogy nyergelje meg a lovát, hát a vénségtől megdöglött. Csakugyan az öregembör mindjá mást ír a porba, esmét ëgy három esztendős csitkót, azt neki megnyergeli, főtarisnyál, megmondja, hogy a tesvérnénjit merre keresse; aval útra indul.
Mönyön-mönyön hetedhét országon, még azon is túl, megérközik nagy későre az óriásnak a nénjihöz, köszön neki, az is fogadja; azt kérdi tőlle az öregasszon:
– Hát mi járásbali vagy?
Azt feleli, hogy ő mönyön* feteke gyász országába, Johara várossába; kérdi az öregasszon:
– Hát, fiam, ki kűdött tégödöt hëzzám?
Azt mondja:
– Nem üsmeri ezt a buzugánt*?
Ëgyszöribe rëaösmer a buzugánról* a bátyjára, s azt mondja neki:
– Haj, fiam, én hiszöm jó szűvel látlak, de nem tudlak útba igazittani, mer annak az országnak soha még hírit sem hallottam; bár jössz vala ténnap, mer akkó mind elégyűltek vót az állatok; mégis, hogy a bátyám kűdött hëzzám, még este összehívom őköt, ha valamit mondhatnának neköd.
Ahajt* elmönyön ki, béköti a lovát, de már olyan vén vót, hogy még csak ëgy foga sem vót; maga is úgy el vót köpörödve* a vénség mián, mind ëgy szalonnabőr, haja olyan vót, mind a hó.
Este azt mondja neki az öregasszon:
– No, feküdj le ebb’ ez ágyba!
Ahajt* lefekszik; rëatöszön ëgy nehéz malomkövet, elévöszön ëgy ostort, kiáll az ajtó elejibe, akkorát csattant ëgyet, hogy ugyan megdördül. Benn úgy megijed a szëgén embör, hogy a malomkövet ëgy arasznyég is fölemelte; azt kiáttsa bé neki az öregasszon:
– Ne félj, fiam, mett csak még kettőt csattantok. – Ahajt* még csattant ëgyet olyant, hogy! hogy vaj szólott az első, vaj nem, de ez ugyan szólott, hogy benn a szögén embör ëgy singnyég is fölemelte a malomkövet. Azt kiáltsa ki az öregasszonnak, hogy ha még ëgyet csattant, mindjár meg kell neki halni; de ő bizon még ëgyet csattant olyant, hogy! hogy vaj szólott a két első, vaj nem, de ez olyant szólott, hogy a malomkövet a szëgén embör éppen a padlóig főrúgta.
Ekkó bémönyön az öregasszon, azt mondja neki:
– No már főkelhetsz, mer többet nem csattantok. – Ahajt* főkel, ő pedig nekiáll, megnyittsa az ablakot, az ajtót végig nyitva hagyja. Ëgysző sötét kezd lönni, hát úgy jőnek mindönféle állatok, hogy! hogy a napnak világát elvötték. Béerögeti őköt ëgyenként az ablakon, mindëgyiknek fölolvassa a nevit a katalogusbó, megkérdi, hogy nem tudják-ë, merre vagyon feteke gyász-ország. Hát ëgy se tudja! Elbocsássa őköt mind, bétöszi az ajtót, ablakot.
Nagy búba esik a szögén embör, hogy már micsináljon, merre lögyön el. Azt mondja neki az öregasszon:
– Már nincs micsinálj ëgyebet, hanem adok égy csitkót, főtarisnyálok, isten hírivel mönj vissza.
Mikor így beszégetnének, hát kopogtat valaki az ablakon; azt kiáltsa ki a vénasszon:
– Ki kopogtat az ablakon?
Egy madár azt kiáltsa:
– Én vagyok, kedves fejedelemasszonyom!
Ahajt* szidni kezdi, hogy mér jő ilyen későre; de mégis béereszti*, hogyha valamit tudna mondani; hát ëgy sánta horokály; kérdi tőlle:
– Hát mér jössz ilyen későre?
Azt feleli neki a horokály, hogy azér jő ilyen későre, mer fáj a lába; azt kérdi az öregasszon:
– Hát hó törték el a lábadot?
– Hát feteke gyász országába, Johara várossába!
– Jó van, éppen te këllesz nekünk! No, azt poroncsolom*, hogy ezt az embört mindjár vödd a hátadra, vidd el éppen abb’ a városba.
A horokály fogadkozni kezdik*, hogy ő nem mönyön* oda többet, hogy a más lábát is eltörjék; de nekitoppant az öregasszon, kételen vót, hogy szót fogadjon.
Ahajt* fölül a szëgén embör, mer már a harmadik lova is megdöglött vót; elmönnek hetedhét országon, még azon is túl, érnek ëgy magos högyet, de ez olyan magas vót, hogy az eget érte. Azt mondja a horokály neki:
– No hé, immán* szállj le, met itt nem tudunk körösztűmönni.
Azt kérdi a szëgén embör:
– Hát te hó möntél körösztű?
– Én ëgy likon.
– No hát ott ingöm is vígy körösztű!
De a horokály fogadkozni kezd, hogy ő így nem; amúgy nem viszi körösztű. Megharagszik a szëgén embör a horokályra, sorkantyúzni kezdi, aval azt mondja neki:
– Eridj, csak vígy, ne sokat vikotálódj, mer te loptad vót el az én kalongyámból az aranny búzaszálat!
Mit tudott tönni? A szëgén horokálynak el kellött vinni.
Megérköznek feteke gyász országába, megállnak éppen Johara várossába. Ahajt* a horokályt elbocsássa, maga pedig igyenössen* bémönyön a palotába, ahol Tündér Ëzzséböt lakott. Mikó bémönne a házba, hát ott ül ëgy arannyas kanapén Tündér Ëzzséböt. Köszön neki, azt mondja, hogy ő azér jött, hogy mönjön vissza neki feleségül. Azt feleli Tündér Ëzzséböt:
– Maj’ bizon elmönyök hëzzád feleségül, ëgy vén görbéhöz! Adok önnöd, innod, aval isten hírivel mönj vissza, ahol eljöttél.
Megszomorodik erre a szëgén embör, hogy má micsináljon, erőssen kezd sírni.
De alattomba Tündér Ëzzséböt poroncsolja* a farajoknak, hogy mönjenek tüstént, szödjenek mindönféle éfijittó füvet, hozzanak éfijittó vizet, készittsenek azokból hamar förödőt. Azonba esmét az öreghöz fordul, hogy boszontsa, s azt mondja neki:
– Hogy is kévánod, hogy ëgy ilyen fiatal, szép lëánka ëgy csúf vén embörhöz mönjön feleségnek; csakhamar ögyél s igyál, aval indulj vissza, ahonnét jöttél!
A szëgén embör szűve szinte meghasadt keservibe; de azonba azt mondja Tündér Ëzzséböt:
– No, édös régi kedvesöm, hogy ne mondd, milyen háládatlan vagyok hëzzád, hogy hëzzám fáradtál, ilyen nagy útat töttél, hát meg is föröszlek.
Ahajt* csak int a farajoknak, azok ëgybe megragadják, levetköztetik, belényomják a kádba, hát ëgy pillanatra olyan éfiú* lösz belőlle, hogy százszó különb, min mikor előbb éfiú* vót. Míg itt förödözik, hoznak a bótbó különbféle drága gúnyákot, fölőtöztetik belé, béviszik Tündér Ëzzséböthöz; ahajt* ësszeölelköznek, ësszecsókolódnak, újra nagy lakadalmot csinálnak, újra megesküsznek; a lakadalom után hat lóval, hintóval megindúnak, eljőnek mind a ketten az óriáshoz lakni; az apjokhoz, ahó megcsúfolódott vót, ëgysző sem mönnek. Az óriás nagy örömmel fogadta; még mái napig is élnek, ha meg nem hótak.
Hónap lögyenek a kigyelmötök vendégei.