Egy szëgén legénnek kedve szottyant, hogy megházasodjék, ki is pottyintá ëgyször az édösanyjának, hogy ő mibe töri az eszit.
– Ó, te sömmirevaló élhetetlen! Tám bizon neköd való a házasság – mondja fölharsanva az anyja –, tödd le magad arról, ne bolondulj meg, jobb lösz, láss dógodhoz ahelyett.
– Met anyám! én bizon megházasodom – azt mondja nagy nyessön a legén –, immán* ideje neköm is, hogy ne üljek így.
– No ide nem mënyecskét a házhoz – mondja az anyja –, én főzök, sütök, mosok a háznál, míg bírom magamot, lám a szomszédba az a högyös mënyecske hogy bánik az anyóssával, hogy pocskondiázza*, hogy böcsméli útca-szöribe mindönütt mindön igaz ok nékül, ő maga úgy teli* van hibával, mind a Dudás Jankóné veteményös kertje burjánnal, mégis aval mossa a száját, hogy az anyóssa a hibás, pedig tudja az egész falu, hogy nem úgy van, velem is úgy bánhatna még a te feleségöd, no ide nem valami förgetegös* mënyecskét a házunkhoz, hogy zenebonát csináljon a házná, velem ne is vikotálódj, me hidd meg, hogy ma porul jársz, ha csakugyan nem nyughatol.
A legénnek mindön kedve elveszött, nagy szömöt* meresztött* az anyjára s azt mondta nagy dér-dúrral:
– Anyám! Annyit ne tereturáljon, hisz immá* mind megházasultak a faluba a legényök, akik velem egykorúk vótak, tám én következöm immán*.
– Neköm ne merögesd olyan rútul a szömödöt* – azt mondja esmé nagy haragoson az anyja –, nem tudom, miféle gonosz lélök iszkitél*, hogy úgy nem férsz a bőrödbe, jobb lösz, fogd meg a szád s hallgass.
– Ingöm sömmi gonosz lélök nem iszkitél* – azt mondja dunnyogva a legén –, de ideje, hogy megházasuljak én is.
Arra esmét azt mondja az anyja:
– No, ha csakugyan feleségöt akarsz hozni, lássad, vigyed akarhova a pokolba, de ide igaz, hogy nem a mű házunkhoz, inkább a nyakadot facsarnám ki, mintsem hogy azt megöngedjem*.
A legény apja belé sem kottyant a dologba, nem, met a felesége poroncsolt* a házná.
A szegén legén főduzmálta* magát, kimönt nagy morgolódva a házbó, nem is mönt bé a vacsorára is, henem* meghált az udorba* egy kicsi poros szénán, de egéssz éjjel nem tudott alunni egy csöppöt is egéssz viradtig, akkor főkőt, elindult feleség után. Möndögelt immá* szomorán s teli* buszuval, hogy az anyja olyan rútul bánt vélle, hogy szinte megötte kezit-lábát mérgibe azé, hogy ő meg akar házasodni.
Útazott immár* ëgyes-ëgyedül egy kicsi pácikóval s egy üres tarisnyával (met az anyja nem tött vót útravalót neki), mönt idegön, üsmeretlen helyekön, högyön, vögyön, sík mezőkön körösztű, mindaddig, míg későre-hára egy fényös rézhídhoz érközött. Ott megállott egy helybe, csudákozott a hídon, de félt reamönni. Amind ott álldogálna, hát meglássa őt egy fejérszakállú ősz öregembör, s azt mondja neki:
– No, te szegén legén, mönj-mönj, ne félj, de csak lábujjhögyön mönj azon a hídon, me különben ott hagyod a fogadot, met azt ördög hídjának híjják, úgy mönj azon körösztű, hogy meg se suttyanjon a csidmád* réta*, eddigelé kilencvenkilencen vesztek el itt, hogy nagy derenducával s nem szép csöndösön möntek azon körösztül, ott veszött egyször egy egéssz násznép is, szekerestő, lovastó, vőlegényestő, mönyasszonyostól azé, hogy dörömbözve, dökretve nyargaltak azon a hídon körösztül.
A szegén legén félt előbb arra a hídra mönni, úgy félt, hogy még ugyan röszketött belé, de minthogy azt a hídat suhutt másutt el nem lehetött kerűni, későre-hára megerőtette magát, nekibátrodott s szöröncsésön körösztűmönt a rézhídon, éppen azonmódúlag, ahogy az a fejérszakállú ősz öregembör megtanította vót őtöt.
De a hídon túl elig* haladott vót tíz vaj tizenkét lépésre, egy ördög csak kiugrott a híd alól, s azt kiátotta neki:
– Megállj, megállj, szegén legén! Ne félj, egy kicsi beszédöm van veled.
A szegén legén megállott egy helybe, de úgy megijedt, hogy még a lélögzete is szinte megállott jedtibe. Az ördög közelébb lépött hezza s azt mondta neki:
– No, te szegén legén! Jól tudom, hogy te mi járásbeli vagy: tudom, hogy házasodni akarsz, azt is, hogy szegén vagy, s hogy te olyan bücsületösön möntél körösztül a hídamon, hogy nem háborítottál s neköm sömmi buszuságot* nem okoztál, mind más útazók, én tégödöt megjutalmazlak azét, hogy mikor elhozod a feleségödöt, hadd* lögyön mivel kiálljad a lakadalmi vendégségöt. Mikor visszajőtök a mënyasszonnyal együtt, nehogy másfelé, hanem éppen itt mönjetök el, akkor megadom, amit adni akarok. Most csak mönj eherről indulva a kilencedik faluig, azt a falut Jámbortelepnek híják, s ha el találnád veszteni az útat, csak kérdözősködj mindöntől, akit elöl-hátul találsz, hogy hó vagyon Jámbortelep, reaigazitt valaki, abba a faluba éppen a vetéskapu sorkánál lakik ott a falu végin egy gazdaembör, annak vagyon három leánya, kérd meg a legszöbbiköt, ha azt nem adják, más akarmelyiköt.
A szegén legén elindult aharról, s mindaddig útazott, míg elérte azt a Jámbortelep nevű falut, ott bémönt ahoz a házhoz, hova az ördög igazította vót. A szegén legént jól fogadták a háznál, a leányok gyanították, hogy leánkérni mönt oda, forgolódtak, sörpötöltek, ratymattak, jól is tartották rátottával. Amind ott múlatott a legén, csak kisütte osztán, hogy ő biz azé jött, hogy elvönné valamelyik leánt, ha adnák.
– De hát melyiköt vönnéd a három közül? – kezdötte a leányoknak az apjok.
A legén a legküssebbikre mutatott, minthogy a vót a legszöbb, s azt mondta:
– Neköm éppen e kéne, né!
– Héj, öcsém* – mondja az apa –, az asztagot nem a fenekin szokták megkezdeni, ha mindját a leggazdagabb hörcög* kérné, sem adnám a legküssebbet, míg a két nagyobb el nem kél.
– Nem bánom hát, ha a nagyobbat adják is, ha adni akarják – mondja a legén.
Az apa s anya odaígérte a legnagyobbik leánt, tüstént papot is hívattak, s meg is történt az esszeeskötés. Hogy az eskötés megvót, ebédöltek* együtt, s aval útra indult az új házaspár. Mikor az ördög hídjához érköztek, olyan szép csöndösön möntek azon körösztű, mind a vőlegén mönt vót azelőtt egyedül. Akkó kiugrott az ördög a híd alól, nagyot kiáltott:
– Hó! Megálljatok! Hadd* adjam meg, amit megígértem vót!
Azok hát megállottak, az ördög pedig kihajtott kilenc kövér disznyót a híd alól, s azt mondta a vőlegénnek:
– No, én ezt a kilenc disznyót nektök adom, ölessétök le, az aprólékjok egy résziből álljátok ki a lakadalmi vacsorát, a kilenc szalonnát pedig aggassátok föl a hijuba s éljetök abbó takarékoson. De azt mondom én neköd, te vőlegén, hogy mától számlálva mikó négy hét bételik, meg foglak tégöd keresni estéli tíz órakor, s ha kilenc kérdésömre meg nem tudsz felelni, elvesztöd a kilenc szalonnát, s azon kűvül még ëgyéb bajod is lösz; de nehogy akkora féltödbe elébb állj hazól, met ha mindját a töngör* fenekibe rejtőzöl, onnét is kivöszlek, tudd meg azt!
A vőlegénnek nagy szöget ütött a fejibe ez a beszéd, de mindamellett ő a feleségivel magok elejibe vötték a kilenc kövér disznyót, s hazahajtották, de nem az apai házhoz, met a vőlegénnek megmondotta vót az anyja, hogy oda ne vigyön feleségöt, henem* a faluba kibéröltek egy tisztösségös házat a mënyasszon pénziből, bészállottak abba. Megölették aztán a kilenc kövér disznyót, kettőnek az aprólékjából kiállották a vendégségöt, a kilenc szalonnát pedig a hijjuba fölakasztották, s gazdasághoz fogtak.
Mikor a négy hét éppen bétőt az összekelés után, a vőlegén búsúni kezdött, erőssen nyughatatlankodott, hogy ha az ördög el talál jőni a kilenc kérdéssel, s ő nem tud azokra megfelelni, majt* rosszul fog lönni a dóga neki. Míg így vekkedözött*, bémönt hezzok egy rongyosnál rongyosabb kúdus-forma idegön embör, szállást kért éccakára, s adtak is mindjá, jó vacsorát is adtak neki, osztán az is béfeküdt a góc alá, s amind ott heverészött a hammuba, kérdötte a vőlegéntől, hogy miér olyan szomorú, mikor az új házasoknak többnyire jó kedvök szokott lönni.
– Neköm elég bajom van – mondja a vőlegény –, nagy dógot sújtottak a fejemhöz: met neköm ma kilenc kérdésre kell megfelelnöm; mégis, ha tudnám, hogy mik lösznek azok a kérdésök, úgy mind más vóna, nem búsulnék éppen úgy, de az a baj, hogy nem tudom, mik azok, félök, ha nem tudok megfelelni, rosszul lösz dógom.
– Azér egy mákszömnyit se búsulj – azt mondja a kúdus a góc* alól –, csak bízd reám az egéssz dógot. Te csak hallgass, egy szót se szólj, met én mindön kérdésre megfelelök helyetted a te képödbe.
Erre fő kezdött ucsuodni* a vőlegén, lefeküdt osztán az új feleséggel, de csak nem jött álom a szemökre, renyődtek, hogy vajjon mi lösz a dologbó.
Amind ott feküdtek, tova éféle felé kopogtatnak az ablakon, hát ott az ördög s békiát nagy dörgősön:
– Aluszol-é, gazda?
– Nem aluszom – feleli a kúdus a góc* alól a gazda helyett.
– Hát meröd-ë biztatni magadot, hogy megfelelsz a kilenc kérdésre? – kérdi ismég az ördög.
– Meröm biztatni – mondja megint a kúdus.
– No hát azt kérdöm tőlled elsőben is – mondja az ördög –, mi van a világon, ami csak egy?
A kúdus azt feleli:
– Egy Isten van az égbe, egy nap van az égön, egy feje van mindön embörnek.
Az ördög:
– Tudsz-ë mondani valamit a kettőre?
A kúdus:
– Akinek két ép látó szöme* van, a szöröncsés embör, mindönt tisztán láthat a nap alatt.
Az ördög:
– Mit tudsz mondani neköm a háromra?
A kúdus:
– Amelyik házon három ablak van, az elég világos.
Az ördög:
– Hadd* halljam, mit mondasz a négyre?
A kúdus:
– Négy kerék elég egy szekérbe, több nem is kell.
Az ördög:
– Hát valamit tudsz-e mondani az ötre?
A kúdus:
– Öt kézúj elég egy kardnak a maroklatjára.
Az ördög:
– Mondj valamit immán* a hatra!
A kúdus:
– Akinek jó hat ökre van, szánthat, vethet, boronálhat, erdőlhet a más segittsége nékül is.
Az ördög:
– Nem hiszem, hogy tudnál mondani valamit a hétre!
A kúdus:
– Akinek hét leánya van, annak főhet a feje, míg rendre mind a hetet jó helyré férhöz adhassa.
Az ördög:
– Mondj valamit most a nyócra!
A kúdus:
– Akinek nyóc asztaga van a csű’kerbe, a nem szorul másra kinyér dógába.
Az ördög:
– Hát utoljára mit mondasz a kilencre?
A kúdus:
– Akinek kilenc szalonnája van a hijjába, nem fut a szomszédba pörgölnivalóér.
Az ördög elbámult a kész feleletön, mind azt hitte, hogy a gazda maga felelget neki, s azt mondotta hát:
– No, légy magadnak, látom, többet tudsz, mind én – s aval ellódult, ahonnét jött vót.
Az új gazda másnap röggel jóltartotta a kúdust étellel-itallal, amellett adott neki sódort, disznyólábat, még egyebet is, ami lelke fölött vót, hogy őt kisegítötte a bajból. Ő maga pedig s a felesége addég* ügyeköztek, hogy rövid üdő* alatt egy szép jószágot szörzöttek, arra házat építöttek. Az asszon sokat segítött az anyóssán is, annak a szorult állapotjába, s ő még ma is süti a palacsintát, ha mind a kilenc szalonna el nem fogyott.