Vala egy nemesember néminemű tartományba, ki igen gonosz vala és Istennek előtte használatlan, ki az úton járókat, gazdagokat, szegényeket, özvegyeket mind fosztja vala, és irgalmasság semmi nála nem vala. Történék egyszer Istennek igaz ítéleti szerént, hogy a gonosz ember halálra kórula*. És azon nemesembernek házához közel lakozik vala egy remete, nagy szent életű, mely remete történet szerént jöve e gonosz embernek házához, és látván őtet, halálra kórultat, monda nekie: Te vagy-é az átkozott ember, ki elszakadtál Istentől a te gonoszságodnak miatta? Íme, hozzád jöttem mostan, hogy meggyúnjál, mert látom, hogy immár vagy halálnak markában vettetvén, és ha jól és tisztán meggyúnandol, kétség nélkül megbocsátja Isten neked minden bűneidet ő nagy irgalmasságának miatta, valamelyeket tettél ifjúságodtúl fogva.
De a nemesember másnapra halasztá gyúnását, mert nem vette vala eszibe a Szent Gergely mondását, holott úgymond: Az áldott Úristen, ki neked megígírte bűneidnek bocsánatját, nem ígírte a holnapi napot. A remete kegyik másnapon is igen reggel hozzájöve, és inti vala, hogy meggyúnjék, de a nemesember esmét harmadnapra halasztá. Harmadnapon ismét eljöve a remete, és intvén őtet a gyúnásra, de esmét negyednapra halasztá.
És látá a remete; hogy nem akarna meggyúnnia. Monda neki: Mint látom, nem akarsz meggyúnnod, azért én többé tehozzád nem térek. Negyednapon azért e nyavalyás nemesember igen megnehezedék a kórságnak miatta, és külde követet a remetéhez; hogy eljőne és meggyúntatnája. Ki legottan eljöve, és mikoron bement volna a házba, ottan megfojtá az ördeg a nyavalyás nemesembert, annyira, hogy igen nem szólhat vala. És látván a remete, hogy nem szólhatna, és immár a halál bement volna ő szájába, monda mindazoknak, kik a házba valának: Kérlek titeket, szerető fiaim, imádjátok Istent mind széjjel*, hogy mutassa meg nekünk, miképpen megyen ki e nyavalyás bűnesnek lelke a testből, és hova megyen.
Fölkelvén kegyiglen a remete az imádságból, tekinte a háznak ajtajára, és láta egy igen szép ifjú embert őhozzá jönnie, és az ő holna alatt egy könyvet viselnie. Ki bemenvén és megállván őelőtte, monda neki: Ó, te átkozott bűnös ember, íme, én vagyok a te angyelod, és hozzád jöttem, ki neked jegyeztettem volt gyermekségedtől fogva te őrizetedre. Annak okáért, ha valami jót tettél volna, tudnia mint*: alamizsnálkodást, zarándokságjárást, imádságot, bőjtölést, egyházaknak gyakorlásit, avagy Istennek igéit hallgattad volna, akár egyéb irgalmasságos dolgokat tettél volna, tahát én mind e könyvbe írtam volnék és azokat ítíletnek napján Istennek előtte és mind ez világ előtt kiolvastam volna. És megnyitá az angyal az könyvet, kit tart vala, s monda neki: Ó, átkozott lélek, mindenha téged követtelek, mindenha téged intettelek, hogy jószágos dolgokba foglalnád magadat, és semmi jószágos dolgot nem tettél, kit beírtam volnék e könyvbe, minek okáért én nem dicsekedem teveled az angyaltársim között, azért, ó, te átkozott lélek, elhagylak ma téged, és búcsút veszek tőled! És ezeket olymint úgyan sírva mondja vala. Ennek utána elenyíszék.
Látván ezeket a remete, ismét tekinte a háznak ajtajára, és láta egy fekete embert bejőnie, és a kórnak előtte megállania, és őutána egy tüzes széket vinnie, és őtet reáülnie. És íme, jöve utána számlálhatatlan ördegeknek sokasága. Mely kórnak monda az ördegöknek fejedelme, Luciper: Ó, én szerető barátom, én gonoszul jöttem téneked, hogy innentova mindenkoron mivelünk légy, és soha el ne távozzál mitőlönk. Azért most kérlek, hogy mondj éneket mielőttönk, és vigasztalj meg minket. A nyavalyás kór kegyiglen mondta: Íme, örömest éneklek, és megvigasztallak.
És kezde éneklenie a nyavalyás kárhozandó ember, mondván: Átkozott legyen az éj, kiben engemet az én anyám fogadott, átkozott legyen az én anyámnak méhe, ki engemet viselt, átkozott legyen még a föld is, kiben lakoztam, átkoztak legyenek az égnek világosojtó állati, nap, hód és csillagok, melyek énnekem világosságot szolgáltanak, átkoztak legyenek Krisztusnak mártíromi, kik Krisztusért ő véreket ontották, átkoztak legyenek Istennek minden szenti, kiknek imádságiban bízván én vétkeztem (megbocsássad, édes Asszonyom, Mária, mert szívemnek keserűségével írtam ezt, meg te is, édes Uram Jézus!), átkozott legyen még a Szűz Mária is, ki szülte Istennek Fiát, átkozott legyen Istennek Fia, ki emberi nemzetért ontotta ki az ő vérét, mert bíztam őhozzá és nem szűntem vétkeznie! Ez lőn a kárhozott embernek ő éneke. Monda a Luciper ördög nekie: Ó, mi szerető barátunk, igen jól tudod az mi énekenket, azért méltó vagy lakoznia a mi országunkba.
Ezeknek utána megjelenék az Istennek Fia, Úr Jézus Krisztus, nekie testben, függvén a keresztfán, vasszegekvel megszegeztetvén, és töviskoronát fejében viselvén, az kopjával, ostorral, vesszővel és egyebekkel, kikkel kínozták volt, és monda nekie: Ó, te átkozott ember, íme, jól látod, mennyi vereségeket és minemű kénokat szenvedtem éretted, a feszéjtésre* és halálra adtam magamat teéretted, és én véremet hullattam, hogy megszabadojthatnálak ördögnek markából, de mind ezeket te semminek aléjtottad, és engemet megutáltál, és énrólam nem gondolkodtál, hálákat énnekem nem adtál! Azért, ti ördegök, ragadjátok el őtet, és vessétek pokolnak fenekire! Ezeket látván a kárhozott lélek, monda: Jaj, jaj, jaj, énnekem nyavalyásnak, ez leszen az én keserves nyugodalmam mindörökké! Ennek utána az ördegök legottan ragadák őtet, és elvivék, és veték pokolnak fenekére; holott örökké kénzatik. Kitől minket megmentsen Úr Jézus Krisztus!