27

[Ó, én szögén lélök, nyomorodott árva, …]

Ó, én szögén lélök, nyomorodott árva,
Mélségös tömlöcbe de be vagyok zárva!
Midőn eszömbe jut, hogy rabságra estem,
Sűrű könnyeimmel hervadt orcám festöm.
Inaim lankannak, szívem elhervadott,
Hogy Torontál mögye il rabságra adott;
Rám tötte kögyetlen, mustoha kezeit,
Hogy ne taposhassam sík földje mezeit.
Elejbem terjeszti a vadászóhálót;
Mögfogatott – kínos! –, mint egy útonállót:
Zsinegöket hurkolt gyönge karjaimra,
Vasakat veretött fehér lábaimra.
Cifra ágyam helött kűbül készítöttek,
Tömlöc fenekire kötözve vetöttek.
De nem nyugodhatok, töri gyönge testöm;
Még sönki nem szánja szomorú esetöm.
Az egyik mellettem bilincsit pöngeti,
Másik lábán lévő vasát emelgeti;
Harmadik átkozza születése napját;
Némöl veti okul apját, édösanyját.
De én is mondhatnám, hogy lögyön átkozott
Mind mönnyön, mind fődön, ki il bajra hozott!
De én nem átkozom, kéröm az nagy eget:
Ilyen rabságomnak vessön eccő véget!
Gyakran kitekintök tömlöcöm rostéjján,
De mégse láthatom az én kedves babám,
Kinek mögmondhatnám szívem kögyes titkát.
Jaj, ilyen fájdalmat látni is csak ritkát!
Ha begyün a hajdú, fokos az kezibe;
Úgy néz ránk, mint hóhér láncon tartott ebre.
Nem szánná fejemet levágni, mint hóhér.
Jaj, de mögátkozott ezön ártatlan vér!
Jobb lösz, ha soraim továbbá nem mondom,
Ezön verseimet fejem fölé írom.
Mindkét szömeimet bánatba kisírom,
Keserves panaszim továbbá nem mondom.
Hanem ne búsuljá, te kis fecskemadár,
A komor tél után, remélöm, lösz még nyár!1037

Monostor (Torontál)




Hátra Kezdőlap Előre