A nagyhírű férfiúnak, Justus Lipsiusnak sok üdvözlet!
Midőn nemzetes Rimay János úr, lelki jóbarátom minapában nálam járt, egy alkalommal könyvtárszobámba lépve, ott velem változatos társalgást folytatott századunk tudós férfiairól; és miközben, ó tudósok leghírnevesebbje, egyenként felütötte könyveimet, leveleid gyűjteményére bukkant: ahogy kinyilvánította, e levelek utolsó kötetét mindeddig nem is látta.* Meg is kapta tőlem könnyen az engedélyt, hogy elolvashassa. Ő tehát házamban néhány kellemes napot töltött velem, s minden más könyvnél szorgosabban olvasta a te aranyat érő köteteidet. Csaknem valamennyi beszélgetésünkben is rólad volt szó; és nemegyszer kézbe is vettük rendíthetetlen Constantiádat, nemkülönben a Politikusokról szóló, nagyon finoman kidolgozott könyveidet.* Olvasgattuk, csodáltuk, ízlelgettük őket, s ahogyan mondani szokták: kürtjeink teljes erejével zengtük dicséretüket; és világosan láttuk azt, hogy az ilyen lélek a múzsáknak ama hajléka, az erények székhelye, a kegyelmek lakása. Ezért tudd meg, ó doktorok legtudósabbja, Lipsiusom, hogy a Nap nem tud befogott lovaival oly messze kerülni a mi hazánktól, hogy neved jó híre el ne hatolna ide, a mi Mars-járta tájainkra; sőt neved virágzik minálunk, bölcsességed ragyog, szikrázik, alkotásaid, tanulmányaid fényeskednek, nagy becsben tartják őket, és valamennyit forgatják. Ámde csak fél kézzel forgatjuk, mivelhogy arra kényszerülünk, hogy a másikkal a kardot suhogtassuk, s minden igyekezetünket inkább Mars-ra, mint az ars-ra [művészetre], inkább a pilus-ra, semmint a stylus-ra [inkább a sisakra, semmint az íróvesszőre], inkább a bipennis-re, semmint a penná-ra [inkább a kétélű hegyes tőrre, semmint az egyhegyű lúdtollra] fordítjuk. Mert – és úgy gondolom, hogy ez egyáltalában nem titok előtted, ó Lipsiusom – ezt a mi szegény kis Magyarországunkat – látja a halhatatlan Isten! – elöl-hátul s mindkét oldalán, tehát mindenfelől ellenség veszi körül, folytonos támadásokkal zaklatják, elnyomják, pusztítják.* És én nem tudom, hogy e baj láttán szomszédaink, akik még most is rózsák és ibolyák közt ülnek, vajon miért nem mozdulnak meg; hogyan nem veszik észre, hogy saját ügyükről van már szó akkor, amikor olyan közel ég a szomszéd fala?* Hogyan van az, hogy vannak, akik nem serkennek fel Endymion mélységes álmából,* míg mások most már végre-valahára véget vetnek annak, hogy belháborúkkal, belső forrongásokkal szaggassák szét, tegyék tönkre, tépjék széjjel egymást, és annak is, hogy anyagi javaikat, megsebzettségüket még tovább gyöngítsék, magukat megingassák és egészen összezúzzák: végre már nyílt háborúban szembeszállnak a keresztény név örök ellenségével, egyesült erővel, és így ennek a porig sújtott Magyarországnak támogatást és segítséget hoznak! Ó, idők, ó, erkölcsök!* De uralkodnom kell magamon! Mert ugyan mit használ a panaszkodás?! Ezt egyébként is megtesszük nyilvánosan is, magánéletünkben is, mi több: szinte az émelyig. Te pedig, én legigazságosabb Lipsiusom, ezt az én se sava-, se borsa levelemet, melyet az irántad érzett szeretetem tüzecskéje vagy inkább fellobbanó lángja csalt elő belőlem, kérlek, jeles könnyedségeddel és bölcsességeddel magyarázd jóra; s ha olyat találnál benne, amiért feddést érdemlek, bocsásd meg nekem, s ne tartsd megvetendőnek azt, hogy viszontszeress engem, aki téged szeretlek; sőt: sorolj be engem a tieid névjegyzékébe. Ha ezt elnyerem tőled, diadalünnep lesz az én számomra; és hogy megfelelhessek irántam való hajlandóságodnak és szeretetednek, istenemre mondom, minden cikkedet ki fogom nyomatni. Isten veled, te tudósok ékessége s fénye, ne szűnj meg a tudomány országát napról napra s egyre inkább segíteni, növelni és ékesíteni. Legigazabb Lipsiusom, újra meg újra: üdvözlégy, kívánok neked jó egészséget. Isten veled.
Magyarországról, holicsi várunkból, a keresztény kor 1592. esztendejében, július 27-én.
Legodaadóbb híved,
Révay Péter,
Turóc megye főispánja
Kenéz Győző fordítása latinból
Coron, Itk 1976. 496. S. k., eredeti.