Úrnak nevében kezdetik az Szent Barlámnak élete

(Kazinczy-kódex, 1526)

Kéröm azért én, ki ezt írtam, mindazokat, kik ez könyvecskét olvasandók, hogy szeretettel olvassák, mert igön szép

Az Szent Barlám, kinek életét az tisztölletös Damascénus János* doktor szeretettel öszveszedögette és megírta, az Szent Jozefát királt, isteni malaszt őbenne cseleködvén, az pogánságnak állapatjáról az körösztyén hitre téríté imelletténképpen: Mikoron közönségös India körösztyén barátokkal teljes vóna, feltámada egy néminemő hatalmas királ, kinek neve vala Avennir, ki az körösztyénöket, jelösben az barátokat, igön háborgatja vala. Történék kegyiglen, hogy az királnak egy néminemő barátja, ki az udvarába első vala, isteni malasztból az királi palotát elhagyá, és baráttá lőn. Melyet mikoron az királ meghallott vóna, az nagy haragnak miatta dühösködni kezde, és őtet az pusztának belsőibe szorgalmatossággal megkeresteté. Mikoron megtalálták vóna nehezen, elében viteté.

Látván kegyiglen alávaló ruhával felöltöztét, ki annak előtte szokott vala drága ruhákba járnia, és az sok bőjtöknek miatta meghervadtnak lenni, ki annak előtte sok kéncsökkel és drága étkekkel szokott vala élnie, mondá neki: Ó, balgatag és elveszött elméjő! Mi okaiért változtattad az tisztösségöt szidalmasságra, és te magad gyermököknek játékul szörzötted? Kinek az mondá: Ha ennek okát kévánod éntőlem megértenöd, az te ellenségidet távol tőled eltávoztassad. Az királ kegyég megkérdvén, hogy kik vónának az ő ellenségi, mondá amaz: Az harag és az kévánság; mert ezök bántják meg, hogy az bizonság meg ne esmértethessék. Jelön legyenek kegyék az mondásoknak hallására az bőcsesség és az igazság. Kinek mondá az királ: Legyön úgy, amint mondád. Tehát az mondá: Az balgatagok azokat, melyek vannak, megútálják, olymint nem vónának; azokat kegyiglen, melyek nincsenek, igyeköznek hozjájok ölelnie. Valaki azért meg nem kóstolandja azoknak bizonságit, melyek nincsenek. Ennek utána sokat szóla a királnak előtte Úrunknak embörré lételéről és az hitről. Tehát mondá neki az királ: Ha tenéköd elesztébb fel nem fogadtam vóna, hogy az haragot eltávoztatnám, az te testödet ingyen majd tízre vettetném. Kelj fel azért hamar, és fuss el az én szömeimnek előle, hogy tégöd továbbá ne lássalak és gonoszúl el ne veszesselek. Az Istennek emböre kegyiglen nagy szomorúsággal mene el az királnak előle azért, hogy martíromságot nem szenvedhete.

Ezenközbe mikoron az királnak magzatja nem vóna, sziletteték őneki egy igön szép firfiú magzat, kit Jozafátnak neveztete. Öszvevegyítvén kegyék az királ örömében nagy sok népet, hogy az sziletött gyermökért az istenöknek áldoznának, ötven égbe néző bőcseket es hivata hozjá, hogy mint lenne jövendőbe az ő magzatjának dolga, szeretettel megtudakoznák és őneki megjelöntenék. Sokan azért közőlök mondák az gyermököt jövendőben nagynak lenni hatalmasságban és kazdagságban; de egy, ki az többinél bőcsebb vala, az királnak ím, ezt felelé: Ez gyermök, ki teneköd szilettetött, ó, királ, nem leszen az te országodba királ, de az te országodnál hasonhatatlan jobba; mert az körösztyén hitnek, melyet te háborgatsz, ez gyermök jövendőbe tisztöllője leszön. Ezt kegyiglen ez bőcs őmagátul nem mondá, hanem isteni ihlésből. Hallván kegyég ezt az királ, igön megrettene rajta. Az várasban magának egy igön szép palotát rakattata, és az gyermököt az palotába behelhözteté. Szörze kegyék őmellé nömös ifjakat szolgálatra, és parancsolá őnekik, hogy az gyermök előtt se kórságot, se vénségöt, se halált, se kegyiglen szegénségöt ne emlőtenének, se egyebet valamit, ki őneki valami szomorúságot hozhatna; de mindönöket gyönyörűségösöket mondanának őelőtte, hogy az ő elméje gyönyörűségökben foglaltatván, semmit az jövendőkről ne gondolhatna. Ez ifjak közöl kegyéglen, ha valamelliknek történik vala megkórulnia, az királ azt onnétan ottan kiviteti vala, és más ifjat állat vala helébe. Parancsolá továbbá az királ, hogy ez gyermöknek előtte valami emléközetöt Urunk Krisztusról ne tennének.

Azon időben az királnak udvarába vala egy vitéz, ki titkon körösztyén vala. Ez az királnak nagy szeretibe vala, és az ő udvarába első vala. Ez egy időben, mikoron az királlal vadásznia ment volna, talála egy szegén embört az fődön fekvén, ki az ő lábába bestyétől* megsértettetött vala. Ki kezdé az vitézt kérnie, hogy őtet felvétetné, házához vitetné, és gondját viselné, és netalámtán őneki idő jártába valamibe használhatna. Kinek monda a vitéz: Én tégedet örömest felvétetlek; de mibe használhatnál énneköm, nem gondolhatom.

Az szegén embör kegyik mondá: Én beszédnek urvosa vagyok. Ha valaki azért beszéddel megbánttatik, alkalmas urvosságot tudok őneki adnom. Az vitéz kegyiglen az szegénnek mondását semminek alítá; de maga* istenért őtet felveteté, házához viteté, és őneki szeretettel gondját viselé. Néminemő udvar-hazugi kegyiglen látván ez vitézt az királnak oly nagy szeretetibe, megirigylék, és őtet az királnál bevádlák, hogy nemcsak körösztyén vóna, de még az országnak birodalmát es magának akarná titkon foglalnia. Ha kegyiglen, királ, ennek végére akarsz mennöd, titkon, úgymond, őtet híjad tehozzád, és mondjad őelőtte ez jelönvaló életöt hamar elvégezendőnek, és ez te országodnak dicsőségét hamar elhadnod, és az barátoknak ruhájokat és életüket felvennöd, kiket eddég tudatlan háborgattál: és meglátod, mit felel teneköd. Melyet mikoron mind megtött vóna, az vitéz az árulóknak ravaszságokat nem tudván, az királnak jó szándékát könnyeket hullatván dicséré, és ez világnak hiúságát emlékezötre hozván, inté az királt az jó szándokot hamar megtekéllenie. Melyet az királ hallván, igaznak hivé az árulóknak mondásokat, és nagy haragra felgerjedvén, az vitéznek demaga semmit nem felele. A vitéz kegyék eszében vevé, hogy az királ az ő beszédét nehezen vötte vóna, nagyon megijede, és igen mene el az királnak előle, és folyamék az beszédnek urvosához, és mind az királlal járt volna, őneki megjelöntené.

Tehát mondá neki az beszédöknek urvosa: Tudjad azt, vitéz, hogy az királ tehozzád kétölködik, hogy azért mondottad legyön, hogy országát magadnak akarod foglalnod. Kelj fel azért hamar, és az te hajadat nyíresd el, drága ruháidat hányjad le rólad, és őtözzél fel szőrruhában, és igen reggel menj el be az királnak eleiben. Mikoron kegyiglen megkérdendi az királ, mit példáz az te őtözetöd, im ezt feleljed őneki: Íme, királ, kész vagyok tégödet követnöm, nohát azért az út, azkin akarsz járnod, igön nehéz legyön. De maga énneköm teveled lennöm könnyő leszön. Miképpen ezért a gyönyörűségekben társul vallottál engöm, az nehéz életben es társod akarok lennöm. Melyet mikoron az vitéz megtött vóna, az királ csodálkozék rajta, és az hamis vádolókat alkolmas kénok alá veté, és ez vitézt nagyobb tisztösségre vevé.

Az királnak fia kegyék az palotába felneveltetvén, az hőskorságnak állapatjára juta, és mindön bőcsességben megtaníttaték. Kezdé kegyék csodálnia, mi okaiért rekesztötte vóna be az palotába az ő atyja. Tehát egyiket szolgái közől, kivel az többinél jonkább nyájaskodik vala, titkon hozjá hívá, és ez dologról őtet megkérdé, és mondja vala ő magát nagy szomorúságban lenni ezért, hogy őneki szabad nem volna az palotából kimenni, ugyhogy sem az étök, sem az ital őneki ízes nem vóna. Melyet mikoron az atyja, az királ, meghallott vóna, bánkódék rajta, és íme, hamar az várasnak utcáit nömösen elékösítteté, és mindön utcákra kilömb-kilömb táncokat szöröztete, és az kínyen tartott jó lovakat az utcákra kiviteté. Parancsolá kegyiglen, hogy semmi oly, ki őneki valaminő szomorúságot tehetne vagy adhatna, elében ne bocsájttatnék. És eképpen ez királnak fia, Jozafát, az palotából kibocsáttatván, nagy pompasággal az várasnak utcáin előveindula.

Tehát íme, történet szerént egy poklos és egy vak őneki elébe járulának. Kiket mikoron Jozafát látott vóna, csodálkozék rajtok, és megkérdé, kik vónának, és mi dolgok vóna. A szolgák kegyék mondának: Ezök is embörök, miképpen mi; és az nyavalyák, kik őrajtok vannak, az kórságok, kik szoktanak embörökön történnie. Mondá esmét Jozafát: Minden embörökre szállhatnak-e ez kórságok vagy csak nékiekre? Mikoron azok tagadának, Jozafát nagy szomorú kezde lenni ez dolognak látásából, és ekképpen az palotába esmét el betére. Másnap esmét az várasnak utcáin előveindula, és íme, járula őelébe egy vén, ki az ő hátában meghorgadt vala, arcájában megsömörközött* vala, lábaiban megsántult vala és nyelvébe megpölpölt* vala. Ezt látván Jozafát, elcsodálkozák rajta, és ez csodának akara végére menni. Mikoron megértötte vóna, hogy az sok esztendőknek utána ez állapatra kellene embörnek jutnia, mondá: Mi leszön aztán ennek vége? Mondának az szolgák: Az halál. Mondá esmét Jozafát: Az halál csak nékieket illet-e avagy mindönöket?

Mikoron megértötte vóna, hogy mindönöknek meg kellene halniok, mondá esmét: Hán esztendőkbe száll az vénség embörökre? Mondának az szolgák: Nyócvan, avagy kilencven, avagy száz esztendőkbe, és úgy követközik oztán az halál. Ezöket azért az ifjú igön eszébe szedvén, és gyakorta róla megemléközvén, szomorúságban vala vettetvén, demaga atyjának előtte jókedvet mutat vala.

Lakozik vala kegyiglen az időben Szennárnak pusztájába egy barát, ki az ő életébe tökéletös vala, hírében szent, kinek neve vala Barlám. Ez lélökben megesmeré az királ fiának ekképpen való cseleködetét, és egy keresködő embörnek ruháját hamar reá vevé, és az várasba el-bémene. Megtalálván kegyék az királ fiának ofmestörét, mondá neki: Én mikoron keresködő embör legyek, vallok* egy eladó drágakövet, mely kő az vakoknak világot ad, az siketöknek hallást, az némáknak szólást és az tudatlanoknak bölcsességöt. Vigy be azért engömet az királnak fiához, és ez drágakövet néki adom. Kinek az ofmestör* mondá: Láttattatol te bőcs embörnek lennöd, de az te beszédid bölcsességhöz nem hordnak. Demaga mikoron én valljam az köveknek esmeretit, az követén neköm megmutassad, és ha az követ ollétannak* esmérendöm lenni, aminemőnek mondod, az királnak fiától nagy tisztösségöket vész.

Hallván ezt Barlám, monda esmét: Az én kövemnek meg elyetén ereje es vagyon, hogy azki egész szömöket* nem vall és azki szízességöt nem tart, mihelt ez követ látja, az kő az ő erejét ottan elveszti. Én kegyiglen urvosmestör nem lévén, látlak tégödet egész szömöket nem vallanod, az királnak fiát kegyiglen hallottam szíznek lenni, és egész szömöket vallania. Kinek mondá az ofmestör, ha így vagyon amint mondod, az követ énneköm bátor meg ne mutassad, mert én egész szömöket sem vallok, és teljességgel testi bínökbe vagyok. Megmondván azért ezöket az ofmestör az királnak fiának, nagy hamarsággal Barlámot az királ fiának eleibe el-bevivé. Mikoron azért bevitetött vóna, és az királnak fia őtet nagy tisztösséggel fogadta vóna, mondá Barlám: Királ, ezt igön jól tevéd, hogy engömet elyen nagy tisztösséggel fogadál, és az én kivöljelönő* kisdedségömmel nem gondolál.

Mert íme, egy időben egy hatalmas királ aranyas szekerében úton elindúlván, mikoron elöl talált vóna néminemő szakadozott ruhájú emböröket, kik arcájokba is meghervadtanak vala, legottan szekeréből kiszálla, lábokhoz esék, és őket így tisztölé. Ennek utána felkelvén, nyakokra esék, őket apogatván. Az országban való jobbágyok kegyék, kik az királlal valának, az királtúl ezt nehezen vevék, mert az királi méltóságnak tisztöletlenségöt tött vóna. De maga az királt erről nem merik vala ők megellenzenie, mondák a királnak atyjafiának, ki az királt ez dologról megellenzé és megfeddé.

Az királnak kegyék ím, elletén szokása vala, hogy mikoron tülle valaki halálra ítéltetik vala, az királ az hóhért ahhoz való trombitával annak ajtója elébe küldi vala. Az este azért eljövén, az ő atyjafiának ajtója előtt az királ az poroszlóval avagy hóhérral az trombitát felfúttatá. Melyet az királnak atyjafia mikoron meghallott vóna, elijede rajta, életéről kétségben esvén; az étszaka semmit sem nyughaték, és testamentumot tőn. Reggelre kelvén felöltözék fekete gyászruhába, feleségének és gyermökinek kezöket fogván, nagy sírással a királ palotájának elébe mene, kit az királ hozzája bevitetvén, mondá neki: Ó, balgatag, ha az te atyádfiának hóhérétül ily igön megrettentél, ki ellen semmi nem vétöttél, miért ne kelljön énnekem az én uramnak, azaz Istennek poroszlóit nem félnöm és rettögnöm, ki ellen igön vétköztem! Mely poroszlók, az angyalok, az rettenetös utósó kürtnek szavával az ítélő rettenetös eljövetit jelöntik.

Ezenközben kegyég az királ csináltata négy ládákat, és ketteit az ládáknak kívöl arannyal beboríttatá, és belöl holt emböröknek dohosságos tetemökkel betőtteté. A ketteit kegyiglen szőrrel kívül bevonattatá, és belöl drágagyönggyel betőtteté. És az jobbágy urakat, kik panaszoltanak vala reá atyjafiának. elővehívatá, és ez négy ládákat elejökben téteté, és azok közől melyek vónának drágábbak, megkérdé. Azok kegyék az aranyasokat igön drágának ítélék; a szőrrel bevontakat kevés jutalmúaknak mondák.

Parancsolá tehát az királ, hogy az aranyas ládák felnyittatnának; és íme, legottan elviselhetetlen dohosság üte ki belőlük. Kinek monda az királ: Ez ládák azokhoz hasonlatosok, kik kívöl drága ruhákkal őtöztetnek, belöl kegyék bínöknek dohosságával telesök. Ennek utána az szőrrel bevont ládákat is felnyittatá; és íme, legottan csodálatos illat üte ki belőlök. Monda esmét az királ: Ez ládák az szegényökhöz hasonlatossok, kiket én tisztölek, kik kívül, jóllehet hogy alávaló ruhákkal őtöztessenek, demaga belöl minden jószágoknak illatjával fénynek. Ti azért csak az külsőkre igyeköztök, és az belsőket jól meg nem gondoljátok. Ugyanezenképpen te es, királ, igön jól tevéd, hogy engömet, ki hitván őtözetöt vallok, tisztösséggel fogadál. Tehát íme, Barlám kezde az királfi előtt nagy édös prédikációt tenni ez világnak teremtésséről, az első szilénknek elesésökről*, Isten fiának megtestösöléséről, kénszenvedéséről és feltámadásáról, és továbbá az utósó ítéletről és az rettenetös szentenciának kiadásáról.

Az bálvánimádókat kegyék kezdé igön szidalmaznia, s az ő balgatagságokról ím, elyen példát kezde mondania:

Egy néminemő madarász egy kisded madarat, kinek filemile vala neve, mikoron megfogott vóna, akará őtet megölni. És íme, megszólala őneki az madár. és mondá: Mit használ teneköd, ó, embör, ha engöm megölendesz? Énvelem gyomrodat be nem tőthetöd. De ha engömet elbocsájtnál, teneköd három tanúságokat mondanék, melyeket ha megtartanál, teneköd belőlök nagy hasznod követköznék. A madarász kegyék ez madárnak szólásáról elcsodálkozván, felfogadá, hogy őtet elbocsjátná, hogyha őneki az három tanúságokat megmondaná. Tehát monda neki az filemile: Első imez: soha oly állatot, ki meg nem fogathatik, ne igyeközzél megfognod. Az másik: az megtalálhatatlan jószágról soha ne bánkódjál. Harmadik: hihetetlen beszédöt soha ne higgy. Ez hármakat tartsd meg, és használsz vele.

Az madarász, mint felfogadta vala, az madarat elbocsjátá. Az filemile kegyék az égben röpdösvén, mondá az madarásznak: Jaj, teneköd, embör, mely gonosz tanácsadót vallál ma, és mely nagy kéncsöt vesztél el! Mert vagyon az én gyomromba egy drágalátos margaréta gyöngyszem, ki az ő nagyságával az usturuc* madárnak tojását fölőlmúlatta. Melyet mikoron hallott vóna az madarász, megszomorkodék rajta, hogy elbocsjátta vóna őtet, és igyeközik vala esmét őtet viszont megfognia, és mondja vala: Jövel az én házamhoz, és tégöd én nagy jól tartlak, és ennek utána tégöd elbocsjátlak. Kinek monda az filemile: Mastan bizonsággal megesmértelek tégöd balgatagnak lennöd, mert azokból, melyeket neköd mondék, semmi hasznokat nem vallál. Mert énrólam, elveszöttről és megfoghatatlanról bánkódol; mert engömet késértesz megfognod, mikoron ne tehessed. Én továbbá hissz elletén nagy margarita követ én gyomromba lenni, mikoron mindönöstől fogva se legyek akkora. Ugyanezönképpen balgatagok azok, kik bíznak az bálvánokba, és őtőlök szörzötteket imádnak.

Továbbá kezde ez világi hamis gyönyörőségök ellen és hiúságok ellen sokakat szólnia, ím, elletén példákkal bizonyítván:

Azkik testi gyönyörőségöket kévánják, és az ő lelköket éhhel hagyják meghalnia, ezök hasonlatosok az egy embörhöz, ki mikoron futna az unikornis* vad előtt, hogy őtőle meg ne marattatnék, egy nagy verömbe el ne essék. És hogy az verömnek fenekére ne eshetnék, egy kis bokrot kezeivel megragada, és lábait elomlott likakba el-beveté. Tekéntvén kegyék a bokornak gyökerére, láta két egereket, kiknek egyike fejér vala, az másik fekete, az bokornak gyökerét szüntelen rágnia: úgyhogy immár a bokor rokon közel vala az elszakadáshoz. A verömnek fenekén kegyék láta egy rettenetös sárkánt, tizes lehelletöt torkából bocsjátván, és megtátott szája őtet megmarnia kévánván. A likakból kegyéglen, kikben lábait vetötte vala, láta négy mérgös kígyókat kitekerődvén. Felvetvén kegyék szömeit az bokornak teteiré, melyet megragadott vala, láta onnétan egy kisded mézet lecsöpögnie. És íme, ez bolond embör, elfeledközvén az sok nyavalákról, kikben vettetvén vala, adá ő magát teljességgel kisded méznek megkóstolására.   

Megmagyarázá ez példát es Barlám az királfi előtt, mondván: Az unikornis vad, királ, példázza az halált, mely embört mindönkoron íz vagy követ, és igyeközik őtet megfognia. Az nagy veröm kegyék ez világ, mely mindön gonoszságokkal teljes. Az kisded bokor kegyék embörnek élete, mely az napba és éjbe való óráknak  miattok szönetlen rágattattatik, miképpen az fejér és fekete egereknek miattok, és közelget az elszakadáshoz, azaz a halálhoz. Az négy mérgös kígyóknak elomlott likok: az négy éltető állatokból szörzött test, kiknek szertelen vótokból az test napról napra közelget az elfeséshöz. Az rettenetös sárkán pokolnak torka, ki kéván mindönöket megmarnia és emésztenie. Az kisded bokornak tetején való mézecske: ez világnak hamis gyönyörősége, kinek miatta embör megcsalattatik, hogy az ő veszödelmét ne láthassa.

Ezt is hozzátevé Barlám, mondván:

Hasonlatosok még ez világnak szeretői az egy embörhöz, ki három barátokat vall vala, kik közöl egyiket jonkább hogy nem magát, a másikat mint magát, a harmadikat magánál kevesebbé, és olmint ingyen nem szereti vala. Az királtól azért elében idéztetvén, folamék ez embör az első barátjához, őneki segétségét kévánván, és mint őtet szerette legyön emléközetre hozván. Kinek az mondá: Az királnak elében veled én el nem mehetök, igyen, sem tudom ki vagy; vallok én mást barátokat, kikkel szikség énneköm örvendöznöm. De maga ím, mégis három seng vásznat adok, kikben testöd halálodnak utána befödöztethessék. Ez barátjánál azért meggyaláztatván, folamék az másikhoz, hasonlatosképpen ennek is segédségét kévánván. Kinek ez es mondá: Az királnak elébe veled én el nem mehetök, mert sok gondokkal vétettem környöl. De maga az királnak palotáiglan tégöd elkövetlek, és onnan hazatérvén, dolgaimba iresködöm. Kétségben esvén azért ez embör, nagy szomorúsággal és őneki maga megalázván mondá: Nem vallanék bátorságot szólnom tehozzád, mert tégödet mint barátomat nem szerettelek. De nyavalyával környülvétetvén, és az több barátimtúl elhagyattatván, kérlek, bocsáss meg énneköm, és mastani nyavalyámba légy énneköm segítségül. Kinek az nagy vidám arcával monda: Bizon vallak én téged én bizon barátomnak, és az te kisded jótéteményödről el nem feledkezvén, az királ elejébe veled elmegyök, meg elől veszlek tégödet, és az királnál könyörgök érötted, hogy az ellenségöknek kezökben ne adjon tégödet.

Ó, vajha ez világnak szeretői eszökbe vennék ez példát! Bizon nem ragaszkodnának elletén igön ez világhoz. Ez példát es megmagyarázá Barlám az királ fiának előtte, mondván: Embörnek első barátja ez világi kazdaság, kiért embör kilömb-kilömb veszedelmekre veti önnönmagát; mert jonkább szereti magánál. De az halálnak órája eljövén, semmit embör belőle ki nem vihet, hanem csak az három seng vásznat, mely szemfedelöl vettetik embörnek testére. Másod barátja embörnek felesége, fiai és sziléi, kik embört csak az sírig követnek, és onnétan házokhoz térvén, tulajdon dolgaikba iresködnek. Harmad barátja embörnek az hit, reménség és szent szeretet, és az alamizsnák és egyéb jószágos mívelködetök, kik közöl egyik az szeplőtelen szent tisztaság. Ezök embört halálának idején elől veszik, és Istennél embörért könyörögnek, és az ellenségtől, ördögtől megótalmazzák. Ím, ezt es hozzája tevé Barlám, mondván:

Egy néminemő nagyvárosban lakozó polgároknak ím, elletén szokások vala, hogy mindön esztendőben új, esmeretlen embört válasznak vala magoknak fejedelmöl. Az egy esztendőben valamit akar vala, azt teheti vala, és az várast fődével egyetembe bírja vala. Az fejedelöm azért nagy gyönyörűségben lakozván, az esztendő betelvén, nagy hertelenséggel feltámadnak vala az polgárok őrejá, és megfogván, az várasnak utcáin lófarkon meztelen meghordozván, nagy, messze való puszta szigetben számkivetik vala, holott sem ruhát, sem eleségöt nem találván, mezítelen és éhhel kell vala meghalnia. De íme, végre mikoron egyet az országba felmagasztaltanak vóna, titkon az pologároknak szokásokat megérté, és az esztendő alatt az szigetbe termérdök kéncsöt kilde, hová az esztendő betelvén, mikoron számkivettetett vóna, egyebek éhségnek miatta elfogyatkozván, ő nagy gyönyörűségökkel bővölködik vala.

Ezt es megmagyaráza Barlám Jozafát előtt, mondván: Ez váras, királ, ez világ. Ez várasnak pologári: pokolbeli fejedelmek, kik emböröket ez világnak hamis gyönyörőségével elhitögetik, és embörök ingyen nem vélvén, az halál eljő, és ez fejedelmek emböröket az setétségnek helére síllyeztenek el alá. Az szigetbe küldött kazdaság kegyék nem egyéb, hanem az szent alamizsna, kivel embörök örökké élnek oztán jövendőbe.

Mikoron azért Barlám az királnak fiát tekéletösséggel megtanította vóna, és Jozafát atyja elhagyván, akarná őtet, Barlámot követnie, mondá neki Barlám:

Ha ezt teendöd, egy ifjúhoz hasonlatos lész, kinek szilei mikoron házasságra akarnának egy nömös szízet vennie, ő nem akará, és felkelvén, titkon elfuta. Egy várasban ezért érvén, látá az várasba egy szegén embörnek szíz leányát, ki az ő kezeivel munkálkodik vala, szájával kegyék Istent dicséri vala. Kinek mondá az ifjú: Mit csinálsz, ó, asszonyi állat? Mert mikoron igön szegén légy, de maga méges hálákat adsz Istennek, olymint ha sokakat vöttél vóna Istentűl. Kinek mondá az szíz: Miképpen az kisded urvosság gyakorta az nagy kórságtól megszabadít, ezönképpen az kisdedökben az hálaadás nagy ajándokoknak nevelője leszön. Ezek kegyék, melyek kívöl vannak, azaz ez testiek, nem mieink; de az belsők, azaz az lelki jószágok, mert azokkal ödvözülhetünk, és örökké élhetünk. Az Istentűl kegyék nagyokat vöttem, mert az ő képére teremtött, énnéköm értelmet adott engömet az ő dicsőségére hítt, és immár az bódogságnak kapuját énnéköm megnyitja. Ennyi sok ajándokiért azért alkolmas őtet dicsérnöm.

Látván az ifjú az szíznek nagy bölcsességét, őtet megszereté, és szileitől kezdé magának házasságra kérnie. Kinek mondá az szíznek atyja: Az én leányomat neköd nem adhatom, mert te nömös és kazdagoknak vagy fia, én kegyék szegén vagyok. De mikoron az ifjú szorgalmaztatná, mondá az szíznek atyja: Nem adhatom őtet teneköd, hogy az te atyádnak házához vigyed, mikoron énneköm egyetlen egy legyön. Hallván az ifjú, ezt mondá: Tinálatok lakozom, és magamat mindönökben hozzátok szabom. Levetvén azért ez ifjú az ő drága őtözetit, az vénnek szegén ruháját felvevé, és ővelök lakozván, az szíz az ifjúnak házasúl adattaték. Mikoron azért az vén őtet sokáiglan megbizonyította vóna, bevivé őtet az ő ágyasházába, és mutatá őneki kéncsének sokaságát, melyet soha nem látott vala, és mind neki adá.

Hallván ezt Jozafát, mondá: Ez példa, atyám, igaz engömet illet, és vélöm, énrólam mondanod. De kérlek, szerető atyám, mondjad meg énneköm, hány esztendős vagy, és holott lakozol. Mert tetőled soha nem akarok elszakadnom. Hallván ezt Barlám, mondá: Negyvenöt esztendős vagyok, és lakozom Szennárnak fődének pusztájába. Kinek mondá Jozafát: Énneköm, atyám, igaz hetvenesztendős tetszel. Mondá esmet Barlám: Ha sziletésemtől fogva kérded az én életömnek esztendeit, igaz, megtalálád; de az esztendők, melyek éntőlem ez világnak hiúságában kőtettek el, életömnek esztendei közé nem számláltatnak. Mert akkoron az belső embörbe, azaz az lélökbe meghótam vót, és az halálnak esztendeit életnek esztendeinek nem mondom. Mikoron ezért Jozafát, ez nömös virág, akarná őtet az pusztába követnie, mondá neki Barlám: Ha ezt teendöd, az te társaságodtól es megfosztatom én, és az én atyámfiainak háborúságoknak es oka leszök. De mikoron alkolmas idejét találandod, akkoron jöjj énhozzám. Ennek utána Barlám az királnak fiát megkörösztölé, és körösztyén hitben nömösen megtanítá, és egymást nagy sírással, szeretettel megapolgatván, az királnak fiátúl elbúcsozék, és ekképpen az pusztába el-betére az ő cellájába.

Ezönközben az királnak híre lőn benne, hogy fia az körösztyén hitöt felvötte vóna; és íme, nagyon elbússúla rajta. Kit egy fő szolgája akarván megvigasztalnia, mondá: Királ, ne bánkódjál semmit. Tudok én itt ez pusztába egy vént, ki az mi hitönket tartja, ki az Barlámhoz mindönökben hassonlatos. Ezt azért majd megkeresöm, és az elesztébb tettesse az körösztyéneknek hitöket erősen ótalamazni, ennek utána hagyja magát meggyőznie, és valamire az ifjat megtanította, mind meghívja, és ekképpen, királ, az te fiad esmét az istenökhöz tér.  

Tehát íme, ez fejedelm az királnak erejét felvevé, és Barlámnak keresésére mene; és az vént megfogván, hazudá azt, hogy Barlámot fogta vóna meg. Melyet az királnak fia hallván, nagy sírást kezde rajta tenni, hogy az ő mestöre megfogattatott vóna; de végre isteni jelönetből megesmeré, hogy nem az vóna. Bemenvén azért az királ fiához, mondá: Én szerető fiam, nagy szomorúságban vetöttél engömet, mert az vénségömön tisztöletlenségöt töttél, és az én szömeimnek világát elvötted, miért tötted azért ezt szerető fiam, hogy az én istenimet elhattad, és hátra vetötted. Kinek mondá Jozafát: Atyám, az setétségöket eltávoztattam, és az velágosságot megtaláltam; az tévölgést elhattam, és az bizonságot megesmertem. Azért atyám, ne akarj hejába töreködnöd, mert soha engömet az Krisztostúl el nem szakaszthatsz. Mert miképpen teneköd lehetetlen dolog kezeddel az égnek magasságát megilletnöd és az tengörnek vizét megszáraztanod: ugyan ezönképpen lehetetlen dolog engömet az Krisztus mellől elvennöd. Tehát az királ mondá: Ez dagályosságodnak* én magam vagyok az oka, ki tégöd nagy gyengeséggel bársonba, bíborba felnevelélek, és te veled olyakat tevék, kiket soha egy királ sem tött fiával. Azért az te gonosz akaratod és az te dagályosságod támasztott fel tégöd én ellenöm. Méltán az égbe néző mestörök* az te sziletésednek idején mondának tégöd tisztösség kévánónak, dagályosnak és szileidnek engedetlennek. Ha azért énneköm nem engedendesz, én tégöd tőlem elvetlek, és atyád helyött leszök ellenségöd, és terajtad azt teszöm, kit ellenségömmel sem töttem.

Hallván ezt Jozafát, mondá atyjának: Mit kesergesz ezön, királ, hogy az jobb részt választottam magamnak? Valjon mely atya bánkódott valaha az ő fiának előmentén? Azért immár én tégöd atyámnak nem mondlak; de ha énellenöm ellenködöl, tetőled, miképpen mérges kégyótúl elfutok. Tehát íme, az királ nagy haraggal fiátúl kijöve, és Arachinak, az fő emberének, megjelönté fiának az körösztyén hitbe való állhatatosságát. Ki inté az királt, hogy kemény beszédökkel ne szólna őneki, de jonkább hizölködőkkel; mert az ifjak avval jonkább elhajtathatnak. Az következő reggel az királ esmét bemenne fiához, és kezdé őtet ölelgetvén, apolgatnia és mondania: Én szerető fiam! Tisztöljed az te atyádnak vénségét, féljed, fiam, atyádat! Avagy nem tudod-e, fiam, mely igön jó az fiaknak szilejöknek engedniök és őket vigasztalniok? Viszont mely igön gonosz őket nem hallgatniok? Mert valamely fiak szilejöket nem tisztölték, azok mind elvesztenek, Kinek mondá Jozafát: S ideje vagyon mind az szeretetnek, mind az gyűlölségnek, mind az engödelmességnek, mind az békességnek, mind az háborúságnak. Akik azért igyeköznek minket Istentől elszakasztania, azoknak semmiképpen nem illik engednönk, akár atyánk legyen, akár anyánk.

Látván ezért atyja az ő állhatatosságát, mondá: Ím, jól látom az te vakmerő bátorságodat, mert énneköm nem akarsz engednöd. Jövel azért, és egyetömbe higgyönk az igazságnak. Mert az Barlám, ki tégöd elhitögetött, éntőlem fogva tartatik. Ím, felkajáttatom kegyék, hogy az én hitömön valók és az te hitödön valók Barlámmal felgyőljenek, es mind az galileabeliek es félelem nélkül bejöjjenek, és megveteködvén, ha Barlám nyerend, hiszönk nektök; ha kegyék mi nyerendönk, ti es higgyetök nekünk. Mely mikoron az királnak fiának kellött vóna, szörzé az királ az tettetős Barlámmal, hogy elesztébb tettetné az körösztyénöknek hitöket ótalmaznia; végre aztán hadná magát meggyőznie. Tehát íme, az hagyott napra és helre mind öszvegyőlnének. Téríté kegyék magát Jozafát Nákorhoz, kit mondanak vala Barlámnak lenni, és mondá neki: Tudod-e, ó, Barlám, mint engömet tanítál? Ha azért ez hitöt, kire engömet tanítál, megótalmazandod, az te tanúságodba mindvégig megmaradok. Ha kegyék meggyőzettetendől, én terajtad ottan busszúmat megállom, és tenéköd szívedet nyelveddel egyetömbe, tulajdon kezeimmel kiveszöm, és az bestéknek adom, hogy egyebek es megtanulják, hogy ely felségös királoknak fiait tévölgésbe senki ne merje ejteni.

Mikoron ezt hallotta vóna Nákor, fölötte igön megijede, látván magát az verömbe esöttnek lenni, kit szörzött vala. Gondolá azért, hogy jobb vóna az királfihoz állnia, hogy az halálnak veszödelmét eltávoztathatná, hogynem az királhoz. Tehát íme, az pogán bölcsek közöl egyik előve álla, és mondá: Te vagy az Barlám, ki az királnak fiát elhitögetted? Nákor hallván mondá: Én vagyok az Barlám, ki az királ fiát tövölgésbe nem ejtöttem, de jonkább az tévölgésből kivöttem! Mondá esmét az bölcs: Mikoron nagy hatalmas királok és bölcsek imádták legyön az mi esteninket, miképpen merészled te őellenök feltámadnod? Mondá Nákor: Az kaldeosok, görögök és az egyiptombeliek tévelögvén, az terömtött állatokat mondották istenöknek lenni. Mert az kaldeosok vélték ő istenöknek lenni az négy éltető állatokat, mint az eget, az tizet, az fődet és az vizet. Az görögök es gonosz emböröket véltenek istenöknek lenni, miképpen az Saturnost, kiről azt vallják, hogy fiait megötte vóna es továbbá, hogy az ő szemérömtestét elvágta vóna, és az tengörbe hajította vóna, és az Vénus istenasszony abból terömtettetött vóna, és hogy az ő fiátúl, az Jupiter istentűl megkötöztetött vóna, és pokolra vettetött vóna. Továbbá az Jupiter isten az többi isteneknek királoknak neveztetik, kikről maga ezt vallják, hogy gyakorta oktalan állatoknak hasonlatosságokba ábráztatta vóna magát, hogy csak az testi bínt megtekélhette vóna, mert néha az gonoszságot megtekelötte Marssal, néha Adonidemmel. Az egyiptombeliek es oktalan állatokat imádtanak, mint johot, burjút, disznót, és ezökhöz hasonlatosokat. A körösztyének kegyiglen az felségös Istennek fiát imádják, ki mennyországból leszálla, és az testöt az Szíztül felvevé. Kezdé tehát Nákor az körösztyén hitöt kilömb-kilömb okosságokkal igaznak bizonyítania, úgyhogy az bölcsek mind elnémúlának, és semmit nem kezdének szólhatnia.

Jozafát kegyék igön öröl vala, hogy Úristen az bizonságnak ellenségének miatta ótalmazta vóna meg az bizonságot. A királ kegyék nagy haragra felgerjedvén, a veteködést elhagyattatá, hogy esmét az következő reggel újonnan megveteködnének. Tehát mondá Jozafát atyjának: Avagy hogy az én mestörömet az étszakára engedjen énneköm, hogy az veteködésekről egyetömbe szóljunk, és te es az tieidet maraszd magaddal; avagy az tieidet engedjed énneköm, és az én mestörömet vegyed hozzád. Ha kegyék egyiket sem akarod tennöd, tehát nem igazságot tész, hanem jonkább erőszakot. Tehát az királ engedé fiának Nákort, reménségöt vallván, hogy még fiát elhitögetné. Mikoron azért Jozafát Nákorral házához tért vóna, mondá neki: Ne véljed azt, hogy nem tudnám én, ki légy te. Mert nem vagy te az Barlám, hanem Nákor vagy. Tehát íme, Jozafát kezdé őelőtte az idvösségnek útát prédikálnia, és az hitre térítvén, reggel az pusztába elbocsjátá, holott az körösztségöt felvevén, remöte életöt visele, és életét jóba végezé.

Egy néminemő ördöngős kegyék, kinek neve vala Teodás, mikoron ez dolgot megértötte vóna, felkele, és az királhoz mene, és az királnak felfogadá, hogy fiát akaratjára hajtaná. Kinek mondá az királ: Ha azt tehetendöd, teneköd tisztösségödre egy aranyoszlopot csináltatok, és neköd, miképen Istennek áldozatot teszök. Tehát mondá neki Teodás: Az te fiadtúl mindönöket kivégy, és szörözz őmellé szép szízeket, drága ruhákkal megékösíttetteket, hogy mindenkoron ővele legyenek, neki szolgáljanak, és ővele nyájaskodjanak. Mert semmi az ifjakat ugyan el nem hajthatja, mint az asszonyi állatoknak ékös arcjok.

Hogy ez így legyön, ím, elyetén példát mondok ez mellé, királ, én teelőtted. Egy királnak mikoron sok esztendők után magzatja lött vóna, az bölcsek az magzat felől mondák az királnak, hogy ha tíz esztendőnek alatta az gyermök az napnak vagy az hódnak fényét láthatná, szömeinek világátúl megfosztatnék. Hallván ezt az királ, felfelé egy kősziklából egy palotát kifaragtata, hová sem az napnak, sem az hódnak fénye nem érhet vala, és tíz esztendeig fiát ott tartá. Az esztendők kegyék betelvén, mindön állatoknak nemit elébe viteté az királ fiának, hogy mindön állatoknak esméretét és nevét tudhatná. Vivének azért őelében aranyat és ezistet, drágaköveket, jó lovakat és drága ruhákat. Ezöknek nevöket mind megkérdi vala, és az szolgák reá felelnek vala. Mikoron kegyék az asszonyi állatok es elében vittenek vóna, kezdé azoknak nevöket szorgalmatossággal tudakoznia. Tehát az királnak szablaviselő szolgája mondá őket csúfságból ördögöknek lenni, kik emböröket elcsalnak. Az királ kegyék megkérdvén fiátul, hogy azok közöl, melyeket látott vala, mit kedvelt vóna és szeretött vóna jonkább. Mondá: Semmit nem ugyan, atyám, mint az ördögöket, mert semmire ugyan fel nem gerjede az én kévánságom, mint őreájok. Azért tudjad, királ, hogy semmivel hamarább fiadat el nem hajthatod, mint szép asszonyokkal.

Tehát íme, az királ nagy hamarsággal az szolgákat fia mellől, Jozafát mellől, mind kivevé, és szörze őmellé igön szép szízeket, kik őtet mindenkoron az gonoszságra intik vala, mert nem vall vala senkit, hogy kire nézne, kivel szólnak, és kivel nyájaskodnék, hanem csak az szízeket. Az ördöngöstűl kegyék az bujaságnak lelke elbocsjáttaték és hertelenködék az ifjúra, és őtet az gonoszságnak tizével belől felgerjeszté; belől az ördög gerjeszti vala, kívöl kegyék az szízek. Ki mikoron esmérné magát igön háborgattatnia, folamék az isteni segítségre, és magát teljességgel istennek ajálván, isteni vigasztalást vőn, mert az gonosz kévánság őbenne teljességgel megóttaték, és késértet tőle eltávoztaték.

Ennek utánra kildé be őhozjá atyja meghót királnak egy igön szép szíz leányát, és parancsolá őneki, hogy Jozafátot az ő akaratjára hajtaná, mert kilömben megölettetnék. Kezdé azért ez leánzó őtet az gonoszságra szolgalmaztatnia, mondván, ha engömet az bálván istenektűl el akarsz szakasztanod, tehát házasul végy hozzád engömet, mert még az körösztyénök es dicsérik az házasságot, mert az ő pátriárkájok és prófétájok házasok vótanak meg az Pétör apostol es. Kinek monda Jozafát: Héjában mondod ezöket énelőttem, mert jóllehet, hogy az házasság az körösztyénök között meglehet, de nem azok között, kik Krisztosnak fogadták az szízességöt megtartania. Ó, szízeknek virága, ó, tisztaságtartóknak gyöngye és tiköre, valjon kicsoda mast az? Aki az szízességöt elyetén nagy szorgalmatossággal tartja, gyerönk el, és dicsérjök őtet. Monda esmét neki az leánzó, legyön úgy, amint akarod, de ha az én lelkömet kévánod megnyernöd, avagy csak ez egy kérelmésömbe engedj énneköm: ez éjjel légy énvelem, és ím, felfogadom teneköd, hogy reggel felveszöm az körösztségöt. Mert ha Istennek angyalinak örömök vagyon egy bínös penitenciatartó bínösön*, sokkal jonkább az megtérítőnek öröme neveködik mennyországba. Engedj azért csak ez egyször énneköm, és engöm megnyersz. Tehát kezdé ez leánzó az ő lelkének tornyát erősen háborgatnia, melyet ördög látván, mondá az ő társainak: Látjátok-e, az egy leánzó mely igön megindítá azt, kit mi meg nem indíthatunk vala mindön mestörségünkkel. Gyerünk el azért és hertelenködjünk őreá, mert ím, alkolmas utat találtunk az késértésre.

Látván kegyék az szent ifjú magát ez egy leánzótúl igön megfogottnak lenni, mert az gonosz kévánság es gerjeszti vala, és ördögöknek kísztetésökből az bínre való engedetre az leánnak idvössége es vonzá vala, íme, legottan folamék az szent imádságra. Kibe példát ada tinektök, szízek, hogy mikoron késértettök, jelösben az három fő ellenségtűl, tudniamint testötöktűl, ördögtűl és ez világtúl, ha győzödelmet akartok rajtok vennötök, az szent imádságnak pajzsát avagy vértét vegyétök őellenök, mert kilömben őket meg nem győzhetitök. Ó, szent imádság, te megfogod az foghatatlan Istent, meggyőzöd az győzhetetlen Istent, és megkötözöd az hatalmas Istent. Tévölög azért mindön, az valaki azt mondja, hogy nálad nélkül szízességöt tarthat. Valamely szíz tetőled elszakadott, az elesött, és valamely tégödet gyakarlott, az megkoronáztatott. Gyakarljátok azért az szent imádságot, ha az ti jegyöstöknek, az édös Krisztosnak szízességtöket tisztán meg akarjátok adnotok. Ó, vajha tudnátok az szízességnek érdömét, édös vóna nektök az ő gyümőcse és kévánatos az ő tartása, kinek érdeméről talán még valaha írást teszök. De térök az szentnek életére. Az imádságba azért Jozafát elszöndörödék, és íme, láta*. Tehát vitettetött egy igön szép mezőre, mely nagy szép virágokkal megékösíttetött vala, holott az fáknak levelei néminemő hívös szélnek fúvására édös szózatot adnak vala, mely fáknak gyömőcsi látásra igön szépök valának, és megkóstolásra édösök. Valának kegyék ottan aranból csinált székök és gyönggyel megékösítöttek, és szép megvetött ágyak. Ez mezőt lassan folyó szép vizek átal folyják vala. Ennét ez szép mezőről bevivék őtet egy igön szép várasba, kinek falai sárga aranból faragtattanak vala; fénlik vala kegyék ez váras csodálatos fényösséggel. Holott halla Jozafát nagy édös énöklésöket, melyet halandó embörnek file soha nem hallott. Tehát imez mondaték neki: Ez az boldogoknak helök. Mikoron kegyék azok, akik viselik vala, akarnák őtet visszahoznia, könyörög vala, hogy hadnák ott lakoznia. Kik mondának neki: Sok munkáknak utána jöhetsz ide. Ennek utána vivék őtet egy sötét helre, honnét nagy dohosság származik vala ki; és imez mondaték neki: Ez az kárhoztaknak helök.

Ezönközbe mikoron ez álomból felébredött vóna, az királlánynak és az többinek szépségöket azonképpen elútálá, mint az ganét. Az ördögök kegyék mikoron Teodáshoz tértek vóna, kezdé őket Teodás szidalmaznia, hogy ez egy ifjúnak semmit nem tehettek vóna. Azok kegyék mondának: Míg az körösztnek jegyét rejá nem veté, őtet erősen megindítók. De mihelt azt rejá veté, ottan nagy haraggal tőle elíze*. Tehát Teodás az királlal el-bémene őhozjá, remélvén, hogy őtet elhajthatná. És ez Teodás ördöngös aztól fogattaték meg, kit ő akar vala megfognia; mert Jozafáttúl megtéríttetvén az körösztséget felvevé, és annak utána jól éle.

Az királ kegyék kétségbenesvén őfelőle, barátinak tanáciból megosztá országát, és felét adá Jozafátnak. Jozafát kegyék, jóllehet az pusztát igön kévánja vala, de maga az hitnek jobban való kiterjesztéseért ideiglen országába megmaradna, és az ő várasiban templomokat rakattata, és mind alatta való népet az hitre téríté. Atyja es végre megesmérvén az igazságot, fiának prédikációja miatt, az körösztségöt felvevé, és országát teljességgel fiának kezében bocsjátván, ő maga ergalmas dologban iresködik vala, és ennek utána életét jóban végezé. Jozafát kegyék országát ajánlá egy jelös úrnak, kinek Barakhia vala neve, és ő maga titkon az pusztába el-kifuta. Mikoron kegyék az pusztába tétova tévölyögne, talála egy szegény condorás embört. Tehát királi ruháját róla levetvén, adá ez szegén embörre, és annak ruháját vevé magára. Pokolbeli ördög kegyék sokképpen akarja vala őtet az isteni szolgálattúl megvonnia, mert néha az úton mezítelen tőrrel áll vala őelébe. Néha kegyék kegyötlen vadaknak hasonlatosságiban. De Jozafát szent körösztnek jegyét reá vevén, imezt mondja vala: Úr énneköm segítségöm; nem félök, mit tegyön énneköm embör. Két esztendeig azért Jozafát az pusztában tévölgő lőn. Végre oztán talála egy barlangot, és annak ajtója előtt megállván, mondja vala: Áldj meg, atyám, áldj meg!

Kinek szavát hallván belől Barlám, el-kimene. Kezdék egymást nagy édösdedön apolgatnia, mint istennek két angyali. Megmondá oztán Jozafát Barlámnak, mint járt vóna atyjával. És Barlám nagy hálákat ada Istennek róla. Lakozék kegyék Jozafát Barlámmal ott sok esztendeig nagy szentségbe. Mikoron kegyék írnának Úrnak születésének után háromszáznyócvan esztendőkbe, teljes lévén jószágot mívelködetökkel, Barlám kimúlék ez világból. Jozafát kegyék huszonöt esztendős korába hagyá el országát, és harmincöt esztendeig lakozék az pusztába; és jószágos mívelködetökkel teljes lévén ő, es kimúlék ez világból. Melyet hallván Barakhiás királ, kinek Jozafát országát hatta vala, el-odaméne nagy sereggel, és Barlámnak és Jozafátnak testöket felvevén, az ő várasába vivé, és ott nagy tisztösséggel eltemetteté. Kiknek koporsójoknál mindeddég sok csodák lesznek az Mi Urunk Krisztusnak dicséretire, ki Atyával Szentlélökkel egy bizon Isten. Amen.

AKI EZ ÍRÁST ÍRTA

EGY AVE MARIÁT KÉR.

1526




Hátra Kezdőlap Előre