Mint régi kedves bizod[a]l[ma]s Uram[na]k szolgálok, és I[ste]ntől vigasztalást kívánok Ur[am] kegyelmednek.
Nagy szomorúsággal értettem az én nagy reménségű szép két onokám halálát* Igazánn édes jó uram, Ur[am] Jóbokot csinála az I[ste]n mübelőllünk kettenn, de övé a dicsősség, kövössük Jóbot, vagy egyként vagy másként, az I[ste]n megkoronáz bennünket. Bezzeg látom az halálhoz közelítők[ne]k sokat jelent meg az I[ste]n, a nagyanyjok [Bethlen Miklósné Kún Ilona] halála előtt harmadnappal irtóztató 14 óráig tartó kísírtetből eszére jövén, több jövendölései között (melly mind betőlt) megmondá, hogy eggyik gyermekébe is nem boldogok; im rajtam telék.* De számra teszem kezemet, mert te cselekedted. Ps[almus] 39.*
Ha a szegény leányomnal* valami[j]e maradott, az igazság szerént a szegény Bethlen Mihaly fiam gyermekire szállana; istenesenn cselekszi Kegyelmed, ha megadatja. Sőt mint talám (mellyet bizony keservessen írok) timus deficiens [utolsó fiági örökös], ha mi jóval lenne kegyelmed azokhoz az árvákhoz, eggy helyre jobb helyre nem tehetné kegyességének nyomát, igen gyámoltalanok. I[ste]n sz[ent] lelke vezérelje kegyelmedet, s vigasztalja. Elvárom Redei [Rhédei László] ur[am] által kegyelmed válaszát. Ajánlván I[ste]n[ne]k Ur[am] kegyelmedet.
Bets 27. Sept[em]br[is] A[nno] 1711.
Kegyelmed régi köteles igaz keresztyén attyafia szolgája,
Bethlen Miklos
Jankovics, ItK 1973. 442. Nr. 3. S. k., eredeti.