| Már Febus eljárván földünk kerekségét, |
Éjszaki tengerbe mártja fényességét! |
Bágyadt sugarakkal festi a világot, |
Mert már kerék sarkán félig áltol hágott. |
A távol kékellő hegyek füstölögnek, |
A patakok nagyobb zajjal hömpölyögnek, |
Minthogy csillapodik a világ lármája, |
Melyet Morfeusnak szunnyaszt álmos fája. |
Az izzadó munkás visszatér mívéről, |
Csekély eledelét eszi tűzhelyéről; |
A szomjas csecsemő csügg mellén anyjának, |
S kapálózva örül kis vacsorájának. |
Ott egy juhász ballag bús furuglyájával, |
S közli búját hazasereglő nyájával; |
Itt egy pásztor veti tarsolyát vállára, |
S bőgő seregével siet tanyájára. – |
Az egész természet készül csendességre, |
Csak szivünk intetik elmés ébredtségre! |
Mely hasznos gondolat jön itt elméinkbe, |
Milyen szent irtózás zsibbog ereinkbe, |
Ha jól megfontoljuk a nap elenyésztét, |
Mely oly gyorsan éri fényessége vesztét! |
Ebből vegyél példát ember életedről, |
Ez int hathatósan mulandó végedről. |
Mert mely nap eltűnik, többet nem világít; |
Fonnyadt virágocska réteket nem sárgít; |
Az elfolyt patakok már vissza nem térnek, |
Vén s kiszáradt tölgyfák nyárt soha nem érnek: |
Úgy, ha elaluszik életünk világja, |
Többet fel nem derül, – – mert a sír elzárja! |
|