– Istenem, istenem, hát én mért születtem, |
Hogy ily szerencsétlen lett az én életem? |
Mégis csúffá leve az én víg életem: |
Így üli, így üli három királybíró |
Elvesztő törvényem a bíró házánál, |
A bíró házánál, Mezei Mártonnál. |
|
– Hová mégy, hová mégy, Szép Szabó Orzsika? – |
Így kérdi barátja, jó leány-barátja. |
– Elmegyek, elmegyek a bíró házához, |
A bíró házához, Mezei Mártonhoz. |
Ott ülik énnekem elvesztő törvényem! – |
|
Hogy ő elhallgata, úgy sírt, úgy kesergett… |
Szóval így felmondja egyik királybíró: |
– Ne sírj, ne keseregj, szegény Szabó Orzsik, |
Mert az én törvényem téged meg nem ölhet. – |
Másik királybíró szóval ezt feleli: |
– Mert az én törvényem őt meg nem öleti. – |
Mit hazudott, mit már a nagy királybíró? |
Szóval így feleli átkozott Pap János: |
– Biz az én törvényem őt meg is öleti! |
Mert hosszú szilvásban, aszaló torkában |
Hallottam sírását a kicsi gyermeknek. |
Ő onnan kivette, csihányba aprítá, |
Kitúrá a disznó jobb lábát s bal karját! – |
Más két királybíró engede őneki. |
Odament a nénje, tisztektől megkéré: |
Adnák a kezire, hogy őt elkisérné; |
Kezihez vevé a nénje és vezeté, |
Nagy sokaság úton Orzsikát kiséré. |
|
– Aj, kedves jó néném, hát mi hova megyünk? |
– Az Isten házába, a templomba megyünk, |
Mikor addig értek, és mégis csak hítta: |
– Édes kedves néném, itt vagyon a templom, |
Itt az Isten háza – hát még hová megyünk? – |
– Eherré a dombra, a szőlő fejére. – |
Mikor kiérének a szőlő fejére, |
Aj a gödör készen, tövissel berakva! |
Ahajt csak elrémül szegény Szabó Orzsik, |
Hol a temetője, az ő vég-ideje. |
Segesvári hengér a kezét megfogá, |
S őt a tövis közé tüstént bebocsátá; |
Töviset tevének még a fejére is s földet hánytak reá. |
|
Akkor a testvére onnat eltántorga, |
Orzsik ott marada tövissel berakva, |
Tövissel berakva, földdel betakarva… |
Strázsákat vetének gödör mellékire, erős őrizetre… |
Strázsák ott hallgatták, hogy miket kesereg |
Szegény Szabó Orzsik, hogy miket panaszol: |
– Istenem, Istenem, jaj be nem gondoltam, |
Hogy kamuka szoknyám koporsóm is legyen, |
Patyolat gyolcs ruhám, szemfödelem legyen. |
Az én történetem okozta ezt nekem. |
De ó, én Istenem, hallgass meg most íngöm! |
De verd meg Pap Jánost mind a mennyen s földön: |
A maradékát is, Atyám, eltöröljed, |
Nyomóssá e földön de soha ne tegyed! |
De, ó, jó strázsáim most meghallgassatok! |
Menjen el az egyik, menjen el ó, haza, |
Az édesanyámhoz s a jó testvéremhez, |
Nyissák ó, nyissák ki a varróládámat, |
Vegyék ki, vegyék ki, mi van a fenekén. |
Hagyják hazugságba átkozott Pap Jánost, |
Mert ott van a gyermek, de halva született! – |
|
Mikoron megkapta ott az ő testvére |
Gyaluba takarva a kicsi gyermeket, |
Az utcára vitte, ottan beszéltette |
Doktort hoztak neki, meg is vizitálták, |
Az Orzsik szavait igaznak találták. |
Megismerték rajta, hogy halva született. |
Akkor az ő nénje lábáról leesett, |
Hogy halva vették föl ott a hideg földről, |
Az édesanyja is abba pillanatba |
Az édesapja is szekérre rakodott, |
Innen elbujdosott, elment, elbujdosott, |
Hogy soha is senki róla hírt nem hallott, |
Jószága, birtoka mind másra maradott. |
|
– Leányim, barátim, így higyj a legénynek, |
Mert a legénynek van három hamis hite, |
Egyik hamis hite: a kalap fejében, |
Másik hamis hite: a bunda zsebében, |
A harmadik pedig: a bocskor orrában. |
|
Ne higyj a legénynek, a hamis hitűnek, |
Széles pántlikákkal, apró édes csókkal, |
Zörgő mogyoróval, csattogó dióval, |
Mézes beszédekkel, sűrű hazugsággal. |
Mert én hittem neki, sűrű hazugságnak, |
S immár csúfja lettem az egész világnak. |
Tudom, hogy fennmarad az emlékezetem, |
Meddig a föld s világ, nem felejtnek engem; |
Nem vettem én hasznát az én szépségemnek, |
Csúffá tett az engem s csúffá az én végem: |
Mert a halottnak is hármat harangoznak, |
De Szabó Orzsiknak egyet sem konditnak! |
|
|