Engöm hívnak Fábián Pistának, |
A némöt szökött katonájának. |
Nem viselöm szürke köpönyegit, |
Nem is öszöm a némöt kinyerit. |
|
Fekete főd termi a jó búzát, |
Sűrű erdő neveli a betyárt, |
Kocsmárosné, viselje hát gondját, |
A jó Isten hordozza a baját. |
|
Szöged felül fújdogál a szellő, |
Gyün a zsandár, mint a záporeső, |
Szögény Fábián, maga van egyedül, |
Ű is fordul a fegyvere felé. |
|
– Bátor szívem, szömbeszállok vélek, |
Mögfelelök magyar beszédömnek!… |
Jaj, Istenöm, de nagyot vétöttem, |
Hogy a zsandártisztet agyonlűttem! |
|
Jaj, Istenöm, halált köll szenvednöm, |
Vagy örökös rabságot viselnöm! |
Szögedön túl van egy akasztófa, |
Hej, csak odáig lösz sétálásom. |
|
Eltemetnek a némöt agarak, |
Mögsiratnak az erdei vadak; |
Inkább löszök sasok vacsorája, |
Mint én lögyek némöt katonája! |
|
Isten hozzád Szalonta városa! |
Én már többet nem löszök betyárja. |
Terömhet mán ződ fövet laposa, |
Nem legeli a Fábián lova! |
|
|