Üdvözlet és szolgálatom ajánlása. Leveleteket megkaptam, és belőle jól megértettem, amit a bányabíró [Rubigallus] szolgájáról írtatok, akit én nem ok nélkül némiképpen elfenekeltem.* A mi ügyünk tényállása pedig ez volt: mikor én a hévízben fürödtem, az a legény dudorászva bejött, és közvetlen mellém leült; mikor is udvariatlanságát elviseltem, és nem sokat törődtem avval, hogy velem egyenrangúvá tette fel magát, és velem együtt fürdik. Ki akartam menni a fürdőből, és megparancsoltam a legényemnek, hogy ingemet és egyéb ruháimat gyorsan hozza oda s ez, röviddel azután, hogy odahozva egyéb ruháimat, ingemet elfelejtette, és nem hozta oda, pirongatást kapott tőlem. De a bányabíró legénye, mikor hallotta, hogy a szidalmat magyar nyelven mondom, nem tudom, milyen gonoszságtól ösztönöztetve, ugyanazon szidalommal illetett, mellyel én legényemet illettem. E dolog méltatlanságától felingerülten és úgy találva, hogy nem tisztességes dolog, ha büntetlenül hagyom a sértést, mellyel ez az elvetemült ember, ez a bohóc engem megbántott, megvallom, őt jelesül elpáholtam, ezzel azonban sem a fürdő szabadságát, sem a ti tekintélyeteket nem kisebbítettem, s nem vetettem meg. Ha ugyanis neki szabad volt engem a fürdőben a jelzett ügyben ezzel az igen becsmérlő szidalommal illetni, kérdem, miért ne lenne szabad nekem ezt a sértést elhárítanom? Hogy pedig benneteket illetlen szóval, szitokkal gyaláztalak volna, nem tudom, ki hitette el veletek. Bizony arcátlan hazudott. Megkövetem tehát efelől Tekintetességeteket, kik, habár tudjátok, hogy nem holmi alávaló nemzetségből származom, gyermek sem vagyok, s némi tanultságom is van – hozzáteszem (ha ugyan ez a dologhoz tartozik), hogy sok országban és udvarnál megfordultam – mégis azonnal elhittétek, hogy én olyasmit mondottam, amit kimondhatatlan vétek és szájbéli féktelenség nélkül ki sem lehet mondani. Mintha bizony őseim nyomdokai (akik az ilyen dolgoktól mindig a legtávolabb állottak) nem indítanának utánzásukra? Vagy ha volna is némi vadság és keménység természetemben, nem enyhült volna a múzsák nyájasságának, a tudomány ékességének, vagy a hosszú vándorlásnak és a huzamos udvari életnek hatása alatt? Tudniillik, én ne tudnám, hogy a veszekedés vágya, a versenyt szitkozódás a gyerekek és asszonyok, nem pedig nemes férfiak gyönyörűsége? De ha olyan féktelen és udvariatlan volnék is, hogy afféle trágárságokat nem átallottam volna mondani, annyira gyáva vagy elasszonyosodott mégsem vagyok, hogy amit egyszer kimondtam, hazug szájjal letagadjam. Ugyanis, higgyétek el, hogy bennünk is vér buzog, és a nemeslelkűség szelleme előttünk is jól ismeretes.
Annakokáért, akár az én levelemnek, akár azoknak a hazugságoknak, melyek nem tudom, miféle rosszindulattal vegyítve, ezeket becstelen szóval rólam terjesztették, adtok hitelt, avval én édeskeveset törődöm. Mert hogy ti arra intetek, hogy ezután efféle tragédiáktól tartózkodjam, higgyétek el, erre az intésre semmi szükség nem volt; annyira távol áll ugyanis tőlem a szokás, hogy én tragédiajátékban szerepeljek, valamint hogy komédiajátékban valaha részt vegyek és kérem tőletek, hogy ezután engem se tragikus, se komikus névvel ne illessetek, mert én sem szűkölködöm a szavak bőségében, különben úgy vélem, hogy majd olyan jeles névvel nevezlek benneteket, hogy bizonnyal csípni fog, mint mondani szokás.
Hogy pedig prókátorok módjára amaz elcsépelt mondást: „szabad az erőszakot erőszakkal visszaverni", ti hozzám intézett leveletekben használni merészeltétek, az bizony elég sovány dolog, de még maga a rossz szándék is, amit beletettetek, hiú képtelenség. Mert ki az a valamirevaló ember, kérdem én, aki ha ilyen könnyű – nem mondhatom, hogy súlyos – sértéssel illet benneteket, és nem véve figyelembe az ország törvényeit, féljen a ti erőtöktől? A ti aranybányáitok bányászainak meséljetek effélét, akik a ti respublikátokat úgy bámulják, mint a régiek a római köztársaságot! Hiú az erő nélküli harag. És nekem, Herkulesre mondom,* ti nem félelmeteseknek, hanem nyomorultaknak látszotok, ti, kiket Isten a bányák állandó és dicstelen munkájának vetett alá és kiknek hírneve alig jutott túl azon házak küszöbén, melyben laktok. Ez az, mit egyelőre feleletül üzenek nektek a hozzám küldött levélre, amint ti is kívántátok, de szívesen megengedem, hogy bármilyen értelemben magyarázzátok. Isten éltessen benneteket!
Kelt Zólyomban, 1578. január 28-án.
Gyarmati Balassi Bálint s. k.
Eckhardt Sándor fordítása latinból
Eckhardt-Stoll, 274–276. Nr. II.