Ezt nem reméltem én soha: |
|
Márványkőbűl rakott szobám, |
Bóthajtással hajlik énrám; |
Abba csak egy lámpás virít, |
Az is csak engöm szomorít. |
|
Magam estem nagy rabságra, |
|
Tudom, sok paraszt megbánja! |
|
Tele van a szám panasszal |
De a szívem jószándékkal. |
Nem tom, kinek mondjam bajom, – |
|
Mer az nem mondja senkinek, |
Az se mondja meg egyébnek, |
|
De még szebb annak hajtása, |
De még szebb annak hajtása! |
Betyárságnak nincsen párja! |
|
|