Aranykéz utcai szép napok

Ők voltak az írók – a régiek –, manapság semmit nem tudunk.

Írom ezt negyvenedik évem felé, midőn több mint húsz esztendeje apró betűkből tengetem-lengetem életemet. Éltem. Szenvedtem. Sírtam. Sokat aludtam. Néha boldognak kellett volna lennem egy-egy őszies délutánon. (Magamban az óramutatót figyeltem. Miért örüljek? Úgyis estve lesz nemsokára.)

Ezt a könyvemet sem szeretem jobban, mint a többieket. Gyakran azt hiszem, hogy már senkit és semmit nem szeretek. Olykor álmomban mindenféle figurákat látok. Egyik után sem nyújtom ki a karom. Néha tizenöt év előtt megholt apám ellátogat hozzám az éj csendjében. Ilyenkor kisírt szemmel ébredek fel.

És miután senkit és semmit nem szeretek már, bizonyos nyugodt fölénnyel nézek vissza elmúlt esztendőkre, ősz hajakra, kínszenvedésekre, írásokra.

Mennyit szerettem volna írni, ami igaz!

Semmit nem írtam, csak színhazugságokat.

Fanyar elégedetlenséggel nézek könyvtárnyi könyveimre, mint az árvaházi igazgató növendékeire. Sokan vannak. Egyiket-másikat vasárnapiasan megmosdatták, a cipője sem lyukas, és talán elbolondít valahol egy ártatlan szívet magános délután.

Az igazi, az egyetlen, a legkedvesebb könyvem azonban nem jelent meg nyomtató műhelyben. Amit magamban gondoltam, amit egyedülvalóságomban láttam, amit gőgös elvonultságomban kinevettem vagy sajnáltam. Az emberek hiányoznak a könyveimből, akiket mindenkinél jobban ismerek, ugyanezért leírni nem merem őket. Nőket, férfiakat, gyermekeket: én tudom. Miről álmodnak, miről gondolkoznak? Mit cselekednek saját akaratukból, és mit a végzet szándékából, mint a kocsi, amely lejtős úton elindul, és beleszalad a cukrászda kirakatablakába.

Ezért gondolom, hogy ők, a régiek voltak az igazi írók, akik az én koromban már régen falura vonultak, korán keltek, alkonyattal nagy sétát tettek a kutyájuk kíséretében, este a tűz előtt elborongtak. Ők, a régi írók írtak igazságokat, szépségeket, jóságokat, meséket. Félrefordították a fejüket az élet kellemetlenségeitől. Hallatlanul énekel Manon Lescaut^* és a három testőr^* andalítóan hazudik. Jázminvirágos Kisfaludy^* és sírógörcsös Maupassant^*; a nő lovagja, Turgenyev^* és a féleszű lord, aki románcokat énekel^*! Ők tudtak írni – mert hisz e korban a nyomtató műhelyek lassabban dolgoztak –, írták életüket, érzelmüket, örömüket, szenvedésüket.

Ha én leírnám, hogy mit éltem és éreztem és körülöttem éreztek: talán egy toronyba zárnának.

Ezért nem ér semmit az egész irodalmam. Szerencsére, úgyis csak a betegek és lábtöröttek olvassák az írók munkáját.

 

1916-ban. Az év elején.

Krúdy Gyula

 

…A kalamárisban kiszáradt a tinta, és a görbe lábú íróasztal, amelyen a nagyapám idejéből való kalendárium mutatta a nap és hold járását s a vásárokat, megtelt porral. A hímzett írómappa – egy drága nő ajándéka, és a bronzbagoly, a lúdtollak és a diósgyőri árkusok^*, egy verseskönyv, felütve egy helyen, s ott szomorú vers hajlékony sorai és a mindenféle álmok, amelyek felrebbenni látszanak, amint a poros könyveket, iratcsomagokat megmozdítom helyükön, álmatlan éjjelek gondolatai, hosszú őszi délutánok látományai, egy szomorú nap emléke, apró tollvonásokkal az írómappa szélén megörökítve, csákók, szálló madarak, furcsa E betűk és szabályos kis négyszögek, amelyek akkoriban keltek életre e tollhegy nyomán, midőn végrendeletet fogalmaztam, a vas gyertyatartón végigcsurgott az ezüst pecsétviasz, és egy szív örökre bezárult.

Egy esztendő múlott el azóta, hogy az íróasztalomnál ültem és elbeszélést írtam az Életképeknek. Macsodán! Ez volt a hősöm neve, sűrű szemöldöke összenőtt homlokán. Míg a hölgyet Estellának hívták. Vachott Sándor^* azt mondta a kávéházban, hogy nem a legsikerültebb műveim közül való – pedig rólad zengett a büszke lant, ó boldog szerelem. A Csigában, az egykori Vörösmarty-asztalnál, korunk írói álarcot viselő orgyilkosai gonosz megjegyzésekkel kísérték a novella megjelenését. P. K. siller-borába^*, szokás szerint, nagyokat harapott, de hatalmas sárga fogsorait dühös kuvasz módjára csattogtatta az én lábikráim felé. „Egy költő nem zenghet mindig a boldogságról – vélekedett –, csupán a kéményseprők boldog emberek Pest-Budán. Lám, Petőfi is amint megnősült, vesztett költészetében.” Mórfoki, az egykori súgó azt merészelte mondani, hogy Macsodán egy közönséges hülye, mert nem ugrott be a nyitva levő erkélyen. A boldogtalan Kuthy Lajos a másik asztaltól bólogatott fodros fejével, amely bátran beillene a francia fodrász kirakatába, de őt nem szokás tudomásul venni. Míg éjféltájban hosszú, mély léptekkel az Aranykéz utcában ballagtam, magamban keserűen bevallottam, hogy legutolsó művemnek korántsem volt olyan sikere, mint a régebbieknek. Mórfoki a Falusi Estvét hetekig szavalva olvasta az újságból, és a Bánatos Utazás csaknem megőrjítette a fiatal írói társaságot. Ismeretlen gavallérok borultak a nyakamba a Váci utcán, és a hölgyek a szalonokban rólam beszélgettek. Ah, mennyi gáláns kalandot mulasztottam el a főváros úrnői körében, akik a divatos írókat honorálni szokták! Nagy, élveteg szemek tapadtak reám a páholysorból, a színházban, a táncteremben finom bókok repdestek felém drága ajkakról, titkos kézszorításoknak vagyok megőrzője, s a városerdőben nemegyszer sétálgattam a juharfák alatt, kart karba öltve, kisasszonyokkal, akik az írókat olvasni szokták. Mindezt akkoriban szívesen elmulasztottam, mert szenvedélyem oly rabbá tett, hogy csupán az esett jól, amit ő parancsolt: Estella, az aranymívesné. S mily boldog voltam, ha vad féltékenységében megtiltotta, hogy egyes kacér úrnőkkel beszélgessek! A szívem körül finom melegség terjengett, midőn az italtól azért tiltott, mert a bor lángra lobbantja véremet, és a boros emberek feslett nők martalékai szoktak lenni! Múzsám volt, levegőm volt alvásom és ébrenlétem, mindenem ő volt. A kis fekete betűket neki írtam, és szalonjában a Közlöny még a nyomdafestéktől frissen került a rokokó asztalkára. Fekete szemével figyelmesen ment végig a sorokon, kis kezén a rubint-vére és nyakán kékkövekből régi kis feszület, kis lába keresztbe vetve, mint egy keleti asszonyé, és fekete hajára lepke módjára röppent egy-egy sugár a borongós őszi délutánból – szemben ültem, kalapomat kezemben hintáztam, köpenyegemet vállamról leeresztettem, s a velencei tükörben megpillantva fodros fürteimet, eszembe jutott D. színész, a Don Cézárból. Majd befejezvén az olvasást, felállott és jobbról-balról megérintette arcomat ajkával, amelynél finomabb és nemesebb nincs Szevillában.

– Maga a legnagyobb író Pesten!

(Mily furcsa, hogy ma ezt leírom és nem szégyellem magam!)

Ah! Elmúlt szép hosszú esték! A fehér kályhában, mint egy Andersen-mese, pittegett-pattogott a tűz, a lámpaernyőn korcsolyázó ladyk^* szálltak, az órának hangja, mint a harangütés éjszaka egy ónémet városka felett, és szép fehér kutya hevert a tigrisbőrön: landsknechtet^* játszottunk hármasban: az aranymíves úrral. S gyakran zárva találtam már a „Csiga” vasajtaját, midőn búcsút vettem a barátságos háztól. Meg-megállottam az utcán, és hol egy dalt fütyültem magamban, hol hangosan sóhajtottam, mint a költőknél olvastam. „Estella!” – kiáltottam fennhangon a néptelen utcákon – és csöppet sem bántam, hogy a Kávéforrásnál összes ellenségeimet egybegyűlve láttam a sárga függöny hasadékán át, és gúnyos arcuk azt üzente, hogy e percben tán éppen rólam és a szép aranymívesnéről beszélgetnek. Egykor sűrűn töltöttem az éjszakát a tekézőasztal mellett, és az Életképek bankóit elvitte a talján márki^* ügyes dobásaival. Ellenségeim bizonyosra vették, hogy az aranymíves bolt kincsei nemsokára az olasz zsákmányára kerülnek – hisz az életben ez így szokott lenni. A gyanút is elkerülendő, a Belváros játékboltjait kivettem szórakozásaimból, csupán egy országúti gyanús lebujban játszadoztam néha éjszaka, ahol senki sem tudta nevemet. Mindazonáltal nem sokáig maradt titokban, hogy ismét régi szenvedélyemnek hódolok. Állandó veszteségeim anyagilag teljesen tönkrejuttattak. Vidám kedélyem, költői lendületem, amely a társaságban elmélázásra késztette a nőket, elhagyogatott. Gyakran voltam szótalan és komor, midőn is adósságaimra, nem teljesített kötelezettségeimre gondoltam.

Estella előtt nem maradhatott titokban kedélyem változása. Egy délután magához hívatott a bizalmas öreg cselédje útján, akinek köszönhető, hogy csaknem mindennap láttuk egymást, és a kis szalonban, hol gyakran térdepeltem lábánál, s egymásnak örök hűséget fogadtunk, ahol nyitott ajtónál csókolóztunk fékevesztett szenvedélyünkben, és a legelemibb óvatosságról is megfeledkezve élveztük a szerelem és kéj adományait, Estella a homlokomra tette a kezét.

– Ma nem szerelmeskedünk, Károly. Ne nyúljon hozzám. Komolyan akarok magával beszélni. Önnek gondjai vannak.

– Asszonyom! – feleltem. – Kívánjon tőlem bármit, csak azt az egyet ne, hogy önt bajaimmal, kellemetlenségeimmel untassam. Szeressen! Az élet, a perc elröpül. Jöjjön karjaimba.

Az asszony komolyan csóválta fejét.

– Nem tudom önt látni gondok közepette. Bizonyos összeget megtakarítottam, amelyet íme rendelkezésére bocsátok. Ha igazán szeret, elfogadja ezt tőlem.

A szekrényhez lépett, amelyen pásztorok voltak láthatók a fényes ajtón. Egy marokin-bőrből^* való régi erszényben finoman pengett az aranypénz. Két karjával erősen átölelt, miközben mellényem alá, fodros ingembe csúsztatta az erszényt.

Végtelen boldogság fogott el.

Soha ilyen érzésről fogalmam nem volt. Büszke és megalázott voltam egyszerre. Dalolni és sírni szerettem volna. Jövendő életemet nyugodt folyású, tiszta, nagy folyónak láttam, amely szinte boldog áhítattal fodrozik a tavaszi napsütés alatt. Gazdag vagyok, gazdag leszek mindig, hisz ezentúl csak szomorkodnom kell, hogy drága, imádott asszonyom segítségemre legyen. Ez órában a világ valamennyi férfiát megvetettem. Én vagyok mind között a legkülönb. Engem szeret legjobban egy asszony. A legokosabb, a legbölcsebb, a legszebb férfi vagyok. Most már beszélhet a rossznyelvű P. K. a „Csigában”, amit akar. Ha eszembe jut, nem is leszek többet pénzért író skribler^*.

Nagyon boldog és szerelmes délutánt töltöttünk ezután. Estella könnyezett boldogságában, és erkélyéről hosszan utánam nézett, midőn elhagytam az Aranykéz utcát. A fodrásznál csigákba fodoríttattam hajam, s elhatároztam, hogy estére a maszkabálat felkeresem, ahol tudomásom szerint jól szoktak mulatni.

Száz darab császári arany volt az erszénykében.

 

…A nagy Dunán sikongó éji kísérteteket kergetett a szélvész, mint Jósika Miklós Abafijában^*, túlnan a budai házak és a rácvárosi torony csupán egy-egy villámlásnál mutatkoztak. Arrafelé kell lenni valahol az elhagyott gellérthegyi háznak, ahol néhanapján találkoztam hölgyemmel – amíg nagyon szerettük egymást, és a hegyoldali házikó, egykor tán lőporos torony, nem volt elég magasan. Faragott kockaköveken üldögéltünk, a romok között gyíkok leskelődtek, kéz a kézben, s az egész élet hasonlatos volt egy régi német fametszethez, amelyet egy szelíd költő verseire csináltak Nürnbergben. Általában: úgy viseltem eddig elmúlt életemet, mintha valóban egy figura volnék csupán, egy családi lap illusztrációján, a fürtös fejű, gondolkozó tekintetű ifjú alakja, aki bal kezében könyvet, jobbjában arája kezét tartja; körül lugas, asztalnál öregek pipálnak, idős nők öléhez unoka simul, és a távolban egy kis falu melankolikus tornya. És viharos éjszakákon is azért sétálgattam a Duna partján, mert szép fotografus pózokban láttam magam: divatos bő köpenyegembe belekapaszkodik a szél, hollófürteim lobognak sötét homlokomra húzott kalapom alatt, meg-megállok összefont karral, mintha azt keresném, hol legmélyebb a víz, – de ő, az egyetlen, a kedves, az imádott hölgy nem rohan elő kétségbeesett sikollyal a kapumélyedésből, ahonnan idáig magányos sétáimat figyelte. Tündéri ágyában mélyen aludt, és az aranymíves úr gondosan elreteszelte az ajtókat. (Amint most elmúlt életemre visszagondolok: sok esztendőn át, úgy látom magam tenni-venni az utcán, a társaságban, magányos sétákon és elhagyott szobámban: mintha mindig egyik vagy másik nő figyelné tetteimet egy láthatatlan ablakon át. S mily boldog voltam, midőn egykor az aranymívesné – egy féltékenységi korszak alatt – valóban meglesetett egy nyugalmazott lovaggal, és napjaimról pontosan elszámolt, midőn ismét kibékültünk. Ah, sosem lehet tudni, hogy a kedves hölgy mennyire hisz hazugságainknak, vagy igaz érzelmeinknek! A legokosabb dolog szerelmi ismeretség alatt valóban megtenni azt estve, amit délután a nő lábainál ígérünk: sóhajtani, a csillagba nézni, folyóparton álmodozni, a fürtöket hátrasimítani, és ábrándvilágba roggyantan üldögélni a tűz előtt, a karosszékben, holott minden ajtó be van zárva a házban. Gondoljuk el, mily kiábrándító lehet kedves hölgyünket más férfiú karján megpillantani egy elhagyott utcácskában, ahol tegnap még mi jártunk a nővel, és ugyancsak engedelemért könyörögtünk a kar megfogásához! Gondolj drága menyasszonyodra, barátom – én minden kedvesemet arámnak neveztem, és nem bántam meg –, amint ablakában azon ürügy alatt, hogy madárkáit becézi a kalitban, játszi szeme letéved egy utcán ácsorgó ifjúra és szép arcára lassan rátelepszik az érdeklődés, haját szórakozottan megigazítja, tétova pillantást vet a tükörbe, álmodozó lesz, elmélázik, mert az előnyére szolgál, tán levélkét kap, levélkével válaszol „igen holnap…” – és te, barátom, mindezt egy láthatatlan helyről megfigyeled: szíved ilyenkor valóban érezheti a fájó hangulatot. Ezért csak oly hűek legyünk, amennyi hűséget magunk megkövetelünk. Ne fordítsd mindjárt oldalvást a fejed, ha budai templomban egy nagyszemű rác asszony tekintete révetegen reád tapad. Igaz, nagyon nehéz ellentállani a nők bujálkodó szemsugarainak, és estve, mielőtt elfújnád a gyertyát, és kedvesedért elmondanád a szokásos éji imádságot, ellenállhatatlanul reágondolsz a rác asszonyra, sűrű fekete hajára, kreol nyakára és izmos lábára, a budai házra, ahová délután be lehetne surranni, ismeretlen, idegen szobában, ezer veszély között csókolózni, aztán esetleg kerítéseken át menekülni házőrző ebek, felriadt szomszédok és a hazatérő férj puskagolyója elől: ám csak mondd el ilyenkor gyorsan az imát szíved hölgyéért, hisz a templom előtt sok-sok léhűtő akaszkodó tekintete várja őt is, pengő tisztek és repkedő gavallérok… Tehát csupán akkor bólints igenlőleg a rác asszony kérdő tekintetére, ha teljesen bizonyos vagy, hogy senki sem leselkedik a hátad mögött.)

És most közelebb, kedvesem, szívem aranymívesnője, hadd mondom el, hogyan csaltalak meg egykoron, mikor legjobban szerettelek, és csak olyan nő felé küldtem tekintetemet az utcán vagy a társaságban, színházi páholysorban, vagy Dominique úrnál, a cukrásznál, akinek haja vagy keze, vagy egy mozdulata a kegyedéhez hasonlított.

A hölgyet, istenem, Florentinnek hívták, és a megismerkedésünk a véletlen műve volt, mint a legtöbbször a vakeset indítója a szerelmi bonyodalomnak. (Nyugodtan járkálsz tavaszban vagy télben, barátom, főúri lovasok ügetésében gyönyörködöl a városerdőben, minden falevélnek külön jelentőséget tulajdonítasz, és a szél kedvedre fúj délnyugatról; a szívedben egy drága bizonyosság zsong, hogy a legszebb asszonynak vagy a szeretője Pesten, könnyei és hajának jószagú fodrai, kezének meleg érintései és kis lábának nyomásai mind a tied, többé nem kell arra gondolnod, hogy bús élted női mosollyal földerítsed, barátnét szerezz elhagyott kalamárisod^* számára, aki a tintásüvegből is úgy nézeget feléd, mint a nagy mindenség a legkisebb vízcseppből: ekkor jön a véletlen, e költőietlen és sokszor kigúnyolt segítőtárs. Hermina kápolnájában hiába esküdtél örök hűséget, rejtelmes éjjel, holdfényben tett fogadalmak elfelejtődnek. Ah, csupa esküszegő jár közöttünk!)

Florentin előkelő és gazdag hölgy volt, férje a nem régen elmúlt hadjáratban veszíté életét, de több példányban megmaradt az ódon belvárosi házban, ahol Florentin, anyja társaságában, életét töltötte. Florentin édesanyja az elhunytat képviselte. Féltékenyen őrködött özvegy leányára, és sétáiról, a cukrásznál való mulatozásairól mindig pontosan megkérdezte.

Florentin jó gyermek volt, és a színházból, hol megismerkedésünk történt, sietve haladt hazafelé, komornája kíséretében. Félt azonkívül az arcképektől, amelyek az elesett hőst a falakon ábrázolták. S midőn eleinte néha rám-rám kezdett gondolni otthonában, a hosszú délutánokon, férjének egy nagy pipája a csibuktartóból mindig lehetőleg a lábára esett. Ilyenkor gyorsan elsuhantak a reám való gondolatai, mint alkonyati tó vizéről a megzavart vándordarvak. Ám a vadmadarak is visszatérnek, ha a csöndes éj leszállott, és Florentin a szentkép alatt égő mécses bizonytalan világosságánál, hol már Gretchen is bűnbe esett, hosszan és melegen gondolt rám ágyában. Én ez idő tájt az aranymívesné ablaka alatt csavarogtam, és minden ok nélkül meg akartam halni.

Florentin addig gondolt magában mindenféle kedves dolgokat, midőn senki sem vigyázott reá, míg elhatározta, hogy enged odavetőleg tett kérésemnek. Előbb egy álmos délutánt a budai rác templomban töltöttünk, majd a régi katonai temető sisakos fejfái között bolyongtunk máskor, hol Hentzi vitézei nagyokat hallgatnak a fűben. Rozsdás sírkerítéseknek támaszkodva védelmezte erényét, becsületét, drága nyugalmát Florentin, míg én lehajtott fővel állottam meg előtte, szórakozottan hallgattam, s az aranymívesnére gondoltam…

– Én nem vagyok olyan nő, mint a többi…

– Én nem tudok léhán, könnyelműen szeretni…

– Én komoly, csendes, szinte szomorú teremtés vagyok…

– Semmim sincs, csak a nyugalmam…

– Miért akarja feldúlni életemet?

Csöndesen bólongattam. Ah, hányszor hallottam már nők ajkáról az ehhez hasonló szavakat.

– Szerencsétlenné tesz – sóhajtotta, midőn hozzám simult.

– Meghalok, ha elhagy, ígérem magának, hogy meghalok – mondta alkonyattal, midőn a katonafejfák olyan komoran állongtak körülöttünk, mint becsületben megőszült férfiak, s nézik a szemük előtt lefolyt hitványságot. Tán egy öreg generális közbe is szólott, de hangját nem hallotta senki. Unottan búcsúztam, és a lóvasúton a kocsis mellé ültem, hogy továbbá ne kompromittáljam^* Florentint. Ő a kocsi belsejében ült és némán, hosszadalmasan nézett, mint a végzetét.

Egy elhagyott utcácskában elbúcsúztunk.

– Eddig nem is vettem észre, hogy kicsinkét már őszül a haja – mondta végtelen gyöngédséggel, és szelíden megsimogatta a fejem.

Sokáig nem akarta elengedni a kezemet. „– Ugye, nem hagy el? Ugye, szeretni fog mindig?” – csengett finom hangja, mintha egy királynő könyörögne hóhérának.

Oly előkelő és finom volt, mintha melegházban nevelték volna. Ah, talán nem is tudta, hogy milyenek a férfiak! S egyszer délután sokat beszélt az utazásairól, nagy Londonról és Skóciáról, ahol a vadászkürt úgy zeng, mint a Stuartok^* alatt, s évszázados szokások uralkodnak a falka körül; dalos Nápolyról és a Földközi-tengerről, amelyben nyári éjjel a csillagokat akarta megszámlálni; postakocsin kelt át a svájci határon, és egy útszéli kolostorban azért a férfiért imádkozott, akit majd a végzet hozzáküld, hogy szeretettel és gyöngédséggel vegye körül…

– Olyan a hangja, mint a gordonkáé. S ezt nagyon szeretem – mondta, és szemét lesütötte.

Ah, végre eltűnt alakja a sarkon, mintha egy kedves álom lassan elszáll a reggeli madarak lármájára. Kétségbeesetten futottam az aranymívesnéhez, mert már két napja nem láttam. Sírva szaladtam fel a lépcsőkön, a lába elé vetettem magam, de ő hidegen felállott a karosszékből.

– Már késő. A lovag pontosan jelentette a katonai temetőben történt kalandját. Utálom, megvetem.

El akart menni. A ruhájába kapaszkodtam.

– Az a nő azt ígérte, hogy megöli magát, ha elhagyom… Akkor minden jó lesz?

– Talán – felelt szerelmem, és a szomszéd szobába ment.

Egy hét múlt el. Florentin mindennap írt, és én nem válaszoltam. Reggel a Pesti Naplóban öngyilkosságok között böngésztem. Végül virágokat küldött, amelyeket nem fogadtam el.

De egy napon mégis találkoztunk, megsajnáltam, megesett a szívem végtelen szerelmén. Elhatároztuk, hogy Bécsbe szökünk a gőzhajóval, hogy egymásnak élhessünk az ismeretlen városban.

Az éjt az aranymívesné ablaka alatt töltöttem. Nagyon boldogtalan voltam. Magamban erősen sírtam. És reggel, midőn Florentinnal a bécsi hajóra szállottunk, ahhoz lett volna kedvem, hogy a szőke folyóba ugorjak, míg távol és közel, a hajó fedélzetén és Florentin szemében a tavasz ragyogott.

– Istenem – gondoltam magamban –, igaz, hogy nagy szamárság, amit cselekszem, végképpen elveszítem egyetlen szerelmemet, az aranymívesnét. De hát nem lehet rossznak lenni és kegyetlenkedni egy szerelmes asszonnyal.

Florentin a nászutasok tündöklő kedvével álldogált mellettem, és végtelen boldog volt, mikor egy hal kidugta fejét a vízből.

– Ezer forintot hoztam magammal az útra – mondta később. – Vajon elég lesz?

Felbiggyesztettem az ajkamat.

– Korábban is ideadhatta volna a pénzt – mormogtam. S arra gondoltam, hogy elküldtem volna az aranymívesnének. Tán kibékül vala.

Amannak olyan sűrű fekete haja volt, mint a négereknek, és olyan illat áramlott a testéből, mint a széna között a nyári délután – ez szőke volt, mint egy moszkvai szentkép, és tiszta és hűvös, mint télen a hegyi folyók a vízmerítő léknél.

És én olyan szomorú lehettem, amilyen szomorú talán még sohasem voltam életemben. Elvesztem, gondoltam magamban, mint a cirkuszi művész, midőn szédülni kezd a trapézon. A nők kezébe kerültem.

 

…Hónapok óta figyelem szobám ablakából az alkonyati ég felhőit s az éjszaka bús, kis szemeit, az elhalványuló és feltünedező kis csillagokat.

Miért van az, hogy a felhőknek mindennap más alakjuk van, és miért ragyognak fel minden este a csillagok oly ifjan, frissen, mintha az ifjúság vizéből ittak volna?

Nincsen két egyforma felhő, sem egyforma csillag. A falevél és virág sem egyforma. Más a szél, ha délről jön és más, ha nyugat felől fúj. Semmi sem egyforma a világmindenségben. És én, szegény bolond, egy darabig azt akartam hinni, hogy egy nőnek a szíve hasonló az én szívemhez; ugyanabban a másodpercben üt bent a kis kalapács, mint az én ingfodraim alatt; ugyanolyan vérsejtek szaladnak széjjel az erekben, és a gondolatok, ezek a furcsa felhők, egyalakúak az én gondolatommal.

Az én gondolat-felhőim borús táj fölött szálladoznak mostanság, mint fáradt vándormadarak a nagy síkság felett az őszi alkonyatban.

Az én kedvem egy vén ember kedve, aki prémjevesztett, macskabőr bundácskájában összegubbaszkodva üldögél az odvas jegenyetőkén, őszi reggelen, mikor a derek úgy csillognak a fázós almafán a felkelő napban, mint a hamis nők szeme – és vén emberke görbe botocskájával mindenféle vonalakat húzogat a földre, mintha azon régi szemekre gondolna, amelyek egykor Madridban egy erkélyről, fekete legyezőcske mögül reápillantgatának.

Az én éjszakám egy furcsa dáridó, amelyet egy régi vár alatt, a domboldalon, elhagyott temetőben tartanak az éjféli óra felébredő halottai, vén borospincék beomlott falai alatt, széthullott hordódongák fölött, a mécses lángjától bekormozott falmélyedésben ül egy sípos, és mindig, mindig ugyanazt a nótát fújja; piros arcú, fehér üstökű, sárga csizmás lengyel vitézek részegen dőzsölnek, és sarkantyút pengetnek.

Tehát abban az időben, az Aranykéz utcában, a numeró 7-ben lakván, a felhőket, a szeleket és a csillagokat nézegettem, tömérdek bort ittam a Zöld fiaskónál, hogy felejtsek és mindig az aranymívesnére gondoltam, aki hűtlenül elhagyott.

Kraloványi, a színházi súgó, aki a hangászokon kívül egyetlen barátom volt ez idő tájt, kis termete és rossz tüdeje mellett is úgy ivott, mint egy lyuk, kockás nadrágját és rossz kabátját óhajtotta mindig nekem ajándékozni, mert véleménye szerint, a ruhának bűvös ereje volt, benne szabadult meg a kínzó szenvedélytől, amely L. Róza^*, a nemzet ünnepelt művésznője felé vonzotta, a súgólyukban gyakran eltévesztette a sort a szerelmi vallomások miatt, amelyeket fojtott hangon elmondott őnagyságának, midőn az némi szünetet tartott a játékban, és Szigeti úr egyetlen szót sem kaphatott szerepéből. A nagy Róza néhányszor a súgólyukba rúgott, és véleményem szerint, ez gyógyította ki Kraloványit végzetes szenvedélyéből, nem pedig a kockás nadrág.

Itt a kis súgó sok tekintetben hasznomra volt. Hányszor ültem íróasztalom mellett, félbenhagyott munkám fölött, midőn lábamat keresztbe vetettem, homlokomat kezembe hajtottam, mint a Childe Herold^* szerzőjét ábrázolták az egykori acélmetszetek, és szürke pantallóm és könnyű félcipőm között violaszínű harisnyámat bámészan bámultam, míg egy kis csontos kéz a vállamra nehezedett, és egy sípoló hang fülembe tört: „jó lord, inkább gyerünk a Fiaskóhoz”; máskor, ha a loppal jövő elérzékenyülés a hangászok öreg tanyájáról sétálni vitt a Duna-partra, mint egykor Eugent Moszkvában, hű bajtárs kísérte lépteim nyomát azokon a helyeken, ahol legmélyebb a folyam. A gesztenyefasorban, midőn a városerdő lombjai alá vitt bánatom, mellettem ügetett, mint egy kiskutya – s együtt álldogáltunk éjfélkor egy ablak s egy erkély alatt, ahol már tavasz cserepes virágai nyújtogatták száraikat a napocska felé, ha ez délután bepillantott a Belváros sötét utcáira.

– Elmúltak az aranjuezi^* szép napok – mondta barátom, mivel minden hasonlatát a színészet köréből vette.

Csendesen tovább mentünk, mint a néma szerzetesek Don Cézárban, képzeletben vittük a gyertyaszálat halott társunk teteme fölött, és halkan súroltuk fapapucsainkkal a Váci utca kövezetét. Kraloványival még sohasem beszélt senki emberi módon, a színházban ez idő tájt oly magasan hordozta orrát a „2-ik őr” személyesítője Shakespeare szomorújátékában, mint Viktória császárné udvari színésze, az aktorok^* napközben is Hamlet bő köpenyébe burkolták királyi vállukat a Griff szénahulladékos kapubejárata előtt, öltözés közben sörért küldözgették a súgót, és az írók a Vörösmarty páholya alatt álldogáltak a nézőtéren, bár Széchenyit már utolérte másvilági útjában a színházi estvék egykori nevezetes bírálója… Az aranymívesnének egy dragonyos^* csapta a szelet, fehér köpenye gyakran surrant ki esténként az aranymívesék házából, és a sarkantyúinak pengése lassan távolodott az Aranykéz utca néma házai alatt. A kis súgó nyakába borultam, szívem mélyéből felzokogtam, éjjelente pisztolyaimat zsíroztam, hogy gondolatban a dragonyos mellébe küldöm az ólmot, a milánói hadjárat emlékérme alá, vagy saját homlokomnak irányítottam a csövet, hogy szétrepesztem azt egyetlen ujjmozdulattal, mint Teleki László^* – és a kis súgó, drága jó barátom, egy estén megindultan vette ölébe szomorú fejem a bormérésben.

– Kutyaharapást szőrével – mondta az önfeláldozás hangján. – Holnap bemutatom neked Irmafyt. Irmafy a színház tagja volt, és tavasz óta egy fedél alatt élt barátommal. Vidékről jött, ismeretlenül ődöngött a színház környékén, kerekre nyitott szemmel nézte a lóvasutat, és a kiragasztott színlap alatt könnyeset, nagyot sóhajtott, mint a vidéki színésznők szokták a pesti színházak előcsarnokában. Egy második Déryné^* volt szegényke, ha többet foglalkoztak vele, mint amennyit megszokott a társaságban, ha csekélységem vagy Kraloványi művésznőnek vagy napsugárnak szólította a Fiaskónál, ha kezem kezében felejtettem, vagy arra céloztam, hogy nemsokára színdarabot írok, amelyben némi sikere lehet a súgó feleségének: Irmafy kisasszony nyomban elbizakodott, kedves kis orra hegyesebb lett mindennapi alakjánál, mellecskéjét kifeszítette, mint a fecske, bár szeme alázatosan csillogott még, és lábával, kezével tett érintései a hő szerelem kifejezései voltak: titkon máris arra gondolt, hogy a Fáy András^* szeretője lesz, hintón viszik át a Lánchídon, Budára, egy nyaraló kertjébe, ahol piros nadrágos zenészek vonják Lavotta^* dalait, a házigazda fekete magyar ruhában elhunyt kedvesét gyászolja, fia növendék egy bécsi katonaiskolában, és rövid ruhás kisleánykájának gondos, szerető, második anyára van szüksége, ki az elhunyt édesanyát pótolja… Vagy grófok jönnek a váci vonattal Párizsból, akik majd karonfogva vezetik, a redout-bálon^*, és franciául beszélnek hozzá. Vagy egy befolyásos szerkesztő lesz rabja szoknyafodrainak…

– István főherceg igen jó barátom. Alkalommal majd bemutatlak neki – mondtam halkan, titkon Irmafynak, mikor a kis súgó először hozta magával a Fiaskóba.

Másnap kedvesem lett, és csaknem egy hétig jártunk boldog hármasban tavaszi kirándulásra a budai hegyek közé, a városerdőbe, a gyönge és hűvös pázsitra teveszőrt terítettünk, és a legnagyobb boldogságom volt kis lábáról leoldani a félcipőt.

Majdnem felejteni kezdtem már Estellát, az aranymívesnét, a fehér köpenyeges dragonyost, a kedves, jó aranymíves urat, midőn az asszony egy napon megjelent lakásomon, s visszakövetelte emléktárgyait: szentséges kis arcképét és drága ingét.

Sokáig sétáltunk ezután a Duna-parton.

Alkonyat volt, messze egy hajót vontattak felfelé, és a hajósok oly egyhangúan kiáltoztak, mint az Ali-baba meséjében az öszvérhajcsárok^*.

Szótlanul lépkedtünk egymás mellett, s a gondolatainkat próbáltuk ellesni.

– Estére eljöhet hozzánk vacsorázni! – mondta az aranymívesné, és gyorsan elbúcsúzott.

Természetesen nem mentem el, mert Irmafyval volt találkozásom egy városszéli fogadóban, hol a lövészek tekézni szoktak.

Reggel, felnyitván szemem, az ágyam mellett az aranymívesnét láttam térdepelni, amint vigyázatosan simogatja a takarómat.

 

*

 

E kis naplójegyzet annyira megnyerte tetszésemet, hogy kísértésbe jöttem a Hajnalka által szerkesztett Nők könyvében elbeszélés alakján ismét elmondani.

 

„… Az Aranykéz utcában egy napon öngyilkos férfiú holttestét fedezte fel Sneider rendőrségi biztos. A numeró 7-ben történt az öngyilkosság éjszaka – nagy vihar volt Pesten –, és a házmester a pisztolylövés dörejét csupán félálomban hallotta. Éjfél után egy vagy két órát vertek a belvárosi templom órái, midőn K. Károly, divatos elbeszélő írónk Aranykéz utcai lakásán önkezűleg véget vetett életének…” (Az egykorú hírlaptudósításból.) – Éjjel, estve és napközben, midőn a magányt jóbarátnak választottam: papirosszeletekre, amelyekre máskor gondolataimat szoktam felróvni, ilyenféle hírlapi közleményeket fogalmaztam a saját halálomról.

Ah, ifjúság, amely csak tegnap szöktél el mellőlem, hitek, rajongások, rövid boldog délutánok és álmodozások a pamlagon, értelmetlen vallomások séták közben vadgesztenyék alatt, egyszer: szökés, a Dunán, gőzhajóval Vácra, napfényes tavaszi délután, a habok fodrai oly nyugodalmasan locsolgatták a gőzhajó oldalát, mintha a végtelenségig tartana utunk a szökevény aranymívesnével, a hegyek szinte megadással közelegtek a folyam partjain, és a falvak kora tavaszi napfényben fürdöttek, öreg hajósok kipödörték fehér bajuszukat, és a gőzhajó, amely egykor Kossuth Lajost hozta Bécsből, olyan ünnepélyesen pöfögött, mint az orgona a koronázási templomban, midőn felséges királyunk fejére feltette a prímás a koronát – négy óra felé mindenféle szomorúságok jelentkeztek a partokon, köd és elvesző napsugár, a folyam hátán az aranyszínű csipkék, a menyasszonyruha fodrai, az aranyos harisnyakötők és piros színű félálmok a kedves nő szívére hajtott fejjel, midőn szinte esztendők mély alvásából, egész eddigi életem bánatos, hideg és ködös hajnali miséjéből felébredve kérdeztem, hogy mennyi ideig szenderegtem a meleg szív fölött, a nő felelte „egy pillanatig, kedvesem”, és az álom mégis telve volt megfejthetetlenül szép képekkel, piros bajuszú kisemberekkel, és szán csilingelt valamerre, kis falvak tornyaiban lakodalmi harangozás, pajkos falusi fiúk másznak át palánkokon, és a vörös bajuszú kisember egyszerre csak rongyos vándorló eldobott fakó kabátját veszegeti magára, tavaszodik, fél az olvadástól – és a kedves nő ajka szememre tapadt:

– Álmodj tovább a hóemberekkel. Magam is szundikáltam egy kicsit. Tedd a szívemre fejed.

Naplóm, életem torz tükörképe, telve mindenféle álmokkal, feljegyzésekkel, amelyeket manapság – öngyilkosságom felé közelegve – szinte meg sem értek. Dandy^* voltam a Váci utcában, és a narancs magvait hordtam lila színű mellényem zsebében, amely magvakat az ő szája választott el a gyümölcstől. Az ingem hímzése alatt amulett^* függött nyakamban, amely az ő drága keblén foglalt helyet egykor. S estve, mielőtt alvásra hunytam volna szemem, az amulettet ajkamhoz szorítottam, s így ringatóztam álomba tarka képzetek szárnyain. Zsebkendője és fehér inge, amely egykor már testét érintette, valamint a kis koszorú, amely sötét hajzatából volt fonva, imakönyvébe préselt virágok, amelyek keblén illatoztak, és a drága művű gyűrű, amely egy régi Medici ujjáról az ő közvetítésével az én kezemre került – és minden, amely körülvett, anyám szomorú arcképe a falon, amelyre titkos látogatáskor hosszú, áldó pillantást vetett, fegyvereim a kifeszített leopárdbőrön, török pisztoly, amellyel öngyilkosságot akartunk elkövetni és az útitakaró, amelybe ő hímezte névbetűimet: éveken át azt szolgálták, hogy az otthonlét óráiban csupán reá gondoljak. Aztán mégis elkövetkezett a nap, midőn Estella, az aranymívesné miatt öngyilkosságra tökéltem el magam.

Természetesen: ismét játszottam.

Egy hetykebajuszú frank úr üté fel tanyáját a „Török Tsászár”-nál, ahová a szerb disznóhajcsárok szoktak járni. Néhányszor meglehetős eredménnyel kergettem a labdát a zöld mezőn, óarany dukátok^* kerültek birtokomba az Alsó-Duna melléki országokból, amelyekre az istenanya képe volt verve. Az aranymívesné, aki minden búmat, bánatomat és örömömet megosztá velem – szinte szent áhítattal függesztvén barna szempillák alá rejtett szemgolyóit napbarnított arcomba, midőn éppen a legnagyobb hazugság hagyta el számat –, a nyert aranyakat mindig hosszú harisnyába akarta számomra eldugni, amelyet a ruhásszekrény külön rejtett fiókjában őrizne meg. – (Természetesen a legmesszebbről sem környékezé a gondolat, hogy az aranyak kézügyességem, illetőleg játékbeli szerencsém révén jutottak erszényembe, amelyet ingem alatt viseltem. Jól hajtanak az irodalmi agarak: mondogattam, Aigner Lajos^* műveimet felvette a Zöld könyvtárba, s innen származtak Mária tallérjai.) Nagyon szerelmes lehettem az aranymívesnébe, hogy néhány darab aranyat olykor csakugyan gondjaira bíztam. Estella – bár igen vagyonos úrnő volt – gyermekes boldogsággal csókolta meg a pénzeket, és könnybe borult szemmel mondogatta, hogy sorsa szerelmem révén akkor is biztosítva volna, ha történetesen szegénynek születik.

– Ugyebár, eltartanál engem? – mondta felcsattanó boldogsággal. – Hisz a szeretőd vagyok! A kitartott rongy kedvesed vagyok. Utca lánya, lovaskatonák csizmatalpa, szemétdombok virága vagyok. De te eltartasz engem.

Így örvendezett a gazdag és tiszteletre méltó Estella aranyainak, amelyek századrészét sem tették ki azon nagyobb összegnek, amellyel ő a nyár folyamán megajándékozott. A titkos helyre dugott harisnyába boldog-boldogtalansággal eregette újabb aranyaimat, és már nem messzire volt a nap, midőn az egybegyűlt pénzösszegen tekintélyes síremléket emeltet boldogult édesanyám sírja felett, a budai régi temetőben.

A frank^* úr megjelenése aztán végét vetette játékszerencsémnek. Olyan bajusza volt, mint a muskétásnak lehetett a Dumas regényében, és nyugodt mosollyal ajkán úgy dobta a labdát, mint maga az ördög. Addigi jólétemnek egyszerre vége volt, éjjelente gyilkosságra, rablásra gondoltam sétáimban, a csendes pesti utcákon, midőn fillér nélkül elhagytam a kávéházat, másnap francia fodrászomat sem tudtam fizetni, és a „Sas”-ban adós maradtam ebédem árával. Champagne^* borát nem nyitották ki vacsorámhoz, és nefelejcseket sem küldhettem mindennap imádott asszonyomnak. Az előkelő gavallérból nyomorult koldus lett, aki teljesen pénztelenül ődöngött a főváros utcáin.

Estella már megrendelte a sírkövet egy híres szobrásznál, és kérte, hogy egészíteném ki a harisnya tartalmát újabb aranyakkal.

Egy estén, midőn zálogba vetett amulettemért kapott összeg is elúszott a „Tsászár”-nál, csúf, fergeteges idő fogadott az utcán, midőn szokás szerint pénz nélkül léptem ki az éjféli órában. Az utóbbi időben sohasem voltam éhes vagy szomjas. Most mindkét érzés kínozott, holott vacsorára meglehetős jó étvággyal fogyasztottam egy kakast a Csigerszky-féle pincében. A borbélytányérok zörögtek a szélben, mint Don Gunárosz verseiben és kegyetlen hideg áramlott a Duna felől. Ekkor eszembe jutott a harisnya, amelybe Estella aranyaimat eldugdosta. Egyszer véletlenül meglestem a titkos helyt a szekrényben, hol a harisnya az aranymíves úr tudtán kívül lakott. S ah, már sokszor leírták a regényekben a hasonló lelkiállapotokat.

Az esőcsatornán felkúsztam az aranymívesék erkélyére, mély csend volt Pesten mindenfelé. Az ablakot benyomtam és a kulcsot megfordítottam. Szinte önkívületben feszítettem fel zsebkésemmel a régi szekrény ajtaját az ebédlőben, néhány pillanat múlva birtokomban volt a harisnya. Aztán nyugodtan, lelkiismeret-furdalás nélkül siettem vissza a „Török Tsászár”-ba, hol reggelig játszottam.

Midőn ágyamban felébredtem, az aranymívesné állott szobámban. Egyik kezében az imakönyv – amint a vasárnapi miséről jött –, a másikban a megtalált üres harisnya. Az arcán végtelen bánat…

– Estella! – kiáltottam kétségbeesve.

De ő csendesen eltávozott.

Gyönge gyöngyvirágillat maradt utána.

 

Emléki, akiről már egyszer írtam valahol, egy napon megtudta, hogy egyik leánya, Estella nevű, aki a Bakonyban, egy kis falucskában nevelkedett anyjánál, tizenhat esztendős lett, és apjával megismerkedni óhajt.

Emléki romantikus ember volt, egy régi szép korból maradt Budapesten, borzas köcsögkalapjában és fodros ingével. A halántéka fehér volt, mint decemberben a hegyoldal, és arca, homloka, régi szenvedélyes szeme hűvös és friss, mint a vén híd cölöpei alatt vágott lék a hegyi patakon, ahová alkonyattal vízmerítés céljából járnak az asszonyok. Olvasás közben fekete csonttal kerített üveget tett a szemére, s arcának kifejezése szinte megszentült, elborongott, mintha sohasem hazudott volna egyetlen nőnek sem életében. Különösen tiszta fehérneműt, régimódi kabátot hordott; a füle mellett keményen hátrafésülte haját, mint Festetics Tasziló^*, és vékony aranygombos sétapálcájára sohasem támaszkodott teste súlyával. A kabátjára néha rezedavirágot tűzött, és arra gondolt, hogy végül nőért fog meghalni… tavaszi hajnalon, midőn Szent Teréz tornyában megkondulnak a harangok, és a Nagymező utcai mulatóhelyekről a táncosnők és énekesnők a hajnali misére sietnek az átvirrasztott éjszaka után. Egykor sok idejét fecsérelte el e nők között; volt lovag és volt bőkezű vendég. Olykor, ha rosszul ment sora, hajnalban a virágárus asszony kosarát vitte szerelme után; sorsa fordulásával az éjjeli ékszerésztől gyűrűket vásárolt a virágárus leányoknak. Ugyanezért azt gondolta, hogy hajnalban hal meg, midőn az ének és a zene már elpihent, és az énekesnők ráérnek egy halott látogatására.

Később komoly ember lett Emléki, virzsina-szivarját otthon szívta el hónapos szobácskájában, és a füstbe bámulva, orosz regényhős módjára, végiggondolt életén. S ekkor az jutott eszébe, hogy falura megy meghalni, a vadfűnek különös jó illata van az elhagyott temetőkben. A kútnál piros lábú leány dalol, és a patakban ingeket mosnak a menyecskék. Alkonyodik, a téli köd összekeveredik a falusi kémények füstjével, és a halál, mint egy nagy csizmás vén paraszt, bandukol a fagyos, sáros országúton… Nyomban elindult tehát, midőn tudomására jutott, hogy Estella elérte tizenhatodik életévét. Valamikor kétesztendős korában látta a gyermeket a bécsi pályaudvaron. Halott arcú, fehér bőrű, alvó gyermek volt Estella az anyja karjában, pirospettyes ruhácska volt rajta, mint a katicabogár szárnya.

…Estve volt, mikor a faluba megérkezett. A Bakony zúgását már félórája hallotta, amint a személyvonat egy-egy kis állomáson pihenőt tartott. Valamikor utazott már erre – a katicabogár anyjához –, francia illatszerrel dörzsölte akkor az arcát, kézitükörben haját igazította, a kesztyűjét sokszor felhúzta… A hölgy az állomás végén várta, mantillkában^*, barnás, harmatos őzszemét ijedten rászögezte, és félcipőjén a csokor mint egy kis kutya figyelő fülei. Most ugyanazon a helyen Estella állott.

– Az anyácskám beteges, és az estve hűvös – mondta Estella, midőn férfiasan megrázta apja kezét.

Emléki bizonyos mélabúval közeledett régen látott leányához. (Francia regényekben olvasott már ilyesmit.) A homlokát akarta megcsókolni Estellának, de később a kezét vonta az ajkához. Csontos, hosszú ujjú keze volt a leánynak, mint egy apáca fejedelemasszonynak, aki örökké figyelmeztetőleg emeli fel az ujját. „Tőlem való” – gondolta búskomolyan Emléki. Hisz az asszonynak kis, gömbölyű, madárfészek-tenyerű keze volt. Nagy, szenvedélyes barna szeme mintha örökösen meglepetést ígérne. Az orrán néhány falusi szeplőcske, mint a nyárfaleveleken a ragya. A száját csókra, imádságra és sírásra teremtette a természet, nem pedig a céltalan beszélgetésre. A haja barna és két szárba fonva; a homlokán némi merengés, álmodozás és szomorúság, mint a gyermekek homlokán, akik az apa távollétében nőnek fel.

A hárászkendője^* alól egy régebbi fényképet vett elő – amelyen Emléki magyar ruhában állt a fotografus csöve elé –, lopva összehasonlította az apjával.

Az erdőszélen vezetett útjuk, egy keskeny ösvényen. Emléki karonfogta a lányát:

– És nem félsz a Bakonytól, hogy mindig zúg?

– Mi itt falun semmitől sem félünk. A kísértetet ismerjük, a bagolyhuhogást megszoktuk, a kéményben lakó öklöndöző öregembert kipörköljük őszidőben, mielőtt a fűtést elkezdenők. Csupán a vadmacskákat nem szeretem.

Egyszerűen, nyugodtan beszélt Estella, mintha tizenhat év óta ez idő tájt mindig az apjával sétált volna az erdei ösvényen. A füle mellett egy hajszál mint egy hosszú vadfű lengett. A kendőjének – vagy a nyakának – almaillata volt, mint télen a kamaráknak. Hegyes orrú, magas sarkú cipőjében hosszúkat lépett; a cipő orra lépésenként úgy tűnt elő a fodros, fekete szoknya alól, mintha egyetlen szót sem akarna veszíteni a társalgásból.

– Tehát a vadmacskák – folytatta Emléki. – Én még sohasem láttam vadmacskát.

– Valamivel nagyobb, mint a házimacska. A feje és a füle kifejlett, a szeme félelmetes, és úgy tud sírni, mint egy gyermek. Látszólag céltalanul futkosnak ki és be a faodúkba, holdas éjszakákon, de ha a vándorlegény megáll, a vállára ugranak. Minden éjszaka egy vadmacska ül az ablak elé, a korhadt ecetfára. Zöld szemével egész éjszaka az ágyamba néz. Miután sem én, sem anyám fegyverrel nem tudunk bánni… Ezért kérettünk.

– A vadmacska – sóhajtott még mindig regényesen Emléki. – Ha nem tévedek, az anyádat fiatal korában vadmacskának neveztem, mert gyakran összekarmolt. Vagy talán más volt?

Estella erősen az apja karjába kapaszkodott.

– Nem tudom, hogy szeret-e engem? – szólalt meg, és nagy, fénylő, harmatos szemével, gyermekes bánattal az apjára nézett. – Ám, ha egy kicsit szeret, megszabadít a vadmacskától. Nem alszom, és arra gondolok, hogy Mátyás király vadászkastélya mellett, az erdőben van egy feneketlen kút.

Emléki megsimogatta a homlokát, mintha a múltat hessegetné el magától. Elkomolyodott.

– Van fegyver a háznál?

– Egy régi katonapuska, és mindig töltve.

A házhoz értek, amely olyan volt, mint húsz esztendő előtt. A falusi házak nemigen változtatják külsejüket egy-két emberöltő alatt. A kis ajtó ismerősen nyikorgott, mint egy megvénült atyafi, a szomorúfűz ága a földig ért, és a kémény félrebillentette a fejét, mint a karosszékben az öregemberek. Ő fekete ruhában volt, mint mindig, hosszú fűzőben, és kis kendőt tartott a kezében, mint azon az olajfestményen, amelyet leánykorában festett róla egy vándorpiktor. A szeme körül pókhálók, mint egy régi ablakon, amelyet nem nyit ki senki. Az arcán a nyugalom, a gond és az emlékezés, mint három jóbarátok üldögélnek őszi délután a dércsípte lugasban. A hangja csendes, mint az őszi szélben az erkélyen kopogó eperfa hangja.

 

Éjjel Emléki leánya ágya mellett ült. Estella a kis párnákat szerette, és furfangos szalagokat fűzött beléjük. A paplan sárga selymére hétágú korona volt pirossal hímezve; imádságoskönyv, viaszgyertya az éji szekrényen. A pohárban a víz hidegen csillogott.

– Hol van a vadmacska? – kérdezte Emléki, aki huzamosabb ideje ült egy foxterier-lábú fotelben, és a térdén egy régi Werndl-féle katonafegyvert tartott.

– Legyen nyugodt, apám. Hisz még éjfél sincs. Anyámmal néha reggelig elbeszélgetünk e helyen. Tudja, miről beszélgetünk?

– A vadmacskáról – mondta szórakozottan Emléki, miután a leánya kezét megsimogatta.

– Korántsem. Magáról beszélgetünk.

Emléki lehajtotta a fejét.

– Alig hihető.

Estella erősen fogta az apja kezét.

– Mindent tudok önről, apám. Tudom, hogy fiatalkorában a nők nem hagyták rendes, becsületes életet élhetni. Nyugtalanították, csalogatták, mindenfélét hazudtak önnek. Egybe nagyon szerelmes volt, s ezért évekig ivott, bánkódott, elhagyott városrészekben lehajtott fővel csavargott, a hidakról hosszan a vízbe pillantott. Esténként mintha mindig láttuk volna önt, amint kibontott köpenyegben, szemére húzott kalappal megy a házak fala mellett Pesten. A szemében csalódás, bánat. Ó, hogy szerettük volna ilyenkor megfogni a kezét, hazahozni. Szép nő volt?

– A legszebb, de már elfelejtettem.

– Nos, én majd beszélek magának róla, ha beköszöntének a téli napok, és az erdőn hó föd mindent. Csak a mi kályhánkban piroslik egy parázs, mint az emlékezet.

Emléki a sarokba állította a fegyvert. Megnézte az óráját.

– Éjfél.

– Még nincs éjfél. Ha elhallgatunk, halljuk a falusi toronyban a harang kongását. Mindig tizenegyet ver…

– Sokat szenvedtem. Nőktől. Élettől. Önmagamtól.

Estella felült az ágyban.

– Adja ide a kezét, és ígérje meg, hogy ezentúl becsületes ember lesz.

Emléki elnevette magát.

– Remélem, nem találta ki az anyád, hogy tömlöcben is ültem?

– Mindig szerettük magát, mint egy tékozló fiút. Tudtuk, hogy egyszer visszatér. Maradjon nálunk, velünk. Ígérem, hogy anyám csendes lesz… És egyszer majd férjhez ad engem.

– Megpróbáljuk… Itt minden a régi, mint fiatalkoromban. Sokat néztem innen az alkonyt, az ablakból. De a vadmacskát nem látom.

– Ön a vadmacska, apám. Maga ült a holdas éjjeleken az ablakom előtt, és engem nézett. Igaz, hogy nézett, rám gondolt, szeretett? Hisz mindig magáról beszélgettünk.

Emléki megsodorta a bajuszát, bár ez nem volt szokása, rezignáltan^* nevetett, megsimogatta Estella haját. – Vadmacska vagyok – dörmögte. – Télire leöljük a malacot, akit este az udvaron láttam.

 

Az álmok, e drága szélhámosok a falusi téli estéket éppen úgy szeretik látogatni, mint a városi vizitszobák kályháinak pirosló vasajtaját, amelyre nagy bajuszú kutyákat és szőlőfürtöket alkotott a vasöntő. Az álmok mindig vámmentesen, szabadon közlekedtek az országban, a kocsi, amely őket ide-oda szállította, orgonavirágos keréken gurult. Útközben, a keresztutaknál vén mezei csőszök állongtak a holdfényben a rozstábla szélén, és hosszú botjaikkal mutatták az utat, merre vegye útját az álomkocsi, amelyen minden feltalálható volt, mint egy nagy panorámában. Faragott diófadeszka, amilyenből rendes, meggondolt emberek a koporsójukat rendelik – a férfiak álmai, rózsaszínű, púderes skatulyákhoz hasonlatos szekrénykék őrizték a nők álmait. Az elhagyott torony lakói: a baglyok fáradhatatlanul vitték a hintót, faluban, városban kidobtak egyet drága ajándékaik közül a hintó utasai – özvegy Morvainé egy nyár végi éjszakán illatszeres üvegecskét talált az ablakában a hervatag virágcserepek között, az üvegre virágkosár volt rajzolva és nefelejcs-koszorú, mint a szívekre a régi fametszeteken. Amint a dugót kihúzta a palack nyakából, mindenféle bolondos illatokkal telt meg a háza.

Holott ez a bizonyos Morvainé azon özvegy asszonyságok közé tartozott, akiket szeretnek a férfiak a haláluk utáni időre elképzelni. Mindig fekete ruhában járt, és a régi városka barna házai között, amelyek olyanformán voltak egymás mellé és egymásra halmozva, mint a dominókövek, gyászfátyola ellengett a visszhangos utcán, hogy az emberek a halottas szoba viaszgyertyáinak füstjét ismét érezték, és a távolban a zenekar a halotti marsot játszotta. Ah, mikor magas ablakából kipillantott a piac hiábavalóságaira, és a kémények a háztetőn szinte féloldalra dőltek, mint a történelmi regényekben! Az esőcsatorna búbánatosan morgott, mint egy öregember, akinek a nők kiadták az utat, és köd lakott a régi erkélyen, mintha régen elhalt polgárnők térnének vissza alkonyattal, hogy Morvainét özvegységében mulattassák másvilági pletykáikkal. Természetesen, madarat tartott nagy kalitkában, amely oly komor és sötét volt, mint egy középkori templom, és halkan tett-vett a házában, mint az ifjú csermely él a vén fatönkök alatt. „Morvainé mosakodik” – mondták a régi városban, és a világoskék toronyból az öreg harangozó az ablakra lapulva leste, hogyan megy végig Morvainé a szobáján, néha nem is gyászfátyolban. A szomszédban egy önkéntes tűzoltó mindenféle lyukakat fúrt a falba, mint vidéki fogadóban szokás, és kísértetiesen kopogott a kamara falán, a padláson egy reménytelen udvarló. Stölcze, az egyházfi, mázsás ember létére hajmeresztő bátorsággal kúszott fel a villámhárítón, hogy az özvegy nyitott ablakán bepillanthasson. A részeges postamester éjjelenkint mindig kurjantott az ablak alatt. Künn a dombon, a temetőben Morvai, az egykori takács olyan nyugodtan nyújtózkodott, mint azok az öreg polgárok, akik tőkéjük után élnek. Szép, rendes, megközelíthetetlen özvegyet hagyott hátra. Az önkéntes tűzoltó őrült módjára járta a háztetőt.

Bizonyos vándormuzsikus érkezett a városba, hívták Idemnek, és különös dalokat énekelt a Postnál vagy a város végén a Sülthalnál, ahova a parasztok térnek be egy ital borra, valamint a verekedők tanyáznak. Idem ravaszkás járású, csendes mosolygású, se fiatal, se vén emberke volt, a madártollas kalapja alatt fürkészőleg járt a szeme, mint azoké az embereké, akik városról városra hajtanak az apostolok lován, és szeretnének megélni az emberek könnyelműségéből. Körülbelül az első pillantásra meg tudja állapítani, hogy kinek hány tallér foglal helyet a zsebében, és a bánatosokhoz, szerelmesekhez száz tolvajkulcsot hordott karikára fűzve.

A Postban akkoriban egynéhány reménytelen agglegény üldögélt, aki Morvainé szerelmét hazudta estéről estére. Hogy mit mondott a kívánatos özvegy, és csókja, mint meleg eső… Hogy mint térdepelt és esküdött. És a térde, a karja, a hangja. Olykor éjfél volt, míg telehazudták egymás fejét az agglegények. Aztán meghatottan ballagtak el az ablak előtt, hol a fehér függöny oly mozdulatlanul feküdt, mint a szemfödél.

Idem természetesen megbarátkozott az agglegényekkel, „gróf úrnak” szólította a legidősebbet, a patikárust lovagnak nevezte, és az adópénztárosnak kezet csókolt.

– Lengyelföldön is így szokás – mondta, mikor térdre borult éjfél felé a társaság előtt.

Estefelé mindig türelmetlenül várták az agglegények Idemet, különös dalaival, furcsa kis hegedűjével és szokatlan alázatosságával.

– Hazudni kellene valamit a hölgynek – vélekedett egy napon Idem, midőn a patikus és a pénztáros kardpárbajt vívtak a Post tánctermében, és utána békelakomát tartottak.

Az agglegények búsan lehorgasztották a fejüket.

– Mi nem tudunk hazudni – mondta a legöregebb.

Idem, aki már a párbaj rendezésénél is megmutatta életrevalóságát, végrendeletet íratott a mérkőzőkkel, és a tánctermet gyantával hintette fel, lesütötte a szemét és szerényen mormogta:

– Ha a nemes urak talán csekélységemet megbíznák… Néhány kitűnő, nőknek való hazugságot hallottam Varsóban, mikor az ottani udvari színház karnagya voltam.

A Postban összenéztek az urak, és gondolkozás ürügye alatt fenékig kihajtották a talpas poharakat. Idem odavetőleg mondta a savanyúvizes üvegnek:

– Vannak bizonyos szerelmi bájitalok. Régente minden nőt megitattak varázsszerrel, mert akkoriban makacskodtak a dámák.

Stölcze, az egyházfi sötéten dörmögte:

– A tűzoltót kellene eltenni láb alól.

– Rákerül a sor – felelte sokatmondó szemhunyorítással Idem. – Egy tűszúrás, és a tűzoltó halott.

Másnap ünnepi díszbe öltözött két agglegény, és Idemet az özvegyhez bemutatóra vitték. Morvainé szokás szerint imádkozott, és sokáig vonakodott Idemet észrevenni. A vándormuzsikus szerénysége és alázatossága végre győzedelmeskedett az asszonyi gőgön, és engedélyt kapott, hogy ebédre a háznál maradhasson.

Az agglegények kezüket dörzsölgették, midőn az özvegy házát elhagyták.

– Az ördöngös fickó majd elbánik vele – mondották egymásnak.

Idem ezután már csak rövid időre jelent meg a Postnál, hogy néhány hátralevő dalát az agglegényeknek elénekelje. Az itallal mérsékelten bánt és a térdre borulást csaknem elfelejtette. Az agglegények ezen felháborodtak, és a vándormuzsikust kiűzték a városból.

Már télre hajlott, az utakat magas hó borította, mint az emlékezet könnyei a sírok virágait, a fák lecsüngesztett gallyai, mint elhullajtott hajszálak a szélben. Idem a keresztútnál a kápolna tövében keresett éjjeli szállást. A hegedűjét az állához szorította, és enyhébbé próbálta varázsolni az estét.

– Vajon megfogannak hazugságaim? – gondolta elrévedezve, mint a kártyás visszagondol az átdőzsölt éjszakára.

Mielőtt az éj leszállott volna, Idem a csillagok állását figyelte.

– Most képzeli magát királynőnek az özvegy – vélekedett a vándorzenész, miután tegnap ez idő tájt így hazudta neki.

Midőn a hold kibújt a régi város háztetői mögül, mint szökésben levő rab, Idem a kápolna lépcsőjére hajtotta a fejét.

– Most az jut eszébe, hogy a szerelem minden a világon – szerelem nélkül egy lyukas pénzt nem ér az élet. Sírni, szeretni, valakire erősen rágondolni, a szívvel húzni, mint a mágnes, és órák hosszáig csókolózni. Kertekben sétálni, dalokat hallgatni messziről, és a hársfa leveleit megolvasni a boldogságtól… Megbolondulni az öleléstől, és soha ki nem józanodni! Neveket adni az élettelen tárgyaknak. A kötőtűket elkeresztelni, és a ruhaszekrényt Stölcze bácsinak nevezni. És jó szagát érezni a kéznek, a hajnak, a nyaknak és a leheletnek. Vajon tudja-e még a leckét a hölgy?

A távolban száncsörgés hallatszott, az özvegyasszony hajtott a vándormuzsikus után.

A muzsikus az út közepére állott.

– Gyere vissza, Idem – mondta az asszony –, még azt szeretném tőled hallani, hogy milyen illata van reggel az álomnak?

– Gyöngyvirág – felelt Idem, és felkapaszkodott a szánra. – Lengyel királynék várkertjében termett gyöngyvirágillata van a reggeli álomnak, aranyharang szól a misére, és a bástyáról kék folyókat látni, fehér holló üldögél a toronytetőn és ezüst tollait hullatja.

Az özvegy elgondolkozott.

– Furcsa, ezt sohasem mondta nekem senki.

 

Mint a pók, a régi mesterember szövi a fonalat magányos, kora őszi alkonyaton, elhagyott kerti házak, egykor derűs lugasok zugában, ahová legfeljebb sírni jár az emlékezet, Nagybotos Viola egyedül csavargott a bástyasétányon, és legkedvesebb gondolata az volt, hogy vallást alapít a nők ellen, vagy ligát, megvédelmezésére a szegény férfiaknak. Egyszerre három kedvese hagyta el.

Az új egyesület tagjai kutyabőrből való szíjat viselnek jelvényül a gomblyukban, hol egykor nefelejcs vagy gyöngyvirág illatozott, amilyen éppen a hölgy színe volt… Néhány gyilkosság is tervbe volt véve, éjjel a Dunán, csónakázás közben bőrzsákba varrják a nőt, és a folyam medrébe leeresztik, hogy sohase kerüljön napfényre a tett. Máskor elhagyott város végi házakba hurcoltatnak el bizonyos nők, korbácsot kapnak meztelen testükre, és a kertben ölnyi mélységű sírt ás az egylet sekrestyése.

Három fejfa álldogál egymás mellett, három női név a fejfákon, és az éjfél itt mozgalmas lesz, midőn a halott nők, Nagybotos egykori kedvesei felébrednek és egymás hajába ragadnak.

– Szegénykék! – sóhajtott fel Nagybotos a bástyasétányon, mert mindegyik nőről tudott valamely megható, szentimentális vonást, ami a kivégzéstől megmentse hölgyeit. Az egyiknek például a járása töntörgő, gyermekes lépései, másiknak mélabús fejtartása, harmadiknak komoly, mélyen zengő hangja, mint a bánat muzsikája, úgy ellágyította Nagybotost, hogy még a csalást is megbocsátotta nekik. Egyiket mindig úgy látta, hogy omnibusz^* után fut, és mily ügyetlen volt szegényke. A másikat magányos szobába képzelte, ahol tenyerébe ejtett állal üldögélt és maga elé mereng, mint az özvegyasszony a temetőben. A harmadikat folyton panaszosan, bánatosan hallotta szólani.

– Jaj – mondta magában Nagybotos, és az egyesület sekrestyése hivatalos dolog hiányában tétlenül lődörgött a budai kocsmákban, egyetlen kivégzés sem fordult elő a vallásalapítás óta.

A sekrestyés régebben betegápoló volt egy elmebajos fiatalember mellett, akinek a pirománia^* volt egyik betegsége. Borkovics, egy elzüllött színész, esténként azzal mulattatta betegét, hogy tüzet rakott az ágya alá. Egyszer Borkovics elkésett a kocsmában, az elmebajos egyedül rakott tüzet az ágya alatt, és segítség híján szénné égett. Később egy alkoholista földbirtokos mellett végezte az ápolási teendőket. Mindennap holtra itta magát, hogy a beteg az alkoholtól megriadjon. Egyszer azonban lumpolt^* Borkovics, és színjózanon került a beteg elé. Szerelmes volt, nem bírt az ital vele. A földbirtokos visszaesett betegségébe, és nemsokára meggyulladt benne a pálinka. A színésznek tehát mindegy volt, hogy miféle foglalkozással tölti el szabad óráit. Miután szerette az elmebetegeket, Nagybotost magában csöndes őrültnek nyilvánította, és elfoglalta új állását. Fizetése volt és kosztja egy asszonyságnál, bizonyos Markovicsnénál, aki azelőtt, régente Nagybotos kedvese volt, és miután visszavonult a leánykereskedelemtől, egy kápolna közelében, ecetfás udvaron, régi házban lakott Budán, ahol a falakba szent életű szerzetesek és meggyilkolt kereskedők voltak temetve. S az új liga híve lett, miután a német újságban rossz híreket olvasott a nők mozgalmáról.

– Thaisz rendőrkapitány alatt bezzeg eltoloncolták volna az ilyen nőket a városból. Még szavazni is akarnak! – méltatlankodott az asszonyság, aki úgy gyűlölte a szerelmet és a nőket, mint öreg nyugdíjas tanítók az iskolát.

Borkovics – Nagybotos pártfogása folytán – a budai házban ebédelt, és a zsebe tele volt levelekkel, amelyeket nem létező, előkelő személyek nevében önmagához intézett. Nagyon szeretett leveleket írni önmagához, amelyekben kedves Péternek szólította magát, holott Mihálynak hívták. Az asszonyságnak ünnepélyesen felolvasta a leveleket, aztán sorszámot írt a levél sarkára, mint egy irodafőnök.

– Az „öreg” örülni fog a váci püspök áldásának! – mondta egy napon, midőn ismét levelet hamisított, „öreg”-nek Nagybotost nevezvén. És hivatali költségre előleget vett az asszonyságtól.

– Csak hímezze a zászlót, mama – mondta búcsúzásnál –, nemsokára megtartjuk a zászlószentelést.

Egy őszi napon, mikor már a külföldi előkelőségek is bejelentették hozzájárulásukat az új ligához, Borkovics aggodalmas arccal dugta gallérjába az asztalkendőt a budai asszonyságnál.

– Az „öreg”-nél nincs valami rendben – mondta, miközben a levest kanalazta –, Szerafint a budai korzóra csalta, és órákig üldögéltek egy padon.

A komoly asszonyság, aki Nagybotos kedveseit húsz esztendő óta számon tartotta, leste, leplezte, úton-útfélen gyalázta és névtelen levelekkel üldözte, Szerafint éppen úgy ismerte, mint a többi hölgyet. Szerafin a visszatérő nők közé tartozott, aki háromesztendőnkint felbukkant Nagybotos életében, két-három hónapig halálra kínozta a férfit üldözésével és féltékenységével, aztán valami ürügy alatt összeveszett és eltűnt. Nagybotos egy darabig kétségbeesetten kutatta a nő nyomait, aztán fogadalmat tett a tabáni templomban, hogy most már örök időre befejezte Szerafinnel való ismeretségét. Ilyen időkben jó szolgálatot tett a budai asszonyság, akinek ölébe lehetett hajtani a meggyötört főt és hallgatni a szép, hosszadalmas meséket hűtlen nőkről és a nemezisről^*, amely őket utolérte.

Csak nagy nehezen tudott megfelelő kalapot találni a budai asszony a régi dobozaiban, mert már évek óta nem járt el a házból. Aztán karonragadta Borkovicsot, és megindult a Töröksánc utcából.

– A várban szoktak délután sétálni – mondta a sekrestyés.

Valóban ott járt Nagybotos egy nőalak mellett, mint a hímgalamb libeg a templompárkányon.

– Azelőtt vörös volt a cudar – mondta a budai asszony. – Vajon mit csinált, hogy lefogyott?

Távolról lesték az andalgó párt. A hölgy álmodozva lépkedett, és mélán oldalra hajtotta a fejét, mintha először sétálna a várban délután. Nagybotos életre-halálra hazudott, hogy szinte megnőtt a füle. Aztán megállottak, és hosszasan nézték az alant elterülő városrészeket.

– Ez szerelem – mondta a kapu alatt, leshelyén a budai asszonyság. Borkovics fütyörészve nézegette vadonatúj lábbelijét, mint aki már úgyis megunta hivatalát, és tüzet rak az ágy alá.

A hölgy válla a férfi vállához ért, aztán titkon találkoztak a kezek. Ismét elindultak halkan, boldogan, önfeledten, mintha körül a régi templomokban a közelgő koronázásra díszítenék az oltárokat.

–Van magának törvényes felesége, Borkovics? – kérdezte Markovicsné.

A sekrestyés vállat vont.

– Ahogy vesszük…

Az egykori okos asszonyság elpirult.

– Kár, mert magához férjhez mentem volna.

A színész Nagybotos után mutatott töredezett pálcájával.

– Nem hiszem, hogy beleegyezne az öreg. Féltékeny, ördögien féltékeny…

– Ó, Szerafin, mióta maga elhagyott, mintha sótalan volna minden eledelem és fanyar a borom.

A barna asszony a vállát a férfi melléhez nyomta.

– Majd megitatlak, majd megetetlek.

Markovicsné ekkor már a szerelmesek háta mögött állt. Felemelte az esernyőjét és néhányszor végighúzott Szerafinon, mint a polgárnők szoktak elbánni vetélytársnőikkel.

– Nyomorult! – mondta. – Ez a szerelem? A hűség? Jöjjön, titkár úr.

Ódivatú kalapjában, kopott köpenyegében, amelyre büszke volt, mint egykor a báli belépőjére, nyugodtan elsétált a színész úr karján.

Szerafin erre természetesen örökre elhagyta Nagybotost, és a nők elleni liga^* ezután nemsokára megalakult Budán, az Arany Békához címzett vendéglőben, ahol az egyletek szokták céhládáikat tartani. Borkovics néhány öregurat szedett össze, akiket társaskocsin, amilyeneken a temetésekre szokás járni, szállított a helyszínére. De Nagybotos, az egylet alapítója egy fa alatt üldögélt egy felvidéki városkában, és azt számítgatta, hogyan lehetne bemászni egy ablakon.

 

Vadludak szálltak a Duna felett éjszaka, és a kiáltásuk a magasból a földre hallatszott, mintha vándorlelkek utaznának Budapest mellett, és egymástól a város nevezetességeit tudakolnák. Megkérdezik, hogy mit csinál Péter és Pál; – emlékeznek a nyári hajóra és a sötét hídra, amelyről éppen akkor vetette valaki magát a Dunába, midőn zenélve közelgett a fehér hajó… Gi-gá, hangzik az éjben a kóbor madarak kiáltása, őszi éjszaka hervadt csöndje reszket a fehér függönyös ablak előtt, amely a magasban világít: egy asszony olvassa a régi szerelmes leveleit. Vagy talán szerelem van ott, remegve búvik férfia ölébe a kedves, és sóhajtva hanyatlik le a feje; epedés, vágy, csóknak csacska remegése, mézédes szavak bugyborékolnak és tajtékzanak az áradatban, szerelem őszi éjszakán, midőn a háztető felett magasan a vadludak kiáltanak?

Egy erkélyen ajtó nyílott, és az éjben, mint egy hófehér álom, asszony alakja mutatkozott.

A vadludakat leső lovag, bizonyos Pankotai, aki szokásos éjjeli csavargását végezte, és azt szerette volna megtudni, hogy mi történt a lefüggönyözött ablakok mögött, megdobbanó szívvel figyelt fel az éji jelenségre. Mindig így képzelte, ezt tervezte, emígy ábrándozta hevenyében, hogy egy éjszakán majd megnyílik egy ablak, és fehér kéz virágot ejt lába elé, mint a régi Párizsban a céltalanul kóborló muskétás elé, vagy Madridban a csukott erkélyek és vasrácsos ablakok városában… Talán a régi Pesten is előfordult, hogy nem mindig tudtak aludni a nők, a hold merőlegesen állott, a Váci utca felett, és álomtalan szemek a keskeny ablaknál Vörösmartyt várják, amint éjfélkor a „Csigá”-ból hazafelé ballag, vagy Don Gunárosz hetyke sarkantyúpengése hallatszik a padlón. Egy régi pesti regény szerint nemegyszer szállott le a magasból fehér lepke módjára egy levélke – hajdanában keveset aludtak és sokat unatkoztak Pesten az asszonyok. De most már mindenki alszik. Évek óta elhagyottak az erkélyek, Pankotai a nyolcvanas évek óta nem látott hölgyet merengeni éjszaka, magas ablakánál, vagy a sárkányfejes erkélyre dőlve, tenyérbe hajtott állal a holdba bámulni. Pedig csak azért hordott fodros inget és amulettet a nyakában, hogy egyszer, megint, regényeset mondhasson egy hölgynek, akivel véletlenül megismerkedik.

A Duna-parti utca elhagyott volt, távolban gurult egy kocsi, mint lassan szunnyadó lelkiismeret, a fehér ruhás hölgy az első emeleten állott, Pankotai érthető hangon jóestét mondott, és kiegyenesedett a homályban.

– Egy boldogtalan férfi esedezik, ajándékozza meg nagyságod egy szóval.

A dáma természetesen nem felelt. Bizonyára csodálkozott a vakmerőségen, hogy korukban, a bérházak városában, éjjel hangosan beszél valaki az ablak alatt. Talán a regények jutottak eszébe, amelyekben hasonló dolgokról olvasott. Pankotai levette kalapját, és megismételte kérését.

– Egyetlen szót, asszonyom, és megmenti egy halálra ítélt férfi életét. Szeretem önt.

A meglepő hazugság majdnem mindig célt talál a nőknél; a hölgy a hajából fehér virágot vett ki, és ajándékozó, nagylelkű mozdulattal az első emeletről az utcára eresztette a virágot. Majd visszavonult, és az ajtó lassú zörrenéssel bezárult mögötte. Pankotai a sarki lámpa alatt sokáig szagolgatta, nézegette a virágot. Narancsvirág volt, és Pankotai képzelete száz és száz lehetőséget fűzött az ajándékhoz. Lehetséges, hogy az éji dáma menyasszony volt este, és éjjel férjével összetűzött, szülei házához visszamenekült, és az éjben elgondolkozott. Vagy unatkozó asszony, aki a maga kedvére, cicomázására éjjel a tükör előtt felölti menyasszonyi ruháját, és így várja a kísértetek óráját, midőn férje visszatér a temetőből… Vagy talán gazdag öregúr kedvese a hölgy, és az öregúrnak kedvtelése a menyasszonyi ruha, az ebédlőben harmatos ezüstvedrek narancsvirággal vannak koszorúzva…

Pankotai (mint az utolsó ábrándozó ember a városban) nem nyugodott meg a találgatásoknál, következő éjszakán oly biztonsággal foglalta el helyét az erkély alatt, mintha évek óta ez volna a posztja, ahonnan reménytelenül szeret egy fehér függönyt.

Az őszi éjszakában ismét kiáltottak a vadludak a Duna felett, amelynek kétfelé haladó vizét útmutató gyanánt követik. Gi-gá, hangzott a rejtelmes nagy madarak kiáltása, akik életük nagy részét vándorlással töltik, jönnek és mennek, északról délre, mintha az volna létjük célja, hogy a magasban járó szeleket megismerjék, vizek folyásában gyönyörködjenek, és a lehulló csillagport felszedjék tollaik közé, és elvigyék más tájakra, ahol a többi csillagok ragyognak, a déliek vagy az északiak… Pankotai a magasból hangzó kiáltozásra a kalapjával kezdett integetni.

– Hallgassatok, ne zavarjátok álmát a legdrágábbnak…

De már nyílott az erkélyajtó, a hölgy felébredt, és kilépett fehér ruhájában. A szürke égboltozat felé fordította arcát, és Pankotai úgy látta, hogy kitárja két karját.

– Itt vagyok ismét, hogy álma fölött virrasszak – jelentkezett Pankotai az utcáról. – Ismét szerencsétlen vagyok, mert egy napig nem láthattam. Kérem, ne hagyjon el…

A dáma mozdulatlanul állott a magasban. Pankotai érezte, hogy valamely gyöngéd simogatás éri az arcát, mint egy másvilágról küldött csók. Egy fodros, pelyhes tollacska hullott le a magasból, vadlúd gyönge tolla, és az ajtó halkan becsukódott az erkélyen.

Pankotai a vadlúdtollal a kezében hosszú ideig ácsorgott a sarki lámpás alatt. Vajon a hölgy küldeménye ez, vagy a vándormadaraké? A tollat levéltáskájába zárta, és elgondolkozva, lehajtott fejjel bandukolt hazafelé. Otthon – egy szegény kis házban, amilyenben a makkdisznó lakhatik – gyertya mellett leveleket írt, amelyeket reggelre összetépett. Mit írhatna a Duna-parti hölgynek, hogy az elhiggye szavait? Hiszen még az arcát sem látta, a nevét sem tudja, csupán azért volt szerelmes, mert egy nő őszi éjszakán fehér ruhában kilép az erkélyre… „Ha szoknyakergető volnék, gondolta magában, holnap délután vizitet tennék a házban, hamis névjegyet beküldenék, és megkérném a hölgy kezét… Ha kalandor volnék, folytatta gondolatait, narancsvirágokat küldenék neki mindennap; megtudnám a kalaposnéja címét, és a legszebb kalapokat vitetném lakására… Ha hamisjátékos volnék, pénzért megfogadnám a legügyesebb ügyvédet Pesten, és megbíznám ügyem lebonyolításával.” A tollat és a virágot a párnája alá rejtette, és olyanokat álmodozott, hogy szívdobogva ugrott ki reggel az ágyból.

Még néhány éjszakát töltött Pankotai az ismeretlen nő erkélye alatt. A fehér ruhás álom mindig megjelent, amikor az éjféli vadludak gágogása felhangzott a Margit híd környékén. Megállott az erkélyen, és vágyakozva a magasba nézett, mintha atyja vagy vőlegénye utazna a ludakkal az éjszakában. Amíg hallhatta a vadludak rejtelmes, víziós hangját a magasságból, az erkélyen állott és karját kitárta. Mintha elvarázsolt vadlúd lett volna egy budapesti bérház első emeletén, és a madarak vándorlása idején a szíve szakad meg, hogy nem utazhatik dél felé testvéreivel. El a közelgő őszi köd, sírdogáló fellegek, kulcslyukon bebujkáló nedves szelek, a kályha előtt töltött szomorú esték, kormos délelőttök elől, midőn a Dunán a hajók úgy tülkölnek, mint eltévedt kísértetek, akik éjszaka nem tudtak hazatalálni.

El a fügefás, narancsvirágos délre, ahol kékek a tengerek, és az afrikai partokon fehér lótuszok úsznak a hajó elé… És egy szalagdarab, egy fátyolfoszlány, egy leheletnyi csipke mindig lerepült a magasból Pankotai-hoz, aki éjszakánként együtt várta vele a vándorló vadludakat.

De egy éjszakán többé nem hangzott fel a vadmadarak nyers kiáltása a Duna fölött.

Sokáig álldogáltak: Pankotai a Duna-parti utcán, a fehér ruhás nő az erkélyen… és már elszomorodtak mindketten a várakozásban, midőn nagy messziségből, szinte a másvilágról, felhangzott egyetlen kiáltása a búcsúzó madárnak. Az utolsó vadlúd repült el Budapest fölött. Most már visszavonhatatlanul itt van a szomorú ősz.

Pankotai lábához egy papírszelet hullott. Vékony leheletbetűk mondták:

– Isten vele.

Az erkélyajtó nem nyílott ki éjszaka, és Pankotai is mind ritkábban foglalta el céltalan helyét az utcán. Hónapok multán, midőn lecsillapodott a szenvedélye, szomorúsága, a házba ment tudakozódni, anélkül, hogy a hangja remegett volna: megtudta, hogy az erkély mögött egy mellbeteg kisasszony lakott, aki nem mehetett a világháború miatt Egyiptomba, és azóta a temetőben nyugszik.

 

Búcsú volt, nyáron, viaszgyertya-szagú éjszakán, sohasem látott koldusok énekeltek az országúton, akik a búcsú kedvéért öltöznek rongyokba, falusi asszonyok és leányok aludtak a domboldalban, a barát-templom környékén, mint földre lapult, fehér virágos bokrok az esőben, különös illat szállt fel az alvó nők sokaságából, mintha az álmoknak parfümje volna, egyik-másik asszony nyitott szemmel üldögélt a széleken, virrasztó falusi nő módjára, fél szemmel is tudott aludni, pedig hajnal óta jöttek, gyalog, mezítláb a zarándokhelyre. A sötétből egy úrféle jött elő – a kocsmában ivott eddig, ahol cigányok muzsikáltak –, éjfélre járt az idő, a fákon túl, a mezőkön és a vasúti töltésen a hold kis szamarait hajtotta előre – az úrféle az ébren levő parasztasszony mellé telepedett a fűre, és városi szokás szerint megdicsérte az asszony szépségét.

– Maga miért jött búcsúra? – kérdezte az úrféle. – Tán megölte az urát vagy a gyerekét?

A falusi asszonynak égő fekete szeme volt, de az most aludt, csak setéten villant, mint éjjel a tó hulláma. Gondolkozott, hogy feleljen-e? Az úrféle borosnak látszott, és egy ezüstforintost csúsztatott az asszony kezébe.

– Adok még többet is. Velem bizalommal beszélhet. Én is búcsúra jöttem. Azt mondják, csodatévő hely ez. Ha a legvénebb barát feloldoz bűneim alól, minden jóra fordul.

Az asszony a ruhájába rejtette a forintot.

– Az a barát, akit az úr gondol, tavaly meghalt. Elszólította őt a Mária. A mennyek országában is szükség van a jó gyóntatópapra. Az öregnek bizony nem lehetett hazudni. Olyan hangja volt, mint az éles kés. „Igazat mondj, leányom!” – kiáltotta, és mindenki elmondta legtitkosabb cselekedetét. Bár még élne az öreg!

– Hát most hogyan megy a bűnbocsánat? – firtatta az úrféle. – Ha már idejöttem, szeretnék megtisztulni a malaszt fürdőjében.

– Nagy bűne van? – kérdezte a falusi asszony, és elgondolkozva az ajkára tette a kezét.

Az úrféle papírszivart keresett elő a mellényéből, és gyufánál meggyújtotta. A gyújtó lángja megvilágította barna kis bajuszát, egyenes orrát, fiatalos arcát; a szeme kissé hályogos volt, mint aki többet ivott a kelleténél. A füsttel együtt borszag jött a szájából.

– Van már maga negyvenesztendős?

– Még nem egészen, de tudok kártyát vetni, hideglelést gyógyítani. A lányoknak én vagyok az orvosa. Sokat tudnék beszélni, de a hallgatás a kenyerem. Pedig úrisorból vagyok. Az apám tanító volt, de még karonülő koromban meggyulladt benne a pálinka. Azt tanácsolnám az úrnak irántam való jóságáért, hogy ne igyon pálinkát. A parasztnak hiába beszélek. Hát most már mondja el, hogy mit keres e szent helyen?

Az úrféle sóhajtott, megcsóválta a fejét.

– Nem elég öreg maga, lelkem, hogy nekem tanácsot tudna adni. Egy vén énekes koldust szeretnék megkérdezni, a legvénebbet, aki már bejárta az összes búcsújáró helyeket, aludt a templomokban, mikor a sekrestyés bezárta az ajtót, és a képekről leszállottak a szent emberek és szent asszonyok, és a vén koldus kihallgatta beszélgetésüket. Mert van ám olyan öreg koldus – különösen a vak –, aki már három országot bejárt, és mindenre figyelt, ami körülötte történik.

Az asszony megnyálazta a szája szélét, és a setétben figyelmesen, merően nézett a beszélgető arcára.

– Ugyan micsoda bűne lehet magának? Még fiatalnak látszik, a hangjának nincsen odva, mert a foga megvan. Mit akar azokkal a részeges, vén koldusokkal, akik, ha dolguk nincsen, az útszéli kocsmák körül henteregnek. Jobban tudom én, hogy magának mi baja van. Megverte valaki szemmel vagy szájjal. Vagy a hajából étette. Urak csak akkor járnak búcsúra, ha a halott feleségük, vagy az eleven, valóságos kedvesük nem hagyja megnyugodni. Ugye, rossz álma szokott lenni? Lidérces álma szokott lenni?

Az úrféle még egy forintost csúsztatott az asszony kezébe.

– Hát már csak elmondom magának, hogy ezen a helyen, ezen a búcsújáró napon, éjszaka itt kószáltam az asszonyok, leányok körül – két év előtt. A vasúti töltés felett akkor is holdsugár járt, és az ég alján rongyolódó felhőkben azok a kis fehér gyermekek hemperegtek, akikért itt imádkoznak a magtalan asszonyok. Egy Mátra alji faluból való volt a templomi zászló, amelynek vezetése alatt a búcsúsok idejöttek. Oldalvást gyékényes kocsik állottak meg porlepett régi hintók, amelyeken az úrinépek jöttek, éberlaszting-cipős^*, fehér harisnyás, kövér falusi asszonyok szálldostak le a magas kocsikról, fehér kendővel befödött kosarakat helyeztek a fűre, a nyári szél kibontotta a hajukat, és zöld üvegben a bort a földbe ásták. Kolbász-, cipó-, meg rozmaringszaga volt a dombnak az ó-kolostor mögött, amelynek sötét ablakában a barátok már korán eloltották a világosságot, mert hajnalban kezdődik a gyónás. Néhány kimustrált, öreg férfiember szívta pipáját az útszéli csárda szőlőlevelei alatt. Estve volt, és a dombon úgy égtek a gyertyácskák, mint az ég csillagaival kacérkodó falusi lányok szemei. Vadászni jártam akkor ezen a tájon, fiatal és egészséges voltam, még azt hittem, hogy minden nő hajának más illata van, és olyan női szemet kerestem, amely majd jól, mélyen belém tekint egyszer. Vajon milyen lesz ez a szem, a száj, és a hangja milyen? Csakugyan szőlőfürtök a nők, akikről mindenkinek szabad csípni egy szemet? Egyiknek másforma a válla, mint a másiknak?

A kocsiktól egy kisasszony elindult, és az erdőszélen a csodatévőfa alatt letérdepelt.

Falusi kisasszony volt, fehér ruhában és fehér cipőben, a derekán sárga öv selyemből, amelyen a gavallérok keze szokott helyet foglalni a táncban. A haja is sárga volt, mint a búza, és úgy világított a setétben, mint a felvidéki falvak végén az örökmécses a szent kápolnájában. Vajon miért imádkozott? A háta mögött megcsókoltam, az arcát csendesen visszafordította, és félelem nélkül nézett a szemembe. Mondtam, hogy eltévedt herceg vagyok, feleséget keresek ezen a vidéken, és még sok mindent hazudtam, amint az erdei úton sétálgattunk. Ő nem félt, a keze nem remegett az enyémben. „Hogy hívnak?” „Setétke” – felelt. „Furcsa” – mondtam. „Mert szőke vagyok” – mondta egyszerűen.

Semmi kifogásom nem lehetett ellene. Minden szavamat elhitte, hálásan mosolygott bókjaimra, kérésemre megcsókolta a homlokomat, majd a szájam.

– Honnan jöttél, te, földre szállott angyal? – kérdeztem és derekát átöleltem.

– Setétke vagyok. A setétben majd akkor is eszedbe jutok, ha már többé nem látsz.

A nyakának olyan szaga volt, mint reggel az eperfa levelének, a kezének az érintése, mint a fülemüle fészkének puhasága, a szájának lehelete nyár orgonabokrai között érezhető, ahová csókolózni járnak a gyermekek. Kis keble volt, mint az álombeli párna, amelyen álmodunk nőkről, királyságokról, elmúlt fiatalkorunkról, öregkorunk sárga aranyairól, amelyeket tudatlan leánykák kezébe csúsztatunk majd, és a méhesről, hol a szundikáló agg feje körül fiatal menyecskék felhúzott ruhával táncolnak.

– Legalább lesz mit meggyónni a barátnak – mondta egyszerűen, természetesen, romlottság vagy szomorúság nélkül. És miután megígérte, hogy örökké szeretni fog, soha el nem felejt, s esztendőnként eljön a búcsúra, a szent helyre, hogy reám gondoljon, midőn a hold sárga szamarait hajtja a folyó felé az alvó mezőkön – elváltunk. Még egyszer megnéztem a kezét, a nyakát, a szemét, és kértem, ismételje nevét, hogy el ne felejtsem.

– Setétke vagyok, akit csak éjjel, estve látnak a férfiak, és máskor soha észre nem vesznek. Csak nézz a holdba, és nyomban eszedbe jutok. Csak hajtsd le a fejed, mikor egyedül vagy, és azt fogod hinni, hogy friss sarjúval megrakott szekér megy ablakod alatt, rozmaringszaga lesz a pipád füstjének, és a falevelek között bujkáló kismadár különös zörejét hallod.

– Hát én Setétkét keresem, jó asszony. Tudna nekem tanácsot adni, hogyan találhatnám meg őt a búcsúsok között?

A jó asszony kinyújtotta a tenyerét, mire az ezüst csörgött, így beszélt:

– Minden úrféle bolond. Az apámról hallottam, hogy a postáskisasszony régi cipőjét tartogatta az iskolai fiókjában. Maga meg egy nevet hallott, amit nem tud elfelejteni: Setétke! Sok Setétke van a búcsúkon, mert a lányok nem gondolkoznak az eszükkel. Amikor a nap a torony felett áll, rúgós kanca viszi a kocsit. De estére, hold feljöttével az útszéli fák elkezdik mondani hazugságaikat. Az elhagyott hidak alatt kidugják lábukat az öngyilkosok a folyóból, és nevetve hempereg az országút melletti réten a menyasszony. Hogy az én istenem bocsásson meg nekik. Setétke lesz minden lányból, hajnal előtt, gyónás előtt. A csizmadia is azért alszik a ház előtt a padkán, hogy legalább az ablakokra vigyázzon. A kertek alá úgysem lát az emberi szem. Hát Setétkének hívták a galambomat?

A jó asszony elment, mint egy lomha árnyék, Setétkét megkeresni. Óvatosan lépegetett az alvók között. A hold ezalatt elhajtotta szamarait a virágos mezőkről, és a fekete tücsök elkezdte nótáját. Az eperfák és nyárfák közül leereszkedett egy-egy bujdosó árnyék, megzörrentve a leveleket, mintha éji sétára indulna egy halk kísértet. Az alvó búcsúsok felett az álmok és a viaszgyertyák illata szálldosott. Egy előrelátó lábatlan vén koldus béka módjára kúszott előre az országúton a templomajtó közelébe. A porban girbe-gurba írás maradt csúszó teste után, mint egy élettörténet, amelyet senki sem fog elolvasni, s reggelre eltapossák a nyomokat.

– Setétke ott imádkozik a csodatevő fánál – suttogta a visszatérő asszony. – A két szememmel láttam. Vakuljak meg, ha nem igaz. Úrikisasszony, fehér cipője van. Szőke a haja, és a nyaka, mint a galambé, Istenemre mondom, szerencséje van az úrnak.

A vadász talpra állott, és boldogan elindult a csodatévő fa irányába, az erdőszélre.

A lábatlan koldus a templomajtóhoz ért, előkészítette olvasóját, kalapját a földre helyezte és fejét a salétromos falnak döntve, még szunyókált hajnalig. Csak Setétke volt ébren, aki éjjelente eszébe szokott jutni a férfiaknak. És a csodatévő fánál buzgón imádkozott.

 

A tornyon nappal csókák üldögéltek, de estvére, midőn a hold megjelent a torony mögött, a rovátkák és különös cifraságok a torony oldalán láthatók lettek, erre ment fel az öregasszonyok lelke az égbe, a torony környéke megélénkült, szagos hársfák alatt a templom falába épített kripták között, kőkeresztek, kongó sírvermek és régen elfelejtett halottak sírkövei fölött a városka ifjú népe szórakozott. A régi polgár halottaiban lapos kő alá temetkezett, amint ezt a királyoktól és püspököktől tanulta, hogy minél több láb – a koldusoké, a nyomorékoké, a gyilkosoké és bukott nőszemélyeké is – tapodjon felette a templom környékén is. S a legbüszkébb polgár volt valamikor a városban, aki csak nevének kezdőbetűit és halála esztendőjének számát vésette a kőbe. A hársfák a régi kékfestők és vászonkereskedők csontjaiból jószagú virágot szívtak tavaszkor, pajkos diákok a behorpadt veremből kigördítettek egy megsárgult koponyát, és a mogorva csontot illetlenül taszigálták sarkukkal. Kőbe vésett angyalok és nagyszakállú zarándokok térdepeltek máshol a falba épített kripta falán, s ahol szabad volt a márvány: verset, vagy üzenetet firkantott a diák a kedvesének. A szentek mezítelen lábánál régi tavaszi esték dátumai voltak feljegyezve.

Nappal zárva voltak a kapuk és az ablakok a városban. A sötét kapuboltozatok alól sohasem hallatszott az életnek jele. A függönyök le voltak eresztve a vasrostélyok mögött, mintha különös álomba merült volna a város. Még a házfalak meszelését is észrevétlenül végezték el tavasszal a szolgálók. Néha meghajlott vállú, öreg polgár barangolt az utcán, és ha megnyílt egy kapu, oly hűvösség áramlott a félhomályból, hogy az embernek elment a kedve az élettől. Mit csináltak napközben a házakban? Senki sem tudja. A legtöbb idős polgár már életében megvette a maga és háznépe koporsóját, s a lakatlan emeleti szobában felállították az ijesztő szekrényeket. Bizonyosan a halotti ruhákat varrogatták a nők. A keskeny utca magasságában, egy sötét kapubolt felett volt egy fehér függönyű ablak, ahol látni lehetett Eszterfi Eszter bodros barna haját. De csak egyetlen helyről, egy kőszentnek az öléből, amely nem messzire, egy utcasarkon mogorván meghúzódott. Egy szakállas, bajuszos diák, bizonyos Idem – a szerzetesek latin neveket adtak a tanulóknak – a kőszentre kapaszkodva, órák hosszáig türelmesen leste a gyöngéd hajfodroknak a megjelenését és eltűnését a fehér függöny mögött. Nagy tévedés, hogy csak a szőke nők lehetnek gyöngéd lengésűek, áttetszők, üvegfestmények vagy fel-felszállongó füstkarikák. A barna nőcske, ha megfelelő az alakja és ábrándos a fejtartása, a homlokát előreszegezi, a tekintete nyugodt és sem jobbra, sem balra nem kancsalít: csaknem oly gyengéd magatartású lehet, mint a szőke angyalok, akiket testvérének vagy leányának képzel a férfi. Eszterfi kisasszony azon éjszakán született, midőn a lengyel királyok régi templomát kivilágítják, nagy hó szakad a hegyekről, és ájtatos emberek mennek a sötét városkából a fénylő templomajtó felé. A kisleány az éjféli misén, az oltár lépcsőjén született, amely oltár felett a názáretbeli Mária fiatal zsidóleányként jelent meg a vándorpiktor ködös képzelmében. Halkan, szemérmesen állong Mária a képen, és sötétkék haja van, mint a felhő színe.

Estve megnyíltak a kapuk az elátkozott nappal után, és a fiatal leányok karonfogózva a templom környékén megjelentek. Mintha valami régi babonás felfogás engedélyezte volna a különös esti órát a városkában. Tán valamikor egy öreg herceg rendelkezett így, aki esténkint szemlét tartott a nők felett, mikor még öreg hercegek voltak. A hold mereven állott a torony mögött, mintha arra várakozna, hogy valaki előszólítja, adja elő mondanivalóját, a sírokon kongtak a lépések, és lámpással kezében nyitott be a torony ajtaján a harangozó. Eszterfi Eszter ilyenkor fogadta a szakállas diák köszönését a hársfák alatt, ahol könnyű kendőben a vállán megjelent, mintha csak véletlenül járna errefelé. A barátnője, egy nevető arcú lengyel kisasszony, aki ellenállhatatlanul kacagott azon is, hogy szerda van, erősen kapaszkodott Eszter karjába, midőn Idem észrevétlenül hozzája csatlakozott.

Bizonyára nem tudnám leírni, hogy miről beszélgettek mindig – csak a szerelemről nem, mert arról nem szokás öreg tornyok, útszélen heverő koponyák társaságában. Vagy talán mindig arról beszélgettek, csak a lengyel kisasszony nem értette, hogy folyton kacagott?

– Mivel töltötte a napot? – kérdé rajongva a diák.

– Megboldogult nagyszüleimért imádkoztam – felelte komolyan Eszterfi Eszter.

A lengyel kisasszony úgy kacagott, hogy a könnyei csorogtak. (A közvélemény szerint egykor fekete kövér asszony leend e hölgyből, aki verni fogja az urát, és sohasem kacag, csak idegen férfiak élcein.)

Egy estve Eszter a vállán keresztül a holdba nézett, és barátnője nagy mulatságára a következőket mondta:

– A jósnő azt mondta anyámnak – mikor még a világon sem voltam –, hogy ebben az esztendőben elveszít engem. Híres jósnő volt, messzi földről gyalog és tengelyen látogatták őt az emberek. A lublói esperesnek is jósolt, és régi tűzvészeket előre tudott. Tizenöt esztendős koromban meghalok, szólt a jósnő.

Idem a bajuszát csavargatta.

– Eljövök magához, mikor meghalt. Együtt töltjük az első éjszakát.

– Az emeleti szobában fognak ravatalra tenni, égszínkék koporsóban, és atlasz^* félcipő lesz a lábamon. Stolniczkyné fog felettem virrasztani, de éjfélre elalszik a mézespálinkától. Akkor jöjjön, Idem. S megcsókolhat, amire oly régen kér.

– Eljövök.

– Már mindent elintéztünk az anyámmal, aki gyermekkorom óta csak könnybe borult szemmel nézett mindig reám. Miért sírsz, szegény? – kérdeztem mindig. De ő nem felelt, csak a csodatévő templomokba hordott, varázsvizekben fürösztött. Az apám, a megboldogult, rossz ember volt, s ezért kell meghalnom fiatalon. A halotti ruhámat kezdtük varrni ez esztendőben, és most már tudom, miért sírt mindig az anyám.

Idem levette a kalapját, de még csak húszesztendős volt, és semmi különösebb jelentőséget nem tulajdonított a meghalásnak. A kolostor, ahol nevelkedett, telve volt halott szerzetesekkel, akik a falba, a folyosóba, a pádimentumba^*, az udvar vén fenyőfái alá temettették magukat, és csontkezüket kidugták a vakolat alól.

– Vajon az égbe jut a lelkem, ahogyan a vallásban tanultuk? – kérdezte Eszterfi Eszter.

Idem bólintgatott.

– Annak nagyon örülök, hogy szép halotti ruhám lesz – folytatta Eszter elmerengve. – A gyertyákat is megvettük tavaly. Egy nagy gyertyát vettünk, amilyen húsvétkor ég a viaszbárány felett a barátoknál. És atlaszcipőcskémen szalag, amilyenben a lányok az első bálba mennek. Tehát jöjjön el, Idem, és nézze meg.

Néhány nap múlva a lengyel kisasszony egyedül sétált tavaszi estén a torony körül. Idem egy régi Lubomirskinek a sarkantyús hadicsizmáját ásogatta a gyepen, a nevetős kisasszony szája széle mákos volt az imént fogyasztott süteménytől.

– Eszterke délután meghalt – mondta, és fekete szeme alattomos jókedvvel tapadt a diákra.

Idem abbahagyta a csizmaásást, és a tenyerébe támasztotta az állát.

 

A hold és a magánosságban, emberektől távol éldegélő kémények és cseréptetők között, amelyeket a padlásablakból mindig azzal a gondolattal vizsgáltam, vajon nem hagyta itt nyomát valamely szellem, kísértet, amely éjszaka utazott a város felett, és a tető ormán megpihent, Idem mezítláb leereszkedett az ablakon, amelyet csak a függöny védelmezett.

A koporsó valóban a szoba közepén állott, és Eszterfi kisasszony összefont kézzel szunnyadt.

A sarokban hangosan horkolt a virrasztó asszonyság, és mintha a horkolás és a gyertyalángok között valamely összefüggés volna, a lángok néha hosszúra nyúltak, majd megrebbentek, mintha a magasban egy jéghideg kezet találtak volna.

Idem nem félt a halottól. Ilyennek képzelte, ilyennek várta. Koszorúcskába kötött haját többször elképzelte, és Eszterfi kisasszony néhányszor már előre lehunyta a szemét, milyen lesz halottaiban. („A huncutkát vajon kisüti-e Stolniczkyné?” – kérdezgette a lengyel kisasszony.)

A bolthajtásos szobában a falon megállították a kakukkos órát. Háromnegyed négyre halt meg Eszter, látta a diák.

A koporsó még a pádimentumon feküdt, a kecskelábak, amelyekre a ravatalt helyezték, a sarokban állongtak, viaszgyertya szagú terítő és láncos füstölő elkészítve. Idem leguggolt a koporsó mellé, és az ujjával megpróbálta a leány szívét kitapogatni. Csöndes hívesség áramlott az ujjaiba. Megsimogatta az állát, amelyet fehér kendővel kötöttek fel, és az átlátszó kezéből csöndesen, vigyázatosan kivonta a rózsafüzért, s az inge alá dugta.

– Nini, az atlaszcipőcske – mormogta Idem, és jólesett neki, hogy igazat mondott a kisasszony. Valóban, a cipő talpa még nem érintette a földet. Hófehér volt az, mint a szalag, amely bokán felül volt a fehér harisnyás lábra kötve. És széles, fehér, apró kék virágokkal behintett szoknyája, mint a lengyel dámáké, akik nyaranta a város határában a fürdőhelyen táncolnak, míg a terjedelmes karnagy a söröscsizmát rejtegeti a szék alatt, s mindennap eljátssza Ördög Róbertből^* a nyitányt.

A barna leányfőcske nyugodtan, öntudatosan feküdt a kis párnán, mintha tudta volna a halott, hogy Idem térdepel a koporsó mellett, és azon gondolkozik, hogy megcsókolja-e a leányt? Majd mást határozott. Gyöngéden derékon ölelte Eszterfi kisasszonyt, kiemelte a koporsóból, és a halottat karjaiban tartva, néhányszor végigsétált a szobán.

– Menyasszonyom – mormogta komolyan, meggyőződéssel. – Most megmondhatom neked, hogy nagyon szerettelek, hogy majd megbolondultam érted, és szándékomban volt, hogy egyszer elragadlak, átviszlek a határon, és beállok valamely vándorszíntársulathoz, mert tehetségem van a színészethez. Mondd, elhiszed, hogy szeretlek? Kit öljek meg érted? Leugorjak az ablakból az öles mélységbe? Vagy a folyóba, ahol örvénylik az ár?

A karjaiban fel és alá hordta a leánykát, míg a horkolás megállott a sarokban, és valaki „Jézus-Máriát” kiáltott. Az asszonyvisításra Idem a koporsóba fektette Eszterfi kisasszonyt, és kiugrott az ablakon. Sántikálva, nyögve ment tovább a sikátorban.

S ezért másnap különböző akadályok merültek fel a halott Eszterfi kisasszony eltemetése körül. A mákos szájú lengyel kisasszonynak eljárt a szája. Idemet börtönbe zárták, és Esztert csak harmadnap, püspöki engedelemmel temették el a régi temetőbe, de rosszhírű leányként emlegették még öregkorukban is a lakosok.

 

Elkövetkezik az idő, midőn csodálkozunk azon, hogy egykor mily bolondok, boldogok voltunk, hogy szeretni tudtunk, hogy kedvünk volt az élethez… Ah, hisz az a legcsodálatosabb, hogy élünk! Midőn már minden elmúlott mellőlünk, ami egykor kellemes, drága, tüneményes volt. Elmúlt a szerelem, az ifjúság, a túlcsapongó fantázia és a mély egyenletes álom. Más íze van a kenyérnek és a tengeri ráknak. A fölkelő nap más gondolatokat ébreszt bennünk, mint tíz esztendővel ezelőtt. A ritkuló fák mögött egy más hold leskelődik. A kocsi zörgésében, midőn utazunk, többé nem jönnek velünk a tarka árnyak, a jókedvű útitársak, a nótázó vándorlegény, az öreg, jólelkű fogadós, idegen városok friss, tiszteletre méltó asszonyai és hegyoldalban feltünedező tiszta, kis régi városok, amelyekről egykor azt gondoltuk, hogy itt volna jó életünket tölteni. Ah, hová lett szívünkből a láthatatlan kis hegedűs, aki fáradhatatlanul vonta a maga nótáját?… Valahol elveszítettük őt, mint farsangi dáridóról hazafelé kocogó vén kontrás^* elhagyja hangszerét a hajnali ködben. A muzsikást egy percre – vagy egy esztendőre – kivettük kabátunk alól, figyelmesen egy sarokba elhelyeztük, miután megintettük, hogy csöndesen viselkedjék, ne zavarja az alvó asszony álmát. Az asszonyi álom, a hazugság, a bűbáj a kacérság színes lepkéje felé boldogan emeltük homlokunkat. Ide szállj, szép pillangó, a szememre, az eszemre, a lelkemre, az emlékezetemre. .. Jöjj, asszonyhazugság, drága tünemény, aranyat vérző napszállati felhő, kábult zeneszáma amorettes^* muzsikáló órának, sárga selyemfüggönyökön átszűrődő hajnalcsillag sugára, boldogan epedett öngyilkos halál és virággal beültetett, női könnyel öntözött, regényes, magányos sírhalom az erdőszélen… Jöjj, élet-tudatlanság, vak boldogság és mélyen szunnyadó lelkiismeret: bűnös szerelem. A lepke zizegve leereszkedett, mialatt a kis hegedűst a sarokból elemelte valaki. Néha fantasztikus éjszakákon még hallatszott nagyon messziről a hegedűszó, elhagyott, néma kertekben, magánosan álló házakban, olykor a föld alatt, behorpadt sírokban húzatta valaki a halhatatlan nótát. Aztán mindig messzebbre vitték a hegedűt, az elhagyott házak mögött hiába leskelődtünk, hogy az örömpiros ablak felnyíljon, s odabentről kiszálljon néhány taktus a régi zenéből a hideg éjbe, az eltemetett szerető sírja elnémult… S mind ritkábban jön velünk szembe az úton egy-egy arc, amelynek vonásaiban hasonlatosságot találhatunk a régmúlt archoz, szemében fényt, amely egykor megigézett, és lépésében zenét, amelyet a kis karnagy hajnali álomhoz játszadozott. Nemde, csodálatos, hogy élünk?

E hosszú beszédet egyedül mondta, vagy gondolta egy őszülő úr egy padon a Császár-fürdő udvarában, miközben déli zenét játszott a bosnyák zenekar a fehér asztalok között, a kis pavilonban, és a nagy fák összehajladoztak a felszélben. Már szeptember volt, s reggelenkint a Dunáról jövő friss fuvalom halott atyafiakat talált a zöld levelek között, akik bizonyára álmukban haltak meg az éjszaka. A vidéki urak és asszonyságok, akik a nyarat itt töltötték, hazafelé készülődtek, és mindig hosszasabb pillantást vetettek az ódon, piros szőnyeges fogadóra, a cukrászboltra és a salétromos falakra. Ah, mily gyönyörű hely volt ez nyáron, midőn a régi fürdő a szótalan katolikus papokkal és öreg inasokkal a zúgó, sistergő Budapest közelében úgy helyezkedett el, mint egy hatvanas évekbeli emlény a nagyanyánk szalonasztalán, parasztbánatos tekintetű Arany várja az ó-pirosba kötött könyv felnyitását a selyempapiros mögött, szomorkás Tompa^* a virágokról írt regét, és ojtott drága érzést a kis kertjükben kertészkedő papleányok szívébe: e régi padokon, a nagy fák alatt őket olvasták a kisasszonyok. A bosnyák^* zenekar éppen egy Chopin-mazurt^* játszott.

A sétányon hosszú köpenyeges hölgyalak közelgett, kalapja, cipője és fátyola, bő, virágos szoknyája és kis legyezője, a költeményes könyvecske, amit kezében tartott: – valamely régen olvasott regény lapjaiból lép elő. Szerelmes Iván – a deres úr neve – szalonkabátjában felállott jobb kezével leemelte vadászkalapját, és a szívéhez érintette kezét. Nevetni lehetett volna e jeleneten, ha az időtől és szenvedéstől megviselt arcon, a szögletekbe futó ráncokon és a jóságos, tiszta életet feltételező, bánatos tekinteten – amilyen azoknak a férfiaknak a tekintete, akik legelső fiatalságukban reménytelenül és örökéletre beleszerettek valamely hölgybe – nevetni lehetne.

– Iván! – kiáltott fel fátyola alatt, szinte megcsukló, anyáskodó hangon a hervatag nő, mintha egy régi színdarabot játszana újra, nyugalomba vonult drámai színésznő, aki megveti az új divat hazugságait.

– Iván, mi lett magából?

– Asszonyom, bocsásson meg, hogy merészeltem életjelt adni – annyi esztendő után… Előrehaladt korom, betegségem és az alkalom, hogy ismét a fővárosban lehetek, csupán a Duna választ el egymástól, régi emlékek esti látogatása e helyen, ahol egykor önnel oly boldog voltam, e régi fák, amelyek alatt sétáltunk, a kert, ahol a vándormadarak szállását néztük egyszer ősszel, és ön arról beszélt egy alkonyattal, hogy kedves írója, Fáy András, akinek azóta minden munkáját megszereztem: ez volt az oka, hogy merészeltem levelet írni, mielőtt elhagynám a fővárost, hogy soha többé ide vissza ne térjek.

– Ön, Iván, emlékezett az én csacskaságaimra? – kérdezte meglepetten a delnő.

– Nem csacskaságok voltak azok, hanem felejthetetlen, drága percek, amelyekkel engem örökre lekötelezett.

– Kedves – felelt bizonyos meghatottsággal az asszony. – Sajnos, ön fehér holló a férfiak között, Iván. Régen nem divat már olyan kedves szavakat mondani a hölgyeknek, mint amilyeneket ön mond. A régi gavallérok valóban mások voltak, mint a maiak.

– Egy régebbi kor gyermeke vagyok, asszonyom, és életmódom, csöndes falusi remeteségem, hosszú, magányos estéim hozzájárultak, hogy megmaradjak olyannak, amilyen fiatalkoromban voltam a Császár fürdői platánok alatt. Szent és szegény poéták voltak a barátaim… Ha emlékszik, magam is hozzáfogtam egy hosszú költői beszélyhez, az akkor divatos Anyegin^* nyomán, mint Reviczky^* elkezdte volt írni a Szeptembert, amely sajnos, csak töredékeiben maradt meg. Gáspár Imre^* volt a barátom, és Benedek Aladár^* hetilapjában a rejtvényrovatot szerkesztettem. Szentséges, szép ifjúság. Balázs Sándort^* szívünkkel és elménkkel egyformán imádtuk.

– Ah, emlékszem e régi táncosokra, akiket kegyed egykor a Császár fürdői bálokon nekem bemutatott. Erdélyi Gyula^* hetyke Pest megyei csárdása felejthetetlen. Vajon élnek még ők, és szoktak-e táncolni? – kérdezte a hölgy, és sűrű fátyolát megigazította arcán.

– Emlékszik a képre, asszonyom, amelyet Barabás^* festett? A lobogó hajú költőre, aki kis lugasban térdepel, és hölgye ölébe hajtja fejét? Emlékszik a magyaros szabású ruházatokra, a csizmára és a költő kezében a papiroslapra, amelyről Petőfi Szeptember végén című versének első sora volt olvasható? Ez olajnyomat népszerű volt, sűrűn feltalálható volt a honleányok szalonjaiban. Nos, ilyen térdeplő költők voltunk mi mindannyian abban az időben, midőn szívesen vette nagyságod, ha esténkint ablakai alatt sétáltam.

A delnő hirtelen felkacagott:

– Bolondság – kiáltotta –, de most már ugye bevallhatom, hogy nem egyedül volt, kedves Szerelmes Iván, aki az ablakaim alatt sétált…

Az idős férfiú meglepetten, zavarodottan mosolygott:

– Miért mondja ezt, asszonyom?

– Hisz már öregek vagyunk mind a ketten, Iván. Nem szabad komolyan venni azt, ami elmúlt. Szép volt, drága, gyönyörű tündérálom volt az ifjúság. De elmúlt, mint egy mámorító farsangi táncestély a régi redutban^*, vagy egy különös, emlékezetes operai előadás a régi Nemzetiben, mikor Erkeltől^* vagy Donizettitől^* játszottak. A páholyom hátterében valaki megcsókolta a meztelen nyakam. Talán ön…

– Én nem bátorkodtam – felelt Iván.

– Nos, mindegy. Még sípládások jártak Pesten a belvárosi udvarokba, és ebéd után, a pamlagon könnyű álomba ringatott a féllábú katona verklizése^*. Kiről álmodtam? Már elfelejtettem. De önről is. Lóvasút járt át a budai hegyek közé, és a hosszú zöld kocsikon nyitva voltak az ablakok. Furcsa, hogy csaknem minden barátja a Városmajor erdőbe hívott találkozóra, mint akár kegyed, jó Iván. Talán elárult?

– Asszonyom.

– Később sokan elárultak. Hisz színésznő voltam – sóhajtott a delnő. – Nem becsülték meg a jóságomat, odaadásomat, gyöngédségemet. Mily nevetséges volt, hogy a férfiak mindig virágot tűztek ilyenkor gomblyukukba! Mindegyik szenvedett, sírt, esküdött, Istenem! Már legtöbbször előre tudtam, hogy e mondatot hogyan kezdik. És csak arra vigyáztam, hogy idő előtt ne jussanak az üdvhöz.

– Sajátságos – mormogta Iván, és fázósan begombolta a szalonkabátját.

– Nem – felelt az asszony ellágyulva. – Ön mindig kivétel volt. Önre úgy gondoltam, mint vasárnap délutáni, svábhegyi kirándulásra, midőn váratlanul vihar lepett meg az erdőben, gondoltam az elefántcsont feszületre, amely ágyam felett függ. Ön mindig szelíden, megadással, tétovázás nélkül nézett felém a távolságból. Hosszú évekig, ha szomorú voltam, vagy betegség kerülgetett, írni akartam önnek, jöjjön és vegyen el feleségül. Ma is csodálkozom, hogy nem mentem férjhez önhöz.

– Én is – mormogta a foga között Iván.

– Talán megbántottam? – kérdezte az asszony, és megérintette Iván vállát. – Bocsásson meg. Locsogok, mint fiatalkoromban.

Iván hosszabb ideig nézett a földre, és öreg arca sajátságosan elszomorodott.

– Miért mondta, hogy mást is szeretett?… Mi, régimódi férfiak olyan balgatag, vén gyermekek vagyunk, hogy azt hisszük, szerelmünkkel örökre boldoggá teszünk egy nőt. Különös, hogy én megesküdtem volna a nagyságod hűségére! Valahogy mindig úgy gondoltam, hogy él valahol egy asszony, mint a régi regényekben, aki mindig reám emlékezik. Elábrándozik a szép napokon, a vissza nem térő perceken, a csókon, a szerelmen, az öngyilkosságig folytatott boldogságon. És azt gondoltam magamban, hogy egyszer majd visszatérek, és megismételjük a múltat, ha másképpen nem, végigolvassuk az aranymetszésű naplót, amelyet tudomásom szerint asszonyom napról napra írt…

– Azt nem – felelt ijedten az asszony. – Hisz tudja, hogy szerettem.

A visszhangos udvarban elhangzott a zene, mint az öröm vagy fájdalom felkap utazókocsijára, és bő köpenyegébe burkolózva, néma utazó módjára megy új tájak felé.

A szentimentális^* öregúr másnap elutazott a városból.

 

Fiatalkoromban sokat kóboroltam különböző kis városokban, hová céltalanul, terv nélkül, szinte véletlenül érkeztem, anélkül, hogy számot adni tudnék arról, hogy miért utaztam. A vasúti menetrend elrongyosodott a kezemben; szerettem azokat a városokat, ahová déltájban érkezett a vonat, és a pályaháztól hosszú sétával lehetett megközelítem a várost, frissen csapolt sörnek a szenzációja a sörház környékén, végigbandukolni a korzón, és ismeretlen nők szemébe nézni, megállani tavasszal nyitott, virágcserepes ablakok alatt, ahol valaki zongorázik vagy énekel… De kedveltem az alkonyati órát is, késő délután érkezve kis városokba, midőn furcsa mantillok-ban^*, fedetlen fővel, vagy vállra vetett kendőben egymáshoz látogatóba járnak a városka hölgyei, az utcán furcsán kopognak a lépések, halk, különös zenéjű női hangok hallatszanak a homályból, a kis boltokból szinte rejtelmesen jön ki a petróleumlámpások fénye, és valahol már javában kugliznak a pénzügyi hivatalnokok. Szerettem ismeretlen kis fogadókban üldögélni, amely a Vaddisznónak vagy a Fehérlónak volt címezve, a fogadóssal elbeszélgetni a helybeli dolgokról, meglesni a leereszkedő éjszakát egy régi bástya alól vagy az elhagyott kis sétatérről, ahol a közelgő ősz illata lengett a falevelek alatt. És hányszor hallgattam idegen, sohasem látott emberek élettörténetét éjjel a váróteremben vagy álmatlan útban a vasúti kupéban!

Egyszer egy fiatal férfi mesélte valahol, valamerre, talán egy útszéli fogadóban a következő történetet.

Még húszesztendős sem volt, amikor megismerkedett egy nővel, aki tíz esztendővel idősebb volt nála. Számító, tapasztalt, próbált hölgy volt, aki már egypár férfiú sírhantját ápolta; se szép, se kedves, se gazdag, Borostyán (így hívták) őrült módjára beleszeretett, amint a tapasztalatlan, jószívű fiatal férfiak beleesnek valamely számító hölgy tenyerébe. A hölgy, miután a városban már eléggé ismerték, férjhez óhajtott menni. Borostyán minden követ megmozgatott, futott, szaladgált, könyörgött, amíg az engedély megérkezett, hogy a hölgyet nőül veheti szülei akarata ellenére. A hosszú harcban elfáradt, elfásult Borostyán keserűséget érzett magában, mikor elkövetkezett a nap, hölgyét oltár elé vezetni. Sápadt volt, betegnek érezte magát, ijedten tapogatta kongó zsebeit – mennyi borravalót szokás adni a sekrestyésnek, hol ebédelnek délben és mit csinálnak holnap? De behunyta a szemét, mert igen jószívű és tapasztalatlan fickó volt, kissé ijedten, de bizonyos elszántsággal követte menyasszonyát az oltárhoz. „Milyen szamár, mily rettenetes szamár vagyok!” – gondolta magában a szertartás alatt egyfolytában, és egyéb nem jutott eszébe.

Egy hét leforgása alatt Borostyán megismerkedett hitvese lelki tulajdonaival, boszorkány anyjával, gonosz tulajdonságokkal, amelyek felforralták a vérét, indulatos szó röppent el ajkáról, mire hitvese anyja segítségével kidobta a házból. Borostyán Félix télikabát, pénz, lelki nyugalom nélkül a havas utcán találta magát. Megfenyegette öklével az ablakokat, aztán elindult céltalanul a világnak, mint a népmesék hősei.

– Nehezen ment eleinte a dolog – mondta Borostyán –, sokszor sírtam dühömben, keserűségemben, mikor egyedül voltam. Bujkáltam az emberek elől, kiskocsmákban üldögéltem a város végein, és mindig valamely csodára vártam, amely megszabadít kínzó szenvedéseimtől. Nyitott szemmel, világosan láttam, hogy megcsaltak, mint egy vidéki parasztot a régi Kerepesi úti boltosok. És nem tudtam belenyugodni megcsalatásomba. Éjjelenkint, midőn a város elcsendesedett, elsétáltam a jól ismert ablakok alatt. A kezem ökölbe volt szorulva, de a szívem mondhatatlanul sajgott. A falhoz ütögettem a fejem. „Te ostoba, te bárgyú, te lágyszívű, te jellemtelen gazember!” – mondogattam fogcsikorgatva a havas utcán, ahol gondosan elsimítottam lábam nyomát a hóban, nehogy meglássa valaki. Majd megálltam, és forró könnyek folytak végig arcomon, tán a szívem kellős közepéből jöttek e könnyek, úgy égettek. Olykor, nagyon messziről megfordult bennem a gondolat, mint egy csillapító orvosság, hogy nem kell végleg kétségbeesni; még mindig nyitva áll előttem egy út, amelyre lépve megszabadulok testileg is fájdalmas gyötrődéseimtől. Igaz, hogy erre az útra csak egyszer lehet menni, és visszatérés nincs. Az öngyilkosság gondolata haloványan, szinte egy messziről hangzó ének ritmusával kelt életre a szívemben. Fáradtan, félálomban foglalkoztam már a módozatokkal is. A folyó… Leugrani egy toronyból… Vasúti sínekre feküdve bevárni az éjjeli vonatot… A pisztoly bizonytalan, de könnyű megoldás. A zsebkendőmet a nyakamra csavarintottam, és próbálgattam, hogyan megy az akasztás. Jóféle méreghez nehéz hozzájutni…

Miért, miért? Sokáig nem tudtam, hogy miért akarok meghalni, mint egy ostoba kölyök. A bosszúság megcsalatottságom felett vagy a szégyen hontalanságom miatt? Tán most derül ki, hogy mennyire szerettem azt a hitvány nőt, hogy már élni sem tudok többé nélküle?

Nem tudom, sohasem tudhatom meg, hogy mi okozta ezt a rettenetes zűrzavart bennem. Sokáig, hónapokig tartott ez az állapot. Félőrülten, lerongyolódva csavarogtam a külső kocsmákban, szakállam nőtt, és az arcom oly fehér lett, mint a kísérteté. Csodálkozom, hogy a rendőrök el nem fogtak éjjelenként. Csodálkozom, hogy senki sem jött segítségemre. Igaz, hogy félig-meddig idegen voltam a városban, de én bizonyára nem tudnék oly részvétlen lenni a szerencsétlenek iránt, mint ahogy az emberek cselekedtek velem. Barátom, de még csak ismerősöm sem volt többé. Mintha a hazug szájú nő az egész város lakosságát ellenem uszította volna, mintha valamennyi férfi a városban neki adna igazat, elfordultak, ha megláttak, idővel az éhenhalás veszedelme fenyegetett… Sok év múlva megtudtam, hogy a nő azt híresztelte el a városban, hogy éjnek idején anyjostól együtt megölni akartam őket. Ma is csodálkozom, hogy nem akadt egyetlen jóravaló férfi a lakosságban, aki azt mondta volna, hogy helyesen cselekszem, ha a gyilkosságot elkövetem. A nyomorban, a szenvedésben, az éhezésben mind világosabban tűnt fel előttem helyzetem. Az a nő férjes állapotú személy akart lenni, és nyilván ezért kellett feláldoznom fiatal, ártatlan életemet. A nő sohasem szeretett, bár ezt eleget mondta. És hogy nevetgélnek most a házban, amely egykor a legbarátságosabb, legkedvesebb háznak tűnt fel előttem. Hónapok vagy évek múltak el? Még mindig láttam a meghitt ablakfülkét, hol órákig üldögélt ölemben.

Lókereskedők jöttek a városkába. Nagy csizmájú, hangos, ravasz tekintetű férfiak, akik a bugyellárist^* úgy elrejtették ruházatukban, hogy azt senki fel nem fedezhette. A zsebkést marokra szorították, amikor kenyeret szeltek, és a borbély oly erősen borotválta őket, hogy a vérük kiserkedt. Felfogadtak, magukkal vittek, a határon túl mentünk, lovakat vettünk, és lassan-lassan észrevettem magamat, hogy hangosan beszélek, új csizmára vásik a fogam, éppen úgy barátkozom a kocsmárosokkal, mintha mindig közéjük tartoztam volna. Csak a nőszemélyeket nem vettem ölembe, akármint kedveskedtek is körülöttem.

– Csípd meg, Ferkó! – mondogatták a gazdáim a kocsmárosnékra, szolgálókra mutatva. De a Ferkó csak fanyarul a vállát vonogatta. Nagyon megutáltam a nőket.

A szerencse kedvezett a vásárokon. Magam is meglepődtem, mikor néhány ezer forint gyűlt össze rövid idő alatt a bugyellárisomban, amelyet most már én is tudtam megfelelő rejtélyeskedéssel gondozni. A bankókat, a zsírosakat, aggódó figyelemmel számon tartottam, üzleteken törtem a fejem, és bizonyos megelégedéssel nézegettem a csizmám orrát az útszéli fogadókban.

A lóvásárnak darab időre vége szakadt, a kereskedők elszéledtek otthonaikba, egyedül maradtam. Hová menjek?

A vonaton jegyet váltottam, mintegy megszokásból, abba a városba, ahol az asszony lakott, mintha várna ott valaki. Megint tél volt, jégcsapok csüngtek le az ereszekről, és a toronynak hóbundája volt: csakhogy most jó meleg ruhám volt, csizmám, sapkám, pénzem… „Ejnye, mit csinál az az asszony, mióta nem láttam?” – gondoltam magamban. – Az ördög haragszik rá, asszonyra nem lehet haragudni – mondták a kupecek.

Tükre előtt ült, haját rendezgette, furcsán, kancsalítva rám nevetett.

– Magát vártam, Félix. Remélem, hozott a vásárról valamit. Vásárfiát.

Az észvesztő mosolygása, a hangja, a válla, a két kis keze talán szebb volt, mint valaha.

– Hoztam magának pénzt – mondtam, és szégyenkezve adtam át vagyonkámat, amelyet akkor nagyon keveselltem.

– Köszönöm – szólt, és megsimogatta a fejem.

Azóta sem simogatta senki a fejem, mióta ő simogatott.

És néhány boldog hét következett ezután. A városkában gúnyosan nevetgéltek a nők, a férfiak, mikor vele karonfogva megláttak, nem jártunk tehát sehová, otthon ültünk, az ablakmélyedésben.

Míg egy reggel rám förmedt:

– Mért nem viszi már el az ördög? – kérdezte. –Takarodjék ki a házamból.

Felkeltem, csendesen felöltöztem, és lassan készülődtem, hogy valamely rettenetes dolgot fogok mondani, mielőtt az ajtót bezárnám magam után. Aztán nem tudtam semmit sem szólni, csak lehajtott fejjel bandukoltam a városvégi fogadóba, ahol egykor bujdostam. Éjjel újra séták az ablakok alatt, öngyilkossági tervek, elfojtott könnyek a torkomban… Szerencsére, egy hét múlva jöttek a lókereskedők, és útra keltünk lóvásárlás céljából.

Félix elhallgatott.

A mutatóujjával a kifröccsent borból egy női nevet mázolt a zöld asztalra, nagy, számjegyhez hasonló betűkkel.

– Most harminckét éves vagyok. Újra hozzá megyek. Talán tizedszer… Istenem, mi lesz ennek a vége? Különben a kupecnék között sok a hasonló természetű asszony. Másnak is van baja a feleségével.

Legyintett, s elkomorodott.

– Most már egész életemben lovakat fogok venni és eladni. Amíg élek, pedig soká élek. Tán ötszáz évig… Mindig lovakat. Nem lehet segíteni rajtam.

 

Mizenkei huzamosabb ideig abból tengette életét Pesten, hogy öreg hölgyeknek tanácsot adott, kihallgatta apró-cseprő bajaikat, orvost szerzett, apróhirdetést tett közzé cselédváltozás idején, vagy ha a kedvenc kutya elkóborolt a háztól, figyelemmel kísérte a brünni lottót, és a sorsjegyek számait noteszébe írta, leveleket írt mesterembereknek, telefonált a gázgyárnak, az órát néha maga is meg tudta javítani, és legazemberezte a házmestert. Mizenkei akkoriban már fél lábbal nyugalomba vonult, és mindig a nők körül élősködött, táncosnők után vitte a tánccipőket, színésznők öltözői előtt ólálkodott, a fővárosban még ismeretlen vidéki leányokat pártfogásba vett, megrendelőket szerzett a szabónőknek, öreg főpincérekkel titokban tegeződött, segített eladni a tavalyi fácánt, és szemet hunyt, ha vendégségben nagyobb összegű volt a számla. Minden virágárus leányt és zongorást pártfogolt. A fiákeresek^* messziről köszöntek neki, ha társaságban volt. Nyári éjjel, hajnal felé az Andrássy úton üldögélt egy padon, és a liget mulatóhelyeiről hazatérő nőket kikérdezte a mulató férfiakról, elfogyasztott italokról, szerelmeikről, mindent szeretett tudni, ami az éjszakai életre vonatkozott, olykor útonálló módjára, sétapálcával a fiáker lovai elé állott, ha odabent a kocsiban pénzes ismerősét felfedezte. Különösen szerette lesni a rác^* milliomost, ha kémei hírül adták jelenlétét a fővárosban. Mizenkei ilyenkor teljes biztonsággal nézte meg óráját az Andrássy úti padon, és a liget felett mutatkozó tündöklő hajnali felhők alatt csupán a rác pejlovait várta. A rác hajnalban már részeg volt, és szótlanul engedelmeskedett Mizenkei parancsának. Kivette tárcáját és átnyújtotta a kölcsönt. Mizenkei meglehetős izgatottsággal tette el a pénzt, de később nyugodt hangon rendelkezett a bérkocsissal:

– Vigye haza ezt a sertést!

Azonkívül nagyon szeretett alvó ismerősei zsebében kutatni, ha azok a mulatság hevében elszundikáltak, a nőknek csak azért csókolta meg a fülét, hogy megpróbálja, vajon a gyémánt fülbevalónak milyen szerkezetű a zárja, minden új nótát tudott, bús baritonon dalolt, mindenkit megvetett, kicsúfolt, rágalmazott, olyan jellemtelen volt, mint egy cigányszínész Szalonikiben, olyan bölcs volt, mint egy vén remete, aki fagyökéren él az erdőben, és olyan szerelmes volt, mint egy borbélylegény vagy egy költő. Télen kártyaasztalok körül ólálkodott, családi titkokat kifürkészett, hamis játékosokat zsarolt, a hitelezőivel késre ment, a szabója a testi erő fensőbbségénél fogva varrt új ruhát, a beteges kávést megfenyegette, hogy elcsábíttatja kívánatos feleségét, éjjelente a házak fala mellett csendesen ballagott hazafelé – sohasem tudta senki, hol lakik –, és arra gondolt, hogy reggelre öngyilkos lesz. Azonban éppen úgy megvetette a halált, mint az életet. Szerette a hűvös szobát, ahol pőrére vetkőzve lehet cigarettázni nyári délután, szerette azokat az embereket, akiket nem ismert, kik nappal élnek és dolgoznak családért, becsületért, tisztességért, szerette azokat a nőket, akikről mi rosszat sem mondhatott, és a harmadévi divatban és ócska cipőben jártak, gyermekeket neveltek, és rongyos pongyolában ültek odahaza. Minden éjjel torkig itta magát a barátai jóvoltából a legfinomabb italokkal, holott undorodott a francia pezsgőtől, könnyű kerti bort szeretett volna inni szolyvai vízzel, és csak néhány pohárkával, falusi ház csendes verandáján. Ha olykor pénzhez jutott, lakóhelyétől messzi eső józsefvárosi kocsmákba ment, ahol azt szerette, ha rendes embernek vélik, aki a maga három decije után éjfél előtt lefekszik. Bőségesen politizált a polgárokkal, a kucséberrel^* játszott, olcsó szivart szívott, és a városi építkezést megvitatta; sajnos, ezek a majálisok^* mind ritkábbak lettek a Mizenkei életében, mind több időt kellett töltenie az éjjeli mulatóhelyek környékén, hogy a nehéz viszonyok között megélhessen. Reggel szeretett volna borotválkozni és csak vasárnapokon, mint a falusi emberek, és minden este borbélyhoz kellett mennie! A cigányzenét már annyira utálta, hogy önmagára haragudott a zenészek játéka miatt. Ötvenéves volt, és magas sarkú félcipőt hordott, festette a bajuszát, a haját, fényesítette a körmét, drága cigarettát szívott, holott szinte fizikai fájdalmat okozott neki a kölnivíz szaga.

A mulatóhely virágárus asszonya, a hervadt kaméliához hasonlatos Diana, egy hajnalon – míg az elrobogó kocsik zörgését hallgatták az elárvult táncteremben – így szólt Mizenkeihez:

– Józsi bácsi, jöjjön el holnap délután hozzám, maga okos ember, és tanácsára volna szükségem.

Diana fekete selyem háziruhában, és megilletődve fogadta a vendéget, aki ekkoráig csupán futó szerelem céljából jelent meg a lányos házaknál. Diana szobája polgári egyszerűséggel volt bútorozva, az ágy felett az Anya képe, a falon szenteltvíztartó, benne a virágvasárnapról itt maradt faág, sárga vidéki fotográfiákról nézegettek alá furcsa emberek, ódivatú asszonyok, a hímzett terítővel bevont dívány felől, zöld kalitjában olykor kendermagot ropogtatott egy néma kis madár, és midőn Diana a ruhaszekrényt kinyitotta, hogy onnan leveleket vegyen elő, falusi illat áramlott a fiókokból.

(Még egy öreg, feketére szívott tajtékpipát fedezett fel Mizenkei, amilyennek társaságában falusi emberek néha hosszú életet töltenek. „Az apámé volt, egyetlen emlékem” – mondta Diana, és kivette a pipát Mizenkei kezéből.)

– Tehát miről van szó? – kérdezte Mizenkei, letelepedve egy magas hátú székbe. – Tudod, hogy nem szeretek mindenféle ringy-rongy női dolgokért fölkelni nappal!

Diana megindultan helyeselt:

– Hisz éppen azért fordultam Józsi bácsihoz. Tudom, hogy komoly ember. A húgom, a tanítónő, férjhez fog menni.

Mizenkei, mint a legtöbb nyugodt ember, pár pillanatig nem szólt egy hangot sem. A tanítónő volt az a bizonyos, aki körülbelül tíz esztendő óta elfoglalta azt a helyet Mizenkei szívében, ahol az a kamarácska van, amely az akasztott gyilkosoknál is érintetlen és szent hely maradt. Ez a kis kamra körülbelül a világrajövetel alkalmával képződik az emberi szívben, és talán azért van, hogy a halál órájában, a haldoklás fáradt perceiben vigaszt, megnyugvást, a gondolatoknak erdei tisztását nyújtsa a búcsúzónak. Mizenkei olykor télen, midőn későn világosodik –, a nagy havazásban messziről követte a tanítónőt, midőn az iskolába ment.

Egyszer szerencséje volt: lesegíthette az omnibuszról. S ekkor zöld harisnya volt a tanítónő lábán. Mizenkei szívében ettől a reggeltől fogva örökké zöld harisnyában járt a tanítónő. A harisnya olykor világoszöld volt, mint a mély erdőben futó patak, máskor sötétzöld, mint a rétek alkonyati szélben. Formás, üde, bizonyosan nagyon tiszta lábra simult a harisnya. Ah, ha egyszer megcsókolhatta volna Mizenkei a szorgalmas kis kezet, amely bizonyára szép, kerek betűket vetett a fekete táblára annyi fizetésért, amennyiért egy részeg táncosnőnek virágot szoktak venni, hogy az nevetve kidobja a kocsi ablakán, hazafelé menet. Talán a zöld harisnyás nő volt az oka, hogy Mizenkei rendes, derék ember szeretett volna lenni. Egy kis, szegény tanítónő olcsó harisnyája gyakran szinte könnyekre fakasztotta a vén betyárt, különösen, ha valamely bűnt követett el ismét… Kár, hogy sohasem beszélt bővebben a tanítónővel!

– Nos, itt van a vőlegény arcképe, itt vannak levelei – szólott Diana. – Én tudom, hogy Józsi bácsi sohasem adná beleegyezését, hogy Margaréta rossz házasságot kössön.

Mizenkei még mindig némán csóválta a fejét. Istenem, legutoljára – egy évvel ezelőtt – olyan volt, mint egy kis fecske, mikor az omnibuszon látta. Fekete fátyolka az arcán és olcsó kesztyű a kezén. A cipője bizony nem volt a legfinomabb, és fekete szoknyája kissé fényes, mert gyakran ül a katedrán. Mily jó volna gyermeknek lenni, és a padsorban helyet foglalni!

Később az ablakhoz ment Mizenkei, nem szerette, hogy Diana oly állhatatosan függeszti arcára tekintetét. Fekete keretes szemüveget vett elő, és figyelmesen, meggondolva olvasta a postatiszt leveleit. Midőn az utolsó levelet visszatette a borítékba, komolyan, meggyőződéssel bólintott:

– Úgy vélem, a postás rendes ember.

– Tehát hozzáadhatjuk Margarétát? – kérdezte még mindig kétségeskedve Diana.

– Inkább, mint valami színészhez, vagy zongoráshoz – felelt méltatlankodva Mizenkei.

Diana mindkét kezével megfogta Mizenkei kezét:

– Köszönöm, Józsi bácsi. Mi, a családunk, a barátnőim és a komolyabb nők éjszaka mind tudtuk, hogy Józsi bácsi érdeklődik a húgom iránt. (Mizenkei legyintett.) Elhatároztuk, hogy megkérdezzük, beleegyezését kérjük a házassághoz.

– Csak adjátok a postáshoz. Úgy látom, derék fiú – szólt lemondással Mizenkei.

És ettől az eseménytől kezdve Mizenkei Józsefnek erősen megnövekedett a tekintélye azon nők körében, akik bár éjjeli foglalkozást űznek, erkölcseikben tisztességesek. A virágárus asszonyok, a nők, akiknél a táncosnők kvártélyban^* laknak, a szabónők, akik a ruhákat varrják, sőt maguk a mulatóhelyek gazdái bizonyos részvéttel nézték a vértanú Mizenkeit. Ezentúl mindig megkérdezték véleményét a fontosabb dolgok felől, tanácsait örömmel fogadták. Mintha egyetlen tettével, lemondásával a zöld harisnyás nőről, megvezekelt volna élete minden bűnéért.

 

Egyszer egy felvidéki városba érkeztem, a tornyokban szinte versenyezve szólottak a harangok, az utcákon jószagú falombokból és virágokból oltárok voltak emelve, tömjénfüst és rozmaringillat szálldosott a levegőben, mezei virágok, hosszú szárú füvek és frissen vágott gallyak a mezők és rétek szagát hozták a városba. Csupán egyetlen helyen üté meg egyéb szag az utazó orrát. Egy nagyon régi földszintes bolthajtásos ház állott egy utcában, és pléhből vert söröspoharat nyújtott előre a kéz a kapu alatt. Egyéb kocsmajelvény is hiányzott a házról. Délután tehát itt megtelepedtem, miután szinte elfáradtam a harangzúgásban, a piros ruhás ministránsfiúk énekében, a papok fehér ruhájának látásában és az utcákon emelt oltárokhoz vándorló tömeg zümmögésében. A férfiak fedetlen feje felett, mint az árnyék szállott a gyertyák és a tömjének füstje, nagy céhzászlókat cipeltek lassú méltósággal, mintha valamely eleven, élő személyiséget vinnének zökkenés és fáradtság nélkül, a fiatal nők fejét fehér virágok ékesítették, és szinte látható volt buzgó imádságuk, amint szájukat elhagyta, és haloványkék buborék alakjában röppent felfelé a napfényes levegőben. Valahol állandóan szólt egy öreg orgona, mint egy végtelen síp búgása a távolban, és láthatatlan kis hegedűk játszottak cincogó nótákat, amint a virág- és kalászszagú menet egyik utcából a másikba fordult. A hegyen olykor elpukkant a mozsár, és ilyenkor mindenki a lőporfüstöt és felvillanó tüzet nézte, ünnep volt a városban.

A régi kis sörházban azonban oly csendesség honolt, mintha egy másik városba valók volnának a fekete tornyok, aluszékony barna bástyák és visszhangos fedett hidak, amelyekben úgy kopogott a lépés, mintha az út innen a másvilágra vezetne, a gyöngén beszűrődő világosságban régi szentek és főurak életnagyságú, fába festett képei őrködtek a híd belsejében, egy piros bajuszú király a híd közepén egy kalácsképű és hosszú orrú asszonyságot térdepeltet a lábainál. Egy bocskoros öregember lóháton ment végig a hídon. A messzeségben a fekete tornyok harangjai úgy viaskodtak egymással a magasságban, mintha fehér sólymok harcolnának a ragyogó, felhőzetlen égboltozat alatt.

A gazda talán a zászlót vitte valamerre, huzamos ideig üldögéltem a kútszerű, nyirkos udvarban, bádoggal fedett asztal mellett, a szomszéd ház salétromos falán egy fehér függönnyel fedett ablakocska volt, amelyről később megtudtam, hogy a városi nők leshelye, ahonnan férjeiket vagy vőlegényeiket a sörházban való mulatozás alatt figyelni szokták. Egy mellbeteg^* varrónő lakott az ablak mögött, és szegény bizonyára sokat hervadt azért, hogy a nők úgy szeretik a férfiakat, hogy a kocsmába is utánuk mennek. Később régi polgárőrségbeli fegyvereket vettem szemügyre a falon, egy szürke egér szaladt keresztül a szobán, és ezután nemsokára kinyílott az ajtó, és egy fiatal nő hangja szinte forrásvíz és az erdei gyöngyvirág illatával szállott fel a régi söröshordók, korhadt dongák és kimustrált, vén borospalackok levegőjében.

– Mit parancsol az uraság?

Üde, gyermeteg és mégis öntudatos leányka állott a küszöbön. Az egyik félcipőcskéjén nemsokára kibomlik a csokor, ha idejében meg nem köti a szalagot. A bal kezén kékköves, nefelejcs alakú gyűrűcske volt, és az álla alatt bíborszínű nyakkendő. A fehér zubbonyka bizonyára nem először volt mosásban, oly üde volt, mint egy tavaszi vasárnap reggel, és a rövid kockás szoknyácska alatt gyöngéden domborodó lábak mutatkoztak. A haja borzas volt, és a barna szálak között szinte a napsugár érzett, amelyet az ünnepi városból hozott a sötét kocsmahelyiségbe. Az arcán három vagy négy szeplőcske, mint egy drága kis meleg fészek a gyöngéden meghajoló orr szomszédságában, hogy a magányos utazó nyomban arra gondoljon, hogy mily jó volna két vérmes ajkát az orr tövébe, a szeplőcskék felé helyezni.

A kisasszony sörrel kínált, és biztatásomra bevallotta, hogy Margotnak hívják.

– Nem Margitnak, sem Margarétának – mondta meglehetős komolysággal –, hanem Margotnak, mint a nagymamámat.

Bizonyára ilyenek voltak azok a kocsmároslányok, akik miatt egykor a középkori kereskedő utazását megszakítva, hetekig ődöngött a városban. Ez a felvidéki város az északi nagy országút mentén fekszik, és könnyen lehetséges, hogy három-négyszáz esztendő előtt már itt járt Margot a régi sörházban, és ugyancsak helyemen üldögéltem én. Mintha egy messzi századokban elröppent, eltűnt jelenet térne vissza, mint egy csomó köd, amely egykor a régi ház kéményéről elszökött, és hosszú ideig a felhők felett bolyongott, míg egyszerre a szél újra visszahajtotta a tetőre és a szobába ereszkedett.

Igen, én itt ültem már valaha, valamikor… És ha figyelmesen a lábomra pillantok, nagy, országjáró zsoldos-csizmákat találhatok ott, a mellemen fehér csipkenyakkendő fodra és a süvegem mellett bizonyára kékcsóka szárnya.

A Margot kis félcipői helyett is csakhamar papucsok keletkeznek, és eddig semmitmondó barna szemében kis, nyakba való keresztek, rózsafüzérek és a kehely felett repkedő szent ostya képe tükröződik, mint a középkori nők tekintetében mindig a gyóntatóatyára vetett pillantást vélem látni.

Én messziről jövök, a harmincéves háborúból tán, bizonyára van egy mély kardvágás is valahol az arcomon.

A kocsmárosleány e percig elandalodva, merengve és kezére hajtott fejjel hallgatta meséimet a messzi idegen városokról és csodákról. Akkor hirtelen meghaltunk mind a ketten, és most, háromszáz esztendő múlva, ugyanazon a helyen újra felébredünk. Hogy is volt az utolsó mondat, amely elhangzott:

– Kölnben a dóm olyan magas, hogy adventben^* erre jönnek le az angyalok az égből.

Az elgondolkozó leány szeme értelmesen csillan, mint a folyó tükrén a hirtelen támadó és elmúló fényfolt. Mintha elfáradt volna az egyik karja a feje tartásában, és most változtatva helyzetén, a bal karját és tenyerét helyezé alá, így szólal meg:

– A múlt héten járt itt egy lengyel kereskedő. Madridból jött.

– Szép város, voltam benne – felelek. – Az ottani királynak igen jó aranypénzei vannak. Valami várat kellett elfoglalni. S egy fekete szemű asszony egy dalra tanított egy estve. Sajnos, a dalt már elfelejtettem, különben elfújnám neked, te gyönyörűség.

A leány dorombolt.

– És az asszonyt, ugye, nem felejtetted el? Az asszonyokat nem szokás elfelejteni.

– Dehogyisnem! – kiáltottam, és nagyot húztam a kancsóból. – Előbb felejtődik el az asszony, azután a dal. Nem tart az olyan sokáig, hogy lyukat érzünk a bivalybőr alatt, mintha elveszítettünk volna valamit, egy gombot vagy egy ereklyét, amely a pestistől megvéd. Csak egy darabig hajtom le a fejem, és érzem a madridi éjnek vadalmavirág illatát. Egy-egy pillanatra felbukkan az erkély és az ablak, éjjeli párbajok kardcsörgése és az asszony meleg lehelete, mint messziről jött jó szél, elhúzódik a fülem mellett, mint hadjáratban, éjjeli lovagláskor elalszom a nyeregben, és egy zökkenéskor álmosan körülnézek az elvonuló tájon. Itt-ott egy templomtornyot látok, amelynek ívei alatt örök hűséget esküdtem ennek vagy amannak. Amott egy sötét bástya, ahol raboskodtam hamispénzverésért. Itt egy kopár rét: csata volt, és a vérem folyt. Miért is felejtettem el a madridi asszonyt és dalát, amint átkeltünk a spanyol határon? Mert azt gondoltam, hogy azóta új hadak jöttek a fővárosba, és ő egy másik katonát hívott erkélye alá… Mindent el lehet felejteni, gyönyörűségem, csak azt a nőt nem, aki nem lett a miénk.

– Milyen furcsák a férfiak. Én nem tudom elfelejteni a kereskedőt, aki nálunk járt. Vörösesbarna szakálla volt, hosszú, hullámos haja és kék szeme, mintha üvegből lett volna. Tömérdek drága selyem és arannyal szőtt brokát volt a kocsiján – szólt a hölgy, és olyan könnyedén sóhajtott, mint a magányos madár egyet füttyent az erdőben.

– De téged igazán szeretlek, és soha el nem felejtelek – mondtam, és felemelkedtem a helyemről.

(Furcsa volt, hogy nem zörgött a sarkantyúm, és a nehéznek látszó csizmát sem éreztem.)

A leány felemelte szentséges két szemét.

– Soha? – kérdezte.

A szívemre hajtotta a fejét.

– Dobog – mondta csöndes örvendezéssel.

Ezután nemsokára hazajött a régi sörház öreg gazdája, a leány kisurrant a szobából, és a tagbaszakadt öregember vastag krétával írta össze a számokat. Tovább utaztam a felvidéki városkából, amely szinte halálra fáradt az ünnepnapon. Éjjel egy vasúti kocsiban, egyedül, messzire, hirtelen hangosan mondtam:

– Margot.

 

Kis nefelejcsek voltak a szoknyáján, koszorúcskák, mintha valamely régi imakönyv lapjai közül vették volna a mintát, és a félcipője szalagokkal volt a bokájához erősítve, mint azokon a lábakon, amelyek képzeletünkben a tánczenét követik, midőn estefelé keringőt játszik valaki a zongorán, és kis velencei tükre volt, amelyben mindig csodálkozva nézte hervadt, liliomszínű arcát és melankolikus, sötét szemét, amely egyszerűen, őszintén, hazugságok nélkül, szinte reménytelenül nézegetett Nagybotos Violára, mint a költemények, amelyeket falusi magányában írogat az egykori testőr a császárnéhoz. Természetesen oly finom volt, mint ócsipkével díszített legyezője, és a térde alatt halovány rózsaszínű csokor fogta fehér harisnyáját, amelyet Nagybotosnak egyszer alkalma volt látni – kis csermelyt ugrottak sétálás közben –, a nyakán a hajzat oly szelíden simult kontya alá, mint a szent nők képein látható. Talán félig-meddig szőke volt, mint a sokat szenvedett férfiak képzeletében az egyetlen és ismeretlen női ideál jelentkezik, enyhén, elmosódottan, alig tapintható alakban, csupán elgondolásban a testiesség, inkább az áhított, drága női hang, szín és lélek formájában, mint szerelmi csalódás után, félálomban, olykor egyet sóhajtva és a párnát átölelve képzelik a férfiak azokat a nőket, akik nem csalták volna meg őket… Blankának hívták, és már harmincesztendős volt.

Mintha egy félig romba-dőlt vár toronyablakában üldögélt volna, a sokat próbált falakat enyhén födi be a repkény, mint az elhagyott sírokat a borongó emlékezés, a vár alatt csillogó és rongyos lovagcsapat vonul el, talán éppen a Szentföldről jönnek a daliák, és a fájószívű férfiak meg-megállnak a toronyablak alatt, hogy az álombeli nő kárpótolja és megvigasztalja őket azokért a nőkért, akik hosszú utazásuk alatt kést vertek a szívükbe, miután az éjszaka mámora, és a szerelem elmúlott; kondor feketékért, mély szemű barnákért és fehér nyakúakért, akiknek kövérkés álla alatt a megvillanó test szinte bolonddá teszi az élőfát is.

Blanka abban az időben, mikor történetünk játszik, csaknem azért lakott a fővárosban, hogy meggyógyítsa azokat a férfiakat, akik elégett agyvelő, szétmarcangolt szív, kéz és láb nélkül, majdnem a földön csúszva, mint a vásárbeli nyomorékok, más nők által az öngyilkosságig hajszolva, álom és remény nélkül csavarogtak Pesten, akik komolyan vették az esküt a kápolnában, vagy a magány édes illattárjában, a drága csókot, a kábító bűnt és estvéli sétát a nyárfasorban, midőn a nők úgy tapadnak a férfivállhoz, mint a fecskefészek nősténye hímjéhez.

Nagybotos, miután hosszú éjjeleken át nem tett egyebet, mint töltött bort, pisztolyt és bánatot, csaknem siránkozva fordult be Blanka házába.

– Végeredményesen: mindig csak magát szerettem, fejedelemnő – mondta, miután jószagú, kis cipőikkel homlokon rúgták a nők.

Blanka ez idő tájt a Szilvafa című teázóhelyiség igazgatónője volt. A falakat vastag szőnyegek borították; életunt zenészek halkan Schubert-dalokat^* hegedültek, és orosz szamovárban főzték a teát néhány belvárosi öregúr részére, akik álmatlanságuk miatt a helyiséget felkeresték. Néhány régi, félig-meddig nyugalomba vonult hölgyismerős üldögélt a szalonban, akik az öreg grófokat még fiatalkorukból ismerték, mintha egy családhoz tartozók volnának valamennyien. A pincér, aki felszolgált, egykor népdalénekes volt a Flóra-teremben, és közkedveltségnek örvendett a maga idejében a hölgyek körében, a kapuban egy nyugalmazott fiákeres teljesítette a portási teendőket, miután lovai a rossz gazdasági viszonyok folytán felfordultak, és midőn az óra éjfélt ütött, az öregurak felkeltek helyükről, a hölgyek félretették kézimunkáikat, Hrabecsné, a komika, beszüntette elbeszéléseit, amelyeket az öregurak fiatal élményeiről ezeregyéjszakai kedvvel mesélt esténkint a Szilvafában, és Hrabecset, a jégszürke karmestert, a Kis cica című operett egykor ünnepelt szerzőjét, leszólította a pódiumról. Az öreg grófok kocsijaikhoz totyogtak, és a belváros szűk utcáin eltünedeztek a kocsilámpák. Blanka csíkos kendőt vett a vállára, az üzleti könyvet a fiókba zárta, és meleg, doromboló hangon fordult Nagybotoshoz.

– Nos, miért akar ismét véget vetni életének, kedves barátom?

Nagybotos nemigen szokott igazat mondani a nőknek – óvakodott mindig, hogy a gondolatait elárulja –, Blanka azonban régi szerelme volt. Tizenöt éve reménytelenül, bánatosan, végzetszerűen szerette Nagybotost, mint aki valamely gyógyíthatatlan testi hibával jött a világra, amely fogyatkozását lassan megszokja, mint a félszeműek a bajt. Nagybotos körülbelül bizonyos volt arról, hogy Blanka lefekvés előtt mindig érte imádkozik, és nappal futó sóhaj hagyja el ajkait, mint a lehelet párája eloszlik az ablaküvegről. Talán még egy éjjeli zenészhez is férjhez ment volna, ha Nagybotos ezt parancsolja.

– Megint azt gondolja magában egy nő, hogy én vagyok az ismeretlen pesti hulla, akit a Tisza menti faluban a folyóból a hatóságok kifogtak. Talán már idegeskedik is, hogy még életben vagyok – felelt Nagybotos, és megsimogatta a kendőt Blanka vállán.

– Mit tett? Megcsalta?

Nagybotos, mint töredelmes bűnös, csaknem elszólta magát:

– Azt hiszem, hogy most már minden rendben lesz. Van egy nő, aki felejthetetlenül szeret és boldogít… Hallgassa csak azt mondta, hogy már éjjel-nappal rám gondol. Milyen finom volt a keze, a nyaka, a lába; ha akarta, sírtam, ha akarta, nevettem. Olyanokat cselekedtem, mint egy jogász. Éjjelizenéket rendeztem az ablaka alatt.

Blanka a nefelejcs-koszorúcskákat simogatta a szoknyáján.

– Szegény barátom, hányszor tanítottam, hogy a nőknek nagyobb szükségük van a férfiak szerelmére, mint megfordítva. Minden nőnek kezet kellene csókolni, ha egy férfi arra érdemesíti, hogy megszólítja. Tudja maga, hogy mily hitványak a nők? Kihallgatás nélkül ki lehet végezni minden nőt, aki harmincadik évét betöltötte. Annyit vétkezett ez idő alatt a férfiak ellen.

Nagybotos jóízűen bólongatott:

– Maga az egyetlen derék teremtés, Blanka.

A hervadt lágyan, szomorúan mosolygott:

– Én nem sokat számítok, mert én körülbelül rendbe jöttem az élettel. Vágyaim, reményeim többé nincsenek. Mint egy vén madár, üldögélek a fa tetején, és csupán annak örülök, hogy mások még örülni tudnak az életnek, szerelemnek.

– Tudja, mi vagyok én? Egy elhervadt menyasszonyi csokor, amelyet a nagymama sírjára elvisznek az unokák. Magányos szobában porlepte tükör, az ajtót senki sem nyitja ki, mert a házigazda elbujdosott. Régi asszonyarckép elhagyott házban, és délutánonkint senki sem nézi az arcképet elmerengve, elgondolkozva. Szép ódon báliruha vagyok, amely a padláson várja, amíg a háznépet árverezik, aki egykor viselte, a temetőbe költözött.

Nagybotos a leány vállára hajtotta a fejét, és odavetőleg megsimogatta az arcát, mint vén, hű lovat megsimogatnak.

– Nagyon szerette? – kérdezte szórakozott hangon és lehunyt szemmel.

– Téged szeretlek – felelt sima nyelvvel Nagybotos.

Blanka csendesen, bánatosan mosolygott. Amint beszélt, a szeme lassan könnybe lábadt:

– Milyen jó nekem, hogy a nők oly hűtlenek, mint a reggeli harmatok. Nyomtalanul elillannak az életekből, és olyankor egy darabig rám kerül a sor. Most majd nekem fogod hazudni mindazt, amit amannak mondtál volna, ha még megvolna. Amíg jön egy új nő, aki bolonddá tesz.

– Esküszöm – felelte Nagybotos, térdre ereszkedett, az arcát a leány ruhájába temette és titkon, lopva azt gondolta, hogy a másik, a hűtlen hölgy előtt térdepel.

Blanka ezt igen jól tudta, de azért megadással, szelíden simogatta Nagybotos fejét.

– Holnap, ha szép idő lesz, kirándulunk a hegyek közé. A fűre ülünk, sashegyi bort iszunk, és régi, német dalokat énekelünk – mondta lelkesen Nagybotos.

– Én szebbet ígérek önnek – mondta Blanka. – Házat veszünk falun, nagy kertet és hűvös, mély szobákat, régi cselédeket és egy pár lovat. Sohasem hagyjuk el egymást, reggel arra ébredek, hogy ön megcsókol, este megfogjuk egymás kezét, úgy alszunk. A háztetőn gólya fészkel, és Bundásnak hívják a házőrzőt. Ha netán a hűtlen nő holnapig nem írna levelet…

– Ha nem írna! Akkor meghalnék – gondolta magában Nagybotos, és míg Blanka kezét arcához szorította, szinte örömteli hangon folytatta:

– Holnap vadászcsizmát varratok.

Bizonyosan várja már otthon egy levél a drága kéztől, hisz Blanka mondta, aki ismeri a nőket.

Sokáig üldögéltek egymás mellett hallgatagon, elgondolkozva, végül Blanka felemelkedett helyéről.

– Késő van – mormogta. – Tegyük el magunkat holnapra. Mondd, ugye azt akarod, hogy beszéljek az aranymívesnével, akiért majd meghalsz?

Nagybotos lehajtotta fejét.

– Igen.

– Majd felöltözöm cselédasszonynak, és besuhanok hozzá, amikor egyedül van otthon.

 

Sok évvel ezelőtt lakott Pesten egy fuvolás, aki bűbájt, augusztusi csillagport, érett szilvafák és októberi János-hegyi szőlővenyigék illatát, karácsonyfa szagát, húsvéti tojás ízét és boldogtalan költők magányos epekedését fuvolázta az asszonyok fülébe. Igazi nevén Schneidernek hívták, és egy budai kocsmárosnak volt a fia. Ám otthon nem ízlett neki a bor, sohasem volt kedve fuvolázni, csak néhanapján, ha kehes lett, ment titokban haza, a padláson aludt, a téli almák és a plébános-körték között, a szelelőlyuknál a régi „Vasárnapi Ujság” megsárgult köteteit forgatta, de csak az „Egyveleg” című rovat furcsaságain, cigány s zsidó adomáin üdült, és a szolgáló a köténye alatt vitte hozzá az ennivalót. Pesten Szénfinek nevezte magát, mint ez idő tájt szokásban volt a nevek magyarosítása; a Hatvani utcai kávéház ablakánál ült, és ha jól ment dolga, a biliárdasztalon mérkőzésre hívta fel a sánta nőszabót, aki ez idő tájt a legveszedelmesebb sipista^* volt a Belvárosban. A Flóra-termekben gróf úrnak nevezték, és éjszakánkint megkopogtatta az ablakokat a városban, ahol még világosság égett. Egy halott mellett virrasztó asszony egyszer vízzel leöntötte az emeletről.

Voltak napok Szénfi életében, mikor megunta várni a bordópiros színű kávéházban az orleans-i herceget, akit mindenki várt Pesten, mióta egyszer a púpos markőrrel itt egy biliárdjátszmát csinált –, ilyenkor elgondolkozott női ismeretségein, eszébe jutott, hogy ezóta tán el is hagyták már a nők, mást szeretnek, szívesen és álmodozva hajtják féloldalra a fejüket az új hazugságok hallására, és másnak ajándékozzák tán emlékbe a cipőjüket: Szénfi ilyenkor keservesen káromkodott, és fejébe nyomta nyúlszőr kalapját, hogy hölgyei megvizsgálására induljon. Az Aranykéz utcai ékszerészné az orgonaillatot szerette a fodrosmellű ingen. Szent és jó asszony volt, mindig vállfűző volt rajta, mintha örökké a fuvolást várná délutánonként, s a szobaleány abban a minutumban^* beeresztette Szénfit a szalonba. Az asztalkán kéznél volt a költeményes könyv, amelyet az ábrándos fehér kezek meglepetéssel eresztenek le, midőn a szalonban a kázsmirfüggöny szétválik, és a bal láb gyorsan csúszott a jobb comb alá a kanapén, amint ez idő tájt divat volna üldögélni Pesten, délután, a polgári házak szalonjaiban. A formás cipőcske, mint hűséges kis kutya figyelt a szoknya hímzései közül, és a dús, vizes fésűvel hátra és hátulról felülre fésült jószagú hajban meg kellett igazítani a török ékköves hajtűt. Ez volt Estella, az aranymívesné. Mindig tudott egy ábrándos költeményt, amelyet aznap olvasott; halk nevetéssel kérdezősködött Szénfi úr ismeretségének köréhez tartozó többi úrhölgyekről.

– És barátném, Olga, aki orosz hercegnőnek képzeli magát, és harisnyakötőjére egy Puskin-sor van arannyal hímezve?

– Meghalt szegény – felelt részvétteljesen Szénfi.

– Meghalt – ismételte Estella, és bal lábát lassan leeresztette a díványról, hogy a selyemszoknya csendesen zizegett, mint a hóesés a magányos háztetők felett.

– Csupán önt imádom, hölgyem. Engedje meg, hogy tovább is sétálhassak az ablakai alatt, amíg kegyed Morfeusz^* karjai között…

Szénfi legyintett, nem fejezte be sohasem a megkezdett mondatot, mint a halálraítélt a siralomházban, akinek beszélgetés közben hirtelen eszébe jut, hogy közeleg a kivégzés órája.

– Úgy bánnak velem, mint egy gyermekkel – duzzogott elmenetel közben. A nyúlszőr kalapot szemére húzta, mert szeretett a nőktől szemrehányással elválni, míg az aranymívesné reménytelenül tette le a költeményes könyvet kezéből, más vendéget nem várt délután, tejszínes kávét hozatott fel a cukrásztól és egy almát választott ki a szekrény tetejéről.

Szénfi – ha éppen módjában volt – a bérkocsist már Buda felé hajszolta, ahol a jezsuita-lépcsőnél egy ódon külsejű házban (itt talán maga Jósika Miklós, a régi házak finom szakértője, lakott valamikor) Mária asszony ült egy oltárterítő hímzése mellett, és a szobában olyan szag volt, mint egy könyvtárban, vagy antikkereskedő boltjában. Ő volt, az egyetlen, a legkedvesebb, a legszerényebb és legönzetlenebb, Mária, aki semmi egyebet nem akart az élettől, mint hetenkint egyszer látni Szénfi urat, hogy az elmondja neki hazugságait – tíz esztendő óta ugyanazokat. Mintha egy csillogó nagyvilági, idegen, de csábító parfümös virág, egy aranyszegélyes meghívó a követség báljára, útijegy a Párizsba nyargaló futárvonatra, csábos, havannaillatos, a fehér mellényzsebből csak aranypénzzel fizető nagyvilág lépett volna be Szénfi úrral a budai házba. Ő volt a rezignált, langyos gavallér, aki midőn egyedül van, bizonyára szórakozottan fütyül egy ködös románcot Griegtől^*; ő volt az utazóköpenyeges, szomorú arcú, barkós fiatalember, aki Milánó és Bologna között egy francia könyvet olvas, míg otthon, hazájában, hosszú léptekkel méregeti a hervadó grófkisasszony az avart… Mária félretette az oltárterítőt, összekulcsolta kezét, tágra nyitott szemmel nézett Szénfire, míg az szokás szerint elkeseredve legyintett, a nyúlszőr kalapot felkapta.

– Tévedés, hogy élek – mormogta, és Mária kezét hosszan megcsókolta, mint a haldoklók, miután a szomszéd utcában hangzik már elmenő lelkész lépése és a ministránsfiú csengettyűje.

Szénfi teli tüdővel szívta magába a téli délután napsugarát, miután a sírboltszerű házból kilépett, és az oroszlán fejét megsimogatta a kapun.

– Itt lehettem volna temetőigazgató – gondolta magában.

Míg Mária, hogy vezekeljen az iménti beszélgetésért, a ház hátulsó szobáiba ment, és megmosta kisgyermekei kezét és lábát.

 

Ha még nem szállott le a budai részeken az alkonyat, Szénfi felkereste M. M.-nét, aki a pontosságot szerette, holott a fuvolás rendszerint napok múlva ment el a találkozóra; N. N.-nét, aki úgy kedvelte a pikáns adomákat, mint valami öreg grófnő, és gazdálkodó asszony létére felpofozta a kocsisait; B. V.-t, aki zenélt és énekelt még akkor is, midőn Szénfi úr már régen megszökött a hátulsó ajtón; egy fekete kisasszonyt a Vízivárosban, aki noteszébe írta, ha Szénfi úr valamit megígért, volt aztán nevetés, midőn a notesz előkerült; Mumut, aki délelőtt a handlénak^* férje hátrahagyott nadrágjait, délután a szerkesztőknek verseit eladogatta, szemtelen volt, mint egy félreismert író hátrahagyott özvegye, és ha Szénfi jól megfogalmazta a levelet a miniszterelnökhöz, amelyben állami segély kéretik, nem fukarkodott a csókkal és elismeréssel; majd sikerült egy fiatal hölgy bizalmát megnyerni, akit szülei mindenáron férjhez akartak adni, és a vőlegények, jegyesek, kérők eltávolítását a fiatal hölgy kérésére Szénfi úr mindig magára vállalta; a Vén Fejsze kocsmárosnéjának tanácsokat adott az üzlet vezetéséről, és a vendégek szekatúráját főbólintással meghallgatta; kétszer nagyon megcsókolta a Kronprinz-kávéház felírónőjének száját, mielőtt Budát elhagyta volna, miután Gizella hajdanában kedvese volt. Izgatottan, a hosszadalmas kártyázások után következő lázzal, némi önmegvetéssel húzódott meg a bérkocsi sarkában, amíg az a Lánchídon átgurult. De ha egy formásabb nő ment a gyalogjárón, kihajolt a hintó ablakán, és bolond módjára csókot dobott a hölgy lábának, fátyolának, kalapjának, földig érő köpenyegének, amilyent ő viselt telente – akinek a nevét sem merte kimondani.

Ez a névtelen nő Pesten lakott, és minden bizonnyal szerette Szénfi urat, hisz ennek az évnek folyamán többször tanújelét adta. Úrnő volt, finom, jóhírű, divatos, és a hangja, mint a gerléé. A szeme… a haja… a képe… és a lába.

Elsírni lehetne mindezt a Duna közepén egy szentendrei hullának, akivel Szénfi úr együtt folytatja útját Mohács felé.

Bár szabad bejárása lett volna a hölgyhöz – nevezzük őt X. asszonynak –, Szénfi úr valóban az ablakok alatt sétált, mint a salamancai egyetem^* hallgatói vagy az öreg, fogatlan lovagok, akiket a játékházból egy garas nélkül az utcára vetettek. Megállott a sarkon, felsóhajtott, boldogan sírt egy régi kapualjban, mert ott mindig sírni szokott, elgondolta a hölgynek – X. asszonynak – csodálatos szavait, amelyeket ez életben hozzá intézett, mint Szent Györgyhöz viszi az orgonaágat a dús várúrnő; elképzelte szerelmes kis kezének a tapintását, amely még Schneider-féle nyakát nem karolta; eltorzult arccal gondolt kis lába nyomára a parti fövényen, a dunai kiöntések táján, furcsa nevetésére és két szemére, amely kancsi csábítással, mint éjjel a királyné kincsesládájának ékszere a szegény lovag előtt, mindent ígért és szeretett. Az ablak felnyílott, és a drága kéz valóságban megjelent:

– Gyere – intett Szénfi egyetlen szerelme.

A fuvolás lehajtotta fejét, száraz kortyot nyelt:

– Nem – mondta. – Mert nagyon szeretlek. Mert félek tőled. Mert nem bírnék veled, mint Mumuval, akinek néha azt mondom, hogy felrúgom. Örökké szeretlek, mindig reád gondolok, te mákony fekete füstje a kalóz pipájában. Elvesznék, ha egyszer megölelnél, belehalnék, ha egyszer ismét elhagynál. Félek tőled, és a másvilágig szeretlek.

X. asszony bánatosan nézett az esti órákban ablakából Szénfire.

Hol tanulta, hol gondolta, tükre előtt hányszor próbálta a bánatos, megsértett, szívszomorító tekintetet, amellyel a fuvolásra nézett?

Igazán sápadt volt az arca a fájdalomtól, vagy ezt is tudta hamisítani?

Igazán álmodott gyermek módjára éjjelente a fuvolásról?

És ha eszébe jutott Szénfi úr, valóban elgondolkozó, elmerengő lett a szeme, ha egyedül volt?

A fuvolás nem mert ily dolgokon gondolkozni, de viszont legyinteni sem tudott, mint a többi nőismerősöknél.

Megbabonázva, mereven állott helyén, és azt remélte, hogy percek múltán meghal. Fuvolázni jött ide, az ablak alá, és a szíve kétségbeesetten elszorult.

Kivette a hangszert zsebéből, és térdén kettétörte.

A nyúlszőr kalapot komolyan a homlokába vonta, és hosszú lépésekkel, hátrafont kézzel ment hazafelé, hogy néhány napig a plébános-körtéket szagolgassa a szülei ház padlásán.

– Jaj de szeretem – remegett fel benne a hang, miközben a vén cselédtől a gyermekei után tudakozódott, és pörkölt halat rendelt vacsorára.

A két karját összekulcsolta a fején, mint a szerelem bolondjai…

– Ha a biliárdos szabó vagy az orleans-i herceg keresnének, nem vagyok itthon – szólt a régi cselédasszonyhoz.

 

Az ablakból csupán háztetőket látott, mert egy hotel hatodik emeletén lakott, remete módjára, csendben, az ajtaja ritkán nyílott ki, holott azelőtt szerette az életet és a lármát, a színházat és az úgynevezett mulatságokat. Még nem volt negyvenesztendős, midőn ráeszmélt arra, hogy legjobb egyedül lenni, mint a sok örömben és bánatban részt vett férfiak többnyire megismerik a társaságos élet értéktelenségét, a kettesben való életmód kényelmetlenségét, a nők lelketlenségét, furcsa jóságát és csúf önzését. A nők mindig csak azt cselekszik, ami nekik jólesik, és sohasem áldozzák fel a hangulatukat a férfiak kedvéért – gondolta magában Emléki, e történet hőse, midőn a különböző havas házfedeleket nézegette. A kémények alakja a téli alkonyatban valami építészeti furcsaságnál fogva vasúti állomásokra emlékeztette őt, amint egymás után következnek a tetőkön, bakterházak, állomásépületek, a gőzös fekete füstje az oldalukon: Emléki valamikor járt az állomásokon, utazópléddel^* a karján várt vonatokra, nőkre, szivarfüst-szagú éjjeli zárt fiákerekre szállott, és ismeretlen házak között, sohasem látott utcákon döcögött éjfélkor, a hó világított a templom tornyáról, és a piros párás kocsmaajtó üvegén át muzsika hangzott, álmos hotelszolgák vezették szobájába, csattogó papucsban a kővel kirakott emeleti folyosón, héjatekintetű, gonoszkodó lépésű szobaasszonyok vontatott lépéssel hozták a mosdóvizet, hideg volt, az ágyon tán délután halt meg egy vidéki bérlő szélütés folytán, és a kályhában hamisított okiratokat égettek el, a gyertyatartó látott vásári szerelmet, vagy kupecek álomtalanságát, akik rossz vásár után reggelig forgolódtak az ágyon…

Emléki, aki fiatalkorában sokat kóborolt vidéken, és csaknem minden városban volt egy nőismerőse, akihez szerelemmel közeledett, a majálisokon többet táncolt, mint illett volna, a torokon és ezüstlakodalmakon a férfiak kedvence volt, gyermekek keresztapja volt, és fiatal hajadonokat adott férjhez: ha kinyitotta ablakát, negyvenéves korában, a kémények keserű füstjében a vidéki sörházak fanyar ízét érezte, a fából épített színkör deszkáján zöld papirosra van kinyomatva a Szép Heléna színlapja, és a Hársfában, a kuglizóban a színészek és színésznők dobálják a golyókat… S egyszer eszébe jutott, hogy mi történt Melléki Ida kisasszonnyal, aki szubrett volt X.-ben, Lövészi György színigazgató társulatánál – bár Emléki barátunk ez idő tájt egy érzelmes és vörösszőke kereskedőnébe volt szerelmes, aki sohasem ült a bolti pénztárban, míg Emléki a városban tartózkodott. Francia divatlapokat forgatott, és ebéd után felvette új pongyoláját, a zongorához ült, a cselédség fehér kötényt kötött, bort hűtöttek be, és Emléki verseskönyvei a szalonasztalkán elfoglalták helyüket. Persze, régen történt mindez, majdnem a hatvanas években, mikor Emléki nevezetes költő volt.

Emléki negyvenesztendős korában álldogált az ablakánál a háztetők felett, és a havas mezőkön, amelyeket az egész gyönyörű világból itt megláthatott, mindenféle lábnyomokat vett észre, mintha az elmúlt éjszaka erre jártak volna álmai, apja és anyja, akikkel mindig álmodott; az öregúr kifent deres bajusszal, hetyke magyar ruhában, mint a régebbi magyarok, akikről a temetésig nem hihette el senki, hogy egyszer valóban meghalnak, és az édesanyja egy csomó kulcsot tartott a kezében álmában, mintha azon töprengene, hogy mely zárakat nyitják a kulcsok, amit pedig életében biztosan tudott; és egy reggelen a megszokott lábnyomok között megtalálta Melléki Ida szubrettszínésznő^* lábnyomát is, mert történetesen vele álmodott éjszaka. A párnáján színházi festéknek a szagát érezte, és hattyúprémes kabát feküdt a takaróján; a fali tükörbe – mintha ébren volna – koronként átment Melléki Ida alakja, egyszer fátyolos kalapjában, amint a téli hóesésben sietett az esti vidéki város utcáján a színház felé, máskor trikónadrágban, kis lakktopánban, rizsporozott hajában rózsa, és galambmelléből dudorászó hangok kelnek szárnyra… Az éjiszekrényen a gyertya lángja, egyenesen, mint a halottak fejénél, hol semmi sem zavarja a mozdulatlanságukat, a tükörbe bámult. Emléki álmában látta a párnán a saját fejét, amint az a párnán fekszik, míg az éji kísértői ki- és bejárnak kis szobájába. Alkonyattal, midőn végignézett a havas négyszögeken ablaka alatt, valóban egy harmadik lábnyomot fedezett fel. Mintha selyem tánccipőben járt volna valaki a havon, és fodros szoknyáját, dideregve felemelte, amint tovasietett.

Az ujjával az ablaküveg párázatára írta:

– Melléki k. a.

S ettől a naptól fogva gyakran gondolt a kisasszonyra.

Mindnyájan tudjuk, hogy vannak babonás dolgok a világon, amelyeknek értelmét megfejteni nem lehet. Így: a múlt században népszerű és negyvenéves korában már remeteéletet éldegélő Emléki nevű költő, aki olykor borzas köcsögkalapban suhant ki a szállodából, és fájdalmas mosollyal nézett szét a világban, a könyvkereskedők kirakatainál elfordította a fejét, és a Múzeum körútra mindig szívesen ment, ahol egy antikvárius boltjában a „Repkény” egy megsárgult példánya kapható volt, az újságban, az idegenek névsorában Pálmay Ilka^* nevét kereste, vén barátait csak azért kerülte el, mert mindig azt mondták neki, hogy örökifjú létére megöregedett: Emléki egy napon levelet kapott, hogy gyermeke él, és Y.-ban, egy vidéki város színházában drámai színdarabban fellép. Ida kuszált és rendetlen sorokkal írt, mint fiatalkorában megszokta, midőn a férfiak napokig, talán hetekig hordozták levelét a szívük felett, amíg végképpen kiélvezték a kacskaringós szavakat. Emléki a gyorsforralón teát főzött, amint a regényekben olvasta, papucsot húzott, és a hatodik emeleten sokáig elmerengett a múlton.

Y.-ban a Huszárhoz volt címezve a vendéglő, ahol mulató társaság nélkül is bevárták a színészeket, a főkapitány vezette karonfogva Melléki Klára kisasszonyt az étterembe, hamiskártyás képű apaszínész és a pesti hintáslegényekre emlékeztető magaviseletű ifjú színészek következtek a sorban, akik csakhamar kártyajátékot kezdtek egymás között. Egy vidéki, őszes hajú járásbíró, aki meglehetős szomorúsággal fogyasztotta parádi vizét, a fekete kabátba öltözött öreg súgó, anya és leánya, valamint Emléki maradtak a Huszárban a fehérasztalnál, és régi idők módjára sok savanyú bort ittak, a kucsébernél szerencsét próbáltak. A járásbíró néha kimondott egy nevet, de senki sem emlékezett a névre az asztalnál, csak Melléki Ida bólintott különös meghatottsággal. A szárnyas kabátos súgó komoran ült helyén, mint akit nem nagyon érdekel a társaság, és kulcsos órájába többször úgy nézett bele, mintha abban valaki lakna, akivel magányosságában beszélgetni szokott. Az ifjú színésznő lemondó, bánatos mosollyal, mintha valamely elmaradt meglepetés miatt szomorkodna, üldögélt helyén. Emléki a különös helyzet folytán előbb víg, gúnyos megfigyelő volt, később nyugtalan és igazságtalan helyzetbe került férfiú módjára az ajtóra nézegetett és elszökni készült, csak azt nem tudta, hogy van-e a hölgyeknél elegendő pénz a számlájuk kifizetésére.

Melléki Ida asszony néhány dalt énekelt, amelyre mindnyájan emlékeztek a társaságban. A Suhanc, a Denevér… Sűrűn havazik a vidéki kisváros felett, és narancsillata van a színházi öltözőnek. Furcsa fésűk, eldobált fehérneműek, vaksi tükrök és kegyetlen léghuzam valamerről… A karnagy boros állapotban átalussza a felvonásközöket, és a lámpások bágyadtan fénylenek a színpad előtt, mintha félálomban történne minden… A dobos fehér mellényben ül a zenekarban, és ünnepélyes riadót ver, midőn Melléki asszony a színpadra lép.

– Elmegyek, és megölöm magam, ha ez lesz az én sorsom is – szólalt meg Melléki Ida lánya a járásbíró elbeszélése közben.

Felállt, kirohant az ajtón, a kis, tüskebajuszú súgó havas vállal és kipirosodott arccal húzta vissza a folyó partjáról. Egy nagy pohár borral jutalmazta meg magát. Az ifjabbik Melléki hölgy az asztalra könyökölt, és elszánt, hideg tekintettel méregette a társaságot.

– Gyermekem, ilyen a színészet – mondta a kis súgó az asztal végéről, és papirossal megragasztott egy törött szivart.

A járásbíró az idősebb Mellékivel egy Athanáz nevű közös ismerősükről beszélt. Emléki, aki sohasem szerette az erőszakos dolgokat, elmélázva üldögélt. „Reggel elmegyek a városból”, gondolta magában.

A kis súgó észrevétlenül leitta magát, sorban csókolózni kezdett a társasággal, Mellékiné előtt letérdepelt, Klárát karonfogva vezette a biliárdasztal körül.

– Régente ilyenkor csáját ittunk a gyermekünk egészségére – mondta Emlékinek, s megveregette a vállát. – A gyermekünk egészségére.

– Úgy van – szólt meggyőződéssel a járásbíró.

Jóval elmúlt éjfél, mire a társaság hazafelé indult. Melléki asszony hosszan megcsókolta Emlékit.

– Ugye, szép a lányom? – kérdezte.

A kisasszony bókolt, mint a tánciskolában szokás. A görögkatolikus templom mögött elmaradt Emléki a járásbírótól és a súgótól. Hajnalig néhányszor elsétált a havas éjben a Melléki hölgyek földszintes ablaka alatt. Anya és leánya indulatosan beszélgettek a kékvirágos függönyök mögött.

– Vén szamarak – kiáltotta egyszer hangosan Melléki Klára, midőn Emléki meghatottságában már csaknem megkopogtatta az ablakot.

Ezután bőséges hóesés kezdődött az alvó kisváros felett, és Emléki a nyakába húzta fejét, amint a hajnali vonathoz bandukolt.

 

Beleznainé – az ifjabbik – a Nemzeti Színházból előadás után, téli estvén, vizes januáriusban, kocsiján a városerdőbe vitette magát. A Lövölde téren megállította a rozoga fiákert, a bérkocsisnak egy aranyat vetett, és elindult gyalog, magányosan az éjszakai köddel, hóval, sötétséggel fedett városerdő felé. A fiákeres levett kalappal nézett a hermelinköpenyeges dáma után, majd lovai közé csapott, hogy a Kék macskánál részt vehessen a táncban. Beleznainé – az ifjabbik – egyedül, lassú léptekkel ment a városerdőben a bokáig érő vizes hóban, a fákról a nedves hó gyémántcsattal megtűzött hajára omlott, strucctollas legyezője szinte holtan csüngött le karjáról, uszályos ruháját fáradtan emelte. Nem látott, nem hallott, csak ment előre a sötétségben, s végzetét kereste. Már eltűnt a lövőház előtti lámpás a sűrű faderekak között, mintha a ruhájuk alá dugták volna a nőnemű gesztenyefák az éjszakában játszadozó kis fényességet, talált ékszert; a magasságban ősz fejű vének, zordon téli fellegek utaztak a felszélben, a hold, mint egy utcára tett beteg csecsemő a jószívű hercegnőről, fényről, ifjúságról, hársfák illatáról álmodott betegágyán, egy mellbeteg-színű felhő mögött; a francia regényekben, amelyeket nyugodt, üres és közömbös szívvel szokás olvasni esős délután a pamlagon, a rózsaszínű gyertyákat korán meggyújtja a szolga, a francia regényekben ilyen időjárás mellett történnek a gyilkosságok a sorompó környékén… Beleznainé – az ifjabbik – e télen nem olvasott egyetlen regényt sem – Aigner könyvárus küldeményei fölvágatlanul maradtak; Beleznainé a hosszú télen – már októberben leesett a hó – mindig csak egy férfira gondolt.

E télen Beleznainé sötét hajában egy fehér fürt keletkezett, bal oldalon, a szív oldalán, mintha csak annak a szerelemnek a tiszteletére született volna, amelyet a Beleznainé korában lévő nők dédelgetve neveznek utolsó szerelemnek, mint a legkisebbik gyermeküket szeretik – ezenkívül a fia e télen nyerte el a hadnagyi rangot a Nádor-huszároknál^*. Könnyen elképzelhető, hogy Beleznainé szerelméről legbensőbb barátnői sem tudtak. Hogyan lehetne tovább is emelt fővel járkálni a városban, és a védegyleti bálon, a Redutban az emelvényen ülni? Ah, a Beleznainé korában a nők vigyáznak hírnevükre, jobban, mint ékszereikre. Két gyermeket nevelt föl, mint madár a fiókáit. Jobb karján hordozta a fiút, a balon a leánykát. Sok esztendő múlott el, hogy a Beleznainé páholya üresen ásított a Nemzeti Színházban; nem látta őt a gellérthegyi búcsú, sem az állat-hecc. Beleznainé gyermekeit nevelte, és a képes divatlap rejtvényeit leánykájával együtt fejtette meg. Ugyanezért, midőn végre váratlanul feltűnt szentkép arca – a spanyol kápolnákból – merengő, kissé nyugtalan, hosszú elgondolkozásból idegességbe égő tekintete, mintha az jutott volna hirtelen eszébe, hogy odahaza a kislány legurult a lépcsőn – kisded finom alakja, amely a páholyban drága selymek és nemes prémek között, csaknem csodatevőén tiszta életű, régi úrnők illatát lehelő ékszereiben különös lágysággal, szelíd megadással elhelyezkedett, mintha a finom figurát ama théatre paré^* alkalmából komponálta volna a rézkarcoló művére, midőn az orosz hercegnő férjhez ment Budára, és a bécsi színészek hajón jöttek le a Dunán, hogy ott díszelőadást tartsanak –: a pesti társaság, divathölgyek és delfik, szemüveges idős úrnők és nyugodalmas táblabírák, Degré Alajos^* és a ragyogó Kuthy Lajos^*, egyszóval Pest a negyvenes években rajongó szerelemre gyulladt a váratlan, csodálatos Beleznainé iránt, akinek finom lénye, lágy kézmozdulattal szinte még a Zrínyi sarkantyúpengéses jurátus-dorbézolásait^* is elhallgatta, a zenekar mellett. Az első sorban üldögélő Elefánthy úr, pesti lion^*, teknőccsontjából készült pálcájával ritkábban kopogtatta meg ezután a dobos hátát, hogy a pianókat az üstdob pufogtatásával fűszerezze, a hölgyek à la grêce^* fésültették a hajukat a Kishíd utcai fodrásszal – Beleznainé hajviselete és a bő, lengő, apró virágokkal díszített szoknya hamarább divatos lett, mint a nyájas olvasó e sorokkal végez! Az akkori közlönyökben fölbukkantak versek a divatos költők tollából, amelyek egy fekete hajú, földre szállott sugárhoz, elevenné válott gyönyörűséghez voltak intézve, Frankenburg^* egy budai disznótoron kikottyantotta, hogy a költeményeket Beleznainéhoz írják a poéták, és K. L. divatos beszélyíró és arszlán^* (bár e kifejezés későbbi, és Petőfi tollát dicséri), álomporral megmérgezte magát lakásán, hogy olthatatlan szenvedélyét csillapítsa.

 

Beleznainé, keresztnevén Hermina (egy szent hölgy tiszteletére), nem látszott tudomásul venni a feltűnést, amelyet megjelenésével az akkori Pesten előidézett. Szerényen bókolt, mint kislány korában divat volt a bécsi Szentszív-zárdában, halkan beszélt (ah, a divatos nők ezután évekig valóban már csak legyezőnyelven beszéltek), csendesen lépett, és fontosságot nem tulajdonított annak, hogy Elefánthy úr a polgári zenekart ablakai alá rendelte vasárnapi délutánokon. Csak halkan, észrevétlenül élni, szinte meg sem látni a csúnya embereket, többet beszélgetni gyermekeivel és a tavasz virágaival, mint a barátnőivel: ez volt Hermina élete. Hogy a fehérneműek a szekrényekben mind rendben legyenek, a hervadó virágcserepeket frissekkel cserélje ki a városi kertész a vaskosaras ablakokban, a dal halkan, elmosódottan hangozzék a spinéten^*, a padló mindig frissen legyen súrolva a házában, még az ágy alatt és a szobasarkokban is, az imakönyv mellett mindig akadjon egy jó könyv a háznál, amely elmulattat, megvigasztal, észrevétlenül földerít, mint a fekete színpadi függöny mögött a háttérben, a színdarab végeztével, kis kunyhó előtt, rokka mellett látható az élőkép, mely az üldözött szerelmesek további sorsát ábrázolja: így élt Hermina, a legdivatosabb hölgy Pesten, a negyvenes években, midőn a férfiak ugyan amulettet viseltek a szívük fölött, de szívesen felcserélik vala a hölgyeiktől kapott emléktárgyat egy szalagcsokorral a Beleznainé ruhájáról. – Szalagcsokor azonban senkinek sem volt birtokában a városban.

 

És most, e bánattal teli téli éjszakán hová jut Hermina a városerdőben, ahol a fák setétek, fenyegetők, és az éjszaka folytatja rejtélyes életét, amelyet nem szabad meglesni emberi szemnek?

Hová bolyong könnyű cipőjében a hólében, álmukban könnyező fák alatt – a kinyúló ágakról nem üti meg fejét akasztott ember lábában, és egy megfagyott varjú nem fordul le a fatetőről, hogy vállára hulljon?

Merre jár magányosan, felzokogó szívvel, tépett kendővel, vérig megalázottan, öngyilkosságig elkeseredve?

Éles fütty hangzott föl a bokrok között, és egy rongyos, félkarú férfi lassan az útra lépkedett, amelyen Beleznainé a város felől menekült. Vastag bot volt a csavargó kezében, a köpenyege, mint kósza varjúfészek, a nyakában.

– Megállj! – mondta téli fagytól rekedt hangon az útonálló.

Beleznainé halálra váltan szorította a két kezét szívére.

– Öljön meg, csak ne bántson, mert én egy szerencsétlen nő vagyok – rebegte.

A csavargó közelebb lépkedett, és szemügyre vette az asszonyt. A gyémántcsatot nyugodtan kivette a hajából – a hold egy siralmas, sovány jegenye gallyai közé bújt –, a hermelines színházi belépőt többször megsimogatta, megforgatta.

– Hogy kerülsz ide, te úri asszonyszemély? – kérdezte szárazon.

Beleznainé – bár sohasem markolt teljes erővel a hárfa húrjai közé –, asszony volt, fölismervén a veszélyt, föléledtek benne az ősi női ösztönök.

– Szerelmes voltam… szerelmes vagyok, és nem tudom, hogy kibe. Egy királyba vagy egy korhelybe. Valami űzött ma éjszaka, mintha jégzajlás volna a szívemben.

A csavargó figyelmesen hallgatott, bólintott:

– Szépen tudtok beszélni, ti dámák – mormogta, majd a hold csalékony világításánál szemügyre vette a gyémántcsatot.

– Nagyon drága – dörmögte rosszkedvűen –, levágják érte a másik kezemet is. Nincs pénzed? – kérdezte, s a csatot visszaadta az asszonynak.

– Egy aranyam volt, s azt… egy szegény embernek adtam az úton.

– Szegény ember – szerencsés fickó –, morgott a csavargó. – Hadd nézzelek, te dáma.

Beleznainé álla alá szorította a kezét, mintha régi egérkalitka rozsdás drótjai kaparásztak volna Hermina nyaka körül. De az asszony fagyott mosollyal nézett a csavargó torzonborz arcára.

– Eh, te is szép vagy… Majdnem olyan szép vagy, mint akiért először loptam.

– És én is szeretem a vad, kegyetlen férfiakat – felelt az életveszélyben mosolygó Hermina. – Szeretném, ha valaki lopna értem. Gyűlölöm a férfiakat, hogy mindig csak szép szavakkal, körmönfont hazugságokkal, ostoba bókokkal akarnak meghódítani, és egyik sem megy el rabolni a kedvemért.

A csavargó hümmögött:

– Hogy hazudtok!

– Én nem hazudok, én azért jöttem ma éjszaka a városerdőbe, hogy valakin bosszút álljak.

– Persze, egy férfin.

Az asszony összetette a két kezét:

– Jöjj velem… Elég rongyos vagy, elég piszkos vagy, vad vagy, gyilkos, tolvaj… Jöjj velem; a házamban megterítve minden a vacsorához. Egy férfinak kellett volna velem tölteni a mai estéjét, és valamerre máshol kergeti a könnyű élvet. Jöjj, házam a városerdő szélén, és megesküszöm, hogy nem lesz bántódásod. Téged kereslek, te rongyos, éjszaka fia, talán még véres a kezed tegnapról?

Beleznainé a csavargó félkarjába kapaszkodott, de az megvetett lábbal állott.

– Kelepce – felelte röviden. – Itt maradunk az erdőn, ahova nem mer belépni az őrkatona.

– Higgyél nekem – könyörgött Hermina. – Védekezhetnék ellened, éles tőrt hordok magamnál, és szíven szúrhatnálak, mielőtt bántanál.

– A tőrt mindenesetre add ide – felelt a csavargó, és kivonta karját az asszony kezéből.

Beleznainé a keblébe nyúlt. Régi művű, ruganyos kis penge volt ott elrejtve, amelyet a saját szívébe akart döfni a városerdő mélyében.

– És most menjünk, mert a városban a tornyok éjfélt kongatnak – könyörgött az asszony. – Hideg és félelmetes az erdő. S mily szörnyű volna találkozni valakivel, akinek két karja van.

Beleznainé előrelépkedett az úton, és amint a nedves hóban látta szemben jönni lábnyomait – mindegyik egy könnynek, fájdalmas percnek, kétségbeesett zokogásnak a sírja –, dideregni kezdett, hogy a fogai vacogtak. De az életöröm fölébredt benne, s emígy mulattatta a haramiát:

– Én rendes, jóravaló nő voltam a mai napig. Ma azonban elvesztem. Hallgasd meg történetemet, te jó ember, aki bizonyosan nagyon szerettél és szenvedtél már életed folyamán. Körülbelül két esztendeje véletlenül megismerkedtem egy férfival. Páholyban, színházban, úri társaságban nékem bemutatták, s ő ekkor rám nézett, hosszasan, furcsán, tágra nyitott szemmel, hogy azt éreztem, így még nem nézett rám senki, de ez a férfi se nézhetett ilyenformán más nőre. Így csak egyszer lehet nézni az életben, amikor a szemsugár mindent elmond egyszerre… Elmondja a múltat, hogy már valaha valahol egy régi életben, elmúlt században találkoztunk egymással… a szemek mint kedves ismerősök kapcsolódnak össze, és a kezek szorításában azt érezni, hogy az ő feje már pihent egyszer a keblemen… Elmondja a tekintet a bús jelent, midőn egymást elkerülve, idegenül élünk, holott az volna a hivatásunk, hogy mindig egymás mellett üljünk, hallgassunk, vagy mosolyogjunk… És beszél a reményteljes szép jövőről, midőn egy napon feltűnik a tavaszi nap a városerdő lombjai mögött, a leveleken, mint kis lelkek csónakáznak piros vitorlával a csillogó harmatcseppek, jószagú levegő sompolyog ki a fák alól, hogy nagyon nagyot lélegzik belőle a kebel, és a szív egyszerre új tempóban kezd dobogni, a pulzus másképpen ver, a gondolat szárnyalása magas tornyok felett lebegő madarak könnyedsége, a szem lezárul, mintha bús mezőről egyszerre homokos útra, mély erdőbe gurult volna a kocsi.

– Már látni a lámpást a Lövölde téren – vélekedett a csavargó.

– Aztán két évig néha váltottunk egy szót. Ő meg-megállt a páholyom alatt, köszönt, szép beszélyeket írt rólam a közlönyökbe, s én mindig reá gondoltam, kívántam, vártam, szerelmes voltam, és a nevét hangosan mondtam, mikor egyedül voltam. Sírtam, a párnáimat ölelgettem, nyitott szemmel feküdtem ágyamban, hajnalban azt álmodtam, hogy az ágyam szélén ül, s a kezemet simogatja. Tegnap délután végre azt gondoltam, hogy elkövetkezett a nap, amikor egymásé leszünk. Nem tudom, hogy jutott eszembe ez a bolond gondolat. Valami csalhatatlanul mondta bennem: ma… ma estve… mint ahogy az óra tiktakol a falon. A menyasszonyi fehérneműmet öltöttem magamra, amely az esküvőm óta nem volt rajtam. Az anyám varrta az inget, én hímeztem, kis virágokat horgoltam a szélére, s a szívem fölé a nevem… A színházban szépen játszottak, s minden percben vártam, hogy ő belép páholyomba. De nem jött. Egy léha ficsúr a második felvonás után megállott páholyom előtt, s jelenti, hogy a Kékmacskánál nagy álarcosbál tartatik… Lajos az álarcosbálra ment, gondoltam magamban. Pedig nem is ösmerem Lajost, és mindezt hazudtam.

A lövőház közelébe értek. Az őrkatona, talán először életében ébren volt, és a ház előtt állott fegyverével.

– Katona! – kiáltott teli torokból, rémült sikollyal Beleznainé.

 

Az álmok: vércseppek. Annyi álmunk van, ahány csepp vérünk. Reggelenkint mindig fáradtabban nézünk a tükrünkbe. Karikák, ráncok, fehér foltok támadnak arcunkon, onnan elfolyt a vérünk. Rosszat álmodtunk éjszaka – így szólt hozzám Miskolcziné, az álomfejtő asszony, aki a nyolcvanas években a Belvárosban lakott egy régi pesti ház emeletén, kalapács volt az ajtón, és ecetfa állott az udvaron, amely alatt a sípláda néha megszólalt, vak énekesek a fa derekának vetették hátukat vándorútjukban, kacskaringós vaskorlát védte a folyosót, amely itt-ott elkopott a könyököktől, amelyek reá támaszkodtak, a gránitlépcsőn vályút ástak az emberi lábak, amelyek itt föl és le mendegéltek…

A házat nemrégen lebontották, és a lakás falában (ahol Miskolcziné végtelen cérnaszálat fűzött a tű piciny fokába), egy emberi holttest maradványait találták. A holttest ülő állapotban volt befalazva, mintha valaki karonfogva vezette volna a fülkéig, és ott hellyel megkínálta. A néma kőmíves rakni kezdte a téglákat. Már derékig ért a fal, a kezek még kinyúlhattak, hogy megfogják a kőmíves kezét. „Megállj, még élek, hadd gyönyörködöm a szép világban…” De a kőmíves kérlelhetetlenül emelte a falat, hiába panaszkodott, könyörgött odabent a holttest. Végül csak a homlokából maradt valami. Miskolcziné közelebb húzta a karosszékét, hogy a befalazott hallja az álmokat, amelyeket látogatói elmondanak. És a legenda szerint a falba épített halott felelgetett az álmok rejtélyes kérdéseire, ő szolgált a megfejtésekkel, mert odaát volt a másvilágon, és már mindent tudott – életet, álmot, halált. Miskolcziné csak a tű fokát kereste, és a falban lakó szerezte meg neki a mindennapi kenyeret.

A házon sárkányfej volt, előrenyúlt a homlokzaton, mintha az utcai életet figyelné vagy az erkélyeken a szerelmeseket, akik mindig ugyanazt mondták egymásnak, nemzedékről nemzedékre, a kémények mögött feltünedező holdat meglepetten nézték egykor az anyák, nagyanyák és leányaik, a háztetőn varjak és csókák tollászkodtak, amelyeket esténként szétzavart Miskolcziné a Belvárosban, mintha az álmokat küldené széjjel az elsötétedő lakásokba. Az öreg polgárok ágyára nesztelenül rebbentek a baglyok, a varjak és a csókák a magasban keringtek, amíg egyenkint leszálldostak, megtalálván helyüket a belvárosi házakban. Az álmot magukkal hozták, de el is vitték.

Esténkint a varjakkal és csókákkal kelt útra a fövényes Duna-parton a dülöngöző homokember, amelyet a játszi szél épített napközben… Jött a homokember is a város felé, és puha, nehéz tenyerét reányomkodta a szemekre, a homlokokra. A vén esőcsatornákon mint furcsa kis törpék mászkáltak föl az álmok a házakba, fölkúsztak a harmadik emeletre is, és a nyitott ablakokon behempergőztek.

Fönn álmodott a gazda, a kapunál kutyája, csak Miskolcziné volt ébren a városban, és a falban a holttest. Ha szél zúgott a Belváros fölött, megcsörrentek a háztetőn a szélmutatók, a padlásokon a régi ládákból kijöttek a peres iratok, a falba épített holttest panaszkodott, nyöszörgött, hidegnek vélte sírját, és tán átkozta Miskolczinét, hogy börtönéből ki nem ereszti.

Ki volt a holttest, amíg élt?

Asszony volt, és ezért nagyon kíváncsi volt. Kíváncsi volt hűtlen kedvese álmára, amelyet az álomfejtő asszonynak elmondand. Ezért falaztatta magát az álomfejtő asszony házába.

Ma már csak a keresztnevét tudjuk: Florentinnek hívták, mint azon fehér, áttetsző szövetet, amelyben a majálisokon táncolnak a lányok. Florentin-ruhában mentek a gellérthegyi búcsúra a boszorkányok, amíg fiatalok voltak.

Florentin ama régi aranymíves családból származott, ahol az asszonyok sohasem viseltek ékszert, mert nem tudták annak becsét. Az ékszer üzleti portéka volt a háznál, amely a hátulsó műhelyekben csinálódott öreg legények által, elkalapálgattak egy násfán^* vagy egy szelencén^*, és papirosba csomagolták, mint a késes az elkészült beretvát. Aztán jöttek szomjas szemű asszonyok, akik megnedvesedett ajakkal megkívánták az ékszereket, amelyeket hideg kézzel csomagolt ki előttük az aranymíves. És minél többen kívánták meg a rubintokat, aranyakat, annál inkább emelkedett értékük. Az aranymíves a vásárlók tekintetéből állapította meg tárgyainak árát.

Az aranymívesék asszonyai gyermekkoruk óta, asztalnál, hálószobában, hosszú, álmos délutánokon hallották és látták az üzletet az arannyal és ezüsttel. A bolt hátulsó részében keleti kendőjükbe burkolózva, tunyán üldögéltek, lusta, lassú mozdulatúak lettek, mint általában a kereskedők feleségei, ahová nem ostornyélért meg kocsikenőcsért járnak a vevők, hanem finom portékáért. Az üldögélés és a henyélés fölébresztette az asszonyok fantáziáit… Florentin a bolt hátsó részében meghúzódva, vég nélküli délutánokon különöseket gondolt magában.

Az Aranykéz utca fölött őszi eső hullott, és a boltajtó előtt csak néha ment el valaki, akinek dolga volt a városban.

„Hová megy, mért megy?” – kérdezte magában Florentin.

Téli lepkék imbolyogtak a tetők fölött, a kocsiknak hangja tompább lett a friss hóesésben, prémek és bundagallérok között suhantak tova az arcok az aranymíves bolt előtt.

„Miért nem maradnak otthon e hideg téli napon?” – gondolta Florentin. – „Mindenki szerelmes a városban? Csak a szerelmesek járnak nyughatatlanul?

Ő még sohasem volt szerelmes, ugyanezért nagyon kíváncsi volt a szerelmesekre. Néha, midőn az öreg legény kiballagott a műhelybe, az ablaküveghez nyomta arcát, és a járókelők tekintetéből, arcából, mozdulataiból szerette volna megállapítani, hogy szerelmes az illető. Különben csak a férfiak szerelme érdekelte – a nőkről rossz véleménye volt, nem hitte el nekik, hogy szerelmesek tudnak lenni –, a férfiak, akik büszkén és emelt homlokkal mendegéltek itt az Aranykéz utcában, a vállak megfeszülnek, a lépések határozottan dobbannak, még az esernyők is a kezekben férfiak, nem beszélve a legöregebb polgárok sétabotjairól.

Milyen lehet a férfiak szerelme?

(Az aranymívesnék sohasem voltak szerelmesek. Csendesen, rendesen férjhez mentek, és ha véletlenül költeményes könyv került a kezükbe az élet folyamán, csodálkoztak az ottan föltalálható szavakon. „Mint az ékszerek a szavak” – gondolták.)

Florentin arra volt kíváncsi, hogy e büszke homlokok csakugyan meghajolnak a nők előtt, a térdek valóban érintik a pádimentumot, a göndörített szakállak és bajuszok, ábrándos hajviseletek, aranygombos kék kabátok, fehér pantallók, nagy cilinderek^*: hogyan viselkednek, amikor gazdájuk szerelmes? Igaz volna, hogy szerelemben sírnak, kétségbeesnek, megőrülnek, öngyilkosok lesznek a férfiak? Igaz, hogy mindig csak egy nőre gondolnak, érte imádkoznak, az arcképek előtt estve letérdepelnek, s a kezüket összeteszik, mint a gyermekek?

„Ah, szeretnék egy szerelmes férfit ismerni” – sóhajtott néha indiai kendőjében az aranymívesné, a bolt hátulsó részében, ahol a rubintok és a gyémántok aludtak vasládában, mint egykor eljövendő szép asszonyszemek. (A lélek még a nagy vizeken csónakázik egy kis falevélen, de szeme már az aranymíves boltban van.) És a vasláda mellett Florentin, mint egy keleti álom.

A Duna felől jövő vízhordó kocsik szamarai virágos gallyat kaptak a legényüktől, a régi házakon, itt-ott kinyitottak egy ablakot, a boltajtón az ékszerek hűvösségébe, a gyémántok jeges tava közé egy eltévedt tavaszi szellő lejtett… A harangok csengése tisztán hallatszott délutánonként.

Egy költő jött be a küszöbön, és kékköves gyűrűcskét vásárolt. Kázmér úrnak hívták, és a divatlapban már megjelent arcképe. Magas homlokú, ábrándos szemű, kopott köpenyeges férfiú volt, bor- és pipaszaga volt a szakállának, az ujja tintás, és rongyos, ócska könyvek kandikáltak ki a zsebéből: ilyenek voltak a költők a Belvárosban, de még sohasem léptek be az aranymíves boltba.

Florentin a nagykendőjét maga után húzta, amint előre jött:

– Szerelmes? – kérdezte a költőt, és tágra nyitotta a szemét.

Kázmérfi halovány arca csendesen megszínesedett:

– Valóban egy kisleánynak vásárolom a gyűrűt.

– Szerelmes? – kérdezte ismételten Florentin, és maga is csodálkozott azon, hogy a hangja remeg. – Ön az, aki le szokott térdepelni, otthon, egyedül, egy női nevet hangosan mondani, szomorkodni, vigadni, levelet hordani a szíve fölött, saját kezűleg tépni virágot a városerdőben…

Kázmérfi búsan forgatta kezében a gyűrűcskét.

– Ha e gyűrűcske a szerelem jele, akkor szerelmes vagyok.

Florentin megfogta a költő kezét, a szemébe nézett, a homlokát megérintette a kezével és a kabátját megtapogatta.

– Milyen furcsa – mormogta. – Szerelmes!

Kázmérfi bocsánatkérőleg nézett az asszony nagy, titokzatos szemébe.

– Csak szegény költő vagyok, nem vehetek drágább ajándékot. A szerkesztő két forintot fizet egy versért, pedig hírneves poéta vagyok. De az álmaim szépek. Azt álmodhatom, amit akarok.

– Szerelmes – kiáltott fel önfeledten az aranymívesné. – Milyen boldog ön, én sohasem álmodom.

Megrázta a költő kezét.

– Szeretnék álmodni, mint ön. Mondja, mit kell tennem, hogy álmodjak?

A költő nemigen volt ahhoz szokva, hogy előkelő, gazdag asszonyság ennyi szót vesztegessen vele, mint egy régi cseléddel vagy csepűrágóval, aki az udvaron táncol, összeszedte tehát tudományát, és Miskolczinét, az álomfejtő asszonyságot melegen ajánlotta.

– Ő ért Pesten az álmokhoz, és a legjobb szabónő Kirsner Tóni mostanában.

Kázmérfi emígy fitogtatván nagyvilági ismereteit, eltávozott az aranymíves boltból.

Florentin, mint egy elröpülő hattyút, nézte a költőt…

 

Mondják, hogy az aranymívesné e naptól fogva leghűségesebb látogatója lett Miskolczinénak, a híres álomfejtő asszonynak.

Hogy az asszonyt foglalkozásában ne zavarja, a falba kis fülkét épített, és a falban elrejtőzve hallgatta a látogatók előadásait különös álmaikról. Talán itt töltötte volna egész életét a rejtelmes házban, mások boldog és boldogtalan álmait hallgatva, elrejtőzve, a falba bújva, de egy napon Kázmérfi úr jelentkezik a mindentudó asszonynál.

Kázmérfi egy idő óta nagy vízzel álmodott, a nagy vízen kis fekete kacsákkal… Csizmában járt, mert tél volt.

– Valaki meghal, aki az uraságot nagyon szereti – jelentette ki Miskolcziné.

A költő fejcsóválva távozott.

Estefelé, midőn az álomfejtő asszony befejezte napi munkáját, a falba épített hallgatózófülkében holtan találta Florentint, az aranymívesnét. Csendesen, hangtalanul meghalt, mint egy madár az erdőn, amely végigélte kimért tavaszait és teleit. Florentin fekete hajában fehér szálak voltak, mintha rizsporozták volna. Az arcán kis madárláb alakú ráncok. „Elment a vére az álmokkal” – mondta magában Miskolcziné, bár nem hitt a babonákban. Zavaros idők voltak akkor Pesten, a rendőrség szigorú volt, az álomfejtő asszony tehát eltitkolta a halálesetet. Néhány darab téglával végleg beépítette a fülkét a falba, és tovább folytatta mesterségét.

 

A legtáncosabb életben is előfordulnak esztendők, hónapok, midőn a szív és a kedv elcsendesedik, hogy az óra ketyegését hallani a mellényzsebben.

Az ajtó még félig betéve, a farsangi éjbe kihallatszik a dévaj muzsika, a nagybőgő helyeslőleg mormog, mint egy romlott öregember, a háztetőkőn a hó úgy világít, mint az alsószoknyák fodra, pirosat lehelnek a félrevonult párok az erkély fagyos ablakára – de a báli vendég már beburkolózik egérszagú nagy bundájába a szánon, mint a végrehajtó, midőn falusi körútra indul, a szív alig hallhatólag dobog, és a magasságból hideg, téli halálra emlékeztető csókok hullanak az arcra kósza hópelyhek alakjában, mint megöregedett, régi szeretők távolból küldött üzenetei. Nagybotos, e kis beszély hőse, elfáradtan, fásultan utazott falura a nagyvárosból. (Fiatalabb éveiben ily hangulat hatása alatt fogadta meg az öngyilkosságot – másnap reggel, a borotválkozótükör előtt –, ekkor jutott csak eszébe, hogy a legszebb nők meleg vassal göndörítik andalító hajfürteiket a fül és a nyak tájékán, csupán ilyenkor gondolt arra, félig megfagyottan, mint egy őszi veréb a fán, gunnyasztott ablakok alatt, amelyek mögött nők csókolóztak. Öregebb lévén, most már csak annyi energiája volt, hogy egy bizonyos hídra gondolt, amelyet útközben valahol elér, s a híd leszakadhat, ha éppen úgy akarja.)

A francia cipősarkok még tovább lejtenek a tánczene ütemeire, a nők arca sokat ígérően pirul, és hajuk leng, mint az árvalányhaj^*, valaki erre jöhet, hogy leszakítsa: Nagybotos már falura vonult, elsőnek, hogy utolsó ne legyen a társaságban, akit a kék kötényes legények legurítanak a lépcsőn. Falun angyalokkal ismerkedett meg. Angyalkával és a mamájával. Egy régi urasági házban – „Le comte de Turgenyev”^* regényeiből volt ez kimetszve – kettecskén éltek, mint az őzike lépked a tehén mellett az erdőn. Nagybotos – tél volt – mindenféle kártyakunsztokra tanította őket, kemény papirosból figurákat vágtak ki, és Miklós napján bábszínházat játszottak, elszavalta a Kakasülőn című monológot, és míg Angyalka a zongorához ült, a mamának a legújabb tánclépéseket megmutatta, amelyeket a télikertben egy négertől tanult. Majd szánkázni mentek, és a falun túl Angyalka átvette a kocsistól a gyeplőt, és a téli tájon csengetve repült a szán, mintha víg karácsonyi estére igyekeznének egy barátságos házhoz. Újév táján Nagybotos segédkezett a gazdasági számadásoknál – valahol egy csontkeretes pápaszemet talált a háznál, és midőn ezt homlokára tolta, öreg ispán, Mártonfalvi bácsi úgy megijedt, mintha a harminc év előtt elkövetett postarablásról faggatná Nagybotos. A jószagú és kedves befőtteket a pákosztos^* cselédek miatt egy könyvbe írta, és esténkint arról beszélt a hölgyeknek, hogy amint kitavaszodik, egy széltől hajtott vízmerítő szerkezetet kell felállítani a vetemények között. Ezenközben özvegy Majornokiné, született Fehér Krisztina és leánya, Angyalka, oly alaposan beleszerettek Nagybotosba, hogy a csöndes lelkű férfiú, aki pedig már csupán a jó cselekedeteknek kívánt élni és beteg parasztokat gyógyítani, ijedten járkált a befagyott folyó partján… „Ahová még betettem a lábam, ott bajt csináltam. Milyen szerencsétlen vagyok!” – gondolta magában. És a tájat kémlelte, mintha azt számítgatná, hogy merre fog elmenekülni.

A faluban egy csárdásné volt. Göndör hajú és piros arcú, mint a megelevenedett népdal. Piros hárászkendőjéből néha fürkészve nézte Nagybotost, amint az úton elhaladt. Egyszer – falusi honoráciorokkal^* serezett Nagybotos a fogadóban – hátulról megérintette a nyakát.

– Mint a vadkacsa farka – mondta a hajára.

Nagybotosnak néha eszébe jutott ez a megjegyzés. Midőn a hölgyek már külön imádságot fogalmaztak, amelyet esténkint elmondtak Nagybotosért, és Mártonfalvi bácsi sem merészelte hangosan szidni a zsidókat az udvar közepén (hátha van egy rokona Nagybotosnak, aki ezért megharagudna), az asszonycselédek kezet csókoltak, és dédelgetve megsimogatták a csizmaszárát – Nagybotos elhatározta, hogy elkezdi az új életet. Néhányszor hirtelen felnézett a fogadó ablakára, midőn a kocsmárosné ott magában dúdolgatott, majd egy estve, midőn a kutyák a vastagon omló havat összetévesztették a vándorlegénnyel, Nagybotos hátulról a csárdába került, cigányokért küldött, akik egymás hátán jöttek a mély hóban, a csárdásnét maga mellé ültette:

– Nagyon hasonlít valakihez, akit egyetlenszer, igazán szerettem – kezdte falusi gavallér módjára a széptevést.

A csárdásné szórakozottan ingatta szőkésbarna fejét.

– Tán azt is Jucinak hívták? Az uraság is úgy hazudik, mint a többi férfiember.

(De többé ezt már nem mondotta ezen az éjszakán. Nagybotos derekasan kitett magáért. Éjfél felé az asszony beleegyezett, hogy megszöknek, és elmondta, hogy a Sajó-parton – ahol született – mindig kisgyermekeket látott a vízben leánykorában. És most nincsen gyermeke. Nagybotos is kijelentette, hogy többé nem jár az elhalt menyasszonya sírjához, legfeljebb egyszer Jucival együtt látogatják meg a halottat.)

Másnap, midőn az ünnepnapi ebédre ballagott Nagybotos Angyalkáékhoz (Juci sápadtan, kisírt szemmel állott az ablaknál: „megvert az uram” – sóhajtotta –) az ebédlőben Angyalkát találta. Karcsú, hosszú lábszárú, barna lány volt Angyalka. Azt remélte, hogy Nagybotos majd megtanítja lovagolni. És együtt ügetnek a nyárfasorban, mint ez a Tavaszi hullámokban^* olvasható. Sötét szeme komoly szemrehányással tekintett a férfiúra.

– Ugyebár, tudod, hogy a világon csak téged szeretlek egyedül? – kérdezte, és a férfi vállára helyezte a tenyerét.

– Gyermek vagy még…

– Maholnap tizennyolc éves vagyok. Komoly nő voltam mindig. És most is komolyan akarok veled beszélni. Tudod, hogy az anyám egész éjjel nem hunyta le a szemét, kétségbeesetten sírt?…

– Szegényke.

– Ha még egyszer beteszed a lábad ahhoz a némberhez, ahol az éjjel voltál, velem gyűlik meg a bajod.

Az özvegy ágyban maradt, és csak a félig nyitott ajtón át vett részt a vidám, hangos társalgásban, amely az asztal felett keletkezett. (Nagybotos bankócsináló prést keresett Mártonfalvi úron, és az öreg ispán^* makacsul védekezett.) Ebéd után Nagybotos hosszú ideig szótlanul üldögélt a beteg mellett, míg Angyalka az ispánnal kártyázott és hangosan csapkodta a kártyákat. Alkonyattal a folyópartra ment, és azon gondolkozott, hogyan juthatna el a legközelebbi vasútállomásra. Gyors, könnyű léptek hangzottak fel a fagyos havon. Hosszú bundában, muszka sapkában, mint egy regényhősnő a ház felől Angyalka sietett.

– Tudom, hogy azt tervezted most magadban, hogy elhagysz minket. Az anyám a temetőbe kerülne. Magamról nem beszélek, fiatal és erős vagyok. Te nem fogsz elmenni.

– Gyermekem.

– Elhatároztuk, hogy néhány hetet Budapesten töltünk. Az anyám ugyanis azt gondolja, hogy itt hiányzik neked a fővárosi élet lármája, zajgása. Majd színházba megyünk veled. Ha akarod, bálba is járok a kedvedért. De otthon is maradhatunk a szállodában.

Nagybotos a falu végén lakott egy régi kerti házban, és az ablakából varjakra szokott lövöldözni. Ezen az estén valaki háromszor is megzörgette az ablakot. Majd egy forró, gömbölyded asszonytenyér oly sokáig nyugodott az ablaküvegen, hogy bévül leolvadt a zúzmara. Nagybotos a sötétben hallgatva üldögélt. Midőn később az ablakhoz ment, már csak egy asszonyláb nyomai látszottak a kerti úton, a havon.

– Arra ment el a szabadságom – gondolta magában.

A holdfényben messzire látszottak a lábnyomok. Mintha a végtelenségbe mentek volna… Túl a dombokon és határokon… Valaki elment erre, aki ide akart jönni, meleg szívet, puha tenyeret és ábrándos kis játékot hozott a képzeletében, amelyben, mint egy kis színházban, Nagybotos jeladására már játszani kezdett a zenekar. A kárpit azonban nem ment fel. Valaki egy falusi háztető alatt, ködmönszagú télben narancsfákkal álmodott, és kinyújtotta a kezét a drága gyümölcs után.

Nagybotos meghatottan nézte az eltávolodott lábnyomokat. Egy falusi női cipő – nyomai magos sarokkal ellátva, mint a nagyravágyás, és gombocskákkal, mint a cifra élet utáni kívánság – mendegélt át a kerten.

– Bizonyosan rózsa van a harisnyakötőjén – gondolta magában Nagybotos.

Jucit reggel a vízmerítő-léknél kifogták. Csak húszéves volt – mondták a falusiak.

Angyalka megcsókolta Nagybotos homlokát.

– Derék ember vagy. Jól viselted magad. Most már akár megtakaríthatjuk a pesti utazást.

 

Ismerősünk és hősünk, Nagybotos Viola – aki fiatalkorában dobos szeretett volna lenni egy dalcsarnokban egy táncosnő kedvéért, vagy orgonista egy vallásos hercegnőnél, felolvasó ábrándos grófnénál, vagy nők lovagja, kezében vívótőrrel a bolthajtásos lovagteremben, vagy füstölgő csövű pisztollyal álldogálni a nyírfaerdő szélén a bajvívás után – oldalszakállt növesztett, kürtőkalapot viselt hétköznapokon is, és egy polgári asztaltársaságban a bor színét vizsgaszemmel nézegette, és a nők ruházkodását kézlegyintéssel vagy dörmögve elítélte.

A város végén lakott, és az ágy szélén üldögélve elolvasta a hírlapban a legújabb öngyilkosságokat és a hajfestőszerek hirdetéseit.

A házisapkája, a papucsa elrongyolódott, mostanában nem hímeztek újat. A nők erkölcstelensége felett gondolkozott, és büszke tartású, gőgös járású, ifjú nők után morgott: „Megállj, még látlak, amint Szent Teréz templománál a kereszt alatt üldögélsz!” Különösebben, fájdalmasabban, életre-halálra egyetlen nő sem csalta meg Nagybotos Violát, hogy miatta nőgyűlöletet fogadjon; az élet eliramlik, és a legszebb bárónők is megvénülnek, mire a gavallérok csizmáját a padlásra helyezik – gondolta magában Nagybotos, ha nagyon szomorú volt; ámbátor egy kancsal szemű, fodros hajú és nagyszájú nő után évekig felsóhajtott, ha magányosan sétált a Gellérthegyen… A nőtől eltávozott, és a hölgy az emeletről utána rúgott, miközben lábáról a félcipőcske elrepült. Alant Nagybotos reptében elkapta a cipőcskét, az inge alá dugta, udvariasan megemelte a kalapját, és a hölgy kiáltozását figyelmen kívül hagyva csendesen elkocogott a házból, ahol minden kilincs, ajtófélfa jól ismerte, és a sokgyerekű házmester keresztapának kérte fel. Téli estéken, mikor verseket olvasott, vagy végrendeletét fogalmazta, a tükörbe nézett, és legyintett kezével, veszekedett az ébresztőórájával, régi levelekből fidibuszt^* gyártott, mert terve volt, hogy pipázni fog: midőn tehát elhagyott agglegénynek érezte magát, elővette a félcipőt, és az asztalra helyezte, miközben a teát kavargatta. Az élet eliramlik. Tavaszra kifejlődött betegsége, a cipőt állandóan a zsebében hordozta.

– Eddig olyanokat mondtam a nőknek, melyeket nem értettek meg. Könnyű volt a mennyországról vagy a túlvilági életről hazudozni, hisz fiatal voltam – gondolta magában Nagybotos. – Most azonban már megkövetelik a nők, hogy érthető és értelmes dolgokkal mulattassam őket. Megpróbálkozom a Hamupipőke meséjével, amelyet szobalány, hercegné egyformán megért.

Nagybotos Viola a cipőcske orrát vagy sarkát megmutatta a kíváncsi nőknek, regéket mondott a lábról, amelyre a cipő ráillik. A nők mosolyogtak, elgondolkoztak, és nem egynek kerekedett kedve a cipő megpróbálásához. Nagybotos azonban valamely kifogással elodázta a dolgot, és tovább vándorolgatott Pesten és Budán a cipőcskével. A Váci utcában vagy a budai korzón szemügyre vette a nőket, vajon melyiké lesz a cipő? A színházi előadásoknál összefont karral és ráncos homlokkal állongott a háttérben. A rózsaszínű nők lekacagtak a páholyból, mintha a rizsport rázták volna a vállukról.

– Itt van a cipő, Nagybotos? – kérdezték, és kíváncsian piroslott a szájuk.

Templomokban állt komoran a szenteltvíztartó mellett, s miközben a nők keresztet vetettek, kivette a cipőt, és szemével méreteket vett a hölgyek lábáról. És a szállodában, hol az idegenek unatkozva nézik a színházak műsorát, ásítanak, és a nők unatkozva gondolnak arra, hogy e városban sem találják szívük örökké várt lovagját, Nagybotos elővette a cipőt, és maga mellé ültette a székre. Megsimogatta, mint egy ölebet, beszélt hozzá, felköszöntötte, és a nők összenevettek.

Ilyenformán bizonyos hírneve támadt a cipőnek, Nagybotos Viola cipőjének… „Hol van ez a bolond ember?” – kérdezte egyszer X. hercegnő a nagyoperában, és midőn megmutatták Nagybotost, a színházi látcsövet feléje irányította és ottfelejtette.

Nagybotos Viola szent, komoly és meggyőződéses férfiú módjára senkinek sem húzta a lábára a cipőt.

– Hadd lássák, hogy kemény dió vagyok – mondogatta, midőn odahaza magában beszélgetett. – Majd megtanítom én a dologtalan, unatkozó nőket kesztyűbe dudálni.

Ezalatt lakott Budán, a kertek felé egy félszemű ember, aki olyan ripacsos volt, mint egy gályarab, fogcsikorgatva fogadta a szomszédok köszöntését. „Jó reggelt!” – felelt, és késpenge villant fel a fél szemében. Mindennap elharapta a borostyán szivarszipkát, haragban volt a harangozóval, mert a toronyóra miatt egyszer lekésett a vonatról, a kocsikat hátulról elkapta és megállította. Foglalkozása a hajóskapitányság volt. A déli Dunára járt, és a házában egy fülemilét tartott bezárva. Szürke, jelentéktelen, boglyas asszonyka volt, nevezetességét csupán férjének köszönhette, aki gyermekfej nagyságú lakatot rakott a kapura elutazásakor. A fülemile az ablakrostély mögött állott, és búsan fütyörészett, míg a vadember döngő léptekkel ment el a Duna felé. Az asszonyka ezután befőttet és süteményt evett, tétlenül gunnyasztott az emeleten, és Rácországra gondolt, ahonnan a téli hajózási szünet beállta előtt egyszer Budára hozta a vadember. Nem esküdött meg vele, mert a vadember nem akart nevetségessé válni a pajtásai előtt, ha a fülemile egyszer megcsalja. (Nagybotos régebbi időben mindenféle komédiázásokat rendezett az ablak alatt. A kalapját a feje tetejére állította, csaknem bukfencet hányt, amíg a vasrostélyos ablakból a papírszelet leszállott, rajta e név: Fatime. – Ám a tél korán beállott, a hajósok hazajöttek az Aldunáról, és így Nagybotos jobbnak látta, ha nem mutatkozik egy darabig Budán.) Ez idő tájt még korai ősz volt, csak a harangütés elmélázása jelezte, amint szállongott a háztetők felett, hogy az ősz vándor már láncon vezeti a város felé a haragos, dühös ebet, amilyen a tél volt hajdanában. Nagybotos hosszú léptekkel, mint egy csavargó színész, aki estére még játszani akar a távoli falu kocsmájában, indult el Buda felé, és bár útközben rác pappal^* találkozott, megállás nélkül ment a kertek alá, szórakozottan fütyörészni kezdett, a kockakövekre nézett, mintha elveszített volna itt valamit, megnézte a tavalyi fákat, és néhány perc múlott el, amíg a fülemile fütyülgetni kezdett odafent.

(Ismerik a fütyörésző nőket? Némelyik igen ügyesen tudja a dolgát. Olyik hódítani akar e módszerrel, másik jókedvében fütyülget, a harmadik szomorú elgondolkozásában… Fütyülgetnek, és a férfi rajtakapja magát, hogy figyelni kezd e női furfangosságra.)

Nagybotos köszönt, hajlongott, levette kalapját, hogy Fatime kétségtelenül felismerje, aztán mikor a szomorú, boglyas asszonyka elmosolyodott, Nagybotos Viola elővette a mellénye alól a cipőcskét és felmutatta. Fekete selyemcipő volt ez, arannyal mindenféle furcsaságok voltak belehímezve, talán napkeleti imádságok. És a szalagja fehér volt, mint halott menyasszony homloka, míg sarka magas és kihívó, mint az olyan nőké, akik mindenféle rejtélyes utakon mendegélnek cipőjükben. Lépcsőkön mennek fel a francia sarkok, és még nem tudják, hogy miként térnek vissza. Kertekben, báltermekben járnak. Ha egyszer a cipők megszólalnának, hogy merre jártak úrnőjükkel!

Fatime természetesen nyomban érdeklődött a dolog iránt, és délutánra a kert mögé rendelte Nagybotost, ahol próbát lehet tartani.

A hegyek már aluszékonyan üldögéltek közel és távol, mint a beborozott piros öregember álmában.

A kerítés itt vaslécekből volt összeróva, kandi tekintet itt-ott behatolt rajta, valamint kifért a résen egy kis női láb is.

Nagybotos gondosan körülnézett, aztán lassan letérdepelt a kerítés mögött, háromszor megkopogtatta a vasléceket, mire Fatime kidugta a lábát. Természetesen cipő és harisnya nélkül volt a lába, hogy kicsiny és formás legyen, hogy Nagybotos odakünn meg ne bánja fáradozását… És a cipő könnyedén a nő lábára siklott, Nagybotos gyönyörűségére.

A ház felől kiáltás hallatszott, mire Viola gyorsan lehúzta a cipőt, zsebébe rejtette, és két öklét mellére szorítva, szabályszerűen szökött egy negyed mérföldet.

Néhány nap múltán ismét keresgélni valója akadt a Városmajorban. Lehajtott fővel bandukolt, mintha semmi sem érdekelné a világon, midőn a feje fölött fütyörészni kezdett a fülemile. Nagybotos csodálkozott, felnézett, aztán örömteljesen köszönt. Fatime a kert felé intett, mire Viola sietve fordult be a mellékutcába. Komolyan dobogott a szíve, meg-megállott, fejét csóválta, mintha még sohasem lett volna szerelmes életében. A fák már ismerték a környéken, és egy kerti kapu csaknem köszöntötte.

Az árok felett a hidacska nyikorgott léptei alatt, a hosszú szárú vadfüvek kitértek az útjából, s az egerésző sárga macska nem futott el.

A kopogás megtörtént.

Fatime kidugta a lábát, és egy papirosszelet volt a lábujjai között.

– Adja nekem a cipőt.

Nagybotos nyomban válaszolt:

– Ha jól viseli magát, elhozom a párját.

Fatime ekkor olyan jól viselte magát, hogy körülbelül negyedóráig hagyta Nagybotos kezében lábát. És Viola úgy csóválta a fejét, mikor hazafelé ment, hogy a rendőr utánanézett a hídon. „Elszöktetem”, dörmögött magában Nagybotos.

Egy napon, már a hegyeknek torzonborz szakálluk nőtt, amint a vadfüvek megritkultak arculatukon: Fatime nem jelentkezett a kopogásra.

Nagybotos később a cipőcske sarkával verdeste a vasléceket, és nem értette Fatime távolmaradását. Dörömbölt, fütyörészett, kopogott, míg egyszerre dühös kutyaugatás hallatszott a ház felől, vagy tán a vadember káromkodott…

A mérföldet versenytempóban futotta Nagybotos, és midőn a Lánchídon levette a kalapját, hogy kimelegedett homlokát megfürössze a szélben, szomorúan látta, hogy az aldunai hajók immár ott állnak téli állomásukon, a budai oldalon.

– Legalább tudom előre, hogy miért fogok szomorkodni a télen! – gondolta magában Nagybotos, és a cipőcskét a hídról a Dunába vetette. Sokáig, midőn már nem is látta a hullámokkal küzdő cipőt, álldogált a hídon. A minapi rendőr felismerte, és komoly arccal megérintette a vállát.

 

Az asszonyok nevét, akik ez idő tájt szerették Nagybotos Violát, régi ismerősünket, papirosszeletre írta, amelynek hátulsó lapján egy belvárosi órás kínálta toronyóráit, elölről pedig Izidor, az Almafa főpincére szokta ellenőrizhetetlen számjegyeit vetni. Nyár volt akkor, és Nagybotos egyetlen barát és támaszték nélkül csavargott az idegen városban. Régi szokása szerint ismét csak nőismeretséget kötött, mindig csak nőkkel beszélt, szerelemről, ruháról, színházról, néha politikáról, de leginkább mégis szerelemről, amely a divaton kívül az asszonyokat érdekli. „Szegény nők” – gondolta néha magában, ha szabad órája volt, és a sötét Almafában meghúzódott lámpagyújtás előtt: ilyenkor is várta valahol, valamerre egy nő, de miután a randevú nem volt pozitív^* megállapítva, Nagybotos Viola bátorságot vett, hogy egyéb szenvedélyének hódoljon, az ivásnak és a dohányzásnak. „Legalább senki sem nevet ki a hátam mögött, ha kihúztam innen a lábam” – mondta a bolthajtásos falaknak. Izidortól, akivel néha szóba állott, az üzletről tudakozódott, és egy esernyőszemű öregúrról, aki korán délután beült a sörházba, újságját összehajtogatta, sörét fenékig kiitta, penecilussal^* csengetett, amelyet a mellényzsebéből vett elő, a régi képet bámulta a falon.

– Vajon meg szokott halni az ilyen öreg törzsvendég? – kérdezte Nagybotos.

– Soha – felelte meggyőződéssel Izidor.

De vajon miért is halt volna meg az ártatlan öreg, aki láthatólag élvezte a sör és pörkölt szagát, a sarokasztal mellett egy homályos ablak árnyékát őrizte, és a fogason a kalapja hosszú tartózkodásra helyezkedett el.

– Vajon elmenne az öreg a Gellérthegyre, ha egy nő hívná? – gondolta magában Nagybotos az Almafában, ahol teljes biztonságban érezte magát valamennyi nőismeretségétől, mert e helyet gondosan eltitkolta. Itt merészelt néha tréfásan gondolni a nőkre, voltak percei az italfogyasztásnál, hogy nem vette komolyan a nőket, a szerelmeket, a furcsa tragédiákat, szenvedélyeket, könnyeket… Holott azelőtt mindig együtt sírt elhagyott szeretőivel.

Akkoriban tizenegy hölgyismerőse volt Nagybotos Violának a városban, tizenegy nő, akik nem ismerték egymást, és látszólag mindegyik elhitte, hogy Viola halálosan szerelmes. Ennyi szeretője még sohasem volt egyszerre, tavaly csak hat volt, mégis szökni kellett a városból, mert végül összezavarta a hazugságokat, ígéreteket, keresztneveket, álmában kibeszélte őket, a zsebei tele voltak mindenféle babonás tárgyakkal, amelyekkel a nők megajándékozták, koszorúba font hajak, pénzdarabok, fátyolok, kesztyűk, falevelek… Végül kiürítette zsebeit éjjel a Duna-parton, egy halk éjszakán, és elkullogott a városból.

Tizenegy asszony meg leány!… Amint nevüket egymás mellé írta, szinte megrettent. Hol és merre szedte össze őket? Néha azt hitte, hogy mind egyformák, máskor ismét megállapította, hogy mindnek van valami különös szeszélye, boldogsága, hiúsága vagy rögeszméje, amelynek felhasználására annak idején a közelükbe férkőzött Nagybotos. Amint az Almafánál visszagondolt hódításaira, úgy érezte, hogy nem is hódított, könnyen, gyorsan, szinte sablonos hazugságok árán engedtek hölgyei a rohamnak. A bókok, a virágok, a titkos kézszorítások, lengő szavak, érzelmes pillantások megtették a magukét. Csak a legderekabb közöttük egy szelíd, jószívű és tapasztalatlan, szőkés hajú és megadó, bánatos szemű, mondta némi félelemmel „maga úgy bánik velem, mint egy tapasztalt nőcsábító, pedig én erre nem szolgáltattam okot”.

Ezt a szőkés és szép ruhájú hölgy mondta, mintha egy régi emlékkönyvből olvasná a sorokat. Nagybotos gyorsan a hölgy finom cipőjére, divatos kalapjára, fehérneműjére terelte a beszédet, kíváncsiságot színlelt vidéken készült menyasszonyi kelengyék iránt, amelynek vászna a nagymamák szekrényében pihent, csodálkozott monogramokon, és nem értette, hogy lehet a cipőszalagot úgy megkötni, hogy az soha fel ne bomoljon.

(„Szegényke – gondolta magában Nagybotos –, vajon jól alszik-e éjszaka?”)

A feketéknek divatszínt ajánlott, a kezüket az ajkához emelte, majd homlokához érintette, mintha mindig áldásukat várná. Nevetett a nevetőkkel és szomorkodott a szomorúakkal. Azt tapasztalta, hogy az ellentmondás a nők körében ügyetlenség; helyeselni, sőt magasztalni és dicsérni kell összes bolondságaikat, gyakran hangoztatni, hogy kilencven percent jó az asszonyok között, majdnem angyal, szívnemesség, honleányi lelkesedés, szegények iránti részvét, és a betegek megvigasztalása a nők teendője. Nagybotos pedig ekkor már meglehetős öreg lovag volt – szerette magát életre-halálra rásózni a nőkre.

Körülbelül nyolcvan nő élt Magyarországon, akiknek kezébe helyezte sorsát. „Maholnap dolgozni fognak értem a nők, ha már nagyon öreg leszek” – gondolta magában, mikor a legkülönbözőbb családoknál ebédelt, vacsorált, pulykát evett, és már majdnem elfogadta egy hölgy ajánlatát, hogy lépjen házasságra… Szerették a nők, ha Nagybotos összeírta adósságait, jövedelmeit, várható örökségeit, és komoly, ünnepélyes arccal összehajtották az iratot, hogy ők majd rendet teremtenek a zűrzavarban. Zsebkendőit sohasem engedte parfümözni, hisz délután és este másfelé volt dolga, és bizonyos, hogy a nők nyomban megismerik az idegen, ellenséges illatot. Valamint a nyakon ejtett csókoknak sem volt barátja, és az előszobák tükrében mindig megnézte, hogy nem maradt-e női hajszál a kabátján. A leveleket, amelyeket nők írtak, nyomban elégette, és a hamvakat a szélbe szórta. A komoly nők előtt mindig arra hivatkozott, hogy egész nap dolgozik, tudományosan búvárkodik, élete nagy munkáján töri a fejét; a beteges, elvénülő asszonyoknak azt mondta, hogy reggeltől estig sportot űz, a kelő napsugárral lovagol a ligetben, délelőttjét a teniszpályán tölti, majd úszik és csónakázik, hogy estére a vívóteremben találkozzék a klub tagjaival; az okos és vígkedélyű nőknek őszintén bevallotta, hogy naphosszat henyél, éjjel kóborol, mint a kandúrok a háztetőn, dohányzik, játszik, iszik, elveszett ember, az adósok börtönében fog meghalni; míg a hiszékeny, kedves, tiszta szívű nők részére végrendeletet írt, mindennap hagyományozott nekik valamit, visszavett, újra adott, nagy pecséteket ütött a végrendeletekre, és kérte, hogy sírját ne hagyják gondozatlanul… Legtöbb baja természetesen azokkal a nőkkel volt, akik megkövetelték, hogy szoknyájukon üljön, verseket mondjon, könyveket felolvasson, gyomrára vigyázzon, paprikát ne egyen, keveset igyon, és „hányadik a szivar?” – kérdezték, midőn a legelsőre rágyújtott. Viszont e nőkkel eszkomotőri^* ügyességgel hitette el, hogy rumot még életében nem ivott, tejet és kávét szokott vacsorázni, éjfél előtt lefekszik, és hajnalban Plutarkhoszt^* olvassa. „Ó, bár végleg rendes ember lehetnék!” – sóhajtotta, midőn éjjelenkint ki- és bemászkált ablakokon, a szobalánynak és úrnőjének egy napon esküdött hűséget, drótkerítéseken ugrott át, és legfőbb gondja volt, hogy a mérges házőrző ebekkel barátságot tartson fenn. „Ó, bár ne volna már egyéb tennivalóm, mint a kemence tüzét nézni” – mondta álmodozva, és egy cirkuszművésznő részére elhordta a házból az asszonyok finom harisnyáit.

Tizenegy asszony és leány féltékeny szeme elől jó volt megbújni alkonyattal az Almafánál, habár Marianka három lépésről megérezte a kocsmaszagot, Paulina undorodott a dohányszagú bajusztól, és Ilona a kezén, a körmén észrevette, hogy kockázott vagy kártyázott.

„Elkergetnek a városból” – gondolta magában, midőn ismeretlen nők karjába kapaszkodott, mert Jozefának olyan éles szaglása volt, hogy megérezte az idegen szoknyák szagát, Fancsett a szeméből kiolvasta, hogy beszélt-e nőkkel, míg Margaréta gúnyosan dugta el kezét előle. „Pfuj, már megint kit csókolt meg?”

„Megmérgeznek előbb-utóbb” – gondolta ismét, midőn különböző ideig-óráig tartó szerelmi ügyeit lebonyolította, és ezalatt négy-öt helyen várták egyszerre a városban. Adélnak olyan ujjai voltak, mint az acél, s többször megígérte, hogy megfojtja Nagybotost, ha megcsalja. Egyszer már a torkára szorította a kezét, és Nagybotos csaknem elájult. Róza állandóan töltött pisztolyt tartott a fehérneműs szekrényében. És „kis Ilonka” oly hidegvérrel elvágja a nyakát, mint egy csirkéét, ha álmában idegen asszonynevet mond.

„Elátkoznak, megbabonáznak, ellenem imádkoznak és felbőszítik ellenem a férfiakat, véresre veretnek és börtönbe záratnak” – gondolta, mikor estve az utcán valamely csinos nő után futott, csak attól rettegett, hogy egyik szeretője rejtőzik a fátyol alatt, mint Boris, aki gyakran öltözött férfiruhába, hogy Nagybotost kikémlelje, vagy pedig Agátha, aki estve velencei, rojtos kendőt borított a fejére, s arra vette útját, amerre Nagybotosnak jönni kell. Ilona idegen nők nevében esedezett telefon, és küldönc útján szerelmi bájitalt küldött vidékről, és míg Nagybotos mélyen elaludt, a nevét a mellére tetoválta. Ugyancsak vigyázni kellett, hogy Nagybotos elkerülje a csapdákat.

 

Tizenegy vagy tizenkét asszony volt, akire Nagybotos félénk és szent szerelemmel gondolt. Már nem is tudta teljes bizonyossággal. Csak a kötelességeit ismerte, s a leggyöngédebb nőnek is úgy engedelmeskedett, mint a férfias, energikus hölgyeknek. Jobbra-balra rendelték a városba, utazásaikra elkísértették magukat, a templom előtt várakoztatták, és a cukrászdákban leültették, hogy estig várjon; nőorvosok előszobáiban, divattermekben és a korzón, a fürdőhely platánjai alatt, a szemközti ház kapualjában, éjjel, kis állomásokon, dunai hajókon, a Normafánál és a budai kioszkban várt Nagybotos – mindig várt asszonyra, leányra, estve megismerte a lépéseik hangját, a sötétben a hangjukat és a szélben lengő kalaptollukat.

Várt.

Hónapok, csaknem esztendők múltak el. A tizenegy nő hűségesen kitartott Nagybotos mellett.

– Vajon, ha meghalnék? – kérdezte egyszer magában, vagy az öreg törzsvendégtől az Almafánál.

S az ötlet örömére többet ivott a szokásosnál, éjjel búcsúleveleket írt, tizenegyet egyformát, szomorút, megbánót, természetesen mindegyiket biztosította, hogy érte hal meg, és hajnalban eldobta kalapját a Lánchídon.

 

Ezután két napig nem mutatkozott Nagybotos Viola az utcán. Elbújt, elzárkózott. Harmadnapra megunta a magányt, és felkereste a legderekasabbat, legjobbat nőismerősei közül, aranyszívű Klárit.

– Bocsáss meg, tréfáltam, nem haltam meg.

Aranyszívű Klári kisírt szemmel, de nyugodtan mérte végig Nagybotost:

– Sajnálom, már késő, már megsirattalak, elbúcsúztam tőled, elfelejtettelek.

Nagybotos megcsóválta fejét.

– Hisz élek.

– Nekem meghaltál. Kedves, drága halottam vagy. Engedd, hogy halálod évfordulóján érted imádkozzam, fekete ruhát öltsek, és kicsit sírdogáljak a kanapé sarkában. Ne fosszál meg ettől a fájdalmas örömtől.

A halottaiból visszatért Nagybotos nem tehetett egyebet, mint tovább ment.

A „komoly asszonyok” a levegőbe néztek, mikor meglátták.

– Ostobaságot csinált – mondták, s elfordultak.

Az indulatosabb hölgyek röviden végeztek. Kinyitották az ajtót:

– Gazember, elszökött?

A víg és bolondos asszonykák hangosan felkacagtak, amikor Nagybotost ismét megpillantották.

– Ejnye, talán fele sem igaz annak a sok rágalomnak, amit halála alkalmából beszéltek szerte a városban?

Nagybotos keservesen meglakolt, nagy próbára tette a nőket. A visszatért halottal senki sem állott többé szóba. Elsiratták, elfelejtették, elrakták kedves emlékek közé. Aztán Nagybotos nélkül folyt tovább életük a tizenegy asszonyoknak.

– Ne jöjj vissza a másvilágról! – írta fel az ajtófejfára Nagybotos, ahová a babonás betűket szokta írni.

 

Egyszer régen hársfák alatt mentem őszidőben, bástyasétánynak nevezték a helyet, az enyhe délutáni szél újra játszadozott a lehullott levelekkel, mint a gondolat, amely az elmúlt ifjúságot körülborongja: valami koppant a kalapomon. Megnéztem. Egy vércsepp hullott reá.

A vércsepp Rozálit jelentette; tudtam, hogy a környéken lakik valahol. Egy Anjou-korabeli ház erkélyén állott – a hagyomány szerint Róbert Károly^* dugdosta itt szeretőit, a hegyben föld alatti út vezetett idáig, és a kapitányok kócsagtollas fövegüket megemelték az erkély alatt –, az ősz felhőit nézte, s arra gondolt, hogy az utolsó szerelem is búcsúzóban van. Régi hónapok óta álldogált az erkélyen, a hársfák virágoztak, hervadtak, mint a szentimentális regényekben. A bánat végre megtalálta útját, mint a sziklába zárt víz, és Rozáli szívéből cseppenkint hullott a vér: akit várt, az nem jött el.

Pedig esténkint a kártya mindig megmutatta. (Mennyi kártyát vetnek Budán!) Az olló a hegyével megállott a padlóban. Tarka szarkák jöttek a Vérmező tájékáról, és a fákra ültek. Egy öreg dajka naphosszat mesélte az elátkozott kastély történetét, ahol a szél nyugtalanítóan zúgott, de holdas éjfeleken felhangzott a lovag ropogó lépése. Mikor Rozáli azt szerette volna megtudni, hogy mi lakozik odabévül a férfiakban. Elmondták meséiket, álmaikat, vágyódásaikat. Rajongásukat hallgatni: mily tüneményes éjfél volt! S hangjuk, midőn fuvolázott, és a tekintetük csaknem könnybe lábadt! Jöttek, jöttek az elátkozott kastélyba, és a szép szavakat, mondanivalókat elhozták, mint kincseiket. Aztán elmentek. Rozáli mindig hosszasabb pillantást vetett a kerti kapu mögött eltűnő lovagokra. Még a köpenyege látszott, aztán csak a toll a süvege mellett, majd sötétség lett a helyen, ahol előbb még a lovag szeme világított. A kapuig is elkísérte őket, az útra állott, hogy tovább láthassa lengő kabátjukat. Szinte megrezzent, sírva fakadt, ha valamelyik megtartotta ígéretét és visszatért… Vajon ki fütyörészi Lohengrin nászindulóját^* az elátkozott kastély körül?

Az utolsó lovag – a legkedvesebb – még csak félig mondta el a mesét, az ujjhegyét csókolta meg csupán, és ábrándos szeme a Rozáli cipőjéig ért (amelyről mindig sok mondanivalójuk volt a férfiaknak), a szalagokig, amelyek a bokán bokrétába voltak kötve, és a cipősarkáig, amelynek nyomát sok lovag viselte a szíve felett, az eleven húson. Mennyifelé jár egy nőnek a lába, mily rengeteg utakat végeznek a cipők, a gyönge bokák mennyit fáradoznak, kívánatosan mutatkoznak, a sarkok mily különböző talajokat érintenek! A homokban, a tenger fövenyében, a puha erdei úton, báli terem parkettjén, sáros mellékutakon az elővárosban, vasúti töltés mentén és hintó szőnyegén járnak a lábak. Kár, hogy a nyugalmazott női cipők nem tudnak beszélni. (Éjjel, a hotel folyosóján megkérdezi őket a bérszolga: honnan jöttek, hová mentek? A hajnali vonat elviszi őket.)

– A lábamat imádták – mondta Rozáli, midőn budai öreg asszonyságok uzsonnára meglátogatták. – Hevertek előtte, sírtak, esküdöztek. Furcsa, hogy a lábam nem változott.

– A kezeim csodálatával sem tudtak eltelni. Vajon hová lettek a kesztyűim, amelyeket a kor divatja szerint ellopkodtak a férfiak? Valahol egy nyugalmazott tiszt úr ül a kályha előtt, és karosszékében a kesztyűimet nézegeti – mondta estefelé.

– A hajtűim és a harisnyakötőim, bálakon elveszített kiskendőim, elajándékozott barna hajszálaim, vajon merre vették útjukat? Hová, merre hordták el a férfiak a papucsaimat, szalagjaimat, csipkéimet? Már javában őszült a hajam, és férfiak még mindig azért könyörögtek, hogy kis koszorút fonjak a hajamból, amelyet a szívük fölött viselhessenek – szólt éjszaka felé, midőn a budai barátnők mind az ajtóban álltak és búcsúzva bólongattak. „A hajak… a harisnyakötők… a gombostűk…” ismételték.

– És most mindennap egy csepp vér hull ki a szívemből… Ez is csak értük van, akik nem jöttek vissza – mondá Rozáli, eltakarva az arcát, mert attól félt, hogy a barátnők nem látják őt elég szépnek e pillanatban.

A barátnők a setétes budai utcákon, ahol a szél mindig úgy lebeg, mint az öregasszonyok viklerje^*, összedugták a fejüket, és azon tanakodtak, hogy Rozáli vérének hullását meg kell gyógyítani. Különböző terveket eszeltek ki – a fantázia Budán is fantázia! – a legfiatalabb arra vállalkozott, hogy elcsábítja Pestről Budára az utolsó lovagot, aki mondanivalóját nem fejezte be (vörösesszőke, nagy hajú, hervadt asszony volt, aki nagyokat nevetett, és bizonyosan tudta, hogy a férfiak szeretnék meghódítani), az öreg asszonyságok ellenben a templomot ajánlották. Rozálit besorozták maguk közé, és vasárnap ünnepélyesen a Fő utcai templomba vezették, mintha esküvőre kísérnék. Rozáli könnyes szemmel nézett barátnői arcába, izgatott és ünnepélyes volt, a barátnők csendesen lépkedtek körülötte, mintha temetésre kísérnék.

A templomban valóban megkönnyebbült Rozáli. Új és érdekes volt neki a bánat, a reménytelen bánat; hisz idáig, régi kedveseiért könyörgött, titokban már tanulta az új imádságot, amelyet az újért fog mondani. Mindig feltételesen imádkozott… ha visszajön… ha jól viseli magát… ha hűséges lesz hozzám… „akkor segítsd meg, Mária”.

Mária szelíden nézett le az oltárképről. Ah, ki ismerné az asszonyokat, ha ő nem ismerné?

„Ha virágot hoz… ha bocsánatot kér… ha megesküszik elhunyt nővérkéjére… ha csalfaság és hazugság nélkül elmondja, hol járt azóta, kit szeretett, kik szerették…, … ha megfogadja, hogy többé sohasem hagy el”: így hangzottak hajdan az imák, és a lovagnak ugyancsak kellett tudni a tennivalóját, hogy Rozáli az összes feltételeket elhagyja imájából, amelyet rokonához, testvéréhez, leghűbb barátnőjéhez, Máriához intézett. Rozáli régi lovagjai féltek is ez idő tájt. Messziről levették kalapjukat a templomok előtt. Odabent Mária figyel, és Rozáli pártján van. A kockázók, a szoknyások, a korhelyek, a hazugok és a többi fajtájú férfiak nem merészeltek szembe szállni az égi hatalmassággal. „Csak addig lesz szerencséd, amíg hozzám hűséges vagy” – mondogatta Rozáli, gyönyörű életén át, és a lovagok Szent Györgyöt^* vagy Kristófot^* félve, cserbenhagyták.

És mert ismét a templomban ült Rozáli, régi pártfogónője megbocsátotta a sok hazug összeköttetést, amit a férfiaknak fenyegetésképpen mondott, gyöngéden tekintett alá az oltárképről.

Rozáli sokáig nem merte felvetni a szemét. Ah, hisz annyiszor elárulta a Legdrágább Asszonyt! Oly gyakran áldott meg nevében vallásos férfiakat, hogy a Szűz valóban megharagudhatott reá.

De később szívébe nézett, majd a tekintetét körüljáratta a templomban. Csupán egy nagyon öreg, vörösbor arcszínű úr üldögélt leghátul. És a szíve így szólt:

– Szél van és hideg van. Mária, Anyánk, küldjél valakit, akit úgy szerethessek, mint egykor Őt szerettem, akinek nevét meg nem mondhatom… Akit mindig visszavárok. Küldd értem, hogy megsimogassam, hogy mindent elmondhassak neki, amit mindig érzek, mindig gondolok, de még senkinek sem mondtam el életemben. Mindig csak a férfiakat hagytam beszélni. Én sohasem mondtam meg nekik, hogy igazán mit álmodtam. Küldj valakit, aki meghallgasson, megbocsásson nekem. A kezemet megfogja, és szomorúan, hosszan meghallgasson.

– Szep-tem-ber! – ketyegett a toronyban az óra.

– Akinek végre elmondhatom, hogy mit gondoltam, amíg fiatal voltam… Hogy mit álmodtam, és a szívemben mi történt!… Küldj nekem valakit.

A Szűz halkan intett.

Az Anjou-ház erkélyén egy kis fecske ült, villásfarkú fecske, aki ősszel nem tudott elutazni a többivel. Engedte, hogy megfogja szárnyait Rozáli, kis házat rakatott neki, piros nadrágot és zöld sapkát varrt számára. És a fecske mindvégig türelmesen meghallgatta Rozáli mondanivalóit.

Az órák ezentúl csendesebben ütöttek Budán. Rozáli nem hallott meg minden óraütést. A fecske énekelt ezalatt.

 

Még egyszer és utoljára szeretett Rozáli, holott minden alkalommal azt hitte, hogy először és utoljára szeret. Igazi nő volt, imakönyvi fejezetekkel és temetői sírkövek felirataival volt tele a szíve. A szív halottait boldogan, búsan számon tartotta, mintha az időben eltávolodva, valamennyi kedvese egyben gyermeke lett volna, halott, mosolygós arccal kísértős, inges kis gyermeke.

Az utolsó szerelem természetesen boldogabb az elsőnél. Boldogabb, bolondabb, fájdalmasabb, kétségbeejtőbb, és ő a levegő, a tükör, a rugalmassága a lábaknak, vállaknak, hangulatoknak. Ő a könnyű, lenge járás, ő az egyetlen jól álló kalap. Az utolsó szerelem az álom, amelyet az átkarolt párnán remegve, félve álmodnak a nők. Lepke, amely rizsporos szárnyait a homlokomon pihenteti. Ah, ne ketyegjen hangosan az óra sem. Maradj, kedves lepke. A tornyok valahol messze éjfélt kongatnak, halottak sétálnak el az ablak alatt, a szomszéd szobában ropog a padló valakinek a léptei alatt – de nincs addig semmi baj, amíg a lepke a homlokomon üldögél. Rozáli reggelenkint sokáig és elgondolkozva nézte kézitükrében a lepke helyét homlokán. Az ezüstös hajszálak egyenkint megszólaltak a halántékán, kondor fekete hajában. Mindegyik szerette volna elmondani történetét – utazását a nagy sivatagról idáig, a szél vagy madár hátán, a tengerek felett röpködnek az ősz hajak viharzó éjszakákon, és útjukat az ég négy tája felé vették. De Rozáli most nem volt kíváncsi 19** május havára, amikor a halántékán balról a szív oldalán, az első ősz hajszálakat felfedezte. Heten voltak.

– Hét fiam volt – mondta Rozáli megnyugodva. (A jobb oldalon jelentkező fehér hajszálak a leányokat jelentették.)

Egy éjjel idegen városba álmodta magát Rozáli, és harmonikázott valaki az ablaka alatt. Reggel eltűnődve ült az ágya szélén.

– Csak Bécs lehet ez az idegen, álombeli város. Sohasem voltam Bécsben. Odamegyünk Márióval.

Márió (egy lusta, henyélő férfiú, aki életét egy kényelmes kanapén töltötte, és régi halott költőkből tanult udvarolni, szép szavakat mondani, hazudni) helyeselte a tervet.

– Miután veszélyes dolog volna együtt elutaznunk, én majd Kelenföldön vagy Győrben szállok fel a bécsi vonatra.

Másnap, midőn Rozáli elutazott, Márió a másik oldalára fordult, még egy verset aludt, talán már el is felejtette az asszonyt.

Rozáli tehát egyedül, magányosan érkezett Bécsbe. Szívfájdalmai Kelenföldnél, boldog reménykedése Győr alatt, végül csüggedt, életunt hangulata az országhatárnál egy egész életre sok volt. Szegény nők azonban kibírják a legnagyobb fájdalmakat, még sírni sem tudott, csak bévülről morajlott benne egy tompa gondolat, mint az erdőben a vízesést hallani: „Öngyilkos leszek Bécsben”. (Az úton fiatal férfi ült vele szemben a vasúti kocsiban, tapasztalatlan kék szeme volt, és a szivartárcáján ezüst szarvasfej volt. Szerelmes szavakat mondott, végül megkérdezte, hol fogad szállást Rozáli. Az asszony elmosolyodott, és a Grand Hotel címét mondta, holott előre elhatározott dolog volt, hogy Márióval a külvárosban, a Borznál szállnak meg.) „Öngyilkos leszek Bécsben” – zúgott a tarpataki vízesés valahol az asszony emlékei között. Erdőn ment, lágy talajon siklott a lába, O. B. volt belé szerelmes, és kis francia napernyője volt azon a nyáron, mikor a vízesést hallotta. Most újra fülébe morajlott… A Borzban, mikor megszállott és körülnézett, így változtatta elhatározását: „Talán, ha éjjel itt meggyilkolnának… Az volna a legjobb.”

A sötét, kis elővárosi fogadóban a portás megcsodálta finom ruháját, pompás útibőröndjét, a legszebb szobát megnyitották, ahol előkelő táncosnő mérget ivott a múlt héten. A szomszédban egy tönkrement marhakereskedő lakott, aki egész éjjel sétált fel és alá, a Borzban mindenki várta a pisztoly dörrenését, álmos szobalányok a kulcslyukra szorították a fülüket. A kereskedő csak járt fel és alá, még nem készült el magával. A földszinten verekedés volt egy nő miatt. A portás kivetette a nőt. A férfiak egy darabig morogtak a bajuszuk alatt, végül egyenkint eltávoztak. A numero 8-ban nászutasok voltak, és az öreg szállodás meg fia délután óta leskelődtek az ajtó előtt. Rozáli minderről nem tudott semmit. Az ágyban feküdt, a tapéta különös formájú rózsáira függesztette a szemét, és a halált várta. Künn felhőszakadás keletkezett, és az ablakon ezer ujj kopogott – a halottak kezei, akik eljöttek az utolsó éjszakán, hogy búcsút vegyenek Rózálitól.

Rozáli mindeddig jóravaló, derék asszony volt, semmi jártassága nem volt a szerelmi öngyilkosságban, még sohasem ugrott vízbe, mérget sem ívott, végrendeletet sem írt. Mozdulatlanul feküdt, a lélegzetét visszafojtotta, hogy hallja a közelgő halál nesztelen lépteit. A rózsák mozogni kezdtek a falon – úsztak, úsztak egy láthatatlan nagy folyón jobbról balra, mintha az élet úszna el messzire.

E halálosan komoly, szomorú percekben Rozálinak egy bizonyos szag jutott az eszébe, amelyet a lépcsőn érzett orra, amidőn a szállodába megérkezett. Pörkölt hal szaga volt – gyermekkorában a Tisza mellett evett a halból, és íze most ínyét csiklandozta. Csengetett tehát, és pörkölt halat hozatott. – És egy üveg pezsgőt is – mondta, és szárazon, nyugodtan nézett a szobalányra, mint aki minden este pezsgőt iszik.

A hal nagyon is jó volt, zsidós, fűszeres; – szombat van faluhelyen, és a zsidólányok az új ruhájukban sétálnak az akácok alatt, a perkálruhának hűvös, nyolcassal felöntött vidéki boltiszaga van… Új szalag van a félcipőben, és egy kis nyakbavaló láncot nézegetnek a lányok, gondolta Rozáli az első pohár pezsgő után, amelyet gyorsan lehajtott.

„A pénzem legyen a szegény menekülteké” – írta egy darab papirosra, mert eszébe jutott, hogy néhány ezer koronát hozott magával az útra. (A megtakarított pénzecskéjét.)

Ezután újra ivott, a tapéta rózsái mind nagyobbak lettek, a lámpa lejjebb ereszkedett, a szoba hátterében a Sajó folydogált, kislányok lépkedtek ki a falból, rövid szoknyás falusi lánykák, és énekelni kezdtek. Rozáli dúdolgatott az ágyban, mintha valaki más, egy halott énekelt volna:

A pezsgő elfogyott, Rozáli énekelve temette a fejét a párnába, és reggel a szobalány kopogtatására betegen, fáradtan ébredt, mintha másvilágról tért volna vissza.

„A pénzem…” – olvasta a cédulán az ágya mellett. Bágyadtan, betegen, testben-lélekben összetörve öltözködött. Künn napsugár, ősz. Elindult a portás útbaigazítása nyomán a belváros felé.

És ment, mendegélt reggeltől estig, nem gondolkozott, nem nézett sem jobbra, sem balra, ment, apró lábai fáradhatatlanul vitték, a delet nem vette észre, és Márió sem jutott eszébe.

Egy rendőr udvariasan, de szigorúan a keblére mutatott. Rozáli a kebléhez kapott. A pénze volt ott, nagy bankjegyek, amelyek félig kicsúsztak a ruhája alól. Az első lámpást felgyújtották a szűcsbolton. Rozáli belépett a boltba, és rámutatott egy szőrmére:

– Hogy ez?

A boltos összeráncolta a homlokát:

– Négyezer korona – mondta.

Rozáli kivette a pénzt, fizetett, és este elutazott Bécsből.

Egyszer, sokára, midőn nyugodtan üldögélt hársfák alatt, és széles orrú, kényelmes cipő volt a lábán, és már azért sem haragudott, ha öreg gavallérok úgy emlékeztek, hogy fiatalkorában aranyszínű volt a haja, holott barna volt, tehát hervadt leveleket tartott a kezében, és halkan így beszélt:

– Bécsben járván, csodaszép prémet láttam egyszer a Kärntnerstrassén. Igen drága volt, de párját azóta sem leltem. Sokáig haboztam, alkudtam, számítgattam, de a prém gyönyörű volt. Nem tudtam ellenállni, megvettem a leányomnak. Csincsilla volt a prém neve, és abban az esztendőben nagyon drága volt a prém.

 

Rozáli az őszülő erdei úton csendesen lépegetett, mint barátnőjének délelőtt már megírta.

Ez a barátnő vidéken lakott, falun, de külföldről hozatta az illatszereit, és Pestre néha ellátogatott, hogy a haját „párizsi szőkére” festesse. Különben téli hajnalokon felkelt a nagymosáshoz, tejjel kereskedett, és az urát gyakran masszírozta, amint egy pesti szanatóriumban tanulta. Azonban naplót irt, amelynek ez volt a címe „Bűnbánó Magdolna könnyei”, és hetenkint kétszer hosszú leveleket váltott Rozálival, amelyekben képzelt kalandjait, sugárzó vágyakozásait, éjszakáit, olvasmányait, különös érzéseit megírta. Két ártatlan, nagyon tisztességes asszony levelezése volt ez. És mégis mindig arról írtak egymásnak, hogy mily jó volna már egyszer bolondul, boldogtalanul, sírva szerelmesnek lenni, komolyan virrasztani egy csalfa férfi miatt, és néha véresre harapni egy szájat…

Rozáli a hosszú, nehezen múló délelőttöt – a zugligeti találkozás napján – azzal töltötte, hogy a vidéki barátnőnek beszámolt Artúrról. Bizonyos, asszonyos diadalmasság is volt az angol levélpapirosra írva… A hosszú vágyakozásnak vége, eljött, akit várt – a barátnő epedhet tovább… de majd egyszer mégis bemutatja Artúrt. „Kíváncsi vagyok, vajon reád is olyan hatású lesz mélységes, szinte az egész eddigi életet átnéző tekintete – mintha kisleány korom óta kísért volna láthatatlanul a férfiszempár?” – írta Rozáli. – „És most útra kelek, drágám, üdvösségem vagy vesztem helyére, az erdei útra, ahol megbeszélésünk szerint találkozunk. Imádkozzál értem, barátnőm!”

Rozáli, amint az ernyőjét kezében vitte, magában azt remélte, hogy valaki lesi, figyeli őt az erdőből. Talán éppen Artúr?… Ugyanezért igyekezett csinos, grandiózus^* és regényes külsőt mutatni. A fejét ábrándozva féloldalra hajtotta, és a tekintete mélázva szegődött a bokrokra és fákra. Holott bévülről összerezzent, ha egy levél lefordult a fáról. Harmincnégy esztendős volt ekkor, s először szerelmes…

Milyen volt Rozáli harmincnégy esztendős korában? A tapasztalt, idősebb férfiak ismerik csak őt – aki miatt meg kell bocsátani a nőknek. Ő volt az, akiért azt mondják a keserves öreg urak a kályha mellett „nagylelkűek voltak hozzám a nők, sohasem bántottak”. Rozáli volt az a jószívű, nemesérzésű, gyöngédillatú asszony, akiért vénember korunkban részvéttel és gyengédséggel nézzük a szegény nőket, megértjük szenvedéseiket, bajaikat, gondjaikat, szegénységüket… Rozáli miatt lehet elhinni, hogy vannak nők, akik magányukban sírdogálnak; a sírás közepén töprengve megállnak; a gyermekek ruháját foltozzák, és háromszor is megolvassák kis erszényükben a pénzt, mielőtt kiadnák. Rozáli volt, aki elhitette a férfiakkal, hogy vannak hűséges nők a világon, akik majd egykor betegségünkben nem imádkozva, nem gyűlölködve üldögélnek ágyunknak szélén. És ha meghaltunk, nem adja el nyomban elnyűtt csizmáinkat az ószeresnek, sokáig állnak a lábtyűk a szoba sarkában, és egy asszony eljár a sírunkhoz, hogy mélázó, borongó tekintettel, szerető kézzel gyomláljon a növények között.

Ilyen volt Rozáli: természetesen barna, mint a tiszta életű nők komoly, szorgalmas, csöndes barnasága – két-három őszülő hajszál a halántékán –, halk mosoly keskeny ajkán, mintha gyermeksereg kacagását hallgatná a szívéből – az ajka felett leheletnyi árnyék, mintha pajkos, lármás fiútestvéreivel együtt tanulta volna a latint leánykorában a függőlámpa alatt –, az álla kissé előrenyomult, mintha sokat tartaná tenyerében, az asztalra könyökölve, háztartási számlái fölé hajolva – csak az orra volt kíváncsi, nyugtalan nők orra, amely sohasem érzett illatszereket áhít, és a homlokán valamely különös fényfolt, mintha egy nagy kertben járna, lábujjhegyen, áhítatosan, figyelmesen, s valakit, valamit keres… Kis lába volt, de bokán felül telt, mint a tisztességes asszonyok lába, amelyeket véletlenül szoktunk látni. A keze? Kicsi, dolgos, tenyérben széles… Ah, mily kétségbeesés lehet, midőn e kis kezek fájdalmasan kapaszkodnak egy férfi kabátjába! Középmagas volt, és bő szoknyája lengett, mint a nőké, akiket csendes délután magunk elé képzelünk, midőn a falon megszólal a zenélőóra. A cipője olyan nyomot hagyott a sétaúton, hogy bizonyosan megáll majd egy magányos férfiú e lábnyom felett, a franciasarok mélyedéséhez hozzáképzeli a nő lábát, alakját, szemét és haját… Reggelre harmat gyülekezik össze a lábnyomban, és kismadarak és lepkék onnan isznak.

Artúr, mint ezt régente gyakorolta, hirtelenül, meglepetésszerűen lépett elő egy faderék mögül. Levette a kalapját és megcsókolta az asszony kezét azon a helyen, hol a kesztyűből a tenyér rózsaszíne pirul, mint az ifjak álma a nők testéről.

– Beszéljen nekem gyermekkoráról – kezdte Artúr, és könnyedén felsóhajtott. (Ó, hányszor szólította fel erre a nőket.)

Rozáli engedelmesen mosolygott, mint a jóravaló nők a fiaik kérésén…

– Régen volt… Egy faluban, a Hernád mellett laktunk, és én öngyilkos akartam lenni. Piros ruhám volt és kis lakktopánom, amely szorította a lábom. Azóta se éreztem olyan fájdalmat, mint a szűk cipőben. A folyó messzire volt házunktól, mint egy gyermekkori álom. De elmentem odáig és felkapaszkodtam a hídra. Ott álltam a híd karján, piros ruhácskámban, és a folyó oly gyorsan futott alattam, mint a vonat ablaka előtt a fák. Mentek, mentek a hullámok, örvények, mintha sietős útjukban nem volna idejük arra, hogy reám várakozzanak. Elsiettek a szemem elől, mintha nem akart volna egyik sem az ölébe venni. Ah, énértem nem nyújtogatta a folyóból karjait senki… Egy öregúr jött arra, és hazavezetett. Tizennégy esztendős voltam akkor. És meghalni akartam, mert az anyám idegenek előtt megpirongatott.

– És másodszor?

Halk, megbocsátó mosoly suhant el az asszony ajkán:

– Másodszor… Tegnap vagy tegnapelőtt történt, miután magával megismerkedtem, Artúr. Este volt, és magányosan üldögéltem, s természetesen önre gondoltam. Láttam szomorúságomat, megcsalatottságomat, társtalan bánatomat – amely akkor szegődik mellém, amikor ön majd elhágy. Elhágy engem is, miután megunt, mint általában a faképnél szokás hagyni a nőket… A fájdalom ekkor oly magányos, mint a szél a temető felett. Kinek, hogyan panaszoljam el, hogy szenvedek egy férfiú miatt, aki nem férjem, nem jegyesem? Kinek a vállán sírhatnám ki bánatomat, boldogtalan, feldúlt, összetört életemért kinek tegyek szemrehányást? Bizonyos, hogy nagyon boldogtalan leszek, midőn meghallgatom önt. Hívni fogom, és ön nem jön, írni fogok, és többé sohasem válaszol. Várni, remélni fogom a helyeken, ahol megfordultunk együtt – a sétautakon, hol egykor boldogan, karonfogva sétáltunk –, a kerti lugasban és a színház páholyában – az ablakom alatt és az erkélyen, ahová először felköszönt. (Azt a háziruhámat szerettem legjobban azóta, mely akkor rajtam volt.) Annyi lesz csupán életboldogságom, ha valahol hallom a nevét említeni… Az utcán a kereskedők címtábláin fogom keresni keresztnevét. Sajnos, kevés boltost hívnak Pesten Artúrnak.

– Angliában a lordokat és a beszélyhősöket nevezik így – szólt unottan a gavallér.

– Tehát majdnem mindent meggondoltam – folytatta bocsánatkérő mosollyal Rozáli. – Azt hittem, hogy okos nő vagyok, mindig tiszta voltam, és magam is tapasztaltam, hogy a karomnak virágillata volt, anélkül, hogy bármely szert használnék. Nagyon régen nem hiszem már, hogy álmatlanul üldögélek az erkélyen, és a távolban kopogó lépésekre hallgatok. És most meglepett a szerelem, az oktalan, a sírós, a fájdalmas szerelem… Vajon nem volna-e jobb előbb meghalni, mint bevárni a tűrhetetlen véget? Végigmenni szenvedéseken, amelyekre okot szolgáltatok, hogy most itt vagyok, hogy mindig magára gondolok, hogy elhagy, és én nem fogom elfelejteni… Hisz olyan asszony vagyok, aki először szeret.

– Mind ezt mondjátok – dörmögte Artúr.

– Kis pisztolyom van, és a szívemben erős elhatározás. Meghalok, ma, estve, mielőtt a hold feljönne a tornyok mögött, hogy telehazudozza ábránddal, halk dallal a szívemet… Meghalok, hogy senki se tudja az okát, miért haltam meg.

– Szegényke – monda Artúr, és megsimogatta az asszony haját.

– Mikor már minden rendben volt, akkor eszembe jutott, hogy vidéki barátnőmnek levelet írok. Évek óta megírjuk egymásnak a gondolatainkat… És amint írtam, írogattam a fájdalmas levelet, és mind világosabbá tettem barátnőm előtt helyzetemet, amelyből csak az öngyilkos halál menthet meg: lassan úgy éreztem, hogy megkönnyebbülök. Hisz ennek a levélnek elküldésére ráérek majd akkor is, ha valóban szenvedek, sírok, kétségbeesek. Takarékpénztáramban, fiókomban elhelyeztem a levelet. És most nyugodtan nézek a szenvedések elé. Van egy kész, alapos és hosszadalmas magyarázatom halálomhoz, biztos bank őrizete alatt. Ráérek szenvedni, boldogtalannak lenni. A levél majd mindent megmond a kellő időben. És most rajta, Artúr, tegyen szerencsétlenné.

 

Élete Rozálinak – egy sóhajtás volt. Egy könnyes, őszies sóhaj, midőn a napsugár képeskönyvekből való, öregemberhez, rőzsehordó vénasszonyhoz hasonlatos formájú fákat világít meg a kertben, de délután a csörgő, zizegő levelekkel a nagy hárs alatt kis szürke macskák játszadoznak. A fatetőn pápista varjú hintázik, a dombvidéken, a távolban már köd lakik, de a házban még pontosan zongorázik valaki délután négytől ötig. Kossuth fiatalkori tollas kalapos arcképe és Leveleki (R. első férje) szürke pantallóban, fodorított hajjal, nagy, trombita-kézelőkben figyel alá a falról a hölgy ábrándozására.

Rozáli az októbert szerette, mert októberben született, és régi terve volt, hogy októberben fog meghalni. Minden októbert úgy várt már évtizedek óta, hogy ekkor vége lesz a szerelemnek, szürke galamb nem téved az ablakára, álla nem viszket – ami férfivendéget jelent a háznál, és bal szeme sem jelzi előre az örömet; október lesz, mindennek vége – dalnak, reménynek, hosszú hazugságnak… A szerelem elszökik a háztól, mint a füst a kéményen.

– Ha legalább Alice-nak hívnának – gondolta magában, mint vidéki barátnőjét, aki harmadszor ment férjhez szent, bolond szerelemmel egy jóravaló fiatalemberhez –, az Alice-oknak szerencséjük van. Ám Rozáli névvel már harmincéves koromban öregnek éreztem magam.

Néha a jóravaló asszonyok is gondolnak bolondokat. Mert a nők általában szeretnek olyan dolgokon gondolkozni a tükör előtt, órákig, délutánokig, csendesen leereszkedő estvéig, amit a férfiak sohasem érthetnek meg. A szájukról egyszer valaki azt mondta, hogy az nagy, de formás, mintha nevetésre vagy fütyülésre volna teremtve. Tíz év múlva is fütyülnek néha a nők a tükör előtt. – Kleopátra-orruk és érzéki hajuk, mélyen néző, érdeklődő tekintetük és keresztbe vetett lábuk: csodálatos, mondták egykor az udvarlók a társasestélyen. Sok évek múlva is megpróbálják az ülést a tükör előtt, mint egykor ültek, midőn egy férfiszem pihent vállukon. Rozáli sohasem felejtette el, hogy egykor – egy estén – oly hódító és pompás volt, mintha élete legszebb élménye előtt volna. Melegség, ifjúság, rugalmasság volt a testében; a szíve a torkában dobogott; attól félt, hogy hangosan énekelni kezd – egy férfi ült a balján, aki gyönyörűeket hazudott. Olivérnek hívták, mint a Scott-féle^* regényekben a hősöket. Az estély – mint akár a nagyvilágban – jóval éjfél után ért véget. Olivér a kézfogásnál a szívéhez érintette Rozáli kezét, hosszan, álmodozva nézett – aztán csak tíz év múlva jött vissza, amidőn Rozáli már falura költözött, őszidőben szórakozottan morzsolgatta tenyerében a virágok elszáradt leveleit, „holnap nagymosás lesz”: jutott eszébe, ha Kleopátra-orrát nézte a tükörben; „Alice boldog lehet, pedig nagy bestia volt, holott én mindig jó voltam”: gondolta, ha a felhőket nézegetve elábrándozott; „nemsokára meghalok”, vélte, midőn a falusi ház mögött, a folyóparton hosszú léptekkel ment végig, mint egykor a regényekben olvasta. Míg Olivér egy napon sárga kupecnadrágban és sarkantyús csizmában végigment a falun. Az ifjú, aki egykor nők bolondításából éldegélt Pesten, polgárcsaládoknál a vacsorát dicsérte, vidéken a házigazda borát, gazdag népeknél az asszony ruháját, jóembereknél a gyermekek szépségét: férfikorára széles vállakhoz, terjedelmes háthoz, és mély dörgő hanghoz jutott. Tyúkászattal foglalkozott a szomszédos faluban, lovaglóostor volt a kezében, és egy gazdag parasztasszonyt vett feleségül.

– Olivér – sóhajtotta Rozáli, és nyugtalankodva kereste a férfi szemében a régi álmodozást. A sötét szemek közömbösen, ebéd utáni fáradtsággal néztek Rozálira. És csak hosszas gondolkozás után jutott eszébe Olivérnek, hogy a folyóparton, a fövényen fejcsóválva álljon meg az asszony cipőjének nyoma felett.

– Kis meleg fészek, madárka fészke – mondta lassan, meggondoltan Rozálinak, miközben lovaglóostorával a lábnyomra mutatott.

Az asszony gyengéden elpirult, mint visszanéző naptól a távoli felhők: tíz év óta nem szólt hozzá ily hangon senki.

A tyúkásznak többször dolga volt a faluban, elhatározták, hogy Olivér a kerti házban fog megszállni, és ha Olivér távol volt, Rozáli a tükör előtt ült, és halkan kedves szavakat sugdosott képmásának.

Egy éjszakán – künt október esője sírdogált, mint öreg özvegyasszony –, Olivér a kerti házban elnyújtotta sarkantyús lábait, karja lehanyatlott Rozáli válláról, szívéhez kapott, és sörtés fejével az asszony ölébe bukott. Rozáli a halott ember terhétől nem tudott megszabadulni. Görcsösen fogta őt Olivér halálában, mintha mohó védekezést nála keresett volna a halál elől. Rozáli segítségért kiáltott, és egy öreg parasztasszony segítségével megszabadult a halottól, kinyújtóztatták a tyúkászt, és éjszaka, később kocsira ültették, hogy a halottat hazavigyék falujába, öreg feleségének.

Ah, hogy sírt az éj a kis homokfutó kocsi körül! Mintha az asszonyok, akik egykor az ifjú Olivért szerették, megfakulva, gyászruhában lebegnének a felhők között, a setétségben, és könnyeiket a halottvivő kocsira bocsátanák.

Az öreg parasztasszony hajtott, Rozáli a halottat támogatta. Hosszú volt az út, mint az emlékezet. De a halott tyúkász türelmesen viselkedett. Jobbra-balra lógatta a fejét, mintha aludna hazafelé, követválasztás után. Rozáli néha egy kedveskedő szót súgott a fülébe.

– Mégis az enyém voltál, mégis engem szerettél – mondta a halottnak. – Pedig azt hittem, hogy örökre elloptak tőlem az asszonyok.

A halmokon fehér lepedős kísértetek mentek hazafelé az októberi éjszakán, hajnalodott. Régi falusi ház ablakán zörgettek, házsártos vénasszony dugta ki fejkötős fejét, nem csodálkozott a haláleseten, csak kijelentette, hogy ő nem ereszti házába a házasságtörőt.

A halott Olivér megtette az utat másodszor, visszafelé. Fuvarosok jöttek, akik köszöntötték a halott tyúkászt. A határcsárdában már ébren volt a festett kocsmalány, és pohár pálinkáért sietett be a házba, midőn a tyúkász kocsiját észrevette.

– Szerelem – gondolta megfázva Rozáli. – Ez is szerelem volt?

És gyorsabb hajtásra nógatta az öregasszonyt.

Mire reggel lett, az éjszaka kóborló, ázott, sáros holttest ismét a kerti házban feküdt a kanapén. Mintha vásárosokkal, táncoló kupecekkel dorbézolt volna reggelig, az összeszorított ujjai között egy piros szalag volt. A Rozáli hajából való szalag, de lehetett volna egy kocsmalányé is.

A két gyertya nyugtalankodva világított, mint veszekedő kártyások asztalán, szél járt keresztül a házon. Délfelé sarkig kivágódott az ajtó. Olivér öreg felesége jelent meg a küszöbön. Mintha megbánta volna éjjeli magatartását.

Rozáli lehajtott fővel fogadta a törvényes asszonyt, megfogta a kezét és a halottra mutatott:

– Asszony, társnőm, ő a mi halottunk.

– Az enyém nem – felelt ridegen a falusi asszonyság. – Tegyen vele, amit akar. Hanem: a pénzzel ide. Az embernél pénz volt, mikor hazulról elindult. Hol van a pénz?

Rozáli megcsóválta a fejét.

– Én nem tudok róla – felelt.

A falusi asszonyság a halotthoz lépkedett, durván, haragosan vetkőztette. Az ing alatt megtalálta a bugyellárist, megnyálazta az ujját, míg a bankókat olvasta, aztán köszönés nélkül eltávozott.

 

Rozáli eltemette utolsó kedvesét. Fejfát állított neki, és a fejfára felvésette a maga nevét is… Itt fog aludni egykor ő, Olivér mellett. Az évszámot majd bevési a sírásó. Több mondanivalóm már nincs a boldog, boldogtalan Rozáliról.