Azon a szilveszteri éjszakán – a háború előtti években – nagyon vígan voltak a „Király”-hoz címzett pesti szállodában.
A poharak összekoccantak az asztaloknál, és a felhevült vendégek mindenkit éltettek, aki éppen eszükbe jutott.
– Éljen Ferenc József, dicső uralkodónk, aki ezt a jó napot adta nekünk!
– Éljen a szakács, aki a vacsorát főzte!
– Éljen a malac, az újévi malac!
– Éljen Késő Fáni úrnő!
Ez utóbbi kiáltással hangzott el egyidőben egy tompa, szinte föld alól jött hang:
– Éljen a háború!
Bár nem volt kellemetesnek mondható a hang, amely a háborút köszönté a vidámságnak szentelt, a pestiek által szabályszerűen megtartott szilveszteri éjszakán – mintha egy elhagyott sírból üvöltött volna valaki –, a két egymásba nyíló étterem publikuma, különösen a nagyon jó megjelenésű és erre az alkalomra legjobb ruháikba öltözött pesti dámák emelgették pezsgőspoharaikat.
Utóvégre nem volt ritkaság, hogy Ferenc Józsefet éltetni kellett; nem tartozott a nevezetességek közé, hogy egy-egy lakodalmi ebéd után Koch urat, a „Király” szálloda főszakácsát előhívták konyhájából, hogy vele poharat koccintsanak menyasszony és hozzátartozói; az új malacnak szívből éljenzett mindenki, ha találkozott vele. Késő Fáni úrnőt megéljenezni pedig könnyű volt, mert szép, fiatal és igen divatos pesti asszonyka volt, aki akkoriban mutatta meg a világnak, hogy mit kell áldozni az igaz szerelemért, gondolkozás nélkül otthagyni egy gazdag öreg férjet, aki a tenyerén hordta, és megszökni egy szegény kis hírlapíróval, akinek az ambícióján kívül nem volt egyebe.
De a háborút nem ismerte ez a nemzedék.
Azért éljenezte, amikor a sok között erre került a sor.
Rezeda Kázmér kíváncsian nézett körül, hogy ki volt az a különleges ember, aki ebben az életvidám, a pesti élet legragyogóbb, leggondtalanabb éjszakáját töltő társaságban a háborút éljenzi, amelyről annyit olvasott régi könyvekben, de újakban is, például Zola Emil* könyvében, aki még akkor divatban volt.
A két éttermet elválasztó ajtók és ablakok tárva-nyitva voltak, hogy az úgynevezett „fehér terem”-ben is éppen úgy hangozzék a cigánybanda szakadatlan muzsikálása, mint a nagy étteremben. A „Király” szállodában bizonyos hagyományos szokások voltak. A „fehér termet” csak ünnepélyes alkalmakhoz, így például lakodalmakhoz vagy ünnepélyekhez nyitották ki, mintha az aranyozott fehér falakat védelmezték volna. A fehér teremben ülhetni kitüntetés volt. (Rezeda Kázmér természetesen a fehér teremben foglalt helyet társaságával.)
És ott ült „egész Budapest” a „Király” szállodában szilveszteri éjszakán.
Az a Budapest, amely ebben az időben „vezetett”, amelynek hazája félig a Lipótváros, félig a Terézváros, de az Erzsébetváros is volt. Az Andrássy úti palotákból jöttek a mulatságra hangolt éjhez a felhevült polgárcsaládok, de elindultak a Bálvány utcából is az ottani kereskedők famíliái. A Nagykörút, amely ebben az időben a város ütőerének számított: vénája javát a „Király” szállodába szállította, mert az volt a legelőkelőbb hotel a Körúton, tágas csarnokaival, perzsaszőnyegeivel, megkülönböztetett udvariaskodásával, a Körúton addig ismeretlen, figyelmes személyzetével a nagyvilágot jelképezte. Ilyennek kellene lenni Pesten mindennek, hogy valóban világváros legyen, mondták azok az emberek, akik gondtalan életükben ráértek a főváros atmoszférájával és hol boldog, hol boldogtalan életével foglalkozni.
Itt, az egész Budapesttel megtelt szállodában is, mint mindenütt ez idő tájt: a nők voltak a legfontosabbak.
Csodálatos nőkultusz volt a világon a háború előtt, és így volt Pesten is 1912-ben, Szilveszter éjszakáján, amikor szemügyre vettek minden nőt, aki a „Király” szállodában ez estén megjelent.
Itt volt az Andrássy úti boltosné, aki délidőben szokott férje üzletében tartózkodni, és ilyenformán sok ismerősre és udvarlóra tett szert, bár rosszat a legelszántabb gonosz nyelvek se mondhattak róla. A bolti asztal mellett is úgy tudott viselkedni vevőivel szemközt, mintha szalonjában ülne. Miután közel volt az Operaház, tisztában volt az ottani előadásokkal. Látta a legújabb divatokat boltja előtt elvonulni, és a mindennapi útjába eső könyvkereskedésben megvásárolta a legújabb kottafüzetet vagy regénykönyvet, amelyről divat volt beszélni. Most Szilvesztert tartott és pezsgőspohár volt keze ügyében, hogy koccinthasson, mintha nem is volna bolt ezen a világon, amelyre gondolni szokott.
Itt volt a terézvárosi ügyvédné, aki hétköznap ugyancsak férjének szokott segíteni az irodában, mint valami „irodakisasszony”, de értett ahhoz is, hogy pereket szerezzen a férjének, ha valamerre társaságban megfordult. Ezenkívül a „német kisasszony” mellett a gyermekei nevelésével is törődött, a háztartás után is kifutkározott a konyhába, a kliensekkel kacérkodott, és vasárnaponként, ha a „Király” szállodában vacsorázott a társaságával és a cigány szerelmes nótát húzott, elmélázott, hogy milyen lehet az az állapot, amikor szeretője van egy asszonynak, mert a közvélemény szerint minden pesti asszonynak van szeretője. Pezsgőspoharából arra az ismeretlen férfira ivott, aki majd valamikor az ő szeretője lesz, ha ideje elérkezik. Ám eddigi dolgait azután se hanyagolja el, fogadta fel magában a legnagyobb komolysággal.
Most már bevallhatjuk annyi esztendő után, hogy ebben az időben nagy divat volt a pesti asszonyok között a szeretőtárs.
Valami járványszerű állapot volt ez, egyik asszony elrontotta a másikat. Néha egész asszonytársaság ült együtt a meghitt szalonban, amely nem beszélt másról, mint a szeretőkről. Úgy látszik, hogy a férjeknek csak reprezentatív és kenyérkereső szerepük van ebben az életben. Az asszonyszív és gondolat a szeretőé, aki nem is volt már titkos, mint hajdanában, hanem megvolt a maga helye az ebédlőasztalnál, a külön ruhafogas, bal oldala az asszony mellett, széke a színházi páholyban és a megfelelő délutánja, amikor az asszonyságot szórakoztatni kell. Szinte természetesnek látszott, hogy délben az asszonyok a Váci utcában a szeretőjükkel sétálnak, velük járnak a lóversenytérre vagy kártyázni a barátnő zsúrjaira. Ezek a boldogított gentlemanek*, akik egyes férjes asszonyok szívét bírták, nem csodálható életunalommal tették fel a monoklijukat*, amikor egy szegény leány szerelemmel közeledett feléjük.
Szilveszterkor a „Király” szállodában természetesen a szeretők voltak a legboldogabbak, mert hiszen tudták, hogy az éjféli percben megrendezett lámpaoltásnál, a sötétben bizonyosan csókot kapnak kisütött bajuszukra. És a szeretőnők talán odaadóbban ringatták a fejüket Zerkovitz* dalaira, amelyek ebben az édesdedség, önfeledkezés, szerelem után kívánkozó városban egy egész korszakot jelentettek. Meg kell adni Budapest történetírójának, hogy „Cerkó” sok mézre vágyakozó szívet kalapált össze a buta kis dalaival.
Ebben az atmoszférában, a lágyság, az odaadás, a vágyakozás szilveszteri levegőjében hangzott el az a kiáltás, amely a háborút említette.
– Éljen a háború! – kiáltotta a pincebeli hang, és a poharak éppen úgy összecsendültek, mintha az új esztendőt vagy a menyasszonyt éltették volna.
– Ki lehetett ez az ördög? – kérdezte magában Rezeda Kázmér, és újra végignézett a „Király” társaságán: a tündöklőre rizsporozott női vállakon, a fodrásznék hajcsodáin, a pezsgőspoharakat tartó, fénylő gyűrűs kezeken, az estélyi nyakszirteken, a mosolyra nyílt szájakon, a szerelmet sugárzó női szemeken: Pesten, a jól öltözött molett nők világán.
– Valószínűleg sok osztriga, kaviár és pezsgő fogyott el ma este, ezért nem férnek a bőrükben az emberek, akik ehhez a táplálkozáshoz nincsenek hozzászokva – mond hangosan Rezeda Kázmér annak a két úriembernek, aki az asztalnál helyet foglalt.
– Tengeri rákot láttam vinni, persze Korompaiék társaságához, mielőtt az öreg Korompait a Smaragd bányarészvényekért végképp becsuknák – felelte az egyik asztaltárs, bizonyos Muki, az egész világ Mukija, egy kis termetű, korán kopaszodó és korán igen komoly hangon beszélő hírlapíró; teli szájú beszéde miatt is arra volt teremtve, hogy előbb-utóbb szerkesztő legyen, mert az igazi szerkesztőnek születni kell.
Egy Heine-képű, Heine-vallású és Heine-utánzatú sápadt fiatalember volt a harmadik asztaltárs, aki mindent írt az újságba, a vezércikktől kezdve a hirdetésekig, mert viszont azok közé tartozott, akit az Isten is hírlapírónak teremtett. Nem lehetett volna se püspök, se bankár, csak hírlapíró, aki mindenhez értett egy kicsit, tudott úgy írni, mint egy miniszter vagy egy „hang a népből”. Fanyar, vadalmamosoly az arcán, ecet a beszédében:
– Én mindamellett azt hiszem, a társaságot tekintve, hogy titokban több töltött libanyak és diós potyka fogyott el, mint ezek a tüntetőleg körülhordozott homárok. Az igazi kaviárevők, akik az eredeti skatulyából kanállal eszik a halikrát, nemigen törődnek az asztalneművel, zenével és szervizzel. Nekik a maguk csemegéje a fontos, míg ezek a körúti polgárok inkább a dekórum* miatt fogyasztanak ismeretlen ételeket. Dióval töltött potykát, felebarátaim, akkor nem lesz baj! – mond az ifjú Heine*, és azzal a cinizmussal nézte a gyönyörűen felöltözött asszonyokat, mintha már látta volna valaha őket anyaszült meztelenen is. Van olyan férfi, akinek nincs érzéke se a legszebb toalett, se az ünnepélyes perc iránt. A pesti Heine ilyen volt.
– Nekünk legfeljebb szanatóriumi vágyaink vannak a jó egészségről, a jó emésztésről, a tízórás álomról, a gazdasszonyról, aki megkenegeti a hátunkat, a kényelmes cipőről, amelybe beugrani lehet, és az inggombról, amely sohasem vész el, amikor valahová sietve öltözködünk – szólt Muki, a kis kopaszodó Muki, mintha ő lett volna Budapest legöregebb embere, aki valóban már csak ezekkel és hasonló természetű dolgokkal törődik. – De nézzétek meg Késő Fáni férjét, Hüvelyk János urat, hogyan rendezi be ő magának az életet! (Semmitmondó ember volt, ezzel az erővel lehetett volna Fehér vagy Fekete: de Késő volt.)
Pest Heinéje csak fogait mutatta, mintha mosolygott volna, kezével legyintett, mintha valami érdektelen dologról volna szó, míg Rezeda Kázmér a maga természetes őszinteségével szólott:
– Szép felesége van!
– De mindennap megveri, ha nem jelenik meg az újságban valamely költemény alatt a neve. A „Mama” azt szokta mondani, hogy ő nem egy névtelenül dolgozó lapíróhoz, egy közönséges Zeitungschreiberhez* ment nőül…
– Pardon, elszökött vele – mond helyesbítőleg az ifjú Heine, akinek kezdett tetszeni a téma. (Késő Fániék ugyanis alig néhány lépésnyire ültek és „mulattak” a nagyteremben.)
– Nem egy szivarozó, pálinkaivó, éjjeli kávéházban hentergő reporterrel*, hanem egy lírikus poétával szökött meg, aki éppen lírájával csavarta el a fejét. És azzal, hogy új nevet adott neki. Amíg első ura, a gazdag zsákkereskedő komoly hangon „Franciská”-nak szólította, megbeszélte vele üzleti ügyeit, bemutatta üzletbarátait, addig Hüvelyk (Késő) János egy bizonyos Fánihoz írta verseit, és a versek hősnőjére ráfogta, hogy azonos Franciskával.
– Ha írnokhoz akart volna menni, mehetett volna doktor Stuxhoz, a szilenciumos* ügyvédhez, aki darab ideig udvarlója volt – szólt Muki vérfagyasztó komolysággal elmondott előadásába a heinei fintor, amely láthatólag zavarni kezdte a nagyteremben ülő szilveszteri társaságot, mert a gúnymosoly „Heine” arcán pontosan elárulta, hogy éppen Késő Fániról és társaságáról van szó.
A jövendőbeli szerkesztő öblösen folytatta:
– Miért lett Franciskából Késő Fáni? Ezt csak maga Késő János tudná megmondani. Nagy gazember ám ez a Hüvelyk-Késő! Nem kell ám hinni annak az ábrándos tekintetének, amellyel a szivarfüstbe bámul. Ezt tanulta valami öreg költőtől, a vak Cholnokytól* vagy magától Kiss Józseftől* a kávéházban. Nem látjátok, hogy nehéz pálinkát iszik, mert a „Mama” úgy olvasta valamely költői életrajzban, hogy a költők Verlaine* és Wilde Oszkár* óta arról nevezetesek, hogy abszintot* isznak.
– Csak törköly, ami Késő előtt áll – mond a pesti Heine, és még ördögibben mosolygott át a túlsó asztalra, hogy az ottani úriember, a sokat emlegetett Késő János végre nem állta a tekintetét, és legbarátságosabb mosolyát öltve arcára, felemelkedett, hogy megvizitelje a kollégákat.
Lassú, tekintélyeskedő lépésekkel, jobbra-balra köszöngetve az étteremben, közeledett. Úgy látszott, sok ismerőse gyűlt itt össze e napon – Pest összes tekintélyes férfiai. (Muki úr megfigyelése szerint, mint később mondotta, Késő olyanoknak bólintott némi leereszkedéssel, akiket nem ismert.) Ezeket a köszöntgetéseket a „Mama” miatt kellett elhelyezni, hogy emígy is emelje tekintélyét őnagysága előtt… Sok ismerőse van!
Csíkos nadrág és zsakett* volt öltözéke, mint általában akkor a pestiek öltözködtek. Csak a nyakkendőjébe elhelyezett tekintélyes antik tű (mint „Heine” megjegyezte, ezt a tűt a „Mama” még első férjének vette születésnapjára, de a becsületes kereskedő azt visszaadta a válás után), csak ez a hitelképes, kirakatba való tű, valamint beillatosított, fodrozott, keménynek látszó szőke haja, valamint ugyancsak fodrozva eresztett vörösesszőke bajsza, kék szemének örökké figyelő nyugtalansága (mintha mindig valamely ismeretlen veszélytől tartana), az arcát néha elöntő pirosság, tekintetének váratlan elkapkodása az akkoriban még sűrűn látható, gúnyolódó pesti arcokról: mutatja, hogy valami nincs rendben a közelgő úriembernél.
– Egy makró*, aki még nem tanulta meg a mesterséget – mondta a pesti „Heine”, aki a fehér teremszoba nagy falitükréből látta hátulról közelegni Késő Jánost.
De éppen csak befejezhette szavait, mert a következő pillanatban Késő hátulról a vállára tette kezét.
– Csak szidjál, Spektátor*, egymás között vagyunk, nem törődöm vele; csak az idegenek előtt dicsérj – mondta kedélyes, dörögtető hangon, mintha máris pocakja nőtt volna a felesége vagyona mellett.
Spektátor – a pesti Heine egyik írói álneve – a legszívélyesebben nevetett:
– Lupus in fabula*, mint atyáink mondták. Éppen arról beszélgettünk, hogy miért szüntetted be a költeményeket?
– Van az úgy néha, hogy elmúlnak a vágyak – felelt Késő János, és ugyancsak antik gombokkal kivarrott fehér mellényére vetett egy figyelmeztető pillantást. De nem volt még potrohos, akárhogy akarta ezt a pesti Heinével megértetni.
Muki ezalatt szokásos mosolytalan komolyságával nézdelődött, majd magyarázatként mondta:
– A hírlapíró klubban bál van, az embernek nincs otthona, azért vetődtünk erre a helyre.
Késő láncon függő kulcscsomót csörgetett zsebre dugott kezével, mintha a ház összes kulcsait magával hozta volna. (Talán a felesége pénzesszekrényének kulcsai is köztük vannak – gondolta magában Rezeda Kázmér.)
– Azt hiszem, hogy ti itt hármasban előbb-utóbb megunjátok a világot és az embereket szidni, mert ez nem sokat ér. Legjobb volna, ha átülnétek a mi asztalunkhoz. Velünk van a Képviselőné, a Tejigazgatóné, a Nagykereskedőné, csupa irodalom iránt érdeklődő hölgyek, akik Spektátornak például minden cikkét elolvasták a Szemlében.
– A Szemle olvasónői? – kérdezte a pesti Heine hitetlenül, de megfelelő gunyorossággal. – A Szemlét csak egy öreg kávés olvassa a Rákóczi úton, aki vendég hiányában az összes lapokat végigolvassa.
Így szólt a pesti Heine, ámde magaviseletén érezhető volt, hogy Késő János megjegyzése talált. Spektátor ugyanis a Szemlében írott cikkeire volt a legbüszkébb.
De most az öblös hangú Muki vette át a szót, a legnagyobb komolysággal mondván:
– Látom, a Koronaügyész is ott teszi a szépet az izraelita hölgyeknek. Nincs teteje a dolognak, hogy mi is odamenjünk, hogy összetoljuk az asztalt, mert a Koronaügyész a legjobb csárdástáncos az országban, csak idő kérdése, hogy mikor rúgja ki a széket maga alól, és táncba vigye az asszonykákat.
– Nohát egy kis hangulat van a társaságunkban – mond Késő János.
– De legalább engedjétek el Rezeda Kázmért, akit a feleségem nagyon szeretne megismerni, miután annyit beszéltem furcsa kalandjairól.
– Az én kalandjaim? – szólt fanyaran és élményei iránt való bizonyos megvetéssel Rezeda (amely „nihilista modor”-t* ebben a társaságban tanulta, miután komolyan vette barátait). – Az én kalandjaim legfeljebb arra valók, hogy vonaton, harmadik osztályon fokhagymás kolbász fogyasztása közben beszéljen róluk az utazó.
– Nem úri társaságba való kalandok – mond a teli szájjal beszélő Muki, és hamisan villant a szeme. – Éppen ezért lesz sikerük – mond, és azzal a határozottsággal felemelkedett, amellyel megszokta társasága tagjait mint alattvalóit kormányozni.
– Menjünk át Későékhez, már csak azért is, hogy Jánoson segítsünk – indítványozta, mintha valami kollegiális akcióba kezdene egy jobb sorsra érdemes hírlapíró érdekében. (Mindig felkarolta a bajbajutott kollégák dolgát.)
…De mielőtt elindulhattak volna a Pesten szokásos szilveszteri barátkozáshoz (mikor néha jókedvükben teljesen vadidegen emberek virradtak meg egymás mellett), az óra éjfélt ütött, és a termek pillanat alatt elsötétedtek. Így rendezték ezt minden nyilvános helyen, hogy valami meglepetés is érje a vendégeket. Malacvisítás hangzott fel a pillanatra beálló csendben, a konyhai kukták futamodó négylábúakat eresztettek a közönség közé. De a malacvisítást, emberi kacajt és sikolyt felülmúlta az a föld alatti hang, amely úgy hangzott, mintha egy csontváz állna valamely sarokban, és szívtelen melléből pohárköszöntőt mondana:
– Éljen a háború! – szólt álmában a csontváz.
Rezeda Kázmér megint csak megrázkódott erre a baljóslatú és szokatlan pohárköszöntőre, amely a sötétben hangzott el, mintha még az új esztendő pillanatában se volna más öröme az illetőnek, mint a háborút köszönteni.
– A fene egye meg a bolondját! – dörmögte Rezeda.
De most a pesti Heine borotvált arcát érezte az arcához simulni, és hallotta kígyósziszegését:
– Csak azt ne felejtsd, hogy a „Mama” már sok mindent tapasztalt. Nyugodtan beszélhetsz vele.
(Rezeda Kázmér ettől a perctől fogva valamely kiábrándulásfélét érzett, amikor a jövőben a pesti Heinével itt-ott találkozott. Nincsenek ennek az úrnak nőtestvérei, hogy mindig csak rosszakat tud mondani a nőkre?)
Közben a sötétségben megjöttek a pillanatnyilag elakadt kedvek, és a lassan megszokott félhomályban a „Király” szálloda előkelő publikuma úgy zajongott, mint a Buzelka-féle táncterem közönsége. Női visítások, pörköltízű férfinevetések és kétes hírű helyeken szokásos kiszólások engedtettek maguknak.
Azonban hirtelen fellobbantak a villanylámpák, tejfehéren és pirosan, nagyvilágiasan ragyogva, minthogy Pest szerette ez idő tájt égi arcát világítani.
A zsongó teremben egy hölgy magasodott ki a tömegből. Késő Fáni volt, amint egy széken állott, térdig felhúzott fekete selyemszoknyában és fekete harisnyában, csodálatos kis cipőkben.
– A malacok, Kilenc – kiáltotta férje felé őszintének látszó rémülettel. (Négyszemközt a férjét valamely babonás okból Kilencnek szólította.)
Késő Fáninak valóban olyan lábai voltak, amelyeket megirigyelhetett volna bármely balerina, akit a Vénusz vagy Magyar Figaró című lapokba rajzoltak. Megfelelően teltek voltak ezek a fekete harisnyás lábak, hogy esős időben, szoknyaemelintés idején a nedves utcákon a szakértők utánuk menjenek. (Nagy divat volt Pesten a szép lábak után való járkálás.) Míg Későné lábtartása hasonlított a foxterrier kutya első lábainak állásához is, amint felhúzott szoknyával a széken állott, ahová nyilván a lábai között futamodó malacok elől menekedett.
Mielőtt a segítségül hívott „Kilenc” vagy bárki intézkedhetett volna a hölgy „megmentésére”, Rezeda Kázmér utat tört magának, és a komoly ijedelemben látszó hölgy segítségére sietett.
– Az igazi lovag! – dörmögte Spektátor.
– Csak hadd menjen! – felelt Muki úr, némileg megvetve a helyzetet, amelybe a hölgy keveredett.
Rezeda Kázmér valóban mindenkit megelőzve érkezett a hölgy megmentésére. Két kezét nyújtotta neki, és nyájasan szólt hozzá:
– Ugorjon le, maga Fruzsina – mond tréfásan.
Késő Fáni már akkor gyengéden megszorította a férfi mindkét kezét, mikor megragadta őket. Később, földre érésekor, még egyet, egy hosszadalmasabbat, kiadósabb, felejthetetlen, szinte sorsdöntő kézszorítást alkalmazott, amikor igen finom kezeinek melege belopózott a férfikéz csontjai közé, mint valami varázslat.
– Nem történt semmi. Üljön le mellém! – mondta turbékoló és mély hangon, amelynek hallatára Rezeda Kázmér úgy érezte, hogy valami történik vele. Kiegyenesedett, vállai szétfeszültek, a mellénye szűk lett, kakas módon lépett azért a székért, amelyen az imént Késő Fáni állott, hogy azon foglaljon helyet.
A cigány persze közben egy akkor divatos keringőt játszott már réges-régen, amely keringőben volt egy édes refrén; csak ennyi:
– A szerelem…
Késő Fáni azok közé a nők közé tartozott, akik a különböző dalokból csak a nekik tetsző részeket hangsúlyozták. Most is, amint a cigányra figyelt, szinte önmagában dúdolta:
– A szerelem…
Aztán szív alakú arcát, hosszú pillájú lesütött szemét hirtelen Rezeda úr felé fordította:
– Mondja, miért szólított engem Fruzsinának? Gyermekkorom óta nem szólított így senki.
Milyen volt a Késő Fániból lett Fruzsina? Vannak egyes jelenségek, amikor azt kell hinnünk, amit a régi romantikus írók vallottak, hogy nők és férfiak megszerelmesedés idején egy pillanat alatt tudnak megváltozni. Mintha testestül-lelkestül kicserélődtek volna, mintha egy másik énjükkel találkoztak volna, amelyet eddig hiába kerestek.
Egy új hölgy ült a régi Késő Fáni helyén, aki eleinte oly bizonytalankodva viselkedett, mintha önmagát nem találná. Igen hosszú pillájú szemét lesütötte a társaság előtt, hogy az észre ne vegye a változást, ami vele történt. Az arca még a púder alatt is elfehéredett, mintha nőies rosszullét lepte volna meg. A halovány ajka – mert festéket nem használt – néha megremegett, a hangját pedig letompította az alig hallhatóságig, mintha valami váratlan hírt kapott volna, amely visszafojtotta darab időre a szíve dobogását.
Talán kissé szomorú is lett, ami nagyon pásszolt előbbeni hangos jókedve után, amikor ő mulattatta egymagában az egész társaságot.
Spektátor az asztalhoz telepedve, Muki úrral a lesütött szemű, elcsendesedett asszony láttára megrúgta az asztal alatt Muki lábát, mintha azt mondta volna: „– Ki van vetve a háló a barátunkra.” Pedig Rezeda úr megesküdött volna, hogy az asszonyon beállott változás nem más, mint gyermekkori emlék hatása, amikor véletlenül gyermekkori nevén szólította.
– Maga jó barátja az uramnak? – kérdezte Fruzsina. Rezeda megtüzesedett fejjel bólintott.
– Nos, hát akkor ígérje meg, hogy nem mondja meg senkinek, hogy én ebben a társaságban, ebben az egész úgynevezett királyi fogadóban unatkozom. Legjobban szerettem volna otthon tölteni a Szilvesztert, egy-két jó barát között, vagy pedig valamely olyan kisvendéglőben, ahol az embert nem ismeri senki, de senki.
És úgy folytatta, mintha már nagyon régen tartozott volna ezzel a vallomással Rezeda úrnak.
– Van Óbudán, a hajóállomás közelében egy kisvendéglő, úgy hívják, hogy Ginderle. Nincsen abban a kisvendéglőben semmi, csak egy öreg pincér és néhány vadászkép a falon. Itt szoktam találkozni az urammal legénykorában, és sehol olyan jól nem éreztem magam, mint ebben a kiskocsmában.
– Fehér terítékes? – kérdezte Rezeda úr, mert más kérdést nem mert feltenni a váratlanul elbánatosodott hölgynek.
– Emlékezetem szerint: fehér terítékes – felelt az mély, érzelmes hangján, és hosszú szempillái alól elgondolkozó pillantást vetett Rezedára.
Majd két kezét összekulcsolva ejtette az ölébe, és nagyot sóhajtott. Darab idő múlva megint megszólalt azon a letompított hangon, amelyet csak régi ismerősök használnak egymás között, amelynek értelmét Rezedán kívül más nem hallhatta.
– Tudja, mért fohászkodtam most? Azért, hogy bár akadna megint valaki, aki úgy szeretne, mint hajdanában az uram szeretett. Én nem tudok szerelem nélkül élni, szeretni, mindig csak szeretni. Nem értem az embereket, akik jönnek-mennek, rostélyost esznek, krákognak, lefeküsznek anélkül, hogy szenvednének vagy örülnének – nevezetesebben.
– Nevezetesebben – ismételte Rezeda Kázmér, és gondolkozott, hol tanulta ezt a szót az asszonyság. Talán még az első urától maradt rá emlékbe? Kereskedőknek lehetnek ilyen kifejezéseik.
Késő Fáni megint lesütötte a szemét, mert érezte, hogy Rezeda Kázmér pillantása rajta van.
„Párizsiasan” vörös haja volt.
Akkoriban állítottak ki a Műcsarnokban és más tárlatokon ilyen őszi falevélhajú nőket, akik talán a festők képzeletvilágában éltek addig, de amikor képbe megfestették őket: akadtak eleven másaik is. Nem az óbudai kiskocsma pinceszaga, hanem az előkelő nagyvilág odőrje áramlott erről a hajról. Látszott rajta, hogy nem futkározó fodrásznék kezei turkálnak ebben a hajban, hanem komoly borbélyok, akik értik a mesterségüket. Minden hajszál a megfelelő helyén volt, még az is, amely libegni látszott volna. Tudta, hogy miért libeg… Öntudatos volt ez a „párizsi szőke” hajkorona, mintha egy jó portréfestő festette volna valamely képére.
– Sokat utazott, nagyságos asszony? – kérdezte Rezeda a francia ősz hangulatát varázsló haj megtekintése után.
– Régebben… Svájcban… Klímaváltozás végett, mert az orvosok mellbetegségtől féltettek – felel az alt hang, és Rezeda úgy vette észre, hogy valamely könnyes íze van a hangnak, mintha belesírtak volna, mint valami zsebkendőbe.
De amíg a hang így bogarászott Rezeda füle körül, addig a szemek rá-rátévedtek az úriemberre, és minden vizitjüknél mondtak valamit.
A színüket itt a lámpa világosságánál nem lehetett határozottan megállapítani. Néha sötétkékeknek látszottak, mint egy templomi énekesnőé, hangja révén általában templomi énekesnőnek szerette volna elképzelni Rezeda a most megismert hölgyet, aki zsidó nő létére is a Bazilika karzatára jár énekelni az ünnepi misékre; kék szemű Szűz Anyánkra függeszti a szemét, amely az áhítattól aztán megkékült. Máskor barnának látszott a szem, mégpedig ama veszedelmes barnának, amely tud csalogatni, csábítani, bolondítani. Általában, ha barna szemét „vette elő” Késő Fáni, akkor kissé kancsalított, és mindenképpen egy rafinírozott, hazug nőnek látszott, akinek minden szava kiszámított és nem őszinte. Barna tekintetével egy polgári ruhába bújt hetérának, romlott nőszemélynek, férfiak démonának tűnt fel Késő Fáni. Szempillái seprői alól úgy tudott nézni, mint egy nő éjszaka az ablakból, aki mindenáron szeretőt keres.
(Rezeda úr csodálatosan ezt a bűnös, barna tekintetét szerette meg Késő Fáninak. Amikor morfiummámor és mindenre elszánt kacérság barnította a szemét.)
– Szokott sírni az élet változásaiban? – kérdezte Rezeda az új ismeretségtől, mint ahogy általában a nőkkel szokott beszélgetni, mintha minden apró-cseprő ügyük iránt érdeklődnék.
– Vajon találkozott olyan nővel, aki nem szokott sírni? Mi, szegény nők, komoly vigasztalást a sírásban találunk. Ha akarja tudni, ordítani szoktam sírás közben – mond Késő Fáni, és kancsalító, barna tekintetét vetette Rezedára, mintha annak különös örömet akart volna okozni a vallomásával. – Két napig van bedagadva a szemem egy kiadós „bőgés” után. De nem bánom.
Legfeltűnőbb volt a szája a szív alakú arcocskának, amely oly száraznak, szinte kissé hervatagnak látszott, mint a szent életű apácáké, mint az eső után kívánkozó virág, amely bánatában lehajtja a fejét. (Gondolta Rezeda.) Mintha nagyon régen nem ízlelte volna meg senki ezt az aszú édessé válott gyümölcsöt. Amely kicsiny volt és szentimentális, mint egy még mindig leányálmaival elfoglalt nőé.
– Pedig hogy ég néha! – mond váratlanul Késő Fáni, amikor észrevette Rezeda tekintetét. – Magam sem tudom, mire szomjazom. Valami igen nagy dologra, amiről nincs szó se a színpadon, se a regényekben. Ha egy Isten csókolna meg egyszer: az volna a vágyam.
– Fiatal görög isten – vetette közbe Rezeda.
– Nem. Egy magam korú. Én harmincöt esztendős vagyok, megelégednék egy harmincöt esztendős istennel – mond váratlan őszinteséggel Késő Fáni, és ajkait összeszorította, mintha csakugyan tartogatná valakinek azt a csókot, amelyet még nem adott senkinek. (Rezeda úr titkon kiszámította magában, hogy ő sem több harmincöt évesnél, igaz, hogy néha olyan öregnek érzi magát, mint egy aggastyán, de talán ez még megváltozhat.)
– Tehát azt mondja, hogy még nem csókolózott életében?
Késő Fáni némi szemrehányással felelt:
– Hogy lehet kérdezni ilyesmit egy asszonytól, akinek két eleven férje van, mert természetesen az első uram is életben van, és sokszor kocsikázik a ház előtt, ahol lakunk… Szegény Józsi! Nem szeretem a Józsikat. Hogyan is hívhatnak egy férfit ilyen nőies néven? A Jánosokat, a Mihályokat, az Andrásokat gondolom férfiaknak. No, és a Kázmérokról az a véleményem, hogy mindig van bennük némi kis szélhámosság. Egy Kázmér véleményem szerint csak a tenyerén hordozhat egy nőt, még ha néha megcsalja is.
Most Kázméron (Rezedán) lett volna a sor, hogy a Kázmérok nevében tiltakozást jelentsen be az asszonyság felfogása ellen, de még ekkor elég higgadt volt ahhoz, hogy hallgasson.
Bizonyos nőies babonákat úgysem lehet eloszlatni puszta szóval.
Késő Fáni most az orrát fordította szimatolva Rezeda úr felé, mintha csak arra lett volna kíváncsi, hogy mi a véleménye az orráról az úriembernek. Kicsit húsos, tehát érzéki orr volt, itt-ott valami gyenge szeplők nyomai látszottak rajta a púder alatt, mint leányságának emlékei, holott Késő Fáni saját bevallása szerint harmincöt esztendős volt. (Vagy talán lódított ebben is ez a kacér asszony? – kérdezte magában Rezeda úr, aki bár alig tudta levenni szemét Késő Fáni arcáról, pontosan látta a különböző női cselfogásokat, amelyeket az asszony felállítgatott. Tetszeni akart, és ez éppen elég volt ahhoz, hogy Rezeda figyelmét lekösse.)
Az orra formásabb is lehetett volna: lehetett volna olyan, mint például Viktória császárnőé, akinek aranytallérjai leginkább tetszenek az összes európai pénznemek közül Rezeda úrnak: – a császárnőnek hosszú és egyenes orra volt. Lehetett volna olyan, mint a pisze Pálmay Ilkáé, akiért még mindig rajongtak néhányan. De Késő Fáni orra egy finom úriasszony diszkrét orra volt, amely nem csinált se színésznőies fintorgásokat, se pedig nem állott előre hegyesen, mint egy nevelőnőé. Jól táplált, egészséges, kissé keleti orr volt, amely jó ételek szagaira, kellemes illatokra volt teremtve.
– Milyen parfőmöt szeret? – kérdezte konvencionálisan* Rezeda úr, mert a hölgy nyiladozása, kezdődő bizalmaskodása ellenére is tovább a mindennapos szürke udvarló pozíciójában akart megmaradni. (Meg aztán Rezeda úr félig-meddig életművésznek akart felcsapni életének ebben a korszakában, mikor bizonyos okból kissé aggodalom nélkül, igazi gondtalansággal élhetett, mint majd később kiderül, hogy miért. Élvezni akarta az élet apró örömeit, így azt is, hogyan történik az, amikor egy úriasszony akar elcsábítani egy férfit. Ezt még sohasem próbálta.)
– Milyen parfőmöt szeret? – ismételte a hétköznapi udvarlók hangján.
– Én a magam, a saját testem illatát szeretem legjobban. Néha felemelem a karom vagy a lábom, és megszagolom. Annál jobb illatot nem tudok – felelte váratlanul Késő Fáni. És orrcimpája kissé megremegett, asszonyos, de igen arányos kebleire buktatta állát, mintha a kivágott ruhán át egy szippantást akarna élvezni az öntestéből származó illatból.
…Az asztalnál bizonyos lárma kerekedett, mert Spektátor a maga sziszegő nyelvén az irodalomról szavaztatta meg a hölgyeket: a Képviselőnét, a Tejigazgatónét és a Kereskedőnét. „– Ki a kedvenc írójuk?” – volt a kérdés, amiből a pesti Heine következtetni akart a hölgyek műveltségére.
A Képviselőné, aki barackszínű arcával, jércebegyével, el nem rontható idealizmussal ma is olyan volt, mint vidéki lány korában, elsőnek ugrott be Spektátor társasjátékának.
– Természetesen Herczeg Ferencet* olvasom legszívesebben. Udvarias író, összes művei az uram könyvtárában vannak.
– Hát Flaubert, Balzac, Dosztojevszkij?* – kérdezte a pesti Heine, idealizálva a külföldi írók neveit, akikért ez idő tájt rajongott. De aztán választ sem várva fordult a Kereskedőnéhez, egy kis termetű, szőkésbarna, igen dús hajú és igen ábrándos tekintetű asszonykához, akinek apró, vöröses bajuszkája volt, lelkes hangja, mintha gondolatban mindig egy másik világban lett volna.
– Én a zenét szeretem. Egy Bach-szonátáért* odaadnám a világ minden regénykönyvét. Úgy, látásból, az ősz fejű Bródy Sándor* tetszik nekem, mert van a megjelenésében valami a Carmen torreádorából*. Néha el is olvasom műveit az újságokban. Kár, hogy nem lett muzsikus.
– Akármilyen ősz ember, kiforratlan tehetség. Meglátszik rajta, hogy valamikor ügyvédi írnok volt – mond Spektátor azon a fölényes hangon, ahogy ebben az időben az irodalomról beszélgettek. – Az ő hősnői a nyolcvanas években éltek, amikor a gavallérok panyókára vetett* kabátban, mint valami szűrben, egy csárdással hódították meg őket.
Most a Tejigazgatóné került volna sorra, akinek feltűnően nagy keblei voltak, mintha kebel lett volna az egész asszonyka. (Igaz, hogy nyolc gyermeke volt, akit maga szoptatott.) De nem voltak ártalmára keblei, mert még javában élnek férfiak, akik rajongói a nagy keblű nőknek. Mindig akadtak szemek, amelyek sóváran nézegettek a Tejigazgatóné keblei felé, amelyek olyanok voltak, mint valami ősasszonyé, aki a földet benépesítette. És a keblek felett aranykereszt függött, arcán a polgárasszonyok hideg vize érzett, kicsit pöszén beszélt:
– Kedvenc íróm Hock János* főtisztelendő úr, aki imakönyveket írt mond „Rézi” (mert ez volt a barátnők között a neve). – Ezenkívül csak azokat a könyveket szeretem, amelyekben sok szerelem van. Én nő vagyok, csak szerelemről szeretek olvasni – folytatta Rézi természetes egyszerűséggel, mire Spektátor fanyaran, bizonyos életunalommal mosolygott, de a szakállas, igen férfias külsejű úriember, akinek olyan dohos szaga volt, mint valami régi törvényszéki irattárnak, nem tartóztathatta többé magát, és táncra kérte Rézit.
Ez az úriember volt az a bizonyos Ügyész, aki nevezetes volt arról, hogy mindig ő kezdeményezte a táncot, mint valami vidéki gavallér. Ha éjfél elmúlt, az Ügyész már nem fért a bőrében.
– Ha már virrasztunk, legyen valami értelme! – mondta most is, amikor a félig-meddig kiürült étteremben derékon kapta nagy tenyereivel a galamb formájú, de fürge lábú Tejigazgatónét, aki az első csárdáslépések után oly mereven nézett az Ügyész szeme közé, mint valami regénybeli bácskai kisasszony. Hinni se lehetett volna a nagy keblű asszonyról, hogy így tudja a módját!
– Ez a legjobb válasz az irodalmi kérdésekre! – mond most Muki úr, mintha valamely örök igazságot hirdetne ki a felhevült szilveszteri éjszakában, ahol éjfél után mindennel inkább lehetett törődni, mint irodalommal. – Ezek az igazi regényfejezetek, nem pedig azok, amelyeket Flaubert összefirkált.
A teli szakállú, nagy bajuszú Ügyész tánc közben helyeslően bólintott Muki úr felé.
– Sose halunk meg! – kiáltotta, míg az aranykeblű asszonykát amúgy vidékiesen megpörgette. És mingyárt énekelte is a dalt, amelyet a huncutszemű Balog Károly cigányprímás játszott:
|
Amely dalocska akkoriban csárdásra rezegtette a táncosok lábait.
A „Király” szállodában nem volt ritka a tánccal végződő vacsora, pláne Szilveszterkor, hisz Pest aranykorát élte, boldogabb volt, mint Van Zanten a vademberek között. De mindenesetre megmaradt a lakosság kedves emlékezetében, hogy ezen a Szilveszteren éppen a királyi ügyész kezdte meg a táncot, amelyet csakhamar folytattak más társaságok is, hogy a cigányprímás alig győzte kapkodni a fejét.
Rézi csipkés zsebkendőcskével legyezgette magát, amikor az Ügyész a régi udvariassági szabályok betartásával karon fogva a helyére vezette, és meghajolt előtte, mintegy köszönetét fejezve ki az élvezet felett, amelyet Rézi nyújtott. Az asszony meghatottan bólintott vissza, mint aki feláldozta magát.
– Úgy táncol, mint Müller Katica, az opera prímabalerinája – mond az udvarias Ügyész, és most a Rézi szomszédnőjét, a dús hajú Kereskedőnét vitte táncba. Az asszonyka alig ért fel a szakállas férfi szívéig, mint mondani szokták, de fürgeségével bizony elég munkát adott táncosának:
|
Énekelte a hölgy az akkoriban divatos ábrándot, amely szerelmet lehelt magából.
Késő Fáni arany nyelű lorgnettet* vett elő, amelyen tagadhatatlanul jóakarattal, visszafojtott vidámsággal nézdelte barátnői szórakozását.
– Maga miért nem táncol, Kilenc? – fordult hirtelen az urához, aki zsebre dugott kezekkel, hosszú szivarszipkába dugott szivarral terpeszkedett az asztal mellett, pálinkáspohár állott előtte, mint valami igen komoly férfiú előtt, aki megveti az élet hiúságait.
Szivarja mögül dörcögtetve nevetett:
– Majd ha maga is táncol, kedves Fannym! – felelt, és egy korty pálinka elfogyasztása végett kihúzta egyik kezét nadrágja szárából.
– Lássa, ilyen az én uram – mond félig tréfásan, félig komolyan Rezedához fordulva Kilencné. Aztán megint elővette azt a mélyebbik hangját, amelyen a nők talán utazó szerájokban*, keleten vagy európai vékony falú hálószobákban szoktak beszélni. – Ha engem kérdez, Heine úr, hogy ki a kedvenc íróm, habozás nélkül megmondtam volna: Senki más, mint maga, Rezeda.
– Aoh – felelt Rezeda inkább tréfásan, mint zavartan. (Mert hisz a mondat zavarbahozatal végett volt elmondva.) – Én még sok mindennel tartozom azért, hogy igazi író lehessek. Kiss Józsefnek, A Hét szerkesztőjének sincs a legjobb véleménye felőlem, habár regényt rendelt nálam, amelyet új esztendőtől kezdve akar közölni lapjában.
– A Hétben? Leánykorom óta előfizetője vagyok. Sehol oly cikkeket nem lehet olvasni, mint ott – felelte Késő Fáni, és pezsgőspoharát Rezeda poharához érintette. – Erre már iszunk egyet – szólt kissé emeltebb hangon, mintha valami nagyon jó hírt hallott volna Rezedától.
Ebben a korszakban valóban tekintélyes hetilap volt Kiss József lapja, leginkább fiatal írók emlegették, amely lapba írhatni némi kitüntetésszámba megy. Habár anyagi előnyökért is közölt arcképeket a borítékon az örökké pénzzavarokkal küzdő szerkesztő, minden írónak álma volt egyszer-másszor A Hétben megjelenhetni. Lám, Rezeda úr annyira vitte, hogy egy egész regényt írhat A Hétbe.
– Éppen ezt ünnepeltük barátaimmal ma este, hogy öreg Kiss József teret, érvényesülést nyitott nekem – mond Rezeda úr egyszerűen, mintha barátait semmiképpen se akarná kifelejteni a dicsőségből, amely érte.
– Maga jó fiú, de ne bízzon annyira barátaiban, mint önmagában. A legjobb barátokban is lappang valamely irigység, ezt ne feledje.
(Ahá – gondolta Rezeda úr higgadtan, a nők örök furfangja! A barátaimtól akar elszakítani!)
De tett még többet is Késő Fáni.
Mintha csak véletlenül tenné: az asztal alatt finom harisnyás lábával, amelyről a kis papucsszerű cipőt észrevétlenül letolta, megérintette Rezeda lábát. Talpának lágy hajlása érzett az úriember bokáján, mintha villámütés érte volna. A kis láb csaknem térdéig elkalandozott, hogy Rezeda úrnak visszafojtódott a lélegzete ettől a vakmerőségtől, mintha valami lidérc ült volna a mellére.
Késő Fáni ilyen módon is rá akarta venni, hogy ne bízzon barátaiban.
Rezeda még alig tért magához meglepetéséből, amikor a térdén is érzett egy érintést, de ez már Fáni kezétől származott… S ugyanakkor összeszorított fogakkal, mintha erőszakosan megtudni szeretne valamit, kérdezte:
– Azt akarom tudni, hogy miért nevezett engem először Fruzsinának, mikor megszólított, mert így gyermekkorom óta nem szólítottak?… egyik uram, egyik udvarlóm se… Csak maga. Honnan vette azt a vakmerőséget, hogy megszólítson, megszorítson, még szép, hogy meg nem ölelt itt nyilvánosan, mint valami szakácsnét!
Rezedának tetszettek ezek a szenvedélyesen, halkan elmondott szavak, úgynevezett testi élvezetet nyújtó szavak, amelyek megbizsergették a vérét, mert azt árulták el, hogy Késő Fáni komolyan foglalkozik vele. (Habár más jelből is észrevehette volna, de az úriember azok közé tartozott, akik a szavaknak nagy jelentőséget tulajdonítanak: elsősorban lelkileg akarta élvezni női ismeretségeit: „– A Miatyánkot kell nekik tudni”! – mondogatta.)
Késő Fáni tovább beszélt összeszorított fogsora mögül, mintha maga is élvezné, nyelvével megforgatná, szűz-sültté a saját szavait:
– Leánykoromban demi-vierge voltam. Félszűz, mint Marcel Prévost* akkor divatos regényében írta. Ez volt ambíciója minden leánynak az én társaságomban, lenéztük azt, aki nem vallotta magát demi-vierge-nek. Akkor is Fruzsinának hívtak. Honnan tudta ezt maga?
Rezeda úr képzeletében látta az elkényeztetett vörös hajú, rövid ruhás kisasszonyt az Andrássy úti leányiskolából jönni és iskolatáskáját lóbálva, vakmerően tekingetni jobbra-balra. „Demi-vierge!” Ő még akkor vidéken ült egy őszi házban, és egy öreg korhely beszélgetéseit hallgatta a szolgálók, gazdasszonyok, kocsmárosnék furcsa tulajdonságairól, amikor Pesten már félszűzek jártak! Be kár az időért.
– Fruzsinának szólított a házitanító, akinek a nyakába ültem vagy letérdepeltettem az asztal alatt. Nem is lett belőle tanár, zongoramester valamely kétes hírű házban, és fekete pápaszemével néha elsétál a házunk előtt – folytatta Késő Fáni.
– De még egy fehér reverendás pap volt, akitől katolikus imádságokat tanultam, mert azt hiszem: kissé szerelmes voltam belé, aki ugyancsak Fruzsinkának szólított. Később civil lett, és egy traktérosnét vett feleségül. És most maga megint Fruzsinának szólít, holott nem adtam erre jogot! – dudorászta Késő Fáni, és úgy villogott elsötétült szeme, mintha komolyan haragudnék.
– Nem is gilt*, hogy magát másképpen nevezik, mint Fruzsina! – felelt Rezeda olyan egyszerűen, mintha egy bevégzett tényt közölne az asszonnyal.
Késő Fáni összeszorított fogai lassan engedtek, egy pillanat alatt elpárolgott felindulása, és most váratlanul nyöszörgős, sírós, könnyes hang hallatszott szájából:
– És a szanatóriumban, ahol operáció miatt feküdtem, találkoztam egy irgalmas nővérrel, aki ugyancsak Fruzsinának szólított. Gyermekkori barátnőm volt valaha, árva lett és szegény, és felvette az apácák fátyolát.
Ezen aztán majdnem elsírta magát a különös asszony, mire Kilenc, azaz Késő János indíttatva érezte magát, hogy felkeljen ünnepélyes helyéről, ahonnan a két hírlapíró beszélgetését hallgatta, akik a „Király” szállodában jelenlevőkről, a virágokkal díszített fehér asztalok és riviérai* villamosfények, valódi perzsaszőnyegek és jégpálya simaságú parketták vendégeiről, ezekről a szilveszteri boldogsággal mosolygó vendégekről egyenként kisütötték, hogy a legnagyobb gazemberek és elvetemült nőszemélyek, rablókapitányok és ringyók. „– Ezer esztendőt ki lehetne osztani közöttük, ha már el nem múlott volna a millennium”, mond a teli szájú Muki úr, mire a pesti Heine megjegyezte, keserű nyállal a szájában: „– És helyettük Cervantesnek* és Wilde Oszkárnak kellett ülni.”
Kilenc úr tehát megállott neje széke mögött, még mindig szájában tartva hosszú szipkájú szivarját, és megkérdezte, hogy mi a baja őnagyságának.
– Először is vegye ki a szivarját a szájából, mert majd kiégette a szemem. Másodszor menjen vissza pálinkát inni – felelt előbb szigorúan Késő Fáni, majd megenyhülve tette hozzá: – A szegény Soror Ilonáról beszélgettünk, akit Rezeda úr ismert.
– Hja, a sashangú nővérről, aki engem akart gyógyításába venni a szanatóriumban a pálinkaivás miatt! – kiáltott fel Késő János úr, mint valami vidám emlékre, és visszament helyére.
– Halálos operáción estem túl, és ő csak nevet – mond gyermekes duzzogással „Fruzsina”.
– Milyen operáció volt? – kérdezte Rezeda, hogy gyöngédebbnek mutatkozzon Kilencnél, ami az udvarlók régi rossz szokása.
– Ritka vakbél-operáció volt. Herzl professzor azt mondta, hogy esztendők óta nem fordult ilyesmi elő. De a metszés nyoma oly láthatatlanul beforrott, mintha akár a fejemen, a hajam között vágtak volna – mond Késő Fáni bizonyos kihívó szemességgel. – Néha én magam sem találom meg a vágás helyét.
S rábízta Rezedára, hogy gondoljon, amit akar.
Az asztal végén Késő János éppen hahotázva beszélt a hírlapíróknak Soror Ilonáról, aki a pálinkaivásról akarta leszoktatni, holott az egész modern magyar irodalom „brandtwein”-t* iszik, mióta Molnár Ferenc* divatba hozta.
– Mit tudja azt egy ilyen apáca, hogy mi van egy pohár „broneff”-ben, amit az ember nyári hajnalon az Andrássy úton, a „Millennium” kávéház előtt iszik meg, és már hozzák a friss reggeli lapokat! – kiáltotta lelkesen Kilenc, mert határozottan tudta élvezni a békebeli újságíróélet hangulatait. – Egy ilyen hajnalt nem adnék oda egy főispánságért.
A Verbőczy-szakállú* ügyész már a Képviselőnét is megpörgette. A cseresznyebefőtt arcú asszonyka vidékiesen, Anna-báli hangulattal rakta a táncot, és néha kendőcskéjét meglobogtatta.
– Bérlő volt az apja a Felső-Tisza mentén – mond Spektátor, aki mindent tudott. – A nagyságos asszony maga is birkát nyírt kisasszony korában, mert birkanyírás idején dadai Weisznál mindenkinek dolgozni kellett. Tízezer pengőbe került a magyar nemessége, ezt a család tagjainak is be kellett hozni.
De végre a Képviselőné, született dadai Weisz Sári is kifáradt, de nem úgy a rettenthetetlen Ügyész, aki a „Király” szállodában azt akarta látszólag bebizonyítani, hogy nemcsak kiváló közjogász, hanem mint táncos is megállná a helyét.
Késő Fánit kérte fel táncra. Mondván:
– Nem akartam eddig a nagyságos asszonyt zavarni, mert láttam, hogy nagyban diskurál a szerkesztő úrral. Most már azt hiszem, megbeszélték a feminista* kérdéseket.
(Az Ügyész valamely okból azt hitte, hogy a nők csak feminista kérdésekről szoktak beszélni a férfiakkal.)
– Nem, nem akarok feminista lenni, csak nő akarok maradni – felelt, s szeretetre méltó ellenkezéssel és egy bocsánatkérő pillantást vetve Rezeda úrra: táncba indult a csupa szakáll Ügyésszel Késő Fáni. (Mint később bevallotta, egész idő alatt attól félt, hogy hozzáér a szakállával.)
Tehát táncolt Késő Fáni. És Rezeda úr nem lett volna erre a világra való ember, ha észre nem veszi, hogy Fáni (illetőleg Fruzsina) neki táncol, mint Salome Heródesnek*.
– Az iskoláját! De már ezt megnézzük! – mond Kilenc, és hátat fordított az asztalnak. Hangja ugyan tréfásan hangzott, de némi mélabú volt benne. Talán egyetlen férj sem szereti, ha a felesége más férfival táncol, gondolta magában Rezeda. Pláne, az ilyen hamis asszonykára vigyázni kell, mint a csíkra.*
És azon vette magát észre, hogy némi féltékenységet érez az Ügyész iránt. Alig várta az alkalmat, hogy Kilenc poharához nyúljon, borospoharát megértő barátsággal hozzákoccintotta. „– Nincsen abban semmi virtus – Verje meg a Jézus Krisztus!” – idézett a régi versből, és szokása ellenére gúnyos mosollyal nézte az Ügyész toporzékolását.
Hogy táncolt Késő Fáni? Előbb andalogva, mintha most lépett volna ki az őt eddig fogva tartó szerelem bűvköréből; úgy igyekezett történelmi csarnokból való szakállas táncosa karján elhelyezkedni, hogy mindig láthassa a magára hagyott Rezeda urat. Szempilláit álmodozva félig lehunyta, mintha a tánc alatt is mindig csak arra az egyre, a szerelemre gondolt volna. Talán még fehérebb volt az arca és még szenvedélyesebb, mint előbb. Kis lábain a lakktopánok alig látszottak érinteni a parkettet, nem maradt meg a helye, mint a tündéreknek se, ahol táncolt. Hátrahúzta derekát, kifeszítette Ceres görög istenasszonyhoz* méltó mellecskéit a kormos tekintetű Plutó* karjai között. Szűzies mozdulatai, ártatlan andalgásai szinte lányosak voltak (legalábbis ilyeneknek látta őket Rezeda úr), mintha tánc közben, idegen férfi karján minden eltűnt volna belőle amaz asszonyi kacérságból, amellyel az imént Rezeda urat babonázta. Rezeda úrnak rá kellett eszmélni, hogy a csábítás, a kedveskedés, a tetszésnyilvánítás a társaságból egyedül őt illette meg. Lám, a viharosan lejtő Ügyésznek nem jutott már belőle semmi. Még csak egy kancsalító mosoly sem.
Így táncoltak az Anyeginben Tatjánáék* – gondolta vagy mondta magában Rezeda úr az ártatlan tánctól elragadtatva.
De az illúzió éppen úgy eliramlik, mint az élet.
Az andalgás, amelyet tán a „Cserebogár, sárga cserebogár” magában dúdolgatott dallamára járt Sába királynő (bármit muzsikált a cigány), apránként elandalgott, mint egy régi-régi szerelem, és Rezeda egyszerre csak azon vette magát észre, hogy királynője a két vállára feszíti két karját táncosának, és jól belenéz az Ügyész bozontos arcába. Több se kellett a kipróbált táncosnak. Megérzi az ilyen régi majálisrendező, hogy mikor jön el a pillanat, amikor istenigazában táncoltatni kell a gondjaira bízott hölgyet. Mint a vén csatalónak a trombitaszó, olyan a régi táncosnak egy női szempillantás. Elkezdődött hát a kopogós!… Az a derékriszáló, kebelhevítő, szívgyullasztó, orcát lángba borító csárdás, amilyent tán Tamási és Blaha Lujza* jártak valamikor a színpadon. (Az Ügyész későbbi önvallomásából.) Most mutatta meg Késő Fáni, hogy kell táncolni, mintha minden percben az égbe akarna röppenni. Könnyű lett, mintha szíve minden gondját elfelejtette volna. Életveszélyes volt, ahogy megpördült, és együtt énekelte a cigánymuzsikával:
|
Aztán hirtelen eleresztette a fáradozó Ügyészt, és rákiáltott az urára – Talpra, gazduram. Zabba, mentek a lovak.
Kilenc úr a zsakettben és az antik gombos mellényben bizony gyorsan felugrott, hogy szolgálatára legyen a feleségének. Csárdást mindenki tud táncolni, így tudott Kilenc is, de mi volt az ő tánca a felesége táncához mérve! Hamar el is eresztette őt Késő Fáni, és Rezeda úr vállára csapott, a régi népszínházi stílusban szólt rá:
– Adj' isten. Nem reszket az úrnak a lába?
– No, pupák! – dörcögtette kedélyesen Késő János, amikor tudomásul vette felesége új vállalkozását.
Rezeda úr felállott… Éppen csak a szívéig ért a táncosnője, de odáig aztán kétségtelenül elért.
Rezeda úr a föld alatti mulatóhelyen, az „Olimpiá”-ban tanult meg valaha táncolni; tudományának, annak a levegőbe való emelgetéssel együtt járó, hölgy előtt néha letérdepelő, máskor a hölgyet szinte leteperő tánctudománynak, ahogy a föld alatti mulatóhelyen tanították a táncot, éppen hasznát akarta venni, amikor a már ismert, mások által nem hallható alt hang megszólalt:
– Csak úgy ábrándozva, kedves. Ne siettessük a perceket, amíg együtt lehetünk. Tudja, hogy én holnap is gondolni fogok magára. Abból tudom meg, hogy maga is gondol rám, ha Császár Fruzsina néven poste restante* levelet ír a főpostára.
– Miért Császár?
– Mert ezt a házat „Király”-nak hívják, ahol megismerkedtünk – mond a szívig ható hang.
De egy titokzatos hang megint kiáltott valahol, valamerre:
– Éljen a háború!
Rezeda úr az est további folyamán nem tehetett egyebet, mint leült Kilenc mellé, és segített neki pálinkát inni.
Jó az néha hajnalban, mint Kilenc újólag kifejtette. Mindjárt hozzák a reggeli lapokat.
Császár Fruzsina úgy nézett fel Rezeda úrra a Stefánia úton, mint egy görögkeleti templombeli szentkép az égre.
Megbeszélt találka volt, és Császár Fruzsina mégis elhozta magával a társalkodónőjét, egy Gréte nevű, kis termetű hölgyet, aki inkább német volt, mint francia, de Fruzsina mindig franciául szólt hozzá.
Kora tavasz volt, mint ebben az időben mondták: szerelemre nyíló tavasz, amikor a városbeli úri népeknek illett néhányszor végigmenni a Stefánián, mintha Budapest hagyományaihoz tartozott volna ez a szokás. Itt sétált karra vetett szürke felöltővel Lánczy Leó, a déli órákban erre vágtatott Krausz Simon.
A déli órák a városligeti villanegyed lakóié voltak, akik ide lassú lépésben elballagtak, mintha a saját kertjükbe mentek volna ki a házból. Bankárok és gyermekek, nyugalomba vonult kereskedők és gyermekkertésznők népesítették be a Stefánia útnak azt a részét, amely közel volt a szökőkúthoz. Pest ráért tavaszonként a természettel barátkozni, feleslegesen, minden különösebb haszon nélkül, csak úgy régi szokásból sétálgatni, nem kellett egész nap kenyér után futkosni. Ki lett volna olyan ostoba, hogy ne élvezze az idények gyönyöreit?
Tehát ezen az előkelő tájon, előkelő órában, mikor még híre se volt az úgynevezett „vasárnapi publikum”-nak, amely délutáni órában tölti meg a Stefániát, a kávéházi kerteket és tejcsarnokokat, sétált társalkodónéjával Császár Fruzsina, mint a francia regényekben (gondolta Rezeda).
Igen választékos volt sétaruhája, lehetett volna benne Nagy János utcai bankárné vagy Andrássy úti háztulajdonosnő (ameddig Rezeda fantáziája terjedt a vagyonos hölgyekről), de semmi esetre se Késő János „szerkesztő” felesége. A szerkesztők feleségei ebben az időben, mint Rezeda tudta, mosdatlan gyermekeket nevelnek, és ebben az órában lompos slafrokkban* járnak a konyhájukon Budán.
Ám Késő Jánosék, persze az asszony kívánságára, a Bulyovszky utcában béreltek lakást, mégpedig erkéllyel, mert az egykori nagykereskedőné nem akart „lejjebb csúszni”, bár egy költőhöz ment nőül. Így a francia társalkodónéhoz is ragaszkodott (habár Késő János az ő félig tréfás, félig komoly, de leereszkedő modorában néha célzást tett arra, hogy még Arany Jánosnénak se volt társalkodónéja, s ezért a társalkodónéért egykor még felfalják szőröstül-bőröstül az irigy kollégák. Mire Fruzsina azt felelte, hogy csak törődjön a maga dolgával, örüljön neki, hogy kiszabadította az elzüllésből, az éjjeli kávéházakból és mocskos hajnali kocsmákból, ahol a „lapírók” és lapszedők együtt isznak).
Gréte, ez a kövérkés, mindig kicsit náthás és bolondos kedvű lány már ismerte Rezeda urat, amikor az egyszer komoly vizitet tett a háznál – „státsz-vizitet”, mint ezt Fruzsina tanácsolta –, ugyanazért figyelmeztette úrnőjét:
– Der Herr von Rezeda.*
– Der Herr von Rezeda – kiáltott fel tehát mélabús sétájából magához térve Császár Fruzsina, mintha csak most vette volna észre a kérdéses urat, pedig hamarább látta mindenkinél a Stefánia úton.
– Hogyan? – kérdé ezután, miután megengedte, hogy Rezeda úr megcsókolja tenyerén azt a helyet, amelyet nem födött királynői kesztyűje. – A kisasszony még mindig annyit tud magyarul, mint legutóbb tapasztalhatta. Semmi fogékonysága nincs nyelvünkhöz. Azért beszélhetsz nyugodtan – mond gyorsan, halkan, szenvedélyesen, tegezőre véve a szót (pedig még csak meg se csókolta addig Rezeda).
Különös varázsa van annak, ha egy előkelő úriasszony, egy ilyen párizsi szőke, egy ilyen finom, választékos élettől, kultúrától és ruhaneműektől kirafinálódott hölgy tegezni kezdi a férfit, mintha Isten tudná, mióta a szeretője volna. Ez a varázs Rezeda úrra is hatott, ugyanezért darab ideig megmerevedett térdekkel, visszafojtott lélegzettel „mint Essex gróf Erzsébet királyné mellett” – haladt Császár Fruzsina oldalán.
A hölgy féloldalra fordított fejjel, a tavalyról itt maradt faleveleket nézegetve lábainál (mintha Szikszay, a párizsi festő ecsetje alól, amely akkor divatban volt, származott volna ide a Stefániára), lépegetett foxterrier* könnyedségű és állású lábain. Nem volt fátyol az arcán, amilyent a szerelmi vallomások átvételéhez szoktak feltenni, csak egy furcsa, bolondos kalapka figyelt fejéről. A kalap rozsdabarna volt, mintha az ősz és a tavasz színeiből volna összerakva. De Rezeda úr nem élt vissza az engedelemmel, a Stefánia út jó szagait kezdte dicsérni, mint valami kezdő udvarló, holott a hölgy bizalmassága révén: már messzibb kellett volna tartania.
– Általában Budapest minden kerületének, talán minden utcájának más és más szaga van – folytatta. – Párizsban járt finom emberek szaglási emlékeikben a „Metro-szagot”, a metropolisillatot* hozzák magukkal, és erről ábrándoznak. Véleményem szerint a Budapesten megforduló előkelő idegenek leginkább az Andrássy út szagára emlékeznek. Arra a kátrányos, parkettos szagra, amely különösen az Operaház környékén jellemzi ezt a várost. Én legalább, ha valamikor elkerülnék Pestről: mindig ezt a szagát érezném a városnak. Felbontják a fakockákat és bekátrányozzák – mond Rezeda úr egy idegenvezető ékesszólásával.
De Fruzsinától választ nem kapott.
– Persze, az Andrássy út mellékutcái, amelyek tagadhatatlanul a fővárost jelentik, egészen más szagúak. A szép nevű Vasvári Pál utca, a titokzatos Szerecsen utca, másik oldalon a boldogtalan nők Ó utcája nem arravaló szagúak, hogy emlékbe eltegye őket, aki Pestről valamely okból messzire bujdosott. Például boldogtalan, nem viszonzott szerelem miatt.
A vörösbegyszínű kalapka felfigyelt, valahol messze az úttól megreccsent, károgó hangot adott egy öreg fa, mint a vének szokták, amikor tavaszkor a nedvkeringés újból megindul bennük: ohá, boldogtalan szerelem! – mondták. – Hányszor hangzott el már ez a mondás ezen az úton.
Rezeda úr bölcs önmérsékletére vall, hogy nem vette figyelembe a madárka módjára felfigyelő kalapkát, sem az ügyletbe beleavatkozó vén fát, szokásos hangján folytatta tovább.
– Persze, nem az Andrássy út minden mellékutcája ereszt magából svábbogarakat, patkányokat, amelyek a lakók túlzsúfoltsága miatt a házakban már nem kapnak helyet. A Köröndön túl, ahol a föld alatti villamos ürül, de annál többen ülnek az omnibusz imperiálján*, ahol a Nagy János, Kis János, Benczúr Gyuszi utcák kezdődnek, ahol Lendvay, a színész jár éjszaka Lendvay-köpenyben a virágzó hársak alatt: ahol Bulyovszky Gyula, ez a hajdani versíró és Bulyovszky Lilla, a gazdag Lilla férje éldegélt felesége jóvoltából, amíg a pálinka megölte: ott megint más világ van. Kertek, pasztellképek, a nagy Pesttől merőben idegen városrész illatait hozza el magával az ide vetődött idegen. Sohasem öntenek ki semmit a házak elé, csak kristálykorsóból csordítják halkan a vizet az idetévedt vadnövényekre is. Hát még a Bulyovszkyakra, akik itt úgy élnek, mint a légyevő növények a kertben, várják az aranylegyet, amelyet elnyelhessenek. Mindenki jókat álmodik ebben az utcában. A szegényszagú koldusálmok nem találnak ide. Csak a jó szag… Császár Fruzsina most váratlanul felemelte a fejét, és olyan mosollyal nézett Rezeda úrra, mint egy nagyvilági kokott*: páván, ostobán, kifejezéstelenül („mint egy felöltöztetett viaszbábu a konfekciós üzlet kirakatából”, gondolta később Rezeda).
– A mi sétaidőnk letelt, kedves uram, haza kell mennünk, el kell válnunk a kellemes sétapartnertől. Arevoá.* A viszontlátásra.
Így szólt Császár Fruzsina („mint valami maszkabálon, ahol ő a hercegnő, én a csavargó”, gondolta ugyancsak Rezeda). És a két hölgy meggyorsított léptekkel hagyta ott a Stefánia úti lovagot, aki egy padra ülve elgondolkozott, hogy milyen ostobaságokat is beszélt.
De délután már a hírlapírók klubjának a telefonjához hívta a tréfás klubfiú a szokásos gamin* modorában:
– Egy kapucínerbarna női hang a telefonhoz kéreti Rezeda szerkesztő urat.
Telefonon át tudott csak játszani hangjával istenigazában Császár Fruzsina.
Olyan volt a hangja, mint a régi Mum-pezsgőnek az íze, kicsit fanyar, kicsit szomorú, kicsit lemondó.
– Nem hittem volna, hogy ilyen hamar elveszítem magát. Hiszen még jóformán meg sem ismerhettem. Vártam, hogy utánam jön ma délben. Az ön által említett Lendvay utca sarkán a társalkodónémmal sokáig álldogáltunk egy villa előtt, amelyre az volt ráírva, eladó. Mintha venni akarnék valamit, holott minden gondolatom ott maradt magánál a Stefánián. Mondja, bizonyos benne, hogy nem hallgatózik valaki a telefonban? Gyanús recsegést hallottam.
– Magam vagyok a fülkében.
– Igen, de bekapcsolnak mindenféle türelmetlen nőket, mert ott a klubban sok férfi van. Azért nem is beszélek tovább, pedig sok mondanivalóm lenne. Mit csinál ma délután? Van valami programja? Talán barátaival?…
– Barátaim elfoglalt emberek. Nekem pedig soha sincs programom, mert úgyse volna időm megtartani.
– Érdekes, hogy így él valaki program nélkül – dúdolt a hang, mintha valamely rendkívüliséget hallana.
– Sajnos, nem vagyok már olyan naiv, hogy hinni tudnék az előre beosztott időben.
– Mondja inkább úgy, hogy nem elég öreg még ahhoz, hogy az idejét beosztaná. Mindenre ráér, és ha nincs kedve, semmire se ér rá. Volna kedve feljönni hozzám délután egy kis négyszemközötti magyarázkodásra?
– Tessék velem rendelkezni – felelt hirtelen a régi olvadékonysággal Rezeda (holott regényfolytatást kellett volna írni Kiss Józsefnek, de ő is azon az állásponton volt, hogy a regényeket nem írni, hanem csinálni kell).
– Ne így feleljen, mint valami kalaposnénak… Azt mondd meg, hogy eljössz délután hozzám, mikor egyedül vagyok idehaza?
Rezeda úr a durcás, nagyon mély és nagyon szívből jövő hangra megint csak a térdében, a nyakszirtjében, a hátában érezte azt a merevséget, amelyet a női varázslat szokott nála előidézni. Összeszorult torokkal kérdezte:
– Mikor?
– Egy félóra múlva! – hangzott a válasz, és a kagylót letették, hiába hallgatózott tovább Rezeda úr.
Nem mindennapi fűszereket érzett a szájában.
– Milyen nap van? – kérdezett egy fiatal hírlapírót az előcsarnokban, aki Párizsba készülődött, és már franciául gondolkozott:
– Csütörtöque! – felelt az ifjú.
– Pedig ez nem is volt eddig szerencsés napom. Inkább a péntekek és szerdák tettek ki magukért.
Határozottan kábult volt. Nem is ment vissza a nagyterembe, ahol a hírlapírók kártyáztak, hanem az olvasószobának irányította lépteit, ahol úgysem talált senkit, csak Sántha bácsit, egy nyugalmazott színészt, aki flastromokat* ragasztgatott a nyakára.
… Nem gondolt arra, hogy ilyen rakétaszerűen „menjen a dolog”. Azt gondolta, még el kell bíbelődni az elég rafinált asszonykával egy-két hétig. Ugyanezért eszébe se jutott régebbi ismeretségeit feladni. Éppen tegnap töltött kedves perceket Musynál, a Bálvány utcai ügyvéd feleségénél, aki mindig zsebkendőt köt az ablakra, ha a déli órákban egyedül van az irodában. Rezeda úr pillanatok alatt odafent terem a második emeleten. Musy házias ruhában várakozik az ajtó mögött; az irodában egy csók, egy ölelés, egy felejthetetlen perc… „Szeretsz?” „Szeretlek.” Musy kis termetű, kövérkés asszonyka, de nagyon tud ölelni, bár az arca olyan polgári, mint egy ügyvédné arca, akinek négy gyermeke van a harmadik szobában. És Rezeda úr már megy is a titkos találkozóról, hogy az utcán, társaságban, színházban vagy a Király étteremben csak szemtekintettel üdvözöljék messziről egymást, ha véletlenül találkoznak.
Ez a jó szerető! – gondolta néha Rezeda, amikor a Bálvány utcai kapun kifordult, anélkül hogy bárkivel is találkozott volna. – Senki, senki, se barát, se barátnő nem sejthet semmit. A jó Isten adta őt nekem, nem vehetik el.
Valósággal lelkendezett az ilyen pár percnyi találkozások után. Musy visszavette a zsebkendőt az ablakból, és ő is dúdolgatva kezdett öltözködni a délutáni vizitjeihez.
– De ez most komolyabb dolog – mond Rezeda, miután Sántha bácsi felragasztotta a flastromokat, és egyedül maradt. Ez az asszony nem olyan fából van, aki megelégedne egy lopott, titkos csókkal.
Kora tavaszi délután volt, amikor legjobb volna egy kormos, fekete mozdonyon a kék Velence felé utazni és számlálni az állomásokat, amelyek még tőle elválasztanak.
De nekem Pesten kell lenni, pénztelenség és szerelem miatt – gondolta magában Rezeda, és beszállott a hírlapírók klubjának kétfogatú fiákerébe, amelynek privilégiuma* volt, hogy a klubház előtt állhasson, a Dohány utcában, és a klub tagjait olcsó pénzen fuvarozta.
– Lajos bácsi, a Lendvay utca sarkára megyünk, ahol egy eladó ház van. Talán megveszem – mondta Rezeda a kocsiban helyet foglalva, mert az okos embernek mindig kell gondoskodni alibiről, ha valamely ritka veszélyes útra indul.
A nyáron vadszőlővel befuttatott, szinte láthatatlan falú lugassá vált Lendvay utca most olyan kopárnak látszott, mint bármely pesti utca. A lombos kertek elszöktek az utcából, a női neműek eltűntek az erkélyekről, egy bőrkabátos házmester seperte a havat az udvaron, és két öregúr sétált az utcában. Az egyik Weisz Fülöp volt, a nagy bank igazgatója, és kertész módjára nézegetett be az udvarokba, hol kezdték el a kerti munkát.
Miután Lajos bácsi elhajtott, Rezeda úr nem sokáig időzött a Lendvay utcában, ahol semmi keresnivalója nem volt, átment az Andrássy úton, éppen akkor hajtott erre Freystädtler fekete lovaival, mint Fülöp spanyol király, aki próbatemetést rendezett az igazi temetés előtt. Az aranyozott fekete hintó mögött lépett át az úton Rezeda. És már a jó szagú Bulyovszky utcában volt, megnyomta egy emeletes ház kertjének kapuját. A kilincs engedett, holott máskor zárva szokott lenni a kapu. (Rezeda önkéntelenül Musyra gondolt, aki ugyancsak ily körültekintéssel végzi el dolgait a randevúk előtt.)
Későék az emeleten laktak, míg a földszinten egy gazdag harisnyakereskedő családja, és az ablaknál egy hegyes orrú német nevelőnő nagyon csodálkozott, hogy az idegen úr csengetés nélkül jött be az udvarra, és már ment is fel a lépcsőn, ahelyett hogy a harisnyáshoz jött volna. (Az ilyen kertes házakban kora tavaszi délutánokon nagyon unatkoznak a nők.)
Az ajtó megint csak engedett, Rezeda az ismert úton, a neszfogó szőnyegeken egész a szalonig jutott előre. („Betörő?”)
A szalon közepén szokott vidorsággal, amelyről Rezeda úr élete végéig nem tudhatta meg, hogy ál vagy valódi, állott Császár Fruzsina.
– Jól megvárakoztatott.
– Egy félórát mondott.
– A félórákat nem kell komolyan venni. Miféle nőkkel volt magának eddig dolga?
Rezeda úr csak most jutott hozzá, hogy két oldalról, kézfejen és tenyéren megcsókolja Fruzsina kezét.
– Olyan nőkkel volt dolgom, akik magának a cipősarkáig sem érnek fel. Amilyenek egy szegény hírlapíró útjába kerülhetnek.
– De ha megengedi, mégiscsak kíváncsi volnék egyes dolgokra élettörténetéből. Mielőtt a szívemet odaadnám… – tette hozzá vidoran, mintha valami színdarabot idézne (ami szokása volt, mert jó memóriával és utánzóképességgel rendelkezett).
Helyet mutatott Rezedának a szalonban, mint egy úrnő. A régi szalonja volt ez, amelyet még az első házasságába vitt hozományba, és valószínűleg úgy ismerte minden bútordarabját, mint a gondos háziasszonyok szokták. Rezedát egy tekintélyes, aranyozott fotelbe ültette, ahová bizonyára a legkiválóbb vendégeit szokta. Ő maga szembe helyezkedett el, egy úgynevezett puffon, és keresztbe tett lábbal figyelt.
– Hát hogyan parancsolja ezt az egész dolgot, nagyságos asszony?
– Te! Ha még egyszer nagyságos asszonynak nevezel, pofon ütlek, úgy segéljen az…
De vallásos nő létére ilyen apró-cseprő dologban nem mert Istenre hivatkozni.
– Arra vagyok kíváncsi, hogy ki a kedvese, a babája, a háziasszonya, a lánya, aki az ingét mossa, aki a nyakkendőjét megköti, aki a cipőjét lehúzza.
Rezeda kissé felhevültebben, fantáziásabban gondolkozott, mint általában az utóbbi időben mindig, amikor ezzel az asszonnyal együtt volt. Máskor tán tagadott volna – egyszerűen. De erről a telivér, minden női jó és rossz tulajdonsággal rendelkező asszonyról azt hitte, hogy többet kibír, mint a többi.
– Igen, Jánoska valóban lehúzza a cipőmet, ha részeg vagyok. És úgy lódít az ágyba, a fal mellé.
– Jánoska?
– No, eredetileg Johanna, de nem szereti ezt a nevet, amelyen már annyi férfi szólította. Leginkább azt kedveli, ha Maminak nevezik, mert azt hiszi magáról, hogy ő a „sajtó öreganyja”.
– Jó kis foglalkozás. A lapírók öreganyjának lenni.
– Én természetesen nem szólítom Maminak, részint, mert az édesanyám él, részint mert életkorom se engedi meg az ilyen tréfálkozást. De a fiatalabb generáció megtartja a szokást, nem fizet rá senki, aki a Mamival jóban van.
– Micsoda boszorkány lehet! – kiáltott fel Császár Fruzsina, és valóban úgy látszott, mintha bizonyos felindulás vett volna rajta erőt, amikor a „sajtó öreganyjá”-ról hallott. („Talán az én Kilencemnek is ő az öreganyja?”)
– Nem boszorkány egészen, de rokonságban van a boszorkányokkal – szólt hátradőlve Rezeda úr, kényelmesen körülnézve a jó polgári vizitszobában, ahol csupa olyan bútorok álltak, amelyeket valaha alapos családi tanácskozás választott ki a férjhez menendő lánynak. Hetekig járták öregasszonyok, öregurak a bútorkereskedéseket, amíg „összehozták”, kiválogatták a bútordarabokat. A jókora perzsaszőnyeg tán egy vénkisasszonyé volt, aki többé nem szándékozott férjhez menni.
Ebben a családi atmoszférában beszélni Jánoskáról valóban az ínyenc Rezedához való élvezet volt, meg is mondta mindjárt, hogy miért.
– Mert Jánoska tulajdonképpen leánykereskedőnő, és már esztendők óta szerelmes belém, nála is lakom.
– Mondja, ne mondja – felelt hitetlenkedve, vidoran Császár Fruzsina. – Talán ki is van valahol írva a cégtábla: „Jánoska és Társa leánykereskedők.” Maga természetesen: a Társ.
– Bár öt esztendeje tart ismeretségünk, annyira még nem vittem, hogy üzleti ügyeibe is beleavatott volna. Annyi bizonyos, hogy a m. kir. államrendőrség engedélyével történik minden, nincs törvényellenesség. „Barátságos Ház”, ez a neve.
– Olyan teli szájjal beszél, mint lapíró barátja, a Muki – mond Császár Fruzsina. – Milyen fontosnak tartják ezek a hírlapírók a maguk mesterségét, pedig alig hoz valamit a konyhára. A legfőbb szerkesztők is tele vannak adósággal, mint akkoriban hallottam, mikor még bankigazgatók is megfordultak nálunk. Éppen abban a székben ült mindig Max Falk*, aki az apámnak barátja volt.
Rezeda úr megragadta az alkalmat, hogy a székből felugorjon.
– Nem vagyok méltó, hogy Falk Miksa helyére üljek – kiáltotta, és letérdepelt Császár Fruzsina elé a szőnyegre.
– Azt hallottam, hogy maga egy csodatévő. Meg tudja váltani az embereket lelki nyomorúságukból. Ha valakire ráférne a megváltás, az én vagyok.
Bármilyen gyakorlatra tesznek szert a nők az élet különböző körülményei között a férfiakkal való bánásmódban, talán még maga Bulyovszky Lilla, aki ebben a házban lakott, aki előtt „fél Magyarország” térdepelt, zavarba jött, ha egy-egy férfi térdre vetette magát előtte. Pedig ez akkor divat volt, az illemkönyvek írták elő. Korunkban azonban legfeljebb a színpadon, hatásvadászó jeleneteknél szokásos a térdeplés. Lám, Rezeda úr mégis e régimódi módszerhez folyamodott.
– Bocsásson meg nekem, hogy arról a nőről beszéltem magának, aki liliomfehérségben az elérhetetlen vágyak csúcsán áll előttem éjjel és nappal. Akiért sírni és dalolni szoktam, ha egyedül vagyok. Sokkal szerelmesebb vagyok magába, mint idáig hittem. Megrázott, megváltoztatott, érzékennyé, érzelgőssé tett. Egy olyan periódusába kerültem életemnek, amelyet eddig nem ismertem. Szerelmes vagyok. Csak meg ne tudja senki.
Mit mondjunk Császár Fruzsináról, milyen volt, mikor ezt a vallomást átvette? Összeszorította tán fogát, mint olyankor, mikor szenvedélyes szavakat mondott? Vagy megkönnyebbült, mint egy számító nő, aki elérte célját? Milyen egy Bulyovszky utcai dáma, amikor szerelmet vallanak neki, mégpedig nem a korszak rövidre fogott, két-három tagú szavaival, amely szavak kurtaságukban is úgy hangzanak el, mintha szégyellni kellene őket, hanem így vallanak szerelmet, régimódiasan, a hatvanas évek szokásai szerint… milyen akkor egy dáma?*
Császár Fruzsina szomorú lett a vallomás után.
Megindultan nézett a régi vidorság helyett Rezeda úrra, mintha csak azt akarta volna mondani a szemével: „Nem elég az, hogy én veszítettem el a szívemet, hanem még ön is elveszítette?”
– Ha Van Zanten szigetén élnék a vademberek között, arra kellene önt kérnem, hogy vágja el nyomban a torkomat, mielőtt tovább tart ez a dolog – mondta hangosan. („Van Zanten” akkor divatos olvasmány volt, éppen a kulturált hölgyek irigyelték a vadembereket.)
– De Pesten lakunk, és nem kérhetem másra, mint csak arra, hogy hagyjon magamra, imádkozni szeretnék.
Mikor Rezeda úr összeszedte magát, búcsúzni kezdett. Császár Fruzsina keze az előszoba kulcsán, amellyel majd bezárja a lakást, valamivel jobb hangulatba jött Fruzsina, és félig még sírós, de már közelgő vidorsággal kérdezte:
– Két imakönyvem van, egy zsidó meg egy katolikus. Melyiket vegyem elő, ha imádkozni találnék magáért is?
– Ha csak egyet sóhajt értem, véleményem szerint az is megteszi a magáét az égbeli hatalomnál – felelt udvariasan, kissé borúsan, kissé csalódottan Rezeda. – Mégiscsak útra kell menni ebből a városból.
– Nem addig, amíg holnap a szokott időben a Stefánián nem találkoztunk – mond Fruzsina, és bezárta az ajtót.
A „szokott időben”, mondta, pedig még csak egyszer találkozott abban az időben Rezedával.
A hegyes orrú nevelőnő még mindig a földszinti ablaknál állt. Rezeda úr, hogy kiengesztelje, oly mélyen köszönt neki, mintha a háziasszonynak nézné. Ment az utcán, de ahelyett, hogy „kedves öregem”-nek szólongatta volna magát, mint a nőies találkozások után szokta, és dicsérné magát azért, mert nem fogadott örök hűséget, nem esküdött meg, szóval nem követett el semmi becsületbe, lelkiismeretbe vágó dolgot a találkozón: borússága nemhogy muladozott volna, hanem inkább növekedett. Mindig térdepelve látta magát a szőnyegen Fruzsina riadt tekintete előtt, mintha megijedt volna valamitől… Bekövetkezett az, amire nem számított, a férfi szerelemre gyúlt iránta.
Lehet, hogy nem akarta. Mert akkor vége a játéknak, amit egy jó kutyával eddig űzött – gondolkozott Rezeda úr, és a sétabotját utcagyerek módjára húzogatta a villakerítéseken, boldog, egészséges, gazdag emberek lakhelyén, akik bizonyára a szerelmet is más szempontból fogják fel, mint az olyan elátkozottak, mint Rezeda. Csak a pénztelen ember bíz mindent a szívére, hogy az az összes elmulasztott életjavakat megszerezze neki, például egy szerelem, egy jó kiadósan viszonzott szerelem alakjában, mert egyebe úgysincs a szegénynek. De gazdag ember? Nézegetheti a képeket a képtárában; hívathat doktort, aki fájdalomcsillapító cseppeket ad neki; mindig talál barátot, akinek elmondhatja a dolgait, kikérheti tanácsait, megbeszélheti vele a legutolsó eseményeket… Az kell, hogy valakivel beszéljen az ember. „De kivel beszélhetnék én az én furcsa titkaimról… Jánoskát még csak elő tudtam adni valahogy Fruzsinának. De kinek mondjam meg Fruzsinát, aki beült a szívem kellős közepébe?”
Így mendegélt Rezeda Kázmér, de másnap pontosan ott volt a találkozón, mint egy újságregénybeli ember, akinek nincs más dolga, mint az olvasók érdeklődését kiszolgálni.
Pedig pénz után kellene járnom. Mióta Jánoskát megcsalom, nem szívesen fogadom el tőle a mindennapi öt forintocskát, amelyet a mellényem zsebébe csúsztat, illetőleg kölcsönad induláskor, amelyet tán sohanapján se tudok visszafizetni, ha mindig csak így élek – mond magában Rezeda úr, amikor e korszakban szokásos hódító férfiléptekkel (akár a túlsó oldalon a választékosan elegáns Lánczy Leó) befordult a Stefánia útra.
Zúzmara volt az éjjel, a fák még éjféli kísértetként álldogáltak helyükön délben is. Csak a házi munka elől menekvő, kimustrált cselédek tologatták piros orrú utaskával bélelt gyermekkocsijaikat, az ifjabb cselédség otthon maradt a fűtött szobában, régen foltozásra váró holmikat megjavítani. Mintha visszatért volna a tél.
Császár Fruzsinára nem sokáig kellett várakozni. Sarkig érő, igen testhezálló perzsabundában és ugyanolyan sapkában jött, karcsún, finoman, mintha egy nagyon előkelő divatlapban sétálna, „télen a ligetben”, és ami nem mindennapi volt, hatalmas karmantyúja (muffja)* is volt ugyancsak fekete perzsából, amely karmantyúban a zsebkendőn kívül sok minden elférhetett. „Még imakönyv is, amelyet az ördög fejéhez lehet vágni, ha az alkalmatlankodik valamely szűk utcában.”
Igen fehér arcával egy másodpercig tragikus jelenségnek tűnt fel a fagyos úton, fehér fák alatt. Meztelen kezével nagyon megszorította Rezeda kezét, de megcsókolni nem engedte.
– Fiam, magának nagyon meg kell változni – kezdte anyáskodó, aggódó hangon, melyre nyilván előre készült, miután az indulatokat leküzdte magában. – Az uramat kivallattam, és megtudtam, hogy szóról szóra igaz, amit tegnap nekem mondott. De talán még több is. Nem hunytam le a szemem éjszaka, mert azt hiszem, hogy ön már elveszett ember, akin nem lehet segíteni.
A „Barátságos Ház”-nak többféle neve volt; kinek-kinek az egyéni gusztusa szerint.
Az Andrássy út egyik mellékutcájában, nem messzire a m. kir. Operaháztól állott a ház, amelyet mondottak a „Felejtés laká”-nak, a „Megértés házá”-nak, a „A jó nővérek otthoná”-nak, „Johanna-nyaraló”-nak, mert a pesti nyelv telve volt élcelődéssel, a legkomolyabb és a legkomolytalanabb dolgokat egyaránt kicsúfolta. Különben is többnyire éjjeli hírlapírók fordultak meg a háznál, akiknek a mesterségükhöz tartozott, hogy mindent a tréfa szempontjából vegyenek szemügyre, még önmagukat is, nemhogy a külső világot.
A „Barátságos Ház”-nak néha több állandó lakója volt.
Így például az „Esperes”, aki a R.-féle lexikon egyik szerkesztője, papos külsejű, és megszokta, hogy az Üllői úton, ahol a hivatala volt, kezet csókoljanak neki az iskolába menő leánykák. Szorgalmasan ellátta hivatalát mindaddig, amíg valamely vidéki örökséghez jutott, amelytől függővé tette életét; megtanul perzsául, mégpedig a helyszínen, Perzsiában, ha majd örökség üti a markát.
Mit tett azonban a főtisztelendő külsejű, egyébként kifogástalan úriember, amikor a perzsiai időpont bekövetkezett?
Mindenesetre annyi szabadságot vett igénybe, amennyi elegendő lett volna a Sah birodalmába való utazáshoz, de a vonatnál gondolt egyet. „Talán megbolondultam, hogy fáradságos utazással törjem magam, amikor módos ember lettem! Gyerekeknek való az.” Szólt, és egy hajnalban, vidáman töltött éjszaka után, hírlapíró barátaival beállított a „Barátságos Ház”-ba, ahol a hírlapírók a társaságba való felvételét kérelmezték az úrnőtől.
– Egy egész klastromot* örökölt az Esperes – mond Kovács Arnold, a legrégibb pesti éjjeli reporter, aki egyik ajánlója volt az új tagnak.
– Azért vonul tehát apácazárdába! – felelt a „Barátságos Ház” úrnője, és szobát rendezett az Esperesnek.
A nevezett úr azonban nem ment el másnap, se délben, se este, amikor az itt tanyát vert hírlapírók szoktak, ellenben ott maradt harmadnap is. Az első napokban csak aludt, evett-ivott az ágyban, mintha nagy hátralékot kellene behozni. Majd mikor egészségileg némileg rendbe jött, bő szárú alsónadrágban (azaz magyar gatyában) és papucsban kisebb sétákat tett a házban. Benézett a konyhába, hogy mit főznek ebédre, frissen csapolt sört hozatott a vendéglőből, és a házfelügyelővel elmondatta élettörténetét, nyári estéken kikönyökölt az ablakba, és az Ó utcai világot nézegette.
– Jó, hogy a csibukját nem lógatja ki az utcára – mond a ház úrnője a hírlapíróknak, akik hajnalban megint „tiszteletüket tették”, és az Esperes után tudakozódtak.
– Várja önöket, majd meghal egy kis kártyázásért – felelt a háziasszony, és az Esperes valóban felpócolt párnákon ült az ágyban, és kártyapaklit kevergetett.
Mit meg nem tenne a jószívű hírlapíró barátjáért?
Hajnalonként az éjjeli kávéházakból egész karavánok indultak el az Esperes mulattatására, aki különböző üvegeket is tartogatott az ágy alatt, amellett a huszonegyes bankot adta. Megtelt a kis szoba éjjeli hírlapírókkal, akik mindenképpen segítségére voltak az Esperesnek az idő agyonütésében. (Mert mindig csak erről volt szó.)
(Johanna ugyan dúlt-fúlt mérgében, hogy az Esperes egész kaszinót csinált a házából, ahol még néha délig is ébren kellett lenni, de a „sajtó” ellen még Johanna sem szólhatott. Johanna igazában véve egészen másképp szerette az életet, mint majd kiderül.)
A dominózók, sakkozók, kártyázók az ágyon foglaltak helyet. (Az Esperes mindenféle játékot játszott az unalom ellen.) Míg az úgynevezett társalkodók, a „bohémek”, ládákon, asztalokon, zsámolyokon ültek, és kellő füstöt csináltak. Ha Murger* régen meg nem írta volna ezeket a dolgokat: azt lehetne hinni, hogy ők találták ki a szépséges bohéméletet (amelynek pesti figuráit egy bizonyos jelenlevő szobrászművész, Lányi Tibi nyomban agyagban is megmintázta, míg Major Sicu* ugyancsak karikatúrában lerajzolta. Ohá! Ifjúság!).
Az Esperes néha abbahagyta a játékot, a homlokára tolta a pápaszemét, és egy fekete palackot vett elő az ágy alól, amellyel a kaszinó tagjaival koccintott. Nem választották meg hivatalosan elnökké, de részben ágyban fekvése, részben változatlan pénzügyi állapota révén ő volt a legtekintélyesebb tag a társaságban.
– Az is lehet, hegy egész káptalant* örökölt – mond Kovács Arnold, aki „kopka” játékra tanította meg az Esperest.
Cholnoky Viktor*, aki Don Kihóte formájával és Ságival, az éjjeli korrektorral* beállított – Viktor maga is korrektor volt azelőtt, és barátságán nem változtatott –, fátyolos, mindig érzékenységet vibráló hangon megkérdezte:
– Tulajdonképpen mi bajod is van neked, Esperes? Én legalább tisztában vagyok halálos betegségeimmel, de te, kultúrember létedre, azt sem tudod…
– Nem akarom tudni, majd megmondják a kórházban, amelyet az adóinkból tartanak fenn – felelt bizonyos elbizakodottsággal az Esperes, mint aki nem fél voltaképpen a betegségektől.
Jerzsabinka volt a kedvenc itala Cholnoky Viktornak, amely mindig akadt a házban, amelynek elfogyasztása mellett egy sarokban kifejthette álláspontját Esperes helyzetéről. Sehogy sem tetszett neki, hogy Esperes szolid* ember lett, aki sohase jár el az éjjeli kávéházba. „Ha az ember szakít megszokott életmódjával, a halál karjába dől. Az éjjeliőrök is nappal halnak meg.” Sági mindenben helyeselt főnökének, már csak azért is, mert valamikor kispap volt Zircen, és megszokta az elöljáróknak kijáró engedelmességet.
Megérkezett az ifjú Molnár Ferenc társaságával, amelyet úgy húzott maga után, mint egy sziporkázó szellemmozdony a vasúti kocsikat. Nemigen lehetett őt egyedül látni, fénylő monoklija a város legkülönbözőbb éjjeli kávéházaiból kinézegette híveit, mintha valami távcsövön át vizsgálná őket. A Belvárosból elindult a két Feiks fiú, az Andrássy úti szerkesztőségből Lakatos László*, Lázár Miklós*, a József körúti Hazám kávéházból Zoltán Jenő, a Lipótvárosból Jacobi Viktor, a Sybill későbbi zeneszerzője, a professzorok Centrál kávéházából dr. Molnár Géza, a zeneelmélet tanára. Csoportosan járták be a város különböző mulatóhelyeit, kikötöttek a New York úgynevezett női szalonjában, ahol a „kis irodalmukat” (szelet szalámikat, parizereket, sonkákat) fogyasztották, Latzkó Andor*, a belvárosi ékszerész fia éppen úgy, mintha nem volna otthon ennivalója; a Helvécia kávéházban, ahol az „irodalommal”, azaz a szegény éjjeli hírlapírókkal ismerős hölgyek telepedtek asztalukhoz, és egy Grammatika nevű hölgy felolvasta verseit; az egykori Casino de Parisban, ahol Lantos, „Budapest mulattatója” regélte el a legújabb pesti gaminságokat, valamint Geiger (akit Molnár Ferenc „Zsezsé”-nek nevezett el), a táncmester bemutatta a legújabb párizsi táncokat, amelyeket a Nyugatról a Kelet felé vonuló vándormadár hölgyektől tanult. (Már régen elmúlott az az idő, amikor a „nyugati” kultúra és romlottság végállomása Bécs volt a kontinensbeli városok közül, akár Bukarestig meg se álltak, és Pesten, a Révay utcában külön kis hoteljük volt a nemzetközi művészeknek, ahol éppen úgy akadt japán zsonglőr, mint néger táncosnő.)
Molnár Ferenc és legközelebbi hívei ugyan fel-felhajtogattak egy-két pohárral, de a társaság legnagyobb része nem volt hajlamos az éjszakázáson kívül az egészségtelen italozásra is. Ugyanezért Báttaszéki hírlapíró, aki olyan népszerű volt az éjszakázók között, hogy a szólásmondás szerint este még nem tudta, hogy mit és hol vacsorázik, reggelre hazamenve azonban megemésztetlen francia pezsgőt ürített ki magából: Báttaszéki Lui, az éji kegyenc és bálkirály a „cúgos cipős gavallérok társaságá”-nak nevezte el a józan társaságot.
És amint látjuk, néha a „Barátságos Ház”-ba is bevetődtek ők, és a hírhedtté vált Esperes állapota után tudakozódtak, aki egy egész egyházmegyét örökölt.
A „Három Holló”-ból, miután az Opera előtti szfinxen kilovagolta magát: megérkezett Ady Endre a lelki baráttal, Révész Bélával*. Egy utazóládán foglaltak helyet. (Ady néha különszobába vonult, és verset írt, ha arra sürgősen szükség volt a másnapi újságba.)
Kritikus mosollyal lépett be Mikes Lajos*, mindig csomagszámra hordott angol könyvvel a hóna alatt, és megkérdezte, hogy nem ütötte még meg a guta Esperest, aki a legbotrányosabb életmódot folytatja a városban. De úgyis bezárják a végén.
– A börtönben fog elrothadni, mégpedig vasketrecbe zárva, amelyben se lefeküdni, se felállni nem lehet, csak guggolva várni a halált – ismételte Mikes Lajos, akit „rejtélyes doktor”-nak is neveztek, mert mindig olyan egykedvű volt, mintha az ördöggel tartana fenn barátságot.
– Vagy pedig régi szerzőkkel, akik már régen megírták műveiket, és többé nem éreznek – mond Bányai Elemér, aki „Zuboly” név alatt egyik sokat ígérő tagja volt az akkori irodalomnak. S ugyancsak az Esperes megtekintésére érkezett.
Bár Mikes doktor (később maga is lexikonszerkesztő) nem kételkedett egészen az Esperes tudományában, amellyel egy lexikonszerkesztőnek rendelkeznie kell, de életmódja miatt utóbb ezt is kétségbe vonta.
– Minden időknek megvoltak a maguk tudós korhelyei – mond a ládára telepedve és Révész Bélához beszélve (aki persze választ nem adhatott) –, csak figyelemmel kell olvasni az angol regényeket. Még maga Johnson doktor se volt az italnak megvetője, de bizonyos időben hazament a Gower Streetre, és folytatta nagy szótárát. De ez az ágyban fetrengő sertés itt egészen megfeledkezett a céduláiról, amelyek irodájában feldolgozásra várnak. Hogy lehet abbahagyni egy lexikonszerkesztést? A földkerekség legizgalmasabb munkája, mert mindig újabb és újabb kötetekkel, az újabb tudományokkal és emberekkel lehet bővíteni. Én még a regényfordítást sem tudom abbahagyni, ugyanezért a Miksa utcai szerkesztőségben lakom egy rossz bőrdívánon, hogy minden percben készen legyek munkám folytatására.
Az Esperes ágya körül javában folyt a kopkajáték, már megérkeztek a legkésőbbi vendégek is, így Tábori („Soma”), aki még lapzárta után is riportokra járt; a kis Radó, a német újságíró a „Budapester Spatziergänge”* írója, aki a városrészeket úgy osztotta be a fővárosban, hol kapni különböző pálinkákat; de megjött felhevülten, rendszerint valamely éji kisasszonytól elkunyorált virággal mellén („a hölgy színeiben”) vagy a hölgy zsebkendőjével szivarzsebében Bátta Lajos is, „miután mindent szemügyre vett a városban, ami előadhatta magát”.
– Te Bátta, te – kérdezte Johanna az előszobában, miután a bizalmasabb urakat tegezte. – Ha már annyifelé csavarogtál, nem láttad valahol a „gazdá”-t?
– Ilyenkor vagy a Bécsi sörházban verekedik Blau bácsi társaságában a vendégekkel…
– A minap is egy meztelen huszárkarddal jött haza!
– Vagy a Városligetben iszik a fiákeresekkel.
– Igen, a Stern Árpád, az a 28-as szokta elcsalni a Druskához.
– Vagy Fehérnénél, annál a kövér asszonynál udvarol, itt, a szomszédban, aki olyan öreg, hogy csak a legsötétebb éjszaka mer az utcára lépni.
– Hallottam már erről is – mond a ház úrnője, mintha közömbösen venné a dolgot. – De ha már a te tolvajszemed se látta a „gazdá”-t, akkor igazán nem tudom, hol lehet.
A „Báttá”-nak nevezett úriember megállott, mert érzékenyen érintette őt a szemeire tett célzás, méltatlankodva válaszolt:
– Én szegény vagyok, de becsületes.
– Mégis légtornász leszel, mint a többi, ha kicsapongó életet folytatsz. Egy szeg és egy kötélhinta, ez a vége. Én esztendők óta nem voltam kávéházban, legfeljebb tejcsarnokban a külső Andrássy úton, ahol éjfélkor a gazdával szoktunk levegőzés végett sétálni.
– Ez a jómódú emberek szokása. Én már csak megmaradok szabad lovagnak – felelt „Báti” (mint némelyek nevezték) –, még gerelyt is vetnék egy nőért, ha éppen kedvemre van, de céltalanul sétálgatni nincs időm. Lajos lovag maradok.
– Lajos, de Lajos-aranyak nélkül – felelt a „Barátságos Ház” úrnője. Mire Lajos lovag szánakozó, torz mosolyt vágott:
– Még aranyaim is legyenek, asszonyom? Esperes legyek magam is? Ki járná éjszaka fogcsikorgatva és mindent, mindenkit megvetve a várost, ha már én is felcsapnék háziúrnak? Kell, hogy egy szegény ember mindig legyen mustrában Budapesten. Ezt az állást most én töltöm be.
Ki tudja, meddig beszélt volna még Lajos lovag a maga igaza mellett, de Johanna véget vetett a társalgásnak:
– Úgyse hiszem el egyetlen szavadat se, kár erőlködni. A Paradicsom kabaréban, ahol konferálsz az Üllői úti pasaséroknak, kék frakkodban, hazudozhatsz eleget. Énekelheted az „Egy szerb asszony, két szerb asszony” című nótát…
– Pardon, ez a szám nem az enyém. Tarján művész úré.
Reggeledett. A kis szobában füstté váltak bútorok és emberek, előcipelt zsámolyok, konyhából való székek és hírlapírók, akik az ajtó megnyílására kisompolyogtak, és nyomtalanul eltűntek, mintha visszamennének az álomba, ahonnan jöttek.
Elbandukolt Ady olyan léptekkel, mintha egy holt gyermekét vinné a karjai között, szomorúbb akkor se lehetett volna, de szerencsére volt még egy stációja*, a kövér Kovácsnál, a Nagymező utcában, ahová a cigányzenészek jártak, kik idáig a város különböző részeiben muzsikáltak. Itt négyszemközt ült Révész Bélával, aki mindenképpen a szocialista tanok alapos ismeretére akarta kitanítani. Néha déli versre szólalt meg a harang a Szent Teréz tornyában, a tanítás tartott.
Bizonyosan újabb tudományos megállapításokkal, új emberismeretekkel távozott Mikes doktor, habár az embereket Shakespeare-en kívül senki meg nem ismerhette. (Ő volt az egyetlen ember a földön, akinek olyan szeme volt, mint az Istennek, mindent látott.)
– Milyen marha vagyok, hogy éppen úgy ébren töltöttem az éjszakát, mint a többi bolond. Igaza van Lándor Tivadar* szerkesztőnek, mindenki kicsit elmebajos a városban. Minek ez az éjszakázás napról napra? Az ideggyönge emberek nem férnek a bőrükben, csukassák be magukat az őrültek házába, de ne az utcákon járjanak éjszaka. Ahelyett, hogy a „Szenvedélyes barátok” befejező részét fordítottam volna, az Esperest néztem, ebben a disznóólban – mond elmenőben a ház úrnőjéhez, aki egy zsámolyon ült az előszobában, és egyik Hölgy cigarettát a másik után szívta.
– Csak aztán meg ne szöktesd a nevelt leányomat, Kisfuvaros Rózsit, mint ahogy a kávéházban megígérted neki! – mond egyet nyújtózkodva Johanna, mintha ez volna neki a legfontosabb az egész világon.
– Doktor Johnsonra mondom, hogy ez meglepő. Azért ült itt az előszobában egész idő alatt?
– Azért is. Mert az a lány már napok óta csomagol.
– Felesleges az őrállás. Ha én megszöktetem, akkor is a kéményen át szöktetem, mint a régi Angliában a ladyket.*
„A rejtélyes doktor” hóna alatt könyveivel és fordításaival oly fanyaran ment végig a városon, mintha korán reggel a kedvét akarná elvenni mindenkinek az élet folytatásától. Valóban nekiült a még éjszakától poshadt szerkesztőségi helyiségben, egy immár letűnt nap kéziratai, kőnyomatosai, emlékei közé, hogy a „Szenvedélyes barátok” fordítását folytassa.
– Fordító szabó volt az apám Kispesten! – dúdolgatta magában, ha fáradozott. – Sohase panaszkodott az ócska nadrágokra, akármennyit hoztak hozzá. Az egyiknek a zsebében még egy forintos bankót is talált, haláláig beszélt róla.
Molnár Ferenc és társasága szokás szerint rövidesen távoztak, miután „–o–”, mint akkoriban cikkeit aláírta, kiosztott néhány viccet a hírlapírók között, amelyekkel azok másnap bejárják a várost, hogy azok végül tipikus budapesti viccekké váljanak, miután szerzőjüket elfeledték, Cholnoky Viktornak (és természetesen Ságinak is) eszébe jutott a méltatlanul elhanyagolt Ferencváros, mégpedig a Kinizsi utca, ahol Viktor esztendőkig lakott, és a polgárokat az ördögűzésre, az aranycsinálás titkaira és az európai Expressz-vonatok menetrendjére tanította, miután mindig el akart utazni hanyatló egészsége kúrálására. De helyette többnyire Kiss József (akinek segédszerkesztője volt) vagy Surányi József, aki főnöke volt, és minden héten megmutatta neki képtárát, amilyent egy lelkes vaskereskedő (és főszerkesztő) tud összevásárolni: utazott el az Expresszel, amely éjfél előtt ért Pestre.
– Ez Magyarország szempontjából a legostobább menetrend, huszonötöt érdemelne az a vasúttitkár vagy ilyesféle, aki a nemzetközi vonatok menetrendjével foglalkozik. Éppen ellenkezőleg: nappal kellene a külföldről jövő és külföldre menő vonatoknak Magyarországon áthaladni, hogy az utazók láthassák ezt az országot.
– Nagykőröst? Nagymarost? – kérdezte Sági, amíg a Ferencváros felé lépegettek a legkülönbözőbb mellékutcákon át, egy-egy korán nyitó „ostériá”-ba vagy „spelunká”-ba (mindennap más neve volt társalgásukban az elkerülhetetlen, bűnbe sodró kocsmáknak), betekingettek.
– A magyar Alföldet, Esztergomot, a maga műkincseivel, tornyaival kell megmutatni, ahol az idegennek ki kellene szállni – felelt Viktor, mert reggel mindig a legkülönbözőbb problémákon törte a fejét, hogy valahogy ne gondoljon arra, mi várja otthonában: gyászjelentés vagy az ajtóra szegezett árverési hirdetmény.
– Az Esperes elutazhatott volna az Expresszel, volt neki elég pénze hozzá – mond Sági megnáthásodva, vékony felöltőjében és tüdőbajos hangján.
Cholnoky megállott a József körúton, ahol egy valódi olasz osztériás ismerőse volt, titokzatosan megfogta Sági karját:
– Bevallok neked valamit. Én se utaztam volna el, ha annyi pénzem volna, mint az Esperesnek. Az ő szempontjából az a legjobb teendő, amit választott. Már az életben megpróbálni, hogyan fekszik majd az ember a sírban, éjfélkor felébredni és kísértet módjára kártyázni.
Az Esperes körül dúló kopkacsatában természetesen részt vett a megfelelő körülmények között kínálkozó élvezetekből soha ki nem maradható „Báti” úr is, mivel alkalmat adott a társaságnak annak megállapításához, hogy még mindig több szerencséje van a szerelemben, mint a játékban.
– Kergesd el a Strimplit, úgyis lépten-nyomon megcsal – mond a „Noldi” név alatt ismert hírlapíró és lapvevő.
– Mindenki csak a maga dolgával törődjön – felelt a szokásos izzadó, meggyötört, úgynevezett dunsztos állapotban Báti, amikor rendszerint az utolsó krajcárját is elveszítette. – Mindig másnak van szerencséje. Másé az ekvipázs*.
– De a nők! – szólt az éjjeltől berekedt hangon az Esperes, amikor már mindenki eltávozott, és kettesben maradt a letört lovaggal, aki mindenképpen meg akarja értetni az „ország egyetlen vagyonos emberé”-vel, hogy pénz nélkül nem lehet elindulni a nagyvilágba:
– Ezek a szerencse fiai ilyenkor elmennek a frissen kisöpört, tejillatú kávéházba haboskávét inni kaláccsal. Mások korcsolyázni, gőzfürdőzni, tyúkszemet vágatni, borotválkozni, új ruhát próbálni a szabóhoz veszik lépteiket. Sétálnak is tán egyet a Stefánián – mond a vidámságot mímelő lovag az utazóládán ülve. – Senkinek sincs semmi baja, mert mind okos, tehetséges „fiatal” – fejezte be az utolsó vendég, és a korszak divatja szerint kinyújtott tenyerével intett, önmagának és az elmenteknek.
– De a nők! – felelt az Esperes majdnem félálomban. – Egész életedben az volt a híred, hogy a nők bolondulnak utánad, nem lehetett olyan kávéházba menni, ahol a kenyereslány legalábbis a menyasszonyod ne volna.
– Persze, az rosszulesik az ilyen nadrágszíjas, kövér embernek – felelt hirtelen Báti. De meg is bánta nyomban.
– Mondhatsz, amit akarsz – szólt most halkan, de elhatározottan az Esperes –, még gorombáskodhatsz is, de kölcsönt nem adok. A kassza zárva van.
(Valóban Báti jól látta, hogy nagy, gyümölcsöskofáéhoz hasonló erszényét az Esperes a matrac alá süllyesztette.)
– Kölcsönről szó sincs, nagyon tisztelt barátom. Lehetek a város szegénye, de megválogatom azokat, akiktől kölcsönkérek.
(„A vén gazember ahelyett, hogy megsértődött volna, helyeslően bólintott” – állapította meg később a küzdőtéren maradt lovag, mikor kalandjára visszagondolt.)
– Különben is rendes ember, akinek én is akarok számítani – folytatta a ládán ülő lovag –, a déli és délelőtti órákban jár hitelügyletei lebonyolítására, amikor a bankigazgatók a helyükön vannak. Nem mondom, hogy engem vár, de a helyén van Madarassy-Beck Gyula, aki iskolatársam volt, irodájában ül a bécsi Rothschild, még tán Fridényi is, akiről „Fridényi bankja” címmel regényt írt egy régi magyar író, Ábray vagy Ábrányi. A régi magyar írókat nem ismerem annyira, mint a franciákat. Eredetiben, az első kiadásban volt szerencsém olvasni Balzacnak azt a novelláját, amelyben az afrikai katona egy barlangban szerelmével hódítja meg a nőstény oroszlánt.
(„A vén szélhámos, aki kiadja magát gazdag embernek, erre az előadásra is csak a fal felé igyekezett fordulni”, állapította meg később a szorongó helyzetben levő mesemondó.)
– Mindig a nők járnak az eszedben, még az oroszlánok közül is – felelt a behamuzott, gyűrött takaró alól az Esperes.
– Természetesen nem lehet mindenki olyan török basa, mint ön, főtisztelendő atyám, a magunkfajta szegény legények bizony törik a nyakukat, ha valamely kellemes percet akarnak elérni az életben – ágált az ostromló az alvást szimuláló felett. – Ön ingó és ingatlan javaival, lábas és lábatlan jószágaival beköltözött egyszerűen egy hárembe, ahol naponta talán ötven nő is megfordul, és kiválasztja magának a legszebbet, amikor uzsonna táján és éjszaka becsengetnek a „Barátságos Ház”-ba. Könnyű megítélni a világot papucsból, hálóingből és korcos gatyából. Teli bugyellárissal a párna alatt. De tessék kint járni, mint Rembrandt* „éjjeli őrsége” a kapuk előtt.
– A képzőművészet Lyka Károly* reszortjába tartozik nálunk, tedd az íróasztalára – felelt az Esperes kissé türelmét veszítve, pedig bárányszelíd lelkű volt. – Mit akarsz kígyóbűvöléseiddel?
– „Még egy szót, királynő, mielőtt fejem porba hullana”, ha emlékszel az „Essex”-ből? Egy vallomással tartozom neked, ma reggel, 1912. március 20-án – mond a lovag a dátumra különösen súlyt helyezve. – Bevallom neked, hogy engem nem is szeretnek a nők… hanem utálnak.
Esperes az igen ünnepélyesen előadott vallomásra nem fordult egészen a fal felé, hanem csak „srégen”* (mint a jelenlevő később megállapította).
– A legpokolibban utálnak, tisztelt háziasszonyodtól kezdve az általad említett kenyereslányig. Ezen nem lehet változtatni. A József körútról a Lipót körútra, az Andrássy útról a budai korzóra menekülnek előlem, nem elégszenek meg annyival, hogy az utca egyik oldaláról a másik oldalra menjenek.
– Nagyon szükséged lehet a pénzre, hogy ilyeneket vallasz – mond először bölcs ember módjára az Esperes. De a bölcsességtől csak egy mezsgyényire esik az ostobaság, amit az ágy felett ágáló lovag igen jól tudott. Azért ütötte tovább a vasat:
– Ha legalább állásom volna… Egy állásban levő embert mindig lehet szeretni, ha másért nem, az állásáért. Ha valami várható örökségem volna: talán még el is várnám, hogy szeressenek. Így azonban el kell hinnem, hogy valóban nem tudok táncolni, és mégis mindig táncolni akarok.
– Belátod? – kérdezte szemüvegét igazítva az Esperes.
– Még többet is belátok. Nem tudom már mulattatni a nőket a mai kor divatja szerint. Öreg bolondjuk leszek maholnap, akivel csak a pénzért beszélnek.
Az Esperes határozott mozdulatot tett. Tudniillik kiszállt az ágyból a falusi plébánoshoz vagy mégis inkább magyar ruhás tiszteleteshez illő lábbeliben, és felhívta a kései lovagot: segítsen az erszényét megtalálni a matracok között.
A felszólított segített, ennélfogva az eldugott erszény hamarosan megkerült.
– Ma, 1912. március 20-án adok neked emlékbe tíz koronát. Mikor fizeted vissza?
– Természetesen tavasz napján, március 21-én, azaz huszonnégy óra alatt, mint a kaszinóban szokás.
– Ezt nem várom tőled – felelt az Esperes, mert mint mondottuk, jó ember volt.
…Ugyanezen jóságának köszönhette, hogy körülbelül hatheti „kúrázás” után (ameddig egy szabályszerű fürdőkúra tart) az egyházmegye, illetőleg az örökség fogyatkozni kezdett, hogy mindent elmondjunk az Esperes történetéből, aki darab időre megzavarta az éjszakai életet Pesten, holott ki se mozdult ágyából. Mint minden örökség: az Esperes öröksége sem tarthat örökké. Kezdett célzásokat tenni, mégpedig éjszakánként a saját „kaszinójában”, hogy talán mégiscsak igaza lesz doktor Johnsonnak, azaz a rejtélyes „doktor”-nak, aki a lexikoni cédulák gyűjtését mondja a világ legelső élvezetének. Csak a hű Báti volt más véleményen: „Ha az életemről akarok valamit tudni: úgyse a lexikont nézem. Márpedig én önző vagyok, engem csak a saját életem érdekel!”
Majd egyéb lelkiismeretbeli furdalásai támadtak az Esperesnek. „Talán mégsem egészen illő egy magam korabeli embernek fiatal nők hálójába keveredni?” – kérdezte Pesta Frigyes hírlapírót, akit valamely okból „fogházlelkész”-nek neveztek a hírlapírók. (Tán mert mindenre talált vigasztalódást.)
A filozófus egykedvűen felelt:
– Én feloldozlak. A pech* erősíti az embert – tette hozzá szokásos mondását. – Nyilván peched volt a nőkkel.
Később egészen újfajta aggodalmai kerekedtek az Esperesnek, amelyeket csak Johannával közölt:
– A minap, hogy egészen ki ne menjek a gyakorlatból, megpróbáltam felhúzni a hat hét előtt levetett nadrágomat. Legnagyobb megrökönyödésemre, nem ment össze a nadrág a hasamon.
Az eddig előadott bajok közül Johanna nézete szerint ez volt a legkomolyabb. Mert hogyan menjen el a „Barátságos Ház”-ból az Esperes nadrág hiányában? Ilyen pohos ember részére nem is találni egykönnyen nadrágot a szomszédoknál, ismerősöknél. „Ha Bátitól kérem kölcsön a nadrágját, megöl, mert mégse egészen olyan kövér ember, mint az Esperes” – gondolkozott Johanna. Végigfuttatta emlékezetét összes kövér ember ismerősein, de az Espereshez hasonlót nem talált. „Nincs más megoldás, mint nadrágot kell varratni” – mond ki az utolsó szót Johanna, és az Esperes végre így távozott a házból, hogy visszatérjen hivatásához, a lexikon szerkesztéséhez. A legközelebbi hajnalon hiába jöttek a kaszinótagok a szokásos látogatásra. Az Esperesnek nyoma veszett, és kalandja után sokáig nem mutatkozott. Mondják, a lecke megjavította, megnősült, és örökre lemondott a bohém életről. Távozásának évfordulóján Johanna hordár útján küldeményt kapott, amely nem volt más, mint az Esperes nadrágja, amelyet az előszobában a fogasra akasztott. Vajon kap-e a nadrághoz való embert valaha?
Tehát ebben a „Barátságos Ház”-ban lakott Rezeda is, de természetesen egy másik szobában, ahová a kaszinói élet vihara akkor se hallatszott, amikor az a legzajosabb volt.
Rezeda úr, „a gazda” néven emlegetett úriember, titkolt vendége volt a háznak, Johannán kívül senki se léphetett a szobájába, hogy az álmából felserkenő urat igen zsírosan, kiadósan főzött húslevessel és benne főtt marhahússal megkínálja.
S lehet, hogy vannak ajánlatosabb ételek is a világon, mert a mindennapos marhahús, mérsékelt égövünk alatt, talán nem mindig teszi meg a magáét.
De Rezeda úr, akár érzelmességből, akár gyakorlatiasságból, úgy kezelte az itt töltött esztendőket, mint olyan esztendőket, amelyeket viharos ifjúsága után kiérdemelt magának, mint valami nyugdíjat. Bár még csak harmincöt esztendős volt, de néha úgy érezte, hogy annyit élt, mint tíz más, normális ember. Nagyon korán kezdte „a vitorlázást az élet vizein”, csaknem húsz esztendő viszontagságai álltak mögötte az ágy fejénél, amelynek lábánál Jánoska foglalt helyet mindig bizonyos elszántsággal, megvetéssel, lenéző mosollyal vagy komoly tekintettel, mert már kezdetben kitapasztalta, hogy ez a modor használ az úriembernek. A mások bátorsága erősíti a gyengéket, Jánoska véleménye szerint pedig Rezeda úr gyenge volt, mint a legtöbb férfi. (És az ágy fejénél, mint valami szentkép: Jókai Mór legszelídebb arcképe vigyázott, megnagyobbított fotográfia alakjában. Ebben a házban becsületük volt az íróknak.)
– Csak soha semmi szemrehányást ne tégy magadnak, hogy megint átlumpoltad vagy átkártyáztad az egész éjszakát. Semmirevaló ember az, aki megbán valamit – mond Jánoska, Hölgy cigarettáját szívogatva, de közben gondja volt rá, hogy a jobb falatokra felhívja a hálóingben ebédelő Rezeda figyelmét.
– Tudom, hogy aludni szeretnél, de abból semmi se lesz addig, amíg azt a velős koncot meg nem etted. Nézd, milyen falusi kenyeret szereztem neked. Éppen olyant, amilyent otthon, Szerencsen sütöttek a vén szűcs házánál. (Jánoska szerencsi születésű volt, és egy zsidó vallású magyar szűcs volt az apja. Erre a magyar szűcsre mindig büszke volt Jánoska; szerette volna, ha Rezeda is ködmönben jár néhanapján.)
Rezeda valóban úgy ette ebédjét, mint egy nyugdíjas.
A leves hosszú tésztáját olyan megértéssel, lassan hörpölgette, mintha a tészta hosszúságától függenének azoknak az éveknek hosszai, amelyeket a jól megérdemelt nyugalomban eltöltend.
Nem kapkodott a levesben úszó zöldségek után. A fél karalábénak vagy a tavaszi ízű sárgarépának, a gyengéd zellernek vagy a „Barátságos Ház”-ban szinte érthetetlen petrezselyemnek (amelyet az itt megforduló nők még sohasem árultak), a kanalára kellett kapaszkodni, ha azt akarta, hogy elfogyasztassék a kényelmes úriember által.
– Mondja, Jánoska, nem akadna egy kis zöldpaprika a levesbe, amilyent egyszer tavaly ettünk?
Jánoskának érzéketlen arcán valamely érdeklődés mutatkozott:
– Emlékszem. Kutyakomédia volt – szólt, és egy hasonló paprika feltalálására indult. Maga is szerette a paprikás, borsos, szóval férfias ételeket. Kis fejű, egy harapásra való vöröshagymáról például mindig gondoskodott a levesben főtt hús mellé, amely rendszerint félkövér és csontos volt, sóval volt meghintve.
A húslevesbe belefőzött egy-két krumplit és egy nyers káposztagerezdet is. De ehhez nem nyúlt Rezeda, akármilyen gusztusára lett volna. Ezek Johannát illették, mint ahogy a bőséges ebéd maradékaival az ágy lábánál ülő Johannát kínálta meg. (Akármilyen viszonyban volt Rezedával, ezt a helyét az ebédelés órájában elfoglalta. „Ült, mint egy kutya a gazdája lábainál.” „Ugyancsak harmincöt esztendős volt, és idáig megtanulta a rendet”, gondolta magában Rezeda, amikor a táltól megvált, és Johannának nyújtotta. – Jánoska! – szólt hozzá ilyenkor szelíden.)
– Tudom, hogy nem vagyok a felesége. Annál több vagy kevesebb, mert feleség sohasem akarok lenni. Egy félóráig egy pincér volt a férjem, amíg megesküdtünk, aztán nyomban elváltunk. Elég volt a házaséletből. Tehát nem is tehetek szemrehányást az életmódja miatt, mert annak semmi értelme nem volna – mond Jánoska, a csontokat, igen, a csontokat, azokat a marhacsontokat megropogtatva fogaival, ami nagy testi erőről tett tanúbizonyságot. (Néha az ölében vitte Rezedát az ágyba, ha kissé többet ivott a kelleténél.) – De egyszer már megjöhetne az esze.
– Ha megjön az eszem, az mind a kettőnkre csak rossz lehet – felelt Rezeda a plafon felé fújdogálva a füstöt. – Most, hogy nem használom a rendes eszemet, nagyon jó ez az életmód. Estig aludni, legfeljebb félálomban hallani az életet, és azt komolyan nem venni, mint ahogy az ember nem veszi komolyan, ami álmában történik vele. Behunyt szemmel, holdkórosként, semmi veszedelemtől meg nem ijedve járogatni… A fal mellett menni… Éjfélkor a külső Andrássy úton sétálni, és a városligeti tó partjára, egy padra letelepedni magával, Jánoska: ez legyen minden teendőm.
Az utóbbi mondat nem hangzott el ugyan minden hatás nélkül, de Jánoska mégis kemény arccal folytatta:
– Most már jó darab idő óta ismer, tudja, hogy a maga pénzével nem törődöm. Az asszonynak kell a férfi mellé állni. Mindig így gondoltam az együttélést. De ha egyszer hazajönne, és hozna egy szál virágot… Nesze, te asszony… Letörne a keze?
Rezeda nagyot fújt a plafon felé:
– Csak ilyen bolond udvariassági dolgokat ne kívánjon tőlem Jánoska, mert akkor rövidesen ott leszek megint, ahol voltam, belezuhanok az életbe, ha formaságaihoz hozzányúlok. Én kimenekültem az életből, amikor ebbe a házba beköltöztem.
– Én hívtam – mond Jánoska (nehogy tán ezért is életmegrövidítő szemrehányást tegyen magának az óvatos férfiú).
– Kimentem az életből, annak minden kedvezései és kedvezőtlenségei elől, mintha valaki otthagyja a játéktermet vagy a piacot, ahol az életért játszanak, alkudnak. Gondoltam, elég volt a szerencse forgandóságaiból, helyezkedjünk arra az álláspontra, hogy velem többé nem történhetik semmi, se szerelem, se bánat, se főnyeremény, se vagyoni elpusztulás. Ebből a kisszobából hallgatom délután a zongoraverklis játékát és énekét, elég ennyi a világból. Estére majd körülnézek a városban, mint egy idegen, aki most érkezett a vasúttól. Nem irigyelek senkit, mert senkit se ismerek. De gondolom, hogy tovább élek, mint az utcán mellettem elhaladó rohanók, vágtatók, felhevülten, akik mind valami cél után szaladnak. Elérik a célt, de jön bármely percben a halál. Mi érdeke volna velem a halálnak, mikor semmi célom nincs, senkinek nem vagyok útjában?
– Nem akarom elkezdeni az életet, mert az lesz belőle, hogy gyermekkocsit tologatok a Városligetben, ha megint belemelegszem az életbe – mond Rezeda, és a fal felé fordult, ami minden nyelven azt jelenti, hogy a társalkodásnak vége van. Jánoska leeresztette a függönyt, és Rezeda úr lábához feküdt. Ilyenkor tudott aludni istenigazában ő is.
Vannak bizonyos dolgok, amelyeken nem szabad változtatni, bármily rossz szokáson alapuljanak. Rezeda már nem rávehető, hogy valaha virágot vigyen egy nőnek! – gondolta magában.
…Körülbelül így mondta el a „Barátságos Ház” történetét Rezeda úr, amikor a Stefánián az életmódjáért felelősségre vonta őt Császár Fruzsina.
– Ezért volnék elveszett ember? Akin már nem lehet segíteni? Még mindig nagyon messze vagyok a rablógyilkosságtól!
Császár Fruzsina – bár elég mulatságos volt a történet, amelyet Rezeda a „Barátságos Ház”-ról előadott – egyetlen arcizmával se árult el különösebb érdeklődést. Rezeda megfigyelhette, hogy a nők, még a legmozgékonyabb arcúak is, milyen márványarcot tudnak ölteni, ha bizonyos dolgok a szívüket érintik. (Talán ugyanilyen arcot öltött volna Jánoska is, ha Császár Fruzsináról merészelt volna előtte szólani.)
Körülbelül a Műcsarnokig mentek ily szótlanul, amelyet nem érdemelt meg még a zúzmarás idő sem, „hiszen csak egyetlen esemény van az életben, ez pedig nem más, mint a halál”, de bármiként bátorította magát filozófus gondolatokkal Rezeda úr, nem kerülhette el, hogy Fruzsina nyomott hangulatából ne ereszkedjen az ő fejére is egy fekete szárny, amelynek hiába mondta volna: „Hess, te ostobaság!” Már sokkal jobban hatalmában volt ennek a párizsi szőke asszonynak, mintsem mentesíteni tudta volna magát az ő érzései alól.
A Műcsarnoknál átment a hídon Császár Fruzsina, és láthatólag a liget olyan részét kereste, amelyet kevésbé látogat a publikum.
A Névtelen Jegyző szobránál merev magatartással ült egy sápadt arcú, gyötrelmes tekintetű, önmaga érzéseibe merült öreges úriember. A szemközti padon rőt bajuszú ápolója. (Rezeda úr mintha saját magát látta volna, ha majd egyszer lelki beteg lesz ő is.)
A felügyelet alatt levő idősebb úr rosszalló tekintetet vetett Császár Fruzsinára, aki a liget elhagyott részei felé kereste az utat. Feldúlt idegeivel bizonyosan megérezte, hogy ez a nő valamiben töri a fejét, de nem így Rezeda úr, aki legubbasztott fővel ballagott a hölgy mellett.
– Azt mondta, estig alszik – mond hirtelen a hölgy, mintha az előtte levő fehér gyeptől kérdezte volna. – Hogy van az, hogy én mégis mindig nappal látom?
– Mert az illető nem tud aludni nyugodtan és szokott kábulatában estélig, mióta önt megismerte – felelt Rezeda úr ugyancsak tompa hangon. – Kezdi érdekelni az élet… A gyermekkocsi.
Császár Fruzsina most valóban a ligetnek olyan részébe vezette Rezedát, ahol alig láthatta őket valaki, az idegbeteg öregúr a távolban szokásos álmodozásába mélyedt.
Megállott egy fatörzsnél, amelynek nekivetette a hátát, mint valami bástyának, és így nézett fel tündöklő, csábító, még az elkárhozást is boldogan ígérő arcával, seprős szemeivel, megnedvesített ajkaival, elöl feszített mellével és foxterrier lábaival Rezedára (mert valóban, a nagyon finom cipőbe bújtatott lábak is néztek).
– Tehát mégis sikerült valamit elérnem, hogy változtassak az életeden, te, egyetlen szerelmem – mondta, mintha gyónna. – Most csókolj meg.
Talán még mondani akart valamit, de mohón kapott Rezeda lehajló szája felé.
Olyan csók volt (úgy is volt szánva), amelyet sohasem lehet elfelejteni. Egy nő tette fel az életét ebben a csókban, akár a pokol, akár a mennyország következzen a jövő percben.
A desztillált* vágy csókja volt, amely már szinte elkerülhetetlenül következett be, mint a virág nyílása vagy a bomba robbanása.
Nem jött egy perccel sem korábban, se későbben. Két szerelmes ember kapta meg a pillanatot, amelyben megismerhetik egymást.
Nem is volt nagyon csodálkozni való, amikor Fruzsina megint rendbe szedte magát, karmantyújába nyúlt, és hitvesi hangon így szólt:
– Adok neked ezer koronát, hogy azzal a nővel szemben levő dolgaidat rendezzed. Még ma elköltözöl onnan. Legjobb volna, ha valamely szállodába mennél lakni, ahol a független úriemberek élnek. Most már ne beszéljünk erről a dologról többet. Csak azt engedd meg, hogy a karodba kapaszkodjam a hídig. Mégis, ha látott volna valamit valaki a fák között, gondolja, hogy férj és feleség vagy jegyespár vagyunk, én egyetlenem. Egy lovaggal kevesebb lesz a „Barátságos Ház”-ban.
Rezeda olyanformán viselkedett, mintha oda sem figyelt volna az asszony szavaira, az ezerkoronásra és a jövendő perspektívájára, mintha valóban olyan mély érzésű ember lett volna, akit bizonyos ábrándjaiból nehéz kizökkentem a prózai szavakkal.
(Lehet, lehetséges, hogy csakugyan ilyen mély érzésű ember volt, akinek néha egy gondolattól is fizikailag fájni kezdett a szíve. Fájt, mint egy sérült szív… Vagy talán több adag szentimentalizmus szorult belé, mint kortársaiba.)
A csókon gondolkozott, és összevetette azt Császár Fruzsinának megismerkedéseik napján mondott szavaival. (Szentimentalizmusra vall, hogy nem felejtett el mindjárt elröppent női szavakat.)
Akkor azt mondta Fruzsina, hogy egy Isten csókjára vágyakozik… Mondta ezt a forróságtól tikkadt ajakkal, szinte hervadozva a vágytól, mintha nem találta volna meg azt, akit igazán megcsókoljon. (A kétférjű asszony!)
És vajon olyan volt a csókja, amely az érzelmek (vagy érzékek) legmélyéről jön, hogy vadságukkal, mohóságukkal meglepjenek még egy olyan férfit is, aki már „próbált egyet-mást a világban”? (gondolta ugyancsak Rezeda).
És amint lehajtott fejjel bandukolt a mindinkább felélénkülő, sőt szenvedélyét alig fékező Fruzsina mellett, még egy gondolat előjött valahonnan az agyrendszeréből.
– Vajon hogyan tudta meg Jánoskát oly pontosan Fruzsina, hogy már pénzzel felszerelve jött ellene?
Az asszony gyorsan felelt a kérdésre:
– Az uram állati vágyait kellett kielégíteni, aztán vallott, mint a karikacsapás. Ez az elmúlt éjszaka volt, és egész éjszaka nem aludtam. (Rezeda összeharapta az ajkát. Miféle vágyai lehettek annak a semmitmondó szőke embernek? Tán megkorbácsolta Fruzsinát?) Reggel a bankba rohantam a pénzért, amely a maga megmentésére szükséges.
– Igen, emlékszem rá, a nagybecsű férje valamikor a kaszinó idejében ugyancsak megfordult a „Barátságos Ház”-nál, mint a legtöbb éjjeli bagoly. Azonban ez házasságkötése előtt volt.
– Reménylem… Nem szerettem volna, ha attól a hölgytől hozzám látogat.
Rezeda úrnak már a szája nyílott, már a nyelvén volt a szó, amellyel örökre elveszítette volna ezt a nőt. Azt akarta mondani:
– Királynő, azt hiszi, hogy pénzért kapható az a nő, aki engem öt esztendeig szeretett? Könnyebb egy kőbe faragott szent asszonyt megvesztegetni az ujjáról levont gyémántgyűrűjével, mint ezt a nőt, aki a lábamat mosta, az ölében hordott, farkaskutyaként vigyázott az álmomra… és amikor félálomban kinyitottam a szemem, körülbelül olyannak láttam a rajtam függő tekintetét, mint Nagyboldogasszony reggelét. Ez a nő gazdagabb mindkettőnknél, mert olyan szíve és lelke van, amely árulásra sohase volna képes. Mi pedig itt ketten valakiket elárulunk.
„Múlt századbeli beszéd, amelynek már a karzaton se volna hatása a »Szegény ifjú történeté«-ben, mond magában Rezeda, midőn később bennrekedt beszédére visszagondolt.”
Bár a főváros felszíne, az első pillantásra látható panorámája még nem mutatta, de a háború előtt egy-két esztendővel Pest már szegényedett.
Muladozóban volt az a lendület, amelyet igazában a millennáris esztendő, Magyarország fennállásának ezeresztendős évfordulója hozott meg, amely lendületet ki is használt minden talpon levő ember a maga tehetsége szerint. A millennáris idők óta lassúbb tempót vett az ország és főváros szárnyalása, hétköznapok következtek, amikor lassabban jártak a vonatok, és az ezeresztendős Magyarország pénzbősége fogyadozóban volt. Ám ekkor a politikában történtek nagy események, hogy a kis magyar világ újra pezsgésbe jöjjön. Kossuth Ferenc* győz az országban a Tiszák és a hatvanhetes, elavult Magyarország felett, egy jól felépített világot dönt romba a végzet által hazavezérelt Kossuth fiú. Újra lendületbe jön az ország szárnyalása, frissebb motorok állnak be a régiek helyére, hogy megint buzogjon az élet.
De a háború előtt már a nagy események utolsó kártyái is kijátszódtak, bizonyos lomposság és bágyadtság jelentkezik az élet menetelében, úgy a fővárosban, mint a vidéken. A jól jövedelmező nagy üzletek, a gondtalan állások és életpozíciók nem hullanak le az égből. Az ügynököknek – Kossuth Ferenc óta mindenki az – ugyancsak szorgalmasan kell utazgatni, hogy a régi életstandardot* fenntartsák. De fenntartották, mert a MÁV vonatai kitűnőek voltak, és az energia, a szép, jó, finom élet elérése iránt való energia vitte az embereket. Nehezebb volt a mindenre jó pénz megszerzése – de megszerezték.
Rezeda úr tehát a „Meteor”-hoz címzett szállodába költözött.
(Nem finoman berendezett garszónlakásba*, mint tette volna néhány év előtt, ha előbb jön meg ereje életmódjával szakítani, aminthogy néhány év előtt egy reményteljes fiatalembernek még könnyű volt ilyenre szert tenni. A hitel, a bizalom, a kereskedők üzleti vágyakozása az utcán járt az emberek sarkában, mindent kínáló ügynökök könyörögve vitték a portékát azokhoz, akik még nem voltak csalárd bukás miatt becsukva. Rezeda úr látta barátai legénylakását, ahol még eredeti festmények is díszítették a falakat, az íróasztal egy műremek volt, a garszón úr úgy élt, mint a „Kék öreg Isten Bajorországban”, mint abban az időben mondták.)
Rezeda úr az átmenetiséget jelentő szállodába költözött, mert nem tudta, hogy mikor unja meg ezt az életmódot is.
Az ismerős hordár – Johanna hordárja, aki piros sapkájában a „Barátságos Ház”-nál amúgy is félig-meddig komornyikja volt – minden délben beállított az ebéddel, mint valami tiszthez a kutyamosó, és haptákban várta be, amíg a meleget tartó edényekből Rezeda úr az ebédet kikanalazza.
– Üzenni nem tetszik a nagyságos asszonynak?
– Tisztelem – felelt eleinte némi lelkiismeret-furdalással Rezeda, később mind közömbösebben.
A „Meteor” szálloda a Körúton volt, talán éppen a Körút legforgalmasabb pontján, ahol a nagyon zajos, de másodrendű pesti mindennap pöfög, mint a rotációs*.
A negyedik emeleten lakott, de erkélyéről és „messzelátó” szemével jól láthatta azokat az embereket, akik az Erzsébet körúton végigmentek, hová, merre, milyen külön-külön célzattal irányították lépteiket az aszfalton. Fél Budapest elment naponta az erkélye alatt, ugyanezért az első napok után megunta a nézelődést.
„– Pesten senki se néz a magasba, mindenki az aszfaltot nézi, hogy ott keresse az aranyat, ugyanezért nem üdvözölhettem senkit se erkélyemről” – mondta később élete e korszakáról.
A szálloda földszintjén levő helyiségeket, a kávéházakat artisták és más éjjeli népek frekventálták*, a negyedik emeleten Rezeda bérelte szobáját. Egyik oldalán lakott egy rangjavesztett huszár főhadnagy, aki állandóan a párnája alatt tartogatta a szolgálati forgópisztolyát, hogy agyonlövi magát. Egész nap fel és alá járt a szobájában, de nem túlságosan zajongva, hanem kimérten, mintha bizonyos lépéseket akarna elvégezni, amelyeket elmulasztott.
– Most elmegyek rokonomhoz, Csics altábornagyhoz, hogy ügyemben segítségemre legyen – mond, és ki nem mozdulva a szobájából, ment, mendegélt Csics altábornagyhoz.
Rezedának való szomszédság volt.
A másik szomszédja egy öreg kártyás, bizonyos Gály Lajos volt, aki élete romjain éldegélt itt, és vénemberes, hosszadalmas köhögéseket rendezett, ha el nem kerülhette. Pedig egyébként nagyvilági, pallérozott modorú, tekintélyes úriember volt, aki Európa minden kaszinójában kártyázott fiatal korában (amíg a tagságot bírta fizetni), a Jockey Club* tagja, később a párizsi és földközi-tengerparti kártyaházak lovagja. Igen sok érvet tudott felhozni maga mellett, amikor a folyosón néha találkozott Rezedával, de önző volt, mint minden öreg kísértet, kiköhögte magát („erre a kis időre, ami hátra van”), ha összedőlt a ház is.
– Hazajöttem Pestre, miután abban a kápolnában, amely Monte-Carlo és Nizza között áll az országúton, ahol már sok jó tanácsot kaptam: azt súgták meg nekem, hogy negyven esztendő alatt, amíg külföldön jártam, tanulhattam már annyit, hogy elbánjak a pestiekkel. Hazajöttem, miután elvégeztem az élet iskoláját. Nos, azt tapasztalom, hogy elölről kell mindent kezdeni, én vagyok a balek – szólt a tekintélyes öregúr, és hamis fogsorait csikorgatta.
Jó pár ezer holdja volt valamikor, Fortuna* azonban, akit egész életében üldözött, hátát mutatta neki, ebbe nem tudott belenyugodni.
– Ha nem volna valamely kis követelésem az egyiptomi Khedivétől, akivel ecartézni* volt valaha szerencsém, a hotelszámlát se tudnám kifizetni – mond.
A régi Magyarország, ahol lakom – gondolta Rezeda úr, valahányszor a negyedik emeletre ért.
De jött Hubert, a pincér, és jelentette, hogy a „Lady” hívja Rezeda urat a telefonhoz, mire Rezeda úr abbahagyta régimódi új ismerősei felett való gondolkodását.
Ez a „Lady” nem volt más, mint Császár Fruzsina, aki nagyvilági nő létére tudta azt a néhány angol szót, amelyet a „személyzettel” szemben kell használni; ugyanezért Huberttel mindig angolul beszélt. (Mert Hubert Anglia egy vidéki városkájában, ahol a Pickwickek* szoktak a londoni postakocsiról leszállni, tanulta a pincér mesterséget: ugyanezért más volt, mint Rezeda úrnak bármely pincér ismerőse. Esquire-oknak* nevezte vendégeit, az öreg Gály Lajost pedig legalábbis egy lord másodszülött fiának, akire még nagy örökség vár. Ugyanis, rövid idő előtt hagyta el Anglia „virágoskertjét”, még nem volt ismerős a pesti viszonyokkal.)
– A kedves Lady, aki mindig oly nyájasan szól hozzám… Hubert úr, kérem unokatestvéremet, Rezeda Esq.-t a telefonhoz hívni – jelentette Hubert lelkendezve, mintha valóban ő is meghódolt volna Császár Fruzsina hangjának, amely úgy hangzott a kagylóból, mintha elbájoló szalonja kellős közepén beszélgetne.
Ó, ebben az időben, amikor a pesti nők igazában megtanultak a telefonnal bánni, azon át hódítgatni, szórakozni, felelősség nélkül kacérkodni: Fruzsina talán legjobban tudta érzelmeit kifejezni az Edison-szerkezeten át.
Egy korszakbeli pesti dáma lakása nem is képzelhető el telefon nélkül (amelyen át „társadalmi életet” is folytathat), de Fruzsina szerelmének ápolásához oly szüksége volt a mindennapi telefonbeszélgetésre, mint a virágnak a kertész kannájára.
A hajdani úrnők levelezései – a csodálatos oldalakra terjedő szerelmes levelei – helyett jött a telefon, amely mindazt elintézte, amit néhány év előtt még levelekben kellett megírni.
Fruzsina csókolózni tudott telefonon.
Azon a bizonyos alt hangján, amelyet Rezeda úr hol ahhoz a női hanghoz hasonlított, amelyet egyszer, régi pünkösdkor a veszprémi püspökségi templom kórusáról hallott, amely hangba évekig beleszeretett, bár tulajdonosát sohase ismerhette meg, hol meg egyszerűen „mellénynyitogató”-hangnak mondott – ezen a hangon kezdte Fruzsina.
– Már három napja annak a csóknak, amelynek az íze folyton a szájamban van… Így még nem csókolt meg senki az életben, se az anyám, se az uram. (Vajon melyikre gondolt a kettő közül?) Járok fel és alá a szobáimban, kiülök az erkélyre, próbálok olvasni vagy Grétével beszélgetni, de nem tudok másra gondolni, mint arra a percre, amikor végre az ajkadat az ajkamra tetted, megízleltem valami olyasmit, amiről eddig fogalmam sem volt. Bizonyosan valami nagyon jó cselekedetet vittem véghez önkéntelenül, hogy már itt a földön alkalmam volt megismerkedni a mennyország üdvével. Végül én mégis csak egy szegény asszony vagyok, egy árva nő, akinek egyetlen vigasztalója a földi életben, hogy szerelemmel szeretik. Azt hiszem, annak a csóknak a pillanatában igazán szívből szerettél.
– Mindig rád gondolok – felelt Rezeda nem kevésbé érzelmesen, mert, mint már említettük, gyönge ember volt, akire ráragadt a nő érzelmessége. (Kilencven-egynéhány kiló testsúlyú és 189 centiméter magasságú volt akkor, mégis olyan könnyű volt, mint egy pehely a női sóhajtással szemben.) Ugyanezért nem lehet csodálni, hogy nyomban kiegyenesedett, megfeszült a szűk telefonfülkében, amikor a drót másik végén azt indítványozta Császár Fruzsina, hogy azt a bizonyos csókot meg kellene ismételni ma délben.
– Ott, a „szokott helyünkön”, a mi kis madárfészkünkön, a tölgyfa alatt.
– Úgyis kevés tölgyfa van a ligetben – mond Rezeda, mert más nem jutott hirtelen eszébe.
– Szép az idő, és csak rövid muszkabundámat* kapom magamra – ígérte Fruzsina.
De mielőtt letette volna a kagylót, még mondott valamely hevítőt:
– Bevallom neked, hogy azóta is voltam a ligetben, de csak az idegbajos öregurat láttam. Tehát egy negyedóra múlva a „szokott kis fészekben”, drágám – mond Fruzsina, mintha Isten tudná, milyen nagyszabású kalandról volna szó, pedig csak egy röpke csók volt a programba felvéve, holott Rezeda úr egészséges férfi létére már tovább is szeretett volna eljutni a szerelemben.
– A szerelem… – dúdolgatta magában, amint kocsiba ült, és a városligeti tó hídjáig vitette magát. A konfertáblisnak* beleegyező mosolygás terült el fakó bajszán. Ő tudta, hogy miért vitetik magukat a pasasérok a városligeti tóhoz.
Rezeda elhaladt a „szokásos úton” (másodszor járt erre életében), a Névtelen Jegyző szobránál megint ott üldögélt a merev úr, olyan mozdulatlanul, mint egy halott pápa. Bizonyos aszkéta szigorúság volt arcára írva, mint aki mindenről lemondott, mert mindent megpróbált, és rossz ízűnek talált. Lehetett volna tán tőle félni is, amint kiégett, üres tekintetével bámult a semmibe, mint akinek megakadt valahol a gondolata, és az akadály olyan, hogy nem tud előbbre jutni. Talán éppen élőhalottnak képzelte magát, és ettől az eszmétől nem tudott elmozdulni? „Meghaltam”, mondja és azt hiszi, hogy nincs más tennivalója, mint a láthatatlan arcú Névtelen Jegyző mellett ülni, mintha együtt volnának a semmiségben. Nincs többé feljegyeznivalójuk.
A rókabajszú ápoló rövid pipáját szívogatta a szemközti padon, és bizonyosan másra gondolt, mint a beteg öregúr, mint az ápolóknak ez már régi szokásuk.
Rezeda továbbhaladt, amint a távolból megmutatkozott előtte a „kis fészek”, a nagy tölgyfa, ahol embereket látott. Kötelek lógtak a faágról, és létra volt támasztva a faderékhoz, mintha akasztáshoz készülődnének.
Közelebb érve, persze kitűnt, hogy favágó munkások vették célba a nagy fát, mint ahogy a ligeti kertészeknek ez szokásuk minden tavasszal.
Mi lesz Fruzsinával? Mi lesz a csókkal? – kérdezte magában a szerelemtől szinte megbénulva Rezeda. (Amíg más férfiak többnyire találékonyak lesznek a szerelem esetén, ez a különben elég okosnak mondható úriember a szerelem jöttével meggyávult, mintha valami különös veszedelembe keveredett volna.)
– Milyen jó dolga van a beteges úriembernek, őt persze nem zavarja senki szokott helyén – vélekedett Rezeda, amíg töprengve fel és alá járt a fa környékén.
Pontosan, mint a messzi déli harangszó, húzódik át a lombtalan fák között, mintha az angyalok szárnyán jönne, érkezett Császár Fruzsina, vidéki földbirtokosnéhoz hasonló, színes virágokkal kivarrott ködmönkéjében, rövid „trottőrszoknyájában”, lapos sarkú cipőiben, sárga bőrkalapjában, hogy az már maga látványosság volt.
– Nem divatos, de praktikus – felelt Fruzsina odavetőleg Rezeda dicsérő szavaira. – Pesten kevesen öltözködnek így, mert nem praktikusság szempontjából varratják a ruhákat. – Aztán az „akasztófára” nézett, de bölcs asszony módjára vidoran felkiáltott:
– Ez hiányzik a bibliából, hogy a paradicsomi kertészek büntetésből kivágják Éva fáját.
Mintha már elfelejtette volna ama vágyteljes szavakat, amelyeket a „kis madárfészek”-ről mondott, míg a férfi belsejében zsongtak, mint a habok, a drágalátos szavak.
Általában jókedvűnek látszott Császár Fruzsina a falusias viseletben, mintha valami olyan történt volna vele, ami nem mindennapi.
– Majd találsz még alkalmat, hogy ma megcsókolhassál. Ígérem… Most pedig üljünk le a szomszéd padra a vén bolondhoz, ott, a Névtelen szobra mellett.
Nagyon jó napja volt Fruzsinának, áttört régi kedve az éji holdvilág által hátrahagyott ábrándos felhőkön, mint reggel a napsugarak. Bokáig érő szoknyájában gumilabda módjára ment előre a nedves úton. Rezeda néha megállott, hogy hátulról is gyönyörködjön benne.
– Olyan, mint egy lány.
– Vénkisasszony. Mert valóban olyannak éreztem magam eddigi férjeim mellett.
A „halott pápa” nagyot nézett, amikor a sétáló pár váratlanul megállapodott, és a szomszéd padon foglalt helyet. Az ilyen, magukkal halálosan elfoglalt urak minden körülöttük történt eseménynek jelentőséget tulajdonítanak. Nyugtalanul forgatta a semmiségbe merevült fejét jobbra-balra, hol a szótalan szoborra, hol a közelében ülő „párocskára” pillantva, mire a rőt bajszú ápoló felállott a szemközti padon, pipáját hátradugta kezével, és a felélénkült beteghez közeledett. De az váratlanul rákiáltott:
– Maradni akarok. Feltéve, hogy nem űznek belőlem gúnyt a tisztelt jelenlevők.
– Nem! – felelt barátságosan, egy apáca szelíd hangján Császár Fruzsina, mintha kötelességének tartotta volna, hogy az ápolóval szemben védelmébe vegye a beteges úriembert.
Ez a közbeszólás láthatólag megnyugtatta az úriembert, az ápoló visszaült a helyére, és a pipát agyarára nyomta, Rezeda pedig csodálkozott Fruzsina lélekjelenlétén.
Most már közelebbről is szemügyre lehetett venni a beteges úriembert. Szürke nyúlszőr kalapja volt, amelyet nyilván még az elmúlt nyáron tett fejére, mielőtt az ápoló gondjaiba került volna. Ruházata így, angol szabású, hosszú szürke kabátja, gombos cipője, csíkos nadrágja, szürke nyakkendője, amely ruházatából látszott, egy valamikor jobb napokat látott úriemberé volt. De minden olyan gyűrött és gondozatlan volt alakján, mint akivel tulajdonképpen senki se törődik, legkevésbé önmaga. Az őrültek ilyenek (ha nem öltöznek viszont bohóc módjára). És még egy jel volt a beteges úriemberen, amely szemet szúrt: ez a nadrágja és magas szárú cipője közül kisárgálló harisnyája volt, amelynek olyan sárga színe volt, mint a betegségnek, kórháznak… Különben az eddigi rémület (amely bizonyára betegsége folyománya volt) muladozott arcáról, amikor a rőt ápolóval szemben Fruzsina védelmére kelt.
Ötvenesztendős forma lehetett, de valamikor a mutatósabb férfiak közé tartozhatott, mindig kiválott alakja a báli forgatagból, hogy a női szemek megláthassák.
– Azt hiszi, uram, hogy lehet a múlt emlékeiből megélni? – kérdezte hirtelen elég kellemes, csak alig fátyolozott hangján a beteges úriember, amikor észrevette Rezeda vizsgálódását. (Mintha eltalálta volna a gondolatát.)
– Én például úgy vagyok vele, de bizonyosan mások is a megrendült egészségi állapotúak közül, hogy a múltból csak a kellemetlen, fájó emlékek látogatnak meg, hogy az embernek kedve volna a fejét a párnába gyömöszölni és sírni. Az „intézetben” az orvosok, még kevésbé az ápolók, nem értik, hogy miért sír egy öregember, akinek megvan a kvártélya*, kosztja… Mikor annyian járnak a világban enélkül!
Az ápolónak a szemközt levő padon ezalatt csaknem a torkára ment a pipacsutora. Ennyit hónapok óta nem hallotta beszélni a beteges úriembert. Bizonyosan az a részvétteljes asszonyság biztatta fel, aki most is megszólalt barátságos hangján:
– Miért sír?
– Sírok, de fenntartom magam, bár semmivé vált minden körülöttem – mond most felélénkülve a beteges úriember, mintha itt volna az idő, hogy igazolja magát. – Fenntartom magam minden kínjaim között, pedig az ember csak egy labda a betegségek közepette. Az óceánmélységű sírásokból is elő tudok jönni, ha kimondom azt a varázsszót, amelyet Dickensben olvastam egyszer: „Istenem, ne vedd el a tiszta eszemet.” Hónapokig nem bírtam ezt kimondani, és akkor szenvedtem a pokol kínjait. Minden bűnömért, talán még a hozzám tartozók bűneiért is megvezekeltem, mert az őrültség ama betegségek közé tartozik, amely fáj. A legfájdalmasabb minden fájdalom között. Most már tudom, mert megpróbáltam, hogy miért üvöltenek az őrültek. Nem eszeveszettségükben, hanem fájdalmukban.
Császár Fruzsina közelebb húzódott a beteges úriemberhez, mert meglepőnek találta, amit új ismerősük meglehetős nyugodt hangon mondott el.
– Megnézhetnek, én vagyok az, aki visszajöttem az őrültek világából, a pokolból, ahol három hónapot különböző okokból, valószínűleg a sors akaratából eltöltöttem. Itt vagyok. A lábomra helyezett kovácsüllők alól, e jó ember műve – intett az ápoló felé –, vizes lepedők és pokrócok közül, jéggel tömött fejzacskók, az őrültekkel elkövethető embertelenségek közül jöttem, a legvadabb gondolaterdőből, ahol nincs út, nincs nyom, nincs égi tájék. Csak egy sóhajtás van: Istenem, add vissza a tiszta eszemet. Visszaadta.
– Hogy lehet megőrülni egy intelligens embernek? – kérdezte Rezeda úr, ama javíthatatlan rossz szokása szerint, hogy akkor is szólt, amikor arra nem volt szükség. („A társalgás folyamatossága” végett, mint a régi Illemkönyvek előírták.)
– Szerelem és alkohol – felelt nem szívesen a beteges úriember, mintha csak szórakozottságból adna választ a férfiúnak. – Felesége vagy menyasszonya magának a hölgy? – kérdezte hirtelen a másvilágiak vakmerőségével.
– Egyik se! Valami más! – felelt Rezeda helyett most Császár Fruzsina, mintha ezt csak neki lehetne megmondani.
– No lássa – szólt bizonyos elégedettséggel a beteges úriember. – Így szokott kezdődni. De ha majd újra eljönnek, a folytatást is elmondom. Most ebédelni kell menni Köpeczki bácsinak. Menjünk, Köpeczki bácsi.
A rókaszínű ember zsebre dugta a pipáját, megigazította fején sportsapkáját, amelyet úgy hordott, mint valami jelvényt, a „Pesti Erdőhöz” címzett szanatórium jelvényét.
Az egykori lordkabát a beteges úriemberen mind messzebb szürkült a fák közül.
– Olyan ismerős az arca, mintha valahol már láttam volna – tűnődött Rezeda.
– Felveszem őt szegényeim közé – felelt Fruzsina. – Máskor is meglátogatjuk.
– Már láttam valahol ezt az urat, fényképen vagy gondolatban, mint ahogy ismeretlen ismerőseinket szoktuk látni. Akkor cigányosan göndör haja és bajsza, szakálla volt; szemtekintete, mint a tizenkilencedik századbeli szépnek mondott férfiaknak: kicsit ábrándos, ha nőre nézett, szilaj, ha paripa került alá, vitéz, ha ellenséggel került szembe. Mint gróf Andrássy Gyula*, az idősebb, volt valamikor a legdaliásabb magyarok egyike. Új ismerősünkön csak a ragyái maradtak meg.
– De előkelő ember lehetett – felelt Fruzsina.
Amíg így dicsérnék a távolodó nyúlszőr kalapot, a beteges úriember így szólt ápolójához:
– Ezen az úton se jövünk többet. Hogy majd lesbe álljanak rám ezek az emberek, mint az éhes sakálok a kórházban legyengült parasztra.
…Hol váltották csókjukat Rezeda és Fruzsina, mert a megbeszélt szertartáshoz mindketten ragaszkodtak. Egy templomban, a Damjanich utcában… Persze, olyan is volt a csókváltás, amelybe a templombeli szentek minden másodpercben beleavatkozhattak. Némelyik szent talán fel is írta magának a dolgot, azért nem akartak erről a csókról hosszadalmasabban beszélni, mint egy nem sikerült dologról se szokás sokáig tanácskozni. Nem volt meg hozzá az idő, se hangulat… Fruzsinának szinte száraz maradt az ajka, és egyetlen emlékezetes íz se maradt nyelvén. Míg Rezeda megállapította magában, hogy régi gyanúja nem alaptalan, Fruzsina ajka felől borotvával tisztítja el azokat a barnaságokat, amelyek minden dúsabb hajzatú nőnél e helyen kiütköznek. A templomban világosan érezte őket a gyengéd ajak felett.
– Holnap öreg bolondunknál! – súgta Fruzsina, mikor elváltak egy utcasarkon, hogy még a levegő se hallja a nagy titkot.
Rezeda urat a szállodai folyosón ama bizonyos hordár várta az ebéddel.
– Hol méltóztatott ennyi ideig?
– A sóhivatalban – felelte kurtán, korabelien Rezeda.
– Nem tudok a nőknek nem engedelmeskedni, akár királyné, akár szolgáló intézkedhetik velem; meddig lesz ez így? – korholta magát Rezeda, amikor másnap megint csak pontosan elindult a randevúra, mintha ez volna egyetlen hivatala a városban.
Pedig az éjszaka nem is sokat aludhatott, mert az öreg kártyásnak jutott eszébe végrendelkezni, amely aktushoz nemcsak a szállodai személyzetet, de az ismerős vendégeket is igénybe vette.
– Nem mintha halálomat érezném közeledni, csak a rend miatt – mond az ágyban fekvő, üveges tekintetű, sápadt hajnalra emlékeztető arcú Gály Lajos, és angolul is megmagyarázta Hubertnek, hogy ezt így tapasztalta mindig a gentleman világban, amikor egy családtalan ember az ötvenedik évét is betöltötte. (Legalább hetvenesztendős volt az öreg.)
Miután az idős gavallér ragaszkodott a szóbeli végrendelkezéshez – írni már csak a játéktáblákra tudott reszkető kezével és fél szemére csapott monokliján át nézdelődve – a „Meteor” szálloda törzsközönségének éjfélkor össze kellett gyülekeznie a felpolcozott párnákon fekvő végrendelkező körül. Ott volt Cs. főhadnagy (aki olyan árvának érezte magát, hogy a nevéből csak a Csé betűt mondta ki érthetően, a többivel nem akarta terhelni embertársait); a már említett Hubert, meglehetős lelkesedéssel, mert ifjú életében akkor vett részt először a végrendelkezés ünnepélyes aktusánál; a szálloda hosszú bajszú portása, Sasvári, aki akkor magyarosította nevét, mikor az „Arany Sas”-ban kezdte pályáját, de most bölcs öregségére a „Meteor”-ba került, semmi esemény se tudta többé kihozni a flegmából*, még Gály Lajos különös éjszakája sem. „Majd elutazik a vendég!” – mondta, és a házban, a ház előtt mindig kezében hordta sipkáját, csak egyetlen helyen nyomta ezt fejébe, a portási fülkében, mint valami hivatalos jelvényt. „Örülök, hogy félig-meddig egy hatósági személy is jelen van, mert amint tudja, Sasvári, Oroszországban a portások hatósági személyeknek számítanak”, mond Gály Lajos. Egy darabig jelen volt az aktusnál Samu bácsi, egy jobb napokat látott bérszolga, de Gály Lajos levetett cipői – mindig cúgos lakkcipőben és kapcában járt a világutazó – nem hagyták nyugodni, és a cipővel kiosont a folyosóra.
Ezalatt az élemedett gentleman elmondta, hogy vagyoni javai felől akar intézkedni, mert nem lehet tudni, hogy mi történik az emberrel.
– Maguknak a szívességeit többször igénybe vettem, nem szeretném, ha váratlan halálom után a legkisebb zavart hagynám magam után.
Hubert lelkesen, de részvétteljesen bólongatott a tiszteletre méltó öreg tiszteletre méltó szavaira, míg a hosszú bajszú Sasvári az élettapasztalatainál fogva, meglehetős egykedvűséggel fogadta a Gály úr szavait.
– Nem lesz semmi zavar!
– Könnyű volt addig így beszélni, amíg az utolsó Bourbon élt, aki Bécs környéki kastélyából pontosan küldte a tartozására való törlesztéseket. De az utolsó törvényes trónigénylő a francia respublika* örömére éhen halt, miután két hónapig a doktorok egyetlen falat táplálékot nem tudtak a szervezetébe juttatni, az özvegye pedig, egy golyvás* tiroli grófné, sehogy se akarja megérteni, hogy vannak bizonyos gavalléradósságok, amelyeket a férj halála után is rendezni kell. Most az ügyvédem magyarázza neki a dolgot. Davidovics Elek urat, ügyvédemet, lehet délután találni az Andrássy úti Secessió kávéházban. Vegye jegyzékbe.
Sasvári nem valami nagy buzgalommal ugyan, de eleget tett a komor öregember kívánságának.
– Monte-Carlóban átadtam egy szisztémát gróf Hanaunak, egy porosz tisztnek, aki ottani kiutasításom után – ez minden úriemberrel megtörténhetik a januári szezonban, amikor csapatostul küldik útra Carlóból a feleslegessé vált vendégeket –, eltávozásom után szisztémáimmal csinos nyereségre tett szert. Persze, nem jelentkezett gróf Hanau, az ügyet ugyancsak átadtam Davidovics Elek jogtanácsos úrnak, akinek címletét volt szerencsém az előbb jegyzékbe vétetni.
– És az egyiptomi Khedive őfensége, aki már ide a „Meteor”-ba is utalványozott bizonyos összeget méltóságod számára? – kérdezte Hubert, mert figyelmes szolga létére emlékeztetni akarta a tarka hálóinges öregurat kintlevőségeire.
– A Khedivét egyelőre megtartom magamnak, mint ahogy boldogult apám is magának tartotta fent a Kisfás-tanyát, miután javait szétosztotta gyermekei között. Kis bihari tanya volt, de mindig akadt benne asszony. Azt eleget sajnáltam, hogy az apám természetét nem örököltem az asszonyok dolgában.
– A Kisfás-tanya tehát? – kérdezte a két betűből álló főhadnagy, mert természetesen a személyzet pártján volt.
– Az udvari vonatok, a vezérkari tisztek, a tábornokok kalpagjai és a kolerás halottak egyformán zöldek voltak Magyarországon. Tessék megvárni, míg én is ilyen vezérkari zöld leszek – felelt bizonyos méltatlankodással Gály Lajos, mint aki ráeszmélt arra, hogy hiába követett el jó cselekedeteket, az emberek telhetetlenek.
A végrendelkezési aktus ezzel véget ért, a kakasok valahol kukorékoltak, mégpedig a szemközti New York kávéházban, ahol egy Borostyán nevű vándorszínész, aki kiskutyával és részeg állapotban merészelt csak belépni a kávéházba, kitűnően utánozta a kakaskukorékolást.
… Ennek az éjnek emlékével szaladt a találkozóra Rezeda.
A Névtelen Jegyző szobra körül már ott sétált Császár Fruzsina és némi bosszúság látszott az arcán. Ugyanis egy csuklyás fekete köpönyegét, amilyent a negyvenes években viseltek a regényhősök, öltötte magára a szemezgető eső miatt, és mind ez ideig nem volt senki, aki a postakocsik idejéből való, de bájos divatot méltányolta volna. Még a beteges úriember se érkezett meg ápolójával, a kezében tartott esernyőt nem a legnagyobb biztonsággal fogta Fruzsina, idegességében mintha elejteni akarta volna.
De helyén volt Rezeda, aki nem engedett egyetlen bosszús szavacskát se elhangzani a drága ajkakról, mert véleménye szerint méltatlanok lennének önmagukhoz ez ajkak, ha nem mindig csak imádkozva rebegnének kedves, szép szavakat, mert a női szónál nincs nagyobb hatalom ezen a világon.
– Egy ifjúkori ábrándkép jutott eszembe, amikor magát messziről megpillantottam, Fruzsina – kezdte Rezeda, talán hevültebben, mint máskor. – Egy regény hősnője, aki a legszebb álmaimba költözött. Maga Roselli Gemma a Tavaszi hullámokból.
Császár Fruzsina mindenesetre elhallgatott, mert nem jutott eszébe hirtelen az említett regény, „hiszen annyi sok mindent kell olvasni az embernek, hogy el ne maradjon korától”, de Rezeda már az első emlékbillentyű megnyomására megérezte azt a halhatatlan melódiáját a boldog és boldogtalan szerelemnek, amely Turgenyev* könyvéből áradt.
– Roselli Gemma jött ily csuklyás köpenyegben a frankfurti bankba, ahol Dimitri várta, ahol igazában megszerették egymást… Emlékszik, éppen olyan volt a cukrászleányka, mint most maga, Fruzsina – lelkesült tovább Rezeda.
(Általában, a háború előtt az érzelmesebb olvasók sok örömre akadtak a muszkaregényekben. Mikor néhány nap múlva Rezeda úr átadta a tavaszi hullámokat Fruzsinának, a nem minden okosság nélkül való asszony a regény elolvasása után: inkább a csábító Poloszovnéval találta magát egy atyafiságban, de Rezedának ezt sohasem mondta meg, Gemmának, az ábrándok lányának akart megmaradni képzeletében.)
– Ha az ember sokat olvas, mint én valamikor: a gondolatai megtelnek mindenféle regényalakokkal, amelyeket viszontlátni szeretne az életben – folytatta Rezeda, a hölgy mögött menvén egy fél lépéssel, hogy annak posztillonkabátjában, a szűkre szabott derékban, a romantikus ráncolatokban kigyönyörködje magát. – Az ifjú kor kereste Puskin Tatjánáját és Olgáját, Ibsen* Nóráját, a nyolcvanas években a Kaméliás hölgyet* éppen úgy, mint az „Übermensch”-et*. Nagy ritkaság, hogy találkozhatni egy eleven regényhősnővel.
– Engem már mondtak szőke Carmennek is – felelt szégyenlősen Fruzsina. – Mert nem voltam mindig ilyen szelíd, mint azóta, mióta magát ismerem.
Aztán, mintha nem akarna a személyét közvetlenül érintő témánál sokáig időzni, könnyedén felsóhajtott:
– Úgy kell vennie, amilyen vagyok, magának kell az okosabbnak lenni, mint ahogy a férfiaknak ez az életkötelességük. Én nem vagyok szüfrazsett*, se feminista, nem is akarok önálló nő lenni, aki a kutyája illetlensége miatt maga veszekszik a rendőrrel az Andrássy út kellős közepén. Még Jánoska, azaz Johanna se tudnék lenni, aki magát karbantartsa és cipelje, pedig talán maga az első igazi szerelmem.
Császár Fruzsinának ez a fordulatos beszéde nem hangzott el minden hatás nélkül. A programbeszédet végighallgató Rezeda éppen le akarta hajtani a fejét, hogy a szép szavakon és azok értelmén darab ideig eltűnődjön, szokásos álmodozásába merülve, de Fruzsina elébe vágott minden melankóliának:
– Hol vannak ma barátaink, a boldogtalan öregúr és ápolója?…
– Tudja, ki az a boldogtalan öregúr? Az éjjel eszembe jutott, hol láttam valaha arcképét, de őt magát is, még dalia korában: Ördögh Kornél ő (a név költött: a szerző), aki valamikor a Fővárosi Lapoknál töltötte be az arany koszorús főmunkatárs szerepét, majd maga is szerkesztője lett egy nagy napilapnak, híres író, publicista néhány év előtt, míg királysértésért lezárták.
– Az öreg Ördögh, aki elevenen a pokolba jutott – mond döngicsélő nevetéssel Fruzsina, miután bizonyos dolgokat nem tudott elhallgatni. – Sohasem hallottam az uramtól a nevét, az újságban sem láttam a divatos írók között – folytatta Fruzsina, mint hírlapírónéhoz illik, akinek tisztában kell lenni bizonyos dolgokkal.
– Pedig híres asszonybolondító ember volt a maga korában. A Ferenciek terén a borbélyműhely címerébe arcképe volt festve. Most a borbély is, ő is egy mellékutcába került a drága boltbér miatt. Vajon mi történt vele, hogy idáig jutott?
És mintha varázsszóra történne: a városligeti hídon most feltűnt az emlegetett „öreg szoknyavadász” alakja a micisapkás ápoló társaságában.
Mintha tegnap óta – bizonyosan a hosszú ideje nem hallott „nőies hangtól”, mint később mondta – felfrissült volna árnyalakja. Azt lehetne mondani, hogy vállainak tartása, kifeszített melle, lábainak rakosgatása a MAC klub valamely öreg tagjára emlékeztetett volna.
– Hm. Ez az úriember lett volna becsukva? – kérdezte hitetlenkedve Fruzsina, mert mint kereskedőházból származott nő előtt, tulajdonképpen csak ez a szépséghiba számított.
– Mégpedig Vácott, az államfogházba, hat hónapig. Női látogatóival szerda és szombat délutánokon olyan botrányos jeleneteket rendezett, hogy Ördögh Kornél női látogatóit a fogházigazgató kitiltotta, őt magát pedig a „szerelem művészének” nevezték el a törzskönyvben, amit a foglyok magaviseletéről vezetnek.
|
Olyan korszakban éltünk, amikor a „Szerelem művésze” meghatározás talán még annál is magasabb rangot jelentett, mint a királyi tanácsosság vagy más efféle békebeli rang, amelyért törték magukat az úriemberek.
Rezeda tagadhatatlanul a legjobb jelzőt használta a tegnap óta változáson átment, beteges úriember bemutatásához. Fruzsina már keresgélt is stílszerű kis postástáskájában (a posztillonköpeny* kiegészítőjében) lorgnettje után, amellyel az úriembert majd közelebbről szemügyre veszi, de Rezedának még volt valami mondanivalója az ügy érdekében:
– Ne éreztessük vele, hogy tudjuk kilétét. Elbetegesedett állapotában tán inkognitóban* akar maradni. Tiszteljük ezt a szándékát.
– Majd megmondja maga is – szólt Császár Fruzsina, mert némely dologban, így a férfiakkal való bánásmódban bízott önmagában. – Most mindenesetre menjünk el innen, hogy szegény betegünk a megszokott helyét elfoglalhassa. Tágas a liget. Nézzük meg, mit csináltak nibelungi* tölgyfánkkal.
– A jámbor szeretők fájával, akik megelégszenek egy lopott csókkal – jegyezte meg Rezeda nem minden célzás nélkül.
– Csak várj. Várj. Mindennek eljön az ideje – felelt Fruzsina. – Ha már a „Hullámok” lányához hasonlítottál, legyen türelmed várni, amíg a leány elveszti a fejét. Miután szívét úgyis elvesztette már.
Ilyen (és hasonló) szavak voltak azok, amelyek Rezeda úr emlékezetébe úgy befészkelődtek, hogy napokig emlékezett rájuk… Csücsörgetve ismételte őket fejpárnájának, amelyet más hiányában átölelt. És Fruzsina bolyhos nyakszirtjét képzelte helyére.
– Várj, amíg megjön a bátorságom hozzá. Akkor eleget csodálkozhatsz, ha meglátod, kit kaptál bennem. Én minden idegszálamban élek, ha szeretek. Egy ismeretlen világbeli lény leszek, aki maga se ismer önmagára. És jegyezd meg jól: még nem szerettem senkit úgy, mint téged. Bár kétszer mentem férjhez szerencsétlen fejemre. És mind a kétszer szerelemből. Mi a te szenvedésed az én szenvedésemhez mérten, mikor elhibázott életemre visszatekintek! Vajon kárpótol szívemnek ez az új, ismeretlen érzése mindenért, amit az élet eddig nem adott meg? Megismerem valaha a boldogságot? Lehetsz-e mindenem, nem vesznek el tőlem kezek, amelyek láthatatlanul avatkoztak eddigi balsorsos életembe?
– Kik lehetnének azok? – tűnődött Rezeda úr, mert valóban nem látott semmi veszedelmet.
– Majd a sors, a véletlen küld valakit, aki elvesz tőlem – mond babonásan Császár Fruzsina. – Ahogy ezt a nagy fát is elvette tőlünk a kiszámíthatatlan végzet.
Rezeda úr ugyan gyermekes gondolatainak véleményezte, de mégse tudott megfelelő szavakat Fruzsina vigasztalására találni, amikor szerelmes csókjuknak egyetlen emlékező tanúját, a nagy tölgyfát kivágva látta maga előtt a rőt tavaszi mezőn. Ősszel és tavasszal halnak meg a fák. Az ő szerelmük mindjárt egy halálesettel kezdődik.
– Talán a fát büntették meg helyettünk – mond Fruzsina a tövében elfűrészelt, földön fekvő óriás körül járogatva. – Mennyi ideig szolgált békességgel?
– Azt mondja a botanika, hogy a gyűrűiből meg lehet állapítani életkorát – mond tudományosan Rezeda. – Én nem tudom annyira a természeti titkokat, de elhinném, ha mondanák, hogy ez a fa látta az ifjú Podmaniczky Frigyest*, amikor a negyvenes évek pasztellszínű frakkjában és struflis pantallóban* itt sétált, és a liget és az Andrássy út szabályozásán törte fejét. Sajnos, az öreg báró a tyúkszemei miatt már nem tud kisétálni a ligetbe, különben nem engedte volna kivágatni a fát.
– Azonkívül elhalálozott is a kegyelmes úr – mond most a hátuk mögött egy fájdalmas, bizonytalan hang.
A beteges úriember volt, aki valami úton-módon rávette ápolóját, hogy a Névtelen Jegyző szobrán túl is elkísérje mindennapos sétájában, s így került a tegnapi ismerősök mögé.
Majd kifogástalanul, mintha a Váci utca kellős közepén volna: megemelte nyúlszőr kalapját és azzal a bizalmassággal, amelyet Fruzsina tudott maga körül árasztani, akivel csak egyetlen szót váltott, így folytatta a beteges úriember:
– Mi most még sétálunk, mert a liget a borús idő miatt néptelen, aztán visszaülünk az Anonymus szobrához, és beszélgetünk. (Sohase váltott egyetlen szót sem ápolójával.)
Az új ismerős előterjesztvén csábító programját, megint mélyen köszönt csak Fruzsinának, és ápolójával továbbment. Az ápoló pipája a kabát alatt úgy füstölgött, mintha az egész ember égett volna.
Rezeda úr így szólt:
– Némely nőkhöz odajönnek törleszkedni az összes környékbeli macskák, ha valahol letelepednek, magához, Fruzsina, a beteges úriemberek, mint akár én magam, akár legújabb akvizíciónk*, Ördögh Kornél úr.
– Vigyázzon, ki ne ejtse a nevét, mert meg talál szökni.
– Nem szökik meg. Hallgatók kellenek neki, mert valami elmondanivalója van. Gyanakszom erre a megmerevültnek, szinte hangjavesztettnek látszó úriemberre, hogy legalábbis annyi mondanivalója volna, mint egy unatkozó utasnak a második osztályon. Nagy betegségek után szokott így lenni, amikor a beteg mindenféle tücsköt-bogarat összegondol, de nincs senkije, akinek elmondhatná. A saját ápolójával utóvégre nem beszélhet, azzal kölcsönös gyűlölködésben szokás együtt élni. Ó, hogy szeretné barátunk is a pipaszárat az ápoló torkára verni!
Valóban a távoli városligeti úton úgy mendegélt az ápolt és ápolója, mint egy házaspár, amely az imént veszett össze a legmesszebbmenő gyűlölettel. (Csak a házaspárok tudják szívből gyűlölni egymást, az élet adott pillanataiban.)
Az ápolónak nyilván nem tetszett a beteges úriember új ismeretsége, mert ezzel hatalmát érezte csorbulni. Hogyan őrködhessen ő most tovább az immár harmadik hónapja őrzött úriemberen? Féltékeny lett, mint egy cselédsorból előléptetett asszony… Szemébe húzott sportsapkája alól egy házmester dühével nézegette az Anonymus szobra körül nem fizető új lakókat.
De a beteges úriember annál nagyvilágibb könnyedséggel ereszkedett szokott helyére, és még valamelyes lappangó kedv is látszott a magatartásában. Lám, nem menekülnek előle az emberek, mint eddig, „őrült korában”.
Pofaszakálla volt, amelynek színét teljes bizonyossággal nem lehetett megállapítani. Hol szürke, hol vörösbe játszó volt, mint egy nyugalmazott császári hivatalnoké, aki legfeljebb elsején foglalkozik bővebben a szakállával, amikor a nyugdíjáért megy.
Sokáig nézett földre szegezett tekintettel maga elé, mintha a gyávaság ellen küzdene. Aztán olyan hangon, mint egy hamis hegedűhang, váratlanul megszólalt:
– Az én időmben az emberek eszmékről ismerték meg egymást. És ezt nagyon helyes módszernek lehet mondani, mert az emberi szó a leghatalmasabb. Mindent ki lehet vele fejezni – mondta a hamis hegedűhang, de végre eltalálta a maga húrját, bár voltaképpen senkihez se intézte szavait.
– Ha szabad volna, elmondanám nézeteimet.
– Mi mindnyájan alárendelt, szolgaságban élő emberek vagyunk.
– Elsősorban szolgáljuk a múlt időket, kísértő őseinket, hagyományainkat, mintha a múlt idők tudata, a hátunk megett való támogató állása nélkül nem tudnánk egy lépést sem tenni a jövő felé. Különösen varázslatos, szinte életfenntartó ereje van a múlt időnek Magyarországon, mert még legmodernebb napjainkban is belőle táplálkozunk. Mindent a múlt időtől veszünk, törvényt, szokást, erkölcsöt, világnézetet és politikai meggyőződést. Az apánk, nagyapánk isteni magaslaton áll még tévedéseivel is. Nem merjük nem követni őket, így önkéntelenül nem vagyunk mások, mint folytatásai a régi időnek, a lábnyomok továbbmennek ugyanazon az úton, jó szem kell hozzá, hogy megláthassa valaki, hol végződik az egyik nemzedék lábnyoma, és hol folytatódik az új nemzedéké. A választott út kanyarulatairól ismerni fel, hol adta az egyik nemzedék a másiknak a helyet.
– Másodsorban szolgái vagyunk a jelen időnek, amely ugyancsak jókora terhet jelent egy emberre nézve, aki nem tud Nietzsche, Dosztojevszkij vagy Tolsztoj* módjára egyénileg gondolkozni.
– Mit jelent a jelen idő szolgálata? Jelenti a fiatalok szenvedéseit, amelyek testi vagy lelki éhségből fakadnak. Jelenti az elviselhető ambíció-betegségeket, amelyek megnyomorítják a fiatalember életét. Vannak, akik különbek akarnak lenni őseiknél, de legalábbis ugyanazok, mint például gróf Andrássy Gyula*, Tisza István*, az egyetemi tanárok és bankigazgatók fiai példájából látjuk. A mérhetetlen ambíciók, amelyek egyszeriben az öregek helyére akarnák ragadni a fiatalokat: megkeserítői éppen a legszebb éveknek. Mintha senki se tudná az élet titkát a fiatalok közül, nem tudja élvezni az életét a folytonos törekvései miatt. Még csak körülnézni se ér rá a legtöbb a világban, már benne akar ülni a nyeregben. Pedig fiatal szemmel tekintve legszebb a világ, amikor még épségben vannak az illúziók.
– Második átka az ifjúkornak, a jelen időnek a szerelem, amelytől csaknem ugyanannyit lehet szenvedni, mint az ambíciótól. A boldogtalan szerelem, amely a legtöbb fiatalembernek a sorsa, még inkább meggyötri az örömre való életet. Elveszi ízét, mámorát, étvágyát az egész életnek; sőt gyakran halálossá is válik. Pláne, ha egy olyan asszony kezébe kerül a fiatalember, akinek lelkiismerete csak önmagáig ér; nem tud gondolkozni, csak a maga fejével; a szíve egyéni vágyat, azaz önzést ismer csupán az összes emberi érzésekből; csak a maga két szemével látja a világot; akiben nincs lemondás, a szenvedésre való örömös készség és önfeláldozás. Mindig ő akar az első és egyetlen lenni a fiatalember gondolatvilágában, akár hívják Bovarynénak*, akár Nikolajevna Máriának, akik önzésükben voltaképpen életeket rontottak meg. És utánuk is életet ront meg minden asszony, aki fiatalembert szeret, és elvonja az élettől.
– Harmadiknak jön a legnagyobb baj, ez pedig nem más, mint a családalapítás. Nem mondom, hogy mindenben igaza van Rousseau-nak* a szabadság hirdetésében, a Magányos vándor álmodozásaiban, de minden fiatalembernek el kell olvasni, mielőtt családalapításra határozná el magát. Azt se tartom a leghelyesebbnek, hogy túláradó piétásból*, mint az öreg Tolsztoj, minden vén családapa megszökjék a családjától. De valami szabadságnak mégis kellene maradni az ember életében, nem pedig mindent feláldozni a családalapításnak. Egy családos ember nem tudhatja az életet! Ha a kék hegyekben akarna gyönyörködni, a felesége jut eszébe. Ha virágos mezőre téved, a gyermekei jelennek meg előtte. Ha az élet üdvösségeit kóstolgatná, nyomban arra gondol, hogyan oszthatná meg ezt családjával. A legszerencsétlenebb dolog fiatalkorban családot alapítani; az ilyen családalapító elveszett az emberi közösség, a magasabb eszmék, az igazi kultúra, a haladás javára, mert a gyermekpalánták miatt nem tud gondolkozni.
Midőn a beteges úriember idáig ért folyamatos előadásában, megint reccsent az óraszerkezetben valami, mintha az órában rejlő kakukk levegő híján nem tudná elkakukkolni a továbbiakat. Az úriember zavart mosollyal nézett körül:
– És bármit mondanak az orvosok – holott nem is mondják! –, a családi életet a tisztaság szempontjából se lehet ideálisnak nevezni. Egy családos férfi nem fürdőzhetik kedvére. Egy sokgyerekes asszonynak a gyerekei tisztaságát kell szemügyre venni, nem a magáét. Az anyák nem érnek rá a testük ápolására. Pedig sok emberi testnek, kigőzölgésnek, sőt betegségnek kell egy helyen együtt lenni. Csak egy magányos ember élhet valóban a tisztaság kultuszának. A családapának munkába kell sietnie, hajtja az asszony szemrehányó tekintete, a gyerekek korgó gyomra és az a különös érzet, amit ebben a Közép-Európában mesterségesen beleneveltek az emberekbe, természetesen többnyire a zsidók, hogy a családapának dolgozni, verejtékezni, esetleg csalni és lopni is kell, hogy teljes legyen a kutyakomédia, amelyet még azonfelül élvez, hogy szabadságát mindörökre elvesztette. Nem mosakodhatik rendesen, kedve szerint nem sétálhat meztelenül, annál „példásabb”, minél kopottabb, pedig a kopott ruha gyűjtője a tetveknek, férgeknek. A munkájában mindig a családon jár az esze, tehát fél munkát végez. Irigységgel telik meg embertársai iránt, akiknek jobban megy a soruk, mint neki. A jövedelmét hazahordja, anélkül hogy neki tetsző dolgokra költené el. Sőt, a szakállát is maga nyesi, ami aztán a legutolsó dolog. Lélekben idegen kölykökkel kell veszkődni egész életében, mert még apának és fiúnak sincs azonos lelkük, mint éppen Jézus Krisztus példája mutatta az öreg Úristennel, aki tudomás szerint sohase tette ki magát felesleges szenvedéseknek az emberiség megváltásáért. A családapa pedig mindennap meg akarja váltani a családját, a testétől teljesen különböző testű asszonyt és a lelkével nem azonos gyermekeket. Ezekért él rabszolgai életet… És némelyik, ez a lelki eltorzulás jele, még boldog is a szolgaságban.
…A beteges úriembernek ilyen és hasonló nézetei voltak a körülötte levő világról, amely nézeteket apránként elmondogatta a Névtelen Jegyző szobránál üldögélve.
– És a legnagyobb szolgaság, amelyet az embernek végig kell csinálni, a megsegíthetetlen bajok: először a bujdosás önmaga, az önmagára való ráismerés elől, mint ahogy nagyon kevés ember van, aki szívesen venné, ha önmagát látná az utcán szemközt jönni vagy éjszakánként az ágy szélére telepedve látni, amint őszintén beszélne vele. Második szolgaság az emberek, az őszinteség, a bizalom elől való bujdosás, mert olyan ember nincs, aki még az orvosához is őszinte lenne. A harmadik szolgaság a szabadságvesztés vagy annak lehetősége, ami rettentő fék a lelkeken. A legnagyobb szolgaság ellenben a halál, amelynek biztosan el kell következni. Nem akarok itt bővebben beszélni a halálról, mert még itt van a szomszédomban, az imént váltam el tőle darab időre, mintha csak azért engedett volna el, mint a macska az egeret, hogy lássa, mit csinálok tovább. De erről majd máskor.
A beteges úriember lassan felemelkedett a fehérre festett padról. Ez a gondolkozás, talpraállás, amely ötven és hatvan év körül látogatja meg a férfiakat, amikor rendszerint bizonyos csavarok kopni kezdenek, az illető megismerkedik a benne rejlő szervekkel, májjal, vesével, gyomorral, amelyeket addig csak a lexikonnak „Ember” című ábráiból ismert. Ez a talpra állás, az eligazodás az induláshoz, a jól észrevehető félelem az első lépésektől, talán minden nőt kiábrándítottak volna a „daliás” és professzoros beszédű lovagból. Még léptei is úgy rogyadoztak eleinte, mint az egyetemi tanároké, nyúlszőr kalapja mellé emelt tenyere (katonás szalutálása) inkább gúnyolódásnak látszott a világ és önmaga felett, mint valódi köszöntésnek. Hangja pláne különbözött előbbeni előadásának folyamatos hangjától: „– Köpeczkinek már elharangozták a delet!” És Fruzsina mégis tüntető, sőt köszönetes kézadással rázta meg a beteges úriember kezét. Mintha legalábbis helyeselne az ecetes előadónak.
– Igaza van, mindnyájan a halál szolgaságát nyögjük – mond bizonyos lelkességgel. (Rezeda gyanakodni kezdett, hogy az egész előadásból mindössze az utolsó szavak maradtak meg Fruzsina emlékezetében. De hát nem is olyan dolgokról beszélt a beteges úriember, hogy azokra egy fiatal nőnek feltétlenül emlékeznie kéne.)
– Én nemsokára meghalok – mond bocsánatkérőleg, de egyúttal igazolásul a beteges úriember, amikor Fruzsina kezét megfogta. Olyan grandezzával*, úri komolysággal, de mégse túlságos pontossággal közölte halálhírét Fruzsinával, hogy nem is illett volna sajnálkozni a dolog felett.
– De, amíg élek, erre a kis időre rendelkezésére állok, Madame. Ne vegye ezt a megszólítást esetleg kisasszony létére se udvariatlanságnak, a Lajos királyok alatt a francia királykisasszonyokat is Madame-nak szólították. Tehát énreám számíthat. Madame! – szólt most váratlan meghajlással, amely után kiegyenesedett, mintha régi férfias pompájában akarná magát bemutatni. Éppen csak annyi póz volt benne, mint minden tizenkilencedik századbeli magyar úriemberben, aki félig a tánciskolában, félig a közéletben tanulta a manière-okat*.
Rezedának lovagiasan, tisztelegve intett, mint ellenfelének a vívó, aztán „daliásan” a híd felé vonult a mellette szinte eltörpülő ápoló társaságában.
– Hát ezt a bolondot jól kifogtuk! – mond Rezeda úr. – Ez még a fatetőre is utánunk mászik, ha elbújni akarnánk előle.
– Ne felejtse, hogy mi kerestük fel – intette igazságos komolysággal Fruzsina.
– Igen, igen… De ezt előre mégse lehetett látni. Habár magánál nincs lehetetlenség, Fruzsina. Tán a bolondot is meggyógyítja.
– Szegény! – felelt Fruzsina. – Egy Madame kellene mellé.
Bizonyos dolgok második életévé válnak az embernek, anélkül hogy észrevenné… Pláne oly időszakban, amelyet hőseink is éppen átéltek, a szerelem időszakában. Ilyenkor fontos, hogy az utcán mindig az az öreg koldus szólítsa meg az embert, akinek babonaságból már egyszer adományozott, és a dolgok jó irányba mentek tovább. Fontos, hogy fehér ruhás valódi menyasszonyt lásson az ember a templom lépcsőjén (de nem baj, ha kocsiban), fontos, hogy ne találkozzon múlt időből való, részegeskedésre csábító cimborával, akivel nem lehet megértetni, hogy nincs most idő „csak egy pohár sörre” a legközelebbi vendéglőbe betérni és elbeszélgetni a múlt időkön… Ugyanilyen fontos volt Rezeda életében, hogy az örökké randevúkra járó „kutyás nővel” találkozzon a Városliget táján, aki mindig életre-halálra felhevülten, éjszakai bőgéstől bedagadt szemmel járta találkáit, és férje, biztonsága érdekében a legmérgesebb farkaskutyát a városban vásárolta meg őrzésére, amelyet aztán az elhízásra hajló udvarló pórázon vezetett, mert a vékony asszonykának mindig kövérkés udvarlói voltak. Megható volt a szájkosaras eb az úriember kezén, amíg az asszonyka állandóan kezével gesztikulált*, hogy igazolja magát valami ballépéséért.
Ugyanilyen jelentőséget kapott az idő kellemes eltöltéséhez a beteges úriember két nap alatt… Azért mondunk csak két napot, mert ilyen időszakban amúgy se tudja senki a pontos időszámítást, se a beteg, se a szerelmes. Itt volt az öregember a maga sok beszédével, ódon udvariaskodásával és nyúlszőr kalapjában a Névtelen Jegyző padján, meg kellett tehát őt látogatni, mint valamely programszámot, amely amúgy se zavarja a szerelmesek által állított magányt, az egyedüllétet. Nem kellett rá okvetlenül figyelni, mert szavaira nem várt választ, mint ahogy a ruhafogas se vár köszönetet azért, mert darab ideig a kabátot tartotta.
– Én most kezdem szeretni a természetet, amikor igazándiban nő nélkül mutatkozik ő előttem. Azelőtt el se tudtam képzelni egy férfit a szabadban Ninon vagy Lizet nélkül, mint a régi francia vers is mondja:
|
– kezdte a beteges úriember aznapon, mikor verssel is felszerelve jött el az ő „találkozójára”. (Valószínűleg a régi divathoz tartozott az is, hogy egy-két strófát betanult az ember, mielőtt találkára ment volna.)
– Manapság a természetet önmagáért szeretem, mert íme, ez a tavaszi évszak se bizonyít egyebet, mint azt, hogy voltaképpen sohase halunk meg. Még emlékszem a télre, amikor erre kezdtünk járni valaha, ördögök húzták a hajamat a pokol felé, és mindennap azért imádkoztam, ha ugyan tudtam imádkozni, hogy meghaljak a testi kínok és gyötrelmek, az őrült gondolatok elől. Még emlékszem, hogy mely fákat szemeltem ki magamnak abból a célból, hogy az első magános sétán oda felkössem magamat, miután az összekötő vasúti hídig, ahonnan a vízbe akartam dobni magamat, nem volt jártányi erőm elmenni.
– Még tél volt, és óvatlan pillanatban a hőmérőt szerettem volna lenyelni, a nadrágtartómmal megfojtani magam, az öngyilkosságnak azt a nemét is elkövetni, amikor az ember erősen akar meghalni az energiája folytán. Tél volt, és betegségemnek neve delirium tremens* volt, de én tudom, hogy más bajom volt, tudniillik az, hogy pontosan leéltem azt az időt, amely ki volt számomra szabva. Az utolsó percig leéltem. Az tökéletesen mindegy volt, hogy miképpen hívják majd azt a betegséget, amelyben elpusztulok. Az ablakon ugrom ki, mint ahogy akartam, vagy az ápolók fojtanak meg, mint ahogy ugyancsak terveztem.
– Ez volt a tél életemben, és most jött a tavasz.
– Nem tudom, hogy önök hogy vannak vele, de én magam nem látom többé arcomon azt a halálos gondolatot, amely éjjel-nappal kísértett, mióta utoljára tükörbe néztem. (Még ősszel.) Nem akarok már arról az arcról beszélni: amelyet gyűlöltem és rettegtem, mint valami rémet, zilált hajzatával, a viharfelhők mögött bujdosó hold sápadtságával, a pokol tornácán és a panoptikumokban* található szemeivel. Örülök, hogy Madame nem látott ilyen arccal, mert bizonyára sohase tudna nekem megbocsátani. Megvetendő ember az, akinek a gonoszság, a lélek aljassága, a szenvedély és a bűn kiül az arcára, mint valami kirakatba, mert nem tud többé magán uralkodni.
– De jött a tavasz, és ez az arc elment a kiismerhetetlen semmiségbe, a körülöttünk levő megfejthetetlen titkok világába, ahonnan felmerült. A mostani arcommal már látni kezdem a csodálatos természetet, bejött a „Pesti Erdőhöz” címzett szanatórium kertjébe, aztán ide a ligetbe is a tavasz, amelyről sejtelmem se volt odáig.
– Madame, higgye el nekem, hogy én ebben az esztendőben, a legboldogtalanabb évében életemnek ismertem meg a tavaszt. Most vettem észre elölről az új rügyeket, az apró levelecskéket, amelyekből egyik napról a másikra koszorúk lettek a bokrokon. Találkoztam elrejtett helyeken a gyöngyvirággal, mintha én fedeztem volna fel először az emberiség történetében a gyöngyvirágot és a félénk vadrózsát. Mindennap új csodákat láttam. Fehér hóval behintett almafákat és cseresznyefákat… Először néztem a tavasz titokzatos útját. Bár talán több időt töltöttem valaha a tavaszi erdőben Ninonnal vagy Lizettel, mint mások.
– És csak most volt szerencsém a tavaszhoz, Madame, hogy megbocsássa nekem az Isten.
Ezen a napon, mikor a beteges úriembertől elváltak, Császár Fruzsina így szólt Rezedához:
– Nem lopjuk el többé a beteg öregúr tavaszát, amelyre szenvedéseivel rászolgált, mert csak az tud ilyen önfeledkezéssel örülni a tavasznak, akinek semmije se volt az életben. Hagyjuk neki az egész tavaszt itt a ligetben, mert ez talán gyógyulása szempontjából is jobb. Hadd élvezze nő nélkül a tavaszt.
– Ninon és Lizet nélkül – mond Rezeda, miután nem felejtette el a verset, amelyet Ördögh Kornél mondott.
– Ápolójával, aki ritka erős rókának látszik – felelt Fruzsina, aki nyilván megsértődött a beteg öregúr ama kívánságán, hogy nő nélkül akarja élvezni a természetet. – Mi majd másfelé megyünk, ahol nincsenek delírium tremensükből alig gyógyult urak. Egyszer… Egy napon a Kamaraerdőbe megyünk, ahol senki se jár – mondta most halkan, nagyon szemérmesen, szinte bocsánatkérőleg Fruzsina. – Utóvégre nő vagyok.
A költők különböző módszerek szerint zengik a diadalmas szerelem himnuszát, ünnepélyére megszólaltatnak minden hangszert, amelyhez kicsinyt is értenek. Dobok pufognak, mély bőgők zengenek, vagy furulyák visítanak. A költői képzelem lángra lobban, és az oroszlánokkal is szembeszállna, ha a diadalmas szerelem beköszönt, ne csodálkozzatok, ha megbolondul kissé minden ember a perctől, amely végre elérkezett.
Rezeda úr ugyancsak sokáig ment az utcákon Fruzsina ígérete után. Valami kertben találta magát, amolyan hitvány városi parkban, ahol az ebédidőt sokan koplalva töltik.
Ilyenek azok az asszonyok, akikről a többit megítélik a férfiak – mond magában. – Pedig csak alig néhány asszony van a városban, aki nem riad meg a házasságtöréstől, a legtöbbje mégiscsak fél, és félelemből tisztességes marad. Ezek a mindenütt feltűnő, mindig figyelemre méltó, mindig szokatlan szagú eleganciával öltözött asszonyok, akik a csábítás fogásaival láncolják magukhoz a férfiakat, ezek az asszonyok számítanak a többi helyett is. Rajtuk keresztül ítélik meg a város többi nőit, mert ők vannak örökké divatban, akik a férfiakat váltogatják…
Meddig töprengett Rezeda a tegnap még üdvösségnek látszó szerelmi diadal küszöbén? Nem, sehogy se tartozott a szerencsés emberek közé!
Késő délután volt, amikor végre felemelkedett a park padjáról, ahol a kérő, alázatos szemű déli embereket lassan felváltották a hangoskodó környék lakosaiból való látogatók, akik nem törték a fejüket sem éhezési, se szerelmi problémákon.
Talán mégis az öregnek lesz igaza, aki „nő nélkül szereti a természetet” – gondolta magában, és sokkal búsabban mendegélt, mint bármikor életében. Mintha egy álmát veszítette volna el.
Császár Fruzsina a kamaraerdei kiránduláshoz oly megható kalapot tett fel, hogy Rezeda darab ideig szólni se tudott. Lehajtós, nagy karimájú kerti kalap volt, amilyent Turgenyev regényhősnői óta nem viselnek, legfeljebb a Képes Családi Lapokban. Mint a földre szállott romantika vagy erdei szűz kalapja, amelytől meg kell illetődni a legelvetemedettebb férfinak is: ártatlanságot, szelídséget, csaknem Szinyei Majálisának* újra megvalósítását ígérte ez a kalap.
– Elemózsiás kosarat csak azért nem hoztam magammal, mert a közelben van úgyis a „Kutya-villa”, ahol uzsonnázhatunk – mond Császár Fruzsina, amint egy falusi nőt játszó színésznő kedvével, májusi kiránduló kedvével és előre kiszínezett ábrándképeivel lelkében ült be a fiáker felhajtott ernyője alá a Bulyovszky utca közelében, ahol Rezeda a megbeszélés szerint várakozott. (Jó színésznő lett volna Fruzsina, ha akart volna.)
Nem, nem lehet ily szent bizalommal, szinte minden rossz szándékot nem ismerő, kerti kalapos hölgyhöz nyúlni, legfeljebb csak alázatos kézcsókkal. De alig mentek át a Ferenc József hídon, az ernyő alatt már lehúzta igen finom kesztyűjét Fruzsina.
– Nesze – mondta a meztelen kezét nyújtva.
– Nesze – szólt a Fehérvári út vége felé, amikor festék, rizspor és fátyol nélküli arcát természetes mozdulattal felkínálta Rezedának.
Mire a házak elmaradoztak, az ajkát fordította a férfi felé.
Egyetlen csók volt az út a Kamaraerdőig, többet aligha lehet mondani erről az utazásról. Olyan csók, amelyet eddig tán egyikük sem ismert ez ideig – Rezeda semmi esetre sem –, narkotizáló, az egész elmúlt életért, nyomtalanul elrepült évekért kárpótoló csók. Felülmúlta tán az első csók varázsát is ott, a ligeti vén fa alatt, mert a kocsi ernyője alatt nem kellett tartani kandi tekintetektől. Az öreg kocsisnak csak mozdulatlan háta látszott, aki amúgy is megszokta a hasonló fuvarokat. Rezeda néha felnyitotta csók közben a szemét, a dáma hosszú szempilláit látta a saját szempilláival összevegyülve, mintha a hajszálak is csókolóznának. De ugyanígy csókolózott az orruk, az álluk, a homlokuk, a kinyújtott nyelvük és a foguk. Azok közül a csókok közül való volt, amelynek létrejöttéről nem lehet számot adni, mint egy önfeledkezésről sem. Csók, amely után már nem sok jöhet az életben – gondolná a Rezedához hasonló lelkiállapotú egyéniség. Csók, amely kezdetét jelenti az életnek – gondolhatná más.
Rezeda úr ezen a csókon kívül semmit se látott az utazásból, mint a nászutasok sem jegyzik meg az állomásokat. Csak ha nagyon lehunyta a szemét, hogy a csóknak az édességét analizálja magában, a lehunyt szem sötétségében látott tollbokrétás, fegyvertől zörgő, lándzsájukra támaszkodott középkori lovagokat, akik valaha ilyen csókért a Szentföldre indultak.
Az erdő szélén megállott a kocsi, mintha tudta volna gyakorlatból Lajos bácsi, hogy odabent a fák között amúgy sincs reá szükség.
Az utasok valóban szótlanul kiszállottak, és egymás mellett az erdei útnak indultak. Bal felé tértek be az erdőbe, miután arra látszott sűrűbbnek. Itt ugyanis már május volt, szerelmetes május… Fák lombosodtak, amelyeknek nevét nem tudták, de ki ismerné őket, amikor hirtelen megjelennek a földön, ahol nemrégen kopárság volt? Bizonytalan színek, főként lila színek és kék párázatok bujdostak a fű felett, mint az eljövendő virágok lelkei, akik várják, míg a virágok testecskéi megnövekednek, hogy bennük helyet foglalhassanak.
Rezeda úr még sohase volt erdei kiránduláson, legalábbis nem emlékezett rá, tehát csak fogta Fruzsina kezét, aki meglehetős elszántsággal, sőt biztonsággal haladt az erdőben, míg az a legnagyobb csendességben, szinte álomba merülten hallgatott. Talán még száraz gally se roppant lábuk alatt, féltek, mint a mesebeli gyermekek…
Míg egy kis tisztáson megállott Fruzsina.
– Esküdj meg, hogy sohase mondod el senkinek, hogy a tied lettem – szólt valamely olyan hangon, amelyre Rezeda a Fruzsinától hallott hangskálák között nem emlékezett. Talán a leányos szalmakalap, a sötétkék szalaggal Fruzsina vékony, szűziesnek látszó nyaka és igen félénk, szinte őzikére emlékeztető testtartása is hozzájárult ahhoz, hogy Rezeda nem tudott felelni. Minden nők körüli tapasztalata annyit se ért ebben a pillanatban, mint a cigarettája hamva. Egy diák fölényesebben viselkedett volna, hogy Nekolniról ne is beszéljünk. Mert a kalandos és mennyországinak számító percben valamely megfejthetetlen rejtély révén, az évek óta nem látott Nekolni, a föld alatti Olimpia mulató életunt karmestere jutott eszébe, aki parókás fejével, szőkére festett bajszával fásultan fogadta a színésznők hízelkedéseit, akik szólószámokat kértek tőle. Nekolni nem tette volna azt, a mire Rezeda vállalkozott. Térdre vetette magát Fruzsina előtt az erdei avar közül kizsendülő füvön…
– Esküdj meg!
(És még évek múltán sem, amikor erre a jelenetre Rezeda visszagondolt, nem talált abban semmi színpadiasságot, ellenben annál több természetességet, ahogyan egy kerti kalapos, ártatlan nő védelmezi hírnevét legalább, miután érzésein többé uralkodni nem tud.)
Ám a szerelmi jelenetből nem maradtak meg olyan emlékek, amelyek megcukrosítani tudnák a következő időket. „Nimfának és Faunnak* kell lenni annak, aki a szabadban való szeretkezést kellőképpen élvezi. Ezek az erdei istenek megszokták az avart, a füvet, a lehulló falevelet és a hangyákat, amelyek váratlanul előjönnek, de mi, kényes bőrű emberek, nem tudunk tán még a szénának se örülni”, – gondolta magában Rezeda. De Fruzsina boldognak látszott, hogy végül teljesítette szerelmese kívánságát. Szelíden adta meg magát (holott vérmérséklete más volt), és szelíden lépdelt Rezeda mellett, mint valamely áldozat után.
„Ugyanaz a békés szelídség sugárzott arcán, mint egy világhírű festmény Máriájáén, amikor tizenöt esztendős korában az isteni gondviseléstől megtudja, hogy anya lesz.” (A festő neve nem jutott Rezeda eszébe.)
„Harmincöt esztendős, két férje volt, s olyan, mint egy erdei szűz, aki eddig nem ismerte a szerelem misztériumait”, – gondolta ugyancsak a férfi, amikor az asszony után lépkedett, mint egy korántsem megnyugodott szarvasgím a nyugodt szarvastehén után. (Erdőben voltak, más nem jutott eszébe Rezedának.)
„Bizonyosan már régebben elmondta, jó előre a bűnbeesettek fohászát az imakönyveiből, hogy még azoknak az asszonyoknak a lelkiismeret-furdalása sem tapasztalható, akik ahhoz vannak szokva, hogy mindennap megcsalják a férjüket”, – gondolta tovább Rezeda.
De gondolatai nem változtattak Fruzsina szinte másvilágias szelídségén, amelyet egész idő alatt megtartott, mint valami fátyolt az arcán a férfi kutató, kérdő, kedveskedő vagy újabb szerelmi üdvöket kívánó tekintete elől. Semmi más nem volt, mint szelíd… Mint aki nem is tudja, hogy mi történt vele.
Ilyen maradt a hintóban, ahol félig lehunyt szemmel, álmodozva engedte, hogy Rezeda kezét vagy arcát megcsókolhassa. Egy nő, aki megadta magát sorsának.
Ilyen maradt a „Kutya-villá”-ban, ahová uzsonnázni betértek, mint kirándulókhoz illik. Mint a tavasz gyöngyvirágait, még semleges illatú ibolyáit gyűjtögető kirándulók, akik a kék égboltozatból, fák ifjú lombjaiból, a füvekből termettek elő, mint ahogy az első kirándulók megérkeznek a „Kutya-villá”-ba, ahol voltaképpen még senki se várja érkezésüket.
Igaz, hogy télen, amikor méteres hó borítja a tájat, a kocsmáros úgy él, mintha az Északi-sarkon lakna: megfordulnak itt különlegességet kedvelő vendégek, akik éppen a csárda elhagyatottsága miatt járnak ide. Így Bródy Sándor, a hírneves író elég gyakorta jön mindenféle gyanús nőszemélyekkel, akik mindenféle híres művésznők nevét írják be a vendégkönyvbe, ha írni tudnak.
– Itt jobb, mint Ginderlénél – mond Fruzsina egy régi beszélgetésre visszaemlékezve. – Igaz, hogy akkor még nem voltam a szeretőd.
Szinte égi malaszttal, egy felsőbb akarat előtt megalázkodva, gondolatban tán letérdepelve ejtette ki ezeket a szavakat Fruzsina.
– Jaj, de szép ez az asztal! – mond az udvaron földbe ásott lábú, betyárosan görbedt asztalra mutatva, amelyre ez évben először húzott piros abroszt a vendéglős. (Egy beteges ambíciójú ember, aki divatvendéglőt akart csinálni a „Kutya-villá”-ból.)
– Mi kapható? – kérdezte Rezeda.
– Frissen főtt halászlé, ami a vasúti étkezőkocsikban sem kapható – felelt a vendéglős, mert nyilván a Lits-t* tartotta legfőbb konkurrensének.
Fruzsina alázatos szemét Rezedára vetette, mint egy nászúton levő fiatalasszony urára és parancsolójára, és rejtélyes szelídséggel így szólt hozzá:
– Azt hiszem, hogy nem futja az időnk a halászlé bevárására. Valami túró- vagy sajtféle van a háznál? Én megéheztem a „kirándulásban” – mond, és az utolsó szónál még szelídebb szeméremmel nézett Rezedára.
– Kirántunk egy halat! – kiáltott fel a vendéglős.
Császár Fruzsina megint csak „párjához” intézte a szót:
– Az il padrone* nagyon kedves, de nekünk este, ugye, társaságba kell mennünk?
A vendéglős nem akarta könnyedén elbocsátani tavaszi vendégeit. Hevesen ostromolta Rezedát, hogy a Duna-parton kikötött dereglyében megtekinthetők az eleven halak, amelyek közül választhat.
A dereglye valóban ott ringott a szőke Dunán ötlépésnyire, Rezeda nem is tudott a csábításnak ellenállni.
– Jöjjön, Fruzsina, maga válasszon.
Az asszony, bár nem szívesen, de mégis szelíd odaadással emelkedett fel. A dereglye haltartójából mindenképpen a legkisebb halat akarta kiválasztani, végül is Rezeda döntött egy meglehetősen kövér potyka mellett.
A vendéglős már vitte is a konyhába:
– Öt perc. Tessék a tájékban gyönyörködni addig – kiáltotta felvidámodva, hogy mégiscsak kedve szerint szolgálhatja ki vendégeit, akik máskor is idejönnek, és új vendégeket hoznak magukkal. Tele lesz velük az egész udvar…
A halevésnél Fruzsina a legjobb falatokat, így a farkat is Rezeda tányérjára tolta, magának csak a fejet (ezt az alig élvezhető jóságot), valamint a gerincet tartotta meg, amelyet gondos háziasszony módjára leszopogatott, nehogy bármi is maradjon a kocsmárosnak.
Rezeda úr úgy evett, mint egy gavallér. Különböző halmaradványokat, így ikrás részeket is hagyván a tányérján, amelyeket aztán Fruzsina a legnagyobb szelídséggel elvont előle, mintha rossz fiát tanítgatná egy édesanya az étel megbecsülésére.
Mikor megint a kocsiba ültek, az első csók után így szólt Fruzsina:
– Ezentúl vigyázni akarok rád. A pénzedre is, amit rám költesz. Legközelebb gyalog rándulunk ki ide.
– Nagy botokkal, mint a turisták – felelt Rezeda.
…Másnap azonban hiába járta a Stefánia utat és a ligetet, hogy szinte eszét veszítette. Hiába várta Huberttel együtt a megváltó telefont, az nem akart megszólalni.
Császár Fruzsina búcsú nélkül eltűnt a városból.
Csak legalább azt a megható kalapot ne viselte volna az utolsó találkozáskor, amely kalapban Rezeda éjjel-nappal maga előtt látta!
Most következtek azok a napok Rezeda úr életében, amikor szívesen cserélt volna érzéktelen lelket akár az öreg Gályval, szomszédjával; őrült agyvelőt akár a beteges úriemberrel is, hogy bánatát feledje.
– Miért horgasztja le úgy az orrát, öcsém, Esquire Rezeda, mintha bizony csődöt mondott volna a szisztémája? A szisztémát nem lehet úgy felvenni, mint a csizmát. Ki kell próbálni minden oldalról. Kényesebb jószág az egy asszonynál is. Néha csak hosszú idő alatt válik be a szisztéma. Tanácsom, hogy még ne váljon meg tőle – mond a Meteor szálloda folyosóján az öreg kártyás, ahol gondolkozva sétálgatni szokott, mert valami testmozgásra még neki is szüksége volt.
Az öreg kártyás gyanakodott, hogy voltaképpen mindenkinek szisztémája van az életben, amely szerint nyíltan vagy titokban igazgatja a maga dolgait, akár a játékban, akár az élet ezerféle tennivalói között. („A nagyváradi püspök sem élhet meg szisztéma nélkül, pedig az elég úr volna ahhoz, hogy ezt magának megengedje.”)
A beteges úriember nagy szemeket meresztett, amikor Rezedát egyedül látta kiszállni azokon a helyeken, ahol azelőtt egy végtelenül finom kis láb igazodott a lépése mellé. Vannak emberpárok, akik nagyszerűen tudnak együtt járni, hogy szinte zenés ütemnek látszik minden lépésük, amelyet egymás mellett megtesznek. Így tanult össze Rezeda és Fruzsina is, a beteges úriember véleménye szerint. Egyedül járni se tudtak, csak tétováztak. „Mint valami céltalan csavargó”, mondta magában, mikor messziről megpillantotta a kullogó Rezedát a beteges úriember, mert az utóbbi időben nagyon belejött a beszélgetésekbe. Ám „őrültsége” mellett is elég tapintatos volt, hogy ne kiáltson rá messziről Rezedára, hogy hová tette barátnőjét. Hagyta menni a megszokott úton, nyúlszőr kalapja alól nézegetett utána, de különben semmi jelt sem adott, mintha láthatatlanná igyekezett volna magát tenni.
De két napnál tovább nem bírta a szótlanságot (amelyet hónapok után megszakított). Kezével barátságos pártfogással intett Rezedának, és mikor az letelepedett, nyomban beszélni kezdett:
– Az emberi szolgaság alapos végrehajtásához találták ki az angyalokat és ördögöket – szólt a beteges úriember, mintha valami beszélgetést folytatna, amelyet rövid időre abbahagyott. – És én magam is hittem a jó angyalokban és a rossz ördögökben, akik betegségem idején minden este kardot csattogtattak értem, amint a lelkemért vívtak. Órák hosszat elhallgattam az ágyban, hogyan mennek újra és újra egymásnak az angyalok és ördögök.
– Vajon melyik párt győz a lelkemért? Amint kezdtem életben maradozni, szinte rosszulesett megtudni, hogy a földszinten a szanatórium tornaterme van, ahol a fiatal doktorok gyakorolják magukat a vívásban… De így vagyunk az életben is az angyalokkal és az ördögökkel, akiknek folytonos rabszolgái vagyunk, mert nem tudhatjuk soha, hogy melyik pártnak teszünk kedvére…
– Tetszeni fog az angyaloknak, amit teszünk, vagy éppen az ördöggel cimboráskodunk, amikor valamit cselekszünk? Két oldalunkon haladnak ők mellettünk, és minden tettünkre vigyáznak, hogy egy pillanatig se érezhessük, hogy szabadok vagyunk. A legnagyobb magányban ott lépdel mellettünk az angyal és az ördög, és várja, mit teszünk egyedüllétünkben.
– Én felgyógyulásom után, amelyet mégiscsak annak a körülménynek köszönhetek, hogy a vívóteremben megverték az angyalok az ördögöket, többnyire az angyaloknak akartam szolgálatot tenni a tetteimmel. No, nem egészen úgy gondoltam, hogy majd felmászok a pádovai templom tetejére, és onnan Lisszabonba repülök. Vannak kisebb cselekmények is (amely repülés szintén nem nagy cselekmény volna Blériot* részére). Kisebb teljesítményekkel is lehet az angyalokat szolgálni. Például a bal kezemmel a jobb kezemet megfogva: örök fogadalmat tettem magamban, hogy az emberek véleményével többé nem törődöm, ellenben mindig azt fogom cselekedni, amit az angyal tanácsol nekem…
– És mikor letettem a fogadalmat: nem is sejtettem, hogy mily hallatlan feladatot vállaltam, szolgább lettem a szolgánál. Nem mehettem el többet a gondolataimban abba a világba, ahol például a bűnös vágy és a bűnös asszony lakik. Óvakodnom kellett a lerészegedéstől, mert az angyal (vagy a lelkiismeret) mindig megfogta a kezem. Nem nézhetek könnyelmű emberi cselekedeteket, az élet piros lován való bolond nyargalászásokat, szerelmesek turbékolását, a kakasnak a szemétdombra való felállását és onnan való kukorékolását: hogy valamely keserű szomorúság ne lepje meg a szívemet. Elégedetlen vagyok a világgal, nem bízom magamban, még kevésbé az emberekben, mióta az angyalok rabszolgája vagyok. Nem jó jónak lenni annak, aki tudna oly gonosz is lenni, hogy valamely bosszúja kielégítésére felgyújtsa a rab oroszlánok ketrecét vagy a fogoly emberek börtönét. Én tán ilyen is volnék az angyalok nélkül.
…Megint ama bizonyos ingaórabeli reccsenés hallatszott… Nem verte ki az óra a tizenkettőt, a beteges úriember finom művű szelencét vett elő zsebéből.
– Miután hölgy nincs a társaságban, paráználkodhatunk – mond burnóttal (tubákkal)* kínálva meg Rezedát. (Rezeda nem élt vele.)
– Mióta az angyalok parancsa szerint élek, a testhezálló, lábikrás és izmot mutató szűk nadrágok viseletéről lemondtam, a nőket csak templomi lobogókon látom, a bort csak iszákos emberek leheletén érzem, természetesen az életuntságot szerző dohányzással is szakítottam. Legalább egy büdösséget elvesztek az emberi büdösségek közül, nem leszek füstszagú, mint egy kéménykotró. Burnótot szippantok, mint egy apát úr, akinek rendben van a lelkiismerete. Az enyém pláne, mióta megvezekeltem minden bűnömért a betegségemmel.
Múlt századbeli, manapság senkinek se kellő, nagy tarka zsebkendőt készített elő, mintha e zsebkendőviselettel is dokumentálni akarná, hogy szakított a divatos világgal.
– De mégis rabja vagyok még mindig valamely világi szokásnak, amelyet nem nevezhetek másként, mint az ostoba meghatottságnak.
– Tudom, hogy azt mondják a városban, hogy mit akar a maga meghatottságával egy ilyen régi „galérista”*, mint én volnék! Pedig minden rabszolgaságom közül tán a meghatottságomtól szenvedem leginkább a szolgák szomorú sorsát.
– Nekem a meghatottságom parancsol a legtöbbször, de olyan kérlelhetetlenül, hogy eszembe se juthat nem engedelmeskedni. Jól imádkozzon mindenki, hogy a meghatottsággal meg ne ismerkedjék, mert elveszett ember. Jól imádkozzon, hogy csak a testi érzések, az éhség, szomjúság, jóllakottság, álmosság, lustaság, fáradtság és vakarózás érzéseivel legyen barátságban.
– A meghatottság ül igazán az ember nyakára minden szolgaság közül. Megjelenése nincs időhöz kötve. Eljöhet egy pár gazdátlan női kesztyű láttára, mint például nálam is a napokban. Beköszöntött, mint valami kísértet, hogy megint órákig ültem az ágy szélén, a könnyeim folytak, anélkül hogy észrevettem volna, a pár fehér kesztyű pedig ott feküdt asztalomon egymásba borulva, mint egy imádkozó női kézpár… amely kézpár egymáshoz illesztett ujjhegyekkel és az ujjhegyek az ajakhoz érintve: értem rebegtek fohászokat az oltárok előtt. Csak ültem meggörnyedve anélkül, hogy egy mozdulatot is tudtam volna tenni a meghatottság varázsa ellen. Végül eltakartam az arcomat a két tenyeremmel, mint az Ön Szanyinja a Tavaszi hullámokban, és nem tudtam, hogy mi történik velem meghatottságomban. Női kéz jóságos simogatását éreztem a fejemen, de ez a jóságosság mindennél jobban fájt. Leányka magas szárú cipőbe bújtatott lábait láttam iskolás, minden kacérság nélküli léptekkel végighaladni az életemen. Hang szólt hozzám, amelyet nem értettem meg, mert olyan messziségből szólott. Talán nem a túlvilágról, de semmi esetre se az én világomból. Csak gyöngédsége jutott el hozzám a hangnak, hogy hangos zokogásra fakadtam, és a fehér kesztyűket a szívemhez szorítottam. Minek ez? Minek ez? – kérdezgettem magamban, de felelni nem tudtam rá, mert a meghatottság szolgaságában szenvedtem. Egy teljes éjszakának kellett elmúlni, amíg magamhoz tértem meghatottságomból.
És most nem hagyott ki az a bizonyos kakukkos óra egyetlen óraütést sem, mert a beteges úriembernek nem volt kedve tovább beszélni, mintha nagyobb „szolgaságról”, mint a meghatottság szolgálatában lenni: nem tudna többet ezen a világon. Elkomorulva, gyűlölettel nézett maga elé, mintha az egész földkerekségen önmagát gyűlölné a legjobban.
Rezeda továbbment, és magában megállapította, hogy a beteges úriemberrel nem volt kár találkozni, mert ha egyszer rákerülne a sor, Fruzsina előtt a beteges úriember fogja igazolni, hogy ugyanazt az életmódot folytatta tovább Rezeda Fruzsina távollétében, amelyet ő jelenlétével annyiszor helybenhagyott; sétált a Stefánián, és a beteges úriembert hallgatta. Ez ellen nem lehet Fruzsinának kifogása…
– A meghatottság sodrába kerültem volna én is, az egészséges ember? Akárcsak a vén pernahajder*, ott, a Névtelen Jegyző mellett, aki eddig „Übermensch”-nek adta ki magát, és felbukott egy pár női kesztyűn? – kiáltott fel, amikor azon kapta magát, hogy arcát kezével eltakarva üldögél egy elhagyott padon.
Mikor hazatért szállodájába, Hubert örömös arccal (valóban tiszta szívből tudott örülni ez az Angliában növekedett fiatalember) és egy kis csomaggal fogadta:
– Azt hiszem, hímzett zsebkendőt küldött benne a drága Lady – mondta a csomag megtapintásával.
Valóban nőies írás volt a borítékon és egy fővároshoz közel eső nyaralóhely postabélyegzője.
Rezeda szobájába sietett a csomaggal, és ott bezárkózva, nagy gonddal nyitotta fel. Selyempapirosba burkolt, igen finom fehér női ing hullott ki a csomagból. Egy cédulácska volt mellékelve:
„Tedd a fejed alá, és rólam álmodj.”
Ennyi volt az írás, amelyet most látott először Rezeda.
Meglehetős hevenyében összevetett betűkből volt összerakva az írás, mint egy elkényeztetett nőé, akinek minden sorát amúgy is hálás köszönettel fogadják.
Rendes, tizenkilencedik századbeli írás volt, mint azoké a nőké, akik felsőbb leányiskolát jártak, az utolsó vizsga előtt mentek férjhez, és azután már csak akkor gyakorolták magukat az írásban, amikor az imakönyvük belső lapjára ráírták gyermekeik születésének napját és óráját. De Fruzsina még ezt sem tette. A feministákkal együtt az író nőket is megvetette.
Rezeda sokáig nézegette az írást, de többet nem tudott belőle kibogarászni.
Az inggel már bővebben tudott foglalkozni. Megszámlálta a mell tájékán levő horgolt lyukacskákat, szemügyre vette a szív tájékára hímzett monogramnak – „Fanny” volt ott – minden betűjét, megszagolgatta a kelmét, s megállapította az ing gyűrődöttségéből, hogy az inget már viselte Fruzsinka. Talán éppen azon a napon, amikor a Kamaraerdőben voltak. Mert különben miért küldte volna ezt az emléket?
Szekrényébe zárta az inget, a levélkét szíve fölé behelyezte a levéltárcájába. Kincsei birtokában a szobájában vacsorázott hideg felvágottat, és sokat hevert elgondolkozva a dívánon.
Vajon sírok én is valaha az ing láttára, mint az „Übermensch” a fehér női kesztyű felett? – kérdezgette magában.
Ámde éjfélnél tovább nem bírta ki a magányos ábrándozást, akkor felkelt, és Késő János – akit magában ő is Kilencnek nevezett a felesége módjára – felkeresésére indult.
Kilenc természetesen homlokába lógó hajjal, kibontott nyakkendővel, meglehetősen elnehezült szempillákkal üldögélt az éjjeli kávéházban, a kaszírnő* trónusa mellett, ahová az éjjeli hírlap írói szoktak letelepedni.
A rendesnél nagyobb pálinkáspohár állott előtte, és kedélyesen a vállára veregetett Rezedának:
– Tudod, hová kéne menni ma éjszaka? Fel kellene nézni Johannához; vajon ki fekszik az Esperes ágyában?
Majd Rezeda újabb kérdő tekintetére hozzáfűzte:
– A feleségem Leányfalura rándult, egy Szilvia nevű nagynénjéhez, mert ez az öreg asszonyság a legbizalmasabb barátnője. Ennek szokott elmondani mindent, amit nekem se mond el.
Rezedának valamely sejtése kezdett lenni arról, hogy Fruzsina a vele való titkát ment megbeszélni Szilvia nénivel, mert bizonyos dolgokat a nők nem tarthatnak magukban. Meg kell mondani a szerelmet… És azt is gondolta, hogy éppen a múlt századbeli, tehát érzelmesen gondolkodó Szilvia nagynéni tanácsára küldte el furcsa ajándékát, mert egy mai korabeli asszonynak ilyesmi eszébe sem juthat.
– Csak várd meg a reggeli lapokat, én fáradt vagyok – mond Kilencnek, amikor a kávéházból kilépdelt a tavaszi éjbe, és csillagsugárral fürösztötte forró homlokát.
– Szilvia… Fruzsina… – mondták kopogó léptei a mellékutcák csendjében, ahová szerelmes gondolataival elvonult, mint egy bujkáló.
Sietett hazafelé, hogy négyszemközt lehessen a hószínű inggel, amelyet valóban olyan szent szerelemmel tett a feje alá, mint valamely csodatevő holmit.
Gyorsan elszenderült, és félálmában egy egészen ismeretlen női arc jelent meg előtte, holott mindenáron Fruzsinát akarta előhívni a sötétségből. De minden hívásra a középen elválasztott, lesimított hajú, barna nő jött elő, cigányos, mákonyos tekintetével és krétafehér arcával, mint valami örök tünemény, amely igazában Rezeda bensőjében lakott, és csak darab időre adott helyet a párizsi szőke Fruzsinának, mint valami új divatnak, amely úgyis rohamosan elmúlik.
Megfordította az inget, suttogva beszélt hozzá, fel-fellobbantotta a villamoslángot az éjjeliszekrényen, de amint lehunyta a szemét, megint csak az ismeretlen szenvedélyes arc jött elé. És reggeli álmában már kitárta feléje karjait.
Talán Szilvia, akit még nem ismerek? – gondolta magában Rezeda, mert tapasztalatból tudta, hogy a jó barátnők milyen különös vonzalommal szoktak érdeklődni egymás szerelmei után… Talán ott, a leányfalusi nyaralóban éppen róla beszélgetnek. Így múlt az éj különböző „meghatottságok” között a babonás ing megjöttével.
Másnap „Kártya Bácsi”-val (amint egy bécsi bérszolga elnevezése folytán a szállodában Gály Lajost általában hívták) találkozott a folyosón:
– Öcsém, nagyon sápadtnak látszik. Példát vehetne rólam, aki a halál torkából jöttem vissza – mond az öreg lovag, és kaszáló kézmozdulatokkal, mintha tétjeit seperné be a játékasztalon, kérkedett visszatérő egészségével.
– Még egy coup-t* tartogat számomra az élet, ezt kell bevárnom. De hány coup-ja lehet még magának, amelyet meg kell játszania! – mond Kártya Bácsi, és a portásnál arról tudakozódott, hogy áll a bécsi tőzsdén a „magyar hitel”, merthogy belpolitikai változások várhatók.
Mindenki élt, csak Rezeda ábrándozott.
Fruzsina csak egy hét múlva érkezett vissza a fővárosba, legalábbis csak ekkor adott magáról életjelt.
(„Isten tudja, mit akar velem ez az asszony, akit még nem is szerethettem kedvem szerint?” – tűnődött Rezeda a magános helyeken vagy szobája négy fala között, ahol „büntetési idejét” töltötte, mintha vezekelne. Csak azzal vigasztalta magát, hogy mindenért meg kell szenvedni, az életben semmit se adnak ingyen. „Pláne egy ilyen pompás asszonyt, aki egyesíti magában a nők összes erényét és bűnét!”)
A Matskási-féle Üllői úti étterembe járt, ahol ismerőssel, azaz „életrajz-író”-val, mint magában nevezte a hírlapírókat, nem találkozhatott. Kedvére volt a józsefvárosi egyszerűség, a nők tiszta szeme, a férfiak nyugodt, komoly ábrázata, a koszt háziassága, a kis igényű életkedv, amely Matskási kispörköltjeiben és „tréfá”-nak nevezett fröccseiben nyilvánult, Így él egy száműzött, aki a Bulyovszky utcát elhagyja.
Fruzsina egy délután adott magáról életjelt, amikor Rezeda nem is várta.
– A Lady! – rebegte Hubert, amint egy futamodással a negyedik emeleten termett.
Valóban Fruzsina felelt a telefonba, amikor Rezeda a kagylót felvette. Természetesen szemrehányással kezdte, hogy már többször kereste, mert mégiscsak tudni akarta, hogy mi történt tovább azzal az úriemberrel, aki őt szó nélkül, mint egy utcai ismeretséget szokás: elhagyta.
– Királynő – védekezett Rezeda –, talán nem is én vagyok az oka mindennek.
– Talán Pityi Palkó? – kérdezte Fruzsina. – Pityi Palkóval voltam az erdőben?
Majd előadta, hogy Szilvia révén megismerkedett egy leányfalusi úrral, aki télen is a zordon düledező nyaralójában tölti napjait, és egyetlen tennivalója a vaddisznóvadászat, amelyet a királyi vadászterületen űz, s ezt megengedik neki, mert régebben udvari szolgálatban volt. „Walter Scott* regényeiben voltak ilyen férfiak” – mondta Szilvia… De ő bizony nem szereti a mindig vadászcsizmában járó urakat. Ő a maga részéről különben is úgy vette észre, hogy Szentimrei (ez volt az illető úriember neve) nagyfokú életunalomban – „szplín”-ben – szenved, és csak Szilvia szomszédsága tartja benne a lelket.
(Ennek a Szentimreinek a dolga kicsit „meghatotta” Rezedát. Tehát nem úgy történt Leányfalun az egész dolog, ahogy ő magában kiszámította. A két barátnő nem róla (Rezedáról) beszélt éjjel-nappal, hanem egy vadkanfejű skót íjász élményeit hallgatta, aki puskaporos arcával úgy hazudott, mint ahogy vadászok általában szoktak.)
– Magáról is volt szó, mégpedig annyiban, hogy kutyából sohasem lesz szalonna, amikor hírét vettük Pestről, hogy éjjeli kávéházakban tölti idejét, és régi barátnője kibékítésén fáradozik. Ehhez csak szerencsét lehet kívánni – volt Szilvia véleménye.
(A maga véleményét elhallgatta Fruzsina… De ebben a percben mindegy volt, mert Rezeda úgyse állott volna a meghatottság szolgálatába. Volt annyi sütnivalója, hogy rájöjjön, merről fúj a szél. Kilenc árulkodott, miután hazaérkezte után „állati vágyainak” Fruzsina eleget tett, és kikérdezte a pesti eseményekről. Rezeda szárazat nyelt, és nem védekezett. Talán éppen ez volt a „szerencséje”, mert Fruzsina bizonyos hallgatás után, amely a telefonban kiszámíthatatlanul hosszúnak tetszik: Fruzsina újra megszólalt, de most már egészen más hangon: a régi csábító, dudorászó, „mellény alá” nyúlkáló hangon, amelynek mélysége mindig megtette a kellő hatást Rezeda úrra.)
– De még mást is beszéltünk Szilviával… – kezdte az ismeretlen hölgyet előtérbe tolva.
Fruzsina előadásából kitűnt, hogy a leányfalusi éjszakák hosszúak, sok mindennek a megtárgyalására jut idő. Így Szilvia felvetette azt a kérdést, hogy miért nincs nekik egy „kis fészkük”, mint abban az időben a szerelmeseknek szoktak lenni, ahol zavartalanul találkozhatnak. Ilyen kis, intim, kapu alól nyíló, csendes utcában fekvő, minden feltűnés nélküli „fészek” nélkül el sem képzelhető a szerelem két olyan ember között, akinek vigyáznia kell magára.
– Egy kis szoba, mint Musset-é*, ahol azzal a férfiruhás írónővel találkozott, és hol verseit írta – esengett Fruzsina a telefonba.
…Budapest ifjú volt, és virágzott benne a szerelem, a tekintélytisztelő, hagyományokban magát kiélő tizenkilencedik század után, amikor mindig az történt, amit az öregek akartak. A hosszú és vastag alsóruhák divatja után jött a lengébb korszak, ahol az öregeket csendre intették, a magyar nadrágot már csak Szent István napján viselték, nem voltak ritkaságok az inges vagy bugyogós színésznők a színpadon, egy könnyed és mégis álszentimentális élet kezdődött. A „titkos szerelem” akkor találta ki Pesten azokat a kapu alól nyíló szobácskákat, ahol a találkozókat lebonyolították urak és hölgyek, akiknek egyébként a külső életben nem volt közük egymáshoz. „Kisszobácska”, „kisfészek”, „szerelmünk tanúja”, „boldogságunk kis tanyája” és hasonló kifejezések hányszor szerepelnek e korszak kifejezései között. Csak a módos emberek engedhették meg maguknak, hogy idegen városokban, fürdőhelyeken vagy vasúti utazás közben találkozzanak titkos szerelmeikkel, a legtöbb rejtett szerelemnek meg kellett elégedni egy kapu alól nyíló szobácskával, ahová oly felhevülten nyitottak be az asszonyok, mintha varrónőjükhöz mennének. Ilyen álombeli „kisfészekről” álmodoztak a hölgyek a leányfalusi tavaszi éjszakában.
– Nos, és mit tanácsolt Szilvia, hol legyen a „fészek”, miután magam is egy szállodai „fészekben” lakom? – kérdezte Rezeda úr, és most nem érzett semmiféle „meghatottságot”, mintha egy másik hölgy belekeveredése az ő legintimebb dolgába inkább csiklandozta, mint lágyította volna érzelmeit.
– A maga szállodája egy hírhedt bűnbarlang, ahová tisztességes nő nem teheti be a lábát! – felelt Fruzsina.
(Vajon Kilenc informálta ismét? – kérdezte magában Rezeda.)
– Szilvia, mielőtt férjével megesküdött volna, amely házasságát szülei ellenezték, vőlegényével a „Választó Herceghez” címzett fürdő-szállodában szokott találkozni. De semmi rosszra nem szabad gondolnia. Szilvia ma is egy szent nő.
(A „Választó Herceghez” címzett fürdőhely Budán volt, és nevezetes volt régiségéről, valamint egykor híres Anna-báljairól. Régen a biedermeier* romantika fátyola alól sárgállott elő a mostani világba a százesztendős épület, amelyet szerzetesek vezettek, mint valami kolostort.)
Rezeda kijelentette, hogy nem gondol semmi rosszra, sem Szilviát, sem a „Választó Herceg”-et illetően.
– Ha lehetne már ma délután – esengett most váratlanul Fruzsina a telefonba. – Nagyon hosszú volt a hét, amelyet nélküled töltöttem. (Talán megcsalt, ha mással nem, a férjével bizonyosan – gondolta hirtelen Rezeda, amikor a hölgy alázatos hangját magában vizsgálgatta az első pillanatban. – A lelkiismeret-furdalású nők szoktak ilyen „meghatottak” lenni, gondolta tovább, miután még nem felejtette el az „Übermensch” meghatottságát.)
– Királynő, az egész Szentföldet meghódítanám a kedvedért, nemcsak egy barátklastromot.
– Tehát ma délután…
– Csak Rezeda, vidéki gazdatiszt nevét kérdezze a portástól.
Rezeda úr ezentúl hosszas tanácskozásba kezdett bizalmasával, Huberttel, hogyan lehetne a „Választó Herceg” dolgát elintézni, hogy ott semmi fennakadás ne történjen.
– Mi sem könnyebb annál – felelt a csodálatos Hubert. – Az ottani portás Angliában tanult velem, mikor a Pickwick Club alkalmazottai voltunk. Neve Schmidt. Nyomban elintézek mindent.
Hubert valóban rövidesen jelentette is, hogy egy földszintes, udvari szoba, amely a „Választó Herceg” kertjére nyílik (mert úriember csak kertre nyíló szobába szállhat), rendelkezésére áll Rezeda úrnak. A szoba száma, hogy az egykönnyen ne legyen elfelejthető, numero 100, jegesvödörben frissítő, az egyik sarokban gyümölcs (természetesen őszibarack, mert az most a legritkább), szendvics és egy francia butélia* vár a nagyérdemű uraságokra, mint ez a Pickwick Club tagjainál szokásban volt.
(Rezeda úr akár lordnak vagy gazdag gyapotkereskedőnek is érezhette magát, amikor Hubert szavait hallgatta.)
– Hogy teljesen az angol weekend* szabályaihoz tartsuk magunkat – folytatta Hubert –, a löncsöt legjobb volna a „Választó Herceg”-nél elfogyasztani. Délre elkészülnek a szokásos marhaszeletek, amelyeket veresrépa-főzelékkel szolgálnak, de tudtommal néhány kappant is forgatnak nyárson a konyhán. A fejes saláta receptjét tudják a „Választó”-nál.
Ilyen alapos ember volt Hubert, ha valamivel megbízták. Ha a legdrágalátosabb Lady ügyében járt el, a Ladyében, aki hangjával a telefonon át megbűvölte.
Rezedából könnyen lehetett volna olyan úriember, ha megfelelő körülmények között jön a világra, aki helyett mindig mások gondolkoztak volna. Ez a legkényelmesebb része az úgynevezett úri életnek, hű szolgákkal és jó kutyákkal körülvétetni magunkat, akik gondolkoznak is az uraság helyett… Pláne, ha az uraság más gondolkoznivalóval, így szerelemmel van elfoglalva.
Schmidt, a „Választó Herceg” portása, másféle ember volt, mint Hubert. Nem magányos, szeszélyes, dörmögő urak kiszolgálására termett, hanem mindig nászutasokat várt fülkéjében. Akkor volt elemében, ha úriemberrel érkezett hölgyet kiszolgálhatott, megmutathatta, hogy ismeri az angol gentleman szokásokat, szinte lovagja lett nyomban minden hölgynek, aki a „Választó Herceg”-nél megszállott, akár öregnek, akár fiatalnak.
Mialatt Rezeda ebédjét rendelte a kör alakú, százesztendős fákkal beültetett udvaron, ahol nyaranta a „Herceg” vendégei étkeztek, és olyan régi porcelánokból és antik evőeszközökkel ettek, amelyeknek megőrzéséhez legalábbis egy kolostor örökkévalósága szükséges (hogy ötven esztendeig is szolgálatban lehessenek ugyanazok az edények, abroszok, kanalak, mint akár a templomi szertartáshoz szükséges dolgok, amelyek akkor szépek, ha minél régibbek), tehát ebédelés közben az igen választékos modorú portás tiszteletét tette az új vendégnél.
– A főtisztelendő szuperior úr (aki alatt Schmidt nyilván a kolostorfőnököt értette) súlyt helyez arra, hogy nálunk minden vendég jól érezze magát. Van valamely különösebb kívánsága uraságodnak, amelyet a főtisztelendő úr elé terjeszthetek?
– Semmi különösebb kívánságom nincs, mint a csend és nyugalom. Látogatóim a legelőkelőbb körökből valók, ugyancsak előzékeny elbánást kérek a részükre is.
– Urak vagy hölgyek a látogatók?
– Urak is, hölgyek is, mert összeköttetéseim elágazók – felelt Rezeda óvatosan. – Mára például Lady Tudor látogatását várom.
(Nem jutott eszébe más név, mint e régi angol királyi család neve.)
– A hölgyek tisztelete különös kiváltsága a kolostornak, amelynek lakói innen a Duna-partról már századok előtt a margitszigeti apácákat is védelmezték: mint a kolostor históriája írja. Nagy kitüntetésnek vesszük, ha uraságod meg lesz velünk elégedve, mert hiszen Mr. Hubert ajánlotta önt – mond a fiatal portás olyan szertartásossággal, amilyent csak angol klubokban lehet tanulni és jólelkű papok kolostorában gyakorolni.
Időközben szervírozták a nyárson sült kappant a vendégnek, mire Schmidt úr egyetlen pillantást vetve a kappanra, kijelentette, hogy azonnal szól a konyhán a változatosabb kompótkörítés iránt.
„No, még ilyen pártfogóm se volt, mint Hubert, akinek ennyi protekciója volna” – gondolta Rezeda négyszemközt maradván a kappannal.
Körülbelül ez volt az előzménye annak a fogadtatásnak, amely körülbelül délután öt óra tájban „villámcsapásként” érte „Lady Tudor”-t, aki minden nagyobb feltűnőség nélkül, mint szerelmi randevúra Budára érkezett pesti asszonykához illik: akart besurranni a „Választó Herceg”-hez címzett fürdőhelyre.
Szinte magánkívül az izgalomtól nyitott be a 100-asba, ahol Rezeda abban a pillanatban már latinul imádkozott Fruzsina megérkezéséért.
– Nem elég, hogy egy öreg, kék ruhás sekrestyés fogadott a kapunál, mint akár Hegedüs a Carmen operában, hanem a portás csaknem az ajtóig kísért, hogy vissza se fordulhattam, ami szándékom volt. Maga akar úriasszony szeretőt, akinek a hírnevére nem tud vigyázni? – kérdezte Fruzsina olyan feldúlt tekintettel, mintha legalábbis megölni akarná Rezedát. Rezedán erőt vett az „az átkozott meghatottság”, alig ismert a hangjára, amikor felelt:
– Itt mindenki mindent túlzott udvariasságból cselekszik, mert büszkék a szállodájukra. Azt hiszik, hogy nincs párjuk a világon ezeknek a vízpárás folyosóknak, ahová a fürdőszobák nyílnak, és lélegzetet alig lehet venni a forrásvíz párolgásától. Nincs párjuk ezeknek a lakószobáknak, ahol a múlt század negyvenes éveiben lakott utoljára egy vidéki család. A csizmahúzó még itt van, és rezgős fejű kalaptűt találtam a díván görbe hátába szúrva. Amilyent tán fejkötőhöz viseltek.
– Távoznom kell innen – felelt még mindig a legnagyobb szemrehányással. – Maga vidéki ember, Rezeda, nem tudja a nagyvárosi nők érzékenységét. Vidéki, mint akár Szilvia, aki ezt a szállodát ajánlotta. Maguknak, falusiaknak, tetszenek a portások hajlongásai, de mi, nagyvilági nők, hozzá vagyunk szokva az ilyesmihez. Maga nem érdemel meg engem, Rezeda! Istenem, mily ízléstelenség! Csaknem tűzijátékot rendez a legtitkosabb dolgokhoz.
Könnyek szöktek a szemébe, mintha lelke legérzékenyebb pontján volna megsértve.
– Duna-ünnepélyt rendez, holott senkinek se volna szabad tudni, hogy még csak ismerjük is egymást. Nem vagyunk egymáshoz valók. Soha sem érti meg egy úriasszony lelkivilágát, aki olyan körben nevelkedett, mint ön.
Hová lett régi holdszelídséged, Fruzsina? – kérdezte magában Rezeda.
– Ez lealacsonyítása, megbecstelenítése minden szent érzelemnek. Így egy kalaposnéval se szokás bánni. Megérem, hogy végül felpofoz – folytatta Fruzsina mindinkább nekikeseredve, amint tovább gondolkozott. – Itt az néz be az ablakon, akinek éppen eszébe jut. Talán nevetnek is rajtunk valahol a szobalányok, amint így együtt látnak bennünket…
Rezeda a horgolt terítővel fedett zöld ripszkanapén ült, megmozdulni sem tudott a felindultságtól, csak azt érezte „meghatott ember” létére, hogy Fruzsinának mindenben igaza van. Nem lehet pellengérre állítani egy úriasszonyt, még Lady Tudor név alatt sem! De az ablakra vonatkozólag azért intézkedett. Gyöngyházgombos tavaszikabátját az ablakra akasztotta.
– Hogy harminc lépésről lássa mindenki, hogy melyik szobában tartózkodunk! – vélekedett az elkeseredett asszony. – Kérem, kísérjen el nyomban innen.
– Hát merne velem egy szálloda kapuján fényes nappal kilépni? – kérdezte Rezeda.
– Inkább, mint itt maradni… Én másképp képzeltem ezt az egész dolgot. Egy polgári szobácskát, ahol a bútoroknak levendulaillatuk van, és a falon hímzett háziáldás függ. Olyan szőnyegek a padlón, amilyent azok a fehér nadrágos erdélyiek árulnak, és komót állna az egyik sarokban, amelyen régi porcelán ibrikek volnának. Cukorporos, ecettel töltött, gömbölyű üvegből való légyfogó az asztalon, körülötte családi székek. Megfertőzése szerelmünknek ez a mindennapos szállodai szoba, ahol tegnap tán egy lócsiszár köpködött.
Rezeda úr „meghatottsága” muladozni kezdett, most már mindegy, gondolta magában, és nagy bátran megszólalt, mint kritikus időben, nem hagyta cserben a lélekjelenléte:
– Lócsiszár ugyan nem köpködött itt, de az utolsó vendégek különös nászutasok voltak, mint a portástól hallottam – kezdte. – Egy nyugalomba vonult erdőmérnök (az államvasutak státusában) kedvet kapott a megházasodáshoz. Még mindig vörös volt a bajsza, még mindig pikáns fényképeket hordott a zsebében, amelyeket a nőknek megmutogatott, hatszáz forint volt a nyugdíja, kapott is tehát feleséget, egy elvált budai asszony személyében. Az esküvőt megtartották az anyakönyvvezetőnél, de egyházilag nem akart esküdni az erdőmérnök, mert az ő foglalkozásának semmi köze sincs az egyházhoz. Esküvő után ebédhez gyűltek, az asszony és két barátnője a svábhegyi szállodában, akikkel (a barátnőkkel) a mérnök sok dévajságot követett el. Megmutatta, sőt meg is magyarázta nekik a zsebében hordott fényképeket, amelyeken a becsípett asszonyok nagyokat nevettek. Még táncoltak is a teraszon, hogy emlékezetes maradjon az esküvő napja. Estére az új házaspár a városligeti cirkuszba ment, ahol ugyancsak nagyokat mulattak a bohócokon, mert esküvője napján a legtöbb embernek jókedve van. A „Választó Herceg”-nél előre meg volt rendelve a szobájuk, éppen ez a 100-as számú szoba, ahol most mi tartózkodunk.
– Éjfélkor jöttek a szállodába, miután előbb még vacsoráztak. És elfoglalván szobájukat, a fiatalasszony váratlanul pongyolát öltött, és bejelentette, hogy valahová mennie kell. A piros bajszú erdőmérnök a karosszékből, ahová fáradtságában, az egész napi hercehurcában kimerülve letelepedett, azt felelte, hogy csak menjen. És nyomban elszundított.
– Meddig szundikált a mérnök a karosszékben? – ezt nem lehet pontosan megállapítani. Felébredt, körülnézett, és akárhogy meresztgette a szemét: az asszonyt nem találta meg a szobában. Gyertyatartót vett a kezébe, és a sötét folyosón az asszony keresésére indult, előbb csak papucsban csoszogva, majd, mikor nem találta a menyecskét: mindinkább dörmögve. Végül az ajtókat csapdosva és hangosan káromkodva, ahogyan csak egy erdőmérnök tud, aki egész életében fát vágott.
– A „Választó Herceg”-nél nincsenek szokva a lármás vendégekhez, nem karaváni szeráj* ez, ugyanezért a portás elhagyta őrhelyét a kapunál, és a dühöngő vendéghez sietett. „– Hová tették a feleségemet?” – ordított az. Mire a portás kijelentette, hogy ő senkit sem eresztett ki a kapun. „– Akkor itt kell lenni a házban, mert egy szál pendelynél több nem volt rajta!” – ordított ugyancsak az erdőmérnök, mintha egész életében süket emberekkel lett volna dolga. „– Tessék csak leülni, majd megkeresem őnagyságát!” – biztatta a portás a nászutazót, mert nem engedhette, hogy tarka ingben és mezítláb sétálgasson a folyosón, miután dühében időközben levetkőzött.
– Itt van az anyakönyvvezető írása, hozza vissza azt a nőt! – pattogott az öregember.
A portás pedig elment megkeresni az asszonyságot…
– Megtalálta a portás az asszonyságot?… Ez a dolog csak egy esztendő múlva derült ki a portás lovagiassága folytán. Megtalálta a menyecskét, mégpedig régi udvarlójának a szobájában, amely közvetlenül a 100-as mellett volt, azaz a 99-es volt. Itt nyittatott magának szobát a régi udvarló (mint a portás mondja: „egy házasságra még korántsem érett fiatalember”), és a 99-esbe lépett be az asszonyság, hogy kellőképpen elbúcsúzzék a régi szerelemtől a házasélet kezdete előtt. Úgy a fiatalember, mint az asszonyka addig könyörögtek a lovagias portásnak, amíg az megígérte, hogy nem árulja el őket. A portás megtartotta ígéretét, a piros bajszú erdőmérnök felöltözködött, összepakolta holmiját, és még éjszaka elköltözött a „Választó Herceg”-ből régi legénylakására. Úgy fújta a szél a bajszát, mintha az csak oda lett volna ragasztva, vagy a holtember bajsza volna. Hát ilyen a „személyzet” ebben a házban, amelyet maga, Fruzsina, nem tart megbízhatónak!
A változatos történetnek vagy Rezeda előadási módszerének volt hatása Fruzsinára?
Leült féloldalt egy domború hátú zöld székre, és azt mondta:
– Legalább az ajtót csukja be, ha már itt vagyok.
Rezeda teljesítette a parancsot.
– Itt nem kell meglepetéstől tartanunk – és letérdepelt Fruzsina elé, hogy cipőit lehúzza, mert ezt tartotta legelső teendőjének. Hadd érezze az úrnő, hogy rabszolgára tett szert.
– Nem akarom egyedül hagyni, hogy magáról is beszéljenek, mint az erdőmérnökről – mond Fruzsina suttogó hangon, és ezentúl, amit mondott, mindent suttogva mondott. Megszelídült az erdőmérnök históriájától, átadta magát egy „idegen férfi” kénye-kedvének. Csókot csókkal viszonzott, ölelést öleléssel, ismételt könnyet könnyel jutalmazott, nevetésből sírásba, boldog zokogásba, mint a szerelem hetedik, legboldogabb poklába együtt szállott le a férfival, hogy szárnyaival megoltalmazza a repülés közben. – „Csókolj meg, kisuram!” – rebegte, mikor a férfiszem néha arcába mélyedt, ebbe a havas, nagyon fehér rejtelembe, amelyre már a nap hunyó sugarai is glóriát raktak, mert esteledett.
Akkor vette észre Rezeda azt a kis aranykeresztet vékonyka láncon az asszony nyakán, amely eddig figyelmét elkerülte:
– Azt akarom, hogy a hitem is ugyanaz legyen, mint a tied – mond sírós boldogsággal Fruzsina. – Egy Üllői úti apácazárdában voltam ma vallásórán.
A kis kereszt tovább csillogott:
– A templomot az „Örökimádás templomá”-nak hívják, a kolostori teendőket a Notre Dame de Sion szüzei végzik, és Mater Margithoz, a főnökasszonyhoz küldik a jezsuiták a megtérni kívánó női lelkeket. Kis tartófülkékre van osztva a földszint, minden fülkében más testvér tanít. Engem maga Margit anya vett gondjaiba. De ezt még az uram se tudja, csupán te.
– Vajon megérdemlem, hogy hitedet elhagyd miattam? – tűnődött Rezeda, mintha valami nagy felelősségérzet lepte volna meg hirtelen a lélekért, aki íme a legnagyobb bizalommal rábízza magát, mintha az másként nem is lehetne.
Hubert, mint rendes emberhez illik, úgy intézkedett, hogy a „Választó Herceg”-beli szoba egy hónapig álljon Rezeda úr rendelkezésére, mert a budai nyaralásnak körülbelül addig kell tartani, amíg a fürdővendég jóllakik a forrásvizekkel, a nagy platánokkal, a különböző fürdővendégekkel megismerkedik, velük kedvére való sétákat tesz a Duna-parton vagy a budai utcákon, majd számlálgatja az időt, hogy meddig tartanak még az aranjuezi szép napok*.
Rezeda úr természetesen városi lakását is fenntartotta, és így kétlaki életet élt, hol Budán, hol Pesten, mint egy úriemberhez illik, aki a tavaszi évszakot kellően kiélvezni akarja. Budára járt fürdeni és egyéb boldogságos teendőket elintézni, míg a pesti szállodában „üzleti ügyeivel” foglalkozott, azaz regényt írt Kiss József hetilapjába.
Ennek a regénynek némi sikere volt, legalábbis így mondta valaki, aki ebben az időben Rezeda élettörténetében váratlanul megjelent, hogy akár külön fejezetet lehetett volna írni, ha nem volnánk benne amúgy is nyakig a szerelmes dolgokban.
Ez a valaki Szilvia volt, aki váratlanul elhagyta leányfalusi nyaralóját, megjelent a fővárosban, és természetesen hosszú látogatásokat tett legjobb barátnőjénél, Fruzsinánál. A fővárosba való költözés oka „Hickory úr” volt (amint Szilvia férjét közönségesen nevezték), aki azok közül a ritka emberek közül való volt, aki amerikai üzleteit hagyta ott a Magyarországon való lakhatás kedvéért. Nem bírta az amerikai életet, betege lett az üzletnek, dollárnak, a kosztnak. „– Csak a paszulylevest* szereti, amit én főzök neki”, mond nem minden büszkeség nélkül Hickoryné, azaz Szilvia. Mint minden amerikai embernek, Hickorynak is a fogaival volt baja. „– Elfuserálták odakint a doktorok.” Most egy jó pesti fogorvost kell keresni, aki Hickory fogait rendbe hozza. „– Tudok is mindjárt egyet itt, az Andrássy út sarkán!” – felelt Fruzsina, aki doktorok dolgában éppen olyan jól informált volt, mint minden pesti dáma. (Tudniillik az újmódi pesti élettel együtt jártak különböző betegségek a társaságbeli dámák világában. Idegorvosok, nőgyógyászok és fogorvosok címeivel voltak megrakodva a jól fésült fejek. A doktor karonfogva jár a kultúrával, amelyben bőséges része volt Pestnek.)
Hickory úr platina- és aranyfogai okozták, hogy Rezeda megismerkedett Szilviával, és egy különös kalandban lett része (amelyet valóban élete végéig nem felejthetett el sem Rezeda úr, sem a kaland többi szereplői). Ez pedig így történt.
Hickoryék pesti mulatozásai idején Kilenc elhatározta a leányfalusi nyaralás viszontszolgálatát, és nagypáholyt vett a m. kir. Opera egyik előadásához.
– Szeretném, ha frakkban jönnél, hadd lássák ezek az amerikaiak, hogy öltözködnek Magyarországon – mond a dudorászó hang a telefonba, hogy Rezeda megifjodást érezhetett. Egy esztendeje nem volt már akkor rajta frakk, miután mint az életből „kivonult” embernek nem volt szüksége ilyen semmiségre. Ugyanezért bizonyos izgalmat érzett, amikor régimódiasan varratott (az Anyegin hőseihez szabott) csipkés, fodros kézelős ingét felvette, a hozzá való zöld karneol* gombokkal, valamint szürkészöld selyemmellényét. A frakkot egy katonaszabó varrta valaha, aki „lelkét öntötte” bele, mert hiszen egy jól szabott frakk ebben az időben nemcsak viselőjének, de szabójának is dicsőséget szerzett. Puha, de selyemszegélyű, úgynevezett estélyi kalap és ujjatlan, szárnyas, térdig érő köpeny egészítette ki az öltözéket, amelyben Pesten ez idő tájt az úriemberek pompáztak, akár grófok, akár makrók*.
Az Operában ez estén az örök Carmen volt műsoron, amellyel nem tudott betelni a publikum, de közben a zenekar eljátszotta a Szöktetés a szerájból* való indulót is. Fényesség és megelégedettség, áldás és békesség, művészetbe és eleven emberekbe való szerelem hímporával behintve minden arc. Talán még a lelkek is mások voltak egy operai előadáson, mint más napokon. Ifjúság és esti pír az ábrázatokon. Minden illúzió valósággá válik az ének és játék és a zenekar varázslatában. Ki hitte volna el, hogy a kulisszák mögött a legfontosabbak a köpőcsészék, amelyeket az énekesnők és énekesek egyforma buzgalommal használnak?
Egy jól megtermett, kissé pösze beszédű, de annál teltebb hangú és keblű, fekete hajú és cigányos, keleties tekintetű énekesnő játszotta Carment, és az egész nézőtér csak keresztnevén, Aranka néven emlegette őt, mintha mindenki kicsit szerelmes lett volna a galambteliségű hölgybe, itt, Pesten, ahol még korántsem volt divat a soványság. Mindenki úgy hízott, ahogy akart.
Rezeda úr megjelenése a páholyban olyanformán hatott némely jelenlevő hölgyre, mintha a boldog szerelem illatát hozta volna magával, de legalábbis akácfavirág, hársfa virágos illatát, és szilvafa virágának a színét hozta volna magával a Körútról, pedig csak egy csöpp angol illatszert lopott a ruhájára a figyelmes Hubert, amikor kocsiig elkísérte. (A szállodai „személyzet” nagyon szeret kocsiig kísérni, mintha ezzel az ő tekintélye is növekednék.)
– Már ismerem – mond Szilvia olyan hangon, amelyet Rezedán kívül más nem hallhatott, és kézcsókra küldte a kezét.
Rezeda őszintén csodálkozott Szilvián. Eddig a róla hallott beszédekben többnyire nagynéninek emlegették, aki bizonyára nem különbözik a szokásos nagynéniktől. És a valóságban egy tüzes tekintetű, kreolképű, kicsit göndörkésen fekete hajú (a nagyon fehér nyakán göndörített fürtöcskékkel, tehát régebbi divat szerint fésülten), férfiasan szoros ruhába öltözött, igen szemrevaló úrnő, aki alig lehetett negyvenesztendősnél több, foglalt helyet a páholyban, nem messzire egy vérmes képű, gorillatartású, szótlan és beretvált arcú, de nagy, szürke pofaszakállt viselő úriembertől. (Természetesen a fölényes magaviseletű Kilenc és a kicsit meghatott Fruzsina társaságában.)
Rezedának középen, a két hölgy között jelöltek helyet a páholyban, Fruzsina balra, míg a vendégasszonyság jobbra esett.
– Csakhogy eljöttél! Már azt hittem, nem jössz – mond félhangosan Fruzsina, hogy akár a mellette ülő Kilenc is hallhatta volna szavait, ha az nincs elmélyedve látócsövén át a nézőtér szemlélésével, de Szilvia bizonyosan hallotta a szavakat, mert ugyancsak olyanformán mutatta aggodalmát az Ezeregyéjszakából való tekintetével, mint Fruzsina. És most ő szólalt meg, habár a majomszakállú és igen komoly Hickory úr úgy tett, mintha figyelne minden szóra. („Ezek az asszonyok jól ismerik a férjeiket!”)
– Hallottam, hogy Harun Al Rasid* módjára mesemondásokkal traktálja a hölgyeket. Magam is jót nevettem a jámbor erdész történetén.
A jobb szélen ülő Kilenc most felkiáltott:
– No végre. A kövér Béldinek, az operai kritikusnak sikerült megállapodnia Braun bácsival, hol vacsoráznak ma este, mert minden operai előadáson ez a kérdés furdalja leginkább a két nagyehető úriembert.
Szilvia, nyilván csak azért, hogy Rezedát foglalkoztassa, feltette a kérdést:
– Vajon kik volnának azok a nagyehető urak?
Rezeda tudomása szerint felelt:
– Béldi úr doktor és hírlapíró, Braun úr tőzsdebizományos és habitűé*, akik étvágycsinálás szempontjából minden operai előadást végignéznek – mond, és legnagyobb meglepetésére ugyancsak olyan láncocskát és keresztecskét vett észre Szilvia nyakán is, mint a minap Fruzsina nyakán. Talán olyan jó barátnők volnának, hogy közös ékszereket hordanak?
Nem, ezt mégsem tudta Rezeda elhinni, mert ilyesmit még nem tapasztalt az életben. Innen már csak egy lépés volna a közös férjig, a közös pénztárcáig és a közös szeretőig… Rezeda úr megcsípte a tenyerét, mint olyankor, mikor nagyon bolondokat gondolt magában.
A színpadról a szívekbe markoló nagy ária hangzott, és Rezeda mind nagyobb „meghatottsággal” ült a császári pirossal és királyi arannyal bélelt színház páholyában a két hölgy között, mert most már érezni kezdte a veszedelmet, amibe került. Szilvia mind bársonyosabb és hosszasabb pillantásokkal viszonozta a Rezeda tekintetét (amelyről egyszer azt mondta Johanna, hogy minden nőre úgy néz, mintha az már a szeretője vagy jövendőbeli szeretője volna, holott éppen ezt szerette volna elkerülni Rezeda, mert nem tartotta úrias magatartásnak). Míg Fruzsina megadó szelídségéből, amellyel viselkedett, valami bánatosság fejlődött ki, mintha a színdarab szomorította volna. Halkakat sóhajtott, hosszant, mintha búcsúzna, megszorította a páholy mellvédje alatt Rezeda kezét, de nem nézett rá, hanem lorgnettjén át a színpadi eseményeket figyelte, pedig már sokszor látta Carment ugyanazzal a művésznővel.
Kilenc, aki feltűnően fölényesen viselkedett a színpadi eseményekkel szemben – „régi hírlapíró módjára” hallott már elég ripacs előadást –, arról tárgyalt Hickory úrral, hol kellene vacsorázni, miközben a főváros valamennyi nevezetesebb éttermét elősorolta – a nők miatt.
– Ahol kellemesen fejezhetjük be az estét!
Fruzsinát is megkérdezte, mire az a legnagyobb lemondással felelt:
– Fiam, maga tudja jól, hogy én csak Ginderlében érezném jól magam, ha minden a régiben volna.
– Ebben a ruhában! – kiáltott fel méltatlankodva Kilenc. – Oda turistaszoknyában és tiroli kalapban szokás menni.
Valóban, Fruzsina erre az estére talán a legszebb ruháját vette fel. Pezsgőszínű selyemből volt az, ami párizsi szőkeségéhez nagyon illett, míg fejére gyöngyös, ékköves turbánt tett… Nagyvilági dáma, aki az Operabálon is tetszést aratott volna toalettjével.
Végre Rezedához fordult Kilenc a fontos kérdéssel, de mielőtt az felelhetett volna, a kérdező megjegyezte:
– Tudom, hogy te úgyis a „Király” szállodát mondod, mert reményled ott találni barátainkat, Spektátor és Muki urakat, hát menjünk a Királyba.
Fruzsinának az arca kissé megremegett, mert érzelmes nő létére tiszteletben tartotta a „Király” szálloda emlékét, ahol megismerkedett Rezedával, de aztán egy gyors pillantást vetett Szilviára, mintha irigyelné ettől az asszonytól azt a szállodát és az esetleg megismétlődő hangulatot. És hirtelen így szólt:
– Esőre állt az idő, mikor elindultunk. Lehet, hogy megáznánk útközben.
– Van kocsi – felelte Kilenc, aki ragaszkodott kedvenc tervéhez, főleg az esetleges asztaltársak (Spektátor és Muki) és az ottan ivott pálinka emléke miatt.
– Különben megnézem a büféből, hogy milyen az idő, hogy tájékozódjunk.
Kilenc felkelt, és a legnagyobb éneklés közben kivonult a páholyból, mint akinek fontosabb feladata van a színházi előadások hallgatásánál. Fruzsina most Szilvia férjét, Hickory urat igyekezett a pártjára hódítani:
– Ne menjünk a „Király” szállóba. Az igazgató ott kedvében akar járni az uramnak, és a legrégibb pálinkákat hozza fel a pincéből. A minap is kissé becsípett.
– Becsípni mindenütt lehet – felelte az Amerikát megunt úriember, és ugyancsak tanúbizonyságot tett, hogy nem nagy zenebarát, elment a büfébe az időjárást megvizsgálni.
Fruzsina még mindig a színpadra szegezte komoly, szomorkás tekintetét, de ezalatt is fogta Rezeda kezét, mintha egy percre se engedné el magától. Rezeda viszont a nyakán érezte Szilvia tekintetét, és mintha egyszer-kétszer hallotta volna sóhajtását is. Mintha mondani akarna valamit…
A felvonás közben felgyulladtak a lámpák.
– Látott már fotografiát a szívről? – kérdezte váratlanul Szilvia. – Amerikai találmány, még ott fotografáltattam le a szívemet, mikor ez a találmány divatba jött. Elektrokardiographiának* nevezik a tudósok. Talán Európában még nem ismerik – mond Szilvia.
Lapos aranyszelencét vett elő a karján tartott fekete selyemzacskóból. A szelencében egy papírlap volt, mint egy filmszalagnak részlete. Rezeda különös érdeklődéssel nyúlt a ritkaság után.
Szilvia, ha ez volt a célja, elérte, hogy Rezeda érdeklődése a szívfotografiára terelődjön. Még sohasem látott ilyent, és komolyan kérdezgette a hölgyet a képen látható kis szökőkutak és hullámzások felől.
– Így jár a vér a szívünkben. Edison ezt is megfejtette, mint annyi mást, a természet titkait – mond Szilvia tengerentúli büszkeséggel (habár csak rövid időt töltött Amerikában).
– Nálunk másként képzeljük el a szívet. Ahogyan költőink megírták – szólalt meg Rezeda, miután Fruzsina is egyetlen pillantást vetett a képecskére.
– Mézeskalácsból van, és huszár lovagol benne – mond Szilvia.
– Nem. A szív jelenti az egész világot. Mindent, amit látunk, amit hallunk, amit érzünk. A szívnek nincs fotografiája. Láthatatlan, mint a szeretet… – kezdte Rezeda úr, de nem folytathatta, mert Fruzsina hirtelen felállott, mintha könnyű rosszullét vett volna rajta erőt. A páholy előtt való előcsarnokba vonult vissza, és zsebkendőjét kereste elő. Az utána siető Rezedának szinte nyersen válaszolt aggodalmára:
– Csak menjen vissza. Mindig így vagyok, ha a Carment játsszák.
Rezeda a különös Szilvia háta mögé állott, és Fruzsina könnyű rosszullétéről kezdett beszélni, mire Szilvia hirtelen így szólt, ajka elé tartva legyezőjét:
– Mindent tudok a 100-as szobáról. Én is ott laktam valaha.
– Megpróbálhatja újra – felelt Rezeda, és halála napjáig nem tudta megérteni ezeket a szavakat.
– Holnap délután! – felelt Szilvia, és Fruzsina ápolására sietett.
…Az urak különböző csomagokkal és nagyon jókedvűen tértek vissza.
– A legjobb vendéglő a Bulyovszky utcában van. Ott fogunk vacsorázni, ahol senki sem zavar – kiáltotta Kilenc, aki még felesége rosszullétének is örülni látszott, hogy eldőlt a vacsora kérdése.
…Rezeda úr, bár komolyan szabadkozott a meghívásra, miután családi együttlétet nem akar megzavarni (Szilviáék is Kilencéknél laktak pesti tartózkodásuk alatt), végre engedett, mikor szinte hangosan így szólt Fruzsina:
– Jönnöd kell, mert beteg vagyok.
Rezeda úr elbámult, hogy rajta kívül senki sem hallotta ezeket a szavakat. Az urak öltözködtek, Szilvia nagy Rembrandt-kalapját próbálgatta a páholy előcsarnokának tükrében, miközben hónaljai sötétlettek, mint az éj.
A tükörből egyenesen, mint a kés, Rezedára nézett, aki lovagként állott Fruzsina mellett. Mintha még tetszett is volna ez a hűség a kreol szépségnek, csak feltűnően keskeny ajkait szorította össze, hogy ne mosolyogjon, ne szóljon.
Fruzsinának jóval duzzadtabb, őszintébb, fájdalmasabb, nőiesebb ajkai voltak, „mint egy jó kis bocinak”, gondolta magában Rezeda, mert az átkozott „meghatottság” vett rajta erőt, amikor a két nőt összehasonlítgatta.
És a keskeny ajkak valóban eljöttek másnap a „Választó Herceg” szállodájába.
Rezeda, miután még nem ismerte eléggé Szilviát: nem tudta magában megállapítani, hogy mely hullámzásoknak kellett történni a szívben, amelynek fotografiája tegnap kezében volt.
Nyilván megkettőződtek a szökőkutacskák a vérfolyam amúgy se egészen sima menetében. Tűzhányók, mint a tenger alatt az új Vezúvok: törtek fel a vér mélyéből. És a vér maga is úgy futamodott eddigi menetsebessége helyett, mint valami megbolondult expresszvonat… (Nem ment ki gondolataiból a Szilvia szívfotografiája, amilyent tegnap látott először.)
Ez a felkorbácsolt vérfolyam és benne a megszaporodott tűzhányócskák okozták, hogy a „Választó Herceg” 100-as számú szobáját Szilvia habozás nélkül felnyitotta délután öt órakor, és belépett olyan nyugalommal, mintha hazajött volna.
– Nagyon hiányzik nekem Hickory szerelme! – mondta egyszerűen, helyet foglalva a zöld ripszkanapé közepén.
Természetesen fátyol volt az arcán, mint a régi találkákra menő hölgyek arcán. Nyilván egy olyan ruháját is vette fel, amelyet ritkán viselt, hogy ruhájából nyomban fel ne ismerhessék. (Borvörös, inkább télies szövetminta volt, vörösbarna kalapfátyollal. Ha majd egyszer találkozunk ezzel a ruhával, el ne áruljuk, hogy láttuk őt a „Választó Herceg” 100-as számú szobájában.)
– Hickory (mint mindig: most is vezetéknevén emlegetve férjét) a pálinkát szereti és nem a nőket. Ez nagy baj. – De mikor itt laktam, és vőlegényem volt, akkor mindig virágcsokorral állított be – mond Szilvia az ajtóra nézve, mintha felidézné magában az akkori Hickoryt, aki a küszöbön bukétával nyomakodott be.
– Az ágy is más helyen volt, nem a szoba közepén, mint valami szobában, amelyet csak ágy miatt használnak, hanem leányosan, tisztességesen az ablak mellett, ahonnan beáramlott a jó levegő, és még lefekvéskor lehetett hallani a Don Miguel gyalogezred zenekarának hangversenyét, persze a záróindulót, amelyet az udvaron előadtak. Talán most nincs is katonazene a „Választó Herceg” udvarán?
Eddig igen komolyan, mint egy közömbös látogató beszélt Szilvia a kanapé közepéről, egyujjnyit se igazított fátyolán, Rezeda hiába kereste volna szavaiban az édesded sikamlósságokat, amelyek az úgynevezett pásztorórák kellékei, mint a görögtűz a színpadon. (Hacsak Hickory pálinkaivását nem számítjuk sikamlósságnak!)
De most féloldalra fordította a fejét a látogató, kitűnt sötét hajfürtjei alól nyakszirtje, hogy Rezeda többé meg nem állhatta, hogy néhány csókot elhelyezzen e nyakszirten, amelyet Hickory méltatlanul elhanyagolt. Forró áramlat volt a csókokra a válasz, amely a borvörös ruha minden ráncából áramlani kezdett.
– Honnan tudta?… – kérdezte önfeledkezve Szilvia, mintha azt akarta volna kérdezni Rezedától, honnan tudta, hogy nyakszirtje a legérzékenyebb pontja, mint a legtöbb asszonynak van bizonyos testi porcikája, ahol központosulnak az érzékek. (Fruzsinának „jó kis boci”-éhoz hasonló ajkaiban élt a szerelmi szenvedély; míg Szilvia talán éppen nyakában rejtegette azt.)
Szilvia lehajtotta a fejét, sőt két piros gombocskát felpattintott, állig zárt (titkos találkára választott) ruháján, hogy bővebb legyen a ruha nyaka, amelynek nyílásán át Rezeda hátát is megsimogathatja. És a nyakszirt, ez a kedves dombocska megfelelő szeretetteljes eljárásban részesülhessen.
– Szép a nyakam?
– Mint egy szoboré.
– Azért viselek mindig magas ruhákat – felelt egyszerű természetességgel Hickoryné.
– Mint a királynők…
Darab idő múlva Szilvia a következő kérdést adta fel:
– Mondja, elárulna valaha, hogy ebben a szobában ültem, és szavait hallgattam? Lehetne olyan helyzet, hogy akár Fáninak is bevallaná a dolgot? (Fruzsinát állandóan Fáninak nevezte.)
Rezeda tudta a magáét, hogy mit feleljen.
– Hát akkor húzza le a cipőmet, mint a Fániét.
Később még egy meglepő kívánsága volt Szilviának.
– Tudom, hogy Fáni egy ingét ajándékozta önnek. Szeretném, hogy ha azt az inget előadná, hogy megmutassam, semmivel se vagyok testesebb Fáninál.
Rezeda a szekrényhez nyúlt, kis útibőröndjéből kivette az inget, és átnyújtotta Szilviának.
– De akkor maga hal meg, ha elárul! – tette hozzá csendes figyelmeztetéssel.
Szilvia elfordult, miközben az inget, némi erőlködéssel fején át magára vonta. Megfeszült rajta az ing, de ez csak idomainak szoborszépségeit emelte. Azok közül a meggyhez hasonló, ropogós asszonyok közül való volt, akik nem puhulnak el (mint a szőkék), hanem sajátságosan mindig megőrzik bizonyos frissességüket, mint a jól elhelyezett gyümölcs. Valószínűleg valamely sportot űzött, mert lábikrái és karjai keményebbek voltak, mint más korabeli asszonynak, haja színe fiatalosan üde, egy késszúrás fehér nyoma a szíve táján.
– Régen volt. Meg akartak ölni! – mond egyszerűen, de többet nem beszélt a dologról, és megsimogatta kemény kebleit, amelyek szinte leányosan duzzadtak, mint akár az első szerelem idején.
Egyszerű és természetes volt minden cselekedetében Szilvia, mikor idegei kissé megnyugodtak. Sőt a „Fány” monogrammal ellátott inget is levetette, mintha valami megbánást érezne cselekedetén.
– Ha még egyszer odaadja ezt az inget valakinek, előbb nézze meg, hogy az tiszta nő legyen, mint én, vagy akár barátnőm.
A kis kereszt a nyakán, mint egy szent asszony egyedüli öltözete, megcsillant a homályban.
És Szilvia nem engedett gyertyát gyújtani, mert mint mondá, nem akarja, hogy eszébe jussanak ebben a szobában eltöltött álmatlan éjszakái, amikor egy pakli gyertyát is elhasznált reggelig.
Egyszerre csak felöltözve állott a szoba közepén, frissen, ropogósan, asszonyvidámsággal, mintha ebben a percben érkezett volna. Mosolyogva nézett Rezedára, és ekkor kitűnt, hogy a keskeny, semmitmondónak látszó ajkak mily jóságosan tudnak mosolyogni:
– Van egy leánykám az első házasságomból. Ha jól viseli magát az életben, magához adom feleségül.
Rezeda nem emlékezett, hogy valaha ily ajánlattal meglepték volna.
– Igyekszem jól viselni magamat – felelt nem sok meggyőződéssel.
De Szilvia meleg hangon folytatta:
– Tinim most az Érsek utcai tanítónőképzőnek a növendéke, a rokonainál lakik, mindennap elmegy az ablaka alatt.
– Budán?
– Pesten, ahol az erkélyen szokott álldogálni déli időben.
Bizonyára más hatással lettek volna ezek a szavak (és a hozzájuk fűzött gondolatok) Rezeda úrra, ha valamely külső esemény nem zavarja meg az áhítatos perceket.
Valaki lenyomta a bezárt ajtó kilincsét, aztán halkan, majd erősebben kopogtatott, és egy mély női hang, amely szenvedélytől remegett, megszólalt:
– Eresszen be. Én vagyok.
Fruzsina volt.
Rezeda valószínűleg halálsápadt lett, mint a férfiak rendesen elvesztik a fejüket ilyen helyzetben. De Szilvia az elcsendesedett, elnéptelenedett udvarra, a „Választó Herceg” egykor Anna-bálos, katonazenés, evéstől és mulatozástól hangos udvarára vetett egy pillantást. Aztán gyorsan rendbe hozta az ágyat, mintha ez volna a legfontosabb teendője. Alig hallhatóan kinyitotta az ablakot, és olyan könnyedén, mint egy akrobatanő, kiugrott az ablakon. Még ahhoz is volt ideje, hogy ujját ajkára téve halkan szóljon:
– Ha van esze, nem nyit ajtót. Majd elmegy magától.
Néhány perc múlva Rezeda is kiugrott az ablakon, de persze sokkal ügyetlenebbül, mint a hosszú szoknyás hölgy.
Az udvarról a Duna-part felé vitt egy út. Rezeda gallérjába húzva fejét osont a régi sárga fal mellett. Csak minél messzibb lenni erről a tájról. Mit nem adott volna, ha pesti lakásán ülhetne, ahová benyitna Hubert:
– A drágalátos Lady a telefonhoz hívja.
A Bulyovszky utcai ház hölgyei néhány napig az ágyat őrizték.
(Bár Szilvia veszély percében úgy viselkedett, mint egy ideális nőhöz illik, semmi színpadi vagy kellemetlen jelenetet nem rendezett: utólag megviselte őt az izgalom. Talán mégse volt olyan rendben minden azon a szív fotografián, amelyet szelencéjében viselt? A szív is érzett.)
Hogy Fruzsina az ágynak dőlt az esemény után: az természetes volt. Kisebb dolgokért is orvost hívattak az akkori asszonyok, mint hasonló lelki felindultság után.
Rezeda úr messziről látta Kilenc és Hickory urakat az éjjeli kávéházban üldögélni, szótlanul, de elszántan iddogálni, de Rezeda lelkiismerete nem engedte meg, hogy a közelükbe menjen. Még sok nyugtalan szívdobogásnak (és nyitott szemmel töltött éjszakai órának) kell elmúlni addig, amíg bizonyos eseményeken csendesen mosolyogni tudunk egy pohár borocska társaságában.
Rezeda szerencsétlen ember módjára bujdosott.
Elismerjük, hogy bizonyos lelkiállapotok, ezek a forgószelek, amelyek Faust* óta meglátogatják a férfiakat, ápolást igényelnek, de Rezeda úr túlzásba vitte betegségének ápolását, amikor óraszámra üldögélt egymagában a „Választó Herceg” szobájában, végigábrándozta a múltat, s oly világosan hallotta kis cipők közeledését a folyosón, hogy talpra ugrott… Csak azt nem tudta, hogy Fruzsina vagy Szilvia szánja rá magát arra, hogy magányában megvigasztalja? (Az említett hölgyek azonban egymást ápolták.)
Egyheti magánykeresés után, miközben érzelgős ember létére már arra is gondolt Rezeda, hogy öngyilkosságot követ el, amely cselekedetével minden problémának véget vet, levélkét nyújtott át a „Választó Herceg” portása. Levélkét, amelyet a világ fennállása óta kellő időben küldenek a nők azoknak, akiknek életéért aggódnak.
Az írás, bár nőies volt, ismeretlennek látszott Rezeda előtt.
Álló és gömbölyű betűkből állott az írás, mint az iskolás lányok írják feladványaikat a mérges tanítóknak. Rezeda az aláírásra pillantott. Egy T. betű volt. „Ki lehet?” A levélke tartalma azonban sokat megmagyarázott.
„Én egy órakor jövök ki az Érsek utcából, várjon meg valamely nap a Teréz-templommal szemben, azon az utcasarkon, ahol divatáru-kereskedés van. Beszélnivalóm van Önnel. T.”
T.: Tini, kiáltott fel magában Rezeda, amikor eszébe jutott a zűrzavaros perc, amikor Tiniről hallott először életében. „Nem kisleánynak való perc volt!” – dörmögte Rezeda. „Vajon mit akar szegényke?” S odaállott a kellő helyre, a Király utcai boltkirakat elé, amelynek ablakából tarka férfiingek nézegettek rá.
Tini összeszíjazott iskolakönyvekkel, rajzalbummal, rajztáblával jött, megrakodva, mint egy kis teve, amely az iskola sivatagában hajózik. Annyi mindenféle holmi volt nála, hogy a megismerkedéshez sem tudta kezét nyújtani. (Rezeda, mint az utóbbi időben végleg elérzékenyült férfiú: megint csak „meghatottságot” érzett. Habár Tini annyiban hasonlított anyjához, hogy még megtermett leánynak látszott, aki bizonyára jól tornázik. Rövid iskolaszoknyája alól előbukkanó lábai, mint az atlétáké, akiknek szilárdan kell állani: a lépésnél kissé távol estek egymástól. „Kétemberes” léptekkel ment ez a tizenöt-tizenhat esztendős iskolás leány. De az arca, ez a tiszta és szent arc, nem hasonlított anyjáéhoz. Barna volt ugyan, de csak mint Szűz Mária a katolikus házak gyermekszobáiba akasztott képein. Ha szeméről nyomban nyilatkozni kellett volna Rezedának, nem mondhatott volna mást, hogy leginkább egy kis szarvastehénéhez hasonlított, aki gyanútlanul legelész valahol az erdőszélen. Jóság és szenvedés volt ebben a szemben, mint azoknak a leánygyermekeknek a szemében, akik anya nélkül nőnek fel. És Szilvia keskeny ajkai helyett egy furcsa kis szájjal találkozott Rezeda. Ez ajkak felett még nem múltak el a hosszú, keserves, gyermekkori sírások emlékei, mintha minden percben visszatérhettek volna. Azonkívül szélesek is voltak az ajkak, mint a jó embereké, a szívükkel is gondolkozóké szokott lenni. Nagy hajkontya volt, amely kibontva tán térdig érhetett. Egyébként haja hátrasimítva. És a szarvastehénhez való hasonlatosságát még az a körülmény is bizonyítani látszott Rezeda előtt, hogy a fülei kissé nagyobbak voltak, de talán inkább megérdemelték volna jó szavaknak a hallgatását, mint sok-sok más női fülkagyló, amely amúgy sem érti meg a szavakat, amelyeket hozzá intéznek.)
– Hát maga az a Tini? – kérdezte Rezeda, erőt véve „meghatottságán” és a felnőtt, szabad, fölényes férfiak hangját utánozva, habár feldúlt lelkiállapotánál fogva igazán nem tartozott azok közé, akiket utánzott. – És honnan ismer engem?
– A mi osztályunkban nagyon sok leány van, aki irodalmi dolgokat olvas, így többek között Kiss József lapját is és benne regényét. Egy leány egyszer elhozta az arcképét, amely ebben a lapban jelent meg, azóta ismerjük – felelt a legnagyobb természetességgel Tini, mintha az iskolában felelne. – Mily boldog lehet egy író!
(Ne feledjük, hogy az időkrónikások 1914-et írtak, amikor még hasonló szavak nemcsak az Erzsébetváros mellékutcáin, amelyen ismerőseink mendegéltek, de másfelé is elhangzottak.)
– Maga tanítónő lesz? – kérdezte Rezeda, akinek sok emberi hibája mellett egyetlen erénye volt, hogy sohasem akart az író kakastollas vörös kalapjában feltűnőséget kelteni, hanem inkább, mint ember (mint férfi) megállni a helyét; ugyanezért az irodalomról, szakmájáról a legritkábban beszélt, pláne laikusokkal nem.
– Istenem, hát igen – felelt egy kicsit elgondolkozva, de meglehetős harsány hangon, bizonyos diákos kedvvel Tini. – Tandíjmentes vagyok, szeretek tanulni, rajzolni, és már néha tanítok is. Maga nem is tudja, Rezeda úr, hogy milyen önálló lesz az ember, ha megszokja, hogy másokat tanítson. Én hatesztendős korom óta, mikor apámat „elvesztettem”, mindig önálló vagyok. Akkor kezdtem ugyanis tanítani az öcsémet.
– No, hát engem is megtaníthatna valamire – mond Rezeda úr felélénkülve a friss leányka mellett, aki néha olyan harsány hangon beszélt vele, mint valami növendékkel. – Erre az önbizalmas bátorságra.
– Egyedül kell lenni, Rezeda úr, hogy megtanuljunk magunkban bízni. Ha Hickory úrra hallgatok, akkor kalaposné lettem volna, mert Hickory úr szerint az a legjobb pálya, kalapot mindig hordanak. De én magamban voltam, és így inkább tanítónő leszek. Még egy esztendőm van hátra.
A leányka olyan hangosan beszélt, hogy az utcán akárki meghallhatta szavait. Látszott, hogy nincsenek még titkai, amelyekről halkan kellene beszélgetni.
– De hát mit akart nekem mondani, kis „prepa”*? – kérdezte Rezeda, miután a Rákóczi úthoz közelegtek.
– Tegnap meglátogatott az anyám a rokonoknál, ahol én lakom, és a lelkemre kötötte, hogy beszéljek önnel. Azt üzeni, hogy nincs semmi baj, a Duna nem öntött ki, a mennybéli szenteknek nincs egyéb dolguk, mint arra ügyelni, hogy Rezeda Kázmér nevű pesti hírlapírónak egy hajszála se görbüljön meg. Ő most Leányfalura utazik, de majd csak visszajön. Addig is ezt a kis keresztet a lánccal küldi magának, hogy a nyakában viselje.
Rezeda megnézte az emléket. Ugyanaz volt az, amilyent Fruzsina és Szilvia nyakában látott. És hirtelen mély, szívből jövő „meghatottság” fogta el az ártatlan tanítóleányka láttára, aki anyja szerelmi emléktárgyait a legnagyobb engedelmességgel közvetíti, anélkül hogy gyanítana valamit. Mi lesz, ha egyszer ez a gyermek véletlenül megtudja a valóságot?
Az emléktárgyat zsebébe rejtette. Átkísérte a Rákóczi út forgatagában a leánykát a túlsó oldalra: – Melyik utcában laknak a rokonai?
– A híres kritikus, Gyulai Pál* utcájában.
„Annak volna csak jó véleménye rólam, aki a legtisztább szemmel látott ebben az országban, a föld alatti országban a vakondok”, – gondolta Rezeda úr.
– Mondanék valamit, „kis prepa” – kezdte Rezeda úr az első utcasarkon. – Én, hitemre nézve vallástalan ember vagyok, nem tartok meg semmi ünnepet, nem hiszek az amulettekben*, hogy miért nem: az én dolgom. Szeretném, ha tőlem, értse meg, tőlem elfogadná ezt az ajándékot, és a szíve felett viselné, a találkozásunk emlékére.
Tini most tette az első zavart mozdulatot az együtt töltött idő alatt.
– A mama dolgaihoz nekem semmi közöm: így neveltek.
– Különben is önálló vagyok – folytatta Rezeda nem nagy sikerrel utánozva Tini diáklányos, bátor hangját.
– Igen – felelt Tini. – Én úgy veszem az életet, amint van. Kötelességeim vannak. Senkire se számíthatok, csak önmagamra.
– És ezentúl énrám, ha beszélgetni akar valakivel – mond Rezeda úr. – De csak akkor, ha ezt a kis emléket elfogadja és viseli. Sohase adtam emléket senkinek, maga az első. Tudom is én, miért? Talán azért, mert olyan fiatal, és a szíve túléli mindnyájunk szívét. Akkor gondoljon egy bácsira, aki az iskolából hazakísérte. Akinek fájt a szíve, de maga megvigasztalta.
Miután Tininek mind a két keze telve volt iskolás holmikkal, nem védekezhetett, mikor a selyempapirosba burkolt tárgyacskát Rezeda kék kabátjának külső zsebébe, a zsebkendő alá csúsztatta.
– Az a legkevesebb, hogy felpofoz a mama, de majd önmagammal hogy leszek: az a legnagyobb kérdés. Nem viseltem még ékszert.
Rezeda csendesen bólintott:
– Mindenesetre jobb helyen van magánál, mint nálam.
– Mert énrajtam, az én szívem felett senki se láthatja – felelt a régi vidám hangon a leányka, és elsietett Rezeda úr mellől, miután közelébe értek annak a háznak, ahol lakott.
Szabályosan, szinte katonásan ment az utcán, mint egy fiú. Egyforma léptein, bátor fejtartásán, szűzies nyugalmán a kötelességteljesítés önérzete. Elvégezte iskolai teendőit, elvégezte azt a teendőt, amit az anyja bízott rá. Mi történhetik tovább a világon? Nagy erőt ad a fiatal embereknek a kötelességek pontos elvégzése, „a kis prepa” pedig tanrend szerint él.
Ezek meggondolása után: tovább akart menni Rezeda úr, de valami visszafordította a fejét. A ház negyedik emeletének erkélyén fehér zubbonykában állott Tini, és egy gyűrött zsebkendővel intett búcsút. Mintha valami tragikust látott volna Rezeda a leány mozdulatában… „Itt vagyok egyedül és önállóan; senkinek se mondhatom meg, hogy miről gondolkozom.” Mondta talán a gyűrött iskolazsebkendő… Rezeda úr nem mert még egyszer visszanézni. „Tini!” – mondta magában. „Még ilyen nevű ismerősöm se volt. Vajon mi van megírva felőle a csillagokban?”
Elhatározta magában, hogyha nem marad egyetlen hölgyismerőse a mostaniak közül, Tinit mindvégig megtartja magának, akivel az Erzsébetváros mellékutcáin, iskolából jövet majd mindig lehet beszélgetni.
– Tini! – mondta még hangosan a Matskási-féle pincehelyiségben, ahová bánatos korában ebédelgetni járt. Józsefvárosi étlap volt itt, nagy C betűvel írták a karmenádlit*, és Zsidó-pusztán termett karcos bort mértek. Olyan kemény, tölgyfából való fogpiszkáló állott az asztalon, hogy külön örömet okozott.
– Tini! – ismételte evés közben Rezeda, és lassan felvidámodott, mintha az eddigi balszerencsés nevek mellett egy jó név jutott volna az eszébe.
Miután kimulatta magát vidékies kalandjaival a Matskási-pincében, megszagolgatta a szomszéd asztaloknál elfogyasztott töltött káposztákat és az egész helyiséget elárasztó fokhagymás rostélyosokat, igen érett sajtokat, amelyeket talán külön készítettek Matskásinak, kilépett az utcára, ahol már az Üllői út sarkán (amelyet a régebbi pestiek „üllei”-nek mondanak) a nagyvilágias korát élő Budapest fogadta. Újságárusok kiáltozása töltötte be az utcasarkokat, ahol nemrégen a józsefvárosi gavallér várt hölgyére.
Ezek a párizsi mintára született camelot-k* akkor élték fénykorukat, mert újak, frissek voltak a pesti utcákon (mint akár a könyvkereskedő, aki a legújabb regényekkel járja be nappal és főleg éjjel a pesti kávéházakat, mulatóhelyeket, hogy mindenkinek legyen elalvás előtti olvasmánya. A legjobban bevált pesti regény volt ez idő tájt A vörös postakocsi, amelyet gavallérjaikkal megvásároltattak a hölgyek, de megvásárolták maguk az urak is, mert az a híre járta, hogy az akkoriban tragikus sorsot élt, a sok beszédre alkalmat adó Mágnás Elza, a gazdasszonya és annak szeretője, Nick Guszti által meggyilkolt kurtizán története foglaltatik benne. Ezzel a szép ajánlattal kínálták éjszakánként a regényt a vándor könyvkereskedők, és nem fizettek rá).
De a camelot-k pesti utánzói, az úgynevezett rikkancsok (amint Sipulusz, a humorista találóan nevet adott nekik) hatékonyabb eszközökkel dolgoztak, hogy az utcai publikum érdeklődését felkeltsék hónuk alatt hordott lapjaik iránt.
A rikkancs sokban hozzájárult ahhoz, hogy Pestnek ez idő tájt már világvárosi hangulata volt, mintha valamely „metró”-ban járná az utcákat akár idegen, akár bennszülött.
Még orrában volt Rezedának a bőséges fokhagymával készített rostélyos falusias szaga, már néhány lépés után ráköszöntött a világváros. „– Gyilkosság a Király utcában!” „– Egy gazdag bankár megszökött!” „– A mosóné főnyereménye!” „– A hóhér lánya férjhez ment!” hangzottak az utcasarki kiáltozások, mint a füzetes rémregények címei. Teli torokból kiáltották a kis kétfilléres hírlapok címeit, tartalmát, és a hírlapkiadók megbecsülték azokat a rikkancsokat, akiknek hangja egy egész városnegyed nyugalmát felzavarta. Egy jó rikkancsnak nem volt lehetetlenség bármely kezébe adott nyomtatványt a publikumnak eladni. Bementek a boltokba, házakba, sőt a lakásokba is, felugráltak a villamoskocsikra és omnibuszokra, rádörrentettek a sétatereken merengő párokra, lakodalmi menetekbe furakodtak, rázörgettek az alvókra.
– Új Hírek! – üvöltötték, mintha valamely jó postát hoznának a szomorkodóknak.
– Magyar Estilap! – rontottak rá a polgárra, akinek még a hasára sütött a déli nap.
Vágtatnak az Esti Újsággal, amelynek az volt a híre, hogy Rákosi Jenő írja vezércikkeit, „riportjait” pedig Barna Izidor, a korszak két nevezetes pesti hírlapírója.
Még nem ütött egyet az óra, amikor Lázár Miklós újságját, a Déli Híreket kezdték skálázni, amelynek eleinte művészi plakátjai a híres Vértes festőművész ecsetjéből keltettek először feltűnést a főváros utcáin – három pesti angyal tavaszi ruhájában, mint az örökké ifjú élet – majd a Déli Hírek bátor hangja is olvasókat vonzott, akik a nyomdafestéktől még szagos újságot vették.
– A Nap! – durrant és déli villámlásként kápráztatott a pesti nappali órákban egy újság címe, amely csaknem évtizedig legjobb mulattatója és hírmondója volt a pesti utcának. A Nap nélkül nem volt teljes a nap se Pesten, se Magyarországon. Mozgást, talán örökös rohamot jelentett ez az újság az unalom ellen, hogy az soha el ne terpeszkedhessen a világvárosban. Olyan elnyomhatatlan hanggal jött, mint akár a nagyvárosi lárma.
– A Nap! – kiáltották kipirult öreg árusok, harsogták ifjú rikkancsok, gyermeküket hátukra kötött asszonyok és apró gyermekek, akiket „lapterjesztők” neve alatt szedett össze a város munka nélküli lakosai közül Braun Sándor, A Nap alapítója, aki amerikai stílust (sok ízlést és sok ízléstelenséget) teremtett az újságkiadás terén. De visszatekintve az úgynevezett béke éveire, be kell vallanunk, hogy A Nap a növekvő világvárosnak oly szükséges volt, mint a levegő.
– Mintha mindenki újságot írna és árulna Pesten – mond Rezeda úr, amint a sarkon és a járdán, a kocsiúton és a házak kapui előtt higanycseppek módjára nyugtalankodó rikkancsok között Matskási felsálpecsenyéjével begyében ballagott. – Azért olyan soványak Pesten az emberek, mert az újságok miatt nincs idejük kellőképpen megemészteni az ebédjüket. Holott az volna a rend, hogy hetenként egyszer kellene olvasni újságot, mint apáink cselekedték.
Ekkor mintha fehér galambok raja röppent volna fel a város minden utcáján ugyanabban a pillanatban.
A Nyugati pályaudvarnál és a Déli vasútnál, a Rózsadombra kanyargó, török időkből maradt sikátorban és a király őfelsége várpalotája előtt, a Belváros kellős közepén, a vágóhídnál és az óbudai Flórián téren, a legnagyobb távolságokban és szomszédos utcasarkokon mintha valóban postagalambok vitték volna percek alatt szerte a városba – megjelent Az Est. Egy minden visszhangnál ezerszerte kiadósabb visszhang verődött vissza a házak falairól, amikor Az Est szólaltatta meg kürtjeleit a városban. Eddig ismeretlen, sohasem hallott énekkar zendített rá egy új melódiára, amelyet talán külön karnagyok tanítottak eleinte a hírlap iskolájában, amíg azt a rikkancsok megtanulták. Egy ezertagú dalárda fújta szoprán és basszus és tenor hangján a város különböző részein ugyanazt a szöveget, amelyet majdnem huszonnégy óra alatt tanultak meg a pesti hallószervek.
– „Estazest!” – körülbelül így hangzott a harsány trombitajel, amellyel a friss és az első naptól fogva nagyon érdekes utcai hírlap a világra jött, mint mikor a négy és fél kilós fiúgyermek elkiáltja magát, hogy még a szomszéd házban is meghallják a gyermekkiáltást.
– Valami új kis csoda kiált a Miksa utcában – mondogatták a hallók. – Talán egy hét múlva már csak az ő hangját lehet hallani, mert túlkiáltja valamennyit. Kicsalogatja a lakosságot házaiból, és megállítja az országúton futamodó kocsikat. Minden utcasarkon szónoki emelvényt emel magának, ahová délutánonként felkapaszkodik, hogy hangjával túlharsogja a mindennapias, már unatkozó életpatakoknak a csörgését.
– Estazest! – hangoztatták új énektehetségek a pesti utcákon, míg az új lap szerkesztősége szinte éjjel-nappal együtt ült, hogy a Miksa utcában vagy a Berger kávéházban, de sohase hiányosan vagy elválva egymástól, azon tanakodjon, hogyan lehetne még érdekesebbé tenni az újság tartalmát, amely újságszöveg amúgy is olyanformán hatott az olvasóra, mintha odáig még nem olvasott volna hasonlót. Igaz, hogy az akkori Budapest legjobb hírlapírói álltak össze szövetségbe, hogy valami olyasmit produkáljanak, amelynek nem volt még őse, de talán még szülője se a régi hírlapírásban. A legtalálékonyabb elmék gondolkoztak mindennap, hogy eltalálják, mi az a kérdés, amely aznap érdekli a budapesti olvasót. (Amíg majd az események amúgy is jönnek az idő mindennap szülő méhéből, amely eseményeket csupán higgadtan, igazságosan, megbízhatóan kell feljegyezni, hogy mindenki hitelt adjon a kétkrajcáros újságnak, mint akár a bibliának. Éppen ez a megbízhatósága vált később legnagyobb erényévé az utcasarkok prédikátorának.)
De mindamellett ennek az új lapnak a megszületéséhez a fiatalságnak az a halhatatlan bizalma kellett, amely bizalom nem ismeri a lehetetlenségeket.
– Estazest! – kiáltották a bátor hangok szinte a tornyokig érő hangokkal, túlharsogva a vonatok dübörgését, a villamosok csengetését, szinte megállítva egy darab időre az egyhangú utcai forgalmat, mintha mindennap a legnagyobb esemény volna Az Est megjelenése.
(És ennek a születési történetnek mindjárt el is mondjuk egyik tragikus, szinte görög tragédiába illő csattanóját. Az Estnek az az alapítója, aki a főváros és az ország hétköznapjait egy új, harsogó hanggal gyarapította, egy új életet zengve a régi életek elunalmasodott kardalába, Sebestyén Arnold, Az Est egyik megalapítója arra az időre, amikor már a háztetőkön és a bányák mélyében, az expresszvonatokon és a földet érintő repülőgépekben olvasták lapját: elveszítette hangját, suttogását talán csak bölcs szemének tekintetével tudta kifejezni, elnémult, aki a budapesti utcát az élet leghangosabb hangjára tanította.)
…Merre vette volna útját az Üllői út sarkáról Rezeda úr (miután egy hirdetési oszlopnak árnyékában átfutotta lapját, és megtudta belőle, hogy semmi nagyobb baj nincs Magyarországon, a király őfelsége az idei nyarat is Ischlben tölti, gróf Tisza István kemény kézzel fogja a gyeplőt, a színházban Molnár Ferenc Ördögét játsszák, a lóversenyek elkezdődtek, és Schwarz Johanna gyilkosait megfogták…) Merre vette volna útját a múlékony percek és röppenő órák hangulataiban éldegélő hősünk, ha nem a Gyulai Pál utcának?
A világ végezetéig belső törvények igazgatják az érzékeny lelkületű emberek járás-kelését. Hát még e tavaszon, amikor Rezeda úr oly fiatalnak (és bölcsnek) érezte magát, hogy az iskolaillatú, „kis prepá”-t elébe, sőt fölébe helyezte minden eddigi női ismeretségének.
Ez a lányka tisztaságával és tudatlanságával, bizakodásával és hitével fog megvédelmezni a rám váró bajok elől – gondolta magában valami babonás érzéssel, amelynek keletkezésére mindjárt magyarázatot is talált egy képecske alakjában, amely lelkében felvetődött. Néha három vonat is elmegy egymás mellett a pályaudvarok sínjein. És mégse történik egyikkel se különösebb baj, mert a váltóőr vigyáz a maga helyén.
– Kis váltóőr, kis prepám! – ismételte magában ellágyulva Rezeda, és betért egy mellékutcába, ahonnan a Gyulai Pál utcát véges-végig megközelítheti.
Emlékezett a házra és erkélyre, ahol a „kis prepá”-t látta, ugyanezért a túlsó oldalra kanyarodott, ahonnan mindent jól szemügyre vehet.
Az erkélyen rózsaszínű ruhában, mint a tavasznak egy tüneménye, valóban ott állott valaki, aki figyelmesen nézett az utcára a negyedik emelet magasságából… Tini volt. Ugyan ki is lehetett volna más, aki itt nyugodtan, ifjú szívével Rezeda urat várja, mint egy jelenést? Tini volt, mint akár egy május elseje a zord napok után.
És „május elseje” tavaszi ruhájában, őzikeszemével, elpittyesztett ajkaival valóban intett a hosszú, vívómesteri léptekkel közelgő Rezeda úrnak a magasból, az angyalok honából, ahogyan a földön nem merte volna. Az erkélyről a kezét kinyújtotta, amikor Rezeda kalaplevéve megállott, és ügyesen egy kis csomagocskát ejtett Rezeda kalapjába. A következő pillanatban eltűnt a rózsaszínű gyümölcsfavirág a szemhatárról.
A kis láncra akasztott kereszt volt, amelyet így juttatott vissza Rezedához jogos birtokosához, ahogy egy leányka gondolhatja ki a dolgot.
Ó, te kis szarvastehén! – gondolta magában Rezeda.
Kibontotta a csomagocskát, egy irkadarabkára álló betűs, tanítónő írással ez volt feljegyezve: „Nincs jogom hozzá. Mert én apám vallását követem, aki zsidó volt.”
Csak egy preparandistának juthat ilyesmi az eszébe – vélekedett Rezeda. De hiába állongott a ház közelében, a rózsaszínű jelenség nem mutatkozott többé.
Így hozta az első bánatot Tini, eddig mindig örömet ígért; örömet, változást, új életet, mint a jó leányok, akik mindenféle csodálatos, másvilági erőkkel vannak felszerelve. És Rezeda még haragudni se tudott, mert valami hang azt mondta benne, hogy így kellett cselekednie Tininek, hogy tovább is „Tini” maradhasson Rezeda életében.
A „Meteor” szállodában lelkendezve várta Hubert, mintha a főnyeremény hírét akarná vele közölni.
– Lady őexcellenciája minden percben felhívhatja. Már kétszer hiába szólaltatta meg a telefont.
(Hubert, midőn a Ladyről beszélt, mindig külön szavakat válogatott az eseményekhez.)
Rezeda leült a szálloda előcsarnokában, mint egy igazi lovaghoz illik, aki egy pillanatig sem szándékozik a hölgyszolgálat szabályai iránt véteni.
Lehet, hogy már nem sokszor cselekszem hasonlóképpen… Most is inkább a Hubert kedvéért, akinek lekötelezettje vagyok. Miért szaladgálna szegény a negyedik emeletre? – borongtak Rezeda gondolatai, és zsebében az amulettet fogta kezével, amelynek így is szerencsét kell hozni, miután darab ideig Tini birtokában volt. „Talán fel is próbálta nyakára a kis prepa?”
A szálloda előcsarnokát most is olyan emberek lepték el, akik akkoriban Pesten a föld alól is üzleteket akartak kötni. A legrejtélyesebb emberek, akik mindent vettek, bár pénzük nem volt, mindent eladtak, bár eladnivalójuk nem volt. Jöttek és mentek. A legkülönbözőbb mondanivalókat közölték egymással.
Egy sapkás ügynökforma például azt mondta egy nádfonatú székben üldögélő, hosszú szakállú vendégnek:
– Akármit beszélnek, háború van a levegőben. Az orosz ezredek már a határon vannak. Hadgyakorlat címén.
– Hát legyen háború – felelt a szakállas kereskedő. – Legfeljebb a „buchhaltereknek”, a könyvelőknek lesz bajuk, akik Lichtmannál Debrecenben önkéntesi vizsgát tettek, és mindenáron tartalékos tisztek akartak lenni.
Ilyenformán gondolkoztak mások is az esetleges háborúról. Nem fél itt senki annyira se a háborútól, mint egy női esernyőtől.
A telefonfülkéből csengetés hallatszott, Rezeda szíve megremegett. Ez ő… Hubert valóban ünnepélyesen tárta ki a fülke ajtaját.
– Okvetlenül látni akarlak még ma – hangzott Fruzsina sírástól rekedt hangja a távolból.
– A „Választó”-nál?
– Igen. Nyomban. Egy negyedóra múlva. Tíz perc múlva. Én már indulok. Kérlek, ne hagyd, hogy megelőzzelek. Mégiscsak nő vagyok.
– Igaza van – felelt mélyet szippantva a tavaszi levegőből Rezeda, amikor felhevülve, mint mindig, ha Fruzsina hangját hallotta, kocsiba ugrott. Bánta is ő, hogy esti lapot kínálgattak a Körúton. „– Háborús mozgalmak a Balkánon!” – kiáltotta a rikkancs.
Fruzsina természetesen hol szentimentális, hol méltatlankodó, hol meg vérig sértett „jeleneteket rögtönzött” a „Választó Herceg”-nél, mint ezt már Rezeda előre szívdobogva elgondolta, de miközben a meggondolt vagy meggondolatlan szavak egymás nyomában peregtek a drága ajkakról, Rezeda csak ilyenféle válaszokat adott:
– Azt köszönöm Istennek, hogy még szól hozzám, hogy még a hangját hallhatom elhibázott életemben, amellyel nem is tudnék mit kezdeni maga nélkül.
Majd:
– Ha megharapna egyszer, azt se bánnám. Belátom, hogy nem vagyok méltó azokra az áldozatokra, amelyeket szerelmünkért hoz. Nem tudok a lába nyomába se lépni az én szerelmemmel.
Ismét:
– Tudom sorsomat. Egy napon nem fogadja a köszöntésemet se.
Fruzsina mondanivalóinak örvénylésében azonban mégse vett észre a gyanúsításon kívül egyéb „pozitívumot” Rezeda. Az asszony sejtett valamit a másik asszonyról, a jó barátnőről, de az vékony, hideg ajkaival (Szilvia) ravaszabbnak bizonyult, mint ez a jó asszony, aki a „szívét az ajkán hordta”.
Vannak nők, akik, ha szerelmesek, valóban nem tudnak hazudni annak a férfinak, akit szerelmükkel kitüntettek. Ezek közül való volt Fruzsina. Mint egy gyermek mondta el a gondolatait és érzéseit, álmatlan éjszakáit (amikor azzal sem törődött, hogy Kilenc megint lump* életet kezdett, és mindenféle ürügyek alatt elmaradt a vacsoráról), valamint nappaljait, amikor megzavarodottságában hol a Dohány utcai zsinagógát látogatta (mintha a régi Istennel is jóban akarna maradni), hol meg a Notre Dame de Sion apácáit hallgatta: vajon mikor kerül az első gyónásra a sor az „Örökimádás” plébánosánál, akinek hivatása meghallgatni az itt kikeresztelkedett nőket?
Fruzsina mindent bevallott elmúlt napjairól, még azt is, hogy egyszer a Nemzeti Színházban járván: előadás után hosszant feltekintett Rezeda szállodabeli ablakára, amely mögött világosság szüremlett ki a sárga függönyön át. És azon törte a fejét, hogyan lehetne meglátogatni Rezedát, mialatt az bizonyosan nem gondolt rá… „Vergődő asszonyszerelem, különb, mint a szokásosak a városban” – gondolta Rezeda.
– Most már meg kell vallanom azt is, hogy mindig tudom, hány órakor mentél el hazulról, mikor jöttél vissza, és úgy látom, hogy nagyon sok időd van arra, hogy idegen helyeken megforduljál. Néha már délelőtt elmégy, és csak este kerülsz elő… Hol jársz?
– A beteges úriembert is felkeresem néha…
– Ő már nagyon régen nem látott – felelt nyomban Fruzsina.
– A Hírlapíró Klubban is meg kell néha fordulni, ha már az ember ezen a nyomorult pályán van.
– Nagyon régen nem voltál a Hírlapíró Klubban. Általában nem tudom, hol vagy, merre kószálsz… Pedig én azt szeretném, ha mindig mellettem volnál, hogy soha, soha el ne veszíthesselek. Többet volnál velem, mint a férjem, mindig velem volnál, délelőtt és délután és este is. Nem látom be, hogy miért ne vacsorázhatnál nálunk esténként, amikor többnyire csak ketten vagyunk. Kilenc az egyik sarokban gondolkozik elmúlt ifjúságán, amelyről úgy szokott beszélni, mintha a Compagnie Internationale des Wagons Lits* kocsijain utazott volna a világban, holott csak rossz szagú éjjeli kávéházakban tanyázott. Én a szobákat járom, és a te lábnyomaidat keresem a szőnyegeken. Így telik el az este, egyik a másik után. Maholnap kártyázni fogunk kettecskén, mint az öreg házaspárok. Milyen más volna, ha ott ülhetnél. Kilenc vigyázna magára, mint férfiak férfiak között, akikben mindig van egy kis katonatisztes tempó… Az élet eliramlik, amíg az óra tízet üt, és a cselédség aludni tér. És azt kell hallanom lefekvéskor Kilenctől, hogy mennyivel jobb ágya volt az „Európa” című hotelgarniban*. Miért is nem vagy mindig velünk, hogy ilyen szavakat ne hallhassak?
Rezeda figyelt a suttogva és érzelmesen elmondott szavakra. Be kellett vallani magának, hogy Fruzsina nem járt el minden szimat nélkül, mikor váratlanul új rendszabályokat, új szerelmi törvényeket, a mindig együttlétet hozta javaslatba. A vizslának kitűnő szaglása van, de egy szerelmes asszonynak (aki magában „utolsó” igaz szerelmének véli a meglevőt) százszorta jobb a szimata. Miért? Hiszen Rezeda éppen úgy szerette őt, mint azelőtt. „Fekete ruhájában, amelyben ma megjelent, talán előkelőbb és finomabb volt, mint valaha.” De ez a fekete ruha, a hozzá illő bársonykalap és magas szárú cipő, amelynek lassú bontogatása inkább illett Fruzsina komoly, önfeláldozó szerelméhez, mint az eddigi papucsszerű félcipők levegőbe dobálása: ez a fekete ruha már egy olyan asszonyt jelentett, aki nem a pillanat kedvéért akar szeretni, hanem tovább is, holnap, holnapután, mert szerelmét az élet elfoglaltságának érezte. Most már lesz mindig tennivalója, bármily üres legyen napja, mint a gondtalanul élő pesti asszonyoké általában: lesz tennivalója, ez pedig nem más, mint szerelem, amely csordultig megtöltötte szívét. Ez a fekete ruha egy komoly asszonyé volt, aki komolyan szeret.
– Ha már nem megyek férjhez harmadszor, legyen valakim, akit jobban szeretek mindenkinél! – mondta Fruzsina, amikor Rezeda fejét két karja közé vette, és hosszasan elnézegette. – Csak te maradj meg nekem, az elmúlt életemet nem sajnálom. Soha ilyen boldog és boldogtalan nem voltam. Élek… S ezt neked köszönhetem.
A drágalátos hang, a mindent megvalló ajkak mögül tovább játszotta a csellók melódiáját:
– Szeress, mert megérdemlem. Soha ilyen rabszolgája nem voltam férfinak. Mindig ők térdepeltek előttem, és nem én előttük. Nem tudod, hogy mennyire megváltoztam, mert azelőtt nem ismertél.
…Így telt-múlt az idő a „Választó Herceg” 100-as számú szobájában. Fruzsina a jelent és jövőt színezgette, mert minden együtt töltött percnek kiélvezni akarta színét, hímporát, illatát, mintha egy nagy kertben járna, ahol nem akart egyetlen virágtól (pillanattól) sem búcsút venni anélkül, hogy azt meg ne csókolta, meg ne szagolta volna. Abban a női korban volt, amikor minden negyedóra a szerelem oltáránál töltve a legdrágaságosabb, mert ki tudja, hogy visszajön-e valaha? „Utolsó szerelem”, írta Ohnet György*, akinek piros kötéses regényeit ebben az időben széltében olvasták Magyarországon, és szívből megsiratták. A nőolvasók romantikusak s egyben élvhajhászók voltak. A könyvekben aláhúzták ceruzával a félreérthetőbb szavakat, de viszont elvárták úgy a regény könyvtől, mint az élettől, hogy az a lehetetlenségig érzelmes legyen. Kéj: szomorúsággal keverve! volt a jelszó a népszerűségre pályázó regényírók és az élet regénycsinálói között.
S így Fruzsina is, a szerelmi bacchanália* után, úgy ábrándozott az életről, szerelemről, mint egy várúrnő, aki még csak akkor látott férfit, amikor elhalt jegyesét temették, és a temetési menetet megnyitó gyászfekete lóra egy leeresztett sisakrostélyú, a címerek páncéljába öltöztetett csatlóst ültettek. Egy ilyen láthatatlan arcú és testű csatlósba volt szerelmes igazában Fruzsina is… Nem akarta közelről, a maga prózai valóságában megismerni Rezedát, azért csodatetteket várt tőle.
– Hát vedd tudomásul, hogy a mai naptól kezdve többé nem válunk el egymástól. Mindig-mindig együtt leszünk. És a hosszú estéken is, amikor nem tudok mihez kezdeni otthonomban, mert folyton te jársz az eszemben. Társaságba, színházba, bálba nem kívánkozom. Vajon kit találnék ott, aki felérne veled? Tehát majd úgy rendezem, hogy esténként nálunk tölthessed az idődet.
– Kilenc? – kérdezte Rezeda.
Fruzsina könnyedén sóhajtott:
– Kilencet el kell viselni neked is, éppen olyan elnézéssel, mint én. Mostanában azt szokta meg, hogy múltjáról, ifjúságról, szerinte élete aranykoráról mesélget, és mindenféle öreg hírlapírókat, Slapajokat, Szvobodákat, Reviczkyeket, Fafikat, Somákat százszámra kever az előadásába, akik mind hősei voltak valamely történetnek. Megérem, hogy a régi „redakciók” és „nyomdák” kalandjai mellett egyszer csak Johanna, a te Jánoskád irodájáról is előadást fog tartani. Mindez azért, mert azt akarja, hogy tiszteljem, mint az apámat. Slapaj miatt… De néha elővesz a szekrényből penészes könyveket, és régi költők verseit felolvassa. Bizonyos Varsányi Gyuláét* kedveli legjobban, akinél hosszabb verseket senki se írt… Ezt el kell viselned, egyetlenem. Tudom, nem szeretsz irodalomról beszélgetni, csak gonosz emberekkel, akik mindenkit sárba rántanak, de mi már Kilenccel csak ilyen naiv emberek vagyunk – mond a szavak végén bizonyos meghatódottsággal Fruzsina, mintha lelkiismeret-furdalást érezne azért, mert Kilencet elárulta.
– Slapaj! – mondta Rezeda, és furcsán nevetett. – A sleppje* volt a hírlapírónak, azért lett neve Slapaj.
– Lehet, szívem, lehet – mond gyorsan ijedt kismadár módjára Fruzsina. – De nehogy azt hidd, hogy mindig Slapaj lesz a társaságod, ha idődet velem töltöd. Vannak ám nekem szellemes, kedves, eszes és nem mindennapi barátnőim is, akikkel bármely pillanatban megkezdhetem a régi jó barátságot, amelyet főleg második házasságom miatt bontottam fel, amelyet ők nem helyeseltek… De nem a barátnőkhöz megyek férjhez, gondoltam magamban, és kedvem szerint cselekedtem. Nem kell attól félned, hogy mindig Kilencet kell hallgatnod, aki előadásai közben megmutatja azt a sárga bőrrel bevont vasbotot is, amellyel a régi hírlapírók jártak Pesten, és nénémnek, Szilviának is kiadom az útját, mert bár nem rossz szívű teremtés, mégiscsak közönséges teremtés. Az ura szerezhetett vagyont Amerikában, de műveltséget nem. Délutánonként majd együtt látogatjuk a régi barátnőimet, elrendezem, hogy meghívót kapjál a zsúrjaikra, az uzsonnáikra, a délutáni összejöveteleikre. Majd meglátod, hogy szeretnek engem azokban a körökben, amelyeknek semmi közük sincs az úgynevezett „sajtóhoz”. Úrinők és úriemberek közé fogunk járni, édes szentem, mi ketten, Kilenc csak sétáljon tovább a reporterbottal.
Így és hasonlóképpen ábrándozott Fruzsina azon a délutánon, amikor legtitkosabb gondolatait elmondogatta Rezedának, amilyen gondolatai egy magában élő asszonynak lehetnek.
– Nos és mi lesz a jogcímem arra nézve, hogy ezekben az úri körökben megjelenhessek?
– Az lesz a jogcímed, hogy a szeretőm vagy – felelt Fruzsina, olyanformán ejtvén ki a szerető szót, mint a háború előtt szokásban volt, mint akár egy isten nevét, akinél több nincs a világon. „– A szeretőm vagy!” – mondta, és a szótól csaknem megbolondulva: magához szorította Rezeda urat.
…Miután beesteledett: Fruzsina a kesztyűjét gombolgatta:
– Most egyenesen hazamegyünk, nálunk töltöd az estét.
A budai Duna-parton, bár e nyár eleji holdas estén legkevésbé volt elhagyatott, karját Rezeda karjába öltötte, mintha ez volna a legtermészetesebb dolog a világon.
Kilenc természetesen megörült a vendégnek, akivel Fruzsina „véletlenül” találkozott a budai Duna-parton, ahol egy barátnője látogatására volt:
– Képzelje Rezeda urat, egy nővel ment karonfogva a budai korzón! – kiáltotta a legnagyobb vidámsággal Fruzsina. – Mentek, mendegéltek, andalogtak, én szépen mögöttük az ábrándozóknak, míg a hölgynek egy kapu alatt akadt dolga, valószínűleg foszlott harisnyakötőjének megigazítása szempontjából. Én felhasználtam a kedvező percet, és Rezeda úr karjába fűztem a kezem. És ő gyanútlanul jött tovább velem, mintha a régi hölgyével folytatná a sétát. Még randevút is adott a „Választó Herceg”-nél… Csak az Andrássy út ívlámpásai alatt vette észre a barátod, hogy idegen nő lóg a karján. Így került ide ma este.
Kilenc, mert általában tisztességesen gondolkozó ember volt, rosszallóan csóválta a fejét:
– Ezt nem jól tette, Fanny. Az elhagyott hölgy bizonyára tűvé tette a Duna-partot.
– Legfeljebb nem megy el a randevúra! A „Választó Herceg”-hez! – hangsúlyozta Fruzsina, és olyan jó kedve volt, hogy keresztülugrott egy széket.
Rezeda hol fehérre váltott arccal, hol pipacspirosan hallgatta a szívhölgy vakmerőségét… Mintha az lett volna a célja, hogy valamely formában közölje férjével a „Választó Herceg” címét.
– Mindig ilyen szeles ez az asszony. Lazac és újburgonya lesz vacsorára – mondta Kilenc kiengesztelőleg, Rezeda felé fordulva.
De Fruzsina már nem sokat törődött a további eseményekkel. Megfelelő formában közölte urával és parancsolójával (ha az véletlenül megtudná), hogy miért ment karonfogva Rezedával a budai parton. Most már a többi feladat elintézéséhez látott, amely bizonyos telefonbeszélgetések után sikerült is neki. A kerti szobából, ahol a telefon várta a rábízandó titkokat, kissé bágyadtan, némi kedvetlenséggel arcán tért vissza, s így szólt Kilenchez:
– Végre megcsípett Rézi. Nem tudtam előle megmenekülni. Holnap délután uzsonna lesz nála, el kell menni. De…
Kilenc gyanakodva nézett:
– De?
– Az a kérése, hogy a társaság kedvéért jöjjön el maga is, uram – mond alázatosan Fruzsina, mintha egy nagyon nehéz kérést terjesztene elő.
Kilencnek bizonyos méltatlankodás ült arcára, de mielőtt felelhetett volna, Fruzsina tovább folytatta:
– Sőt azt reményli Rézi, hogy a társaság tarkítása céljából magával hozhatná barátait is.
S ekkor Rezeda úrra mutatott. Aztán Rezedához intézte a szavát, rábeszélően és tréfásan:
– Nem kell megijednie valami nőies uzsonnától. A kávénénikéktől, akik a régi világban voltak divatban. Rézi híres az uzsonnáiról, sonkát, mint ő mondja: sódart egy darabban tesznek az asztalra, mellé tepertős pogácsát, és akinek kedve van, finom bort is ihat szódavízzel, amelyet ugyancsak otthon készít a híres gazdasszony. – Így Fruzsina.
– Igaz, hogy Rézi nagyságos asszony uzsonnái után már nem szokás vacsorázni, csak az egy Ügyész nem felejti a maga Esterházy-rostélyosát, mert mióta az Ötödik, ezt ki nem hagyja a napi menüjéből. Koplaljanak az alügyészek!
– De nekem holnap a „Berzseráj”-ban (a Berger kávéház) kell lennem, hogy Sebestyén igazgatóval egyet-mást megbeszéljek.
– Mindenki ezzel a Sebestyénnel akar beszélni Pesten! – felelt duzzogva Fruzsina. – De maga, Rezeda, pláne a mai gyönge koszt után, amellyel mi kínálhatjuk, nem mulasztja el Rézi híres uzsonnáját. Czenner főtisztelendő úr, az erzsébetvárosi káplán és a „czenneriádák” szerzője is megígérte részvételét. Verseket mond az ételekre.
Rezeda válaszára senki se volt kíváncsi. Természetes, hogy ilyen léha fráter nem marad el onnan, ahol „sódarral”, borral és viccekkel traktálják.
Kilencnek vacsora után jókedve kerekedett, bemutatta (a nagy detektív bottal és felgyűrt kabátgallérban), hogyan járt „report után” Slapajjal, aki darab ideig kezére volt bízva. Mikor a mutatványánál egy szekrénybe kellett bebújni az esetleg odarejtett holttest feltárása végett, Fruzsina Rezeda vállára tette a kezét, mintha megölelné.
– Szeretőm! – szólt félhangosan.
Rézit, a Tejigazgatónét ama szilveszteri este óta nem látta Rezeda, legfeljebb színházi páholyban, ahonnan a kivágott ruhából keblei úgy kidagadtak, hogy a sovány karénekesek a színpadról mind hozzá intézték dalaikat.
Rézi valóban kitűnő háziasszony volt, fehér pettyes piros pongyolájában, amit erre az alkalomra magára öltött, hogy senki össze ne tévessze a háziasszonyt a többi kiöltözködött dámával (Fruzsina egy fűzöld látogatóruhában jelent meg). Vendéglátáshoz illő nagy lakása volt a Fővárosi Élelmiszerek Részvénytársaság házában, amelynek nyitott kapuin éjjel-nappal jöttek-mentek a kocsik, hogy a főváros lakosságát ennivalóval ellássák. A legjobb falatok persze a házban maradtak. Még a múlt században is ritkaságosan megterített asztal várta a vendégeket, akiknek holmijaival, felöltőivel úgy megtelt az előszoba, mint egy ruhatár, mert éjszaka előtt senki se szokott innen távozni. Ezüstfogantyús sétapálcák és botesernyők, amilyent csak rendes emberek hordanak, függtek az évek óta szolgáló felöltők mellett. A férfikalapok alig voltak zsírosak. Polgári összejöveteleiről adott előzetes hírt a ruhatár.
– A legvendégszeretőbb ház Pesten – mondta Rezeda szomszédja, egy hegyes orrú, minden asztalra rakott ételt és asztal mellett ülő férfit lapos, réveteg szempillantásokkal vizsgálódó asszonyka, akinek az volt a híre (mint Rezeda később megtudta), hogy meleg barátságot (úgynevezett „viszonyt”) akart kezdeni minden ismeretlen férfival, akit a társaságban bemutattak. „Ilonká”-nak hívta mindenki, feltett szándéka volt, hogy jobban kiélvezi az életet, mint barátnői, mert azokhoz mérten szegény sorban volt, és még testi ápoltságára, ruhái kifogástalanságára sem fektethetett annyi gondot. „De a szerelmet nem vehetitek tőlem el”, mondta a hegyes orrocska, amint térdét Rezeda térdéhez érintette az asztal alatt.
A háziasszony (miután a barátnők jól ismerték egymást) módot talált, hogy Rezedát maga mellé ültesse, mintha egy fontos kérdésről akarna vele tanácskozni. Valóban meg is kérdezte, hogy tölti napjait, volt-e táncos mulatságban része Szilveszter óta a „Király” szállodában?… Közben antik gyűrűkkel megrakott, elég formás, de kicsit ráncos, fonnyadt kezét, amely külsejével azt is elárulta, hogy tulajdonosa nem ijedezik a házimunkától, olyanformán vezette, hogy megérinthesse Rezeda kezét, amelybe egy rúd nyári szalámit dugott, rábízván Rezeda ízlésére, hogy tetszik-e neki úgy enni a szalámit, mint a kirándulásokon szokás. A legtöbb férfinak tetszik az ilyesmi.
Rézi általában úgy bánt Rezedával, mint egy várva várt vendéggel szokás. Mindazok az erények felébredtek benne, amelyek egy múlt századbeli nagyasszonyt jelképeztek. Lehetőleg maga szolgálta ki Rezedát, bár a fehér kötényes és bóbitás szobalánynak bizonyosan utasítást adott, hogy az új vendéget figyelmesen kezelje. Mint egy vidéki bérlővel, akitől olcsóbban veszik a disznót, vagy egy szegedi paprikamolnárral, hogy a legjavából szállítson: úgy bánt Rézi Rezedával, állapították meg az asztalnál a többi vendégek. (Fruzsina két régen látott barátnőjével volt beszélgetésbe elmerülve, de fél szemmel, mintha véletlenül tenné, figyelt Rezedára.) Rézi elővette mindazt a tudományát, amit nagyanyjától tanult, aki vidéki bérlő felesége volt, és egyformán tudott bánni: betyárral, pandúrral, finánccal és urasággal.
Megmutatta neki a pohárszéket, amely valóban legalább húszesztendős volt, és még poharak voltak benne Kossuth és Garibaldi* képével.
– A nagyszüleim jó hazafiak voltak.
Egy sarokban cifra faragványos, magyaros díszítésű, nagy lábas kulacs állott egy asztalkán.
– Egy bakonyi betyár hagyta nálunk emlékben.
Fából faragott poharakat mutatott, amelyek nem álltak meg gömbölyű talpukon.
– A nagyszüleim poharai. Kiskőrösön volt szőlőjük, ahol Esterházynak*. Hát a spájzomra nem kíváncsi? – kérdezte.
(Rézi nagyságos asszony állítólag minden új vendégének meg szokta mutatni a kamráját.)
Valóban tekintélyes, a fővárosban szokatlan spájza volt Rézinek, falusias illatok lebegtek benne, fehér pettyes piros pongyolájában befőttesüvegnek látszott a kis termetű asszony is.
Mielőtt a vendégek közé visszatértek volna, Rézi még egy szobát mutatott meg Rezedának. Hűvös, bezárt spalettájú szoba volt, benne levendulaillat. Egy ablakdeszkát félig kinyitott Rézi. A hálószoba mutatkozott, a maga dupla francia ágyával, fából való ágyával, mert ez volt az igazi. A falon képek, családi olajfestmények.
– A szüleim – mutatott rá Rézi két egymás mellett függő arcképre.
Hanem Rezeda nem a képekre nézett a félhomályban, hanem Rézi arcába. Hamvasbarna, kontyba tűzött haja volt, amelyet nyilván maga fésült, és a kolmizóvassal* ellátta apró frufrukkal. Férfias formájú orra volt, nyilván az egyébként arcán ülő erélytől. Simogatni valóan gömbölyű nyaka és álla felett ajkak, amelyek furcsán, titkosan mosolyogtak, és elég duzzadtak voltak, hogy meg lehessen őket csókolni.
A Rézi szeme azonban mindennél beszédesebb volt. Ilyen várakozó, biztató, szinte hívogató női tekintetet régen látott Rezeda. Mint két vallomása a belső vágynak fénylett Rézi szeme a néma hálószobában a két öregember olajfestményű arcképe alatt.
Rézi kissé pöszén, gyermekes selypítéssel szólott:
– Ne. Most ne.
De kezével megfogta Rezeda kezét, és szívéhez szorította.
– Maga úgyis nagyon jóban van Késő Jánosnéval. Elárulna… És most nem is lehet – sóhajtott eltávolodva egy lépésnyire. – Majd két-három nap múlva, ha egészségem helyreáll.
A szoba közepén állott Rézi, háziasan készült, örökölt vagy vásárolt, hozományból vagy közös keresményből szerzett szőnyegeken, bútorok között, aminthogy a szolidan gondolkozó polgárok mindig különbséget szoktak tenni vagyoni tárgyak között. Ha tükörből (vagy könyvből) látná valaki ezt az asszonyságot itt férjével közös hálószobájában, régen meghalt szülei arcképei alatt, büszkén viselt piros pongyolájában, valamint kamrakulcsaival, hamvasbarna hajával és jó asszonyos kezeivel, semmi esetre se gondolhatna azokra a szavakra, amelyeket ezek az ajkak kimondani tudtak, csak azért, mert Rezeda úr csinos ember, amilyen van annyi, mint a tarka kutya Magyarországon a jól megtermett, szép fajtájú magyar férfiak között.
De még egy pillanatra megint gazdasszony lett Rézi, mielőtt „végleg elvesztené fejét”.
– Megmutatom magának a fehérneműs szekrényemet! – mondta, mintegy menekvést látván a gyönge pillanata elől az új tennivalóban.
Nagy, valóban ódivatú szekrény állott a szoba sarkában, mint egy asszonyvár. A kulcscsomóból nyomban kiválasztotta a megfelelő kulcsot Rézi, és büszkén tárta ki a szekrény két ajtaját. Nagymosáskor van olyan szaga a háznak, amelyet ez a szekrény árasztott magából.
– Vannak ingeim, amelyeket még a nagyanyám viselt, és az anyám alsószoknyái is mind – szólt Rézi nem minden büszkeség nélkül.
– A nagymama ingét mutassa! – szólt bizalmasan Rezeda, miközben megint megsimogatta Rézi nyakszirtjét.
Sárgult vászoning került elő, mint valami régi misemondóruha a káptalani sekrestyében. Csakhogy ehhez a sarkig érő, magyaros csipkével díszített ruhadarabhoz az előadottak nyomán egy csendbiztos kifent bajszát képzelte Rezeda, nem pedig valami szent életű asszonyságot gondolt bele az ingbe, mint kellett volna.
– És a maga fehérneműje, Rézike?
Az asszony bezárta a szekrényt.
– Majd máskor. Pár nap múlva – felelt selypítve.
Rezeda úr nem állhatta meg, hogy egy csókot ne adjon a derék gazdasszonynak. Rézi előbb az arcát, mégpedig arca bal felét kínálta, majd vonakodva odaadta az ajkát. (Rezeda úgy érezte, hogy az asszony úgy kapaszkodik bele, mint egy fuldokló.)
– Még sohase csókolta meg senki a számat az uramon kívül – rebegte Rézi (de lehet, hogy ezt már többször mondta az életben, mert a szavak szokatlan folyamatossággal jöttek ajkáról).
– Tudja, hol találkozunk? – kérdezte még Rezeda.
– A „Választó Herceg”-nél, de Fanny barátnőmnek soha-soha nem szabad megtudni.
Be kell vallani, hogy Rezeda megszédült erre a szóra.
– Honnan tudja a „Választó”-t?
– Megálmodtam – nevetett Rézi. – Én hiszek az álmaimban. Sok mindent megálmodok előre.
Az ajtóhoz lépett…
– Azt mondja, hogy a pincét és padlást is megmutattam, hadd nevessenek ki az asszonyok – intette Rézi Rezedát, mielőtt a szobát elhagyták volna.
– Én meg arra kérem, hogy nevezzen engem Gazsinak, mint a férjét szokta, hogy álmában ne áruljon el – szólt Rezeda, miután még egy pillantást vetett a „családi” ágyra.
A vendégek már javában kártyáztak, mégpedig ramslijátékot*, egy kövér, öreg asszonyság vezénylete alatt, akit legjobb kártyásnak ismertek el. Mások még ettek-ittak, a két egymásba nyíló szoba valamelyikében beszélgettek, mindenki otthon érezte magát Rézi uzsonnáján, mintha legalábbis a rokonai lettek volna egytől egyig.
Rezeda, mikor az ajtón belépett, Fruzsina tekintetével találta magát szembe; könnyes volt ez a tekintet, a lorgnette üvege alig tudta eltakarni a szemlencsét megtöltő vizet. Kár, hogy Rezeda úr erőltette a vidámságot, amellyel a látnivalókról beszélt, amelyeket a pincétől a padlásig a legvendégszeretőbb házban látott. (Mindenki ismerte már ezeket a dolgokat a társaságból.)
– Hát a vendégkönyvbe beleírta nevét? – kérdezte Fruzsina.
– A vendégkönyvet nem láttam.
Fruzsina lorgnette-jén tovább diskurált barátnőivel, egy kis termetű, hegedűhöz hasonló, igen ábrándos szemű, igen dallamos hangú és nagy orrú hölggyel, akinek bolondos fejecskéjéhez azonban kedves molettségű testalkat tartozott, mint általában Pesten a női testalkat, amely a statisztika szerint is kilencven százalékban ez idő tájt megölelésre termett; Dórinak nevezték, mert igazi nevén talán Dorottya volt, ha két-három szót mondott, utána nyomban halkan, de érzelmesen sóhajtott, mintha másfelé járnának a gondolatai, talán valaki után, aki nem jött el Rézi uzsonnájára; ugyanezért inkább Fruzsina tartotta szóval.
(„Magatartásánál fogva lehetne rajztanárnő is egy polgári iskolában”, vélekedett Rezeda, amint észrevette, hogy Dóri tetőtől talpig végignézi, mintha legalábbis lerajzolni akarná. Pedig egy gazdag lókereskedő felesége volt, aki maga is részt vett az irodai munkában.)
– Ugyebár, igazam van, hogy csak a szívtelen, érzés nélküli, önző emberek élhetnek hosszú életkort, akik mindig csak a saját becses személyükkel törődnek. Ugyanezért egyszerű tévedés az, hogy az emberek tisztelik a patriarkákat* – kezdte a lókereskedőné.
Fruzsina másik barátnője Júlia nevű volt, s külsejében valóban olyanforma, mintha egy régi olasz képtárból szállott volna ki, amikor a festők a nők olajbarna szemeibe, déli arcvonásaiba, hajukba és fejtartásukba mindent bele akartak festeni (lehelni), ami a reneszánsz korából érdemes az emlékezetre. És ugyanilyen szótlan is volt, mint egy kedves, drágalátos festmény, amely ugyan mindig a helyén van, de se jó, se rossz tanácsot nem tud mondani. Csak titokzatosan mosolyog, jó időben és rossz időben egyaránt, hogy az ember megőrülhet szépségétől és hallgatagságától.
(„Vajon nem volt ez a nő modell előbb, mikor megtanulta a piktorok műtermeiben a megfelelő mozdulatlanságot?” – kérdezte magában Rezeda, és nagyon csodálkozott, amikor később kiderült, hogy a reneszánsz dáma egy papírkereskedőnek a felesége, aki a rotációs papírt szállítja az újságnyomdáknak. „Legtöbb papiros Légrádyéknak kell, mintha ennék a papirost, szokta mondani az uram” – mondta a régi olasz hercegnő külsejű hölgy, amikor arra került a sor, hogy ő megszólaljon.)
A barátnők valóban olyanoknak látszottak, akiktől még a leggyanakvóbb féltékenységgel sem kellett óvni Fruzsinát, ezektől a jómódú kereskedőktől rosszat nem tanulhat. Látszólag a fővárosi lakosság ama kasztjához tartoztak, akik életük nagy részét jól bezárt és jól berendezett lakásokban töltik, a világ eseményeiről legfeljebb az újságból vagy az ebédidőnél, férjük elejtett szavaiból vesznek tudomást, de nem is nagyon érdeklődnek se események, se emberek iránt. Nevelőnő, házi varrónő, szakácsnő, háziorvos, körömvágónő körül oszlik meg az érdeklődésük, mint a háremhölgyeké. A színházi rovatot nézegetik, és a barátnőjüktől hallják, mely színdarabot kell megnézni. A színházból csendes, bizsergő izgalommal mennek haza, egy-két napig rajtakapják magukat, hogy a divatos színésznő mozdulatait, hanglejtéseit utánozzák, míg aztán a nevelőnő szemtelensége vagy egy gyermek megbetegedése másfelé tereli figyelmüket.
Rezeda úr határozottan bizonyos tisztulási folyamatot érzett magában, amikor e szolid, de vagyonos, igényeiket is gondolkozás nélkül kielégítő, úgynevezett tiszta úrnők közé telepedett, akik nagymértékben emelték előtte Fruzsina értékét. Akinek ilyen barátnői vannak, az maga sem lehet értéktelen asszony. (Igaz – mondta egy hátsó gondolat Rezeda gondolatai között –, ezek a barátnők még Fruzsina első házasságának idejéből valók, amikor például az ő részére amúgy is megközelíthetetlen lett volna az egykori vagyonos kereskedőné.)
– Rézi – kérdezte Fruzsina a háziasszonyt, mintha jó barátnő módjára figyelmeztetni akarná valamire Rézit –, miért nem írattad be híres vendégkönyvedbe Rezeda urat? Nem válik szégyenére az albumnak.
– Elfelejtettem! Hál' istennek, annyian vagyunk – felelt Rézi. – De a hibát mindjárt jóvá tesszük.
És Rezeda karjába akasztva kezét, átvezette őt az úgynevezett „irodába”, ahol az aranymetszetű album állott, sok-sok dicső névvel megrakva, mint boldog lakomák résztvevőivel.
Amíg Rezeda a könyv felé hajolt, így kérdezte:
– Jó lesz csütörtökön délután öt órakor?
– Ma vasárnap van…
– Akkor szerdán.
– Szerda szerencsés napom – felelt Rézi selypítve, és keble valóban emelkedett, arca kipirosodott, mert izgalom fogta el.
Talán azért, hogy ilyen gyorsan történt minden.
Rezeda beírta nevét az emlékkönyvbe, és ezt jelentette Fruzsinának.
Estefelé aztán Rezeda úr megtudta azt is, hogy milyen meglepetésről gondoskodott Rézi vendégeinek, mert hírnevére, dicsőségére ügyelő háziasszony módjára minden hivatalos uzsonnáját valamely meglepetéssel kötötte össze, amelyről aztán „beszéltek a városban”.
Megérkezett Zsezsé (Geiger), az ismert pesti táncmester, mégpedig azzal a bejelentéssel, hogy a legújabb táncokat mutatja be. A magas termetű táncmester, a „párizsi mulatóból” a frakkja alatt hozott egy kis termetű, de annál mosolygósabb szemű karmestert is, aki mindig olyan áhítatos kifejezéssel arcán játszotta a kánkánszerű táncdarabokat az éjjeli hölgyek lába alá, mintha mennybéli angyaloknak zongorázna. Leó néven ismerte a táncosvilág, és méltó volt a „mosolygó emberek” triójába, Lantos és Geiger mellé harmadiknak, akik a békebeli Pestet jókedvre tanították.
„Zsezsé”-nek szokásos foglalkozása volt, hogy az úrihölgyeket (akik még akkor nem táncoltak a mulatóhelyek parkettjén, versenyre kelve a hivatásos táncosnőkkel) otthon, a saját szalonjukban tanítgassa a divatos tánclépésekre. A „simi”, a „foxtrott” és más modern táncok idején Zsezsének minden délutánra esett elfoglaltsága. Cigányos arca, léc lábszára, merev tartása, professzoros leereszkedése ismert volt a pesti előkelő szalonokban, ahol a hölgyek nem akartak „elmaradni a világtól”.
Így a reneszánsz képű Júliáról derült ki legelőször, hogy már többször próbálgatta különböző női összejöveteleken a „simit”, és a mester valóban őelőtte hajolt meg, hogy mint „legjobb növendékei egyikével” bemutassa a táncot a második szobában, amelynek szőnyegeit láthatatlan kezek a művészek megérkeztére nyomban felszedték.
Az angyalmosolyú karnagy a klavírhoz* ült, és a tánc nyomban megkezdődött (mert Zsezsének és kísérőjének bizonyára még más helyekre is el kellett látogatni).
A hölgyek nevettek, és tanulékonyan követték a mester utasításait. (Pláne, miután Júlia letette a vizsgát.)
Igen hamar megtanulta az új táncot Fruzsina, aki valóban született tánctehetségnek bizonyult az első bizonytalan lépések után.
– Hogyan is kell? – kérdezgette a mestert, de a második körnél már jobban tudott mindent, mint akár Zsezsé.
Dóri ugyancsak megpróbálkozott, sóhajtásait visszafojtotta, de nyilván nem jobban érdekelte őt az új tánc, mint egy divatos szoknyaránc. Felhasználja mindennapi életében, mert divat.
De különösen kitett magáért „Ilonka”, ama hegyes orrú asszonyka, aki, mint mindig, most is minden percét kiélvezni akarta az összejövetelnek, az uzsonnának, az alkalomnak. Addig próbálgatta az új táncot Zsezsével, amíg annak homlokáról vastag verejtékcseppek folytak… De „Ilonka” a táncot megtanulta.
– Lám, én bele se melegedtem – mond „Ilonka”, és kezét nyújtotta Rezedának, amellyel aztán hosszant, jelentőségteljesen megszorította a férfi kezét.
– Maga nagyon hűtlen férfi lehet, mert nyomban elpártolt tőlem. De fehér az én májam is, ne féljen! – szólott, mintha már réges-régen ismeretsége („viszonya”) lenne Rezedával.
Bizonytalan tisztaságú arcával, alattomos tekintetével vakmerően nézett és nevetett, hogy egyenetlen fogsora megmutatkozott.
– Nem ér semmit az a lovag, aki egyetlen nő szoknyájához van odavarrva, mint valami pertli. Maga például nem is tudja rólam, hogy költőnő vagyok, és az egész társaságból én érteném meg igazán. Ezeknek a civil nőknek csak találkozókon jár az eszük, amelyek elveszik a férfiak idejét. Rabszolgát szeretnének maguk körül. Ha nihilistát* akar látni, nézzen meg engem. Én még sohase mondtam férfinak, hogy várjon meg itt vagy ott. Még a színházból is magam szoktam hazajárni. Soha gondot, fejtörést nem okozok senkinek.
– Szeretném a verseit ismerni.
– Holnap gyónni megyek a jezsuitákhoz. A Sándor téren várhat délután öt órakor.
– Rezseda! – selypített a szomszéd szobából a kártyások közül a háziasszony. – Legyen szíves, vegye át darab időre a kártyáimat.
Tudniillik az Ügyész ült Rézi mellett, aki nem tudott kártyázni, ellenben annál többet dörmögött arról, hogy a mai emberek már cigánymuzsika nélkül is táncra kerekednek.
Az itt következő dolgokat részben Fruzsina őszinte előadásából ismeri Rezeda, mert az asszony az utóbbi időben, szinte érthetetlen (de mégis érthető) nyíltszívűséggel minden apró-cseprő titkát megmondta neki, hogy e kis bizalmas közlemények révén is magához láncolja; részben pedig kitalálgatta a dolgokat, miután az asszonyokkal javarészt megismerkedett.
…Amint a szőnyegeket a ház polgári szokása szerint nyomban visszateregették a táncszobába, miután Zsezsé és Leó urak a háziasszonytól az előszobába kísérve elváltak (ahol a ramslijáték nyereségét átvették), a jelenlevő hölgyek nagy része a férfiak távollétében elhagyta eddigi, szalonias magatartását, és a vastag szőnyegekre telepedett le. Szokás volt ez Pesten a barátnők között, hogy a szőnyegen üljenek, mint az urak klubjaik foteljeiben. Ezek voltak a bizalmas és hazug délutánok, amikor a barátnők feltálalták egymásnak bajaikat, elégedetlenségeiket, különböző szenvedéseiket.
(„Igen jó dolguk volt ezeknek az asszonyoknak, azért nem fértek a bőrükben. Alkalmat kellett keresniök a sírásra, hogy megnyugtassák az idegeiket. Egy túlfűtött korszak, amelyben minden úgynevezett úriasszony királynői igényekkel lépett fel. Elég ok volt a boldogtalansághoz, egy nem sikerült ruha. „Nem tudták még, hogy mi az igaz bánat.” Mondta egy kortárs, aki sok időt töltött asszonyok között.)
Fruzsina és régen látott barátnője, Júlia, egy külön kis sarokba ültek, és halkan elmondogatták egymásnak titkaikat.
Hogy Fruzsina mely titkokat vallott be, azokat úgyis sejthette Rezeda, mikor az éjféli utcán hazafelé kísérte Fruzsinát, és az a legnagyobb természetességgel simult mellé, karját karjába öltötte, mintha ez már nem lehetne másként. A Bulyovszky utca nem esett messzire az Aréna úttól, ahol ama bizonyos jó gazdasszony, Rézi éppen a szaftos rostélyosokkal kezdte traktálni vendégeit (főként persze az Ügyészt), ugyanezért Rezeda és Fruzsina lassú tempóban mendegéltek, hogy alkalmuk legyen „egymásnak élni”.
Ugyanekkor mesélte el Fruzsina jó barátnője, Júlia titkát, amely a következőképpen maradt meg Rezeda emlékezetében:
Álmában Júlia gyakran látta magát oly vörös hajú, vízszínű szemű és félig mezítelen asszonyságnak, mint a képírók Borgia Lukréciát* ábrázolják. (Júlia pontosan ismerte Borgia Lukrécia történetét, Frankfurtban nászútja alkalmával ismerkedett meg életrajzával és arcképével, és azóta körülbelül minden harmadik hónapban visszatért az álmokban a kígyóhajfürtű, ötszáz esztendős asszony. Átváltozott Júliává, „kicserélte” magát Júliával, pedig csak annyi közük volt egymáshoz, hogy Júlia volt a legszemérmesebb asszony, míg Borgia Lukrécia a legszemérmetlenebb. De azért álom az álom, hogy a végletek találkozzanak.)
Borgia Lukrécia korában (álmában) Júlia is olyan dolgokat követett el, amelyek csaknem a szívverését állították meg másnap, amikor eszébe jutottak. Ezek az álomemlékek rontották meg az életét. Elmondani úgysem lehetett őket senkinek, mert mindenki kinevette volna. Tépelődni rajtuk csak annyit ért volna, mint az esős időjáráson. És az álom mégse tágított mellőle.
Egyszer Borgia Lukrécia korában a következő dolgon ment át.
Úgy mutatta az álom, hogy Szamári bácsi, aki nagybátyja volt a valóságban is Júliának: nagybeteg lett, és mint vagyonos úriembert, a lakásáról egy városligeti fasorban levő szanatóriumba szállították. A szanatóriumban minden nagyon fehér volt, szinte másvilágiasan fehér, hogy aki ide belépett: az nyomban tudhatta, hogy egy olyan helyre került, amelynek a valóságos, eleven élethez nincs köze; betegségek, szenvedések és életből való elmúlások laknak a házban, amelyekhez illik a fehér szín, mint a fehér ruha a halottra.
A szanatórium nagyon fehér folyosóján várakozott öt vagy hat rokonsággal együtt Júlia is Szamári bácsi halálára. Mindnyájan fekete ruhában voltak az asszonyok, kalapban és vizithez öltözve, csak Júlia állott félmeztelenül a csoportban. És abban a színes, a mai ízlésnek meg nem felelő színű ruházatban, amelyben Borgia Lukrécia korában szokott járni. Piri – egy asszony a rokonságból – felbiggyesztette ajkát. Magdi olyan messze húzódott tőle, mintha nem ismernék egymást; Aranka az ablakon nézett az udvarra… Júlia félmeztelenül állott, és a folyosó közepéről nem mozdulhatott. A fehér ajtó mögött fekvő Szamári bácsi ragasztotta őt helyéhez. Mindenáron együtt kellett maradni a gyászolók, a szenvedők, a síráshoz készülődő asszonyok nyájával, mert máshová nem mehetett.
Amíg így kínlódva álldogált magában a haldokló fehér ajtaja előtt, a jövő-menő pörge ápolónők, mérnöki unalommal mászkáló orvosok között, a folyosó végén feltűnt egy fiatalember alakja. Ismerős fiatalember volt, nevét azért nem lehet megmondani. Ő is úgy közelgett, mintha Szamári bácsi látogatására jönne.
– Mit szól ehhez a szerencsétlenséghez? – kérdezte Piri, a fiatalember kezét megragadva.
– Tegnapelőtt még májgombóclevest evett nálunk, és kétszer vett a tálból – sírdogált Magdi.
Aranka, aki a család esze volt, felkiáltott:
– Sohasem akart végrendeletet csinálni, így majd most minden Júliára marad.
És mindnyájan gyűlölködő szemmel néztek Júliára.
– Én éppen a végrendelet miatt jöttem el – felelt a fiatalember, és mély hangon, mint egy kántor, énekelni kezdett.
Az énekszóra kinyílott a nagyon fehér ajtó, és Szamári bácsi halottnak öltözve megjelent. Sorban kezet fogott mindenkivel. Még egy öreg boltiszolgával is, aki valahonnan előkerült.
– Ilyen az élet! – hangoztatta többször, mint akár életében is szokása volt, mert ebben a mondatban találta meg a mindennel kibékítő bölcsességet.
– Ilyen az élet! – mondta Szamári bácsi Júliának is, szellemkezével kezet fogott vele, és ugyanezt ismételte ugyanazoknak a rokonoknak, csupa asszonynak, akik most már fekete ruháikban véges-végig megtöltötték a folyosót, mint egy családi ünnepélyen, és hangosan sírtak, vagy némán a szemüket törölgették.
– Öcséim! – kiáltotta még egyszer Szamári bácsi halottasruhájában, kis, fehér kecskeszakállával, gyermekkéznyire zsugorodott kis kezeivel és bojtos házisapkája alól a sok asszonynak. – Ilyen az élet.
Ebben a pillanatban vissza is tért kloroformszagú szobájába, de a kloroform* szaga megcsapta az ajtóhoz legközelebb álló Júlia arcát.
Más körülmények között bizonyára undorodott volna ettől a szagtól, de pillanatnyilag jólesett ez a kellemetlenség, mint valami vértanúnak az első bánat. Tudniillik Júlia (az álombeli) nem tudott sírni, se komolyan búslakodni Szamári bácsi elmúlásán, pláne miután az öregúr kijelentette, hogy „Ilyen az élet”. Valami kellemetlenséget, valami „rosszat kellett” tehát keresnie, hogy igazán nekiadhassa magát a bánkódásnak, mint a többiek, akik nagy küldöttségben állottak a halál folyosóján. A kloroformszag jó volt az első kellemetlenség megéréséhez, de hogyan keresse tovább a bajokat, a könnyfakasztó bánatokat, hogy komolyan sírni tudjon Szamári bácsi halálán.
(Szamári bácsi az ágyon feküdt, és egész természetesnek vélte, hogy ennyien gyülekeztek össze a tiszteletére, esze ágában sem volt arra gondolni, hogy ő most voltaképpen haldoklik, s ezért van a népgyűlés. A haldoklótól tehát nem nyerhetett „inspirációt” a bánkódáshoz Júlia. Mit talált ki tehát?)
A már említett fiatalember, aki Szamári bácsin kívül egyetlen férfi volt, karját nyújtotta Júliának, mintha éppen a bánatból akarná elvezetni, el, valamely temetési menetből, ahol mindenki szívfacsaró módon szenved.
A fiatalember lengő léptekkel ment, lengő léptekkel Júlia, mert valamely ismeretlen szerelmi vágy ébredt fel benne a haldokló közelségében. Valamely sohasem érzett forrongás ment végbe a sarkától a kontyáig, mintha eszét kezdené veszteni. Belülről szidalmazta magát váratlan megszerelmesedéséért, de mikor legjobban prédikálna magának, valahonnan áthallatszik – tán a túlvilágról – Szamári bácsi szava:
– Ilyen az élet!
Az egyik élet elmúlik, a másik jön, anélkül hogy ezt tulajdonképpen érdemes volna megjegyezni, ugyanezért mindenki rosszul teszi, ha az életével takarékoskodik. Minden percet ki kell használni, nem lehet eltenni holnapra semmit, mert ki tudja, lesz időnk annak elfogyasztásához?
Szerelemre gerjesztőbb szavak még nem hangzottak el Júlia hallatára, mint a haldoklónak azok a szavai: „– Ilyen az élet!” Ebben bennfoglaltatott az utasítás, hogy szerelmesnek kell lenni, és a szerelemnek gondolkozás nélkül áldozni. Bűnre csábító szavak voltak ezek egy bakkecskeszakállú vénember részéről, aki mégiscsak látott egyet-mást az életben. Úgyis eljön a haldoklás ideje, addig tehát szeressünk. Ez a haldokló igazi végrendelete, amelyet Júlia megértett, ha a többiek nem is követték példáját.
A fiatalemberrel egy kis folyosóra ment, mintha lábai nem is érintették volna a földet, és itt meghallgatta a fiatalember kérését. Éppen olyan fehér vászonpamlag volt a folyosón, ahol a rokonok a fehér haldoklásokat szokták máskor várni.
És itt a kis folyosón találta meg a bánatot is nyomban Júlia a szerelmi perc után. Olyan bánat szakadt egyszerre a szívére, amelyhez hasonlót még nem is érzett. Nem lehetett tudni, hogy mi volt az édesebb, a szerelem vagy a nyomában következő bánat?… Talán mind a kettő együtt volt kellemes. Méz és ecet, csók és verés, lelki kín és testi kéj: együtt. Ki tudná?
Annyi bizonyos, hogy Júliának megeredtek várva várt könnyei. Most már tudta kellően méltányolni, hogy mit jelentenek Szamári bácsi szavai:
– Ilyen az élet! – És többé nem szégyellte Borgia Lukréciához hasonló meztelenségét.
– Álmában? – kérdezte Rezeda úr, amikor ezeket a dolgokat Fruzsinától meghallgatta.
– Természetesen… De még ma is sír, hogyha ez az álma eszébe jut, mint sírt akkor, midőn felébredt, mert véleménye szerint: még álmodni se volna szabad ilyesmit egy rendes asszonynak. Furcsa kis álomszuszék ez a szentkép arcú Júlia – gondolta magában Rezeda. – Ha amerikai módon átkozódnám, azt mondhatnám, hogy nyomban akasszanak fel, ha nincs valamely igazság is ebben a történetben. Legalábbis Szamári bácsi.
De Fruzsina, mintha gondolatát találta volna ki Rezedának, közbeszólt:
– Szamári bácsi ma is él, és Gotteser és Társa név alatt irodája van a cityben*.
– Akkor csak az óbudai kártyavetőnő adhat tanácsot – felelt Rezeda.
(Általában e korszakban szokás volt, hogy bizonyos kérdések megoldását Óbudára vitték, mint a korabeli hölgyek tanúskodhatnak ebben az ügyben. Igen felvilágosodott, a különböző babonáktól csak kicsit félő és vidám kedélyű úrihölgyek keltek útra a hidakon át (jó volt a Lánchídon menni), hogy egy kártyavetőnőt meghallgassanak, aki a Vörösvári út egy mellékutcájában lakott. Egyik asszonyság a másiknak szolgált az illető címmel, mindenféle álmok, boldogtalan érzések és lelki betegségek ellen jó volt a kártyavetőnő. Eljártak ugyan a háború előtti hölgyek a különböző nevezetesebb templomokba is gyónni, de a kártyavetőnőhöz is elmentek, ha valami nem volt egészen rendben az állapotukban. A lelkeknek a feszültségét ugyan enyhítette a gyónás, amennyire az ilyen enyhülés egy álvallásos korszakban lehetséges, amelyből aztán a világháború fakadt: de a babonákat, a mindenkiben rejtőző babonákat mégiscsak az óbudai asszonysághoz vitték. Pláne, szerelmi ügyekben mindig merev állásponton tartózkodtak a gyóntatóatyák, míg az óbudai asszony könnyebben adott útbaigazítást a legtitkosabb szerelmi ügyekben is. Csak emlékezzenek kissé a ma már tiszteletre méltó életkort élt hölgyeink, hányszor szaladtak át a hídon a kártyavetőnőhöz, amikor nem tudtak más megoldást találnia.)
Fruzsina útközben a lába elé nézett, mintha valami felett nagyon gondolkoznék.
– Ez a Júlia egy szent asszony. Ennek az asszonynak még sohase volt egyetlen rossz gondolata sem. Szívemből szeretem, azért szeretnék rajta segíteni. Vállalkozna maga, Rezeda, hogy elkísérje Júliát a kártyavetőnőhöz, de úgy, hogy azt senki meg ne tudja? Ezzel az asszonnyal nagyon kényesen kell bánni. Nem bír magával, mióta azt hiszi, hogy álmában vétkezett, megejtette egy fiatalember, akit véletlenül ismer. Már öngyilkosságra is gondolt…
– Én mindenre vállalkozom, hogy egy jóravaló lelket megmentsek az elpusztulástól – felelt Rezeda, amint nem is felelhetett másképpen.
– Ha engem szeret, segítségére lesz Júliának – ismételte a jóságos Fruzsina, aki a Júliával megújított barátság kedvéért elment a meghatottság végéig: átengedi Rezeda úr szolgálatát másnak. Igaz, hogy jó barátnőjének. Aztán Rezedának se válhatik hátrányára, ha apró szolgálatokat tesz a társaságbeli hölgyeknek, legalább megkedvelik és szívesen látják Fruzsinával együtt.
Vajon így gondolkozott Fruzsina, amikor egy-két nap múlva elintézte, hogy Júlia végképp leszállott az antik aranyrámák közül, és egy délután leszállott egy villamosról a Flórián téren, ahol Rezeda várta.
Várta, mint egy kisvárosi gavallér, akit gyomorgörcs, nyakmerevülés, tyúkszemfájás, köhögési inger lep meg az izgalomtól, amíg a hölgyre várakozik a tarkabarka, vidékies boltokkal cifrázott, idegen képű, alig fővárosi arculatú emberek jövésével-menésével mozgalmas Flórián téren. Mint egy vidéki randevú, távol a fővárostól, az esetleges meglepetésektől, csak egy kisváros képeivel körülvett randevú: úgy tűnik fel az eset Rezeda előtt. Mintha magyarázatát sem tudná, hogyan került erre a helyre; igaza van a mondásnak, amely az ember életét a véletlenek játékához hasonlítja. „Óbudán, a Flórián téren!” – dörmögte magában Rezeda, megcsípte a tenyerét, ő volt személyesen, és egy hölgyre várt.
A reneszánsz korból visszatért dáma találta meg hamarabb a helyzetet, mint az álmélt* úriember.
– A Szőlőskert utca 7. szám alá kell mennünk – szólt sokkal bátrabban, mint az Venezia Bartoló egy híres festményétől (a Borgia Lukrécia arcképétől) várható lett volna. Igaz, hogy Júliának nem is volt oka zavarban lehetni, mert bizonyára semmi gyanúsat nem forgatott a fejében, mikor Óbudára elindult. Szent asszony volt. Csak betegségévé válott kínzó álmától akart megszabadulni, mint némely asszonyok az epegörcsöktől vagy a főfájásoktól.
És későbben is hiába csavarogtak körülötte azok az óbudai kövezetlen utcák, amelyek csókra, ölelésre csábítják az itt megforduló kiránduló párokat, mert a gyalogjáró igen keskenyre van szabva, két ember csak szorosan egymáshoz simulva mehet tovább. Hiába bújtak ki a kapuk alól azok az ijesztő, sántikáló öregasszonyok, akik minden lépésükkel Pirit és Pócsot mondanak, és a fiatal évek felhasználására intenek búsító vénségükkel. Hiába ment, mendegélt Rezeda, hol jobbról, hol balról, hol mögötte, hol előtte a kék ruhás szent asszonynak, az csak lépkedett, mint egy zarándok, akinek valami jóvátennivalója van. Ha egy búcsúzászlót visznek előtte, akkor se lehetett volna áhítatosabb, alázatosabb, bánkódóbb. „Komolyan vette az óbudai vizitet”, – gondolta Rezeda.
És valóban mindenféle varázslat lepattant a szent asszonyról, a kis utcákon kívül a magános terecske varázsa is, ahol csak egy kecske mekegett magában, őrizői messzire elmentek, a kecske előtt tehát lehetett volna néhány melegebb szót is váltani. Nem volt hatással rá a kapubejárat fölé fából kifaragott vízimalom se, amelyben a vízimolnár örökké kedvesét várja (Rezeda megfigyelése szerint.) Nem indították a szőlőfürtös kiskocsmák, ahová a kiránduláshoz méltó uzsonnára, piros terítékes udvarba, gesztenyefák alá invitálta Rezeda az égből ideröppent asszonyt, aki úri tartózkodásával „kiparírozta” a legcsábítóbb ajánlatokat is.
– Van itt egy régi híres temető! – próbálkozott Rezeda úr, amely ténymegállapítás régebben néhány romantikus pesti dámánál sikerrel járt.
De Júlia, a szent asszony, a Flórián tértől kezdve egyenletesen törekedett célja, a kártyavetőnő házikója felé. Bár néhány szál virág volt kék kabátja hajtókájára tűzve, erélyesnek bizonyult.
A félig földbe süppedt, az aranjuezi szép napokat, ifjúságot, kacajt, szerelmet régen elfelejtett házikó zöld kapuja elnyelte Júlia kedves, alázatos alakját.
– Majd én magam beszélek az asszonnyal, nehogy valami félreértés legyen a dologból – mond, és Rezeda e szavakkal emlékezetében sétálgatott a mesebeli házikó előtt.
A házikón nem jelezte semmi, hogy itt csodák történnek. Egy macska se mutatkozott, Júlia mégis egy félórát töltött a házban. Lehajtott fővel lépett át a küszöbön.
– Nos, mit mondott Jáger Mari? – kérdezte tréfásan Rezeda, a korszak egyik méregkeverő asszonyára célozva.
– Azt mondta, hogy gyermekem lesz – felelt a szent asszony. – És Kázmér lesz a neve.
– Kázmér? – kérdezte teljes biztonság okából. – „Kazimir” – felelt ő.
Rezeda Kázmérnak valóban nem volt más tennivalója, mint a bealkonyodott utcán Júlia karját karja alá venni, amit az nem is ellenzett. Éppen úgy viselkedett, mint Szamári bácsi körül való álmában, tehetetlenség, szótlanság, megadás lepte meg, mint valami varázslat. Mint egy báránykát, vezette Rezeda a „Választó Herceg”-be, ahol aztán kiderült, hogy huszonkét esztendős, három esztendeje van férjnél, de ő másként képzelte a házaséletet. Kis babakocsit tologatva alkonyattal a szobában, vagy az ágyból lábával ringatni egy bölcsőt. Akárhogy: csak így nem. Nem szégyellte ruhátlanságát, mint Borgia Lukrécia se, aki meztelen mellel festtette le magát a Venezia nevű vándorfestővel, aki bizonyára nem élt tisztességesebb életet, mint az 1500-ik év körüli festők. Akik rablással is foglalkoztak.
A „szent asszony meghódítása” fordulópontot jelentett Rezeda életében, mintha valóban birtokában lett volna Júlia ama másvilágias tulajdonságoknak, amelyeket külseje elárult.
Még ajkán az illatszeres csóknak íze (amely ízhez a szerelemben gyakorlatlan Júlia bizonyára különböző szájvizek használata révén jutott), még kezében érezte a Júlia fehérneműjének a tapintását, amely fehérnemű korántsem készült oly gondossággal, hogy azt még valaha szerelmi találkozón is használja tulajdonosnője (mint a többi korabeli asszonykák többnyire külön fehérneművel rendelkeztek a kedvesükkel töltött időre), még emlékben a könnyűszerrel elért, szinte ölébe pottyant kalandnak minden részlete: Rezeda máris úgy érezte magát, mint akit valamely közelgő bánat, betegség fenyeget. Nagy lelki és testi gyöngeség vett rajta erőt, amely érzés elől nincs menekvés se a magányban, se a társaságban. Mintha valamit elveszített volna – ami hiányzott –, de egyelőre maga sem tudta, hogy mit veszített el.
De néhány nap múlva ráeszmélt, hogy az életkedvét veszítette el.
Mintha egy billentyűt a szívéből (a flótájáról*, amellyel eddig sípolt a világnak), mintha egy hangot az élet himnuszából (vagy verklijéből*, amelyet nyakába akasztva könnyűkezű nők ajándékait gyűjtögette, házról házra járván), mintha az ördögtől eredett, de a boldog könnyelműséget jelentő szócskát (vagy egy hatékony kakaskukorékolást vagy kandúrdorombolást) veszített volna el, amikor a „szent asszonyt” is megérintette tisztátalan szájával, holott az ereklye volt, elefántcsontból, alabástromból, aranyból, amelyhez nem lett volna szabad nyúlnia. Egy kis templom volt, ahová a Rezedához hasonló embereknek nem lett volna szabad bemennie, mint ahogy az ördögöknek sincs jussuk bizonyos házakba belépni. Egy titokba avatkozott, amely titokhoz nem volt semmi köze… Megbántott egy szentet, megfertőzött egy kegyhelyet, megcsúfolt egy jóságot és ártatlanságot…
És ezért bűnhődött Rezeda, amikor a szent asszonnyal való találkozást követő napokon nem találta helyét, mint akit a lelkiismeret furdal. Sohase érzett bágyadtság, életunalom és kedvtelenség ültette órákig a szobája sarkába, amikor gondolattalanul, üres lélekkel, szinte kiégett szívvel, letörten, fásultan, púposan valamely névtelen gondtól és megroggyanva egy sohase hallott lelkiismereti hangtól bámészkodott maga elé.
– Kár volt – ismételgette magában, de nem tudta volna megmondani, hogy miért volt kár a megtörténtekért.
– Jó kis katzenjammerre* tett szert, öcsém – mond Gály Lajos, az éles szemű öreg kártyás a negyedik emeleti folyosón, ahol kihallgatásait rendezte, mintha a végrendelkezés után többé nem lett volna egyéb dolga, mint „kihallgatásokat” tartani.
– Az életművészek is letörnek néha, Paganini* se tudott mindig játszani, és a technika csodájának, a monte-carlói („a monti”) banknak is vannak néha rossz napjai. Legjobb ilyenkor darab időre abbahagyni a játékot, legfeljebb sakkozni egy pénztelen orosz emigránssal. Fogadja meg tanácsomat, nincs üdvösebb, mint a sakkjáték az élet bajai ellen. Néha még az úgynevezett nyereségnél is többet ér egy játszma a sakkfigurákkal.
Rezeda bágyadozva hallgatta a vén kártyás tanácsait. Megint csak a magányt kereste, mint aki rossz fát tett a tűzre.
– Ha nem Júliáról volna szó, azt kellene hinnem, hogy ez az asszony ellopott tőlem valamit – mondogatta magában.
Mintha valami távoli útra indulna, vette nagy nehezen a kalapját és botesernyőjét (Fruzsina ajándékát), hogy a beteges úriembert felkeresse, akitől minden bizonnyal szomorú hangulatához szomorú dolgokat hallhat.
Mily nagy volt a meglepetése, amikor a Névtelen Jegyző szobránál egy igen vérmes arcú, gyászfeketére festett, csendőrbajszos, igen rövidre nyírt hajú úriembert pillantott meg a régi roskatagság helyett. „Úgy látszik, mindenki egészséges lett a városban, mióta én beteg vagyok”, – gondolta magában önzően Rezeda úr.
Csak közelebbi vizsgálat után lehetett megállapítani, hogy a beteges úriember kifestettségében inkább hasonlít egy holt emberhez, aki még a koporsóban is szép akar lenni, mint egy eleven beteghez. Nem „halott pápa” volt többé, hanem vén magyar svihák*, aki hollószínűre festett bajszával valamely huncutságot akarna elkövetni, mielőtt meghalna. Talán éppen egy gazdag házasságot forgat a fejében… Ugyanezért vasaltatta ki szürke gavallérruháját, amely elegánsabbnak látszott most az elhanyagolt Rezedáénál. Borostyán szivarszipkából trabukó szivart szívott, és olyan zavaros volt a szeme, mintha kissé ivott volna.
(A máskor vöröslő bajszú ápoló egy törpe, kopasz öregember lett mellette.)
– Még egy-két nap, és búcsút mondok a „Pesti Erdő”-höz címzett kéjlaknak, Varga doktor úr foghat magának új klienseket, akikre ráerőszakolhatja az őrültek kényszerzubbonyát! – kiáltotta már messziről a beteges úriember. – Kiadó a szobám, az ágyam, az ápolóm. Tessék csak nyugodtan jelentkezni, mindenkire ráfér egy kis pihenés a „Pesti Erdő”-ben.
(Rezeda úrnak eszébe jutott egy régi gondolata, amely most újra előtérbe tolakodott, amely gondolat azt mondotta, hogy egykor majd ő üldögél a szívbajos és tán gerincsorvadásos öreg életbolond helyén. És mikor körülnézett: megdöbbenésére azt vette észre, hogy a „beteges úriember” helyén ül, ahol az régebben üldögélni szokott. Az úriember ugyanis koromfekete bajszával kitelepedett a másik padra, közelebb a sétaúthoz.)
– Már voltam bátor említem, hogy az elmúlt időkben úgy éreztem magam, mint aki mindenért, ami hibát követett el az életben: megszenvedett a földi purgatóriumban, azaz a „Pesti Erdő” szanatóriumban. Hatalmas büntetés volt, egy ázsiai isten, mondjuk, Buddha se találhat ki különbet a hívei részére. Majdnem annyit kellett vándorolnom, mint a tibeti kolostorfőnöknek, akiről Rudyard Kipling* regényében olvastam. Voltak mindenféle nőies természetű dolgok az életemben, amelyek nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a betegségemet megszereztem. Most már bevallhatom, hogy legtöbbször azért akartam a fejemet a falon szétzúzni, mert mindenféle emlékek jutottak eszembe. Én magamon tapasztaltam, hogy a költőknek bizonyos tekintetben igazuk van, amikor műveikben azt bizonygatják, hogy vannak bizonyos, meghatározhatatlan, életünkben talán nem is a legnagyobb szerepet játszó nőknek, egy rövid ismeretségnek, egy elröppent élménynek, egy női varázslatnak olyan következményei, amelyek esztendők múltával bukkannak fel, mint a szirtek a tengerben. Én magamon tapasztaltam, hogy vannak igézetek, amelyeknek évek lefolyása után jön meg a foganatjuk, mégpedig rendszerint borzasztó kínok alakjában. Vannak nőies percek, amelyek oly mély nyomot vágnak a lelkünk márványában, mint az ördög lábnyoma bizonyos hegytetőkön. Vannak nőies természetű sebesülések, amelyek tíz év múltával kezdenek fájni igazán, mint a puskagolyó, amelyet a fejében hord valaki, és amely egyszer csuszamlásában eléri az agyvelőt. Én magamon tapasztaltam, hogy vannak titkok, amelyek belefúródnak az idegrendszerbe, és évek múltával kergetnék öngyilkosságba az embert… Pedig a legnagyobb rabszolgaság egy emlék miatt meghalni! – kiáltott fel a vérmes arcú és zavaros szemű úriember, amely kiáltása kissé hasonlított a régi „gondolatszünetekre” előadásában.
– Ha megharagszom, még meg is házasodom, annyira megtisztultam a Jordán vizében. Azaz a szenvedésekben. Utóvégre nem élhetek mindvégig együtt Köpeczki úrral!
A rókafejű ápoló olyan csüggedten bámult maga elé, mint aki javában megunta már az életét a beteges úriember mellett. Úgy látszik, az a ritka eset történt, hogy a beteg „ette meg” az ápolót, nem pedig megfordítva.
– Ha megharagszom, haza se megyek éjszakára; van nekem hová menni Pesten! Most már mindenütt szívesen látnának, mert tudják az emberek, hogy minden adósságomat megfizettem, amelyért az életnek tartoztam. Köpeczki egy aranyszárú pipát kap a torkába, amelyet magam verek bele.
Ki tudja, meddig kérkedett volna a „beteges úriember”, ha az úton fel nem tűnik Fruzsina fekete ruhás alakja, nagyon elfehéredett arca és bánatot jelentő, két elszomorodott szeme.
A „beteges úriember” Fruzsina láttára a régi „szegény beteg” lett, mintha szégyellte volna megfestett bajszát a hölgy előtt, akinek annyi jóságában volt része (tudniillik „kibeszélhette” nyavalyáit előtte).
– Nem… kérem… nem teszek semmi bolondot, ha már eddig kibírtam. Megmaradok tovább is csendes, az élettől elvonult emberként, mert vajon mi értelme volna annak, hogy oda visszatérnék, ahonnét elmenekültem? Mit találnék, mivel tölteném az időmet, mi tudna még engem érdekelni, amikor semmi sem érdekel már?…
A magasságba nézett, a földre nézett, csak Fruzsina kisírt tekintetét kerülte. Megszeppent, mikor egy valóságos asszony került elébe.
De ugyanilyen szepegő hangulatban követte Rezeda is Fruzsinát a városligeti úton. Olyan rettenetes fáradtnak érezte magát a „beteges úriemberrel” való beszélgetés után, mintha ő lett volna ápolója…
Fruzsina megigazította a fátyolt arcán. Ez elfödte ugyan könnyező szemét, de nem csillapította zokogását.
– Hát meghalt, szegény… Két-három napig szenvedett szótlanul, mint egy vértanú. Senkinek se panaszkodott, az orvosok sem tudták baját. Csak elmúlott erről a világról, ma reggel a fasori szanatóriumban, amint Szamári bácsiról megálmodta.
– Júlia? – kérdezte Rezeda, mintha nem is csodálkozott volna különös lelkiállapotában a megrendítő híren.
– Ahogyan megálmodta… Ott voltunk valamennyien, rokonok és barátnők a betegszoba előtt, de ő egyetlenegyszer se nyitotta fel a szemét. „– Hagyjatok…”, mondta csendesen, és szégyenkezve elfordult a fal felé. „– Hagyjál meghalni!”, mondta az urának is.
– Kinek? – kérdezte Rezeda, mintha valami mélységes mélységben volna, ahonnan nem érti a földi eseményeket.
– Bartának mondta.
– Bartának hívták az urát, a szegény embert? – kérdezte Rezeda, és a mélység fenekére ért, ahonnan nincs többé visszatérés.
Fruzsina a könnyein át, elfojtott zokogásai közben néha Rezedára pillantott. De Rezeda váltig csak azt hangsúlyozta, hogy eddig nem is tudta, hogy Júliát voltaképpen Bartánénak hívták.
– Régi papírkereskedő cég a fővárosban – mond Fruzsina könnyei közepette.
Aztán még valamit kérdezett Rezeda úr, aminek értelmét csak nehezen értette meg a feldúlt lelkű Fruzsina.
– Igen, azt mondta, hogy „– Hagyjatok…”, mikor a fal felé fordult.
– Nem azt kérdeztem. Az nem jut eszembe, hogy Szamári bácsi mit mondott álmában. Mikor Szamári bácsi álmodott, vagy Bartáné álmodott, vagy én álmodtam… Akkor.
– Szamári bácsi azt mondta, hogy: „– Ilyen az élet!” – felelt Fruzsina kissé hűvösen, és a legközelebbi útfordulónál elvált Rezedától, míg az sóbálvánnyá meredve nézett utána.
Ilyen az élet, mondta Szamári bácsi – ismételgette magában, és csak nagy nehezen és vigyázatossággal tudta hazavinni magát, mint egy zsebkendőbe kötött madarat, amely az imént szökött meg kalitkájából. Az erkélyajtót, ahonnan az utcára lehetett volna kilépni a negyedik emeletről, nyomban bezárta kulccsal, és a kulcsot a folyosóra dobta.
A folyosón éppen az ismerős piros sapka állott a Johanna ebédküldeményével haptákban, mint egy katonaviselt emberhez illik.
– Mondd meg az asszonyodnak, hogy estére jöjjön értem, vissza akarok költözni: mert beteg vagyok.
A bérszolga szalutált. Mindig olyan „népek” körül végezte tennivalóit, akik szeretik a katonás, férfias magatartást.
Ezen a délután, amelyet ágyban töltött Rezeda, még egy küldemény érkezett a „Meteor”-ba. Szeplős arcú virágárus leányka hozta a száz égő piros rózsát.
„Hiszen tudod, hogy szeretlek”… – írta egy ismerős kéz a rózsák mellé.
Máskor tán a földre borult volna örömében Rezeda. Most a fal felé fordult.
– Hagyjatok… – idézett egy hangot, a szent asszony hangját.
– No, mit tanult odakint az életben, ahová elszaladt tőlem? – kérdezte egy csillagsugáros nyári éjszakán Jánoska (Johanna) Rezeda urat a városligeti tó partján, ahol hosszabb séta után letelepedtek egy padra, hogy napokig tartó hallgatás után beszélgessenek is egymással. – Érdemes volt gyerekkocsit tologatni?
Júliusi éj volt, a tó aludni küldte már az összes facér* mesterlegényeket és egyéb pesti gavallérjait, akik hölgyeik társaságában mulatozni szoktak tükrén, amikor a nagyhíd és a kishidak alatt oly érzelmekkel eveznek, mint akár a velencei nászutasok. A városligeti tónak voltak rajongói, álmodozói, sőt hősei, mint akár a Balatonnak vagy egyéb tavaknak. Lám, Johanna is, aki annyi mindent látott a világon, álmodozva sétálni az ifjúkori városligeti tó partjára tért vissza. És ha itt megtelepedhetett: nem adta volna helyét egy orfeumi* páholyért, pedig az orfeumi páholyban ülni se volt utolsó mulatság.
De csillaghullást vagy holdvilágot mégiscsak a városligeti tó partjáról szeretett nézni. Külön elméletei voltak mindkettőről; a csillaghullást a rossz emberek, érdemtelen nők pusztulásának képzelte; mindig egy ellenségével lett kevesebbje, amikor a csillag az égről lefutott. A holdvilágba pedig szerelmes volt, mint minden szentimentális nő, aki csak a holdfénynél szeretne élni…
– Megkergették, mint egy városba tévedt falusi kutyát, amely ott hagyta a szekerét! – mond Jánoska, miután nem kapott mindjárt választ Rezedától, aki különben se nagyon szeretett se a sikereiről, se a kudarcairól beszélgetni Jánoskának. Ezzel bizonyos mértékben imponált* a sok férfihencegést és legalábbis ugyanannyi férfikönnyet látott asszonynak. Se a „hősszájú”, se a „mosogatóronggyá válott” férfiakra nem adott sokat. Mert az öreg Weisznak, a szerencsi magyar szűcsnek volt a leánya, akit a legnagyobb embernek tartott a világon. Pedig bizonyosan volt nála nagyobb ember is. De Rezedának nem volt kedve vitatkozni emberi nagyságon és kicsinységen. Nagyon egyedül érezte magát sok új ismerőse között, mintha egy idegen szigetre került volna, amelynek sem nyelvét, sem szokásait nem értette…
– Ha én tudtam volna, hogy mit kell csinálni odakünn a világban, bizonyosan nem kergettek volna – felelt darab idő múlva Rezeda a tóparton, a csillagok sugarai alatt, mintha valami nagyon messzi világrészből tért volna vissza, és még mindig nem tért magához az ottani látnivalóktól. (Egy hétig feküdt kalandjai után az ágyban, és úgy viselkedett, mint egy beteg, hogy Johanna jóindulatát megnyerje.)
Johanna tán oda sem hallgatott Rezeda szavaira. Folyton csak a tavat nézte, mintha ott kereste volna a gondolatokat, amelyeket ki kell mondani.
– Pedig magának mégiscsak vissza kell menni a világba, bármennyire nem is érti annak dolgait – kezdte Johanna, mintha sokkal nehezebben ejtené ki a szavakat ezen az éjszakán, mint máskor.
Rezeda ijedt mozdulatot tett.
– Mindenki ellenem szövetkezett. Maga is? Hát nem érti, hogy nem tudom annak a titkát, hogyan kell viselkedni? Mit kell mondani? Hogyan kell boldogulni? Ráeszméltem, hogy annyit se értek az élethez, mint egy gyerek. Értsen meg, Jánoska, én nem születtem se nagy utazásokra, se harcokra, még csak nagyobb erőfeszítésekre sem. Egy kórházban vagy egy kertben kellene ülnöm, mint ismerősömnek, a „beteges úriembernek”, és csak tervezni, mindig csak tervezni. Mert amint cselekedetekre kerül a sor: elhibázom a dolgot. Mellé ütök a szegnek.
Johannának volt olyan hajlandósága, hogy az ilyenféle hasonlatokat nyomban megértse.
– Mire újra visszamegy a világba, nem üt mellé a szegnek. Eltalálja a dolgokat, mert maga ügyes, kedves, értelmes ember, akinek boldogulni sokkal könnyebb lesz, mint a legtöbb embernek. Maga életrevalónak született, és még áldani fog, hogy ezt megmondtam magának.
Johanna mind komolyabbam beszélt, karjait összefonva mellén, mintha távol akarna tartani szívétől mindenféle elérzékenyedést.
– Sokat gondolkoztam én maga felett magános éjszakáimon, Rezeda, mert bár elhagyott, egy napig sem tudtam haragudni. Mindig tudtam, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik, mert nem azok közül a férfiak közül való, akik életük végéig megelégednek egy kis szobával, egy jószívű, de műveletlen asszonnyal, egy ebéddel, egy heveréssel az ágyban. Ha ilyen férfi lett volna, tán nem is szerettem volna sohasem. Nem a nők barátjának, vagy magyarán mondva, nem stricinek született. Ez az, amit sohase felejtettem el, amit magának se szabad soha elfelejteni…
– Igaz, mindig dolgozni szerettem volna, mint valami elmeháborodott, már kora ifjúságomban örültem a garasnak, amit magam kerestem meg. De alapjában véve ez a legnagyobb ostobaság. Mert az élet nem munkára való – felelt Rezeda úr, mintha egy pillanatra magához tért volna, és ugyanazon a régi hangon akart beszélni Johannával, amely hangon hajdanában előadásokat tartott neki az éjjeli sétáknál.
– Azt maga csak valami éjjeli kávéházban vagy lump cimboráktól hallotta, hogy az élet nem munkára való – felelt Johanna. – Az én apám hetven esztendős, de még mindig ködmönt varr, mert a gyerekeitől nem fogad el semmit.
(Rezeda hallgatott. Az öreg szűcs mesterrel nem mert szembeszállni.) Johanna a tavat nézte megint, és talán apjára, talán egyébre való emlékezéssel foglalkozott, mert sokkal lágyabb hangon szólalt meg, mint eddig:
– Én nem vagyok az a nő, aki ne tudná a magáét. Én tudom, hogy nem köthetem magam önhöz, kedves Kázmér. Vannak bizonyos dolgok, amelyeket nem lehet jóvátenni, se elfelejteni. Én elpuskáztam az életemet, magának nem szabad ugyanebbe a hibába esni. Vissza kell térni az életbe, és másképpen megfogni a boldogulást, mint eddig… Az úgynevezett nőket éppen megelégelhette.
Rezeda csak vállat vont, mintha valami nagyon közömbös dologról hallana.
– Én nem hinném…
– Én hiszem, hogy még nagyon sokan akadnak útjába, mintha véletlenül történne, mert a férfiak ennek ki vannak szolgáltatva – folytatta Johanna. – De nem féltem magát, mert énhozzám amúgy is mindig visszatéreget, mert az már így szokott lenni. A legkülönfélébb nők mellett se felejtse el, hogy a nőknek maga tesz szívességet, amikor foglalkozik velük, nem pedig a nők ereszkednek le magához. Minden szerelemben a férfi az áldozat, mert rászakad minden bánata, baja a szerelemnek, még ha egy királynő hagyná el trónusát érte. A férfi akkor is nagyobb áldozatot hoz.
Miután Rezeda még mindig lehajtott fejjel hallgatott, Johanna hirtelen a vállára tette a kezét:
– Ezek a kis kalandok, amelyekbe belebetegedett, kedves barátom, pedig nem számítanak semmit. Holnap nézzen körül a városban. Mintha senki se ismerné. Egy bizonyos asszonyság Olaszországba utazott, akitől félnivalód lehetett volna.
Johanna felemelkedett a városligeti tó partján. Megint csak a tavat nézte…
– Isten veled! Sohase lesz többé olyan kedvesem, akivel itt csónakázhatnék.
Lassan indultak a város felé, mintha éreznék, hogy sokáig nem találkoznak ilyen barátságos hangulatban. Egymás mellett mentek, a jól megtermett asszonyság, a hajlott fejű férfi, de útjaik mintha máris szétváltak volna. Rezeda próbálta megfogni Johanna karját, mint régente a „Lovasok részére” fenntartott árnyékos úton, az Andrássy úton. De pár lépés után úgy érezte, hogy ez nem egészen illik a helyzethez. „– Vissza kell térni a világba.” Jánoska mondta, aki idáig mindig dugdosta a világ elől… Még nem értek a Köröndhöz, amikor meghallották azt a tompa zúgást, földrengés morajlását, amely ezen az estén Budapestet talpra állította:
– Éljen a háború!
Bőgött az eggyéolvadt százezer hang a városból. Július végén járt az idő.
– No, látod, úgyis visszamennél az életbe! – szólt Johanna megszorítva Rezeda karját.
– Háború! – ismételgette Rezeda.
– Háborúba kell menned, kisfiam! – kiáltotta Johanna. És úgy szájon csókolta örömében Rezedát, mint egy markotányosnő.