Úr Jézus szeretetiben én tisztelendő és ájojtatus atyámfiai, az csodálatus példát, kit megígérék jelentenem, egy igen régi írásban találtam, es kívöl való országból származott. Emberi füleknek hallására csodálatos, szíveknek es lelköknek értelmére földön való minden édösségnél gyönyörűségesb, jelesen, kik naponkéd az mennyei dicsőséges hazáról kévánnak vigasságot látni, hallani. Úgy mint ez világ krónikájában megtaláltam, mikoron kezdettűl fogva írnának ötezerötszáztizenhárom esztendőben, es Úr Fiú születetnek utána háromszáztizennégy esztendőben, Nagy Konstantinus császárnak rokon utána, mikoron Krisztus Jézus szent hitinek diadalom es keresztyén anyaszentegyháznak békesség es bátorság adatott volna. Azért azon időben, miért nagy buzgóságok vala a szegén újkeresztyéneknek, es Ur Jézust tüzes szeretettel szolgálják vala, nem elégösznek vala conventben* es várasban lakozni*, de még az hatalmas pusztákat, kűsziklás hegyeket, kietlen erdőket es megverágosojtották vala kemény életnek, szent imádságnak, bőjtnek, vigyázásnak es isteni elmélködésnek miatta.
Az időben támadának az régi szentatyák, pusztában lakozó remeték, kiknek életekből immáran holtok után különb-különb szent szerzetesek támadának, kikről az Szentírás nyilvánvaló tanóbizonyságot tészen. Kik között vala egy jámbor pispek, kinek Eberhardus vala neve. Az időben, mikoron írnának ezernégyszáz esztendőben, jöve Rómában, es mikoron tért vóna Cluniacum nevő szerzetnek házához*, es mikoron megtekéntötte vóna az kalastromnak csodálatus es régi épületit es minémü erősen es szentségösen tartanák a szerzetnek reguláját, es kérdé meg az apát urat, ki volt volna fundátora* az klastromnak, az jámbor apát úr elkezdvén az históriát, megbeszélé őneki.
Volt egy nagy gazdag úrnak egy fia régi időben, kinek mikoron mind atyja, anyja es jóbaráti azt tanácsolták volna, hogy házasságban léletnék, kinek maga semmire nem kell vala ez világi gyönyörűséges élet, mert szíz vala, es nagy istenfélő lelkiéletben tartja vala ennenmagát, es gyakorta imádkozván, mindennek jó példa vala, de maga nekik engede nagy isteni félelemmel. Es mikoron az vendégséget elkészéjtötték volna, es különbkülönb urak es fejedelmek belgyűltenek volna, ez jámbor ifjú eszében vevé magát, hogy az ő Istennek szokott szent imádságát még nem mondotta volna, az vendégöket elhagyván, igen hamar lova hátára ülvén, méne el egy szentegyházhoz. Es mikoron minden ájojtatossággal elvégezte volna imádságát, könyörögvén Úristennek, hogy segéllené meg es lenne idvességére, akkoron való tisztössége es öröme.
Esmég felüle lova hátára, hogy vendégihöz menne, azonközbe íme, az pusztából eleibe jöve egy szép tisztelendő személyű vén ember, ülvén egy szép öszvérnek hátán. Es köszöne az úrfiúnak, az jámbor ifjú is nagy tisztösséggel köszöne neki. Es kéré, hogy jőne házához, lenne vele ő tisztösségének örömében. Es mikoron nyájast beszéllettek volna, mint barát barátjával, megismeré az úrfiú, hogy feljebbvaló személy volna embernél. Es gondolja vala: Netalántán csak én segédségemre mennyből bocsáttatott volna? Kit jól és méltán vél vala, mert úgy vala. Kit ha mondanak, hogy ennen Krisztus lett légyen avagy angyal, mind meglehetött. Monda az úrfiú: De jó uram, ki vagy? Felele: Tenéked barátod vagyok, es azért jöttem, hogy az te tisztösségedben jelen legyek, es amit tehetőt megsegéjtselek. Monda az úrfiú: En jó uram, hálát adok rajta Úristennek es tenéked. Immáran hiszöm, hogy az te tanácsodnak átala az én tisztösségem szerével lészen. Es azonképpen minden házának, udvarának, tisztösségének, örömének es vendégök tisztöletinek gondját, szólását es parancsolását neki hagyá, hogy mind ennenmagának es végre ő lenne intője es doktora, hogy valamit mondana, azt tenné. Az tisztölendő Úristennek követe nem vonja meg magát ez ilyen gondviseléstűl, de az úrfiúnak szeretetiért minden terhet felvén.
Mikoron azért bementenek volna, íme, nagy tisztösséggel mindnyájan felkelének, es eleiben nyomotának az úrfiúnak mint uruknak. Es látván az szép személynek méltóságus voltát, elcsodálkoznának rajta. Es az úrfiú meghagyá, hogy mindenek tisztösséggel fogadnák, hallgatnák, es mindenek mindenben engednének őneki. Es mikoron az lakodalmat elkezdötték volna, az mennyei vendég mindent oly nagy tisztösséggel, móddal, ékességgel es bőséggel megszerez vala, hogy mindenek csodálkoznak vala rajta. Es senkinek semmiben fogyatkozása nem vala. Kin nem kell sokat csodálnunk, mert ha még esztendeig tartott volna az nagy lakodalom, mégis mindenben bőség avagy semmi fogyaték nem lehetött volna, ha az isteni hatalmat nézzük, ki az hét árpakenyerekből* ötezer emberet elégöjte meg az szent evangéliumnak bizonysága szerént. Itt meg azonképpen gondolok lett lenni. Mert akármely nagy bőséggel leszen vala es költséggel az vendégség, az nagy csoda, hogy semmi fogyatkozást nem szenved vala az úrnak jószága.
Mikoron azért az harmadnap beltölt volna, ki mind hazaoszla. Az harmadnapig kedég sem az mennyei sáfár, sem az ő öszvére nem ettek-ittak vala. Az es nem csoda, mert halandó állatok nem valának. Mikoron kedég bulcsút akarna venni, felüle öszvérére, az úrfiú es el akarván késérni, felüle lova hátára, es nagy sok vitézök utána. Mikoron jutottak volna meg az ösvényre, holott egymást találták vala, megállának, mert tovább nem hagyá nyomotni az vendég, búlcsút akara tőle venni. Es az úrfiú elfakada sírva, es kezdé kérni, mondván: Mire hagysz el, én tisztelendő atyám, es mire vonszod el éntűlem azt te szép vigasságus színödet? Kérlek, legyek veled, valahová mégy! Felele az szép vén mennyei vendég: Nem követhetsz mastan engömet, de továbbra hagyjad. Íme, mátúl fogván harmadnapra énneköm is tisztösségöm napja vagyon. Ha oda akarsz jőni, hogy tisztölködjem veled, eléggé veszöm tőled, es meghálálom tenéked.
Azt hallván az úrfiú, mintha szívére tette volna kezét, monda: Bizony akarom, es igenes akarom! De mit az Úristen akar vala végreszerezni*, semmit róla nem értöközhetik vala. Annak okáért monda: Jó atyám, hol lellek meg tégöd, es hova menjek, nem tudom. Mondá ennenmagának: Ez ösvény, hol mastan állunk, az én házamhoz viszen, tulajdon kit senki nem tud több, csak ennenmagam es ez lelkös állat, ki alattam vagyon, egyéb ha ki reá menend, eltéved es megcsalatkozik. Te kedég, jó atyámfia, ha engem meg akarsz látni, jöjj ide ezen helyre harmadnapnak dél szűvében, es ez én öszvéremet itt készen találod járni. Azért az órában idejőjj, es itt hagyjad mind az te lovadat, mind szolgáidat, kik teveled lesznek, hanem, csak tennenmagad ülj fel az én öszvéremre, es valahová tégöd viszen, oda menj. Nem szükség őneki vezérlés, csak veszteg ülj, ő jól tudja, hová kell menni. Semmit ne félj! Nem bánod meg énhozjám jőtödet. De mikoron esmég haza akarsz jőni, megismered, mert jó volt tenéked énnálam lettöd.
Mikoron az áldott nap es óra betölt volna, bulcsút vén ő asszon feleségétűl es háza népétűl, mintha harmadnapra hazatérne, de maga úgy, mint soha őket többé szemével nem látná. Miképpen lén is. Es nagy sokadmagával jőve az hagyott helyre es látá: hát ott készen vagyon az vendég öszvére. Azonnal leszököllék lova hátáról, es felüle nagy örömmel az mennyei útviselőre. Senkit a szolgák közöl vele el nem hagya menni, de mind hazaküldé várában, mondván: Hónapi napon ezen órában esmég idejöjjetek készen, mert itt találtok meg engemet, es semmit nem késöm továbbá. Azonképpen az vitézök hazamenének nagy bánattal es keserűséggel, mintha soha nem látnák urokat. Ki úgy is lén.
Az mennyei követ kedég az úrfiút elvivé egy nagy szoros ösvényen*, ki az szent evangéliomnak bizonysága szerént kevesektül járattatik es viszen az örök életnek földére. Mikoron azért jutottanak volna nagy szép tér mezőre, holott semmi bánat, semmi siralom es szomorúság nincsen, honnan az keserves halál kirekesztetött, az jámbor úrfiú eltekénte: hát minden szépségnek szépsége vagyon mindenfelől körüle. Az föld kies, kihöz soha hasonlatost nem látott, ott vannak hát mindenféle szép illatú füvek, külenb-külenb színű virágak: rózsa, lilium, viola az szép mezőn széjjel. Felül az ég tiszta, alol az föld nagy ékösséggel felöltöztetött. Az fák ki szép virágos, ki kedég teljes külenb-külenb ért gyimelcsökkel. Az fáknak ága-boga külenb-külenb szép jeles madarakkal ékösültettenek, kiknek szavok zengésök mint angyali éneklés volna, kihöz hasonlatost éltében soha nem hallott vala. Es semmi állat ott nem volna, ki kévánságos, szerelmetes, gyönyörűséges es tisztöletességre méltó nem volna. Ilyen szép földre mikoron az nemes úrfiú bement volna, ottan elváltozék ő természetiben; megtisztüle érzékenységiben, szívében, testében es lelkében. Méltán kedég, mert mind földet, eget, mind ételt-italt, mind ez halandóságnak ízét-bűzét, mind emberbarátinak szokásit, nyájasságit elváltoztatta vala, kikkel es kik közön annak előtte élt vala.
Mit szólhatunk többet csodának csodáját róla? Íme, az ott való égi nemes madarak is látván ő Uroknak idegen vendégeit, egyképpen ő áldott Uroknak tisztösségére, másképpen az új vendégnek örvendetösségére mind szárnyokkal, mind szép szózatjokkal nagy édes, vigasságot jelentnek vala. Azonközben eltekéntvén, nem messze láta egy mondhatatlan nagy es szép sátort, mintha egy ékes vár volna, ki mind kívül-belöl külenb-külenb drágakövekből ékesültetött vala, mind tekéntetre kévánatus, es mindenfelől körüle még olyan szép készülettel való sátorokat, mint egy szép drágálatus várast, kiknek pagimentom*a, mint az csillagó szép fénes aran, falai ha mint aranas bíborral, bársonnyal belvonták volna. Benne lakozó nép kedég számtalan, erősek, hatalmasok, szépnél szebbek ő színek szerént, kik Szent Péter apostolnak mondása szerént mind királi nemzetök, királi magzatok, királi papok, szent sereg es sok közöl kikeresgetött gyüleközet, mind szízek, szeplőtlen, mind tiszták, mind dicsőségösök, vígak, jókedvűek és örvendetösök. Ó, énhozjám hasonlatus halandó szerelmes atyámfiai, lássatok, halljatok örömet es vigasságot! Nem mondhatjok, hogy ez világi, sem emberi, de mennyei es halhatatlan dicsőségben való örvendetösségöt, kit szöm nem látott, sem fül nem hallott, sem embernek szívében nem szállott, kit megszerzött Úristen az ő híveinek, szolgáinak es szeretőinek, kik közöl egy vala ez nemes szeplőtelen életű úrfiú.
Úr Jézus Krisztusnak Szentlelke erejivel lássunk, halljunk több csoda dolgokat, kik méltók legyenek megvigasztalni a mi szomorú szívünket, lelkünket, emlékezvén arról, mit tének, mívelének onnan hazól az nemes úrfiúnak elmeneti után ő édes szülei, szerelmes jegyöse es udvarló szolgái, jó baráti. Mikoron az meghagyott időre, órára es napra haza nem jött volna, mindenek esének nagy kétségben, bánatban, keserűségben es siralomban. Atyja, anyja, siratja édes szülöttét, szerelmes jegyes társa szívének szerelmét, szolgák jó urokat es urak, úrfiak szerelmes barátjokat. Járnak, futosnak tétova, ha hol megtalálhatnák. De mikoron látták volna sok esztendő után, hogy az ő örömök meg nem térne; holtig való keserves bánatban es kétségben esének, es veték magokat holtig való penitenciatartásra. Az várat szentölék klastrommá, az palotát templommá, egyéb kéncsöt, ruhát, jószágot, szent oltároknak ékösségére es jámbor szerzeteseknek táplálásokra, es a fejedelemnek méltóságát apátúrságnak tisztévé. Es ezenképpen mindennemű ezvilági dolgok változának lelki dologgá.
Úr Jézus Krisztus hozjánk való irgalmas áldomásából mégis több méltó dolgokat halljunk, térvén az dicsőséges örömnek es vigasságnak lakodalmába! Mikoron természetnek folyása szerént nagy sok idők es esztendők elmúltanak volna, es az halandóságban sok változások lettenek volna, az úrfiú azon ifjúságnak korában, ereiben, szépségében, minden vénség nélkül, étlen-itlan, álom nélkül es minden fáradtság nélkül, betegség nélkül, csak ennenmaga az időbeli emberek között szabadon haláltúl, vendégül az háromszáz esztendeig nagy örömmel es vígan lakozván Úristennek asztalán. Kinek én nyavalyás bűnes fejem is tanácsot adtam volna megmaradni, de nem tevé, hanem az időt kezdé számlálni, gondolni, hogy ideje volna immáran házához térni, es kezde könyörögni es búlcsút kérni.
Ez ilyen nemes úrfiúnak beszédén olymint mosolyodván az boldogságos Szent Atya, és nagy kegyelmes beszéddel monda őneki: Ó, jó ifjú es szerelmes barátom, mikoron mi tehozjád menénk, látók minden javidat, te is mihozjánk jövén, láttad minden javinkat. Ímé, ha ezeket szeretöd, kévánod, élj velök, mint tieddel. Hiszem, mindketten megelégöszünk vele. Ha kedég teneköd több es jobb vagyon, annak okáért hazakévánkozol, én meg nem akarlak tartani akaratod nélkül. De én azt mondanám, hogy ezeket választanád inkább, mert tovább es idekévánkozol, azt jól tudom. Ha azért el akarsz menni, íme, hol vagyon az öszvér, ki idehozott, esmég hazaviszön. De én mégis azt tanácsolnám, hogy ma itt maradnál, mert tovább es jóllehet idejössz, de keserű fájdalom nélkül nem lehet, kit mastan eltávoztathatsz, ha akarod. De miért szabad akaratjára hagyatott vala, egyebet nem akara benne tenni, hazakévánkozék. Ott azért nagy hálaadással egymástúl búlcsút vevén, az úrfiú felül esmég azon öszvérnek hátára, esmég azon helyre hozá, hol felült vala.
De íme, sem szolgáit ott nem találá, sem nemzetit avagy nemzetinek nemzetit, sem valamely ismerőjét. Nem csoda, mert régen mind kimúltanak. Mikoron azért tétova járna gyalog, mint olyan úr, bársonyban, bíborban öltöztetött, mint ki azon napon nyomotott ki ő menyekzői házátúl, senki ismerője eleiben nem kel, nagyon kezde rajta bosszonkodni. Belnyomotván úrfiú várában, hát mind más módon vagyon szabván, hogy nem hagyta volna. Kezde ennenmaga is rajta csodálkozni mi dolog volna, hogy ilyen hamar mindenek ő állatjok szerént elváltoztanak volna. Es némiképpen olyha szívében örülne, hogy újságot látna.
Mene az barátok portájára, es mikoron csengetött volna, az portárius beereszté nagy jó kedvvel, látván, hogy olyan nagy tisztösségbeli ember volna királi öltözetben. Es kezdé kérdözni, ki volna, mit keresne es honnan való volna. Felele: Bizonyával nem tudok semmit mondani, hanem hogy tegnapi napon innen kimenvén, másképpen hagytam ez házat, hogy nem mint látom lenni, es nem tégöd hagytalak az kapun őrizni. De az vitéz legényeket sem tudom hol vannak, es íme, ennenmagamnak lábamon kelleték beljőnöm az hegy közöl. En úgy tudnám, hogy ez kalastrom én tulajdon házam volna, es íme, egy ismerőmet sem találhatom meg.
Ezeket hallván, elálmékodék rajta az portárius fráter. Elfutamék az apát úrhoz, és megmondá neki: Íme, egy királi szép úrfiú jött ide, es azt mondja, hogy ez kalastrom ő vára volna. Hallván azt az jámbor apát úr, alojtá, hogy álmodoznék, de mindazonáltal kiméne az úrfiúnak eleiben, es jó szokás szerént vivé az szentegyházban imádságnak okáért, de maga mindketten csodálkoznak egymáson. Mikoron az úrfiú atyját, anyját es asszonytársát kérdené, hol volnának, az apát úr monda: Mind kimúltanak, íme, hol vannak koporsói.
Kihírhövék azonnal ottan az kalastromban, hogy az elveszött földnek ura hazajött volna. Támada mindenek között nagy csoda ámélkodás. Kezdének futni az nagy csodára, mind csonka-bonka, kór-beteg, elfeledvén ő nyavalyájokat, hamarsággal sietnek vala az csoda látni. Hallván az pusztában lakozó szent atyák is, mint Szent Antalnak, Macariusnak, Paphnutiusnak fiai*, baráti, remetéi, nagy messze földről egymás előtt futnak, sietnek vala látni, es valamit hallani az örök dicsőségnek életi felől.
Mit mondjak többet? Nagy egyházi es szerzetes népek es számtalanon az szegének, bódogok es azonképpen nagy processióval eleiben menvén, mint Úristennek szentinek, nagy tisztösséggel, ájojtatus kívánsággal es isteni dicsérettel fogadák be őtet, mindenek csodaképpen szólván, beszélvén egymásnak: Íme, hazajött ez földnek ura, kinek immáran háromszáz esztendei vagyon, ki Énokkal és Illéssel lakozott Istennek paradicsomában! Az jámbor nemes úrfiú kedég állván az sokaság között, örül, vigad is szívében, lelkében, csodálkozik is az dolognak hallhatatlanságán. Szép ékes kedég ő tekintetében, tündöklik ő színe az Úristennek látásából, es nagy kévánattal néznek reá, mint Istennek angyalára. Kérik mindenek, hogy megbeszéllené, mint es hol járt-költ, mit látott, hallott volna. Es mikoron ez kezdete volna beszélleni, jelen valának író nótáriusok, kik minden szavát levélben írják vala utána.
Mikoron azért véget tett volna beszédének, mindnyájan nagy hálákat adának rajta Úristennek, es az jámbor apát úr nagy vendégségöt tén azon vacsorán. Es nagy vígan esznek-isznak, lakoznak, nagy örvendetesen beszélik egymásnak, amit láttak, hallottak. Leülteték az földnek urát is az asztalfőre, de sem eszik, iszik, mert még teljes vala az dicsőségnek édes malasztjával es az élő földnek örvendetességével. Mikoron azért nagy édességgel kínálnák, hogy ennék-innék es lakoznék ővelök, jóllehet tudá jól, mint lenne dolga, de íme, nem kéve-kételen* nekik engede. És mikoron látta, érzette volna ez világi halandó kenyérnek ízét, illatját, ottan megszontyorodék, kezde őbenne megaludni az mennyei szépségnek illatja, édessége, kóstolván kedég, kezde az ifjúság meghervadni es megőszölni, vénülni, es betegségbe esék. Monda ottan: Nám mondám, hogy ígyen lészen dolgom, immáran tovább nem mehetök, de ezennel meg kell halnom. Azért adjatok confessort, oltári szentségöt es kenetöt, hogy jó keresztyén módra múljak ki. Es azon kérlek, hogy imádjatok érettem, es testemet tegyétek az én jegyösem mellé azon koporsóban.
Hogy az látták volna az apát úr es az vendégök, nagyon megrémülének rajta, es minden örömök, vigasságok siralomra es keserűségre fordula. Felhányák mind étköket, mind asztalokat, rajta ragadának, mint egyetlenegyökön, es bevivék az szentegyházban nagy mondhatatlan óhajtással, es bizonnal megtudák, megismerék, hogy volt volna az földnek régi ura. Es szentségöt vevén, ugyan kezök között, mintha elaludt volna, kibocsátá lelkét, meg-odamenvén, honnan hazajött vala, csak lelke szerént, holott immáran örökkül-örökké örül, vigad az ő mennyei Szent Atyjával és Istenével.
Ezeket megbeszélvén az jámbor apát úr Eberhardus pispeknek, elámélkodék ez ilyen halláson, es nagy hálát ada rajta Úristennek, nagyobban megépülvén ő lelkében. Azonképpen mi is, én édes szerelmes atyámfiai, hálákat adván, adjunk dicséretöt a mi édes Teremtőnknek es Megváltónknak, Jézusnak, hogy az ő szent jóvoltáért es ő szerelmes szentinek érdemekért részeltessen az ő szent malasztjában, míg élünk, es holtunk után vigyen azon édes, dicsőséges es örvendetes örök életnek földére es országára. Amen.