Szabó Orzsika

(Az ártatlanul vádolt lány)

– Istenem, istenem, hát én mért születtem,
Hogy ily szerencsétlen lett az én életem?
Kis Küküllő mellett,
Nagy Küküllő mellett
Nálamnál szebb sem volt,
Nálamnál jobb sem volt,
Mégis csúffá leve az én víg életem:
Így üli, így üli három királybíró
Elvesztő törvényem a bíró házánál,
A bíró házánál, Mezei Mártonnál.
– Hová mégy, hová mégy, Szép Szabó Orzsika? –
Így kérdi barátja, jó leány-barátja.
– Elmegyek, elmegyek a bíró házához,
A bíró házához, Mezei Mártonhoz.
Ott ülik énnekem elvesztő törvényem! –
Hogy ő elhallgata, úgy sírt, úgy kesergett…
Szóval így felmondja egyik királybíró:
– Ne sírj, ne keseregj, szegény Szabó Orzsik,
Mert az én törvényem téged meg nem ölhet. –
Másik királybíró szóval ezt feleli:
– Mert az én törvényem őt meg nem öleti. –
Mit hazudott, mit már a nagy királybíró?
Szóval így feleli átkozott Pap János:
– Biz az én törvényem őt meg is öleti!
Mert hosszú szilvásban, aszaló torkában
Hallottam sírását a kicsi gyermeknek.
Ő onnan kivette, csihányba aprítá,
S a disznónak adá.
Kitúrá a disznó jobb lábát s bal karját! –
Más két királybíró engede őneki.
Odament a nénje, tisztektől megkéré:
Adnák a kezire, hogy őt elkisérné;
Kezihez vevé a nénje és vezeté,
Nagy sokaság úton Orzsikát kiséré.
Kérdezi a nénjit:
– Aj, kedves jó néném, hát mi hova megyünk?
– Az Isten házába, a templomba megyünk,
Édes jó testvérem! –
Mikor addig értek, és mégis csak hítta:
– Édes kedves néném, itt vagyon a templom,
Itt az Isten háza – hát még hová megyünk? –
– Eherré a dombra, a szőlő fejére. –
Mikor kiérének a szőlő fejére,
Aj a gödör készen, tövissel berakva!
Ahajt csak elrémül szegény Szabó Orzsik,
Hol a temetője, az ő vég-ideje.
Segesvári hengér a kezét megfogá,
Gödörhöz hurcolá,
S őt a tövis közé tüstént bebocsátá;
Töviset tevének még a fejére is s földet hánytak reá.
Akkor a testvére onnat eltántorga,
Orzsik ott marada tövissel berakva,
Tövissel berakva, földdel betakarva…
Strázsákat vetének gödör mellékire, erős őrizetre…
Strázsák ott hallgatták, hogy miket kesereg
Szegény Szabó Orzsik, hogy miket panaszol:
– Istenem, Istenem, jaj be nem gondoltam,
Hogy kamuka szoknyám koporsóm is legyen,
Patyolat gyolcs ruhám, szemfödelem legyen.
Az én történetem okozta ezt nekem.
De ó, én Istenem, hallgass meg most íngöm!
De verd meg Pap Jánost mind a mennyen s földön:
A maradékát is, Atyám, eltöröljed,
Nyomóssá e földön de soha ne tegyed!
De, ó, jó strázsáim most meghallgassatok!
Menjen el az egyik, menjen el ó, haza,
Az édesanyámhoz s a jó testvéremhez,
Nyissák ó, nyissák ki a varróládámat,
Vegyék ki, vegyék ki, mi van a fenekén.
Hagyják hazugságba átkozott Pap Jánost,
Mert ott van a gyermek, de halva született! –
Mikoron megkapta ott az ő testvére
Gyaluba takarva a kicsi gyermeket,
Az utcára vitte, ottan beszéltette
S mindennek mutatta.
Doktort hoztak neki, meg is vizitálták,
Az Orzsik szavait igaznak találták.
Megismerték rajta, hogy halva született.
Akkor az ő nénje lábáról leesett,
Kétségbe is esett,
Hogy halva vették föl ott a hideg földről,
Az édesanyja is abba pillanatba
Bujába elindult,
Elment föl Cséjjére,
Hideg csorgón küjjel,
S magát fölakasztá.
Az édesapja is szekérre rakodott,
Innen elbujdosott, elment, elbujdosott,
Hogy soha is senki róla hírt nem hallott,
Jószága, birtoka mind másra maradott.
– Leányim, barátim, így higyj a legénynek,
A hamis hitűnek:
Mert a legénynek van három hamis hite,
Egyik hamis hite: a kalap fejében,
Másik hamis hite: a bunda zsebében,
A harmadik pedig: a bocskor orrában.
Ne higyj a legénynek, a hamis hitűnek,
Mert megcsal ő téged,
Széles pántlikákkal, apró édes csókkal,
Zörgő mogyoróval, csattogó dióval,
Mézes beszédekkel, sűrű hazugsággal.
Mert én hittem neki, sűrű hazugságnak,
S immár csúfja lettem az egész világnak.
Tudom, hogy fennmarad az emlékezetem,
Meddig a föld s világ, nem felejtnek engem;
Nem vettem én hasznát az én szépségemnek,
Csúffá tett az engem s csúffá az én végem:
Mert a halottnak is hármat harangoznak,
De Szabó Orzsiknak egyet sem konditnak!

Székelyföld


Magyar Népköltési Gyűjtemény. III. Elegyes gyűjtések Magyarország és Erdély különböző részeiből. Pest, 1872. 25-29.




Hátra Kezdőlap Előre