Minekelőtte Isaiást prédikállani küldötte Isten, akarván tisztítani és prédikáláshoz készíteni nyelvét: egy számvető tüzes pénzt az oltárrúl fogó közé vévén a Serafin Angyal, azzal illeté ajakát Isaiásnak. Azután parancsolat adaték néki, hogy elmenjen, és hirdesse az Isten akaratját. Adná Isten, hogy az én nyelvemet is, a mai napon ilyen tűzzel illetné az angyal: és amint Isten a laodicaeabéli, sem hideg; sem meleg püspöknek parancsolt, azt én vinném végbe; és nyernék tüzes aranyat, isteni szeretettel gerjedező világosságot; mellyel az Isten szeretésének méltóságát és hasznát a keresztyének eleibe terjesztvén, felgyulladna bennek az a tűz, melynek gerjesztésére mennyországból földre jött az Isten Fia. Mert ugyan sem egyébért hozott Krisztus jobb kezében tüzes törvényt; hanem hogy szívünket isteni szeretet lángjával vastagon felgerjesztené, és amint Szent Pál szól: Eleven szénnel* melegítené hidegségünket.
Ezt a tüzes törvényt hirdeti Krisztus a mai evangéliomban; melyben nemcsak megmutatja, hogy a Messiás, noha emberi természetiben a Dávid fia, de isteni személyében Ura Dávidnak, és az Atya Isten jobbján uralkodik: hanem emellett az Isten szeretésérűl adott törvényt is kinyilatkoztatja.
A farizeusok meg akarván Krisztust vagy szavában fogni, vagy hitelében kisebbíteni, azt kérdék tőle: Melyik a Nagy parancsolat a törvényben? Úgy gondolván, hogy ha valamit a Mózes törvénye kívül mond, vádolhatják, mint aki nem tudja vagy böcsülleni nem akarja a törvényt: ha pedig csak azt mondja; amit Mózes írva hagyott, azt állathatják, hogy Krisztus nem nagyobb Mózesnél, mivel egyebet nem tud mondani; hanem amit Mózestűl tanult: sőt hogy a farizeusoknál sem bölcsebb, mert csak azt mondja, amit ezek is tanítanak.
Megfelele Krisztus, két törvényt nevezvén, melyek a tízparancsolatban nincsenek foglalva. Sok törvényeket adott Isten a zsidóknak, mert akik azokat szám szerént megolvasták, azt írják; hogy a Mózes könyvében annyi tilalmazó törvény vagyon, mennyi nap az esztendőben; tudniillik, háromszázhatvanöt. Annyi parancsoló hagyás vagyon, mennyi csont az ember testében; tudniillik, kétszáztizennyolc vagy talán ennél is több. Mindezekből a sok számú törvényekből rövid sommát akarván szerezni az Isten, az egész törvény velejét és székit két szóban foglalta; hogy Istenünket és felebarátunkat szeressük?
Mivel azért első és nagyobb parancsolat Isten szeretésére kötelez; én is a mai tanúságunkat arra határozom. Először, hogy amely szeretettel tartozunk szeretni Istenünket, annak mivoltát és tulajdon cselekedetit megmagyarázom: azt is megmondván, mire köteleztetünk, mikor azt parancsolja Isten, hogy szeressük őtet teljes szűből, teljes lélekkel és minden erőnkkel. Másodszor, az isteni szeretet felséges méltóságát, kimondhatatlan jóságát, végetlen sok és nagy hasznát, amennyire csekély elmélkedésemet Isten hozzásegíti, kinyilatkoztatom. Harmadszor, megmondom, mely sok és nagy okok indítnak, és izgatnak Istenünk szeretésére. Kérjétek Istent, igazgassa elmémet és nyelvemet, hogy helyesen szóljak. Én is könyörgök, hogy ő szent felsége gerjessze szeretetre szíveteket.
Nem szoktak az emberek barátságos szeretetet kívánni az alacsony rendektűl, kiktűl segítséget és vigasztalást nem vehetnek szükségekben. Azért úgy tetszik, elég irgalmasság volna Istenünktűl, ha reászabadítaná a fogyatkozott és haszontalan szolgákat, hogy szeressék őtet. De ezzel nem elégszik, hanem parancsolattal kötelez Isten, hogy szeressük őtet; sőt utolsó veszedelemmel fenyeget, ha nem szeretjük. Szeressed – úgymond – uradat Istenedet, teljes szíveddel, teljes lelkeddel, teljes erőddel. És hozzáadja, hogy valaki Istent nem szereti, lelki halálban vagyon, és köteles a második halálra, mely az örök kárhozat.
Hogy Isten parancsolattal, hogy legelső és legnagyobb parancsolattal kötelezett szeretésére; elsőben ismérteti azzal, mint kívánja, és mely nagyra böcsüli szeretetünket, melyet mind hagyással, mind fenyítékkel akar gerjeszteni. Másodszor, arra kötelezi magát parancsolásával, hogy valamire szüksége vagyon erőtlenségünknek, az isteni szeretésnek teljesítésére, azt mind megadja. Minden tekéletes jó Isten ajándéka: mert a mi gyarlóságunk a jónak gondolására sem elégséges, nemhogy az isteni szeretetre érkezhetnék; melyet Isten ő maga önt az ember szívébe. Mivel azért az isteni kegyességhez nem fér sem az, hogy lehetetlen dolgot parancsoljon, lelkünk vesztése alatt; sem az, hogy megvonja parancsolatinak teljesítésére szükséges segítségét: nyilván kitetszik; hogy mikor szeretését parancsolja, arra köti magát, hogy hozzásegít, és az ő részérűl fogyatkozás nem lészen, csak eljárjunk hivatalunkban, és meg ne fogyatkozzunk az Isten segítsége vételében. Harmadszor, mikor Isten azt parancsolta, hogy szeressük őtet, arra kötötte magát, hogy a mi szeretésünket maga szeretésével megtéríti. Mert az isteni természetnek tulajdona, hogy szereti azokat, akik őtet szeretik.
Álljunk meg itt, keresztyének, és értsük, mely nagy kegyesség ez, hogy Isten akarja, sőt parancsolja, hogy azt szeressük, aki ha nem szeretne minket, minden jótúl üresen maradnánk; sőt meg sem maradnánk, hanem semmivé lennénk. Nincs Istennek, sem magunkra, sem javainkra szüksége: csak azért kívánja szeretetünket, hogy áldomásit velünk közölje és javaiban részeltessen: mert isteni gazdagságának tárháza kulcsa a szeretet, és minden javaival teljesíti az őtet szeretőket.
Hogy értsük, miben áll az isteni szeretet, eszünkbe juttassuk, hogy nemcsak a bölcsek, hanem közönségesen minden emberek értelme az, hogy: a szeretet abban áll, hogy akit szeretünk, annak jót kívánunk; örülünk javain; bánkódunk és szomorkodunk ellenkező dolgain. Mert noha a szeretetből sok jótétemények és kedves nyájaskodások származnak; de a szeretet természetes mivolta nem ezekben áll, hanem hogy annak jót akarunk, akit szeretünk.
Akkor szeretjük tehát istenünket, mikor néki jót kívánunk: azaz akarjuk, és örömmel ismérjük, hogy Istennek végetlen méltósága, hatalma, bölcsessége vagyon: szűből kívánjuk, hogy nem csak mi, hanem az egész világ, igaz hittel őtet vallja, tekéletes szolgálatokkal tisztelje, akaratját teljesítse, bűnökkel bántódását távoztassa: örülünk azon, hogy Isten dücsőíttetik és kedves szolgálatokkal tiszteltetik: bánkódunk azon, hogy őtet sokan megbántják, hamis tudományokkal és gonosz erkölcsökkel.
Az isteni szeretetnek három tulajdon mivolta vagyon, mellyel a természet erejéből származott szeretést meghaladja: tudniillik; hogy ezzel Istent maga jó voltáért szeretjük; hogy mindenekfelett és mindeneknél inkább szeretjük; hogy teljes szívünkkel és tehetségünkkel szeretjük.
Először: Azért a világi szeretet jót kíván, de ki-ki azt szereti, ami magának jó; azaz utolsó célja a világi szeretésnek ő maga, aki valamit szeret: és amint a pogány bölcs írja, magunk javára nézve kívánunk jót másoknak.
Nem ilyen az isteni szeretet: mert ezzel ember nem maga javára néz, hanem tisztán és csupán magáért szereti Istent. Ilyen különbség vagyon – úgymond Szent Ágoston+ – az isteni és világi szeretet között; hogy isteni szeretettel Istent; magunkat, felebarátunkat, Istenért kedveljük. A világi szeretet, melyet Isten tilalmaz, magunk, felebarátunk és egyéb állatok kívánásában nem Istenre néz, hanem haszonra vagy gyönyörűségre.
Igazán írja Szent Bernárd, hogy noha megjutalmazza Isten a szeretetet, de nem jutalomért kell őtet szeretni, mivel az igaz szerető magát nem keresi. Istent a maga felséges méltóságáért, végetlen jóságáért, szépségéért, bölcsességéért, édességéért kell szeretni: azért kell Istennek jót akarni, mert magában jó, és minden szeretésre, minden szolgálatra méltó. Valaki tehát csak azért szereti Istent, hogy hasznot és jutalmat vegyen tőle: maga hasznát kereső béres, mivel magát inkább szereti, hogysem akit magáért szeret. Bosszúság volna egy böcsületes embernek, ha az ő jegyese, inkább szeretné az ajándék gyűrűt, hogysem az ajándékozót: mennél illetlenb, ha ki az Isten javait inkább szereti, hogysem ő magát; és oly alacsonyon gondolkodik Istenrűl, mintha különben nem érdemlené szeretésünket, hanem adományért.
Akiben isteni szeretet vagyon, nem azt cselekeszi, amit a világ fiai, kik akkor dicsírik és szeretik Istent, mikor jót cselekszik vélek; és amint a próféta mondja, jóllakás között magasztalják Istent, hogy gazdaggá tette őket: hanem azt kiáltja Szent Dáviddal: Jó kedvemből tisztellek, Uram, téged és dicsírem a te nevedet; nem azért, hogy értéket, méltóságot és egyéb jókat adtál; hanem azért, hogy te jó vagy, és a te jóságod erre méltó. Mert ha te nem hasznodért, hanem jókedvedből szerettél engem: méltó, hogy én is téged magadért szeresselek. Azért áldlak és dicsírlek tégedet, mert jó vagy.
Szabad Istent szeretni azért, hogy teremtett, táplál, megváltott, boldogságot ígért; sőt szükség ezekért szeretni és hálaadással tisztelni őtet. De hogy ez a szeretés csak magán Istenre néző jóság légyen; szükség, hogy ne végeződjék a mi hasznunkon; ne szeressük magán a jutalmat, hanem a jótévő és jutalmazó Istent. Mert nem annyira nézi a szeretet az Isten jótéteményit, mint a maga jó voltát, melyből árad minden jó. Az igazak isteni szeretettel kívánják a magok üdvösségét; óhajtva kiáltják, hogy elszakaszkodik lelkek, az Isten kívánása miatt. De nem annyira magok gyönyörűségéért vágyódnak a boldogságra, mint Isten tisztességéért; hogy őtet bátorságosban és tekéletesben szerethessék, és dicsírhessék abban a boldog állapotban, melyben immár vétekben nem eshetnek. A kárhozattúl is isteni szeretettel félnek: mert nemcsak attúl tartanak, hogy ne kínlódjanak, hanem tudják, hogy valakik kárhoznak, Istennek káromló ellenségi: és attúl iszonyodnak, hogy olyan veszélybe ne jussanak. Egyszóval: az isteni szeretet mindenben Istent nézi, nemcsak az adományt.
Másodszor: A tekéletes szeretet abban áll, hogy mindenekfelett szeressük Istenünket. Ezt tanítja Krisztus, mikor előszámlálván, amiket leginkább szoktak szeretni az emberek, azt mondja; hogy valaki apját, anyját, fiát, leányát inkább szereti, hogysem Istent, nem méltó az ő szolgálatjára. Tovább mégyen: aki apját, anyját, feleségét, gyermekét, atyjafiait, sőt a maga életét nem gyűlöli és el nem veszti inkább, hogysem Istent megbántsa; nem méltó, hogy Krisztus tanítványa légyen. Azért Mózes által Isten azt parancsolta; hogy ha fiad, leányod, feleséged, atyádfia, kedves barátod Istentűl el akar szakasztani, és egyébképpen meg nem menekedhetel tőle: törvény szerént ölesd meg, és először is magad üsd agyon! És mikor ennek a parancsolatnak rendi szerént a léviták huszonháromezer embert megöltek volna a bálványozásért, azt mondá Isten nékik, hogy megszentelték kezeket; mert apjokat, anyjokat, fiokat ismérni sem akarták, mikor Isten ellen jártak.
Szent Pál apostol, előnkbe adván, mint kell Istent szeretni mindenekfelett, azt írja a szeretet erejérűl, hogy semmi nyomorúság, ínség, éhség, mezítelenség, fegyver, veszedelem, üldözés el nem szakaszthatja őtet az isteni szeretettűl: sem halál, sem angyalok, sem világi hatalmas fejedelmek, sem mostani, sem jövendő dolgok, sem erősség, sem felség, sem mélység, sem egyéb teremtett állat el nem vonhat – úgymond –, az Isten szerelmétűl.
Ezzel a mondással nemcsak kifejezi Szent Pál, hogy Istent mindenekfelett kell szeretnünk; úgymint akiben mindenekfelett több és nagyobb jók vannak: hanem megtanít, miben áll ez a mindenekfelett való szeretet. Mert ehhez az kívántatik, hogy mindennél nagyobbra böcsüljük Istent, és eltekéllett akarattal, erős szándékkal készek legyünk inkább mindenünket elveszteni, minden javainktúl megválni, minden nyomorúságot és kínt szenvedni, életünket inkább letenni, hogysem az Isten szerelméből kiesni, és őtet halálos bűnnel megbántani. Ez amaz böcsülő szeretet, mely kész az Isten akaratjának teljesítését, minden vesztésével megvenni. Ez a munkálkodó szeretet, mely gyökere és oka engedelmességünknek, mellyel Isten törvénye szerént rendeljük életünket.
Harmadszor: A szeretet módját Isten ő maga előnkbe adta, mikor azt parancsolta, hogy szeressük Istent teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes erőnkből: és az Újtestamontomban ezekhez adta, hogy teljes elménkből szeressük.
Teljes szűből tartozunk Istent szeretni: mert a szívet kétfelé nem szakaszthatni halál nélkül. Azért Isten azt kívánja, hogy egyedül néki adjuk szívünket, az ördögtűl pedig minden vigyázással őrizzük. A szívön a Szentírás akaratunk indulatját érti. Mert miképpen testi mozdulásunk eredete a szűből vagyon, és ha a guta azt megüti, elvész mozdulásunk, úgy az akarat, fő indítója a lelki cselekedeteknek. Mikor azért arra kötelez Isten, hogy őtet teljes szűvel szeressük: azt kívánja, hogy a szeretetnek első és belső indulatja az légyen, hogy valamit szeretünk, Isten akaratja szerént szeressük: semmi szeretésünk ne ellenkezzék ővéle.
Teljes lélekkel kell Istent szeretnünk. A Szentírásban az ember élete léleknek neveztetik. Azért mikor Isten azt parancsolja, hogy teljes lélekkel szeressük őtet: arra kötelez, amit Szent Pál világos szóval kifejez; hogy senki magának ne éljen, hanem Istennek; azaz, hogy miképpen az Ótestamentomban az éppen égő áldozatot mindenestűl Isten tisztességére égették: úgy az ember, minden életét annak szolgálatjára térítse, aki első teremtője és utolsó vége életének. És mivel Isten a mi lelkünk élete, úgy engedjen lelkünk Istennek, mint a test enged a léleknek.
Amint Szent Márk magyarázza, teljes elménkkel és értelmünkkel szükség szeretnünk Istent: azaz Istennek jelenlétét értelmünkkel meggondolván, szent és igaz intentióval, célozással minden cselekedetünket az ő tiszteletire igyenesítsük: elménket és értelmünket abban fárasszuk, mint és hogy keressük, és egyebekkel kerestessük kedvét Istenünknek.
Végezetre, minden erőnket és tehetségünket Isten szeretésére kell fordítanunk, mert méltó, hogy amely Isten erejéből vagyon erőnk legkisebb dologra is, annak tiszteletire és szolgálatjára térítsük, valamit mívelhetünk: úgy, hogy belső és külső érzékenységünket, örömünket, félelmünket, reménységünket, haragunkat, látásunkat, szólásunkat mindenben az Isten törvénye zaboláján hordozzuk; Istent ezekkel meg ne bántsuk, hanem az ő akaratja és rendelése szerént vezessük. Végezetre, valamit magunk erejével, valamit jószágunkkal, értékünkkel, alattunk valókkal cselekedhetünk, Isten légyen vége: őérette, az ő akaratja szerént cselekedjünk mindeneket.
Nem kötelez Isten e földön arra, amire jutunk a boldogságban, mikor Isten lészen mindenben mindenünk. Azért nem kívánja azt, hogy őkívüle egyébre ne fordítsuk elménket és akaratunkat; egyebet ne gondoljunk, ne keressünk, ne szeressünk; sem azt nem parancsolja, hogy szüntelen, mindenkor, valamit gondolunk, akarunk, cselekedünk, isteni szerelemből cselekedjük; sem hogy Isten kívül mást ne szeressünk; vagy hogy őtet mindenkor legnagyobb tehetséggel és igyekezettel szeressük: mert efféle szeretet a földön lehetetlen; hanem akkorra tartatik, mikor az Isten színe látásátúl és szerelmétűl meg nem szűnhetünk.
Mikor azért azt parancsolja Isten, hogy őtet teljes szűvel, lélekkel, erővel szeressük: arra kötelez, amit közönségesen efféle mondásokkal szoktunk jelenteni. Azt mondjuk némely emberekrűl, hogy teljességesen tanúságra vagy kereskedésre, vagy részegségre adták magokat. Másokrúl, hogy minden eszek, kedvek csintalanságra vetemedett; vagy hogy mindenestül csak az imádkozásra, templomok gyakorlására, ájtatosságra vagyon gondjok. Efféle mondásokkal csak azt jelentjük, hogy főbb gondjok és gondolatjok ezekre vagyon; úgyhogy egyebekkel nemigen gondolnak, csak ezeket vigyék végbe; vagy hogy egyéb gond és foglalatosság el nem szakasztja a jónak vagy gonosznak gyakorlásátúl. Ilyen értelemmel mondja a Szentírás Josiasrúl, hogy Istenhez tért teljes szűvel, lélekkel, tehetséggel. Mózesnek minden törvénye szerént, Szent Dávidrúl nem egy helyen olvassuk, hogy teljes szűvel követte Istent.
Rövideden: Az Istennek teljes szűvel és tehetséggel való szeretéséhez kívántatik, hogy első és főbb vágyódása akaratunknak, Istenhez légyen, hogy mindenünket inkább elveszessük, hogysem Istenünket halálos bűnnel megbántsuk, hogy minden foglalatosságunk dereka az légyen, hogy Isten kedvében éljünk: parancsolatinak általhágását szorgalmatoson távoztassuk. Ez az Istennek teljes szűből, lélekből, értelemből való szereteti.
Mely szünetlen kell elménkben és erkölcsünkben viselnünk ezt a parancsolatot, Isten az Ótestamentomban kifejezte, mikor azt parancsolta Mózes által; hogy az ő szeretésérűl adott parancsolatot, minden ember szívébe kapcsolja: fiainak gyakran eszébe juttassa, úton jártában, házánál ültében, felkelésében, lefektében arrúl elmélkedjék. És nemcsak kapujára és háza küszöbire írja ezt az egynéhány szót: Szeressed Istenedet! Hanem csomót kössön kezén, mely eszébe juttassa: szeme között mozogjon ennek emlékeztető jele: oly négyszegeletű palástot viseljen, melynek minden szegeletin kötők légyenek; a kötők végén hyacint, azaz tiszta égszínű kék rojtok legyenek: ezeket valamikor látják, mindenkor megemlékezzenek erről a parancsolatrúl. Ezekrűl emlékezett Krisztus, mikor a farizeusokat dorgálta, hogy homlokokra ragasztott emlékeztető jeleket, és kötők rojtját megnagyobbítván, azzal nem gondolnak; amiért ezek rendeltettek.
Keresztyének! Mikor Isten Szent Fia vérével meg nem váltott volt; mikor a Szentlélek által mennyei áldomásit reánk nem árasztotta volt, akkor kívánta, és ily csudálatos találmányokkal ébresztette szeretésünket. Most tehát, ennyi áldomási után, mennél nagyobb serénységet kíván tőlünk a szeretésben!
Hogy azért gerjedjen szívünk az isteni szeretet buzgóságára: lássuk rövideden ennek a szeretetnek méltóságát és hasznát.
Az isteni szeretetnek számtalan méltósági és dücsőséges böcsületi közül csak háromrúl emlékezem: I. Arrúl, hogy a szeretet a több jóságoknál nagyobb, sőt minden jóságok hasznosítója és elevenítője. II. Hogy felséges ereje vagyon a szeretetnek: mert ővéle együtt nem lehet a halálos bűn; hanem azt kirekesztvén, Isten kedvébe juttatja embert, és minden jóságokra hatalmasul vastagítja az emberi késedelmességet. III. Hogy a szeretet Istennel való barátság, és valami kívántatik az igaz barátsághoz, mind feltaláltatik az isteni szeretetben.
Elsőben azért, Krisztus urunktúl azt hallók a mai evangéliomban, hogy első és nagyobb parancsolat, hogy Istent szeressük. Nem azért mondatik elsőnek, mintha legelől íratott volna a törvényben; mert a Szentírásból kitetszik; hogy üdőre nézve elébb költek sok törvények: hanem azért, hogy első és méltóságosb jóságra kötelez: miképpen nagyobb parancsolatnak is azért mondatik, hogy nagyobb és legszükségesb jóságra viszen. Minden parancsolat vége lévén a szeretet, mivel amit tiltnak vagy rendelnek a több parancsolatok, arra valók, hogy a szeretet meg ne fertéztessék, hanem őriztessék és nevekedjék.
Szent Pál ennél is világosban szól: mert emlékezvén a több jóságokrúl, azt írja; hogy azok között nagyobb a szeretet. Másutt számlálván a szent erkölcsöket, melyekkel világoskodni kell az igazaknak, azt írja, hogy mindenekfelett a szeretetre szert tegyenek. Végezetre, mikor a csudatételekrűl, a prófétálásokrúl, nyelveken szólásokrúl, az apostoli és egyéb egyházi rendek méltóságárúl sokat írt volna; akarván a szeretetrűl szólani, azt mondja: mindezeknél felségesb és méltóságosb utat mutatok, a szeretetet. És hogy világoson ismértesse a szeretet böcsületességét, azt mondja, hogy a szeretet gyökere és fondamentoma a több jóságoknak: a gyökér és fondamentom nevezetivel jelenti; hogy mint a fák és virágok gyökér nélkül fenn nem állanak, nem nevekednek, nem élnek, nem virágoznak; mivel mind anyja, mind dajkája a fának a gyökér, melytűl származik és neveltetik: úgy a szeretet forrása és kútja minden üdvösséges jónak, mely nélkül semmi szépség, semmi elevenség nincs egyéb jóságokban. Mert amit Szent Jakab mond a hitrűl, hogy a szeretet cselekedeti nélkül holt hit: ugyanazont mondja Szent Pál a több jóságokrúl. Mert akárki légyen, ha nyelveken szól, ha prófétál, ha az isteni dolgok mélységes titkait általérti, ha minden hiti vagyon is; szeretet nem lévén benne, semmi. Ha ki minden kincsét szegények táplálására fordítja, ha maga testét tűzre adja is: semmi haszna, szeretet nélkül.
Gondold, minémű nagy jó, amely nélkül ennyi jók, mennyei jutalmat nem vesznek, és Isten előtt semmik?! A Szentírás sok helyen semminek nevezi a bűnben heverőket, kikben szeretet nincsen: mert szeretet nélkül semmik vagyunk.
Tovább mégyen Szent Pál, és a szeretetrűl azt mondja, hogy a keresztyéni tekéletességnek ez a csomója. Nemcsak az apostoloknak és szerzetes embereknek; hanem általjában: szegénynek, boldognak, tudósnak, tudatlannak, férfiúnak, asszonynak, vitéznek, kalmárnak, parasztnak, nemesnek, valakik üdvözülni akarnak; két dolgot parancsol Isten. Egyiket, hogy szentek légyenek. Erre nézve az apostoli üdőben, közönséges nevezettel, szenteknek hítták a híveket. Másikat, hogy tekéletesek legyünk. Nem kíván Isten e világon olyan szentséget és tekéletességet tőlünk, minéműben leszünk mennyországban: mert az ilyen tekéletességre Szent Pál sem jutott életében; mint maga ilyen szókkal írja: A tekéletes állapotra nem jutottam, hanem azt keresem; noha utána adja, hogy a világi tekéletesség őbenne találtatik.
Tudakoznak a bölcsek, miben áll a világi tekéletesség? És azt mondják, hogy noha a szerzetes emberek fogadási, segítő eszközi a tekéletességnek; de ezekben nem áll a tekéletesség; miképpen a munkára rendelt eszközök nem tészik tekéletes mesterré a művesembert: azonképpen a csudatételek, jövendőmondások jelenségi lehetnek a tekéletességnek; de nem ezekben áll a tekéletesség, melyre mindnyájan köteleztetünk: hanem az a tekéletesség célja, ami vége a parancsolatoknak; tudniillik a szeretet, mely nélkül egyéb jóság nem hasznos. A szeretetrűl pedig méltán azt mondhatjuk, amit Midasrúl+ a pogányok; hogy valamit illet, arannyá tészi. Egy fillér, egy pohár hideg víz mennyországot ér, ha szeretetből származik: mert az Isten mértékében csak a szeretet nyom fontokat; valami szeretet nélkül vagyon, semmit nem nyom.
Másodszor: A szeretet ereje oly nagy, hogy azzal együtt nem maradhat a halálos bűn; hanem mihent valaki szereti Istent, mindjárt bűnei bocsánatját nyeri, és Isten kedvébe fogadtatik. Ezt a Szentírás világoson tanítja. Mert Isten szava az, hogy valaki szereti az Istent, azt Isten nem gyűlöli, hanem szereti. Azért Isten ellensége nem lehet, aki Istent szereti. Szent Péter azt írja, hogy mindenekelőtt és mindenekfelett arra igyekezzünk, hogy szeretet légyen bennünk: mert a szeretet elrontja és mossa a bűnök sokaságát, és mint Mária Magdolnának, sok bűneink megbocsáttatnak, ha szeretet lészen bennünk. Szent János első levelének negyedik részében azt mondja, hogy valaki szereti Istent, Isten fia, Istenben lakik és Isten őbenne. Azért egyedül a szeretet választja el az Isten fiait az ördög fiaitúl.
Nemcsak a bűnök győzedelmében mutatja erejét a szeretet; hanem mint a több jóságok királynéja, magával hordoz és utána vonszon minden jóságokat: rendeli és szolgáltatja azoknak minden cselekedetit. Erre nézve Szent Pál azt írja, hogy a szeretet hiszen, remél, tűr, szenved; békességes, kegyes, alázatos; nem haragos, gonoszt nem gondol. Egyszóval, minden jóságok cselekedetit szeretetnek tulajdonítja az apostol: mivel a több jóságok által, mint királyné, szolgái által, cselekeszik minden jókat; igazgatja minden jóságok cselekedetit, a szeretet céljára. És miképpen minden parancsolatok arra rendeltettek, hogy azt cselekedjük, amit a szeretet kíván: úgy minden parancsolatok teljesítésében a szeretetre kell nézni, és isteni szeretetért kell mindent cselekedni. Mert Isten parancsolja, hogy vigyázzunk, talpon álljunk, vastagon viseljük magunkat: és mindeneket szeretetben míveljünk; azaz minden munkánkban Istent tegyük utolsó célul: őérette, az ő neve tisztességére igazítsuk minden cselekedetünket.
Hogy értsük, mely nagy ereje vagyon a szeretetnek, a mi gyarlóságunk vastagítására; tűznek nevezi a Szentírás a szeretetet, mely hidegségünket melegíti, az isteni szolgálatok serénységére. Plutarchus+ a régiek igaz mondásának írja, hogy a szeretet éneklésre és minden egyéb dologra megtanít. Nem is lehet oly sovány természetű ember, hogy mihent szeretetbe esik, úgy ne lágyuljon, mint vas a tűzben. Látjátok, a vas mely kemény, hideg, fekete és nehezen hajló: tegyétek tűzbe, megmelegszik, meglágyul, könnyen akármely formára hajol, fényes, mint a tűz: egyszóval, a tűznek minden cselekedetire és égetésére hatalmas erőt vészen. Ekképpen az ember szíve isteni szeretet nélkül hideg és kemény minden jóra: rút, fekete, bűneivel engedetlen a parancsolatokra: mihent a szeretet tüze beléesik, nemcsak megtisztul bűneiből, és a Szentírás mondása szerént oly fényes lészen, mint a tündöklő nap sugára; hanem meg is lágyul Isten parancsolatjának engedelmére: és oly hatalmas erőbe öltözik, hogy amit elébb lehetetlennek alított, könnyűnek és fáradság nélkül valónak tartja.
A világi szeretet akármely fáradságos munkák terhét elvészi, mert mind könnyű és gyönyörűséges, valamit szeretetből cselekszünk. Egy anya kisded gyermeke körül annyit fárad és nyughatatlankodik, kiváltképpen betegségében, hogy más idegennek, lehetetlen volna azt elviselni. Akik gyönyörködnek a vadászatban vagy halászásban, annyi futosást felvállalnak, hogy egyebek azokat kínnak tartanák. Jákob egy asszony szerelméért tizennégy esztendeig juhászkodott, és a sok esztendők kevés napoknak tetszettek a nagy szeretetért. Mert miképpen a nyers és ízetlen húst jóízűvé és megehetővé teszi a tűz, mikor megfőzi: azonképpen a szeretet mindennek jó ízt ád, mindent megkönnyebbít.
Ha a világi szeretet ezt cselekeszi: szégyen és gyalázat, ha az Isten szeretete meg nem künnyebbít minden munkát. Mert mennyivel jobb és nagyobb Isten a teremtett állatnál, annyival felségesb és hatalmasb az isteni szeretet a világi szerelemnél. Annak okáért, az Isten szolgái kimondhatatlan sanyarúságokat viseltek a pusztákban és klastromok rekeszében: vigyázással, éhezéssel, testek ostorozásával szolgáltak Istennek. A szent mártírok iszonyú kínokkal végezték, és vígan végezték életeket: mert a szeretet édesítette kínjokat, mivel annak, akiben szeretet vagyon, nem nehéz, valamit Isten kíván tőle. És mihent valaki az isteni szolgálatok súlyát érzi és sajnálja; bizonyoson szeretetnek fogyatkozása vagyon benne. Mert ha a vasat oly erőbe öltözteti a tűz, hogy éget, mint a tűz: az isteni szeretet is oly erőt ád az igaz szeretőnek, hogy fáradtság nélkül fut: valamit mível, úgy tetszik néki, hogy mind kevés ahhoz képest, amivel tartozik: mert a szeretet nevét sem tudja a nehéz vagy fáradságos munkának.
Harmadszor: A szeretet méltóságát főképpen az ismérteti, hogy a gyarló embereket Isten barátosivá tészi. A pogány bölcs azt állatja, hogy Isten emberrel nem lehet barátságos: mert egyenlőség és javok közlése kívántatik a barátsághoz. Mi pedig sem egyenlők nem lehetünk Istenhez, sem javainkban Istennek nem adhatunk, minthogy nincs is Istennek ezekre szüksége. De a szentlélek mást tanít: mert Ábrahámot és az ő maradékát, Isten barátinak nevezi. Az apostolokat barátinak hítta üdvözítőnk: és utat mutat, mint juthassunk Isten barátságába; tudniillik, ha azt cselekesszük, amit parancsol, és ha szeretjük őtet.
Amely öt dolgot a világ tudósi kívánnak az igaz barátsághoz, azt felségesben találjuk az isteni szeretetben, hogysem az emberi barátságban. Kívántatik-é a barátsághoz, hogy hasonlók és egymástúl nemigen különbözők légyenek a barátosok? Mondhatnám, hogy a szeretet az isteni természet közölése, melyre nézve az Isten nevét viselik az igazak. Mondhatnám azt is, hogy Isten magát megüresítvén, hozzánk hasonló szolgai ábrázatba öltözött, azért, hogy néki baráti lehessünk. De ezeket bár elhagyjuk: azt mondom, hogy a barátsághoz nem a méltóságbéli egyenlőség kívántatik; hanem, hogy akaratjok egyenlő légyen; egyet akarjanak. Efféle egyenlőséget a szeretet szerez: mert aki szeretettel Istenhez köti magát, egy akaratja vagyon Istennel. Végezetre: oka, miért a nagy méltóságú emberek nem lehetnek baráti a községnek, az: mert könnyen megbántódnak és hamar bosszút állanak a nagy urak: az alacsonyt hamar megutálják és únják. Ezek az okok nincsenek az Istenben: azért az isteni felség akadékot nem szerez a barátságban.
Szükség-é a barátsághoz, hogy javokat egymással közöljék? Isten nékünk nagy és drága jókat ajándékoz; sőt azt írja Szent Pál, hogy mindenét nékünk ajándékozta: azért Istennek minden javai miénk. Hová lehet ennél nagyobb uraság? Mi nélkül szűkölködik, akié minden isteni jók? A mi javaink és adományink nélkül Isten nem szűkölködik: mindazáltal, kisded szolgálatunkat és alacsony ajándékinkat nem utálja; hanem azt a böcsületet, tiszteletet, dicsíretet, hálaadást, akaratjának teljesítését; melyekkel néki kedveskedünk, kedvesen vészi, és mivel aki Istent szereti, életét Istennek adta, Isten él az őtet szeretőben.
Abban áll-é a barátság, hogy azt nem magunk hasznán, hanem jóságon építsük, és jóvoltáért szeressük barátunkat? Meg nem fogyatkozik ebben, aki Istenét szereti: mert Isten sem azért szeret minket, hogy haszna vagy szüksége volna szolgálatunkra; hanem hogy maga jóságát mutassa és áldomásit reánk árassza. Mi is a tekéletes szeretetben nem keresünk egyebet Istennél; kinek azt kiáltjuk Szent Dáviddal: Uram, sem égen, sem földön, tekívüled semmit nem keresek: Te vagy az én szívem Istene: Te vagy minden jóm és örökségem, és azért szolgálok néked, mert jó vagy. Vedd el, Uram, minden egyéb javaidat, csak magad légy enyim!
Nem lehet-é barátság egymásszeretés nélkül? mivel ha csak egy fél szeretné a másikat, jóakarat volna, barátság nem volna. Ez is feltaláltatik az isteni szeretetben. Mert lehetetlen, hogy az Isten azt ne szeresse, aki szereti őtet: mivel maga ígérte, hogy valaki szereti őtet, azt ő is szereti.
Végezetre: Ha az igaz barátságban egymás szerelmének tudva kell lenni a szeretőknél: igaz barátság vagyon az isteni szeretetben. Mert miképpen Szent Péter mondotta, hogy Krisztus ő maga tudja, hogy szereti őtet: úgy mi is olyan okos ítílettel, minémű az emberi barátságban kívántatik; sőt nagyobbal, mondhatjuk, hogy szeretjük az Istent. Mert mikor vastag akarással távoztatjuk, amivel Isten megbántódik; mikor serény indulattal fáradunk abban, amit Isten hagyott: bizonyságtételét érezzük a Szentléleknek, hogy szeretjük Istenünket.
Oh, szent és áldott szeretet, mely annyi jókkal teljesíted lelkünket; vastagítod gyarlóságunkat; böcsületes méltóságra emeled kicsinységünket, hogy Isten baráti legyünk! Te vagy a több jóságok élete és lelke: mert eleveníted, és Isten előtt érdemessé tészed azok cselekedetit. Te vagy a mi lelkünk szárnya, mely nélkül örök boldogságra nem röpülhetünk. Te vagy hidegségünk melegítő tüze. Te vagy a bűnök halála, a jóságok gyökere, kútfeje és királynéja. Azért valaki érti és érzi a te jóságodat és hasznodat: ha minden javait éretted adja is, semminek alítja; mert annyi jót talál benned, hogy úgy tetszik, semmit nem ád éretted, mikor mindenét éretted adja, mivel ily nagy jóért keveset ád, aki mindenét adja.
Feneketlen tengerbe bocsátkoznám, ha hosszan elő akarnám számlálni azokat a sok indító okokat, melyek Isten szeretésére izgatják lelkünket: azért, mivel azok sokaságát elmémmel fel nem érem, nyelvemmel ki nem mondhatom; csak kettőről emlékezem.
Először: Nem gyengén édesget, hanem hatalmason vonszon a szeretetre, az Isten jóvolta: az akarat jónál egyebet nem szeret. Azért noha sokszor a gyönyörűséges, hasznos és emberek előtt tisztességes jók színe alatt a bűnnek gonoszsága fekszik: de nem a gonoszságot szereti akaratunk; hanem azt a gyönyörűséges és hasznos álorcáját, mellyel a gonoszság úgy béfedetik, mint a halak horga, kedves eledellel.
Ha jóságáért szeretünk akármit; kétség nélkül Istent kell mindenekfelett szeretnünk: mert ő egyedül minden jó: azaz mivel a mindenható Isten erejéből vagyon a teremtett állatok jóvolta; szükség, hogy Istenben felségesben találtassék minden állatok java. Mert ha őtőle és őáltala vannak mindenek: szükség, hogy őbenne felségesben légyenek, valamiket másokkal közöl. Ennek felette, a mennyei boldogságban valaki valamit kíván, Istenben találja: mindennek mindene egyedül Isten lészen, mert őbenne minden jó vagyon.
Mennyivel nagyobb és böcsületesb jóság vagyon Istenben, hogysem a teremtett állatokban, kétképpen ismérteti a Szentírás. Először azt mondván, hogy Istenhez képest semmi nem érdemli, hogy jó nevet viseljen, hanem Isten egyedül jó. Aminémű színes jók elvonszák Istentűl az embert, azok Istenhez képest olyanok, mint a rút, zavaros tócsák, a szép tiszta forrás mellett: Mert sok fogyatkozásokkal elegyíttetik minden világi jó: vizes a világ bora, rézzel elegyes ezüsti, kívül piros; de belől rothadt ajándéka. Isten mellett minden szépség rútság, minden jóság fogyatkozás. Amennyi különbözés vagyon az aranyozott darab fa és a merő darab arany között; annyi és annál nagyobb különbözés találtatik az Isten és egyéb állatok jósága között. Kívül megírhatjuk, arannyal béfedhetjük a töredékeny, rút fát; de mélyen, belső része nem arany, hanem szúfészek és rothadás. Másodszor: Azt mondja a Szentírás, hogy a világi állatok jósága olyan Istenhez képest, mint a tenger mellett egy harmatocska vagy vederből esett cseppecske: azaz, mint semmi.
Mivel azért szeretet nélkül nem lehet akaratunk: ha valamit szeretünk, szeressük azt, akiben minden jót együtt találunk: akiben elegyítés nélkül, tisztán vagyon minden jó. Ne járjunk kerengőben a teremtett jóságok után; imide-amoda ne ragadtassék kedvünk a világ javainak vékony csorgóival, melyekben ezer fogyatkozások vannak: hanem szeressük a nagy, tiszta, a fogyatkozás nélkül való jót, mely egyedül teli tölti kívánságunkat, és ki nem rekeszt senkit szerelmétűl; sőt kér, hogy néki adjuk szívünket: parancsolja, hogy szeressük őtet.
Másodszor: Az Isten szeretésére győzedelmesen gerjeszti akaratunkat, hogy szeret Isten minket, hozzánk enyvezte magát, és elébb szeretett ő minket. Igazán írták a világ bölcsei, hogy aki magát szerettetni akarja, szeressen: mert semmivel úgy nem indulunk valaki szeretésére, mintha látjuk, hogy ő szeret.
Az isteni szeretésben nemcsak azt kell meggondolni és böcsülleni, hogy oly hatalmas, nagy felség szeret; hogy alávaló féreg és érdemetlen, sőt gyűlölségre méltó, akit szeret, hogy ingyen, kegyességből, maga haszna és alkalmatossága nélkül szeret: hanem ezeken kívül, négy csudálatos méltóságot kell szemlélni az Isten szeretésében; melyekkel végetlenül megelőz minden egyéb szeretetet. Első, hogy a szeretés, mely Istenben vagyon, nem valami hozzáragadott, melyben változás lehessen; hanem Isten ő maga a szeretet, mellyel minket szeret: és amely szeretettel szereti Isten magát, azon szeretettel szeret minket. Második, hogy mivel Isten ő maga a szeretet; miképpen maga végetlen: úgy amely szeretését mireánk terjeszti, az is végetlen: Azért akármely igaz embert nagyobb szeretettel szeret Isten, hogysem együtt, mindnyájan az emberek és angyalok szeretik az Istent: mert ezek szeretése határozott, nincs pedig egybevetés a végetlen és a rövid határban foglalt között. Harmadik, hogy Isten ő maga lévén a szeretet; miképpen az Isten létének kezdete nem volt: úgy szeretése is mindenkori. Azért öröktűl fogva, szünetlen, mindenkor, világ kezdeti előtt szeretett minket: és az ő szeretése minden emberi elmével gondolható örök üdők után is rajtunk lészen. Negyedik, hogy nemcsak nagyságában végetlen, régiségében örökkévaló az Isten szeretése: hanem jótéteményében is csaknem tékozló. Első és legnagyobb ajándék, melyet ád Isten azoknak, akiket szeret, a szeretet: mert igazán írja Szent Tamás, hogy mikor valakit szeretünk, első ajándék, melyet néki adunk, a szeretés: ebből származnak a több ajándékok. Azért a felséges Isten szeretvén minket, isteni szeretetinek végetlen kincsét reánk terjeszti, és ebből, mint gazdag forrásból, számtalan jókat áraszt reánk. Hogy azért nagyobb kötelességünk lenne az Isten szeretésére, nem elégedett azzal, hogy semmiből, hogy ingyen, hogy ily nagy méltóságban teremtett minket: hanem hogy esetünkből felemelne, felettébb való nagy szeretetből, önnönmagát adta érettünk. Oh, mely nagy kötelességünk vagyon Istenünk szerelmére abból, hogy nem prófétát vagy apostolt, hanem a maga szent fiát küldötte váltságunkra! Ha több fiai volnának Istennek, és azok közül egyet érettünk adna; nagy szeretet volna: de egyetlenegy fiát adta, és arra adta, hogy szent vérével életünket megadja, betegségünket meggyógyítsa. Halljad, mint elmélkedik errűl Szent Bernárd: Hogy Isten minket egy szavával semmiből teremtett, tartozunk szeretni alkotónkat: mennyivel inkább köteleztetünk azzal, hogy sok munkával, fáradsággal, szenvedéssel megváltozott? Magamért, magammal tartozom Istennek, és kétszer tartozom: mit adjak ő magáért és a Krisztus haláláért? Ha ezerszer Istennek adnám is magamat, mi vagyok én Istenhez képest?
Keresztyének! Az Isten szeretésének mondhatatlan és érthetetlen nagy volta azt kívánja tőlünk, hogy mivel hasonló szeretettel mi őtet nem szerethetjük: ottan csak, amint Isten ajándékából lehet, úgy szeressük. Nem szerethetjük-é Istent természetünk mivoltával, ha nem akaratunk cselekedetivel? Ottan csak akaratunknak minden erejével szeressük őtet; és mind lelkünket, mind érzékenységinket az ő szolgálatjára fordítsuk. Nem lehet-é végetlen állatjában a mi szeretetünk? Ottan csak végetlen légyen annyiból, hogy mindenkor nevekedjék és öregbedjék szeretetünk. Öröktűl fogva nem kezdethetett-é a mi szeretetünk? Ottan csak azt a mi régi barátunkat, ki öröktűl fogva szeretett, el ne hagyjuk: mert őkívüle minden barátink, árulóink. Azért ha öröktűl fogva nem lehetett: ottan csak azután immár örökké maradjon szeretésünk; úgy, hogy soha abból ki ne essünk. Végezetre, nem adhatunk-é mi annyit Istennek, amennyit tőle vettünk? Megelégszik Isten azzal, ha annyit adunk őérette a szegények táplálására, az isteni szolgálatok ékességére, amennyit adhatunk. Sőt ha semmit nem adhatunk; elég néki, hogy jótéteményinek emlékezetivel az ő szerelmére gerjesztjük akaratunkat.
Nem egyebek minden teremtett állatok, hanem fáklyák és égő szövétnekek, melyek gerjesztik és gyújtogatják szívünket az Isten szeretésére. Akármely teremtett állat eszünkbe juttatja, hogy ő Isten ajándéka, melyet szeretetből küld nékünk: hogy nagyobb a szeretet; melyből küldi, az ajándéknál. És ezzel a jótévő és szerető Istenünk szerelmére esztenezi késedelmességünket. Ismét, valami jóságot, szépséget, édességet kedvelünk a teremtett állatokban, eszünkbe juttatják, hogy határ felett, vég nélkül felségesben vannak Istenünkben ezek és ennél több jók: azért egy csepp vízért, a bévséges forrást nem illik elhagynunk.
Úgy kell azért minden teremtett állatokat néznünk és szeretnünk, mint Istenünk szeretésére izgató eszközöket, és kötelességünkrűl emlékeztető ébresztőket. Ha az egek szépségét; a nap, hold és csillagok ékességét; a patakok folyását; a mezők gyümölcsét, virágát, álló fáit megtekintjük; úgy gondolkodjunk, hogy mindezek Isten szeretésére édesgetnek: mert kimutatják, mint szeretett Isten minket, kikért ezeket teremtette. Ha a föld gyümölcsével táplál; ha a levegőég szellőjével vidámít; ha a víz nedvesít és szép halakkal bévesít; ha a tűz világosít és melegít: köszönjük az Isten szerelmének, melyből ezek származnak, hogy minket Isten szerelmére indítsanak.
Keresztyének! Ne legyünk olyanok Istenünkhöz, mint a Corintus várasiak Szent Pálhoz; kikrűl azt írja, hogy mennél inkább szereti őket, annál inkább nem szeretik őtet: hanem amely Isten ily felségesen és bévségesen szeretett minket, szeressük azt magáért; szeressük mindenekfelett; szeressük teljes lélekbűl, értelembűl, tehetségbűl. És meggondolván, hogy csak azokra terjed az Isten kegyelme, akik őtet szeretik: eszünkben forogjon az átok, mellyel a szentlélek kárhoztatja, valakiben szeretet nincsen: Aki ilyen felséges jóvoltáért, ilyen csudálatos szeretetiért, ennyi jótéteményiért nem szereti az Úr Krisztust, átok légyen az Úr eljövetelekor. Mely átoktúl oltalmazzon mindnyájunkat a nagy Isten. Ámen.