[Kelj fel, lelkem, jó társom, Miklós! …]

Kelj fel, lelkem, jó társom, Miklós!

Kelj fel, lelkem, me mennyit étünk eggyütt: csupa hét esztendőt.

S azt es egészségesen csak egy esztendőt, s hatot az ágybo tőtött, lelkem.

El fel Pestig s el Kolozsvárig s el Szeredáig s el Pestig.

Sohutt meg nem tudtak gyógyítani, jó ügyes, jó társom.

Kelj fel, lelkem, me most egyedül vagyok, be igazi árvo vagyok! Jaj, be igazi árvo vagyok, mind a madár, h’az idegen helyről eljő, s annak sincs senkije, csak csirikógat egyedül.

Met én es most es este lefektembe, felkőtömbe annyit siratom a jó szép, ügyes, jó társomot.

Jere, lelkem, s vigy el, me megöregedtem, s nem bírom többet ezt a bánotot, met imá nagyocska üdős vagyok!

Megett a főd, lelkem, még a porodból sincs semmi.

Jaj, a porod es megette, s még as sincs!

Még a csontocskádot es, ha megkapnám, megcsókolnám, ügyes, ügyes jó társom, fájdolmas jó társom!

Mom meg, hogy meggyógyult-e a lábod!

Jere bár, ó, ámomba mom meg, hogy most a láboid fájnok-e, édes, édes lelkem, jó szép társom!

Jaj, be egyedül vagyok, s be nincs senkim, lelkem, lelkem, jó istenem!

Mennyi bánatokon keresztül kellett menjek, vajon még bírom-e, vaj nem es többet?

S nem bánom, ha ma legyen, nem bánom, ha ma legyen, hogy ne legyek többet ezenn a világon árvo.

Me, mikor a társom meghót, azt tudtam, még a madár is felettem árva, nemcsak én.

S mikor árván maradtam annyiszor, még a madárok es nem úgy csirikoltak, mim máccor, ejsze még azok es sajnátak, me nem vót senkim.

Jaj, árva életem, jaj, árva életem, jaj, árva szerencsétlen, bánotos, bánotos napjaim!⁹⁰