Vitéz és kegyes

(A tolvajjá lett testvér)

Elindult a vitéz, vitéz a kegyessel,
Nagy rengeteg erdőn, csak magában ketten,
 Csak magában ketten.
– Hé kegyes, hé kegyes, kezdjed énekedet,
Szomorú nótával újítsd a szívemet.
 Bánatos szívemet.
– Nem kezdem, nem kezdem, az énekem hangos.
Meghallják, meghallják a tízes tolvajok.
 A tízes tolvajok.
Tégedet megölnek, engem elrabolnak.
Tégedet megölnek, engem elrabolnak.
 Engem elrabolnak. –
A vitéz a kegyest rögtön arcul csapá,
Kegyes is elkezdi szomorú nótáját,
 Szomorú nótáját.
– Pajtásim, pajtásim, kenyeres pajtásim,
Nem t’om, mit hallottam, nem t’om, mit hallottam,
 Nem t’om, mit hallottam.
Trombitaszót hallék, avagy muzsikaszót,
Trombitaszót hallék, avagy muzsikaszót,
 Avagy hegedűszót.
Gyertek, álljuk útját! – Rögtön útját állják,
A vitézt megölték, kegyest elrabolták.
 Kegyest elrabolták.
– Hé kegyes, hé kegyes, szánod-é, bánod-é,
Szánod-é, bánod-é vitéznek halálát.
 Vitéznek halálát?
– Nem szánom, nem bánom, de mégis sajnálom,
Hogy a szép gyolcsingét piros vérben látom,
 Piros vérben látom.
– Hé kegyes, hé kegyes, ki leánya voltál?
– Ez s ez vármegyének ez s ez király lánya,
 Ez s ez király lánya.
– Ha te lánya voltál, én meg fia voltam.
Az apám zsebéből tíz aranyat loptam,
 Tolvajnak állottam.
Hé kegyes, hé kegyes, ne mondd az apámnak,
Ne mondd az apámnak, találkoztál velem.
 Találkoztál velem.
Az apai szívét ne gyötörje bánat,
Hogy ne tudja sorsát egyetlen fiának.
 A rabló fiának.

Magyardécse (Szolnok-Doboka)


Jávorfa-muzsika (Népballadák) Válogatta, szerkesztette Faragó József, Bukarest, 1965., 98-100.




Hátra Kezdőlap Előre