Wittenberg Justus Lipsiusnak üdvözletét küldi.
Nincs más engedelmem arra, hogy eléd járuljak, ó Lipsius, férfiaknak legdicsőbbike! mint az, amit te magad adtál, amikor az én koromban levő fiatal embereknek azt tanácsoltad, hogy sohasem hasznosabb hiba levetni a szégyenkezést, mint akkor, amikor nagy embereket készülünk megszólítani vagy meglátogatni; e nagyok sorában pedig a mi századunkban te vagy a legnagyobb, ha ugyan nem az egyedüli. Ám attól, hogy meglátogassalak, engem elzár és visszatart annak a helynek, ahová te visszavonultál, szinte szent jellege. Azt azonban, könyörgök, engedd meg nekem, hogy megszólíthassalak – jóllehet ezt is inkább háborgatásnak kellene mondani – azért, hogy kifejezésre juttassam azt a néma szeretetet és csodálatot, amely (rögtön) attól kezdve, hogy áldott geniusod és szellemed szülötteit már nemcsak hírből ismerem, de kezeimhez is eljutottak, mélységesen áthatja lelkemet.* Valahányszor ezeket olvasom, mindannyiszor fel kell kiáltanom: Ó boldogok, akik színről színre láthatják ezt az ékkövet, mely a batavusok földjét* díszíti, hallgathatják és szent kebeléről szomjasan szürcsölhetik a rejtett tudomány forrásait! Mert kiről mondhatnám el ezt inkább, mint terólad? Így, miközben aranyos könyveidből mérhetetlen, őszinte és igaz gyönyörűséget merítek, mégis gyötör a fájdalom, hogy szemeimmel nem láthatom azt, akinek szavait hallom és ízlelgetem. Bár már azért is nem csekély mértékben boldognak tartom magam, hogy dicsőségednek az egész világot beragyogó sugarai áthatottak engem is, ám ha barátságodra szomjazó lelkem mohó vágyakozását jóindulatod lágy szellője egy levéllel is csillapítaná, akkor egyenesen a mennyekben érezném magam. Ha az igaz emberségnek azt a geniusát, amelyet írásaid lehelnek, jól ismerem, e reményemben bizonyára nem fogok csalódni. Ezzel az írásommal tehát (melyről azt, hogy megírására mekkora szeretet indított, kikövetkeztetheted abból is, hogy elküldésétől sem a te kifinomult ítélőképességedtől való félelem, sem saját gyermeteg korom figyelembe vétele nem tudott visszarettenteni) csak azt az egyet kívánom elérni, hogy megtudd, hogy a mi, magát inkább Marsnak mint Pallasnak* szentelő nemzetünk körében is vannak, akik téged tisztelnek, csodálnak, becsülnek,* s hogy én is kiváltképpen ezek sorába tartozom; s ha ez tudomásodra jutott, jóindulatod jeleként egy levelet küldj, hogy az valamiképpen csillapítsa az irántad való vágyakozás fellobbanó tüzét, a szeretet tüzét pedig, mely szent és örökkétartó, táplálja. És ha ezt elértem, akkor majd kérve kérlek még arra is, hogy ne törődj annyit irigyeiddel és rosszakaróiddal, hogy miattuk tökéletes műveid élvezetétől, amelyeknek elkészültét már jelezted, megfoszd a derekabb szellemeket; mivel az olyan lélekhez, mely minden emberi gyengeséget maga alá vetett, nem illik, hogy feltett szándékától az irigység felverte hitvány por térítse el. Tudod, hogy nem hiányoznak azok, akik hűséges jobbágyaid gyanánt követik ragyogó hírneved diadalszekerét; s emlékszem, valahol azt írtad a csőcselékről, hogy őrültség lenne őrlődnöd miatta. De mit is cselekszem? Az volt a szándékom, hogy ezeket majd csak akkor mondom el, ha már megkaptam várt és kívánt leveledet, amelynek jó ízét már előre érezni vélem, s hogy valóban érezzem, Isten is úgy segítsen, tedd meg nekem. Isten veled, férfiaknak legkiválóbbika, szeress engem, aki téged örökre [szeret]. [Kelt] Wittenbergben, ahová – két évvel ezelőtt kelvén útra hazámból – egyévi strassburgi tartózkodás után tanulmányok céljából jöttem; ha Isten is úgy akarja, rövidesen Itáliába is ellátogatok,* ahol testvérem* is körülbelül négy évet töltött, de Rómában időzve méltatlan katolikussá lett (már püspök Magyarországon); én azonban a te üdvös tanításaidhoz fogom tartani magam*.
1588. november 14-én, 19 éves koromban.
Buzgó híved,
Gimesi Báró Forgacz Mihály, magyar,
Forgacz Simonnak,
a magyarországi várak legfőbb parancsnokának
és Ő Császári Felsége tanácsosának fia.*
Pirnát Antal fordítása latinból
Forgách-Lipsius, 8–9.