Az új stílusú népköltészet társadalmi fejlődésünk megrekedésének, a második jobbágyság állandósulásának következménye. Az új stílus elnevezés – éppúgy, mint a régi stílus – Bartóktól származik, elsősorban a dallamukkal kapcsolatban vette észre a népköltészetnek ezt a két történeti rétegét. Természetesen az új stílus többet jelent, mint egyszerűen egy új formai tendenciának elterjedését; tartalmi jegyekben, szemléletben, valóságábrázolásban is megváltozott népköltészetünk. Kialakulásának időpontjára vonatkozóan még sok az eldöntetlen kérdés, annyi bizonyos, hogy a gyér írásos dokumentumaink ellenére is a XVIII. századi meglétére sok adatunk van. Virágkora a múlt század derekáig terjed, amikor a magyar nóta, népies műdal – illetőleg a műköltészet egésze – mindinkább háttérbe szorítja. Az új stílusú balladaköltészet egységes csoportja a betyárballadáké, ettől külön állnak az egyéni tragédiát, gyilkosságokat vagy szerencsétlen eseményeket megéneklő balladaszerű alkotások.
A betyárfolklór népköltészetünkben jelentős helyet foglal el. Balladák, dalok, mondák, igaz történetek szólnak a betyár tetteiről, furfangjairól, életéről és legtöbbször haláláról is. A köztudat – részben a romantikus történetekre építve – a szabadság, az igazság harcosainak, a szegények oltalmazójának vélte a szegénylegényt, és épp ezért „igaz betyár”-nak nevezi. A valóságban természetesen erről szó sincs. A XVIII. század végén, de különösen a XIX. század elején a szegénység fokozódásának következménye a betyárélet elterjedése, a szegénylegények elszaporodása.
Kényszerűségből, az elviselhetetlen társadalmi törvények megtagadása miatt vállalta legtöbbjük a szenvedést, a létbizonytalanságot jelentő sorsot. A társadalmi normától eltérő életforma tömeges jelentkezésének mindig társadalmi gyökere van, s nem lehet egyedi vállalkozás, mint az évszázadokkal korábbi kóbor lovagoké (pl. Robin Hood társaságáé). Nem is lehet a kétfajta zsiványéletmódot, valamint a velük kapcsolatos kétféle költészetet könnyen egymás mellé állítani. A betyárballadák mindenképpen új réteget jelentenek, s szinte csak filológus szemmel lehet látni az előzményeket, de azok akár az antikvitásig is visszavezethetők. Rokonságuk a kelet-európai betyárköltészettel a legszembetűnőbb.