Bátori Gábor és Bátori Klára

(Az eladott lány III.)

Vót két testvér, Bátori Gábor és Klára. Férhez menni nem akart a jány, – a bátyja férhez adta Törökországba, három véka ezüstér, három véka aranyér. És mikor kiindult a török király az országbul, jelül küldött két fehér galambot és két aranygyűrűt. A jány az ablakon ült, fehér hímet varrt: két fehér galamb a vállára repült, két aranygyűrű a kötőjébe csendült.

S lement a jány, a bátyjának mondta:

 

– Bátyám, kedves bátyám, ugyan mi dolog az:
Ablakomon ülék, fehér hímet varrék –
Két szép (fehér) galamb vállamra repüle,
Két szép aranygyűrű kötőmbe csendüle…
– Húgom, kedves húgom, menj fel a kűpadra,
Nézzél balódalra, mit látsz ott?

 

Felment a jány a kűpadra, balódalra nézett, és látta, hogy a Törökországból nagy örömmel, nagy vígsággal jönnek – három fehér hintó, három vörös zászló. Lement a kűpadról, s mondta a bátyjának:

– Bátyám, kedves bátyám! Látom, a Törökországból nagy örömmel, nagy vígsággal jönnek… Három fehér hintó, három vörös zászló…

 

A bátyja azt mondta:
– Húgom, kedves húgom, csak ki kell vallanom:
Eladtalak téged a Törökországba,
Két sisok ezüstér, két sisok aranyér…

 

És a jány azt mondta:

 

– Bátyám, kedves bátyám, minek adtál engem
A Törökországba, a pogány kezébe?
Inkább adtál volna legkisebb szógámhoz,
Vagy felajtáromhoz…

 

(Az pedig a kondás vót, s inkább ahhoz adta vón.)

Bément a kiskertbe, ott mindjárt elájult.

 

Virágim, virágim, tűbül hervadjatok,
Földre boruljatok,
Lássa az én bátyám, hogy engem gyászoltok…

 

Bément a palotába, ott mindjárt meg is halt.

 

Szeme bé van humva, szája bé van fogva,
Gyönyörű két karja mejjére van rakva,
Sok szép jány-mátkái végig siratgassa…

 

S eljött a török király, szólott a bátyjának:

 

– Sógorom, sógorom, véletlen sógorom,
Nyisd ki vaskapudat, add ki szép mátkámat,
Jegyesem, gyűrűsöm, Bátori Kalárát!

 

Jány bátyja is azt felelte:

 

– Nincs már a te mátkád, meghalt a te mátkád.
Szeme bé van humva, szája bé van fogva,
Gyönyörű két karja mejjére van rakva,
Sok szép jány-mátkái végig siratgassa.

 

S a török király azt felelte:

 

– Nem hiszem, nem hiszem míg magam nem látom… –
Bérugta várkaput: pozdornyára szakadt.
Bément palotába: ott mindjárt elájult.
– Kocsisom, inasom, kedves felajtárim,
Menjetek, szabjatok mindnek gyászos ruhát…
A kocsi az úté, a lovak a tűzé,
A bennevalója magamé az úré!…

Feltették (a jányt) meghalva és elvitték. S mikor közeledtek a török király palotájához s látta a király anyja, (megszólalt):

 

– Veresbe mentek és feketébe jönnek…
Fiam, kedves fiam, ugyan mi dolog ez:
Veresbe mentetek, feketébe jöttök?!

 

S a fia azt felelte:

 

– Anyám, kedves anyám, menyet hoztunk kendnek,
De nem kell ennek többé se inni, se enni…

 

Az anya azt gondolta, hogy talán csak bágyadt s azt felelte neki:

 

– Hozzad, fiam, hozzad, kedvet lelek neki.

 

S mikor látta, hogy meg van halva, azt felelte;

 

– Vigyed fiam, vigyed, ebédlő szobádba,
Valahányat fordulsz, mindég megcsókolod,
Valahányat kerülsz, mindég megsiratod.
Csináltatunk néki aranyból koporsót,
Gyémántból keresztjét, ezüstből tetejét.
Harangozunk néki hatvanhat haranggal,
Eltemetjük őtet hatvanhat-magunkkal…

 

Nyirvasvári (Szatmár)


A Magyar Néprajzi Társaság folyóirata, 1938., 373.




Hátra Kezdőlap Előre