Magyar népdalok

Népdalantológiánk első kiadásának megjelenésekor kilenc éve volt annak, hogy munkatársaimmal együtt közreadtam a Magyar népmesék három kötetét, s hosszú évek elteltével, 1968-ban követte ezt a Magyar népballadák kötete. Sorozatunkat most zárja le a harmadik rész, amelynek anyagát a magyar népdal tíz- és tízezernyi szövegváltozata közül válogattuk Katona Imrével együtt. E második, bővített kiadásunkban szám szerint valami kétezernégyszáz szöveget adunk közre. Arra törekedtünk, hogy a magyar népdal szövegeit belső természetük: mondandójuk és szerkezetük szerint rendezzük műfaji csoportokba. Tudjuk, hogy ezek a műfaji csoportok nem jelentenek szilárd, elválasztó keretet, még arra is tudunk példát, hogy egyetlen dalstrófa hogyan rokonítható akár prózai epikus történettel. A lírai népdalok tartalmi szempontból csak úgy rendezhetők, ha mindegyre egymáshoz viszonyítjuk őket, hiszen ezek a szövegek annyi formulás, formai kapcsolatot mutatnak egymással, annyira nyitottak a többi népdal felé, hogy egy-egy népdal szinte mindig csak egy sor tagjaként, egy-egy szövegbokor részeként fogható fel. Egy-egy műfaji körön belül nemegyszer úgy tetszik, ha a rokon szövegeket egymás mellé helyezzük, mintha egyikük szervesen nőne a másikból; így olyan változatsorokat kapunk, amelyek mintha elválaszthatatlan rokonok volnának, s amelyeknek csak önmagukban, a többi közül kiemelve van egyéni jellegük. A népdal építkezésének módszereiből következik ez, s reméljük, hogy a válogatás és a műfaji csoportosítás, az anyagnak az egy-egy műfajon belüli elrendezése segít abban, hogy a népdalra vonatkozó szövegvizsgálatok végre tudományos szinten elkezdődjenek. A régi, klasszikus tanulmányok óta ugyanis – már Kodály felpanaszolta – szinte senki sem foglalkozott a népdal szövegeinek kínálkozó tanulságaival.

A népmese, a ballada, a népdal köteteivel háromrészes válogatásunkat befejeztük. Tudjuk, a sorozat nem teljes, nem adja a magyar paraszti szóhagyomány gazdag anyagát (a munkásfolklór külön téma, bár elválaszthatatlanul kapcsolódik a parasztság alkotásaihoz, mint itt közreadott bányászdalaink is bizonyítják). Akár közmondásainknak (mostanában, tudós műszóval inkább proverbium-nak mondják mindenütt) is szentelhetnénk egy önálló kötetet; még történeti példánk is van erre: Erdélyi János a Népdalok és mondák három kötete után, 1851-ben külön kötetet szentelt közmondásainknak. Dömötör Tekla kitűnő dolgozatai óta tudjuk, hogy dramatikus népi játékainkat, dramatikus népszokásainkat is érdemes gyűjteményes kötetekbe foglalni: az európai és benne a magyar összehasonlító kutatás megannyi értéket találhat. Befejezett is, nyitott is sorozatunk ezekkel a megjelent kötetekkel – a néhány legfőbb népköltészeti-műfaji csoport anyaga együtt van. Még azt is hozzátehetném – kérkedés nélkül –, hogy az ilyen típusú gyűjtemények közül ezek a kötetek a leggazdagabbak: a gyűjtés teljes anyagából válogattunk, igyekeztünk az ítéletünk szerint legépebb, legszebb változatokat felmutatni, s arra is törekedtünk, hogy az eddig ismeretlen, kéziratos, archivális anyagban rejtező szép típusokat, változatokat is bemutassuk. Arra is törekedtünk, hogy a magyar nép költészeti alkotásainak bemutatása egyben a történelmi, földrajzi, etnikai kapcsolatok teljességét is adja. Az egész magyar nép és az egész magyar népköltészet szól hozzánk e kötetekből; tudjuk, együtt egész Európával, Eurázsiával. Bevezetőmben egy régibb tanulmányom gondolatmenetét követem; anyagát kibővítettem, korrigáltam, mégis megvallom: a magyar népdal szövegei-nek történetét, műfaji összefüggéseit, alkotásmódját és esztétikáját csak ezután írhatni meg. Számos kérdésre csak most keressük a feleletet, számos kérdést még föl sem tettünk magunknak. Vázlatunk nem is tart többre igényt: előhang a magyar népdal szövegeinek valóságos és teljes fölfedezéséhez. Sok abbamaradt kezdemény, sok szép kísérlet után igazán itt az ideje ennek a fölfedezésnek, kínál annyi szépséget, gazdagságot, mint a népi dallamok, a népmesék, balladák világa.

2

A Ráth Mátyás által szerkesztett pozsonyi Magyar Hírmondó 1782. évi januári számában a következőket olvashatta az érdeklődő hazafi vagy honleány:

Tudva vagyon, minémü nagy szorgalmatossággal gyüjtögetik az Anglusok és a Francziák, nem tsak az önnön magok eleiknek régi verseiket s énekjeiket, hanem a távoly lakozó népekéit is. Az Olaszoknak hasonló igyekezetek sem kevésbé esméretes. Hát a Németeket avagy szükség-e előhoznom? holott mindenek, valakik ezeknek nevezetesebb könyveiket olvasták, gyakorta észrevehették, minémü nagy betsbenn légyenek nálok a régi Német históriás, mesés s több afféle énekek. Ki nem tudja, mint kapnak ők a köz népnek szájában forogni szokott régi versekenn, mellyeknek Volkslieder a nevezetek. Ezeket pedig, leginkább attól az időtől fogva kezdették előkeresni s hasznosra fordítani, miólta az ő saját nyelvekét, s azonn az ékes tudományokat láttatoson gyakorolják.

Így kezdődik a nemzeti nyelv, a régi irodalmi alkotások dicséretével egybefogva a magyar népköltészet gyűjtésére buzdító, első országos fölhívás. Néhány, több-kevesebb tudatosságra valló előzmény, mintegy öntudatlan gyűjtögetés, kéziratos gyűjtemények rovogatása után ez a fölhívás a nemzeti nyelv kutatását, a nemzeti irodalmat és a nép költészetét egymástól elválaszthatatlan egységnek tekinti. Nagynevű nyelvtudósunké, Révai Miklósé az érdem: Bécsben élt, s ott figyelte a népköltészet fölfedezésének nyugat-európai mozzanatait. Révai terve egy nagy magyar költészeti gyűjtemény volt, amelyben a régi költői alkotások, énekes kézirati gyűjtemények anyaga és a különféle tájszólások sajátos vonásait megőrző népköltészet együtt van jelen, s e gyűjtemény a magyar nyelv tanulmányozásának is jó eszköze lenne. Ráth pártolja ezt a fölhívást, s utal a népköltészet európai fölfedezésére, gyűjtésre buzdít. Nemcsak azt írja meg, hogy „az érdemes Hazafi Bétsbenn” Matthias Andreas Schmidt tipográfus címére az öreg Fleschmarkte Nro 703-ba kéri a küldeményt, a Kullmayer Házba, hanem arra is buzdít, hogy a beküldött versek közé mocskos és fertelmes ne kerüljön, de a szerelmesekből, ami szép, csak bátran küldjék – és tréfás, enyelgő verseket is. Majd később, egy újabb levélben (1782:267) Gyulai Ferenc seregében vitézkedő Csizit kapitány urat is megdicséri, hogy Gálics országból ajánlott küldeményeket, s azt is kéri a nehézkesebbektől, hogy ne Bécsbe, hanem hozzá, Pozsonyba a Magyar Hírmondó-hoz küldjék gyűjteményeiket.

S mi volt az előzmény? A teljességgel öntudatlan vagy önkéntelen gyűjtés, amilyen az első virágénekünk néhány sorát maga elé dúdoló városi tisztviselő jegyezgetése volt; s nemcsak ő dúdolgatott népdalt: II. Rákóczi Ferenc is úgy szabadult bécsújhelyi börtönéből, hogy lován részegnek tettetvén magát, népdalokat énekelgetett rekedtes hangon, botladozva; íme, megmentői közé nemcsak Lehmann kapitány, a magyar népdal is odakívánkozik. A XVI. századtól egészen a XIX. századig áthúzódó kéziratos gyűjtemények sokasága is őrzi a népdalt. Ezekben a gyűjteményekben Venusok, Dianák emlegetése mellett, a bordalok evoéi, a kántori búcsúztatók merev, kopogó rímei között, ismert és ismeretlen költői szerzések másolatai mellett feltűnik a népdal, legalább egy-egy fordulata, vándorló szakasza, egy-egy ismerős hasonlata is. Deákok, Európát járt és a népet, irodalmat szerető deákok, iskolamesterek, kántorok, kisnemesek, pataki, pápai, debreceni kollégiumok növendékei jegyezgették, néha még előkelőbb nemes úrfiak és kisasszonyok is, érzelmes polgárleányok és mord öregek. Énekeskönyvek, naplójegyzetek, siratók, tudományos próbálkozások, emléklapok és hivatalos irományok közt így búvik meg a népdal hangja, a meseszó és a közmondás bölcsessége, a népi szólás sok ízes fordulata. Hiszen az öntudatlan megőrzés megannyi jelét szinte figyelembe sem vettük: 1505-ből való körmöcbányai táncszó népi verselésünkhöz is tartozik, s a virágénekmondó kolozsvári leányzó 1585-ös pajzán históriája éppoly kedves emlékünk, amilyen elképesztők a Heltai Gáspártól, Melius Juhász Pétertől Pázmány Péterig terjedő elátkozó ítéletek a fajtalan szereleménekekről, virágénekekről. Mert bizony ezeket a dalokat az akkori gyónási formuláré szerint még hallgatni is bűn volt, nemhogy énekelni, s az csak külön mulatság, hogy Bornemisza Péter egyik prédikációs kötetében, ahol is a fajtalan énekek ellen emeli föl szavát – ahogy Esze Tamás írta –, egy csintalan kéz épp ide jegyzé le Karasz Maris virágénekét. Pedig nékünk még az a páduai szerelmi ének tanúsága is fontos, amit latin tolmácsolás alapján magyar diáktársától jegyzett föl egy olasz tanár. Ezek a virágénekek – gyökerezhettek az európai gótika stílusrendjében, jelképrendszerében –, mégis elválaszthatatlan, belső rokonságot mutatnak a kialakuló magyar népdal hasonlataival, képeivel.

Révai Miklós fölhívása és Ráth figyelmeztetése az első határozott jele a nagy változásnak. Ekkor már Faludi a magyar népdal ritmusaival gazdagítja versformáit, közmondásokat gyűjtöget, ha nem is oly bőséggel, mint a szegedi Dugonics András, aki vásári szekérrudakon üldögélve két kötetre valót is jegyzett e népi közmondásokból, s megtoldotta őket irodalmi gyűjtemények anyagával, s magyarázatai közé népmesék foglalatát, a helyi anekdotákat is beleszőtte. Regényeinek lapjairól a Szeged vidéki ö-ző beszéd szól felénk, s legkedveltebb regényének, az Etelká-nak hősnője is népmeséket hallgat Budán, máskor meg a pünkösdölő játékát, pergő táncát és rímeit figyeli ablakából, udvari kisasszonyai között. Ekkor már lezajlottak az első nagy viták a műfordítás kérdésében, a rabi, szolgai vagy a szabadabb, a magyar nyelvre jobban ügyelő fordítás kérdésében, ami lényegében szintén a nemzeti nyelv és irodalom kérdéseit igyekezett győzelemre vinni, s elhangzottak az első jelentősebb megnyilatkozások a magyar nép nyelvének, vagyis nemzeti nyelvünknek az irodalomban, tudományban való uralkodóvá tételére. Nem véletlen, hogy ezekben az években jelenik meg, 1784-ben Tessedik Sámuelnek nevezetes munkája, a magyar paraszt állapotáról s arról, hogy milyen is lehetne a magyar jobbágy sorsa a jól rendezett falvakban. Ekkor már a magyar felvilágosult racionalizmusnak nem is egy írása leplezi le a feudális társadalomszerkezet, a magyar gyarmati elnyomottság belső ellentéteit, s egyre többször esik szó a szerencsétlen jobbágyi népről is.

Érdemes egy pillanatra elidőznünk a magyar népköltészet tudatos fölfedezésének ez első jelentős pillanatainál, noha célunk sokkal szerényebb annál, semhogy társadalomtörténeti fejtegetésekbe bocsátkoznánk. (Bevezetőnk csupán a magyar népköltészet fölfedezésének, tudományos föltárásának legfőbb eseményeire, a magyar népköltészet néhány jellemző vonására, a népköltészet és az irodalom kölcsönös kapcsolatának egy-két kérdésére kíván feleletet adni.) Ugyanis a magyar népköltészet fölfedezését, gazdag kincseinek föltárását eléggé egyoldalúan csupán a népköltészet európai fölfedezésének legfőbb eseményeihez szoktuk volt hozzákapcsolni, Rousseau természet- és társadalomfilozófiájához, Percy balladafeltárásaihoz és Herder elméleti munkáihoz, népköltészeti kiadványaihoz. E fölfogás szerint akarva-akaratlan is úgy rémlett, mintha a magyar nép és benne a magyar népköltészet fölfedezése a magyar történelmi valóságtól, a feudális magyar társadalom belső ellentéteitől, válságaitól függetlenül, mintegy valamilyen általános európai ízléshullámtól, divattól eredett volna. Természetesen, erről ilyen módon szó sincs, ha Ráth és Révai nyomban az első fölhívás alkalmával hivatkoznak is az európai példákra. Maguk ezek az európai példák is igen különböző jellegűek voltak, hiszen Rousseau filozófiai fölfogásában bőven találunk olyan ideológiai állásfoglalásra, amelynek az irracionalista filozófiában hosszú története lesz még, s nyilván tükrözi Rousseau társadalmi helyzetének és állásfoglalásának ellentmondásait. Percy pedig balladáihoz írt előszavában egyenesen az angliai kapitalizálódással állítja szembe – mint a dicső lovagi múlt emlékeit – a közreadott balladákat, epikus énekeket; álláspontja tehát aligha nevezhető haladónak, ha értékes népköltészeti kiadványára hálával gondolhat is a tudomány és az irodalom. Herder fölfogásában sok az őszinte, haladó elem, a népköltészet felé fordulását nagyban meghatározta az elnyomott kis lett nép iránti rokonszenve, romantikus szabadságkultusza és az emberiség egyetemes haladásába vetett bizalma. Mégis, később Herder elméleti írásaiból éppúgy merítettek azok, akik a nép teremtő erejére, a névtelen alkotó közösség létére kerestek bizonyítékokat, mint azok, akik a történetietlen, örök, a nemzet egészét egyedül kifejező paraszti népköltészet romantikus álláspontját hirdették. Tehát már maguk a különféle európai divatok – a primitív és a paraszti költészet fölfedezésében – sok ellentmondást tartalmaztak, más és más történelmi és társadalmi előzmény hatására alakultak ki. A magyar népköltészet fölfedezésére és méltatására való hatásuk is igen különböző, sokszor csak külsőséges és látszólagos. Csupán Herder és Goethe hatását tekinthetjük mélyebbnek, elsősorban Erdélyi Jánosra és Krízára.

A magyar népköltészet fölfedezése, a tudatos gyűjtésre való buzdítás elválaszthatatlanul kapcsolódik a magyar társadalom történetéhez, következménye a gyarmati függésben élő feudális magyar társadalom nemzeti önállóságra való törekvéseinek, a már megmutatkozó társadalmi reformtörekvéseknek, sőt a magban levő forradalmi mozgalmaknak (a magyar jakobinizmus ezekben az években kezd csírázni), s azt sem tagadhatjuk, hogy bizonyos jelenségei már ekkor is kapcsolódnak a reakciós törekvésekkel – éppúgy, mint a nemzeti nyelvért és irodalomért folyó harc. A nemzeti nyelv, a nemzeti irodalom megteremtése és a népköltészet fölfedezése következménye volt annak a harcnak, amely a magyar nemzeti önállóság, gazdasági függetlenség megteremtéséért folyt, következménye volt a feudalizmusból és a gyarmati elnyomásból egyként kibontakozni akaró nemzeti törekvéseknek, s ugyanakkor vissza is hatott ezekre a gazdasági, társadalmi, politikai törekvésekre, erősítette azokat. Éppen ezért népköltészetünk fölfedezése – már ebben az első pillanatban is – teli van ellentmondásos mozzanatokkal. A népköltészetet nemcsak a haladó erők kívánják fölhasználni, hanem azok is, amelyek a legélesebben elleneznek minden társadalmi reformot, a legkisebb lépést is előre. Sőt maguknak haladó gondolkodóinknak sem egységes a véleményük. Tessedik Sámuel, aki a paraszti élet sok társadalmi kérdését igen-igen élesen vetette föl, aki először hirdeti hazánkban, hogy a parasztságon belül osztályellentétek vannak, s a szegény jobbágyok mellett „vámpír és despota” zsírosparasztokról beszél, ugyanez a Tessedik nagyon keményen elítéli a paraszti kultúra minden megnyilvánulását, a kártevő hiedelmeket, babonás szokásokat éppúgy, mint a nép táncait, vidám ünnepeit, a pásztori meseszót. Mindez szerinte az elmaradott, írástudatlan jobbágyi múlt kárhozatos maradéka. Arra is hozhatnánk föl példákat, hogy a felvilágosult racionalizmus más magyar hívei mennyire érzéketlenül tekintettek a névtelen jobbágyi nemzedékek által teremtett és őrzött népi műveltség értékeire. Ugyanakkor a társadalmi haladást ellenző, a nemesi rangért esengő, Martinovicsékról csak gyűlölettel nyilatkozó Dugonics András szereti a népköltészetet, gyűjti néhány műfaját, Gvadányi pedig valósággal fegyverként szeretné fölhasználni a születő új ellen, s ízes nyelvén, a nép költészetén tanult fordulataival egyszerre száll szembe a kozmopolita idegenmajmolással is, a társadalmi haladással is. A példák még szaporíthatók a népköltészet fölhasználásának kérdésében éppúgy, mint a nemzeti nyelvért és irodalomért folyó harc ellentéteiben. Szinte jelképesnek is tekinthetjük, hogy Csokonai Tempefői (1793) című darabjában a Szuszmir meséjéért a kisebbik leány, Éva lelkesedik, nem pedig Tempefői barátja, a felvilágosult értelem híve, Rozália; ő csak megvetéssel tud szólani erről a meséről és általában a paraszti meseszóról. (Különben a népdalokat gyűjtő Csokonai fölfogásában is föllelhető ez az ellentmondásosság. Az anakreóni dalokra írt jegyzésében a többi közt ezeket írta: „…hallgassátok figyelemmel a daloló falusi leányt s a jámbor puttonost; akkor találtok rá az Árpád szerencsi táborára, akkor lelitek fel a nemzetnek ama mohos, de annál tiszteletesebb maradványit, amelyeket az olvasott és utazott uracskáknak társaságában haszontalan keresnétek.”) Hogy ezek az ellentmondások mind elválaszthatatlan következményei a magyar társadalomfejlődés e szakaszának, a főúri, nemesi és polgári küzdelmeinek, a jobbágyság mind nagyobb súllyal jelentkező problémáinak, a gyarmati elnyomás gazdasági, politikai és művelődési formáinak, azt már történettudományunk eddigi eredményei alapján is bízvást leszögezhetjük.

Mindezt azért kell bevezetőül nyomatékosan hangsúlyozni, már az első fölhívás és előzményei kapcsán, mert ez az ellentmondásosság, ez a kettősség a továbbiakban is kísérni fogja a magyar népköltészet föltárásának és értelmezésének történetét. A fővonal, a lényeges ebben a történelmi fejlődésben mindig a haladás szolgálata, a reformért, a nemzeti szabadságeszmékért és a társadalmi forradalomért való harc. A népköltészeti kutatás elfogultság nélkül, de elfogódott büszkeséggel hivatkozhatik arra, hogy legnagyobb kutatói Erdélyi Jánostól, Krízától kezdve Orbán Balázson, Benedek Eleken, Kálmány Lajoson, Katona Lajoson át egészen Bartók Béláig és Kodály Zoltánig a magyar dolgozó nép érdekeiért, haladásáért, fölszabadulásáért és fölemelkedéséért harcoltak, s ezért törekvéseik mindig is egybeestek a magyar politika leghaladóbb, legforradalmibb törekvéseivel, sokszor teljes tudatossággal, néha tétovázások közepette is, de ezt szolgálták. Ugyanakkor azonban nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy már az induláskor is jelentkezett olyan igény, amely a nép költészetét maradi célok szolgálatába igyekezett állítani. Mint le nem becsülhető veszély kísérik ezután a magyar folklorisztikát a haladásellenesség különféle formái: öncélú parasztromantika, a paraszti osztálytársadalom belső ellentéteinek elhallgatása, holmi paraszti idill rajza, a paraszti alkotások elválasztása az azokat létrehozó társadalomtól, a falu és város, a parasztság és munkásság ellentétes szembeállítása, az „örök”, „változatlan” népköltészet emlegetése stb., stb. Ha tudjuk, hogy a döntő, az értékes a magyar népköltészeti kutatásnak a haladás mellett való állásfoglalása volt, ha a lényeges a magyar népköltészet föltárása és gazdag szépségeinek gondos elemzése volt, nem feledkezhetünk meg erről a kettősségről sem, s amikor a magyar népköltészet föltárásának történetét áttekintjük, erre a kettősségre mindig figyelnünk kell, különben hamis képet rajzolnánk.

Térjünk vissza hát kiindulópontunkhoz. A magyar népköltészet fölfedezésének és föltárásának első korszaka – úgy is mondhatnók – a fölhívások kora volt. Egymást követik a fölszólítások a gyűjtésre, s közben kisebb-nagyobb nekilendüléssel egyre szélesebbé válik az országos gyűjtőmozgalom, hogy majd éppen a szabadságharc előtti évekre a maga első nagy eredményét, az Erdélyi János gondozta gyűjteményt megteremtse. Ebben az első korszakban talán az a legjellemzőbb vonás, hogy a népköltészeti gyűjtés egyáltalán nem valami elkülönült szakma ügye, hanem elválaszthatatlan az irodalmi és nyelvészeti kérdésektől, része a nemzeti műveltség megteremtésére törekvő irányzatoknak. Nem véletlen, hogy elsősorban maguk az írók, költők fordulnak érdeklődéssel a nép költészete felé. Virág Benedek még Kazinczy Ferenc érdeklődését is fölkelti a népdalok iránt, sőt levelezésük egynémely passzusából az is kiderül, hogy maga Kazinczy is gyűjthetett népdalokat. Csokonai Vitéz Mihály, Fazekas Mihály ilyen természetű érdeklődése ismeretes, s ezután egyre inkább része a népköltészettel való foglalkozás is íróink munkájának, a népi formák, hasonlatok, szerkezetek, helyzetképek fölhasználása, költészetükbe való beépítése mellett egyre többen foglalkoznak gyűjtéssel, érdekli őket a népdal, népmese, a népi tánc, a paraszti viselet. Íróinknak ez az érdeklődése átnyúlik majd a második korszakba is, hiszen Faludi, Csokonai gyűjtésétől kezdve fokozódik, aztán Berzsenyin keresztül egészen Petőfi, Arany János népdalgyűjtéséig; s Arany fia, Arany László a magyar népköltészeti kutatásnak is egyik legérdemesebb munkása lesz.

Eleinte úgy tetszett, hogy a népköltészet ügye megmarad az írók szűk körében, pedig Révai, Ráth fölhívása nem ezt akarta. Fölhívásuknak jó ideig semmi komoly eredménye nem volt, pedig Ráth megismételte azt 1801-ben, Sokféle című sorozata hetedik kötetében, még korholva is Révai Miklóst, aki ígéretét nem tölté be, „bár el ne felejtenők mi is mostaniakat, legalább a Köznép Énekeit egybeszedni, mellyek szintúgy régiek lesznek egykor”. 1811-ben aztán egy újabb fölhívás jelenik meg a Hazai és Külföldi Tudósítások-ban: Kultsár István adja közre egy hozzá beküldött népdal kapcsán. S ha fölhívása eleinte nem is talált nagyobb visszhangra olvasói körében, fáradozását nem hagyja abba, s 1817-ben a Hasznos Mulatságok-ban ismét sürgeti a „Nemzeti dallok” összegyűjtését. A nemzeti dalok sorába ő is, mint még Révaiék, beleértette a népdalokat, a régi történelmi énekeket, írók verseit, amelyeket nemzeti mértékre szereztek, egyaránt. Horváth János joggal tételezi föl a magyar irodalmi népiességről szóló úttörő művében, hogy a népdaloknak és a régi meg új irodalmi alkotásoknak ez az egybevonása rokon a herderi elvekkel. Ez igaz, de ma már ebben az összevonásban mi nem annyira a fogalmi zűrzavart látjuk csupán, hanem inkább azt az egységes szemléletmódot, amely a nép szóhagyományozó költészetét és az irodalmat nem szakítja két egymástól idegen tartományra. Igaz, adódtak fogalmi hibák, tévedések, sokszor napjainkig eredeti népdalnak tartottak műköltői alkotásokat, de ennek az első kornak – ma már világosabban látjuk – egyik nagy érdeme éppen az, hogy a nép költészetét a nemzeti irodalom szerves részének tekintette, semmivel sem tartotta alábbvalónak. Kultsár fölszólítására lassan-lassan meg is indul a népdaloknak, a népdalszerű költői utánzásoknak közlése különféle zsebkönyvekben, almanachokban, folyóiratokban. Kultsár 1818-ban már egyenesen a köznép dalairól beszél, s nem kis érdeme, hogy egyre inkább érzik a népdalok, a népköltészet önálló jelentőségét az egységes nemzeti irodalmon belül. Szó sincs még ekkor olyan szabatos meghatározásokról, mint majd egy évszázad multán Bartókék kutatásai után, csak arról beszélhetünk, hogy a népdal egyre kevésbé lesz puszta formai eszköz, díszítőelem, részlet vagy betét, egyre inkább kihallik tiszta hangja a különféle kézirati gyűjtésekből, elszórt közlésekből.

Természetesen, roppant lassú folyamat ez, ekkor még csak a kezdetén vagyunk. Pálóczi Horváth Ádám 1953-ig kéziratban lappangott híres énekgyűjteménye, az 1813-ban lezárt Ó és új, mintegy Ötödfél-száz Énekek… még nagyobb részében a kor nemesi, kollégiumi énekeit, politikai verseit, szatíráit, vaskos és vallásos énekeit tartalmazza, s kevés még benne a népdal, a népballada, de már szerepe nagy fontosságú itt is. Azok, akik a Tudományos Gyűjtemény-ben a népköltészettel, a népi műveltséggel foglalkoznak, már egyre jobban ügyelnek arra, hogy a paraszti dalokat ne keverjék össze a költők műveivel, népdalutánzásaival. Csak példaképp említem N. Apáthy Kiss Sámuelnek A Népdalokról írt dolgozatát. (Tud. Gy. 1828. IX. 93. skk.), amelyben elsőbben is a gyűjtés hiányát panaszolja, gyűjtésre buzdít, de a maga naivul formulázni próbáló módján a népdal vonásait akarja meghatározni, a népdalok fajtáiról szól, a népdalok terjesztőit, énekeseit említi, majd szól nem idetartozó témákról, a trubadúrköltészetről, a görög népdalról is. Rothkrepf Gábor a Tudományos Gyűjtemény következő évfolyamában már a magyar népzenéről, a nemzeti muzsikáról, néptáncainkról is ír, a lassú, szomorú és friss dalaink kérdéseiről vitázik, sőt a népdal terjedéséről, divatáról is vannak már megfigyelései: „…több esztendei figyelmezésem szerént azt vettem észre, hogy a köznép minden esztendőben, hihető a fonóházban vagy aratásnál, újat szokott szerezni, melly azután ugyanazon esztendőben különös kedvességgel ditsekszik a nép fiataljainak szájában. Ezen énekek valóságos fenntartói a nemzeti characternek, sőt a hazai történetnek is egyik kútfejei.” (Tud. Gy. 1829. II. 55.) Ugyanakkor a népdal hatása a magyar irodalomban is a külsőséges utánzástól formai, ritmikai ötletektől egyre mélyebbre mutat. Ha végigtekintenők a népdalnak irodalmunkban megmutatkozó jelentőségét, akkor azt látnánk – Faluditól Kisfaludy Károlyon át Petőfiig, Aranyig –, hogy a népdal hatására az irodalmi alkotásokban a mondanivaló egyre élesebb kifejezést kap, a társadalmi, majd – főként Petőfinél – politikai jellege lesz hangsúlyos, a belső formának lesz szerves része, levetkezi azokat a külsőségeket, cifraságokat, amelyek a Petőfi-utánzók korában ismét elöntik a magyar verset.

Kultsár agitációja már kezdette megteremteni a maga gyümölcseit. A népdalok kéziratos gyűjtései, a közlések szaporodnak, megindul az elméleti vita is, s megszületik Kölcsey Ferenc tanulmánya, a Nemzeti Hagyományok, amelyben kimondja a nagy jelentőségű tételt: „Úgy vélem, hogy a való nemzeti poesis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni; szükség tehát, hogy pórdalainkra ily czéllal vessünk tekintetet.” (Minden munkái, III. 37. 1886.) A nemzeti önállóságért, függetlenségért folyó harc eredményei, az ellentétek élesedése, a társadalmi erők közvetlenebb hatása tehát mind jobban kibontakozik a népköltészet föltárásának, fölhasználásának kérdéseiben is. A gyűjtőmunka kiszélesedésére jellemző, hogy már nemcsak hazánkban folyik a gyűjtés, hanem a húszas évek elején Bécsben Gaal György az ott állomásozó jászkun huszárok körében népmeséket gyűjt. S Rumy Károly György már nyolcvan magyar népdalt juttat el J. Bowring készülő magyar költészeti válogatása számára. A gyűjtemény 1830-ban meg is jelenik, s hatvannégy népdal fordítását közli (Poetry of the Magyars, London, 1830). Sajátos iróniája népköltészetünk történetének, hogy előbb jelent meg nagyobb gyűjteményben németül a magyar népmese és angolul a magyar népdal, mint idehaza magyarul. Pedig ekkor már valóban egyre szebb számmal gyűlik a magyar népköltészet anyaga, a kéziratos följegyzések mellett már a nyomtatott közlésekben is.

A magyar költészet fölfedezésének – mondhatjuk itt: diadalának – második s nagy korszakát szintén gyűjtési felhívások indítják el. Sajátságos fölhívások! Legutóbb Kodály Zoltán foglalkozott velük A Magyar Népzene Tára köteteinek bevezető tanulmányában. Az történt, hogy 1831-ben Esztergom, 1832-ben pedig Komárom vármegye fordult olyan feliratokkal a Magyar Tudományos Akadémiához, hogy a magyar nyelv nagyobb megkedveltetése végett a T. Társaság készíttessen népdalokat: Komárom megye már arra is gondol, hogy a népnyelv és a népdalok gyűjtésére vonatkozó fölhívásokat is meg kellene ismételni. Az Akadémia ekkor már túl van azon a fokon, hogy maga írasson népdalokat a nép számára, inkább e fölszólítások hatására ismét megindult országszerte a népköltési gyűjtés, s ha lassú, késlekedő módon is, ez az akadémiai munka vezetett el az első nagy gyűjteményünkhöz, az Erdélyi János által gondozott három kötet, a Népdalok és mondák (1846-1848) kiadásáig. 1833 novemberében már arról számol be az akadémiai nagygyűlés, hogy Vörösmarty Mihály és Schedel (a későbbi Toldy) Ferenc már tíz népköltési gyűjtést átnézett, és néhány kötetet már „kiadásra is kijeleltek”; 1837-ben új határozat születik, s a tagok figyelmét ismét fölhívja a gyűjtésre. Meg is indult az országos gyűjtés – változatlan egységben a nemzeti nyelv és irodalom kibontakozásának, majd diadalának egymást követő eseményeivel. Ezekben az években villant föl egy nagy lehetőség a magyar népzene gyűjtésére, Kodály sóvárogva idézi ezt a pillanatot a magvar népzenéről szóló klasszikus tanulmányában:

„Liszt Ferenc lehetett volna első népdalgyűjtőnk. 1838-ban írja: »Szándékom volt, hogy nekivágok Magyarország legpusztább vidékeinek, egyedül, gyalogszerrel, útizsákkal a hátamon. Semmi sem lett belőle.« Káprázatos elgondolni: hol tartanánk ma, ha ő elvégezhette volna azt a munkát, amelyet majdnem egy századdal később lehetett csak elvégezni.”

Különben hadd jegyezzük meg, hogy Fogarasi János, a szótárszerkesztő már 1844-ben fölhívja a Kisfaludy Társaság figyelmét arra, hogy a népdalok szövege mellett azok dallamaira is figyelmet kell fordítanunk. Az Erdélyihez jutott gyűjtés anyagának elemzése révén mutatta fel a népi dallamok gyűjtésének első, e korbeli eredményeit épp Kodály Zoltán, aki Arany János későbbi népdalgyűjtésének anyagát is oly szép kiadásban gondozta.

A szabadságharcot megelőző években ez a munka szerves része volt azoknak az eszmei, politikai harcoknak, amelyek 1848 nagy nemzeti szabadságküzdelméhez vezettek. A bukás és elnyomatás keserű évei alatt, az első évek dermedt némasága után a népköltészet anyagának föltárása is segített, irodalmunkkal együtt, a nemzeti öntudatot ébren tartani, egyre magosabb lángra szítani. Ez a néhány évtized – amelynek határjelzői az Erdélyi kiadta kötetek és Kríza Vadrózsák-ja (1863) és a Vadrózsák körül kialakult vita évei – ez a néhány évtized a magyar népköltészet fölfedezésének és politikai jelentőségének diadalmas korszaka.

Miért tekinthetjük, bizonyos árnyoldalai ellenére is diadalmasnak ezt a korszakot? Elsősorban azért, mert e korszak mélyen átértette, hogy feladata nem csupán valami önmagáért való tudományos vagy irodalmi cél, amihez csak a hozzáértő keveseknek van köze. Akik a népdalokat gyűjtögették, kis gyűjteményeiket az Akadémiához eljuttatták, több-kevesebb tudatossággal mind azért dolgoztak, hogy beteljesítsék azt, amiről Petőfi Sándor olyan példamutató világossággal írt Arany Jánoshoz intézett híres első levelében, 1847 február 4-én:

Hiába, a népköltészet az igazi költészet. Legyünk rajta, hogy ezt tegyük uralkodóvá! Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föladata, ezt kivívni célja minden nemes kebelnek, ki megsokalta már látni, mint mártírkodnak milliók, hogy egypár ezren henyélhessenek és élvezzenek.

Ha nem is ezzel a biztonsággal és élességgel, de ugyancsak 1847-ben Erdélyi János a magyar népköltészetről írott tanulmányában ugyanezt a gondolatot fejti ki:

Mikor az iskolátlan népet költészet után becsüljük, annyit tesz, hogy polgárilag is fogjuk, mert a kettő együtt jár…

(Népdalok és mondák, 1847. II. 392.)

Ami még az első korszakban nem volt határozott, éles világosságú politikai cél, itt már tiszta összefüggéseiben és kérlelhetetlen következetességgel megvalósul. Nem véletlen, hogy azok, akik Petőfi költészete és egyben a népköltészeti modor ellen fordultak, ellene voltak minden haladásnak, akár a nemzeti függetlenség, akár a társadalmi fölszabadulás kérdésére vonatkozzék is. A népköltészet jeles gyűjtői pedig a demokratikus mozgalmak plebejus oldalán állottak. Ide tartozott a maga csöndes, szemlélődő természete ellenére Erdélyi János és a szerény, szelíd Kríza János is. Erdélyi János útirajzaiból, levelezéséből egyre világosabban kibontakozik politikai radikalizmusa, plebejus állhatatossága, a jobbágyi sorban szenvedő népért akarja áldozni életét, s európai útján éles szemmel figyeli az ébredő szociális mozgalmakat, megdöbbentő rajzát adja a nép nyomorának, figyeli a felvilágosodás, a demokratizmus minden egyes jelét. Kriza pedig saját verseiben, már Petőfi előtt, bátor iróniával lép föl a nemesúr ellen, aki lovát, birkáit nemesíteni kész ugyan, de a jobbágyaival mit sem törődik; így ír:

Édes uram! lovaid s birkád nemesíted: okos vagy;

Pórfiut engem hát léssz nemesítni kegyes?

Másutt az úrbérről, a robotról, a jobbágyi kizsákmányolásról így:

Úrnak a pór nálunk már századok óta fizet bért,

Pórnak is, úr, illő, bért valahára fizess.

Verset ír az önkényuralom ellen, s székely költőtársaival együtt, hasonlatosan a magyarországi irodalom politikai és költészeti irányához, a népdal gazdag lehetőségeit beleépíti verseibe. Czuczor, Petőfi, Arany költészete mellett ez a kicsiny erdélyi iskola igen értékeset alkotott, elég kár, hogy annyira megfeledkeztünk róla.

Másrészt azért is nagy jelentőségű ez a korszak, mert a nagy gyűjtők, költők és tudósok munkája mellett ez alkalommal valóban sikerült országos méretűvé fejleszteni a népköltészeti gyűjtést. Társadalmi mozgalommá vált ez is, mint ahogy a magyar viselet, a nemzeti táncok divatja is politikai tetté vált, politikai tüntetés volt mindez az elnyomatás évei alatt is, ahogy Jókai regényeiből, visszaemlékezéseiből, a kor emlékirataiból, a hazánkba ellátogató külföldiek útleírásaiból tudjuk. Ha az Erdélyi János által kiadott népköltészeti anyag összetételét vizsgáljuk (az Akadémia a munka gondozását és a kiadást átengedte később a Kisfaludy Társaságnak), megállapítható, hogy milyen széles körű, demokratikus mozgalommá vált a népköltészet gyűjtése. A társadalmat megmozgatta az a gondolat, hogy a nemzeti nyelv ápolása, a nemzeti irodalom diadala kapcsolatban van az elnyomott jobbágyok által énekelt dalok, a népmesék, közmondások gyűjtésével, s hogy ez a munka végső soron összefügg magával a magyar nemzet létével és a társadalmi igazság kérdéseivel. Már Gaal Györgynek nehéz írású szegény katonák vonogatták a hazai népmesék mondatait a bécsi kaszárnya szobáiban, az Erdélyi szeme elé kerülő gyűjtemények között is találhatunk munkában elnehezedett kéz vezette sorokat, tanítók, papok gondos írását, „széplelkű honleányok” finom betűit. Mindenki, aki a haza és a haladás hívének érezte magát, ezt a gyűjtögetést nemzeti feladatnak tartotta. Talán ez a legnagyobb érdeme ennek a társadalmi gyűjtőmunkának. Kedves, szinte anekdotikus emlékét mutatta föl ennek a gyűjtési buzgalomnak K. Posonyi Erzsébet, Erdélyi kötetrendezői munkájáról szóló tanulmányában. Molnár József perkátai takácsmester egy ötstrófás vers kíséretében küldötte be gyűjtését, ígyen:

1844-ben

17. októberben

a csárdában öszve jöttünk többen

el kezdettem új nótám e képpen:

Ha bejöttünk ebben a csárdában,

ne legyünk ott igen nagy lármában,

inkább egyik a másikat értse,

jó baráttyát senki meg ne sértse.

A felsőbbség engem behívatott,

a többek köszt erre fel szóllított,

hogy vegyek fel annyi fárattságot,

irjak öszve menél több nótákot!

Minden ember hát értse és hallja,

hogy itt vagyunk mi annak a célja.

Nem más, hanem nótákatt diktálni,

és én rendre le fogom irkályni.

Hogy ne tudnánk régi nótát írnyi,

a kitt többször hallgatunk danulnyi.

Úgy csinályta ezt ki amint bírta

Perkátai Molnár Józseff írta.

Naiv lelkendezésében is szemléletes ez a versezet, s a felsőbbség emlegetése Gaal mesemondó huszárainak „alásan jelentem”-eit juttatja eszünkbe, ahogy azt a magyar népmesékről szóló kötetünkben megírtam.

Politikai tudatosságban, lelkességben a fölszabadulásunkig hozzá hasonló társadalmi mozgalomra, egységre a népköltészeti gyűjtésben nem is akadunk. Az Akadémiának kötelessége volna ezt a kézirati anyagot, amelynek Erdélyi János csak egy részét használta föl (és nem a mai tudomány követelményei szerint), egészében kiadni.

Kríza sem magánosan gyűjt: gyűjtőtársakat szervez, kiket leveleiben buzdít a mind pontosabb lejegyzésre, mert ő egy székely tájszót, egy jellemző hangot sem akar elveszíteni a népköltészet, a népnyelv kincsei közül. S azok, akik Kríza példáján nevelkedtek, később sem lettek hűtlenek a népköltészeti gyűjtéshez, érezték annak politikai, irodalmi fontosságát. Erdélyben Kríza buzdítására, kötetének hatására a későbbi években is mindegyre támadtak érdemes gyűjtők, a többi közt ezért gazdagabb szinte minden tájéknál az Erdélyből, Székelyföldről való gyűjtés. Kríza „vadrózsái”, a „szép kápóna virágok” hosszú évtizedek múltán is csábították a kutatókat. Benedek Elek meg is írja életrajzi emlékezéseiben, hogy az erdélyi kollégiumi ifjúság valósággal második bibliájának tartotta Kríza művét.

Végül e korszak gyűjtői teljes tudatában voltak annak is, említettük többször, hogy a népköltészet ügye elválaszthatatlan a nemzeti irodalomtól, a nemzeti kultúrától. Ez a fölfogás uralkodik Erdélyi Jánosnak a népköltészetről szóló tanulmányaiban, s a Népdalok és mondák második kötetében közreadott nagy tanulmánya először igyekszik rendszerezni a magyar népköltészet legfőbb vonásait, a népköltészetből kibontakozó magyar nemzeti jellem vonásait, meghatározza a népköltészet szépségének eszmei és formai tulajdonságait. Kríza nem írt népköltészeti tanulmányokat, de ő is tisztán látta a népköltészet és irodalom összefüggéseit, hiszen azért is ajánlja bevezető soraiban a maga „vadrózsáit” a magyar irodalom közös szent oltárára, hogy legyen az összes magyar népbeszéd, mintegy vadrózsatőke, amelybe oltani szokták a nemes rózsaágat, hogy annál nemesbé s erőteljesebbé tegyék… (Vadrózsák, 1863. VIII.)

Így emelkedett magosabb fokra az a kezdemény, amelyet Révaiék indítottak. Végül arra is utalnunk kell, hogy ezekben a gyűjteményekben szinte teljességgel megszólal a magyar népköltészet minden műfaja, a dramatikus játékok és szokások kivételével. Erdélyi köteteiben az ország csaknem minden tája és etnikai csoportja képviselve van, Kríza pedig a székely székek lehető teljes anyagát kívánta adni, a népköltészeti mellett még értékes nyelvjárási följegyzéseket is. Ez a két kiemelkedő gyűjtemény és a mellettük, példájukra meginduló gyűjtés az egész magyar népköltészet első összefoglalása volt.

Néhány szót kell azonban szólnunk az árnyoldalakról is. Igaz, nagy volt a lelkesedés, országossá vált a gyűjtési mozgalom, része volt irodalmunk klasszikus korszaka megteremtésében, mégsem beszélhetünk arról, hogy a népköltészeti kutatás támogatása valami fényes lett volna. Erdélyi János a Magyar közmondások könyve (1851) bevezető soraiban írja, hogy a Népdalok és mondák kötetei nem kaptak kritikai szót és bírálatot, s a teljes magányosság miatt panaszkodik. Kríza a Vadrózsák kiadására első gyűjtőívét 1842-ben adta közre, s Mikó Imre anyagi támogatásával is csak huszonegy év múlva jelenhetik meg műve, Kríza halála után pedig, a mecénási támogatás ellenére is, nagy adósság maradt a családra. A többi között ez volt az oka annak, hogy Kríza tervezett második kötete már meg sem jelenhetett, hanem egy részét később beolvasztották a Magyar Népköltési Gyűjtemény első és harmadik kötetébe. Mindez arra vall, hogy minden társadalmi érdeklődés, egyéni erőfeszítés, írók, tudósok egyetértő fáradozása ellenére sem válhatott hivatalosan is támogatott közüggyé a magyar nép költészetének vizsgálata, kiadása. Ez 1849 után végre is érthető – legalább részben érthető, ha mentséget nem is találunk rá. S hogy mily politikai funkciója volt a népdalnak, azt mi sem bizonyítja jobban, mint egy 1850-ből való népdalgyűjtési fölhívás, amint azt a szabadságharc népköltészetéről szóló tanulmányában Dégh Linda közli, s e lelkesítő felhívás ijedt, mentegetőző visszavonása:

A „Csokonai lapokban” népköltészetünkre nézve a következő érdekes fölhívás foglaltatik: Gyűjtsük a népdalokat! A forradalom vihara pusztítva vonult el határainkon. Amerre nézünk, ameddig látunk: előttünk és mögöttünk tar mezők kopárlanak. De van föld, melybe a múlt két év új magokat is hintett: van föld, mely a múlt két évben új virágokat is termett. E föld a népköltészet mezeje. Szedjük föl ennek virágait, mielőtt a feledés árnyékában végképp elhervadnának; kössünk belőlük koszorút, s tegyük le az emlékezet oltárára. Búját és örömét, érzelmeit és gondolatait dalban önti ki a nép. S hogy a forradalom alatt öröm és bú, gondolatok és érzelmek rendkívüliek valának a népben – tehát az idők színében öltözött dalaik is –, szokatlan jelenet a népköltészet világában: nem szükséges mondanom. Gyűjtsük össze e dalokat: e gyűjtemény nevezetes mellékdarabjai leend korunk históriájának. E népdalok – a nép életének mutatótáblája. S ezért a statusférfira nézve úgy, mint a nagy közönség előtt, egyaránt érdemesek. Ez okból… szabad tán előre is remélnem, hagy a nemzet, mely a Kisfaludy Társaság által kiadott ilynemű köteteket nemzeti kincs gyanánt s oly szíves részvéttel fogadta: a mi fáradságunkat sem méltánylandja kevésbé. Tisztelettel kérem föl azért mindazon hazafiakat, kiket ez ügy érdekel, kik e célra közmunkálni méltó fáradságnak tartják, legyenek szívesek alólírtnak segédkezet nyújtani, a forradalom alatt különböző vidékeken közajkon forgott népdalok (ide-értve a tábori és csatadalokat is) összegyűjtésében. A küldemények keresztkötés alatt ‚Apafi’ fölirattal Gyulára címzendők. A t. gyűjtők neveit köszönettel adom át a közönség tudomásának. – Meg kell jegyeznem, hogy én a gyűjtéssel már eddigelé is foglalkoztam, s e dalokban semmi olyast, miben a mostani felsőbbség megbotránykozhatik, nem találtam: azért nem tarthatni tőle, hogy munkálkodásunk elé, ez oldalról akadály gördíttessék. Tehát – csak gyűjtsük a népdalokat!… Apafi.

S aztán a dadogás:

A népdalok ügyében. Sietek értesíteni azon t. hazafiakat, kik e lapokban közölt felhívásom következtében ott érintett vállalatom elősegélésére közremunkálni szándékoztak volna, miszerint: – a forradalmi népdalok összegyűjtése iránti szándékom a magas kormány által rosszaltatott; annálfogva az illető katonai parancsnokság rendelete folytán vállalatom betiltatott, s az eddig hozzám beküldött népdalok, hatóságilag lefoglaltattak. Távolról sem akarván a magas kormány nézeteivel összeütközésbe jőni, kérem t. gyűjtőket, hogy ama népdalok összeszedésével hagyjanak föl; mivel ha ezentúl is érkeznének hozzám ilynemű küldemények: én azokat a törvényes felsőbbség kezeihez lennék kénytelen átszolgáltatni. Kelt Gyulán, sept. 22. 1851. Apafi. (Magyar Hírlap 1850. 1203. lap.)

A népdal politikai-nemzeti funkciója világos volt a Haynau-Bach-kamarilla előtt is, a magyar közgondolkodás előtt is.

E korszak gyűjteményeinek árnyoldalai közé tartozik egyrészt éppen az, amit érdeméül is elmondottunk. A nemzeti irodalommal való összeforrottsága amennyire érdeme e korszak népköltészeti fölfogásának, ugyanakkor bizonyos veszélyeket is rejtett magában. S nem puszta akadékoskodás ez. Már Horváth János s mások is kifejtették, hogy épp a népköltészet igazi természetét volt nehéz megértenünk, ezt a névtelenségben, az alkotó közösségben és csupán a szóhagyományon keresztül csiszolódó költészetet. Ez a szóhagyományozó népköltészet a maga törvényei szerint alakul, változik, de az első gyűjtők nemegyszer úgy érezték, éppen mert az irodalom szerves részének tekintették, hogy változtatni, csiszolgatni nékik is éppúgy joguk, mint a névtelen népköltőknek. A kutatás kiderítette, Kodály is fölpanaszolta egyik tanulmányában, hogy nagy gyűjtőnk, Erdélyi János nemegyszer mily önkényesen változtatott, hogy rakosgatta össze a különböző vidékekről, különböző versekből való strófákat együvé. Hogy keveredtek ezekben a gyűjteményekben eleinte kevesebb gonddal, majd Krízánál már határozott elkülönítéssel az íróktól és a névtelen népi alkotóktól való költemények, századok csiszolta, közösségivé vált népdalok. Egész Európában divat volt akkoriban a nép költészeti alkotásain „szépítgetni”. Még tán viszonylag nálunk ártott legkevesebbet ez az önkényesség, de tudnunk kell, hogy a régibb gyűjteményeink szövegein nemegyszer a gyűjtő, a beküldő javítgató kézjegye is rajta van.

A második korszakban zajlik le a Vadrózsa-pör is, amelyről részletesen beszámoltam a magyar népballadáról szóló kötetünkben. Viszont e korszak idején írja Arany László is nevezetes népköltészeti tanulmányait, mint a Magyar népmeséinkről (1867) szóló és a különösen fontos A magyar politikai költészetről (1873) című tanulmányait. Ez utóbbinak jelentőségét az is növeli, hogy a történelmi és politikai népköltészetre ez a tanulmány minden eddiginél nyomatékosabban hívja föl a figyelmet, s alapja lesz Kálmány Lajos későbbi kutatásainak, de akár a mi legújabb történelmi és politikai népköltészeti vizsgálódásainknak is.

A kiegyezés utáni Magyarországon az első világháborúig, illetőleg a két világháború közötti időszakig két, egymással összefüggő korszakot különböztethetünk meg. (E két korszak némely jelenségei, eredményei átnyúlnak a két világháború közé is – a merev korszakelhatárolás lehetetlen.) Az első korszak a kiegyezéskori időszak, egészen a századfordulóig, a korrupt megbékélésnek, a kapitalizmus teremtette látszólagos jólétnek a korszaka. Az előbbitől elválaszthatatlan, de bizonyos jelenségeiben mégis új szakasz a század kezdetétől, Vikár, Kodály, Bartók föllépésétől egészen az első világháború kitöréséig tart. A kapitalizmus és benne a magyar parasztság válsága egyre jobban kibontakozik, ugyanakkor ez a korszak jelenti a népköltészet tudományos vizsgálatának igazi kezdetét. A népköltészeti gyűjtés és kiadás ügye elválik a nagy nemzeti mozgalmaktól, elveszti a nemzeti irodalommal való szorosabb kapcsolatát, ha a petőfieskedők rigmusaiban látszólag továbbra is jelen van. Ha eleintén még írók bábáskodnak is a népköltészet ügyében, mint Gyulai Pál, Arany László, majd később Vargha Gyula, s ha később is, a fiatal Móricz Zsigmond több népköltészeti gyűjtőutat tesz meg, s vallomásai szerint ezeknek az utaknak nagy jelentőségük volt egész írói munkássága során, s kötetet is tervezett a Magyar Népköltési Gyűjtemény számára, mégis ezek a feladatok egyre inkább a szakemberek kezére kerülnek. Van ebben jó is, rossz is. A jó: a szabatosabb gyűjtés, a tudományos kutatói módszerek kialakulása, egy fiatal tudomány, a folklór megteremtése, a magyar népköltészet minden eddiginél teljesebb föltárása. Még mielőtt a Magyar Néprajzi Társaság megalakult volna (1889), a többi közt Jókai Mór támogatásával, már 1872-ben megindult a Magyar Népköltési Gyűjtemény, hogy 1924-ig tizennégy kötetben tárja az ország elé népköltészetünk alkotásait. Emellett folyóiratok (Magyar Nyelvőr, Ethnographia stb.) közlik népdalainkat, meséinket, a szólásokat és betlehemes játékainkat. Munkába kezdenek olyan nagy gyűjtők, mint Kálmány Lajos, Vikár Béla, és olyan tudós kutatója akad a magyar néprajznak, mint Katona Lajos, aki az európai tudományos kutatás új nagy módszeralkotóinak válik egyik első jelentős alakjává. Azt is hangsúlyozhatjuk, hogy ezek a kutatók a haladás hívei, az elnyomott nép harcosai voltak. Különösen elmondhatjuk ezt Kálmány Lajosról, aki a kisemmizett agrárproletariátusért fölöttes hatóságaival is szembeszáll, aki szemébe vágja az uralkodó osztálynak, hogy a magyar parasztság pusztulásának a nagybirtokok az okozói, s nyíltan kimondja, hogy a sztrájkoló parasztoknak és szocialista agitátoraiknak van igazuk, nem pedig a csendőrszuronyokra támaszkodó erőszaknak. Kálmány meglátja a jelentőségét az 1917-es nagy októberi forradalomnak is. Élete végső megtorpanása ellenére ugyanilyen szellemű volt a nagy kutató, Katona Lajos is, aki 1886-ban verset ír „a párizsi commune lázadás 15. évfordulójára és a belga munkászavargás kitörése alkalmából”; versének befejező sorai:

Kaszát, pörölyt, üszköt ragadj –

S míg, porba nem omlik a zsarnok vára,

Rombolj, követ kövön ne hagyj!

Hajrá! Irtó csatára!…

E korszak jelentősebb gyűjtői, kutató tudósai átérezték a magyar nép roppant szenvedését, megértették a kor nagy haladó eszméit, kibontakozó forradalmi mozgalmait. Nem kétséges előttünk, hogy ez is egyik tényezője volt annak, hogy életüket a dolgozó nép alkotó művészetének szentelték. Kálmány Lajos hét kötetben adta ki a szegedi, Szeged környéki s a Szegedről kirajzott telepes szegényparasztság népköltészeti alkotásait. Azóta több kötetre való kéziratos anyagát rendeztük. Kálmány munkássága az első világháborúval záródó korszak egyik legjelentősebb népköltészeti gyűjteményét teremti meg. Egyetlen etnikai csoport, a szegedi, a Szegedről elszármazott nép költői alkotásait kutatja, minden részletre kiterjedő alapossággal. Néki is vannak gyűjtőtársai, paraszti gyűjtők is, amellett szinte egész élete a parasztság körében telik el: nem a „vasárnapi” gyűjtők közé tartozott, s a népköltészetet mindig a paraszti élet egészének összefüggéseiben látta. E korban azok közé a kivételes kutatók közé tartozik, akik nem választják el a parasztság írástudatlan, századok megszentelte műveltségét a nehéz paraszti élettől.

Ne higgyük, hogy csak egy kiemelkedő gyűjtő akadt ebben a korszakban. A tudományos népköltészeti gyűjtés megalapozásának a korszaka ez, a kiemelkedő gyűjtők egész sorát ismerjük, s ebben az időszakban indul el majd minden modern gyűjtési kezdemény. Ekkor gyűjt Benedek Elek, aki nemcsak a népmesék átírója volt, az egyik legnagyobb ifjúsági írónk, hanem gyűjtőnek is derék a hetvenes-nyolcvanas években.

Még Benedek előtt gyűjt Erdélyben Orbán Balázs, akinek Erdélyről szóló leírásai Jókait is megihlették, s akinek, sajnos, sok értékes népköltési gyűjtése máig sem került elő. A gyűjtők közt van Sebestyén Gyula, aki a többi közt a magyar regösének akkoriban szinte páratlan teljességű anyagát gyűjtötte össze, s gazdag dunántúli gyűjtést is köszönhetünk néki.

Ebben a korszakban bontakozik ki Vikár Bélának, a Kalevala kiváló fordítójának, néprajzi pályafutása is. Bizonyos előzmények után ő az, aki fonográffal az egész magyarság körében végez népzenei gyűjtést, Moldvában éppúgy, mint Nyitrában, Mezőkövesden is, dunántúli kis falucskákban, főként Somogy megyében. Az elsők között volt a világon – ha nem a legelső – a fonográfnak népköltészeti felhasználásában, s ezzel előfutára volt Bartókéknak, s nagy érdeme van abban, hogy a magyar népi dallamok tudományos hitelű föltárása megkezdődhetett. Vikár gyűjtése nem jelentéktelen részét teszi népi dallamaink tudományosan megőrzött törzsanyagának, s ugyancsak jelentősek szövegföljegyzései. Több kötetre rúgnak eddig kiadatlan népköltészeti kéziratai. Gondolnunk kell arra, hogy ez az érték is mielőbb közkinccsé válhasson.

Az első világháború kitörése előtt már jeles dallamgyűjtő munkát végzett Seprődi János, akinek több érdemes elméleti általánosítást és megfigyelést is köszönhetünk. Seprődi munkásságát sem méltattuk eddig érdeme szerint. Úttörő kezdeménye volt az is, hogy egyetlen falu, Kibéd népdalanyagának teljes összegyűjtésére és értelmezésére vállalkozott. De nemcsak ebben volt előfutára mai gyűjtőinknek, a népdal, a dallam variálódásának sok elméleti kérdését ő vetette föl legelőbb, s egy kemény, szigorú tanulmányában elsőnek tárta föl népköltési gyűjteményeink elvi és gyakorlati hibáit (az Erdélyi Múzeum 1915. évi kötetében), s ő mutat rá Szénffy Gusztáv al-dunai gyűjtésének, a kelet-európai népköltészeti anyag ez értékes útmutató gyűjteményének tragikus pusztulására – Akadémiánk akkori megbocsáthatatlan hibájából.

Ebben a korszakban gyűjt szinte a névtelenségben Ősz János, a székely falusi tanító, akinek mesegyűjtésünk köszönhet sokat, Gönczi Ferenc, aki Göcsej népével foglalkozik, de népköltészeti vonatkozású munkája csak a fölszabadulás után jelenhetik meg; ekkor gyűjti anyagának jelentős részét Berze Nagy János, s még sorolhatnók a neveket, akik mind érdemes munkásai voltak népi kultúránk megőrzésének, tudományos föltárásának.

S hadd említsük meg itt végül Bartók Béla és Kodály Zoltán nevét, akik munkásságukat ebben a korszakban kezdették meg, ha eredményeik publikálása, ha elveikért folytatott harcuk részint a két világháború közé esik is, ha munkásságuk igazi méltánylása, teljes anyaguk publikálása csak a fölszabadulás után következett is be. Kodály Zoltán 1905-ben kezd hozzá a népköltészeti gyűjtőmunkához, majd 1906-tól kezdve Bartók Bélával együtt járják az országot, s mint Vikár, ők is a magyarság minden egyes ágát szerették volna fölkeresni. Gyűjteményük, ahogy ez ma már kibontakozik előttünk, valóban foglalata lett az éneklő magyar nép kultúrájának. Már 1913-ban javaslatot tettek arra, hogy addig gyűjtött anyaguk alapján a magyar népzene teljes gyűjteményét több kötetben közreadnák. Évtizedeknek kellett eltelniök, hogy a fölszabadulás után ifjúkori nagy tervük valóra válhasson. Bartók közös nagy művük első kötetének megjelenését már meg sem érhette, a fasizmus elől elmenekült, s idegenben halt meg 1945-ben, hazavágyakozó lélekkel. De a köteteken az ő neve is ott van, társa, Kodály neve mellett.

Futó áttekintésünk és a nagy nevek is mutatják, hogy ebben a korszakban hatalmas munkát végeztek, sok tekintetben előrehaladt a kutatás az előző évtizedekhez képest, a népköltészeti szövegek mellett végre gond van arra is, hogy a nép igazi dallamait is megőrizzék, s ezzel mintegy megmentsék népünk zenei anyanyelvét. Nagy eredmények születnek, az országnak majd minden vidéke (persze, akadnak máig nem is jelentéktelen fehér foltok) föltárja kincseit, kiderül, hogy nemcsak Erdély, hanem az Alföld is őriz szép, tragikus balladákat, árad mindenünnen a meseszó, az ének. Mégis, tévedés volna, ha azt hinnők, hogy csak eredményei vannak e korszaknak.

Ez az időszak a megelőző kettőtől elsősorban abban különbözik, hogy – mint mondottam – a gyűjtés és értelmezés ügye a szakemberek kialakuló szűkebb körére szorítkozik, ha eleintén még írók a gondozói, szerkesztői ennek a munkának is. Az irodalomtól való elszakadás súlyos károkat okozott. Elveszett a népköltészetnek a nemzet ügyével való összeforrottságának a tudata, elsősorban magában a nemzeti közvéleményben. A népköltészeti kutatás egyre inkább szakmai kérdéssé vált, ráadásul olyanná, amelyben a félrenevelt, ízlésében megbizonytalanodott polgári-kispolgári közízlés semmi „magyarosat” nem talált. Ez a polgári fölfogás fölháborodott, ha kutatóink egy-egy népmesével, balladával kapcsolatban azok kelet-európai rokonaira is rámutattak, elutasították a Bartókék által föltárt népi dallamokat, mert műnépdalokon, kispolgári giccseken nevelkedtek. (Ez az álláspont uralkodott a két világháború közt is az úgynevezett művelt középosztályban.)

A nemzeti közvélemény és a kutató tudomány közti szakadék (a két világháború közt csak mélyebbé vált) további rossz következményeket rejtett magába. Az előző korszakokban, ha a könyveik kiadását nem is követte az előfizetők serege, ha sok gonddal is járt egy-egy mű megjelentetése, mégis az ifjúság lelkesedése és a haladó társadalmi erők figyelme, támogatása kísérte munkájukat. Ekkor már majdnem visszhangtalan közöny veszi körül őket. A Vadrózsa-pör óta a népköltészet ügye sokáig nem keltett közérdeklődést, egészen addig, amíg a Bartók zenéje, a Bartók, Kodály gyűjtőmunkája elleni heccekhez nem sikerült „közvéleményt” teremteniök a különféle maradi, reakciós erőknek. A népköltészet gyűjtői egyéni erőfeszítéseikre voltak utalva, hiába kezdeményez a Néprajzi Társaság országos gyűjtőakciókat, azok rendre megbuknak, a Magyar Népköltési Gyűjtemény köteteit hosszú évek választják el egymástól, ezért aztán ez a sorozat nem is lehetett egy következetesen végiggondolt szerkesztői terv eredménye. Kálmány kötetei is több évtizedre elszórtan, nagy anyagi nehézségek közepette, igen kis példányszámban jelentek meg. De nemcsak az anyagi segítség hiányzott: a néprajz és a haladó politikai erők közötti kapcsolat is egyre lazábbá, egyre esetlegesebbé vált. Rámutattam arra, hogy e korszak nagy alakjai meggyőződésükben a társadalmi haladás erői mellett, az elnyomott dolgozó osztályok mellett tettek hitet. Ez azonban nem volt tudományunk egészében általános, törvényszerű. Inkább kialakult a pozitivista szakembernek az a fajtája, aki csak a maga elszigetelt kérdéseit tekinti, s nem látja azt az egész nemzet, a dolgozó osztályok életével való összefüggésben. Ezért aztán e korszak irodalmát, néprajzi és szociológiai tanulmányait szinte más és más szemléletmód határozza meg. A szépirodalom egy részében uralkodóvá vált a külsőséges néprajziasság, az a fajta népiesség, amely a paraszti idillt, a „derék és szorgos” népet ábrázolta, mintegy a patriarchális földesúr tekintetével vagy a tájékozatlan városlakó vértelen, hamis romantikájával. A kor kibontakozó szociológiai irodalmában pedig a mezőgazdasági munkanélküliség, a munkaerő-vándorlás kérdéseitől kezdve a kivándorlásig, a földtelenségig és az egykéig a parasztságnak szinte minden kérdése sorra került, de a parasztság írástudatlanságban őrzött művelődésére ez a szociológiai irodalom (s e tekintetben nem volt különbség a jobb és a baloldali irányzatok közt) éppoly megvetéssel vagy értetlenül tekintett, mint annak idején Tessedikék. Figyelembe sem vették, hogy a paraszti sors szörnyű évszázadai alatt értékes, gazdag, népünk tehetségét felmutató kultúrát is alkottak ezek a névtelen jobbágyok, zsellérek, földtelen agrárproletárok. A néprajzi kutatók pedig nem sok ügyet vetettek arra, hogy az a kultúra, amelynek alkotásait vizsgálgatják, gondosan jegyzik, milyen gazdasági, társadalmi körülmények közepette született meg és hagyományozódott nemzedékeken át. Szinte jele sincs (Kálmány köteteit, megjegyzéseit kivéve), hogy azokban az években a szegényparasztság tízezrei hagyták el a hazát – amely az úgynevezett bőség, a kapitalista építkezés idején nem tudott kenyeret adni nekik, s munkájuk sem kellett –, hogy ekkor már teljes veszélyességében kibontakozott az egyke, a paraszti milliók kietlen koldussorra jutottak, hogy aratósztrájkok sora, a forrongás ezernyi jele mutatja a magyar parasztság nagy válságát. A magyar népköltészeti kutatás minden érdeme ellenére sem mutatott érzékenységet az iránt, hogy a paraszti kultúra elválaszthatatlanul kapcsolatban van azokkal a gazdasági-társadalmi tényezőkkel, amelyek létét meghatározzák. Csak irodalmunknak balszárnya látja a maga igazi mélységében a paraszti kérdéseket, a társadalom válságát éppúgy, mint ennek a kultúrának szépségét, áradó erejét. Elég, ha itt csak Ady és Móricz nevére utalok. Irodalmunknak az az ága, amely a jakobinus hagyományokat, Petőfiék hagyományát folytatja, egyszerre látta a paraszti alkotások szépségét és a paraszti sors rettenetét.

Eredményei ellenére mindez árnyoldala volt ennek a korszaknak. Nagy egyéniségei továbbvitték az elődök demokratikus, haladó példaadását, de munkájuk egyre inkább elszigetelt, egyéni törekvés volt, sok köztük a befejezetlen torzó, másrészt a kutatók jó részének munkáját nem lelkesíti a társadalmi, politikai összefüggések fölismerésének világos tudata, mint Erdélyi Jánosék munkáját. A közvélemény pedig egyre inkább csak a hamis, idilli faluképet ismeri, a haladó írók, tudósok körül éles harc tör ki, vagy ennél sokkal rosszabb: ellenséges hallgatás fogadja eredményeiket.

A Tanácsköztársaság rövid időszakában a magyar néprajz, folklorisztika is hozzáfogott, hogy új szervezeti formákat teremtsen. Terveket dolgoztak ki a magyar néprajz föllendítésére, a múzeumügy, a népköltészeti gyűjtés újjászervezésére, a nemzetiségek néprajzát is kutatni akarták, rámutatnak, hogy a munkásosztály és a parasztság szembeállítása csak az elnyomó osztálytársadalom érdekeit szolgálta, mint a Habsburg-birodalom népeinek egymás ellen való kijátszása is. Mindez a helyes elvi kiindulás a Tanácsköztársaság bukása után semmivé vált. Ezután a magyar néprajzban a munkásosztályról a fölszabadulásig szó sem esett, a szomszéd népek népi kultúrájával való foglalkozást ugyan néhány derék tanulmány jelzi, de ezek visszhangtalanul maradnak, új Vadrózsa-pöröket indítanak, s Bartók Bélának nagy jelentőségű művét, a Népzenénk és a szomszéd népek népzenéje című munkáját Kelet-Európában soviniszta ellenzéssel fogadják a hivatalos körök.

A két világháború között a magyar folklorisztika mindennek ellenére mutat nem jelentéktelen változást az előző korszakhoz képest. Továbbfolytatódik a magyar népköltészeti kutatásnak az az elzárkózottan szakszerű formája, amely a paraszti társadalom fundamentális kérdéseitől függetlenül vizsgálja a népköltészeti alkotásokat, a kiragadott motívumokat, a mesetípusokat, azok mechanikus összehasonlításával, elszigetelt elemzésével foglalkozik. Másrészt folyik a gyűjtés is. Emellett azonban Bartók és Kodály munkássága minden vita, ellenséges támadás ellenére egyre szélesebb körét hatja át a társadalomnak, elsősorban az ifjúságnak. Különösen Kodály fáradott sokat a kórusmozgalom, az éneklő Magyarország megteremtéséért. Ez a mozgalom ismét közel hozza egymáshoz a magyar nyelv (nem véletlen, hogy Kodály annyit tett a magyar nyelvhelyességi mozgalomért is!), irodalom és népköltészet ügyét, s ugyanakkor segítője azoknak a politikai törekvéseknek is, amelyek a hitlerista német elnyomással szemben a magyar ellenállást sürgették, s a paraszti nyomor sebeit bátran föltárták. Igaz, e politikai csoportosulásokban sok volt a zavar, eszmei, politikai bizonytalanság, mégis e korszak falukutató csoportjai Szegeden, Erdélyben, a felvidéki szlovák és a magyar ifjúság körében, a kelet-európai népek békéjét, az elnyomó társadalmi rendszerek elleni harcot, a munkás, paraszt, értelmiségi egymásra találását hirdették. E mozgalmaknak nagy segítője volt a népköltészet olyan alkotó fölhasználása, mint amire Bartók és Kodály adott példát, s ennek a korszaknak a politikai harcában a népi irodalom, a falukutatók, a folkloristák egy része ismét részt vett.

A két világháború közötti években jelenik meg különben Bartók Béla nagy műve: A magyar népdal, s ez nemcsak döntő jelentőségű tanulmányát tartalmazza, de közös gyűjtésük egy részét is. Ezekben az években publikálja Bartók néprajzi tanulmányainak, polemikus írásainak jó részét, Kodálynak is ekkor jelenik meg több értékes tanulmánya, s a Magyarság néprajza négykötetes monográfiája számára megírja e kötetek legjelentősebb tanulmányát, a magyar népzenéről szólót, amely a történeti-formai vizsgálatoknak máig legszebb példája. Különben ezekben az években sok jelentős elméleti tanulmány lát napvilágot, így a folklorisztika általános elmélete körébe vágnak Marót Károlynak nagy jelentőségű dolgozatai, Szabolcsi Bencének a magyar népzene történeti korszakairól szóló tanulmányai, az egyik német koncentrációs táborban mártírhalált halt Honti Jánosnak a népmeséről szóló tanulmányai. Mindez tehát az előző korszakok leíró és összehasonlító tanulmányaihoz, pusztán adatközlő gyűjtéseihez képest nagy fejlődést jelentett, s Bartók, Kodály munkássága nemcsak a magyar, hanem az európai kutatás példája lett.

Emellett a magyar népdal-, népzenekutatás mellett újra fölvirágzott a népmese kutatása is; erről azonban most nem kell szólanunk.

A fölszabadulás utáni népköltészeti kutatásokról itt nem kívánok részletesen írni. Csak annyit, hogy az első évek tétova bizonytalansága után a folklorisztika is igyekszik fölhasználni a marxizmus-leninizmus ideológiai tanítását, a szovjet tudományos vitákat, amelyek éppen a folklór területén napjainkban is példás élénkséggel folynak. Kutatási területünket kibővítettük a munkásosztály életmódjának és kultúrájának vizsgálatával; még csak az első gyűjtéseknél, az első számbavételeknél tartunk, de már néhány jelentősebb gyűjtés, tanulmány, elvi összefoglalás jelent meg a munkásdalról is. Ezeknek az éveknek első nagy eredményét ismét a zenefolklór mutatja: Bartók és Kodály, valamint tanítványaik több évtizedes gyűjtése jelenik meg A Magyar Népzene Tára című sorozat hatalmas köteteiben. Már eddig hat kötet látott napvilágot.

Kálmány Lajos kéziratos anyagának kiadása közben fölmerült a történeti népköltészet eddig gyűjtött anyagának rendszerezése, valamint értelmezése, s itt kell megemlítenünk szövegfolkloristáinknak 1947-48 között végzett nagy gyűjtőmunkáját, 1848 népköltészeti anyagának föltárását. Több mint ötszáz faluból értékesebbnél értékesebb emlékezés, népköltészeti alkotás került elő 1848-49 harcairól, Kossuth Lajosról.

A Nyugat 1933 januári számában Vallomás című írásában Kodály a többi közt ezeket írta:

A magyar lélek leggyengédebb virágai a falun nyíltak, mégpedig nagy részük úgy, hogy a várost el sem érte. Mi a faluban nemcsak egy csomó dalt, mindegy, hogy százat-e vagy ezret, szóval onnan kimarkolható, elvihető és felhasználható anyagot találtunk, hanem más valamit is, ami nélkül ezek a dalok sem jöttek volna létre: kultúrát. Bármilyen furcsán hangozzék is, egységes, homogén kultúrát, amelynek az a dal elválaszthatatlan része, mintegy tetőpontja, de mindenesetre szerves kivirágzása.

Ma már aligha kellene Kodálynak így védekezve-támadva igazolni a nehéz sorsú parasztság kultúráját és annak szép kivirágzását a népdalban. A dallamok világszerte bizonyítják igazát. Mi szeretnők ezzel a kötettel – nagyon rövidre szabott válogatásban – azt bizonyítani, hogy a népdalok szövegei is méltók erre az elismerésre.

4

Mi is hát a népköltészet? Hogyan függ össze az irodalom egyéb területeivel, vannak-é elkülönítő, sajátos vonásai? Gorkij klasszikus meghatározása szerint „a népköltészet a dolgozó nép kollektív, szóbeli költészete”. Ez a meghatározás tömören magába foglalja mindazokat a lényeges és jellemző vonásokat, amelyek az irodalom általános körén belül megjelölik a népköltészet helyét, önálló egyéniségét. Ez a meghatározás rámutat arra, hogy a népköltészet a dolgozó nép körében keletkezik, ott alkotják a névtelen közösségben, s jellemző sajátja a szóbeli előadás, a hagyományozódásnak ez a sajátos formája, amely révén a közösségben megszületett alkotás tovább csiszolódik, tökéletesedik. Ez a meghatározás, amely egyben már kimagasló értékelése a nép költészetet teremtő erejének és a népköltészet szépségének, a dolgozó nép alkotó, kollektív munkáját, a szájhagyományozó előadást emeli ki s tartja a népköltészet legsajátosabb tulajdonának.

Valóban, a népköltészet meghatározásának ezt az általánosítását elfogadjuk, ennek a segítségével kibonthatjuk a magyar népköltészet sajátos történelmi jegyeit is, s megismerhetjük azokat a költészetteremtő erőket, amelyeknek a magyar népköltészet is köszönheti a létét. Érdemes rámutatnunk arra, hogy a magyar népköltészet, irodalom nagy kutatói alapjában véve ugyanezt az álláspontot foglalták el. Már Erdélyi János a népköltészetről szólva (s ez volt Herder, a Grimm testvérek fölfogása is) azt hirdeti kissé hegeliánus fogalmazásban:

Minden egyes nép költő; s el van híva bizonyos magában rejlő erőknek kifejtésére, hogy növekedjék a szellem országa.

(Népdalok és mondák, 1847. II. 442.)

Másutt az irodalom és népköltészet viszonyáról szólva így ír:

Hiszen maga a nép, mint patak vize a kövecset, addig forgatja dalait, míg utoljára kisimítja, kerekíti, mert öntudatlanul bár, de ösztönileg ragadtatik a művészet felé…

(Kisebb prózái, 1863. II. 116.)

Merényi László népmeséiről szólva Arany János fejtegeti a névtelen közösség alkotásainak keletkezését, és érzékletes előadása szembeállítja a kapitalizálódó sajtó és irodalom tömeges hitványságát a névtelen ősköltészet sok évszázad alatt kiformálódott, megérlelődött művészi alkotásaival. Érdemes néhány sorát idéznünk:

Míg napjainkban akármely silányság utat lelhet a sajtóba, vagy legalább írott betű segélyével fönnmaradhat, mint örökös hiba: ama folyók partjain, tábori tüzeknél, sátor vagy Isten szabad ege alatt hallgató nép visszautasítá, ami nem életre való; s ha mit elfogadott, kellett abban lenni valami derekasnak, méltónak, hogy emlékezetbe vésse, továbbadja, firól fira örökítse. Míg most a költőegyén munkája, hibáival, fonák részeivel, hézagaival, kinövéseivel átmarad ivadékról ivadékra: a hajdani – ha szabad új szót gyártanom – panpoeticus korban minden továbbadó, minden egyes dalnok, minden következő nemzedék rátette kezét a műre, hibáit kijavítá, darabosságát elegyengeté, betölté hézagait, megigazítá, ami fonák volt benne, s eltörölve ami pusztán a költő egyediségének volt kifejezése, az egészet mind általánosb érdekűvé, az összes nép közvagyonává alakította.

(Arany János Összes művei, 1968. XI. 326. k.)

Csak ez a néhány kiragadott hivatkozás is szemléltetheti, hogy a magyar irodalmi hagyomány alapján sem választhatnánk jobb kiindulási pontot. Bontsuk hát ki részletesen ezt a meghatározást. Csak annyit jegyeznénk meg, hogy e meghatározásnak összetevői nem külön-külön jellemzik a népköltészetet, hanem egymással szoros, elválaszthatatlan összefüggésben. A meghatározás egyik jegye önmagában nem elegendő a népköltészet jellemzésére, sok meghatározásnak éppen az volt a baja, hogy a népköltészet jellemző vonásai közül hol az egyiket, hol csak a másikat hangsúlyozták. Ezért aztán sokszor ki is jelenthették, hogy a népköltészetnek az irodalom egészében külön kiemelkedő sajátosságai nincsenek.

1. A népköltészet a dolgozó nép költészete. A dolgozó nép számunkra, természetesen, történeti fogalom, amelynek tartalma a magyar történelem során nem valami változatlan, örök jelentést hordoz. Az osztálytársadalom megszületéséig, az egész kialakuló népre gondolnak azok, akik az ismeretlen évszázadok mélyére merült magyar ősköltészet kérdéseit vizsgálják. A magyar népköltészet – ahogy szövegeit eléggé késői följegyzések alapján megismerhettük – a feudalizmus korában bontakozott ki. Igaz, ez a népköltészet, ahogy a népi dallamok legősibb rétege mutatja, eleven, szerves folytatása az eltűnt ősköltészetnek. A feudalizmus korszakának dolgozó népe lényegében a jobbágyság; megjegyezhetjük, hogy a folklór történelmi adatai azt tanítják, hogy már a feudalizmus időszakában, a munkásosztály kialakulásának kezdeteivel együtt megfigyelhetők azok a kulturális, költészeti jelenségek, amelyek a munkásfolklór kezdeteinek, előzményeinek tekinthetők (pl. vándorénekek). A kapitalizmus korszakában a kizsákmányolt dolgozó osztályokat értjük a dolgozó nép fogalmán, s végül szocializmust építő társadalmunk dolgozó népe tartalmi és formai vonásaiban egyaránt újat, minőségi változást jelent.

Ha valahol, a népköltészet területén hamar észrevették kutatóink, hogy megszületésében és továbbőrzésében a vezető szerep a szegényparasztságé, a legnehezebb sorsban élő népé. Nem a parasztság egésze teremtette és őrizte meg ezeket az alkotásokat, hanem a dolgozó nép legtöbbet sanyargatott, legkietlenebb sorsú rétege. Már Erdélyi János fölfigyel arra, hogy a betyárdalok politikai tartalmát csak a legszegényebb parasztság teremthette meg. Kríza János is észreveszi gyűjtögetése közben, hogy az „alrendű székelység”, tehát a székely szegényparasztság körében talált igazi, értékes népköltészeti anyagra. Ez a korai fölismerés később sem homályosodott el, ez lesz Vikár Béla gyűjtői tapasztalata, megírja beszámolóiban, s erre hivatkozik Solymossy Sándornak még 1914-ből való gyűjtésre buzdító felhívása is, így ír:

S csakugyan világszerte megejtett gyűjtések azt mutatják, hogy legszebb termékeik (ti. népköltészeti termékek, mesék stb.), leggazdagabb aratásuk a nép legalsóbb rétegeiből valók, szinte lenézett foglalkozású egyénektől származnak. (Ethnographia, 25: 285.)

Megemlíti Solymossy az alnémet, fríz mesék egyik nagy gyűjtőjét, Wissert, aki szerint az általa lejegyzett csaknem nyolcszáz mese szinte kivétel nélkül „napszámos-zsellér, cselédnéptől” való. Ez derül ki a szovjet, a francia, az angol folkloristák megfigyeléseiből; a két világháború közt több magyar kutató is ugyanezeket a tényeket figyelhette meg. A nagy mesemondók mind a szegényparasztság köréből kerültek ki. Móricz Zsigmond a felső-tiszai parasztságról szólva többször megírta, hogy a nagygazdához valósággal nem is illett a nótázás, mesemondás, de ezt figyelte meg Berze Nagy János a dunántúli parasztság körében, ugyancsak a két világháború között. Nem állítjuk, hogy kivétel nélküli ez a törvény, hiszen az új magyar népdalstílusról kimutatható, hogy áthatotta a parasztság minden rétegét, előfordult, hogy módosabb gazdától is jegyeztek le népmesét. Mégis kimondhatjuk, hogy a parasztság körén belül szinte kizárólagosan, mindenesetre döntő többségében a szegényparasztság volt a népköltészet alkotója és őrzője. Mindez nem jelenti azt a kizárólagosságot, hogy népköltészetünk születése, továbbalakulása csak a dolgozó, a szegény parasztság körében ment végbe. Az osztályok, osztályrétegek között éppúgy, mint a népek, nemzetek között állandó, dialektikus a kapcsolat a kulturális értékek cseréjében is. (A kérdés egyik ága különben érintkezik következő pontunkkal is, a közösségi és egyéni viszonyával). Sokan ezt a kapcsolatot jó ideig egyoldalú kizárólagossággal ábrázolták. H. Naumann föltételezése szerint minden kulturális érték leszállt a nép közé, eredeti alkotótehetséget nem is tételezett föl; míg egy időben a szovjet elméleti irodalom eleve kizárta, hogy akár a lírai, akár az epikus költészetben az alkotó népre a fölötte levő és kizsákmányoló osztályok hathattak volna; elítélően arisztokratikus elméletnek nevezték még csak a föltételezést is. Az igazság az, hogy az európai népköltészeti kutatás világosan mutatja az állandó áramlást, a hatások átvételének, átalakításának, befogadásának, de elutasításának is összetett folyamatait. Ahogy a népdalok dallamai is mutatják a különféle történelmi-társadalmi rétegek ajándékait, s ahogy a népdal dallamai belenőttek a zeneművészet alkotásaiba, ugyanezek a folyamatok megfigyelhetők a szövegek történetében is. Csak mi nem fordítottunk kellő figyelmet arra a közvetítő társadalmi rétegre, melyet a francia kutatás összekötő rétegnek nevez a népdalok történetében (zone intermédiaire), s részletesen foglakozik azokkal az énekesekkel, előadóművészekkel, akik a népköltészet és műköltészet között a cserét bonyolítják, akik maguk is félig-meddig népénekesek, félig-meddig már költők is (chansonniers semilettrés). Ezeknek a közvetítő társadalmi rétegeknek a szerepe (deákok, papok, tanítók, különféle vándorló-kolduló szerzetesek, mendikánsok stb.) igen jelentős a mi népköltésünk történetében is, ha szerepük nincs még félig sem földerítve. Még dramatikus játékaink történetében, a mesemondásban is nagyobb a szerepük, semmint gondolnók. A feudalizmus korai szakaszában szinte mit sem tudunk róluk, legfönnebb néhány személynév, a királyi udvari énekesek említése ád némi homályos képet. Az első töredékes lejegyzések, Erdősi Sylvester dicsérő szavai is csak sejtéseket engednek, mint énekeskönyveink legelső följegyzései, az ott lappangó népdalra is utaló fordulatai. S szinte a XVI. század óta a századok múlásával válik egyre kitapinthatóbbá ennek a közvetítő rétegnek a jelentkezése és jelentősége énekeskönyveinkben; a népköltészet, a deáki, kollégiumi, nemesi éneklés, majd a tudatos költői alkotás egyre nagyobb tért hódít. S így jutunk el a névtelen közvetítő rétegtől a XIX. században az első tollforgató paraszti költőkig, akik a maguk érzéseit már versbe igyekeznek önteni, dallam nélküli verses formákba, s ezek a verselgető parasztok teszik az első lépést kifelé a zárt paraszti világból.

De amíg a paraszti népdalról beszélünk (más a problémája a munkásosztály költészetének!), annak társadalmi alapja, háttere lényegében a paraszti osztály, elsősorban a szegényparasztság.

2. A népköltészet a dolgozó nép kollektív, közösségi költészete. Ez meghatározásunk második jelentős mozzanata. Aki a nép költészetét, akár dalait, balladáit, akár a meséket tanulmányozza, az egymást követő rokon, hasonló témák, a meséket, dalokat át- meg átindázó motívumok, hasonlatok olvastán valóban úgy érzi, hogy maga a dolgozó nép a költő, mintegy egyetlen jelképes költőóriás, teremtője a nép költészetének, J. Grimm úgy is fejezte ki magát: „Das Volk dichtet” – a nép költ. A romantikusok sokáig úgy képzelték el, hogy a parasztság mintegy kalákában szerzi a népdalokat, az egyik strófát vagy egyik sort egyikük, a másikat valaki más találja ki, mintegy közös erőfeszítéssel, elhatározással. Még novellák, festmények is ábrázolták a népdal születését: fonóházakban, malom alján, falu végén ilyen módon alkotott volna a nép. Természetesen, így nem születik sem népdal, sem népmese, egyetlen népi költői alkotás sem.

A népköltészet megteremtése, egyes témák, formai ötletek, fordulatok kimunkálása névtelen jobbágyi, paraszti egyének, költői hajlandóságú, tehetségű emberek műve. Csakhogy ezek az egyéni alkotók – elmerülten a paraszti közösségben – egyáltalán nem ismerték a költői halhatatlansági igény szép gőgjét, az egyéni költői lelemény jogát, amelyet más el nem plagizálhat tőle, nevét nem örökítette meg semmi, legföljebb egy-két nemzedék szóbeli emlékezete. Ez azonban csak egyik része a népköltészet költői megalkotásának. Mert hiszen a nép körében élő költői tehetség mindig is csak a maga kisebb-nagyobb közösségének törvényei szerint alkothatott. Sokkal keményebben, sokkal erősebben köti a maga közössége a névtelen népi költőt, mint ezt mi, irodalmi fogalmakban gondolkozva, elképzelhetjük. A népköltészetben elevenül élő hagyomány kötelezi a mesemondót, énekest: adott formák, témák, kifejezések, dallamok között él, mindegyre ezeket hallja, s a saját kibontakozó érzéseit, gondolatait csak ezek közvetítésével fejezheti ki. Az egyéni hang a népköltészetben mindig a közösség által hagyományozott, valósággal megszentelt formákon, témákon keresztül fejeződhetik ki, attól kap szárnyra.

Úgy látjuk tehát, hogy a népköltészetben sok-sok névtelen egyéni alkotóerő teremti újra, változtatja lassan-lassan a hagyományt. A népköltészet egyik nagy titkát éppen az jelenti: hogyan is élhetnek oly régi, ősi költészeti tartalmak és formák, s ugyanakkor hogyan fejezheti ki a népköltészet mindegyre a maga közössége új mondandóját, a régi és a születő új dialektikája hogyan teremti meg a népköltészetben az újat? Hiszen ha csak egyazon változatlan közösségi hagyományt csiszolgatna a névtelen közösség, akkor valóban az „örök és változhatatlan népköltészetről” kellene beszélnünk. Nem lehet másként, csak úgy, hogy a dolgozó nép kis, paraszti közösségeiben éppúgy működik a költői teremtő egyéniség, mint az irodalomban, csakhogy névtelenül, szerény ismeretlenségben, alázatosan elfogadva a közösség addigi költészeti kincsét, kis, apró változtatásokkal gazdagítva, szépítve azt. Nincs jogunk a parasztság névtelen alkotóitól sem megtagadni a költői tehetséget, mint sokan akarták. Goethe egy litván népdalgyűjtemény olvasásakor mondotta, hogy a parasztban éppúgy meglehet a költői tehetség, mint a lovagban. S minden bizonnyal a lovagra gondolt ironikusan e szembeállításban.

A folklórnak csak éppen az a gondja, hogy ezeket a névtelen költői tehetségeket nem tudja fölmutatni. Egyedül a jó énekeseket, mesemondókat (nótafa, mesefa – ahogy nálunk nevezik a nagy tudású énekest, mesemondót) faggathatjuk ki tudásuk felől. S valóban csodálatos néha egy-egy ilyen énekesnek, mesemondónak az emlékezete. Kötetszámra tudnak dalokat, balladákat, százával meséket. Nem bizonyos azonban, hogy a jó emlékezőtehetség egyben költői alkotótehetséget jelent. Sok jó mesemondó maga vallja, hogy ő bizony nem változtatna egy vesszőt sem azon, amit apáitól tanult.

Ismeretes az is, hogy a népdalt még jobban őrzi a dallama, a vers szerkezete, a ritmus, a rím és a hagyományos formulák, hasonlatok, ismétlődő képek sora. A költői közhely a népdalban az építkezés, az újraalkotás egyik eszköze, egyik lehetősége. Vannak viszont előadók, akik valóságos művészettel alakítják tovább, változtatják a hagyományt. Ezen a nyomon indultak el a múlt században némely orosz kutatók, akik megfigyelték a hősének, a mese előadóinak változtató gyakorlatát s e változtatásban megmutatkozó alkotófolyamatokat. Ezen a nyomon, valamint az orosz és szovjet példa nyomán indultunk el néhányan magyar kutatók a két világháború közt, hogy a népköltészeti alkotás titkát megérthessük.

Abba ugyanis nem nyugodhattunk bele, amit a népi költészetet lenéző elméletek hirdettek. Ezek szerint az elméletek szerint ugyanis az írástudatlan nép képtelen önálló költői mű alkotására, csak azt használja föl, azt forgatja a szóbeli továbbadáson keresztül, amit az írásos, nyomtatott irodalom, a magasabb társadalmi osztályok megteremtettek. Az irodalom alkotásai kerülnek le különféle közvetítésekkel a néphez (ponyva, tanítómesterek, deákok, vásári árusok, papi prédikáció révén), s ezt csak tovább rontja a nép. Egyikük, Hoffmann-Krayer szerint a nép csak reprodukálásra, ismétlésre képes, alkotóerő nincs benne. Ez az elmélet már az ősköltészetben is, majd a népköltészetben is csak egy teremtő arisztokratikus osztály munkáját, annak leromló hatását látta. Ezt az elméletet fejlesztette tovább H. Naumann hírhedt elmélete a nép körébe „leszivárgó kulturális kincsekről”. Ezt az elméletet a haladó folkloristák szerte a világon elutasították, a két világháború közt több magyar kutató is, köztük elsősorban Marót Károly. Véleményünk szerint a legfőbb ellenérvet éppen azok a tapasztalatok szolgáltatják, amit legnagyobb számban az orosz és szovjet kutatók gyűjtögettek össze a népköltészet alkotófolyamatainak megfigyelése során. A folklorisztikai kutatásnak nagy feladata, hogy megismerje és föltárja azokat a törvényszerű folyamatokat, amelyek a népi alkotások létrehozásában közreműködnek. Bartók Béla még szinte biológiailag meghatározott kollektív erőnek tekintette a népi dallamok alkotását az 1924-ben megjelent és a magyar népdalról szóló nevezetes műve bevezetőjében, pedig akkor már ismeretesek voltak a neves angol zenefolkloristának, C. J. Sharpnak azok az elméleti megfigyelései, amelyek a személyiség, a közösség alkotó dialektikájáról szóltak a dallamalkotás területén is. (Az orosz, szovjet kutatók az egyéni alkotótehetség, vagy mondjuk egyelőre szerényebben: változtató hajlam jelentkezését a szövegekben fedezték föl.) S hogy a közösség és a személyiség viszonya egyre kevésbé elhanyagolható, ha módszereink még nem is eléggé finomak, arra elég példát ád egy másik neves angol zenefolklorista, A. L. Lloyd az angol népdalról szóló művében. (Folk Song in England, 1967.) E folyamatok vizsgálatából egyelőre annyi derült ki, hogy a népi közösség őrizője (mint hallgató és mint újraéneklő) a költészeti hagyománynak, a régi tartalmak, formák emlékezetben levő hatalmas anyagának és a nép körében élő, névtelen költői tehetség a társadalom fölmerült új kérdéseit, a maga új ötleteit, az új mondanivalókat és új formai ötleteket beleötvözi e hagyományos népköltészeti anyagba. Sokszor ez csak egy-egy fordulat, egy-egy jelentéktelenebb formai ötlet, egy tartalmi elem kibővítése vagy átvitele más és más mesébe, dalba. Előfordul azonban az is, hogy tanúi lehetünk egy új népköltészeti, népművészeti stílus szinte viharos elterjedésének, amikor a hagyományos formákból való továbbképzés egyszerre nyilvánvalóan újat jelent. Ilyen volt az úgynevezett új stílusú népi dallamok múlt századi elterjedése bizonyos lassan kibontakozó előzmények után, így alakult ki a XIX. századi betyár- és ponyvaballadáknak új csoportja. A nép névtelen költői, a régi közösségi hagyomány és maga a hallgató-éneklő közösség együttese teremti újra meg újra a népköltészetet, s ez a magyarázata annak, hogy miért maradnak meg oly szívósan régi népköltészeti témák, tartalmi, formai elemek, s miért képes mégis az új társadalmi korszak számára mindig megfelelőt, mindig kifejezőt adni a népköltészet. A közösség és a benne jeltelenül megbúvó, de magát kifejezni törekvő s ki is fejező egyéni költői erő dialektikáját figyelhetjük meg a népi alkotásokban.

Még hosszú út áll előttünk, hogy a költői teremtés e folyamatainak minden titkát megértsük, de annyi bizonyos, hogy elutasíthatjuk azt az elméletet, amely szerint az írástudatlan dolgozó nép költői alkotások teremtésére képtelen, s csak elrontója a felülről hozzá lejutó alkotásoknak. Megfigyelték azt is a kutatók, hogy azok a dallamok, amelyek a nép körébe leszivárognak, ott átalakulnak, a közösségi alkotási folyamatban hozzáidomulnak a népi dallamok szerkezetéhez: olcsó városi dallamok, mint pl. Lajtha László bebizonyította, fölveszik a népi dallamok nemes, tiszta formáit, eleven cáfolatául annak, hogy a nép elrontja, ami hozzákerül. Inkább, még a hitvány, selejtes termékekből is a közösségi csiszolás jobbat teremt. Még nagy íróink alkotásai is, ha lekerülnek a nép körébe, átesnek az ilyen alakító, szebbítő folyamatokon. Petőfinek, Czuczor Gergelynek nem is egy népdalszerű költeménye került a nép ajkára, s nem egy példánk van arra, hogy Petőfi versén is tudott úgy változtatni népünk, hogy a költemény egyszerűbbé, általánosabbá, szebbé válott.

Annyi bizonyos, hogy a dolgozó nép kollektív költészete a népi közösség teremtő-alkotó erején épül, s ez az erő a nép névtelen alkotótehetségeinek újrateremtő erejéből, a hagyományos formák és tartalmak erejéből, e két erő találkozásaiból, ütközéseiből épül, s teremti a nép költészetét. Ezért jogosan hangsúlyozzuk, hogy a nép költészete közösségi költészet, de közben ne feledkezzünk el azokról sem, akik e költészet névtelen munkásai voltak. Nevüket nem őrizte semmi jel, de maga a népköltészet halhatatlan.

3. A népköltészet meghatározásához az is hozzátartozik, hogy előadási, megőrzési módja a szájhagyományozó továbbadás. A népköltészet szájhagyományozó jellege elválaszthatatlanul összefügg az előbbiekkel is. Az írásbeli megörökítés nélkül, csupán az emlékezet és a szó erejével fönnmaradó prózai és verses alkotások sorsát az határozza meg, hogy az élőszó erejével, az előadók személyes hitelével gazdagítva és mindig megújuló változatokban jelenik meg a népköltészet. A változat a népköltészet megjelenési formája. Gyűjtőink megfigyelték, hogy egyetlen balladát, egyetlen mesét sem ismételnek meg a kitűnő népi énekesek, mesemondók változatlanul. Sőt a rövid népdal, a legegyszerűbb dallam is mindegyre változatok formájában jelenik meg, még ugyanegy énekes ismételt előadásában is. Bartókék egyik jelentős elméleti előfutára, Seprődi János mondotta, hogy egy élet is kevés akár egyetlen falu teljes dallamkincsének rögzítésére, annyi a változat. Az előadói tehetségek feltűnését, az egyéni tehetséggel színezett változatok népköltészeti fontosságát is az egymást követő sok változat megfigyelése segített észrevennünk. Az irodalom, kibontakozva a kéziratos formák, korai nyomtatványok köréből, amelyek szintén ismerik a változatot, arra törekedett, hogy a szerző művét a maga változatlan, hiteles alakjában őrizze meg. A népköltészet ezt a változatlanságot nem ismeri, csak a népköltési gyűjtemények őriznek ilyen maradandó változatot – maga a népköltészet eleven életét éli. Mint a tengernek látszatra azonos és mégis mindig változékony hullámai, olyanok ugyanegy népdal, mese rokon változatai.

A szájhagyomány természete, az élőszó továbbadásának törvényszerűségei teszik, hogy a népköltészet változataiban él, ezeken keresztül egyszerre mutatja föl állandóságát és változékony gazdagságát. A változatok is eleven cáfolatát adják annak a hazug tételnek, hogy a népköltészet a továbbhagyományozás során csak ront. (Ezt nevezik német műszóval Zersingung-nak, széténeklésnek.) Tagadhatatlan, a gyűjtők följegyeztek és följegyeznek széténekelt dalokat, rossz szerkezetű meséket is. A gyűjtőnek az a kötelessége, hogy lehetőleg minél több anyagot jegyezzen föl, hiszen csak igen nagy anyag birtokában beszélhetünk általános érvényű törvényszerűségekről. Véleményem szerint a széténekelt, romlott formák kivétel nélkül a felejtés, a közösség anyagából, a közös kulturális kincsből való kiesés következményei. A romlott forma nem közösségi forma, az már csak az egyéni emlékezet hulladéka vagy pedig egy tehetségtelen, rossz tudású énekes előadásának megrögzítése. Az a népköltészeti alkotás történeti sorsához tartozik, hogy romlott formából a közösség, újabb elmondó, énekes ismét szép változatot teremthet s szép változatot is elronthat egy-egy közepes vagy egyenesen tehetségtelen előadó, énekes. A népköltészeti alkotás története éppen azt mutatja, hogy az építés, rombolás s az újraépítés dialektikus folyamatai munkálnak a dalokon, meséken, balladákon. Ezeknek a folyamatoknak az erejét ma már közmondásokon is megfigyelhetjük. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy a hagyományos paraszti közösségben elevenen élő népi alkotás a változatokon keresztül megy át a csiszolás, a szebbítés alkotó folyamatain. Az egész közösség által ismert és szeretett népi alkotások a változatok során a tökéletesedés, a szebbülés felé haladnak, ez a törvényszerű, a változatok erre tanítanak. A halódó tartalom vagy forma, amit a közösség már nem érez a magáénak, ami kiveszőben van, az mutatja szükségszerűen a romlott változatokat. (Ezek közül is akadhat igen tanulságos, nagy történeti múltra utaló töredék, amit meg kell becsülnünk.) A változatokban figyelhetjük meg tehát az alkotó közösség és a névtelen alkotó művész munkáját, annak a folyamatnak egy-egy szakaszát, amely a népi alkotás életében évszázadokat is jelenthet. Emellett a változatokon keresztül a születő új témák és formai gondolatok kibontakozását, első bátortalan jelentkezését, majd megerősödését is megfigyelhetjük. Köteteinkben ezért is adtunk egy-egy témából, motívumból, formai ötletből több változatot (néha gyöngébbet, irodalmi eredetűt is), hogy a folyamat természetéből, történeti, néprajzi jelentőségéből megsejtessünk valamit.

A példák egész sorát hozhatnók föl, hogy a változatok történelmi rendjében hogyan kapcsolódnak a népi hősök egymáshoz. Így a magyar népköltészetben Kossuth Lajos alakjához egyre több Mátyás-mesét kapcsol népünk, rá ruházza át azokat a történeteket, amelyeket legszeretettebb hőséről, az igazságos Mátyásról, az urak megregulázójáról mondottak századokon át. Még a Mátyásról szóló híres közmondást is – Meghalt Mátyás király, oda az igazság – átruházták az ország több helyén Kossuthra. A Kossuth-nóta szövegének némely elemei is századok népköltészeti hagyományáig nyúlnak vissza; dallamaink történeti csoportjait is erős szálak fűzik egymáshoz. (S tanulságos megfigyelni, hogy a változatokon keresztül a népmesék új meg új típusai, külön nemzeti alakjai hogyan szilárdulnak meg.) A változat tehát a népköltészet történeti összekötő láncolatát is jelenti, de jelzi a születő újat is. Megfigyelhető a változatteremtés munkája pl. formuláink fölhasználásában: az útra kihajló rózsa gyakori népdal formula, s a kesergő és a vidám szerelmi ének építkezésében egyaránt előfordul, sőt áthajlik motívumként egyik mesetípusunkba is; az árva gerlice motívum hasonlat is, díszítőelem, mely több versszakon áthullámzó, teremtő költői kép. Változatok lánca köti össze ezeket a költői alkotásokat. A népköltészet addig él, a szájhagyomány addig teremtő erő, amíg változatok teremtésére képes – a változatlan ismétlés, a puszta reprodukálás e költészeti forma halála lenne.

Ennyi az, amit egész röviden a népköltészet általános meghatározó jegyeiről mondhattunk. Érvényes mindez a magyar népköltészetre is.

5

A magyar népdal néhány formai és tartalmi kérdésének elemzése előtt hadd szóljak néhány szót történeti és műfaji kérdéseiről. Csak vázlat ez is, hiszen egyelőre több a kérdőjel, mint a szabatos válasz: népdalaink teljes szövegarchívumának rendezése még előttünk álló feladat. Ugyancsak várat még népdalszövegeink történeti kérdéseinek, egymásra épülő történeti rétegeinek elemzése is. Bizonyos, hogy a dallamok kutatása sokkal előbbre tart. Az elemi rendszerezés, osztályozás nélkül nem értjük világosan a népdalszövegek építkezésének, az építkezés történeti fokozatainak rendjét sem, nincsenek pontos adataink a formulák, vándorsorok, szakaszok új meg új fölhasználásának mértékére, gyakoriságára vonatkozólag sem. Jellemző példa, hogy sokszor szellemes, modern mai kísérletek a népdal modellezésével próbálkoznak, de nem tudnak megbízható különböztetést tenni a népdal és egy XIX. század végi népies dal, műdal között, s egy ilyen hiba az egész tetszetős konstrukció belső hitelét ingatja meg. Érthetően kevés teret szentelt a magyar népdal történeti korszakainak Katona Imre is egyik legújabb összefoglalásában (Imre Katona: Historische Schichten der ungarischen Volksdichtung, Helsinki, 1964, FFC. 194: 21-24.), mert sokkal többet mondhatunk akár a népmeséinkről, népballadáinkról, pedig ezekre vonatkozólag is kevés a hiteles írásbeli bizonyíték, a frissebb lejegyzésekkel összevethető történeti adat.

Annyi bizonyos, hogy kitűnő irodalmi szövegfilológusunk (mi ugyanis más követelményeket támasztunk a szájhagyományozás útján születő, továbbélő népköltészeti szövegek filológusával szemben!), Gerézdi Rabán, túlságosan is szkeptikus, amikor elveti például a virágénekek divatának, stílusfordulatainak kormeghatározó jelentőségét. Mi nem vitatjuk, hogy a virágjelzők, -jelképek az európai gótikában sajátos hangsúlyt, rendszerbe tartozó jelentést, statisztikai értéket kaptak. A magyar szerelmi líra kezdetei, virágénekeink sem választhatók el az európai gótikának ettől a jelképrendszerétől. De a magyar népdal kezdeteiről nem a népdalban meglevő virághasonlatok tanúskodnak csupán, s az is külön vizsgálatot igényel még, hogy az európai s tágasabban: az eurázsiai népköltészet hasonlatrendszere hogyan függ össze virágjelképeiben az európai szerelmi líra, gótikus, reneszánsz kezdeteivel, irodalmi formáival.

Gerézdi kételyeivel szemben nem kell tanúnak hívnunk Erdősi Sylvester Jánost, aki 1541-ben, még Montaigne népköltészetet dicsérő nevezetes mondatai előtt a következő sokat idézett és sokféleképp értelmezett mondatokat írta a maga kedves ízű dialektusában a magyar poézisről, a magyar nép szép énekszaváról:

Könnyű kediglen hozzászokni a mű népünknek (tudniillik a bibliai példázatos beszédhez), mert nem idegen ennek az ilyen beszid neme. Íl ilyen beszídvel naponkid való szóllásban. Íl ínekekben, kiváltképen az virágínekekben, melyekben csudálhatja minden níp az magyar nípnek elmíjínek éles voltát az lelísben, mely nem egyéb, hanem magyar poézis.

Hogy aztán ő is kárhoztatja annyi más pappal, prédikátorral együtt a világi énekeket, más kérdés, szóltunk már róla, a világi éneklésről, sőt hallgatásról szóló tiltásokról is. Az azonban bizonyos, akárhogyan is forgatnók az előtte és mögötte levő mondatokat, hogy ez a szövegrész nemcsak a bibliafordító nyelvi problémáit és a világi szövegek elítélését tartalmazza, hanem a magyar élőbeszéd, a magyar költői nyelvteremtés, ha tetszik, a világi líra dicséretét is, s benne a magyar népköltészet eleven életéről is tanúskodik.

S nem kell tanúnak hívnunk ama Gellért püspököt sem, aki a maga estéli munkadalát dúdoló parasztleányt örökítette meg. Eléggé tanúskodik az, hogy az ének, énekel, énekes szavunk a magyar nyelv finnugor alaprétegéhez tartozik, s személynévként is már 1277-1344-ből ismerjük Laurencii Enekus, azaz Énekes Lőrinc nevét, s a dal, dalol, dúdol szavunk ugyan ismeretlen eredetű hangutánzó szócsalád tagja, de szintén a magyar nyelv régi szókészletéhez tartozik, ha a reg, regöl szavunk – legalább az ugor korból – nemcsak a népdal műfajai közé tartozik, s a nóta szavunk eredete a latin ‚jegy, hangjegy’ szóból származik is. Szókészletünk ősi finnugor és régi nyelvi rétegéhez tartozó terminusai is tanúsítják, de mindenekelőtt népi dallamaink történelmi alaprétege igazolja; s igazolja a népdal néhány verstani, formai vonása azt, hogy a népdal történetét az ugor korig visszavezethetjük. Gyermekdalainkkal kapcsolatban Kodály mutatott rá, hogy a legkezdetibb, legelemibb dallamképletet, az ősi formát mutatja egyik rétegük; Vargyas Lajos kutatásai népi dallamaink egyik csoportjában (siratók) az ugorkori epikus dallamok rokonait találta meg, és Szomjas-Schiffert György kutatásai a finnugor összehasonlító dallamkutatást is indokolttá teszik. S a dallamok ősi, finnugor egység koráig visszavezethető rétege mellett – ha némi fenntartással is – Gáldi László rámutathat verselésünk legősibb, finnugor rétegére, elsősorban a tagoló verselés finnugor előzményeire, a szöveg formai építkezésének elemi rokon formáira, elsősorban a négytagú verselésünk szerkezeti elvére.

S ha a formai elemek történetét, a dallamok, a verselés ritmikai, szerkezeti, majd később a strófaképzés elveit vizsgálnók, az egymásra épülő történeti rétegeket szabatosan kimutathatnók. Szabolcsi Bence emlékezetes dallamtörténeti tanulmányai, Bartók, Kodály kutatásai világosan föltárják azt a folyamatot, ahogy a finnugor, majd a külön ugor fejlődés után kialakul a régi magyar dallamvilág alapformája, a félhang nélküli pentatónia, az ötfokúságnak az az öröksége, amit kutatóink belső-ázsiai eredetűnek, turk jellegűnek vélnek. Fölteszik, hogy az úgynevezett kvintváltó dallamszerkezet lehet a mi külön belső fejlődésünk eredménye is. (A pentatónia világrészeken való elterjedettségéről, külön csoportjairól szintén Szabolcsi Bence írt alapvető, szép tanulmányt.) Ez volt, ez a pentaton dallamvilág, amit Vikár, Bartók, Kodály s utánuk népzenekutatóink szinte régészeti munkával kiemeltek a teljesen elterjedt, országosan uralkodó újstílusú dallamok mögül. De az is kiderült formatörténeti vizsgálataikból, hogy a pentaton dallamvilág és a XVI-XVIII. században első csíráit mutató új dallamstílus közt a fejlődés organikus átmeneteket, szerves kapcsolatokat mutat, s közben arra is fény derült, hogy a magyar népdal dallamvilága az európai dallamstílusok, formai vonások egész sorát építette be a maga dallamainak rendjébe. Nemcsak a környező népek dallamkincsének adott a magáéból, s vett át ukrán, szlovák, morva, román és más dallamképleteket, és olvasztotta a sajátjába, ahogy ezt Bartók Béla gondos elemzéseinek köszönhetjük, hanem az is kiderült az összehasonlító történeti vizsgálatokból, hogy a nyugati dallamvilág nem is egy rétege bekerült népi dallamaink közé. A gregorián vallásos dallamok formáló elvei is jelentkeznek; a népdalok verstanában is jelentkeznek az európai verselés történeti elemei, a dallamhatások bizonyos elemeivel együtt, de erősen alkalmazkodva a legáltalánosabb, leggazdagabb formákat adó újstílusú népdalaink strófa-, vers- és dallamképleteihez. Ez lett az uralkodó a XIX. század óta.

Hogy verstanunk ősi képletei hogyan alakultak, arról is hosszú vita folyt, s ma sem fejeződött be. Úgy véljük, hogy az ősi finnugor verselés az élőbeszéd sajátságaira, a nyelvben adott ritmusára, hangsúlyrendszerére épült. Ebben a legkorábbi időszakban a ritmus nem annyira mai zenei érzékelésünk ütemeire, hanem körülbelül azonos hosszúságú, azonos ideig tartó tagokra épült, amelyek nem voltak szükségszerűen azonos szótagszámúak; a verstani építkezés elveihez a sorépítkezés tartozott, ekkor még a strófában való építkezésről nem beszélhetünk. Hogy a párban való, felelő éneklés megvolt-e nálunk is, vagy az egyén és a ráfelelő kórus ismétlő-váltó módszere, erre nem felelhetünk, de az bizonyos, hogy az ismétlő szerkezetnek, akár gondolatritmusban kifejeződő formája vagy a hasonlatok, képek ismétlődő szerkezete és az ismétlés alliterációs formája megvolt. (Ne szóljunk arról, hogy a természeti kezdőkép elve, az ismétlésnek, kettős szerkezetnek ez a formája elvezethető volna-e egészen eddig a korig.)

A versszerkezetek további fejlődése nyilván elválaszthatatlan a dallamok körében kialakuló kvintváltó szerkezettől: együtt kellett jelentkeznie a két- majd négysoros strófaszerkezetnek, eleinte nyilván négyütemű, majd bonyolultabb ütemszerkezeteket kialakító sorokkal, s jogos az a föltételezés, hogy a legkorábbi rímképlet csak a harmadik sorban engedélyezett változást: a a x a. A szövegek még hosszú korszakon át alkalmazkodó ritmusúak voltak, a kötött szótagszám későbbi fejlemény. Sokan népdalstrófáink kialakulását sem teszik előbbre a XIII-XV. századnál. Nem tekinthetjük még eldőltnek a vitát.

Annyi azonban bizonyos, hogy a finnugor ősközösség évezredei óta kíséri a dal, a dallam a magyar nép kultúráját, a nyelvével együtt. Ha följegyzések nem is, dallamok, verstani elvek, elemi formák erről tanúskodnak. S a XV-XVI. századtól kezdve a XIX. században szélesen elterjedő új stílusú dallamok gazdag, változatos formavilága éppúgy kialakul, mint népdalszövegeink változékony és megannyi elemet, formai ötletet magába olvasztó rendszere. A magyar népdal, ha bizonyos késéssel is, igen sok elemét magába olvasztotta az irodalmi verselésnek is, nem is egy irodalmi ráhatás kimutatható a strófaszerkezetek alakulásán, a ritmusváltozatokon; az már külön fejlődés, amikor az írástudó, paraszti verselők is megkísérlik, hogy a népköltészet hagyományos közösségi stílusából kilépve egyéni hangot üssenek meg. Érdemes összevetnünk ezeket a kísérleteket a félnépi, kántori, papi stb. alkotásokkal, amelyek az átmenetet mutatják, még nem mentek át teljesen a csiszolódásnak Arany János emlegette folyamatain, de ez a folyamat megkezdődött – az alakulásnak, átmenetnek ezeket a fokozatait világosan mutatják a népivé alakuló Petőfi-versek éppúgy, mint ponyvára tett hírversek, a tanítói és más verselések. Ezek sorából is adunk néhány példát, mert átmeneti formáik révén beletartoznak a népdal legújabb kori fejlődésébe.

S hadd említem meg itt, éppen ellenpéldaként a formai kifejezés története kapcsán: a sirató műfaja, az egyik legősibb és máig maradandó műfajunk példázza, hogy napjainkig a leghagyományosabb formai eszközökkel, a közösség legszigorúbban elismert szokás- és forma törvényeihez alkalmazkodva, mégis improvizációszerűen és a legegyénibb fájdalmat hitelesen szólaltatja meg a népi dallam és szöveg. A siratóban a tragikus egyéni léthelyzet és a közösség megszentelte forma ölelkezik megrendítő harmóniában. Az évezredes történelmi-költészeti hagyomány így fejezi ki az egyszeri pillanatot, az egyszeri eseményt: akár a legújabbat is.

Mind a dallamformák, mind pedig a verstaniak nagyfokú maradandóságot és nagyfokú hajlékonyságot mutatnak: a hagyományosból épül tovább, fogad be új meg új hatásokat, s építi a maga szerkezeteit. Népdal szövegeink elemzése nem ad lehetőséget ilyen messzi történelmi összevetésekre. A néhány töredékes sor, a néhány tiltó megemlékezés s még Sylvester elismerése sem engedélyezi a bátrabb következtetéseket, s XVI-XVIII. századi énekeskönyveinkből is csak versszakokat, hasonlatokat, egy-egy műfaji típus töredékeit emelhetjük ki; igaz, az idő előrehaladtával, századról századra, majd évtizedről évtizedre növekszik a népies, népi, majd paraszti hangú dalok száma. Népdalaink szövegeiből ezért bizonyos történelmi rétegeződés kiolvasható, s bizonyos műfaji elhatárolásokat tehetünk. Igaz, a műfaji kategóriák elválasztása nehéz, mindegyre átmeneti formákkal találkozunk, bármennyire is törekedtünk arra, hogy a tartalmilag-formailag elkülöníthető népdalainkat más és más elnevezésű kategóriába soroljuk. Ahogy a népdalok formulái századokon nyúlnak át, ugyanúgy ölelkezően kapcsolódnak a különböző elnevezésű műfaji csoportok. Hiszen van olyan népdalunk, amely még a prózai epikumok világával is rokonságot tart. Aki a Kertem alatt három varnyú úgynevezett cipósütő nótát dúdolgatja, annak mindjárt eszébe kell jutnia az ismert hazugság-meséknek; vagy a Gerencséri utca végig piros rózsa éneklésekor könnyen eszünkbe juthat az ördögvőlegény félelmet ébresztő meséje, ott a királyfi szakasztja le a rózsát, bizony a kocsislegény nem tudja leszakajtani – s hogy a mesében hogyan hervad el a rózsa, az már hosszabb történet. Pálóczi Horváth Ádám nevezetes 1813-as gyűjteményében is olvashatunk egy népdaltöredéket, ahogy a kiadó Bartha Dénes nevezi:

A menyecske a szobába’

Papot rekeszt a ládába,

Gondolkodik ő magába’,

(Pótold ki:) Mit hazudjon hamarjába?

Nem nehéz ráismerni egy négysoros népdal rokonára, ami ebben a négy sorban is kerek egész, és szintén rokona nemcsak a Pálóczi Horváth közölte dalnak, hanem egy közkedvelt vaskos trufánknak (tréfás történetünknek) is:

Vörös kancsó, égett bor,

Kályhába bújt a rektor,

Jöjjön elő, rektor uram,

Nincsen itthon már az uram.

Nem folytatom. Ahogy a rózsaformula áthajlik nemcsak az úton, hanem egyik dalból a másikba, sőt a műfaji határon is – ugyanígy nem is egy hasonlat, kép történetét nyomozhatnánk daltípusokon, műfaji csoportokon keresztül. Valójában a kutatás előtt álló feladat, hogy a paraszti lírai dal: a népdal szövegeinek építkezési elveit földerítse. Népdalszövegeink elemzésében még az első feladatok előtt állunk: nemcsak a szövegek történelmi-tipológiai elemzését nem végeztük el, de még jószerivel nem is gyűjtöttük egybe, archiválisan nem rendeztük, nem tekintettük át ezeket a szövegeket. Ezért egyelőre szinte minden megállapítás hozzávetőleges. Arról pedig aligha beszélhetünk még, hogy a népdalok szövegeinek építkezése hogyan folyik: mi jellemzi a hagyomány alakításának, átadásának, őrzésének folyamatait. Magam a variálás és a kapcsolódás (affinitás) általános törvényszerűségeit vizsgálva szóltam a népdalról is; a két világháború közt Klein Valeska doktori értekezése foglalkozott a népdal formuláival; újabban Pogány Péter értékes történelmi-filológiai vizsgálatai hoztak jelentős eredményeket, s Katona Imre, Voigt Vilmos, Hankiss Elemér foglalkozik a népdalok szövegproblémáival. Igen értékes eredményeket ért el Katona Imre például a népdalok szövegeinek variálódásával, illetve állandóságának kérdéseivel kapcsolatban, s itt a szöveg és dallam összefüggésének bizonyos szabályszerűségére, ellentétére figyelhetett föl. Vizsgálta a népdalszövegek strófikus terjedelmének, az egy-, és többszakaszosságnak a kérdéseit – de mégis az az igazság, hogy a népdal történetét, eleven életének alakulását most kell majd földerítenie a modern szövegkutatásnak. Akkor, amikor eleven társadalmi-kulturális létéről már félmúltban is alig beszélhetünk, hisz teljesen megszűnőben az a társadalmi szerkezet, az a kulturális gyakorlat, amely a népdaléneklés, a népdalteremtés gyakorlatát meghatározta. Még a századforduló után vizsgálta egyetlen község, Kibéd népdalait Seprődi János, majd a két világháború közt Vargyas Lajos monográfiája Áj falu zenei életét. Ezek a munkák egy-egy kis közösség zenei életét, dallamvilágát vizsgálták, s a népdalok szövegeinek történetére, életére is fényt vetettek. S csak most olvashattam egy értékes kéziratos doktori értekezést egyetlen népdalénekes, egy sályi öreg pásztor népdaltudásáról: Barsi Ernő munkáját. Igaz, nem a szövegekről szól ő sem – de ezek a művek is mutatják, Barsié különösen, hogy a népdal élete, a dallamoké is, a szövegeké is még most is jó kutatási terület – ma is él még a népdal, inkább csak néhány öreg emlékezetében, tudásában, egy-egy hegyközi, hevesi, szabolcsi eldugott falu közösségében a régi hagyományok rendje szerint. Minden ilyen terület anyagát föl kell tárnunk, ha a munka nagy része ma már inkább filológiai, történeti is. Hiszen ma már a népdal eleven életéről aligha szólhatunk. Ma már inkább arról vitáznak, hogy él-e még, divat-e a népdal. Ha a paraszti lét hagyományos szerkezetében már nem is élhet, annyi bizonyos, nagy veszteségünk lett volna, ha nem marad meg az iskola, a művészeti előadások, rádió, televízió (többek között a Röpülj, páva!… – mozgalom) segítségével – egész művelődéspolitikánk segítségével, mint örökölt, ékes hagyomány. Reméljük, ezúttal nemcsak múló divat lesz megelevenedése. Hiszen éppúgy örökség, mint Balassi lírája, mint Csokonaié, Petőfié – amilyen örökségünk az egész magyar lírai költészet; mert elválaszthatatlan része annak.

6

Aligha lehet egy vázlatos bevezetőben még csak hozzávetőlegesen is érzékeltetni népköltészetünk szépségét, erejét. A mondanivaló erejét, eszmei tisztaságát és igazát, a formák egyszerű nemességét és bűvölő szépségét – reméljük – maguk a dalok bizonyítják, minden elemzésnél, magyarázatnál hitelesebben. Mégis, hadd szóljunk egy-két szót a magyar dolgozó nép nehéz századait tükröző népköltészet tartalmi és formai vonásairól. Nem vállalkozhatunk többre néhány legjellemzőbb mozzanat kiemelésénél. Elöljáróban arra is utalnunk kell, hogy a magyar népköltészet jellemzőnek vélt vonásai, formai elemei nemegyszer megtalálhatók más népek szájhagyományozó költészetében is. A folklór egyszerre a nemzeti jegyek, etnikai jegyek kutatásának a tudománya, s ugyanakkor a nép költészeti alkotásainak nemzetközi összefüggései s ez összefüggések mögött működő azonos vagy rokon társadalmi-történelmi erők föltárásának tudománya.

Mi jellemzi a magyar népköltészet eszmei mondanivalóit? Hogyan tükröződik népköltészetünkben a magyar nép történelmi sorsa, elnyomatása, harca, reménykedése? Hogyan tükröződik népünk embersége? Hogyan tükröződik mindennapi élete, az öröm és bánat fény- és árnyjátéka? Hogyan mutatja meg a népköltészet dolgozó népünk ítéletét a világról, társadalomról; bölcsességét, tempós nyugalmú humorát, kemény, felcsapó indulatait? Mindez tükröződik, kifejeződik népköltészetünkben. Ma már ismét igazat adunk azoknak az íróknak, tudósoknak, akik a népköltészet fölfedezésének első nagy korszakában azt hirdették, hogy a népköltészet a nemzeti karakter leghűségesebb, legtisztább kifejezője. Csak olvasni kell sorai között. Bevezetőül egy rövid példát, egyetlen lírai strófát, hadd igazolja, hogy a hagyományos, szinte formulás elemek közül hogyan bontakozik ki népünk mondanivalója, hogyan ábrázolja a maga korszakát, s e néhány sorban a szinte tárgyilagos közlést hogyan kíséri az érzelmek mély gordonkahangja. Kálmány Lajos gyűjtötte ezt a dalunkat:

Esik eső karikára,

Kisangyalom kalapjára,

Nem esik az urakéra,

Sem a szegény rabokéra.

Érdemes egész röviden elemeznünk ezt a kis dalt. A strófa nem véletlenül kezdődik az egyik híres, népszerű, Kossuthot hazaváró dal első sorával. Ez a sorkezdés, ha talán akaratlanul is, jelképes finomsággal fogja össze egyik hazafias dalunk hangulatát a mezőn dolgozó szerelmesét emlékezetébe idéző leány alakjával. Petőfi szavai jutnak eszünkbe a szabadság és a szerelem egységéről. A népdal kimondatlanul úgy fogja össze ezt a kettőt, hogy a csináltság, mesterkéltség árnyéka sem esik az egyszerű sorokra. De a négysoros strófa tovább gazdagítja a képet, mélyíti belső zengését. Hull, hull az eső a mezőn szántogató parasztra, míg az urak palotáik biztonságába húzódnak, s a szegény rabok ott sínylődnek a börtönök mélyén. A paloták fénye, a börtönök homálya, a szegény paraszt, kinek fülébe zeng a Kossuth-nóta reménysége – mindezt, és a mögötte levő, ellentétekkel telített társadalom hangulatát árasztja magából ez az egyetlen strófa. Ábrázolás is, ítélet is és a jövő reménye, mindez együtt ez a kis dal.

S ez az egyetlen példa is világosan mutatja, hogy milyen feladatok előtt állunk, ha egész népköltészetünk ilyen elemzésére vállalkoznánk. Hisz lírai népdalaink egész sorát kellene így bontogatnunk, hogy legalább valamit érzékeltessünk elemezhetetlen gazdagságából.

Íme, egy másik példa, hogy a kis lírai strófákat, amelyeket a felületes szemlélő úgy is tekinthet, mint töredékformulák ötvözetét, milyen mély érzelmi gazdagság jellemzi, s ugyanakkor az a szinte megnevezhetetlenül finom humor hatja át, amelynek kedélyességét a keserű bizonytalanság is árnyalja. Vikár Béla jegyezte le Vas megyében, Lukácsházán:

Két út megy előttem,

Nem tom, merre menjek,

Megházasodjam-e,

Vagy egyedül legyek.

Ha egyedül élek,

Az Isten is bánja,

Ha megházasodom,

Az a magam kára.

Az elemzés kimutathatná, hogy e két kurta szakaszban egy lírai bújdosóének kezdősoraira találhatunk, bujkál a sorok mögött az egyik tréfás balladás énekünk gondolatmenete is a házasodni akaró ifjúról, akiben a leányok annyi hibát lelnek, s a befejezés kesernyés humora is emlékeztet a házasságcsúfolók fordulataira. De vajon nem az ilyen kis lírai remekek bizonyítják-é, éppen formuláikon keresztül, az alkotó közösség teremtő erejét, a lassú alakítgatás formáló, gazdagító hatását? Romlott változat ez a kis dal? Nem inkább azt mondhatjuk-e, hogy a nép érzelmi teljességének, fájdalmasan derűs bölcsességének lírai remekműve? S remekműve a tömörségnek, az egyszerű, kijelentő mondatokkal való kifejezés szépségének, amely ezzel az egyszerűséggel fejezi ki a legbonyolultabb érzelmeket, az árnyalatok összetettségét is.

Másrészt ez a két kis példa azt is igazolja, hogy a tartalom és forma olyan egységét, harmóniáját fedezhetjük föl a népi alkotásokban, hogy valósággal lehetetlen a tartalmakról úgy beszélnünk, hogy közben a formai kifejezés sajátosságairól, szépségeiről ne essék szó. A népköltészetben a forma soha sincs önmagáért, sohasem hivalkodó, mindig a tartalom, az eszmei mondanivaló harmonikus kifejezését szolgálja. S arra sem kell emlékeztetnem e két példa kapcsán: hogyan építkezik a népköltészet az adott, sokszor különböző „műfaji” kategóriákba tartozó fordulatokkal, formulákkal, verssorokkal.

Mindezeket figyelembe véve elbátortalanító feladat a népköltészet eszmei mondanivalóiról szólanunk. Hiszen azt láttuk, hogy egy kis lírai dalban is történelmi népdalainkra emlékezik vissza egy sor; s a bujdosók kesergő éneke zendül meg egy puszta házassági tépelődésben. Pedig szokás volt azt mondani, hogy a magyar nép történelmi tudata kurta, parasztságunk nem emlékezik vissza nehéz sorsának századaira, egyáltalán nincs történelmi érzéke. Persze, népünk a maga történetét nem a történelemíró elemzésével, a krónikások szárazságával és az adatközlés biztonságával adja.

A magyar népköltészet mondanivalójának történelmi múltját még nem nyomoztuk ki eléggé. Eredete, ősi alkotásai elmosódnak a messzi múltból. Csak néhány szólásunkból, néhány mesénk szerkezetéből, egy-egy történeti mondából, krónikából s nem utolsósorban egy-egy ősi dallam hangjaiból tudjuk elképzelni ősi népköltészetünk vonásait. Alig maradt meg hírmondó ebből a költészetből. Ismerünk olyan tiltó rendelkezéseket, említettük, amelyek szerint a nép szerelmes énekeit, az úgynevezett virágénekeket nemcsak dalolni, de még hallgatni is bűn volt. S ha ily erős volt a tilalom a nép vidám, szerelmes énekeire vonatkozólag, elgondolhatni, mennyire tiltották a keserű panaszt, az elnyomó urak elleni lázongást, az erről szóló epikus énekeket. Ez az oka annak, hogy parasztságunk szájhagyományozó emlékezete a honfoglalás utáni korai társadalmi konfliktusoknak még csak emlékezetét sem őrizhette meg – tudós elemzéssel is igen nehéz ezeknek a konfliktusoknak a nyomaira akadnunk – a magyarországi latin nyelvű krónikás irodalomban. Ez a magyarországi latinitás bizonyítja – ifj. Horváth János kutatásai óta tudjuk –, hogy ezek a konfliktusok megszólalhattak a honfoglalás utáni, elsüllyedt népköltészetünkben is. Jogos föltételezés, de költészeti nyoma nincs, hiszen évszázadokkal későbbről, éles politikai harcok vezetőiről s áldozatairól: Dózsa Györgyről és vitézeiről is alig őriz néhány töredékes emléken, mondáson kívül egyebet. A Dózsa Györgyről, vastrónuson való megégettetéséről, hadainak szörnyű fölkoncolásáról és az elnyomó urak kegyetlen bosszújáról szóló ismert töredékes emlékekről sem hihetjük, hogy évszázadokon át megőrzött népi hagyomány emlékei, inkább az derül ki ezekből az emlékezésekből, hogy az iskolai hallomás, könyvekből, esetleg népi ponyváról leszivárgott töredék. Pedig bizonyára élnie kellett népünkben Dózsa emlékének, aki megmutatta, elsőnek mutatta meg a föltámadott nép haragját, s akinek elbukása után kapta nyakába népünk az örökös jobbágyság szörnyű igáját. Az urak nemcsak Dózsát pusztították el tüzes trónon, emlékét is tűzzel-vassal irtották. (A Mátyás-hagyományról a prózai epikumok során szólottunk.)

A magyar nép szabadságharcának egyik, bukásában is dicsőséges szakaszát, Rákóczi kurucainak szabadságharcát már őrzi a nép emlékezete. A népköltészet, a népi mesemondás nem is annyira magára II. Rákóczi Ferencre emlékezik, legföljebb néhány történet szól bujdosásáról, hazavárt fiairól. Jelentősebbek a népdalok közé került kuruc hadinóták, bujdosóénekek. Még népballadáink közé is bekerültek ebből a korból való énekek, s a 48-as szabadságharc katonadalainak kifejezései, fordulatai közé nem is egy került a Rákóczi-korszak katonadalaiból. Csak megemlítjük, hogy a Rákóczi-nóták, harcba hívó énekek, a szabadságharc elbukását sirató dalok a szlovák és kárpát-ukrán nép körében is éltek, hiszen ők is részt vettek az elnyomók elleni harcban.

A magyar történeti népdalköltészet kivirágzása azonban a 48-as szabadságharchoz és Kossuth Lajos alakjához, a szabadságharc hőseihez és mártírjaihoz kapcsolódik. A magyar népköltészetnek ezt a korszakát kiemeli szépsége, ereje, szenvedélyes tüze. A szabadságharc népköltészete végigkíséri e nagy küzdelmünk minden fordulatát, az elnyomott nép keserveit, a robot, a dézsma terheit, az idegen elnyomóktól szenvedett sérelmeket éppúgy, mint ahogy nyomon követi a honvédség talpraállását, a toborzás, a harcok napjait. Ez a költészet beszél a győzelmes csatákról, s elsiratja a nemzet bukását, gyűlölettel beszél az árulókról, átkozza Görgeyt, és siratja az aradi tizenhármat, siratja a bujdosó honvédeket, s várja, reménykedve várja haza a szabadsághősöket, élükön Kossuthtal, Türr-rel, az olasz szabadsághőssel, Garibaldival. Ebben a költészetben külön hely illeti meg Kossuth alakját. Benne öltött testet a nemzet reménye, bizakodása, benne látták a magyar nép szabadítóját a jobbágyi járomból és a Habsburg-elnyomás jármából. Tudjuk, hogy az 1848 őszén született híres toborzó nóta, a Kossuth-nóta milyen lelkesítő erejű volt. Később is, évtizedeken át a magyar nép egyik legkedvesebb éneke volt. 1849 után börtön járt azért, ha valaki a Kossuth-nótát énekelte, úgy féltek erejétől az elnyomás éveiben. A Kossuth-nóta is szépen példázza, hogyan építi újjá régi formáit a szájhagyományozó népköltészet. A Kossuth-nóta szövegében régi, hadba hívó toborzók emléke él, s még a ha még egyszer azt üzeni kifejezés is a több évszázados magyar hadbahívás szokását idézi,¹ csakhogy a Kossuth-nóta már nem a nemesi hadakat hívta, hanem magát a föltámadott nemzetet a népszabadságért. A szabadságharc költészete is megmutatja, hogy népünk szenvedélyesen szerette igazi vezéreit, akik a szabadságot hozták el neki, s szenvedélyesen tudta gyűlölni árulóit, akik elejtették, meggyalázták a nép ügyét. Amily rajongással szólnak a dalok Kossuthról, Perczelről, ahogy elsiratják Damjanichékat, annyira gyűlölik Görgeyt. S hogy mennyire elevenen élt a nép emlékezetében a szabadságharc, azt mutatja az 1948-ban végzett népköltészeti gyűjtés sok-sok ezer adata. Az is tanulságos, hogy népünk emlékezete szinte „kijavítja” a történelem hibáit, s Kossuth alakjához fűzi jelképesen a jobbágyfölszabadítás minden jelentős mozzanatát, s a szabadságharcban is élesebben kiemeli az osztályharc mozzanatait.

De ne higgyük, hogy csak bizonyos történeti fordulókhoz, történelmünk egy-egy nagy eseményéhez, főszereplőjéhez fűzi népünk dalait, meséit. A népköltészet számos műfaját átszövi a magyar nép elvi-politikai állásfoglalása, kemény, plebejus harciassága.

Népmesék, népballadák, szólások éppúgy, mint a népdalok világosan beszélnek a társadalmi konfliktusokról, azoknak helyi, egyszeri problémáiról, s az általánosítható, egyetemesebb társadalmi ellentétekről is. A népdalnak szinte nincs is olyan műfaja, amelyet ne határozna meg ez a társadalmi mondanivaló – a katonadaloktól kezdve akár a borivóknak való nótákig. Számtalan példát hozhatni a nagygazdák ellen, az urak ellen panaszkodó szegény dalaiból, a keserűség, a vád, a harag, a fölszabadulásában reménykedő, a lesz még szőlő, lágy kenyér motívumát és a megszülető szép szabadság motívumát éneklő dalokból. Teli van népköltészetünk ilyen példákkal. Már Erdélyi János, Arany János száz esztendeje észrevette, hogy a parasztságunk a betyárdalokban, a betyárballadákban a maga fölszabadító hőseiről énekel. Nem gyilkosoknak, rablóknak tekintette őket, hanem helyes történelmi érzékkel a feudalizmus és a kialakuló kapitalizmus társadalmi számkivetettjeinek, áldozatainak, akiknek körében persze a bűn is megtermett. De azt is elmondják ezek a betyárdalok, betyárballadák, hogy nemcsak siratni kell az ellenséges közigazgatás által megkínzott, elítélt betyárokat, mint ahogy nem is egy ének siratja őket. Népi hősöket látnak bennük, s úgy tekintenek rájuk, mint akik a valódi rablóktól, a nagyrablóktól, az uraktól elveszik, s a szegénynek visszaadják mindazt, ami jogosan az övé: a véres verejtékkel keresett javakat. A betyárban meglátja a nép sorsának részesét, az elnyomó társadalom áldozatát. Ezért emeli dalaiban szánandó áldozattá és hőssé is egyszerre.

De nemcsak ezekben a népdalokban, betyárénekekben, kubikosnótákban, a vándorlegények, a kivándorlók keserű énekeiben szólal meg a társadalmi harag, indulat. A közölt szerelmi dalok közt elég a szerelmi dalok csoportjában rálapozni a 78, 425, 426 számokra, hogy csak néhányat emeljek ki e csoportból. Még a táncszók közt is akad olyan, ami a szegényt szegénységére emlékezteti – nemcsak a halálra táncoltatott leány bosszúvágya juttatja eszünkbe:

Illik a tánc a gazdagnak,

Ezüstgombja ragyog annak,

De még jobban a kúdúsnak:

Mindön fótja mozog annak.

Az egyik gyerekdal, amikor új gyümölcsöt esznek a szegényember gyerekei, a betegségelhárító varázst így mondja el:

Újság hasamba,

Betegség a pokolba!

Ördög bujjon

Az urak hasába.

S a harangok szava, a gyermekmondókák közt, az ördöggel viteti el az urat, mint Heltai Gáspár nevezetes példát mondó meséje az ördögről és a nemesúrról. Nem kell a példákat szaporítanunk, sorjáznak kötetünkben is, a többi népköltészeti kötetben is.

Ha a népköltészet eszmei mondanivalóinak ezeket a legfőbb vonásait emeltük is ki, nem jelenti ez azt, mintha a népköltészet nem szólna a paraszti mindennapi élet ezernyi apró eseményéről, az egyéniség, a kis közösség örömeiről, bánatáról, kis, villanásnyi eseményeiről a gyöngédség, a humor és a fájdalom szép hangján. Népköltészetünk szerelmi líráját, annak bensőséges gazdagságát, valósággal megfoghatatlan árnyalatokra való bontását akár külön fejezet vizsgálhatná. Lírai népdalaink egyik varázsa éppen az, hogy az egyéni érzelmet, annak minden finom árnyalatát, rezzenését úgy tudja kifejezni, hogy az egész közösség is magáénak érzi. A mondanivaló nem egyénieskedő, nem egyszeriségre törekvő, mégis mindenki a magáénak érzi, a maga öröme, bánata szól belőle: az egyéni és közösségi teljes egysége, mély harmóniája szól szerelmi népdalainkból.

Ennyi az, amit a népköltészet eszmei mondanivalóiról, a mondandót meghatározó tényezőkről rövidre fogva mondhatunk. Szóljunk most szintén egész röviden azokról a kifejezési sajátosságokról, amelyeken keresztül ez az eszmei mondanivaló annyi témában, annyi víg és tragikus tartalomban kifejeződik. Nem a külső forma elemeiről akarok itt szólni, hanem azokról a kifejezési módokról, a belső forma olyan szerkezeti vonásairól, amelyek elválaszthatatlanok a mondanivalótól, valósággal magukon viselik a tartalomtól való meghatározottság jegyeit. A magyar népköltészetnek két ilyen általánosnak tekinthető vonását emelem ki: az ábrázolás valósághoz ragaszkodó, realista módját és az ábrázolás drámaiságát, a népköltészetünk műfajaiban megnyilvánuló drámai szerkesztést.

Az esztétikai irodalomban a realizmusról szólva jogos az a megkülönböztetés, amely külön emlékezik meg a népi realizmusról, helyesebben a népköltészet realizmusáról. Petőfi, Arany népiességének szintén nem jelentéktelen összetevője ez a népi realizmus, s ez hatja át Jókai regényeinek a magyar népről szóló legszebb lapjait is. A népköltészetnek nem kizárólagosan magyar vonása ez a realizmus, de éppen azért, mert a mi esetünkben a magyar paraszti valóság érzékletes kifejezője, mégis a magyar népköltészetnek elkülönítő, sajátos meghatározója. Tudjuk, a népköltészetnek talán a legnemzetközibb műfaja a népmese. Szerte Európában, sőt azt mondhatjuk, egész Eurázsiában rokon fölépítésű történeteket, tündéri, kalandos varázsmeséket mondanak, sokban teljesen rokon a fölépítés hármas tagolású szerkezete is, a kezdetet és a győzelmet összekötő ív. Mégis felületes és elhibázott szemlélet volna, ha azt hinnők, hogy a magyar népmese szőröstül-bőröstül azonos az európai parasztmesével. A többi közt éppen a reális ábrázolásnak népköltészeti módja az, ami elkülöníti eurázsiai rokonaitól. A magyar népmese kalandjainak színtere, akárhol jár is a mesehős, a magyar paraszti világ, a falu, a tanyai udvar, s még a királyi város is inkább egy-egy falucska, mint a járás, a környék valamelyik városkája. A királyi udvar valami módosabb nagygazda tekintélyes portáját idézi, s a népmese egyik bűvös ellentéte, hogy a titokzatos kalandok, földöntúli csodák, varázsok mind össze vannak szőve a mindennapi élet apró realitásaival. A mese varázsos eszközei is: egy köpés, kiömlő vércsepp, fésű, a tengődő gebe és más efféle elválaszthatatlanul összekötik a leghihetetlenebb kalandot a paraszti szemlélet mindennapi látványaival. Népdalaink lírai jelképeibe is szívesen szerettek misztikus jelképrendszereket belemagyarázni, s e jelképrendszer hol történetietlen, idealista elméletekre, hol különféle lélektani magyarázatokra ragadta kiagyalóit. Így már a különben igen kiváló Vikár Béla – és nyomán mások – például a sárga színben a föltételezett ősi gyász színét látták, s Vikár néhány példával azt igyekezett bizonyítani, hogy a bánat és a gyász jelképes színe népdalainkban a sárga szín. A többi közt kaszárnyáink, megyeházaink is ezért jelképes sárgák a népdalokban. Pedig a sárga vármegyeháza a népdalban is azért sárga, mert a valóságban országszerte úgy festették az úgynevezett császár-sárgára – Mária Terézia-sárgára a gyűlölt vármegyeházakat és a kaszárnyákat, már a XVIII. század óta. S természetesen, ugyancsak a közvetlen valóság hatása mutatkozik meg abban is, hogy az osztrák fekete-sárga nemzetiszín többször is előfordul, bánatos lelki helyzetben, katonadalainkban. Nem valami lélektani rejtély ez, ősi, színekben is megmutatkozó jelrendszer, mint hinni szerették, hanem a gyűlölt elnyomó hatalom színei, s egyben a gyász fekete színe, ami a sárga-fekete kapcsolásában erősödött. Különben idézhetnők azokat a népdalokat, amelyekben a sárga szín a jókedv, a szerelem hangulatát tükrözi s nem az elválást, nem a bánatot s a halált. Erdélyi János jobban tudta: szerinte népdalaink hasonlataikat, természeti képeiket a mindennapi életből veszik. Lírai népdalainkat éppúgy, mint balladáink legtragikusabb képeit (gondoljunk Kőmíves Kelemenné gyenge hamvának a mészbe keverésére, Molnár Anna főmotívumaira, Júlia szép leány mennyei látomásának mozzanataira stb.) a paraszti élet reális képei fejezik ki. Népdalaink, balladáink különféle csoportjaiból, meséinkből fölépíthetnők a paraszti élet, a paraszti munka, a társadalom minden részletét, s megismerhetjük a parasztságot környező egész élő és élettelen világot. Nem is egy népdalunk hasonlata, fordulója nem érthető, csak ha ismerjük azt a szokást, a mindennapi életben azt a cselekvést, amelyre a dal utal. Nemcsak a népköltészet ágyazódott bele tehát parasztságunk mindennapi életébe, nemcsak annak leglényegesebb eszméit, magatartását, indulatait tükrözi, hanem jelzőit, hasonlatait, szóképeit is a paraszti lét, a paraszti élet köréből veszi. Találomra, akármelyik népköltészeti alkotást elővehetjük, benne a legfinomabb érzelmi rezdülést is a mindennapi élet képei fejezik ki. Aligha kell itt igazolásul példákat hoznunk arra, hogyan hálózza be az ábrázolásnak ez a reális módja népköltészetünket. Nem is elsősorban az olyan, minden ízében kajánkodó, reális szemléletre gondolunk, ami az egyik hódmezővásárhelyi népdalban található, Péczely Attila följegyzése szerint:

Mögbolondult már ez a csősz,

Ennek anyjuk többet ne főzz.

Mög ne kínáld a boromból,

Sem a lovát abrakomból.

Mögkinálom, biz én, apjuk,

Mert mink kendöt ritkán látjuk.

Ha kend kimén a tanyára,

Elgyün a csősz éjszakára.

A realizmus ereje az ilyen műfajú dalokban természetes, mint a sokszor vaskosan reális, aprólékosan jellemző tréfás mesék ábrázolási módja is. De olvassuk el a halálra táncoltatott leány balladájának változatait, hogy lássuk: az egyre vadabbá váló eksztázis is mennyire ragaszkodik a paraszti élet köréből vett képekhez, ahogy a tánc halálos forgatagában a selyemszoknya a félelem verítékében úszó leány testéhez tapad, az aranygyűrűk ujjaira dagadnak, s a vér megaludott a csizma szárában. Vagy emlékezzünk a párjavesztett gerlice három képére: mind a falusi környezet képe, s alkalmas a legfinomabb fájdalom, a reménytelen szerelmes magány kifejezésére. A panaszkodó magyar fölszántja a császár udvarát, s beléveti hazája bú-baját, ahogy a gömöri nóta mondja. S mennyire reális s ugyanakkor mennyire a végtelenség érzését ébreszti föl alig néhány sor:

Tisza szélin egy nagy nyárfa tüvibe

Barna leány ül a legény ölibe;

Legény nézi folyó vize nagy habját,

Leány nézi a ragyogós csillagját.

Így tágul ki a népköltészet látóhatára a hűvös csillagokig, de mindaz, amit ebbe a tágas végtelenbe belefoglal, érzéseket, gondolatokat, egész életét, azt mind-mind az érzékelt, ismert, közvetlen valóságnak költői eszközeivel fejezi ki. Ebben a költészetben a jelkép is a valóság nyelvén fejeződik ki, a valóságba kapaszkodik, s éppen ez monumentális egyszerűségének, mély belső hitelességének, tiszta erejének titka.

Azt hisszük, egyebek mellett éppen ez a gazdag realitásérzék, a kifejezésnek ez a népi realizmusa teszi, hogy népköltészetünk a költői külsőséges eszközök használatában olyan takarékoskodó. Figyeljük meg, hogy mily kevéssé alkalmazza a jelzőket népköltészetünk, a jelzők halmozását meg egyenesen kerüli. Ábrázolni, jellemezni nem jelzőkkel, hanem érzékletes képekkel és igen gazdag igemód-, igekötőhasználattal szokott. Legelőször Erdélyi János figyel föl erre a vonásra. Aligha kell bizonyítanunk, hogy az ábrázolásnak ez a módja a tömörebb, a reálisabb, a valósághoz tapadó. A magyar népköltészet csak néhány állandó, a tárgyat, a jelenséget valóban jellemző jelzőt használt, s ha figyelemmel olvassuk lírai dalainkat, a sötét fénnyel feltündöklő balladáinkat, meglepődünk a kifejezés eszközeinek szinte szemérmes, puritán egyszerűségén. A magyar népköltészet, mint mondottuk, egymást követő, tisztán kirajzolt képekkel, egymást követő kis cselekvés-, jelenetsorokkal ábrázol, a leglégiesebbnek tetsző dalaiban is. Viszont mindig él a jelzőhasználattal ott (dalban is, mesében is), ahol a groteszk, különös hatást, a hangulat erejét épp a jelző adja meg, ezeken a kiemelkedő fordulópontokon szinte tudatos óvatossággal, de annál nagyobb hatással parázslik föl egy-egy jelző.

A népköltészet realizmusának ez a kifejező, ábrázoló módszere minden bizonnyal szoros kapcsolatban van másik lényeges vonásával, a drámai szerkesztés, a drámai sűrítés, jellemzés módszereivel. Nem állíthatjuk, hogy a drámaiság csak a magyar népköltészetnek lényeges vonása, de nem mondhatjuk azt sem, hogy általános és uralkodó ábrázolási módszer az egész európai népköltészetben. Még az első világháború előtt írt doktori értekezésében A. von Löwis of Menar azt bizonygatta, hogy a többi közt az orosz népmesét drámai szerkesztésmódja választja el a német népmesétől. Az orosz népmese előadásmódja művészibb: drámai fölépítésű, párbeszédei teli eleven feszültséggel, míg a német mese inkább elsoroló jellegű. Általában a szláv epikában és lírai műfajokban is mindenütt hozhatnánk föl példákat a drámai szerkesztésmódra. Mindez ismét arra vall, hogy a magyar népköltészet általános sajátosságai nem kizárólagosak, nem elszigeteltek.

Magunk a magyar népköltészet egyik legjellemzőbb szerkesztési elvét éppen a drámai szerkesztési módban látjuk már jó ideje, így a népballadáról szóló tanulmányainkban, sőt megfelelő áttétellel még díszítőművészetünk sajátos szerkesztési módjában is ezt az elvet fedeztük föl. Amennyire nem bővelkedik népköltészetünk kiemelkedő, nagyobb terjedelmű népi drámai alkotásokban, annyira áthatja szellemét, szerkezetét, fölépítési módját a drámaiság, megnyilatkozik majd minden műfajában.

Beszélhetünk-e – akármilyen átvitt értelemben is – lírai népdalaink drámaiságáról? Van-e olyan szerkezeti elemünk, amely erőszakoltság nélkül arra vallana, hogy a drámai szerkesztés elve itt is érvényesül valamiképp? Itt különböztetnünk kell a tisztán lírai népdalok közt és azok közt a népdalaink közt, amelyek átmenetet jelentenek a különféle epikus, elbeszélő énekhez, táncdalokhoz: a betyár-, katona-, juhásznóták csoportjai és azok a történeti népdalok, amelyek nem oszthatók be egyértelműen valami műfaji kategóriába. A magyar népdalnak ezekben a csoportjaiban – ahogy gyűjteményünk anyaga is bizonyíthatja – szintén meglelhetjük a drámai szerkesztés elemeit, a cselekvő formájú előadást, a jelenetekben, eleven képekben való szerkesztést, a drámai párbeszédet vagy a drámai monológra emlékeztető előadási formákat. Nem állítjuk, hogy ez a drámai szerkesztésmód ezekben a csoportokban kizárólagos, hiszen ezek közt is nem egyet találunk, amelynek tisztábban bontakozik ki elbeszélő, epikus jellege, sokszor a szárazabb, leíró strófák, döcögősebb szerkezetek egyáltalán nem emlékeztetnek a drámai sűrítésű előadásra, más dalokban inkább a lírai elemek az uralkodók. Mégis, a magyar népköltészet e csoportjainak egészét tekintve, a döntő többséget – és éppen az értékesebb, a költőibben formált népdalokat – drámai jellegűnek találjuk, tehát itt is ez a szerkesztési elv érvényesül.

Mit mondhatunk viszont az egyszerű, egy-két strófás lírai dalról vagy egyetlen dallam fonalára fűzött, egymástól független lírai versszakokról? Ezekben a közönségesen népdaloknak nevezett lírai dalokban a drámai szerkesztésnek milyen elemét fedezhetnők föl? Ezeknek a kis lírai remekeknek, sokszor csupán egyetlen kép, egyetlen érzelem, egy futó gondolat kibontása a céljuk; aligha erőszakolhatók a drámai szerkesztés elméletébe. Mindig veszélyes egy gondolat túlfeszítése, mindenre való ráhúzása. Ebbe a hibába nem akarok beleesni, így hát csupán föltevésként említem, hogy a drámai szerkesztés egy formai mozzanatát talán mégis meglelhetnők ezekben a kis lírai dalokban, mintegy formai csíráját a drámai ábrázolásmódnak, a drámai, ellentétekre bontó szerkesztésnek. A magyar népdal egy közismert állandó sajátosságára, a természeti képre és a kezdőképre és ennek szerkezeti, strófaépítő elveire, esztétikai hatásaira gondolok.

Majdnem azt mondhatnók, hogy a magyar népdal fölfedezése óta kísért irodalmunkban a természeti kezdőkép kérdése – s napjainkig kísért. Kölcseytől Illyés Gyuláig mindenki faggatta titkát. Mi a természeti kép, a kezdőkép? A magyar lírai népdalnak legfőbb verskezdő eleme, sőt több is annál, igen sokszor nemcsak verskezdő hasonlat, indítókép, hanem végighalad a vers minden szakaszán; szerkezeti, döntően fontos elem. A természeti kezdőkép rendre két részre bontja lírai dalainkat: egy bevezető részre, ez maga a természeti kezdőkép, s ehhez kapcsolódik (különböző törvényszerűségek szerint) a vers érzelmi, értelmi mondanivalóját tartalmazó második rész. A természeti kezdőkép lehet, mint mondottuk, egy megpendített bevezető hasonlat, de következetesen végigvonulhat az egész versen, s néha szinte szabályos szerkezettel osztja ketté a vers strófáit. A vers szerkezetének e tartalmi-formai kettéosztása mellé hadd említsük meg a népdal dallamának ősi eredetű kettéosztását: a dallamot az úgynevezett kvintváltó szerkezet is kettéosztja. Azt mondhatjuk tehát – talán kis túlzással –, hogy a magyar lírai népdal szerkezetének ez a sajátossága minden lényeges elemén végigvonul. Elenyészően kevés az olyan lírai népdalunk, amelyben valamilyen formában a természeti kezdőkép vagy a verset kettéosztó természeti kép, mint a vers fölépítésének egyik legfontosabb szerkezeti eleme, meg ne jelenne.

Kölcsey Ferenc (bármennyire is keresi a magyar népdal tón-ját, s hangsúlyozza nemzeti költészetünkben való jelentőségét) a maga görögös-németes klasszicizmusa alapján elítéli a természeti kezdőképet, üres, ízetlen rímjátéknak tartja, amely az egymástól legidegenebb ideákat fűzi össze, s csak néhol kerülnek az összeillők együvé. Már Erdélyi János egészen másként ítél, nem tartja puszta rímjátéknak, szerinte a kezdőkép rendszerint kapcsolatban van a következő sorok tartalmával, ha ez a kapcsolat az első pillantásra nem is mindig érzékelhető. Szerinte a természeti képpel azért él a népdal, mert a maga természeti környezetében élő parasztság innen veszi hasonlatait, képeit. Kár, hogy később néhány tetszetős, pszichologizáló elmélet nem ügyelt Erdélyi józan szavaira. Gyulai Pál még egyetértett vele, s azzal is megtoldotta, hogy azokat az összefüggéseket, melyeket mi már nem értünk, rendszerint egy elhagyott, elhomályosult értelmű népi szokás magyarázza meg. Példát is hoz erre, s Kálmány Lajos is így fejt meg számunkra már értelmetlenné vált népdalkezdetet. Imre Sándor, aki a magyar népdalról egész kis kötetkét írt, a kezdőképnek három fajtáját különböztette meg: 1. szervezettebben, 2. lazábban kapcsolódik a rákövetkező részhez, végül 3. nincs a dal két része közt semmi kimutatható kapcsolat. Ő az, aki már utal arra is, hogy a természeti kezdőképnek vannak rokonai a magyar népköltészeten kívül, mert akkoriban még sokan úgy vélték, hogy ez a dalszerkesztő vonás csak a magyar népdal sajátja. Vikár Béla, Lükő Gábor a természeti kezdőképekben valami sajátos népi jelképrendszert igyekeztek fölfedezni, magyarázataikat azonban jórészt a megjelenésük pillanatában elutasították. Említettük előbb a sárga színt, mint a Vikár által kiemelt jelképes színt. Ha terünk engedné, idézhetnők a kiokoskodott jelképeket. Pedig a népdalok természeti képei legtöbbször maguk magyarázzák magukat, vagy pedig – s erre alig ügyeltek – a rímjáték, a rímhatás célját vagy a vers kétszer, háromszor is ismétlődő tréfás, évődő ötletét szolgálják.

Nem a lélektani összefüggések keresése ellen vagyunk, hanem az erőltetett, hamis pszichologizálás ellen. Jobb utat mutat Erdélyi János józansága. Ezt követte Riedl Frigyes egy eléggé elfeledett tanulmányában, amelyet Petőfi népdalainak és a népdal természeti kezdőképének – vagy ahogy ő nevezte –, initiálisának szentelt. Ebben a tömör kis tanulmányában kifejti, hogy a kezdőkép és a második rész közt a következő kapcsolatok lehetségesek: 1. eszmetársítás két gondolat, két kép közt, ezt nevezi helyi kapcsolatnak, 2. az időbeli kapcsolat formái; 3. az ok és az okozat összefüggését mutató formák; 4. végül az analógiás hasonlatként való kapcsolás. Ez utóbbi a leggyakoribb nemcsak a népdalban, hanem a népdal lelkét legjobban értő Petőfinél is. A további kutatás máig sem jutott sokkal tovább Riedlnél. Valter Vilmos, aki kis kötetnyi doktori értekezést írt a természeti kezdőképről, csak Riedl fölosztását variálja, annyit módosít, hogy hozzáfűzi a szerves összefüggést nem mutató kezdőképek csoportját is, s utal a puszta rímjátékra. Végül Valter érdeme, hogy az eddiginél módszeresebben kereste az európai és ázsiai népköltészetben a természeti kezdőképhez hasonló versszerkezeteket.

Nem mintha az osztályozástól a kérdések megoldását várnám, a lírai kezdőkép csoportjait így határoznám meg: 1. a kezdőkép és a rákövetkező rész párhuzamos egymással, a kezdőképre szinte tükörképszerűen válaszol a rákövetkező érzelmi, gondolati rész; 2. ezt a csoportot én is analógiásnak nevezném el, de ide kapcsolnám az úgynevezett helyi és oksági kapcsolásokat, mert azok is csak a népköltészet analógiás hasonlatai közül valók; 3. az ellentétes kapcsolódási mód, amikor a természeti kezdőkép hangulatával ellentétes érzelmet, gondolatot fejez ki a dal; 4. az eredeti összefüggésétől elszakadt természeti kezdőkép, amelyet azért formulásan fölhasználnak; 5. a rímjáték kedvéért alkalmazott, logikai-társadalmi összefüggésre szintén nem valló kezdőkép; 6. az elhomályosult értelmű kezdőképek.

A csoportosítás még nem eredetmagyarázat, s nem magyarázza a lírai dal ilyen szerkesztésének közkedveltségét sem. Az eredet körül viszont jól kutatott Vikár Béla, amikor arra gondolt, hogy az a párosságból, paralelizmusból fejlődött ki, azaz az ismétlés módszeréből: eleinte szó szerint ismételte a második rész az elsőt, azután a párhuzamos hasonlat lépett az egyik páros tag helyére, amely az előzővel lényegében egyezett. S ebből a kezdetből bontakozott volna ki a sokágú magyar lírai dal. Ez az elképzelés minden bizonnyal tetszetős, hiszen az ismétlő szerkezet valóban ott áll minden verselés elején. A magyar verselés különösen megkedvelte ezt a két részre bontó, a legegyszerűbb kis lírai egységet is mozgalmassá tevő szerkezetet. A magyar népdal a természeti kép, a kezdőkép fölhasználásának csodálatos változatosságát teremtette meg, változatosabbat eurázsiai rokonainknál; a kezdőkép a lírai monológot nemegyszer mintegy dialógussá változtatja, a lírai helyzet belső feszültségének mintegy teret ád, jelenetet épít, az előadást gazdaggá, elmélyültté, bensőségessé teszi. A lírai népdalok lépten-nyomon e szerkezet példáit mutatják, ezért nem idézgetek itt példákat. Csak egyet a számlálhatatlan sok közül; Bartók gyűjtötte Gyergyóújfaluban:

Virágos kenderem

Kiázott a tóba,

Ha haragszol, babám,

Ne jöjj a fonóba.

Elejtem az orsóm,

Nem lesz, ki feladja,

Bánatos szívemet

Ki megvigasztalja.

Elsősorban az ilyen lírai dalokra gondoltunk, amikor a természeti kezdőkép formai építőelvében a drámaiság csíráját, mintegy formai elemben kifejeződő vonását láttuk. Nem akarunk túlozni és ezzel együtt torzítani, ez a példa (és hozhatnánk még föl több-kevesebb drámai elevenséget mutató lírai népdalt) csak azt jelenti, hogy a legkisebb lírai népdalban is megtalálható a drámai szerkesztés és ábrázolás módszere a természeti kép adta lehetőség kifejtésével. Arra gondolunk, hogy a természeti kép, kezdőkép verset építő szerkezeti elve és a dallamépítkezés szerencsésen találkozott a magyar népköltészetnek a drámai formálásra való hajlamával, tehetségével. Ezért bontakozhatott ki nálunk különös gazdagsággal, számos szerkezeti formát teremtve az ismétlő szerkezet egyszerű költői fogásából kiindulva a természeti kezdőkép és a ráfelelő második rész költői feszültsége, feszült egyensúlya. Az csak további érdeme még a természeti kezdőkép fölhasználásának, hogy a népdal rímelésének nemes tisztaságát, egyszerű szépségét is segített biztosítani. A rímes sorok kapcsolatát ugyanis elmélyíti, gazdagítja, mert a rímpárnak nemcsak puszta hangzási, külső formai része, hanem hangulati, sokszor tartalmi erősítést is ád a rímek összecsendülésének. S fölösleges hangsúlyoznunk, hogy a tökéletes rímhatás éppen az említett három tényező minél teljesebb összhangján épül: a hangzás, az értelmi hangulat és a mondandó értelme egyszerre s együtt zenghet így. A magyar népdal, véleményünk szerint, éppen a természeti kép segítségével éri el azt a tiszta, belső zengést.

Csak annyit még, hogy a természeti kezdőkép összehasonlító kutatására még a kezdeti lépéseket is alig tettük meg. Annyit tudunk már, hogy nem kizárólagos magyar népköltészeti tulajdon, mint sokáig hitték. Az eddigi magyar kutatás már rámutatott, hogy a magyarral rokon népek költészetében is föltűnik, meglepő párhuzamokat mutat ezenkívül például a baskír népköltészet, de találtak nyugat-európai párhuzamokra is az olasz, a svájci ladin népköltészetben is. Valter szerint minél nyugatabbra megyünk, annál ritkábban fordul elő ez a versszerkesztés. Ismeretes a román állandó természeti kezdőkép: a zöld levél, a frunză verde. Emellett a szláv népek lírai népdalaiban is nagy gyakoriságú ez a szerkezet, kedvelik a bevezető lírai hangulatú természeti képeket, különösen az orosz, az ukrán és a szlovák népdalok.

A magyar népköltészet legfőbb eszmei mondanivalóiról s legfőbb formaalkotó elveiről ezeket mondhattuk. Ha nagyon is sommás összefoglalás ez, a kényszerű tömörség minden hibájával, talán mégis érzékelteti a magyar népköltészet gazdagságát, szépségét, erejét. Úgy gondoltuk, arról kell szólanunk, milyen elvek, milyen eszmék irányították népköltészetünk történelmi kialakulását, s milyen is az a belső formáló erő, amely népköltészetünk minden korszakában munkált a legkülönfélébb műfajokban, a nemzeti forma hogyan, milyen teremtő elveken keresztül mutatkozott meg népköltészetünkben. A nemzeti kultúra egyik lényeges elemét, a nemzeti formát, úgy gondoltam, ezzel a módszerrel közelíthettem meg ilyen vázlatos összefoglalásban.

Egy kérdést mégis érintenem kell e rész befejezésekor. Erdélyi János teszi föl a kérdést egyik kisebb tanulmányában, s válasza mindjárt a népköltészet irodalmi alakító befolyásáról is szól:

Miben áll hát a népköltészet ereje? Áll főleg a nyelvben, az átlátszó tiszta nemes előadásban… Tehát vegye föl a művelt költészet a népinek tisztaságát… merész szókötéseit, szólásmódját. (Kisebb prózái, 1863: 11; A népköltészetről c. tanulmányában.)

A magyar népnyelv adja népköltészetünk gazdagságának, szépségének, erejének minden lehetőségét. Említettem az egyik előző fejezetben, hogy Krízától kezdve a magyar népköltészet kutatói mily nagyra tartották a magyar népnyelv erejét és gyöngédségét. A népköltészetet a szóhagyomány mentette át az évszázadokon: a szárnyas szó ereje elválaszthatatlan a nép költészetétől. Nemcsak a nyelvjárások új meg új színeket adó szavait, ezt a végtelen szókészletet köszönheti a népköltészet nyelvünknek, nem is csak a hangzásnak elemezhetetlenül finom árnyalatait, hanem a minden műfaj, minden téma kifejezésére kész hajlékonyságot, megjelenítő, éltető erőt. Azt hiszem, a magyar népköltészet antológiája egyben mindennél igazabb vallomás a magyar nép nyelvének tündökletes szépségéről. A befalazott Kőmíves Kelemenné jajongása éppúgy kihallik e nyelvből, mint a lágy szerelmes ének andalodása, a katona kesergője, a betyár halálra szánt dacos éneke, a táncnóta szilaj hevülete. De éppúgy halljuk a tempós nyugalmú tréfát, a mondatok mögül kivilágol népünk derűs ereje, higgadt fölénye, s a mesék tündéries csodáit ez a magyar nyelv teszi otthonossá, elfogadható valósággá. Népünk nyelve: nemzeti, irodalmi nyelvünk alapja, biztonságos kincsesháza, népköltészetünknek is legfőbb erőssége.

Ortutay Gyula