Fábián Pista

Engöm hívnak Fábián Pistának,
A némöt szökött katonájának.
Nem viselöm szürke köpönyegit,
Nem is öszöm a némöt kinyerit.
Fekete főd termi a jó búzát,
Sűrű erdő neveli a betyárt,
Kocsmárosné, viselje hát gondját,
A jó Isten hordozza a baját.
Szöged felül fújdogál a szellő,
Gyün a zsandár, mint a záporeső,
Szögény Fábián, maga van egyedül,
Ű is fordul a fegyvere felé.
– Bátor szívem, szömbeszállok vélek,
Mögfelelök magyar beszédömnek!…
Jaj, Istenöm, de nagyot vétöttem,
Hogy a zsandártisztet agyonlűttem!
Jaj, Istenöm, halált köll szenvednöm,
Vagy örökös rabságot viselnöm!
Szögedön túl van egy akasztófa,
Hej, csak odáig lösz sétálásom.
Eltemetnek a némöt agarak,
Mögsiratnak az erdei vadak;
Inkább löszök sasok vacsorája,
Mint én lögyek némöt katonája!
Isten hozzád Szalonta városa!
Én már többet nem löszök betyárja.
Terömhet mán ződ fövet laposa,
Nem legeli a Fábián lova!

Csanádapáca (Csanád)


Kálmány Lajos: Koszorúk az Alföld vad virágaiból. I-II. Arad, 1877-78., II. 71-72.




Hátra Kezdőlap Előre