|
Vót két testvér, Bátori Gábor és Klára. Férhez menni nem akart a jány, – a bátyja férhez adta
Törökországba, három véka ezüstér, három véka aranyér. És mikor kiindult a török király az országbul,
jelül küldött két fehér galambot és két aranygyűrűt. A jány az ablakon ült, fehér hímet varrt: két fehér
galamb a vállára repült, két aranygyűrű a kötőjébe csendült.
S lement a jány, a bátyjának mondta:
| – Bátyám, kedves bátyám, ugyan mi dolog az: |
| Ablakomon ülék, fehér hímet varrék – |
| Két szép (fehér) galamb vállamra repüle, |
| Két szép aranygyűrű kötőmbe csendüle… |
| – Húgom, kedves húgom, menj fel a kűpadra, |
| Nézzél balódalra, mit látsz ott? |
|
Felment a jány a kűpadra, balódalra nézett, és látta, hogy a Törökországból nagy örömmel, nagy
vígsággal jönnek – három fehér hintó, három vörös zászló. Lement a kűpadról, s mondta a bátyjának:
– Bátyám, kedves bátyám! Látom, a Törökországból nagy örömmel, nagy vígsággal jönnek…
Három fehér hintó, három vörös zászló…
| – Húgom, kedves húgom, csak ki kell vallanom: |
| Eladtalak téged a Törökországba, |
| Két sisok ezüstér, két sisok aranyér… |
|
És a jány azt mondta:
| – Bátyám, kedves bátyám, minek adtál engem |
| A Törökországba, a pogány kezébe? |
| Inkább adtál volna legkisebb szógámhoz, |
|
(Az pedig a kondás vót, s inkább ahhoz adta vón.)
Bément a kiskertbe, ott mindjárt elájult.
| Virágim, virágim, tűbül hervadjatok, |
| Lássa az én bátyám, hogy engem gyászoltok… |
|
Bément a palotába, ott mindjárt meg is halt.
| Szeme bé van humva, szája bé van fogva, |
| Gyönyörű két karja mejjére van rakva, |
| Sok szép jány-mátkái végig siratgassa… |
|
S eljött a török király, szólott a bátyjának:
| – Sógorom, sógorom, véletlen sógorom, |
| Nyisd ki vaskapudat, add ki szép mátkámat, |
| Jegyesem, gyűrűsöm, Bátori Kalárát! |
|
Jány bátyja is azt felelte:
| – Nincs már a te mátkád, meghalt a te mátkád. |
| Szeme bé van humva, szája bé van fogva, |
| Gyönyörű két karja mejjére van rakva, |
| Sok szép jány-mátkái végig siratgassa. |
|
S a török király azt felelte:
| – Nem hiszem, nem hiszem míg magam nem látom… – |
|
| Bérugta várkaput: pozdornyára szakadt. |
| Bément palotába: ott mindjárt elájult. |
| – Kocsisom, inasom, kedves felajtárim, |
| Menjetek, szabjatok mindnek gyászos ruhát… |
| A kocsi az úté, a lovak a tűzé, |
| A bennevalója magamé az úré!… |
|
|
Feltették (a jányt) meghalva és elvitték. S mikor közeledtek a török király palotájához s látta a
király anyja, (megszólalt):
| – Veresbe mentek és feketébe jönnek… |
| Fiam, kedves fiam, ugyan mi dolog ez: |
| Veresbe mentetek, feketébe jöttök?! |
|
S a fia azt felelte:
| – Anyám, kedves anyám, menyet hoztunk kendnek, |
| De nem kell ennek többé se inni, se enni… |
|
Az anya azt gondolta, hogy talán csak bágyadt s azt felelte neki:
| – Hozzad, fiam, hozzad, kedvet lelek neki. |
|
S mikor látta, hogy meg van halva, azt felelte;
| – Vigyed fiam, vigyed, ebédlő szobádba, |
| Valahányat fordulsz, mindég megcsókolod, |
| Valahányat kerülsz, mindég megsiratod. |
| Csináltatunk néki aranyból koporsót, |
| Gyémántból keresztjét, ezüstből tetejét. |
| Harangozunk néki hatvanhat haranggal, |
| Eltemetjük őtet hatvanhat-magunkkal… |
|
|
