Egysző hol vót, hol nem vót, hetedhét országon, még azon is túl vót egy igön-igön nagy gazda, aval átellenben esmét egy akkora gazda; az egyiknek vót egy fia, a másiknak egy leánya. A két jó gazda mindját-mind ját a kapu elejibe kiálltak, tanakoztak, hogy a két éfiat tögyék ëssze, hogy mikor ők meghalnak, azok hadd* lögyenek nagygazdák. De az leán sömmiképpen nem akarta szeretni a legént, a legén szerette a leánt. Ki akarták tagadni mindönből az apja, az anyja, hogyha hëzza nem mönyön* ahoz a legénhöz, erőnek erejivel hëzza kell hogy mönjön. Mikor a tamplomba* ëssze akartak vóna eskünni, a mátkagyűrűt a leán a tamplom* fődgyihöz hëzzavágta a pap előtt.
– No mesze, ördög, vidd el ezt a mátkagyűrűt, ha vajëgy magzatom lösz ettől az uramtól, azt is vidd el. – Eléfut ëgy ördög, elkapja a mátkagyűrűt s elviszi.
A pap, hogy ezt meglátá, meghallá, nem akarta megeskötni. A két nagygazda főgördüle a papra, hogy ha meg nem esköti, kinyere nékül marad. Ennélfogva megesköté a pap.
Élnek ők ëgyütt, a két éfiú, de nem szűvelték egymást. Mind a két nagygazda meghal, marad a két éfiú* a két nagy gazdaságba, hovatovább egyik a mást mindinkább megszerették. Terübe esik az asszon, lösz ëgy szép fiok; mihelyt annyira nő, ëgybe az iskolába adják, de az iskolát mentől hamarébb úgy kitanolja, hogy a mest’úrnál szintén többet tudott; adják a kolégyomba, azt is nagyon kitanolja, zúgatni* kezdik*, hogy mahónap papnak töszik. Az apja akkor meghal. Ő a kolégyomból mindön este hazajárogatott az anyjához, mindonkó* sírva kapta az anyját, csak kérdötte:
– Anyám, kijed me sír?
– Hadd* el, fiam, ne kérdözd, met apádot siratom.
– Hiszöm kijed sohasem is szerette; mahónap papnak kiszólítnak ingöm.
– De éppen, fiam, azér sírok, mikó legjobban lönne dógod, fiam, hogy elvisznek az ördögök, met amikor az apáddal hütöt mondtam, a mátkagyűrűt a tamplom* fődjin elhajtottam, azt mondtam, hogy „mesze, ördög, vidd el ezt a mátkagyűrűt, ha vajegy magzatom lösz ettől az uramtól, azt is vidd el”; mahónap azon vöszöd eszre, hogy elragadtatódol, mind amikor elészökék az ördög, elvivé* a mátkagyűrűt.
Erre így szól a diák:
– Igaz-e a beszéd, édösanyám?
– Az éppen igaz, édös fiam!
Megszökte magát ëgyszöribe, elfutott a paphoz a diák:
– Tiszteletös körösztapám uram, igaz-e ez a beszéd, amelyiköt anyám mond?
– Az, édös köröszfiam, szömöm* előtt látva vót, fülem, hallatjára.
– Ëgyszöribe, tiszteletös körösztapám uram, adjon szöntölt gyertyát, szöntölt vizet, tömént.
– Hát aval te mit akarnál, köröszfiam?
– Én mönyök bé éppen pokolba, az utána mátkagyűrű után, kontraktus után.
– Ne mönj készön a kezökbe, köröszfiam, met úgyis elvisznek.
Ő még annál inkább elhatározta magába, hogy indul pokolba.
Mönyön, mönyön* a diák hetedhét országon körösztül. Egy estére kelve nekifog egy nagy erdőnek, elsötétödik, az utat is elveszti; addig bolyog, hogy rëakap ëkkicsi házra, hát egy öregasszony a házba.
– Jó estét, édös öreganyám!
– Hozta a szöröncse, édös fiam! Mit tudsz te most ilyen későn itt keresni?
– Az útat elvesztöttem, szállás-kérni jöttem bé.
– A szállás, fiam, az Istené, de olyan gyilkos pogán fiam van, háromszázhatvanhat lelköt már elposztított*, most is odavan fosztogatni, most mindját érközik haza, s tégöd is mindját megöl; csak mönj el s járj békével, vélle ne talákozzál.
– Én vaj öl meg, vaj nem, de én ennél tovább nem mönyök.
Az öregasszon nem tud vélle sömmire mönni; megmarad. Egy éfél után mönyön* haza az öregasszonnak a fia, nagyot kiát az ablak alatt:
– Lögyön készön az étel, anyám!
Té’dre állott, úgy mönt bé a házba, met akkora vót, hogy nem tért bé másképpen. Elémönyön az asztalhoz, hogy ögyék, meglássa a diákot.
– Anyám, miféle szálló az?
– Az egy szegén útonjáró, fiam! Elfáradott.
– Hát önni adott-ë, anyám?
– Nem adtam, kénátam, fiam, de nem kellött, met nagyon elfáradott vót.
– Mönjön, kőtse fő, hogy jö’ön ide, ögyék, met ha öszik is, ha nem is, megbánja.
– Mi a baj, öreganyám? – mond az öregasszonnak a diák.
– Ne kérdözd sokáig, henem* jere, ögyél.
Odamönyön a diák, önni keznek. Azt mondja a vénasszon fia:
– No ögyél, met ha öszöl is, megbánod, ha nem is, meg.
Amíg önnének, kérdi az öregasszon fia:
– Te pajtás! Hova indultál, hova céloztál?
– Én bé éppen pokolba, az ördögök közi*.
– Úgy vót a célom, hogy agyonverjelek, de hogy azt mondod, hogy odamész, hëzzád nem nyúlok, hogy ha oda bémész, tudd meg, hogy neköm milyen ágyat vettek.
– Mondja meg hát kijed a nevit neköm, hogy híjják?
– Ingömöt Megölő Istéfánnak.
Röggelre kelvén, jó furustokot ad Megölő Istéfán a diáknak, az útba beléigazittsa, hogy merre kellene mönni.
Mönyön a diák, s amind pokol ajtajához közelödik, meggyújtsa a tömént, legyezni kezd a szöntölt vízzel, s meggyújtsa a szöntölt gyertyát, megérzik az ördögök azoknak az illatját, kifutnak:
– Miféle állat vagy? Ne jőj, ne közelitts, me most mindjár itt hagyjuk pokolt.
– Akarhova lönnétök, tudjátok meg, mindönütt megkaplak. Ekkor s ekkor az anyám mátkagyűrűjét elhoztátok a tamplom* fődjiről, ha azt vissza nem adjátok, s kontraktust nem adtok, akarhó megkaplak, hogy rétam* keresködéstök ne lögyön.
– Ne jöjj hát tovább, hát állj meg ott, me mindjá megkerittsük.
Megfúnak egy sípot, eléfutnak az ördögök, de sokan, de nem kapják sömmiképpen a gyűrűt. Újabban megfújják a sípot, még ketször többen futnak elé, harmadszor is megfújják, s még ketször is többen futnak elé. Egysző későn futva mönyön* egy sánta.
– Mér nem siet hamarább? Milyen nagy baj van, mégis a mátkagyűrűt sömmiképpen nem kapják! – kiáttsák a nagyok. – No mindegyikné meg kell keresni, amelyikné megtaláljuk, a Megölő Istéfán ágyába belehajittsuk.
Azt kiáltsa a sánta ördög:
– Mintsább ingöm a Megölő Istéfán ágyába hajittsatok, inkább háromszáz mátkagyűrűt is eléadok. – Eléadja a mátkagyűrűt, s átaladják a falon körösztül a diáknak kontraktusostól együtt, hogy soha többet hëzza számot nem tartnak.
Egy estére megérközik Megölő Istéfánhoz a diák, akkor is oda Megölő Istéfán fosztogatni. Hazamönyön egy éfél után, meglássa a diákot:
– Kelj föl, pajtás, gyere, ögyünk! Te megjárád az útadot?
– Én meg.
– Hát az én ágyamró mit hallál?
– Az mátkagyűrűt ide nem adják vala, ha a te ágyaddal meg nem jesztik vala.
– No, az ugyan rossz ágy lehet, ha még az ördögök is félnek tőlle!
Röggelre kelnek, a diák megindul haza. Egyször eszibe jut Megölő Istéfánnak, hogy „meg kell vala őtöt szorittani, hogy ha magán segítött, rétam* is segítött vóna”. Megindul utánna a diáknak, de meglássa a diák, de megjed, hogy most őtöt is elposztittsa. De ëgyet-kettőt lépik, s mindjár eléri a diákot Istéfán.
– Állj meg, barátom! Ahogy magadon segítöttél, segitts rajtam is, hogy ne mönjek abba a fene ágyba pokolba.
– Hát kijed a legelső embört bottal ütte-ë meg, vaj késsel ölte meg?
– Én késsel ëgyet sem öltem, barátom, met én min’ bottal vertem agyon.
– Megvan-ë az a botja, amivel a legelső embört agyonütte? Mönjön vissza, s hozza ide.
Egyet-kettőt lépött, s hazalépött, a hijuból levöszi s elviszi a diákhoz, de hát a szú úgy megölte, hogy tővel se lehetne liknál ëgyebet szúrni. Kérdi a diák:
– Miféle fa vóna?
Mondja Istéfán:
– Vadalmafa.
– Hozza el hát csak velem tova a kőszikla tetejiig.
A kőszikla tetejin egy honcsoktúrásba* belészúrassa.
– No Istéfán bácsi, mönjön bé a kőszikla alá, ott van egy csorgó, a csorgó mellé álljon té’dre s imádkozzék a szájával, térgyin állva addig hordja a vizet arra a botra, amíg kisarjazzik, akkor almát kezd terömni, kijed akkor attól a rossz ágytól meg fog mentődni.
Megölő Istéfán hordani kezdi a vizet arra a botra. No, ő hadd* hordja a vizet, a diák eljő haza. Annál is inkább ëgyszöribe papnak kitöszik, hogy ő még poklot is meg merte járni. Ő a papságot viselte egy huszonöt esztendeig, akkó főszöntölték pápának. A pápaságot folytatta sok ideig. Minthogy az pápának régi rendtartás szerént eljő az ideje, hogy az országát békerülje, mikó végezte vóna bé útját éppen azon a kősziklán, amelyikön a botot elültette, megállnak a kőszikla tetejin, hogy egy küs ideig szusszanjanak, hát az inas meglássa, hogy a kőszikla tetejin egy törpe fán szép piros almák vadnak, így szól az inas:
– Ekszelenciás uram! Olyan szép almákot látok, ha elbocsát, hogy szakasztanék egy párt.
– Eridj, eridj, még ha olyan szép, szakassz neköm is egy párt.
Akkorát kiátnak, hogy az inas majd elesik:
– Azt nem szabad másnak leszödni, csak aki azt a fát odaültette.
Visszafut az inas nagy lelkeszakadva. Így szól a pápa:
– Hát neköm hoztál-ë?
– Én, ekszelenciás uram, még magamnak sem, met akkorát kiátottak, hogy én majt* elestem; azt mondá valaki, de én sönkit sem láttam, hogy arról nem szabad másnak szakasztani, csak aki azt a fát odaültette.
A pápa meggondolkozik, eszibe jut, hogy hohó! azt ő még legén korába ültettette oda. Ekkor a pápa a lovakot elereszteti*, elmönnek a kocsissal s az inassal hárman a piross almához. Szólittsa a pápa:
– Megölő Istéfán, hol vagy?
Egy száraz koponya höngörödik elé.
– Itt vagyok, ekszelenciás uram! Testömnek tagjai mind elszotyogtak imitt-amott, amíg a vizet hordtam, mindön ízöm-porom szërte van hullva.
De poroncsol* a pápa, hogy min gyűljön ëssze. Mind is eléfutnak egy csomóba, rakásba. Akkor egy nagy patkánytúrást az inassal s a kocsissal széjjelvájata a pápa, poroncsol* a csontoknak, hogy mönjenek bé abba gödörbe, mind is belégyűltek, ësszehajtatta, bétakartatta szépön a legényökkel, egy misét szógátatott, a bűnjiből fölódozta. Akkor Megölő Istéfán a pokolbéli rossz ágytól megmentődött.
A pápa elmönt vissza a hazájába, még máig is él, ha meg nem hót.