CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY
MINDEN MUNKÁJA

VERSEK

 

TARTALOM

VERSEK

1788

AZ ÖREG EMBER
AZ ARATÁS
OSKOLAI VACATIO
VENUSI HARC
A MEZŐ
BÚCSÚZIK AZ ATYJA A LEÁNYITÓL
NÉVNAPRA ÍRATOTT VERSEK (1)
NÉVNAPRA ÍRATOTT VERSEK (2)
FERENC NEVENAPJÁRA HAMARJÁBA KÉSZÍTTETETT VERSEK

1789

MIT NEM CSINÁL A SZERETET?!
MUSA VETAT MORI
A REGGELRŐL
A DÉL
A TÉL
A NYÁR
AZ ŐSZ
A FÖSVÉNY
AZ ESTVE
A SZABADSÁG
ZŐLD FERENC, KÉK FERENC, T[ÓTH] FERENC
A PÁRTÜTŐ
AZ ŐSZ LAUDONRA
VIS ET NEQUITIA

1790

BELGRÁDRA
A BÉKESSÉG
A MAGYAR HAJNAL HASAD
EGY MAGYAR GAVALLÉR
AZ ISTENEK OSZTOZÁSA

1791

A SZERELMES VITÉZHEZ
A VÍG POÉTA
MÍG NÁLLATOK ITT MÚLATOK
A PINDUS
AZ ÁRVÍZ
[AZ ÉDES ÉRZÉKENYSÉG AZ...]
[ESTVE JÖTT A PARANCSOLAT...]
A HÍVES ESTVE

1792

JÖSZTE POÉTÁNAK
A BÚKKAL KÜSZKÖDŐ
AZ ANÁKREONI VERSEK
[BÁR AZ ÉG BÚSULVA NÉZ IS...]
ÉDES RABSÁG
[Ó, ÚNALOM! VAD ÚNALOM!]
A VERSSZÉPÍTŐ
A PATYOLAT
A VIOLA
AMYNT ÉS LAURA A FÁK KÖZÖTT
ESDEKLÉS
HORVÁTH ÁDÁMHOZ
FELVÍDÚLÁS
EGY KESERGŐ MAGYAR
FUTTÁBA KÉSZŰLT VERSECSKÉK
MIÉRT NE INNÁNK?
BATRACHOMIOMACHIA vagy BÉKAEGÉRHARC

1793

AZ ELRAGADTATOTT ÉRZÉKENYSÉGEK
BROUGTHON RELIGIÓI LEXICONÁRA
A FÁRSÁNG BÚCSÚSZAVAI
KOMÁROMI J. HALÁLÁRA
[AZ EMBERI NEMEN...]
[JER, Ó, ASSZONYI REND...]
[MINT A MEGVÉNHEDT FA...]
[ÖTEZER ÉS MINTEGY...]
[ARANKA GYÖRGYHÖZ]
A TANÚNAK HÍVOTT LIGET
A FELGYÚLADT SZERETŐ
A TÁVOLRÓL KÍNZÓ
A POÉTÁKBAN LAKÓ ISTENSÉG
A MÉZ MÉZE
A SZERELMES SZEMEK
AZ ÉJ ÉS A CSILLAGOK
BOLOND, AKI NEM SZERET
[LELKEMNEK FORRÓ SOHAJTÁSI...]
[BÁR MÉG ÉPPEN NEM VAGYOK IS...]
AZ EMÉSZTŐ TŰZ
A FEREDÉS
EGY TULIPÁNTHOZ
EGY SZERENCSÉTLEN LÉLEKNEK AZ ÉGIG VALÓ FELEMELKEDÉSE
A VÍDÁM TERMÉSZETŰ POÉTA
A SZÉPEK SZÉPE
VÍG ÉLET A PARNASSZUSON
TROCHAEUS LÁBAKON
CSIKORGÓ VERSEI A TRÓJAI HÁBORÚRÓL
[JAJ, HOGY SZENVEDEK...]
A MEZEI GYÖNYÖRŰSÉGRŐL
[NINCS TAVASSZAL...]
[LAURA, MÉG INGÓ KEGYELMED...]
EGY KÉTTSÉGBE ESETT MAGA GYILKOSA
AZ EKHÓHOZ
A FELÉLEDT PÁSZTOR
THIRZIS SÍRJA FELETT
SZERELMES BÚCSÚVÉTEL
A HAD
NAGY SÁMUELHEZ
EGY ANGYALHOZ
[PROBATIO CALAMI]

1794

A VÍZITAL
A HÍRES RÁCZ SÁMUEL ÚRHOZ
MELÍTESZ ROZÁLIÁHOZ
ÉNEK A TAVASZHOZ
SZERELMES PANASZOK
DAFNIS HAJNALKOR
CHLOÉ DAFNISHOZ
SZERELMES FOGADÁS
AZ ESZTENDŐ NÉGY SZAKASSZA
AJÁNLÓ CSÓK
[ÖRVENDJÉL FÉBUSNAK SZENTELT TÁBOR...]
[ÉLJ VÍGAN ÉRDEMEDDEL...]
[SZOMORÚ HALLGATÓK...]
[GYŐZÖDELMI POMPÁT...]
[VAGYON EGY OLLY TENGER...]
[AZ ÉLETNEK HASZNÁT...]
[MINT FOLY A SEBES VÍZ...]
[AZ EMBER ÉLETÉT...]
GRÓF KÁROLYI JÓZSEF ÚRNAK
AZ ÉLŐ NYELVEN TETT KÖSZÖNTÉS
AZ ÉNEKEK
AZ ESTVE
AZ ÁLOM
A TENGERI HÁBORÚ
ZSUGORI URAM
KONSTANCINÁPOLY
A SZERENCSE
A HÍR
[NÉZD EL...]
MAROSVÁSÁRHELYI GONDOLATOK
A KEVÉLY
A FŐLDINDÚLÁS
A DÉL
A TÉL
A NYÁR
AZ ŐSZ
TEKINTETES NEMES MIHÁLYFALVI ISTVÁN ÚR UTOLSÓ TISZTESSÉGÉRE
KÉSZ LÉGY A HALÁLRA
SERKENTÉSE A MÚZSÁNAK
MARJAI LEÁNYOK TANÍTÓJA
EGY BÉCSI MAGYAR GAVALLÉR
VÁN, VÉN
ÖRÖMVERSEK PROFESSZOR BUDAI ÉSAIÁS ÚRHOZ
MÁS VERSEK
SZOMORÚ VERSEK
[CINOBER MIÓLTA...]
[FALATAIMAT ELEGYES BORHAJTÁSSAL...]
HUNYADI FERENCHEZ
[VARRÓ SÁNDORNAK]

1795

MAGYAR MÚZSA
KÖSZÖNTŐ LENGYEL JÓZSEF SENIOR ÚR NEVENAPJÁN
MÁTYÁSI JÓZSEF ÚRNAK
A SEMMINÉL TÖBB VALAMI
MAGYAR! HAJNAL HASAD!
A DUGONICS OSZLOPA
A PESTI DICSŐSÉG
MILITAT OMNIS AMANS ET HABET SUA CASTRA CUPIDO
A PENDELBERGAI VÁR FORMÁJA S MEGVÉTELE
TANÍTVÁNYAITÓL BÚCSÚZIK
BÚCSÚ A MAGYAR MÚZSÁKTÓL
LANTOMTÓL BÚCSÚVÉTEL
A BORITAL MELLETT
BAKHUSHOZ
FŐLDI RÓZSA
AZ OTAHAJTA, VAGYIS NÉMELLY OSKOLÁINK HAZÁNKBAN A NAGYVILÁGTÓL BÉSZIGETELVE (ISOLIROZVA)
A SZÁRAZSÁG ÉS AZ ELHAGYATOTT SZERELMES
Ó, SZEGÉNY ORSZÁGUNK!
A MILTON ELVESZETT PARADICSOMÁRÓL

1796

ÁRPÁD
RÖVID KRITIKAI RAJZOLATJA EGY NAGY MAGYAR EPOPOEIÁNAK, MELLYNEK NEVE: ÁRPÁD VAGY A MAGYAROK MEGTELEPEDÉSE
LETHE
A FÜREDI PARTON
A FŐTISZTELETŰ, MÉLTÓSÁGÚ ÉS TEKINTETŰ RENDEKHEZ A DIÉTAI MÚZSA
EGY ORVOSNAK SÍRVERSE
A VITÉZKEDŐ MAGYAROKHOZ
RÚT ÁBRÁZAT S SZÉP ÉSZ
A MAGYAR GAVALLÉR
AZ 1741-DIKI DIÉTA
A HAD
AZ ÉN VAGYONOM
AZ EKHÓHOZ
ÚTRAVALÓ A MÚZSÁHOZ
AZ ESTVÉHEZ

1797

AZ ÉN CÍMEREM
A NEMES MAGYARSÁGNAK FELŰLÉSÉRE
A BECSÜLET S A SZERELEM
[VÁLYI KLÁRÁHOZ]
[VÁLASZ VÁLYI KLÁRÁHOZ]
AZ EMBERISÉG S A SZERETET
A FOGADÁSTÉTEL
A PILLANTÓ SZEMEK
A SZAMÓCA
BARÁTOMHOZ
AZ ALVÓ LILLÁRA
A DUNA NIMFÁJA
A BOLDOGSÁG
A MÉHEKHEZ
AZ ALVÓ LILLA FELETT
ALKU
KÉT SZERETŐ DALJA
ANAKREON S OVÍD
MEGKÉRLELÉS
GENERÁL HOCHE HALÁLÁRA
AZ ESKÜVÉS
HALJUNK MEG
HÁLAÉNEK A VÉNUS OLTÁRÁNÁL
BÚCSÚVÉTEL
A FEKETE PECSÉT
AZ ELTÁVOZÁS
A TÁVOLRÓL KÍNZÓ
THÁLES
ORGIÁK
A BÉKEKÖTÉSRE
[ÚJESZTENDŐI AJÁNDÉK]

1798

ÚJESZTENDEI GONDOLATOK
A MAGYAROKHOZ
KESERÉDES
LILLÁHOZ TÁVOLLÉTEMBEN
BÁLINT NAPJA
KÖSZÖNTŐ
KOMÁROM, FEBRUÁR 16. 1798
LILLÁHOZ
DÓRISHOZ
[MÁR SE HINTÓ...]
A TAVASZ
RÓZSIM SÍRJA FELETT
MÉG EGYSZER LILLÁHOZ
SZERETTEM...
EGY VÉN FÁNAK ÁRNYÉKÁBAN RÉGEN SZENVEDŐ RÓZSAFA
BÁCSMEGYEI LEVELEIRE
DUGONICSRA
[ARANYSÚJTÁSOS NADRÁG]
CZINDERY SÍRJA FELETT
A HAZA TEMPLOMÁNAK ÖRÖMNAPJA
ÍZIS ÉS OZIRIS
TEKINTETES NEMES NÁDASDI SÁRKÖZI ISTVÁNNÉ, SZÜLETETT CHERNELHÁZI CHERNEL ESZTER ASSZONYNAK TISZTELETÉRE
KRISZTINA NAPRA
SIRALOM
A MAGÁNOSSÁGHOZ
DOROTTYA KÍNJAI
MIHÁLY-NAPI ÁLOM
KIFAKADÁS
[PATA KÖZSÉG LAKOSAINAK ÍROTT VERS]
[HOGY ELMENTEM GIGÉBE...]
[NAGY PÉTER ÁLTAL NYERT NEMESSÉG CÍMERE...]
DOROTTYA

1799

[SOMOGYI KÁZUS]
JÓSEPHA KISASSZONYHOZ
EGY FIATAL HÁZOSÚLANDÓNAK HABOZÁSA
A SZERELEM TILALMA
A HESZPERI MÉHES TÖRTÉNETE
PARASZTDAL
[ANTAL NAPJÁRA]
JÖVENDŐLÉS AZ ELSŐ OSKOLÁRÓL A SOMOGYBAN
AZ IGAZSÁG DIADALMA
[KATA NAPRA]
NEMES BÁTORÍTÁS
A MÚZSÁHOZ
VIRÁG BENEDEK ÚRHOZ
[HORVÁTH ÁDÁM NEVENAPJÁRA]

1800

[PÁL NAPJÁRA]
VISSZAJÖVETEL AZ ALFŐLDRŐL
LÓCSERE
AZ ELMÁTRÓNÁSODOTT DÓRIS
ÁLOMLÁTÁS
AZ ÉN BARÁTNÉM, D. A. QUODLIBETJÉRE
AZ ELVÁLÁS REGGELÉN
IMPROMPTU EGY CSERESZNYEFA LEVELET RÁGÓ HERNYÓRA
[SZÍVEM TITKON...]
HÍMENHEZ
A HAJÓKÁZÓ ÁMOR
EGY ELTÖRÖTT VASMACSKÁRA
A HÍZELKEDŐ
A FIATAL REMÉNY
A SZÉPSÉG EREJE A BAJNOKI SZÍVEN
EPIGRAMM LEONÓRÁHOZ
AZ ESTVÉHEZ
FILLISHEZ
[BORBÉLY GRANÁRIUMÁRA]

1801

A BÉKÉTELENKEDŐ
PURGOMÁK
A NAP INNEPE
A PALATINUSNÉ HALÁLÁRA
DR. FŐLDIRŐL EGY TÖREDÉK
FŐTISZTELETŰ ÉS MÉLTÓSÁGOS PÓKATELKI KONDÉ MIKLÓS Ő NAGYSÁGÁNAK TISZTELETÉRE
AZ EMBER, A POÉZIS ELSŐ TÁRGYA
ERDŐDI LAJOSHOZ
A MAGYAR ORPHEUSHOZ
AZ ESTIKE
[IZENGET MÁR...]
A HAFÍZ SÍRHALMA
AZ ELSZÁNT SZERETŐ
A BÉKESSÉG ÉS A HADI ÉRDEM
DR. FŐLDI SÍRHALMA FELETT
[FŐLDIRŐL]
SÁRKÖZI KISASSZON HALÁLÁRA
TISZTELŐ VERSEZET
EPISTOLA
A SZOMOTORI TEMPLOMRA KÉSZÍTETT FELJŰLÍRÁSOK

1802

BÚCSÚZÁS EGY LYÁNKÁTÓL
[GRÓF SZÉCHÉNYI FERENCNÉNEK]
GÖRÖG ÚRHOZ
HIMFYHEZ
A NAGYMÉLTÓSÁGÚ GRÓF SZÉCHÉNYI FERENC
Ő EXCELLENCIÁJA NEMZETI KÖNYVTÁRJÁRA
SZERELEMDAL A CSIKÓBŐRÖS KULACSHOZ
SZEGÉNY ZSUZSI, A TÁBOROZÁSKOR
GRÓF ERDŐDYNÉ Ő NAGYSÁGÁHOZ
MÉLTÓSÁGOS GRÓF FESTETICS GYÖRGY Ő NAGYSÁGÁRA
A SZÉLHEZ
GRÓF SZÉCHÉNYI FERENC Ő EXCELLENTIÁJÁHOZ
ÉVA NAPRA

1803

SERKENTÉS A MÚZSÁHOZ
A FELÉLEDT PÁSZTOR
A VERSSZÉPÍTŐ
AJÁNLÁS
AZ ANÁKREONI VERSEK
A HÉVSÉG
A LEÁNYKÁKHOZ
LILLÁHOZ
A BÚKERGETŐ
A SZEPLŐ
AZ ÁLOMHOZ
AZ ÉN POÉZISOM TERMÉSZETE
ELSŐ SZERELEMÉRZÉS
ÉDES KESERŰSÉG
A BÁTORTALAN SZERELMES
AZ ÉJNEK ISTENIHEZ
A RÓZSABIMBÓHOZ
AZ ÉJ ÉS A CSILLAGOK
A POÉTÁKBAN LAKÓ ISTENSÉG
TARTÓZKODÓ KÉRELEM
A TANÚNAK HÍVOTT LIGET
AZ ELEVEN RÓZSÁHOZ
A FEREDÉS
DÉLI AGGODALOM
MEGKÖVETÉS
A SZÉPEK SZÉPE
A MUZSIKÁLÓ SZÉPSÉG
A VERSENGŐ ÉRZÉKENYSÉGEK
AZ ELTÉVEDT LÉLEK
LILLÁM SZÁCSKÁJA
HABOZÁS
BARÁTOMNAK
AZ UTÓLSÓ SZERENCSÉTLENSÉG
A TIHANYI EKHÓHOZ
A PILLANGÓHOZ
A REMÉNYHEZ
BUDAI FERENCRE, HALÁLA UTÁN
[TALÁLÓS VERS]

1804

RHÉDEI LAJOS ÚRHOZ
HALOTTI VERSEK
TÜDŐGYÚLADÁSOMRÓL
FŐHADNAGY FAZEKAS ÚRHOZ
SALÉTROM INSPECTOR KISS IMRE ÚRHOZ
TÖREDÉKEK
IN COMITEM PÁLFFY
TERVEZET

ZSENGÉK (1785-1787)

PROO: EGY KIES KERT LEÍRÁSA
SZŰNTELEN KÖZEL VAN A HALÁL
PROO: AZ ESTVÉNEK LEÍRÁSA
EGY FÖSVÉNYNEK LEÍRÁSA
A POÉTAI FELVIDÚLÁS
AZ ÁLOM LEÍRÁSA
EGY VÁROS LEÍRÁSA
PROO: VENTUS DESCRIBITUR
A BÉKESSÉG
PROO: QUEM DII ODERUNT, PRAECEPTOREM FECERUNT
PROO: EGYEDŰL A TUDOMÁNYOK TESZIK HALHATATLANNÁ AZ EMBERT, KIVÁLT A POÉZIS
AZ ÁLOM
PROO: MINDÉG KÖZEL VAN A HALÁL
PROO: A POÉTA CSAK GYÖNYÖRKÖDNI SZERET, NEM KÍVÁN Ő SEMMIT EGYEBET
KONSTANCINÁPOLY
CIGÁNY
PROO: LURIDA SUB DULCE MELLE VENENA LATENT
PROO: A SZÍNESSÉG
PROO: GLORIA CALCAR HABET
PROO: LIBERTAS OPTIMA RERUM
PROO: EXUNDATIO AQUARUM
PROO: A POÉTA LEGKISEBBÉRT IS MEGHARAGSZIK
PROO: FULMEN DESCRIBITUR
PROO: GLORIA CALCAR HABET
PROO: IMPEDIT IRA ANIMUM
PROO: INVIDUS
PROO: FORMA VENUSTA PERIT
PROO: BENE QUI LATUIT, BENE VIXIT
PROO: A KALMÁR
PROO: PANASZOLKODIK EGY MINDENBE SZERENCSÉTLEN, DE IGAZ LELKŰ EMBER
PROO: SINT MAECENATES, FERET HUNGARA TERRA MARONES, VIRGILIUMQUE TIBI VEL TUA RURA DABUNT
A RÖVID NAP S HOSSZÚ ÉJ
PROO: A VIRTUS LEGBÁTORSÁGOSABB KŐFAL
PROO: THISBE KESERVEI
PROO: A SZERENCSE VÁLTOZÓ
PROO: A TENGERI ZIVATARRÓL
PROO: DIDO AENEASTÓL VALÓ BÚCSÚZÁSA
PROO: A KEVÉLLY
PROO: A FŐLDINDÚLÁS
PROO: A GAZDAG
PROO: RÚT ÁBRÁZAT, SZÉP ÉSZ
AZ EMBERGYŰLÖLŐ
BARÁTSÁGOS BÚCSÚVÉTEL
A RÓZSA
AZ ŐSZ
A TÉL

LATIN NYELVŰ MŰVEK

[VIZSGAI ORÁCIÓ]
[VIZSGAI ORÁCIÓ]
PROO: PRUDENS FUTURI TEMPORIS EXITUM CALIGINOSA NOCTE PREMIT DEUS
TÉTEL: BÖLCSEN JÖVŐNKNEK TITKAIT ÉJSZAKA SÖTÉT KÖDÉVEL FEDTE EL ISTENÜNK
PROO: NIL FERET AD MANES DIVITIS UMBRA SUAS
TÉTEL: NEM VISZ SEMMIT SEM SÍRBA MAGÁVAL A DÚS
PROO: NE QUID NIMIS
TÉTEL: SEMMIT SE FÖLÖTTÉBB
PROO: MAGNA SERVITUS EST MAGNA FORTUNA
TÉTEL: A NAGY SZERENCSE NAGY SZOLGASÁG
PROO: NESCIO QUA NATALIS PATRIA CUIQUE EST CARA
TÉTEL: NEM TUDOM, KINEK MIÉRT KEDVES A SZÜLŐFÖLDJE
PROO: VIS ET NEQUITIA QUIDQUID OPPUGNAT, RUIT
TÉTEL: AZ ERŐ ÉS GAZSÁG BÁRMIT MEGTÁMAD, TÖNKRETESZI
PROO: DUM IN DUBIO EST ANIMUS, PAULO MOMENTO HUC ET ILLUC IMPELLITUR
TÉTEL: A KÉTSÉGBEN LÉVŐ LÉLEK EGY PILLANAT ALATT IDE S TOVA HÁNYÓDIK
PROO: HAUD FACILE EMERGUNT, QUORUM VIRTUTIBUS OBSTAT RES ANGUSTA DOMI
TÉTEL: NEM KÖNNYEN EMELKEDNEK FÖL, AKIKNEK VIRTUSÁT OTTHONI SZŰKÖS SORSUK AKADÁLYOZZA
PROO: TAURORUM LUCTA
TÉTEL: BIKAVIADAL
PROO: HYEMIS DESCRIPTIO
TÉTEL: A TÉL LEÍRÁSA
PROO: APUM PUGNAE DESCRIPTIO
TÉTEL: A MÉHEK HARCÁNAK LEÍRÁSA
PROO: DEGENERES ANIMOS TIMOR ARGUIT
TÉTEL: AZ ELFAJZOTT LELKEKET ELÁRULJA A FÉLELEM
PROO: ORPHEUS TARTARA PENETRAT PRO UXORE EURYDICE
TÉTEL: ORPHEUS LEMEGY AZ ALVILÁGBA FELESÉGÉÉRT, EURYDIKÉÉRT
PROO: PICTORIBUS ATQUE POETIS QUIDLIBET AUDENDI SEMPER FUIT AEQUA POTESTAS
TÉTEL: FESTŐK MEG A KÖLTŐK MINDENKOR TELJES JOGGAL MERHETTEK AKÁRMIT
GEOGRAPHIA ANTIQUA
ÓKORI FÖLDRAJZ
FUTTÁBA KÉSZÜLT VERSECSKEK
FUTTÁBA KÉSZÜLT VERSECSKÉK
CARMEN INAUGURALE
BEIKTATÓ VERSEZET
[PESTEN, MÁJUS 9. CSOKONAI BATTHYÁNY JÓZSEF HERCEGPRÍMÁSNAK E VERSEZETTEL UDVAROLT]
[PESTEN, MÁJUS 9-ÉN CSOKONAI BATTHÁNY JÓZSEF HERCEGPRÍMÁSNAK E VERSEZETTEL UDVAROLT]
AD SERENISSIMUM ARCHIDUCEM
A FENSÉGES FŐHERCEGNEK
SOL CUM PARHELIO. AT SOL NON DIFFLUIT IPSE
A NAP ÉS HASONMÁSA. DE A NAP MAGA NEM TŰNIK EL
EGY MAGYAR ÚRHOZ S TUDÓSHOZ KÜLDÖTT LEVÉLNEK TÖREDÉKE
EGY MAGYAR ÚRHOZ S TUDÓSHOZ KÜLDÖTT LEVÉLNEK TÖREDÉKE
VERSUS ONOMASTICI
NÉVNAPI VERSEZETEK
A PALATINUSNÉ HALÁLÁRA
A PALATINUSNÉ HALÁLÁRA
[KÖLTÉSZETI KÉZIKÖNYV TERVEZETE]
[KÖLTÉSZETI KÉZIKÖNYV TERVEZETE]
[HÁROM TERVEZET]
[HÁROM TERVEZET]
OBSERVATIO DE TRIBADICO ANSERUM
MEGFIGYELÉS A LÚDAK FAJTALANKODÁSÁRÓL


 


 

VERSEK

 

1788

AZ ÖREG EMBER

Igaz, Tisztes Öreg, szád kedves szózatja,
  Melly érző szívemet annyira meghatja,
Hogy könnyű tereh az, mellyet bár végtére
  Múló élteteknek a természet mére.
Tám azért buzog ki szátokból az átok,
  Hogy roskadt házatok vinni meguntátok?
Talám nehéz terhe a lecsüggő főnek?
  Hiszem azon drága ezüstszálak nőnek.
Nem tudjátok, hogy az ért gabonaszálnak
  Ősz kalászi főldre függesztetve állnak?
Semmi, hogy kezetek tágult markolatja
  A fegyvert, mint régen, úgy nem forgathatja,
Csak tartson a haza őrző csillagának
  Titeket, mert sokak már leballagának,
Lám, hiszen a népek mint főldi Istennek,
  Tiszteletetekre seregestűl mennek,
Így szólnak, hogy ennek mind esze, mind keze
  A ránk omló veszély ellen védelmeze:
"Tisztes Öreg, aki mindaddig tartottad
  A kórmányt, míg a szélt s veszélyt meghaladtad.
Te, aki hajódat az omló hab között
  Megtartád, bár sokszor kőszálba ütközött,
E koronát, mellyet a háládás keze
  A tisztaszívűség gyöngyével hímeze,
Vedd el, s ó, bár légyen fáradságod bére,
  Hogy ezt cselekedjed, erre hazánk kére."

 

AZ ARATÁS

Mi az oka, hogy most a dólgos Céresnek
  Munkásokat széjjel zsibongva keresnek?
Mi az oka, hogy a mezőnn köröskörűl
  A Céres bérese kaszákat köszörűl?
Köszöntvén tudnillik a megőszűlt nyarat,
  Sárga kalászi közt reménységgel arat.
Áldja nevét százszor a jó Teremtőnek,
  Hogy főldjébe arany színű fejek nőnek.
De addig is, míg tart szíve áldozatja,
  A búza-markokat sűrűen forgatja,
Az öreg Céresnek két feltűrött karja
  A markokat szoros kévékbe takarja,
És ámbár tüzei a kékellő égnek
  Kettős forrósággal feje felett égnek,
S barázdás homlokát az izzadság árja
  Legörgő cseppjével sorjába eljárja,
Víg aratóit (mert ő azoknak atyja)
  Tréfás szavaival szűntelen bíztatja.
Ekkor, hogy a piros, várt napenyészetnek
  Altató zefiri feléje sietnek,
Ő is most már lassult, de hajdan vitézi
  Lépésit a hazamenésre intézi.

 

OSKOLAI VACATIO

Hát múzsák? heverve tőltitek a nyarat?
  Hiszem aki mint vét, tudjátok, úgy arat
Hát néktek, míg másnak fáradoz két karja,
  Kényes testeteket lágy lepel takarja?
Hát míg Márs vitézi a vérengző hadnak
  Halálos mezején a vérbe izzadnak,
S a füstből eredett, éjjelt hozó ködnek
  Közepén egymással izzadva küszködnek,
Vagy míg Palinurus a zajos tengeri
  Habok közt a kórmányt két kézzel tekeri,
És míg a nemzetek kividorult s deli
  Egének oszlopát ősz Atlás emeli,
Addig az álomra ingerlő pázsitnak
  Zőldellő bársonyánn a múzsák ásítnak?
Szégyen, barátaim, Flórával suttogva
  Ekkor az árnyékonn járni kézenfogva.
Izzadságot kéne inkább csepegetni,
  Hogysem mint piperés rózsát csipegetni.
Ha így vettek és így tőltitek a nyarat,
  Ősszel két kezetek csak harasztot arat.

 

VENUSI HARC

Van egy harc, amellyben az ellenség deli
  Ifjak ellen titkos fegyverét emeli,
Titkos fegyverét, mert Márs, a hadak atyja,
  Vért ontó szablyáját ebben nem forgatja;
Méregben feresztett nyilak nem repdesnek
  Itt, de a vitézek mégis sebbe esnek;
A vérpatakoknak bár nem hallik zajja,
  A nyögdécselőknek egekig hat jajja;
Sőt maga Cupido rózsás ágyon forog,
  Igéző nézéssel kevélyen vigyorog,
S mosolygó Grácia sétálgatván körűl,
  E deli vitézek seregének örűl.
Mégis szemeikből a terhes felhőnek
  Vizéhez hasonló könnyforrások nőnek.
Csudálatos harc ez, ugyan az embernek
  Szívébe micsodás élű pallost vernek?
Vénus ez, akinek szeme szivárványa
  A szívbe halálos mérgű nyilat hánya;
Vénus az, aki míg vitézeit nézi,
  Égő szemeivel halálra igézi.
Aki, míg csókjai harmatját öntözi,
  A vitézt rablánccal titkon megkötözi.
Úgy van, kik a szíren szavára megállnak,
  A tenger elnyelő örvényébe szállnak;
Míg Sámsont Délila álommal kínálja,
  A gyilkos kéz alvó szemeit kivájja.

 

A MEZŐ

Ez áldott környéknek termékeny kebele
  Hány javával van a természetnek tele.
Sőt, ami egy kedves tárgya a nézőnek,
  Hány ékességei vagynak e mezőnek.
E gyönggyel kirakott mezőn estve, reggel
  A madárkák zengő koncertje seregel,
E pázsitot, melly zőld köntösét őltözi,
  Egy folyóvíz nyájas habjával öntözi.
Amott egy lejtős hegy, valamint a deli
  Cédrus, magoss fejét az égig emeli.
Ebben van az arany, a fösvény bálványa,
  Mellyet a természet mély tömlöcbe hánya.
Másutt, a forrásnál, egy mohos kőszálnak
  Töviben a játszó báránykák ugrálnak.
A juhász köztök áll s hangos furulyáját
  Elővévén, fújja keserves nótáját.
Itt van a szántó is s mély barázdát forgat,
  Amellynek hantjára örömkönnyet csorgat.
E gyors szántóvető főldének mellette
  Egy gazda virágzó kertjét építette,
Mellyben minden táblát a kertésznek keze
  Zőld bársony hantokkal körűl megprémeze.
Hol a laurusok, a hérósi főnek
  Ékes címerei, mosolyogva nőnek.
Északról sok renddel merész cserfák állnak
  S a gyakran kiütő szél ellen strázsálnak.
És ha észak mérges szelei omolnak,
  Ellenek kiállván, tüzesenn harcolnak.
Valóban egy titkos, de hatalmas kéznek
  Remek munkáira itt szemeim néznek.

 

BÚCSÚZIK AZ ATYJA A LEÁNYITÓL

A magzatok közzűl, akiket nemzettem,
Már hát nem marad meg egyik is mellettem?
Az ékes virágok, mellyek kedveltettek,
Szánakozás nélkűl rólam letépettek;
A kedves gyümölcsök, kikkel ékeskedtem,
Ha leszakasztattak, minek is termettem.
Micsodás erőszak, ó, ki nem mondhatni!
A természet láncát ekként elszaggatni.
E szerencsétlenség pedig nem mostani,
Kezdett már ez engem tavaly hervasztani.
De megmaradt akkor még egy ékességem,
Amellyben találtam volt gyönyörűségem.
Most van az az idő, melly mezítelenűl
Hágy egésszen s mások előtt kelletlenűl.
De nem bánom, legyek mindentől megfosztva,
Légyen ékességem kettő közt megosztva.
Függjenek gyenge fán a gyenge virágok,
Nem vén fához valók a fiatal ágok.
Mert minthogy a vénség miatt erőtelen,
Azokkal sokáig bírni elégtelen.
Jobb, megvallom, hogy olly fákba óltassanak,
Mellyekenn sokáig megmaradhassanak.
Amellyek tarthassák mindég nedvességgel,
Hogy virágozzanak díszes kedvességgel.

 

NÉVNAPRA ÍRATOTT VERSEK (1)

E tisztán tündöklő - - reggelének
  Szájamból buzog ki illy tisztelő ének:
Az Úr, aki midőn fárasztjuk az eget
  Kérésünkkel, reánk bőv áldást csepeget,
Az, aki egyedűl az igaznak bére,
  Légyen életednek örökös vezére.
És minthogy itt ollyan tengeren eveznek
  Mindenek, amellyben sok százan elvesznek,
Mivel a felhőkig felnőtt habok között
  Lappangó kőszálba hajójok ütközött,
Míg néked két kezed a zajos tengeri
  Habok közt a kórmányt két kézzel tekeri,
Tiltsa a szeleket, mellyek kirontanak
  Hellyekből s halomnyi habokat hajtanak.
És ha mosolyog ránk ma az öröm ege,
  De hólnap megdördűl a bú mord fellege.
Aki ma az öröm könnyeit öntözi,
  Holnap gyászruháját jajgatva őltözi.
Az Úr tehát, aki életünk reményje,
  Légyen életednek fogyhatatlan fényje.
Engedjen éltednek, kívánom evégett,
  Sokáig terjedő, nestori vénséget.
Végre, ha nyugtató órádat eléred,
  Adják meg az egek megérdemlett béred.

 

NÉVNAPRA ÍRATOTT VERSEK (2)

Míg a nap egünkön magát felemeli,
  Múzsám neved napját ekképpen tiszteli:
Az öröm, az élet édes balzsamoma,
  Légyen bús szívednek gyógyító flastroma.
A Mindenhatónak láthatatlan keze
  Minden veszélyek közt élted védelmezze.
Kinyujtott karjának legnagyobb hatalma
  Légyen ugyanannak isteni óltalma.
Mert ez a felhőket, mellyeknek kárpitja
  Ragyogó napunkat sokszor beborítja,
Tőlünk láthatatlan messzire repíti
  S ezzel volt delünket ismét kideríti.
A jóknak, amellyek az igaz számára
  Tartatnak, ne légyen rád nézve határa,
Mint Nestornak, élted terjedjen sokára,
  Végre fogadjon bé az ég dicső vára.

 

FERENC NEVENAPJÁRA HAMARJÁBA
KÉSZÍTTETETT VERSEK

Feltetszett reggele Ferenc várt napjának
Ma, hogy a hajnalnak rózsái nyílának.
Tudom, hogy a múzsák e dicső reggelnek
Tiszteletére víg hangon énekelnek.
Én is azért, bátor Pindus zőld halmára
Erőtelen Múzsám még nem sokat jára,
Elkezdem énekem, tudván, az isteni
Felség hogy Múzsámat fogja segíteni.
Mint mikor lovait a nap elindítja,
Lehasad az éjnek fekete kárpítja,
A ködnek szemünket vakító homályja
Sohol kék egünkönn helyét nem találja.
Vagy mikor egy felhőt érő hegytetőnek
Zúgó üregiből a szelek kijőnek,
A bolyongó felhők egy seregbe gyűlnek,
S kevés idő alatt tőlünk elrepűlnek.
Így ma amelly öröm hajnalhasadtára
Napodat elhozta, mellyet szíved vára,
Űzze el fellegét a komor bánatnak
S a gondoknak, mellyek lelkedig béhatnak.
Az Úrnak, ki, midőn fárasztjuk az eget
Kérésünkkel, reánk bő áldást csepeget,
Minden veszélyek közt mindenható karja
Töredékeny élted ójja s óltalmazza.
Láss, adják az egek, gazdag tavaszt s nyarat,
Lásd, a sarlós Céres miként izzad s arat.
Légy soká részese a szőlő-nektárnak,
Mellyet sok Bakhusok szomjúsággal várnak.
Végre ha e mostan felderűlt reggelnek
Éjjeli eljővén, napjaid eltelnek,
Míg fagyos testednek készűl csendes sírja,
A boldogok közzé az Úr neved írja.

 

1789

MIT NEM CSINÁL A SZERETET?!

Sokszor Herkules is orsót fog kezébe,
  Ha tüzesen pillog Omphalis szemébe.
Sokszor amely hérós Atlást feljűlhatja,
  Egy csalóka szemű asszony elaltatja.
Sokszor aranycseppé kész az ember válni,
  Csakhogy Danaéval lehessen tréfálni.
Egy szőke tinónak sokszor nagy az ára
  A kedves Európa megtréfálására.
Jupiter Lédáért lesz egy fehér hattyú,
  Illyen a világon, aki - - fattyú.
Gyenge lábon állnak a tenger habjai
  Buborékiból nőtt Vénus férjfiai.
Amelly személyt a sok isten el nem nyeri,
  A szennyes Vulcanus teste elkeveri.

 

MUSA VETAT MORI

Ki poéta nevet érdemel,
Annak ollyan oszlopot emel
  Fébus, a poéták atyja,
Hogy betűi azon oszlopnak
Semmi veszély közt el nem kopnak,
  Még az idő sem bánthatja.
Honorral ennek közepében,
Örökkévalóság keblében
  A századokat számlálja,
Mellyek kedve mellett sietve
Huhánnak, és ő felmetszetve
  Nevét azokon találja.
Ha hát énreám tekintene
Nyájas szemekkel Melpomene,
  S ha éneklője lehetnék,
Mind a halált, mind más veszélyt s kárt,
Melly a legnagyobbaknak is árt,
  Egy bátor szívvel nevetnék.

 

A REGGELRŐL

Már alélva pislog szép fénye azoknak
  Az éjjel szikrádzva égő csillagoknak.
Bíbor pompájokkal már mindjárt elhalnak
  Felébredésére a piros hajnalnak,
Melly már mosolyogván a nagy hegytetőkre,
  Napkeleti gyöngyöt hint a zőld mezőkre.
Az ég alját piros bársonnyal prémezi,
  S aranyos csipkékkel körűl övedezi.
Szép bársony burkokból kihívja azokat
  Az estve még félig bimbó virágokat,
Amellyek kitárván szagos kebeleket,
  Béfűszerszámozzák az egész vidéket.
Mellyet hűs szárnyokra szedvén fel a szelek,
  A kies völgyeket benyargalják velek,
Sőt a forrást fedő bokrokra leszállnak
  És egy fűszerszámos templomot csinálnak,
Amellynek pirosló rózsából rakatott
  Óltárára hint le a hajnal harmatot,
Mellyen asztag temjént gyújtván fel a szelek,
  Az egész szent helyet béfüstölik velek;
Mellynek az ambránál éltetőbb illatja
  Ártatlan érzéssel a lelket elhatja.
Erre a madarak koncerti zengenek,
  S a lélekben egy szép érzést teremtenek.
A szelek is áldó éneket suttognak,
  S rá tisztelő fővel a füvek hajlognak.

 

A DÉL

Felállott már a nap a dél hév pontjára,
  Egyenesen omlik lefelé súgára.
Tüzesűl a bágyadt levegőég s hevűl;
  Felforrott az egész természet merevűl.
A barmok terepélly cserfák alá mennek,
  Híves árnyékjokban lihegve pihennek.
A madárkák csüngnek a híves lombokról.
  Leszáradt a nóta eltikkadt torkokról.
Az útazó, ki már csak alig lehellett,
  Oltja szomját a hűs forrás vize mellett.
A lankadt arató ledűl izzadt fővel,
  Hogy majd dolgát kezdje megújúlt erővel.
Csupán csak a munkás apró méhek dongnak,
  Széjjel az illatos réteken zsibongnak.
Csupán csak az apró bokrocskák tövében
  Zeng a zörgő prücsök a nap melegében.
A rezzent gyíkocska a gaz között csereg,
  Megáll, liheg, száraz torokkal sziszereg.
Sok száz szöcskő ugrál pattanó lábain
  A hévtől elaszott fűveknek szárain.
Egyebek mind híves helyeken pihennek,
  A dél forró heve elől félre mennek.
Alusznak még magok a híves szellők is
  Eltikkadtak a nap hevétől tán ők is.
Csak némelly enyelgő zefirek játszanak,
  Mellyek a levelek alól kiugranak,
Cicáznak kerengő szárnnyal a bokrokon,
  Lassan elenyésznek a liliomokon.
Jertek ki, ó, nyájas fuvallatok, jertek,
  Kik az ambróziás rózsák közt hevertek
Bújjatok ki bársony ágyából, bújjatok.
  Elbágyadt kebelem piheg utánatok;
Szedjetek mennyei illatot, szedjetek,
  E vídám gesztenye alá úgy jőjjetek.

 

A TÉL

Mormolnak szelei a fagyos északnak,
  A zsindelyre vastag jégcsapokat raknak.
Ellepik a főldet sűrű fergeteggel,
  A folyóvizeket megkötik hideggel,
Mellyeket őszítnek a havak és derek,
  Azok a tél fején fejérlő púderek.
Zúzmarázos a Bak csillámló szakálla,
  Csörög a jég miatt minden szőri szála.
Vége felé jár a didergő december,
  Decembert hordoz már minden okos ember.
Szellős volna nagyon az ing s a papucs ma,
  Bezzeg becsbe is van a bunda s a kucsma.
A vékony rokolyás leánynak s a pőre
  Gatyájú legénynek feláll minden szőre.
A farkasok, medvék s rókák hébe-hóba
  A sűrű erdőbe mennek prédálóba.
A többi állatok merűlvén álomba,
  Alusznak az ősszel készített alomba.
A madarak nagyobb része elútaza,
  Csak veréb, csak varjú maradt idehaza,
Az is a városhoz közelebb szivárog
  S a disznótorokba örömnótát károg.
Komor minden, minden szomorúnak tetszik.
  Mihelyt a tél borzas csillaga feltetszik.
Mindent öszvebágyaszt és puhít ostoba
  Levegő egével a befűtött szoba.
Csupánn az örvendő Fársáng víg zászlója
  Lett az elcsüggedt szív jó vígasztalója,
Melly, víg kiáltással felemelvén fejét,
  Ugrál az új havon, nem találja helyét.
Őltözik magára sokféle maskarát,
  Ugrós kozák táncra billegteti farát.
Víg ebédeket rak terített asztalán,
  Markába pecsenye, kulacs az oldalán,
Táncos szobájába víg muzsikát penget,
  Kurjongat, s a búnak ádiőt izenget.
Szánkáz, s esik néha ollyan is a szánba,
  Amillyet nemigen tennének románba.
Követi sok gavar, csirippol utánna
  Sok öregbíráktól irtódzó Zsuzsánna.

 

A NYÁR

A nap kettőztetvén hév tüzét a Rákon,
  Magossan tűndöklik a hideg klímákon.
Hevűl a Neméa sárga oroszlányja,
  Mert súgárit a nap rá közelről hányja.
Vévén a Szírius tőlle melegséget,
  Tüzes csillagával minden határt éget.
Mihellyt dögleletes fényű csillagzatja
  Magát a csillagos égen kimutatja,
Azonnal a tavasz szépségi hervadnak,
  A nyájas ligetek s mezők elfonnyadnak.
A tőlle megaszalt természetnek szomja
  A rétek haldokló virágit lenyomja.
Lekonyúl a beteg liliom s tulipánt,
  Mellyeket belől egy száraz hektika bánt.
Illatos kebele Flórához temjénez,
  Hogy könyörűljön már beteg seregén ez.
Néki alázatos szárát meghajlítja,
  Az újjító essőt nyílt szájjal áhítja.
El is jön az esső néha nagy felhővel,
  De széllel, dörgéssel, villámmal s menykővel.
A forgószél öszvetördeli a fákat,
  Elsodorja a szép vetést és plántákat.
A rohanó zápor a rétet elmossa,
  A virágok nemző részit lecsapdossa.
A tüzes menydörgés minden szívet gyötör,
  A langozó menykő mindenfelé ront, tör.
Kopog a jégesső, tördel mindeneket,
  Agyonveri a szép virágos fűveket.
De mihelyt a setét felhők elrepűlnek,
  A haragos egek ismét kiderűlnek.
A mosdott nap egy fél felhőre könyököl,
  A megszűrt áerben vidámon tündököl,
Büszkén mutogatja a szagos rétekben
  Apró képecskéit a kristály cseppekben.
Egy illy hűs essőért mennyit sohajtozott,
  Akit az izzadság s a por besározott.
Aki lankadt karral vonta már kaszáját,
  Be édes örömmel kezdi most munkáját.
A megéledt barmok s vadak ugrándoznak,
  A víg madarakkal a mezők hangoznak.

 

AZ ŐSZ

Már a víg szüretnek örűl minden ember,
  Mellyel örvendeztet bennünket szeptember,
Októbert ekképpen bíztatja előre,
  Hogy nektár lesz a bor, és máslás a lőre.
Setétűl a gohér a piros vesszőkön,
  Barna színt vér vissza a többi szöllőkön;
Amellyeknek általvilágló kristályja
  Nézőjét már édes nektárral kínálja.
Rajtok királyságot mutogatni akar
  A veres bársonyba kevélykedő bakar.
A sárgálló almák s a piros körtvélyek
  Legörbedi anyjoknak emlőjén kevélyek.
Elterűltek fájok alatt a berkenyék,
  A kövér noszpolyák, a borzas gesztenyék.
Megterhelte az ősz a fáknak ágait,
  Vastagonn ráfűzvén gazdag áldásait.
Csak az a baj, hogy már hívesek a szelek,
  Néha egy kis hideg és dér is jár velek.
Mert már a Mértéket hogy Fébus elérte,
  A napot az éjjel egyenlőnek mérte.

Már hát elérkezett a víg október is,
  Melly utánn sohajtott Bakhus ezerszer is.
Itt van a víg szüret, s mustos kádja körül
  A szüretelőknek víg tábora örül,
Mellybe hordogatja a megért szöllőket,
  Víg tánccal s lármával nyomja benne őket.
Kellemes zúgással omlanak cseppjei,
  Jó kedvvel biztatnak zavaros levei.
A sajtó örvendő lármával csikorog,
  Oldalán a piros nektár zúgva csorog.
A lucskos parasztok szurtos képpel járnak,
  Neki-nekimennek a teli zsajtárnak.
Az ideit szűri, issza a tavalyit,
  Jövő esztendőre tartja majd a mait.
Az új bornak örűl, de ótól kurjongat,
  Mert markában teli kulacsokat kongat.
Tántorgó lábával s reszkető karjával
  Mégis sok hordókat tőlt édes mustjával,
S míg a zúgó léhónn lefelé foly a must,
  Azalatt a hordó mellett iszik víg tust.
Haragszik a gyermek Bakhus a hordóba.
  Míg egyrészét ki nem szedik a lopóba.
Mérgébe tajtékját túrja a szájára,
  Kiüti fenekét, s elfut utoljára.
Rips, raps, a szöllők már puszta támasz megett
  Gyászolnak, hajdani díszek mind odalett.
Sok mustos kólika, sok hasrágás, sálva
  Venia a tőkék mellé van plántálva.

Itt van már november didergő hónapja,
  Hideg szele a fák ágait megcsapja,
Meghalva elhullnak a sárga levelek.
  Játszadoznak vélek a kegyetlen szelek.
Az ajtónál álló télnek hideg zúzza
  A zőld ligeteket s mezőket megnyúzza.
Hideg esső csorog, csepeg egész éjjel,
  Fázékony Auster havat is hány széjjel.
A borongós égnek sűrű felhőzése
  Házba zárt szívünknek kedvetlenedése.
Jer, barátom! minden únalmat űzzünk el
  Az új boronn vídám beszélgetésünkkel.

 

A FÖSVÉNY

Esmérek én egy vént. Ki az? - neve nincsen,
  Régen eladta már eztet is a kincsen,
Sőt míg bírt is vele, magába tartotta,
  Mert mondani másnak ingyen sajnállotta.
Űl pénzes ládáján sovány ábrázattal,
  Tisztelvén Mammonát örök áldozattal.
Most is sóhajtásit azért hármoztatja,
  Bérben a levegőt hogy ki nem adhatja.
Imádó szemekkel néz rakás pénzére,
  Neheztel, hogy tágas házába béfér e'.
A bús gond béesett orcájába hever,
  Mérget kedveltető kincseiből kever,
Mellyeknek olly sárgák sóvárgó gödrei,
  Mint az aranyra vert királlyok képei,
Mint a sírból feljött rémítő halottak,
  Mellyekről minden húst Párkák lefosztottak.
Egy homályos felhő lebeg körűlötte,
  Ezt a sóhajtások gőzi sűrítette.
Itt űl, s hányván-vetvén saját számadását,
  Nyögve kárhoztatja szörnyű pazérlását.
"Balgatag (így kiált, tekintvén az eget)
  Lám, csak egy rövid nap mennyit elveszteget:
Ma csak nyolcszáz forint jött bé a kasszába,
  Mégis kilencven pénzt adtam ki híjába.
Azomba! melly szörnyű károm következe:
  (Itt jajgat s fejére kúcsolódik keze)
Melly szörnyű kár! egy szél kedvem elrablotta,
  Lantornás ablakom ketté szakasztotta."
így tűnődik: s most is neheztel reátok,
  Hogy őróla ingyen verset írhatátok.

 

AZ ESTVE

A napnak hanyatlik tündöklő hintaja,
  Nyitva várja a szép enyészet ajtaja.
Haldokló sugári halavánnyá lesznek,
  Pirult horizonunk alatt elenyésznek.
Az aranyos felhők tetején lefestve
  Mosolyog a híves szárnyon járó estve,
Mellynek új élettel bíztató harmatja
  Gyöngy cseppjeit a nyílt rózsákba hullatja.
A madárkák, meghűlt fészkeik szélein
  Zengenek búcsúzó nótájok rendjein.
A vadak, farkasok űlnek szenderedve,
  Barlangjába mordul bömböl a bús medve.
Szomorún hangicsál fészkén a pacsirta,
  Feljebb csak a dalló fülemüle bírta.
Ah, ti csendes szellők fúvallati, jertek!
  Jertek füleimbe, ti édes koncertek;
Mártsátok örömbe szomorú lelkemet;
  A ti nyájasságtok minden bút eltemet
Lengjetek, ó, nyájas zefirkék, lengjetek,
  Lankadt kebelembe életet öntsetek.
Míg érzek, míg szóllok - egy kis nyájas szellet
  Rám gyengén mennyei illatot lehellett.
Suhogó szárnyain a fák árnyékinál
  Egy fűszerszámozott theatrumot csinál,
Mellybe a gráciák örömmel repűlnek,
  A kellemességek lágy karjain űlnek.
A csendes berkeknek barna rajzolatja
  Magát az hold rezgő fényénél ingatja.
Egy szóval, e csendes melankholiának
  Kedves rejtekei örömre nyílának.
Késs, mély, borzasztó éj, komor óráiddal,
  Ne fedd bé kedvünket hideg szárnyaiddal.

 

A SZABADSÁG

Szép szabadság! ó, sohol sincs
E világon olly becses kincs,
  Melly tenállad nagyobb volna,
  Vagy tégedet kipótolna.
Te könnyíted terheinket;
Ha bú rágja szíveinket,
  Bíztatsz minket.

Az olly madár igen ritka,
Mellynek kedves a kalitka:
  Bár arannyal van béfedve,
  Mégsem telik benne kedve.
Bár meg ne kelljen szűkűlni,
Mégis mindég fog készűlni
  Kirepűlni.

Mit ér, mit ér a rabságbann
Kínlódni sok gazdagságbann?
  Mit ér minden, ha köteled
  Békós lábadon viseled?
Ha a kínos szolgabot vér,
Úgy a pompa, a nemes vér
  S a rang mit ér?

Minden vágy a szabadságra,
Kevés a pénzre s országra;
  Több vágy szabadon pihenni,
  Mint pénz közt gazdag rab lenni:
Kivált egy bölcs elme mindég,
Egy poetai tüzesség
  Csak ettől ég!

 

ZŐLD FERENC, KÉK FERENC,
T[ÓTH] FERENC

Zőld Ferenc, Kék Ferenc, T[óth] Ferenc,
  Mind, mind Ferenc.
Hegyi bor, kerti bor, Józsa bor,
  Mind, mind, mind bor.
Te chria öntő,
Nesze köszöntő.
Halleluja.

Ma jó kivánságim érted lesznek száz is,
Hogy végre egyen meg az antanaklázis.
Uram, éltesd ezt a cocét
Hogy egyen meg sok száz plocét.
Halleluja.

Jerke Ferke éltessen a Freier
Vívát! stívát adjon néki Bayer
Mert megégett a kis Filó
Oda Catilina, Miló.
Halleluja, Halleluja.

 

A PÁRTÜTŐ

Pártütő! ez igen borzasztó nevezet,
  Mert hazája s ura ellen fog e' kezet.
Voltak sok pártütők, találunk sok Horát,
  Ki hazája ellen vezette táborát,
De soknak e nevet csupánn azért adták,
  Mert külömbenn őket meg nem gyilkolhatták.
Ki pártütő, ki nem, ítélje a haza,
  Mellyet vagy megronta, vagy megoltalmaza.
Néha azt nevezik gyilkos pártütőnek,
  Kit kedves hazája tart védelmezőnek.
Némellykor, kik titkon a hazát koncolják,
  Hazaárulással a hívet vádolják,
S hogy ez a hívőket még fel ne forgassa,
  A neve mindnyájuk előtt Hárám bassa.

 

AZ ŐSZ LAUDONRA

A szerencsét s virtust egy helyen múlatni
  Illy szép egyezéssel nem könnyen láthatni.
Említnek sok híres s derék vitézeket,
  De több s nagyobb részről szerencsétleneket,
Akiket a virtus midőn felpócola,
  Az irígy szerencse még méllyebbre tola.
Ha az kötött nekik borostyán ágokat,
  Emez ősz fejekről letépte azokat.
A dicső virtusnak illyen ellensége
  A változó sorsnak egyenetlensége,
Ahonnan ama nagy Róma félelméről,
  Az igaz virtusnak eleven képéről
Azt írják, hogy midőn hazafordúltára
  Borostyán ágakat fűzvén homlokára,
Meggyőzetett volna Scípiótól hada,
  Illy bosszús, de méltó panaszra fakada:
Szerencse többnyire a kurvát követi,
  Mely a vént megvetvén, az ifjat szereti.
Méltán is: jobbrészént aszerént találták,
  Valakik e világ dolgait vizsgálták.
De e törvényére mostan nem vigyáza,
  És ellene, ímé, melly nyilván hibáza!
Mert, amiként látjuk, ez árva hazának
  Fő virtussal ékes generálissának
Mind e mái napig mellette marada,
  Egész vénségéig még el nem szakada.
Valamerre mene, mindég vele jára,
  Vigyázva szűntelen népére s magára.
Kézen fogva vitte hajdan Csehországra.
  Most is ő vezette a vad pogányságra,
És amely koszorút akkor ott kötözött,
  Azt megújjította a törökök között.
Elvezetvén újabb ellenség hadára,
  Méltóztatja újabb s duplás koronára.
Most is Belgrád alatt új koszorút fonnak
  Vitéz homlokára az öreg Laudonnak.
Megifjúlt általa kettős sasunk; - bár ó,
  Megiffiodhatna maga is e báró!

 

VIS ET NEQUITIA

  Mihelyt a hatalmat nyert Agamemnonnak
  Hálót hamis lelkű Ulissesek fonnak,
Azonnal elveszti fejét a negédes
Szívvel vádolt igaz lelkű Palamédes.
  Sőt az ártatlannal tett méltatlan kínon
  Várost vesztő fortélyt tud építni Sínon.
Amit ezer hajók nem tettek, - ha való -
Véghez vitte hajdan Trójánál egy faló.
  Sokszor tör, sokszor ront egy hatalmas ostor,
  Gyakorta követi csapását gyászos tor.
Sokat a reája törő hatalomnak
Súlyos ütései a főld alá nyomnak.
  De egy okos ember az illy nyilvánságos
  Erő ellen inkább lehet bátorságos.
De térdre hull a bölcs s az erős s a bátor,
Ha az erős mellett álnok a prókátor.
  Kit a megbúsult ég illyek közé vetett,
  Kérjen az magának utólsó kenetet.
Néhol hiában hord Hercules dorongot,
Hacsak ravasz ember s kettős nyelv nem dong ott.
  Erősek az ágyúk s egy erős bombival
  Ledöntik a várat kevély bástyáival.
De az ágyúk s bombik egy szálnyit se tesznek,
Sőt magok is hamar zsákmányokká lesznek.
  S imé, egy penészes invalid mellé áll,
  Tüzet tesz a porra a gyújtó lyukánál,
S azonnal menydörgő hanggal a bástyának
Kemény kőszáláról mindent lerontának.

 

1790

BELGRÁDRA

Szerencsétlen Belgrád! ó, meddig tántorogsz,
Egy kézről másikra vajjon meddig forogsz?
  Állj meg örökösen s pihenj utóljára
  E két fél szomszédnak állandó nyugtára!
Véren épűlt város! vérrel meddig hízol,
Magasan felépűlt váradba míg bízol?
  A Duna és Száva tégedet szolgálnak,
  Szervia és hazánk hegyei strázsálnak.
Te vóltál és te vagy kúlcsa országunknak:
Tartsd tehát magadat a mi városunknak.
  Ne légy tolvajkúlcsa a vad pogányságnak,
  Melly mindég rablója volt Magyarországnak.
Változó hóldodnak, amelly most lemégyen.
Kívánom, utolsó fertályja e' légyen!

 

A BÉKESSÉG

Elmúltak a hadak, már megnémúlának
  Gyászos harsogási Márs trombitájának,
A halált mennydörgő ágyúk nem ropognak,
  A puskák s köszörűlt kardok nem villognak.
Maga a dühösség, a hadnak magzatja,
  Fogva van, sok ezer vaslánc szorongatja.
Az arany békesség templomát megnyitja,
  Újjul szakadozott óltáránn kárpitja,
Kötvén homlokára szagos olajágot,
  Béfedé szárnyával az egész országot,
Hogy annak árnyéka és védelme alatt
  Az embernek kedves legyen minden falat,
Hogy a szántóvető főldet mívelhessen
  Annak árnyékába bátran és csendessen,
Hogy félelem nélkűl lévén a határok,
  Bátran járhassanak bennek a kalmárok,
Hogy újra épűljön a most számkivetett
  Igazság trónussa, kit a had levetett,
Hogy a mesterségek mind hellyreálljanak,
  A békesség alatt virágozhassanak,
Hogy a múzsák, kik már a vérbe őltözött
  Halálos fegyverek csattogási között
Elhallgattak vala, szóllani kezdjenek,
  Már Márs és Bellóna ne járjon ellenek,
És hogy országunkat a boldogság lakja,
  Aranyidőt éljünk, ne légyen salakja.

 

A MAGYAR HAJNAL HASAD

Vígadj, Magyar Haza! meg ne tagadd tömött
  Javaidtól azt a valódi örömöt,
Amellyért víg hanggal ekhózik a Mátra
  Az egész hazábann harsogó vivátra.
Már lehasadoztak a hajdani gyásznak
  Komor fedelére vont fekete vásznak,
Mellyeket a fényes világosság előtt
  Az elmúlt időknek mostoha keze szőtt.
Rongyos szőnyegének rongyainál fogva
  Egy nyájasabb hajnal virít mosolyogva.
Sugarait mindenfelé bocsátgatja,
  Mellyel a megrögzött homályt megszaggatja.
Bíztatja hazánkat kecsegtető képe,
  Hogy már a magyarok napja is kilépe,
S rövid időn felhág egünk délpontjára,
  S megvilágosítja főldünket sugara.
Kelj fel azért, magyar! álmodból serkenj fel,
  Már orcáidra süt e nyájas égi jel.
Kelj fel! s ázsiai múzsákkal köszöntsed,
  Elibe háláló indulatid öntsed.
Örvendj, hogy elmúlván a hosszú éjtszaka,
  Megnyílt a napkelet bársonyos ablaka.
Ez okból egy kövér reménység táplálhat,
  Hogy még napod fényes delére találhat.
Lesz még a magyarnak ollyan dicső neve,
  Amillyen volt a Márs mezején eleve.
S még azok is laurust fűznek hérósinkra,
  Kik most finnyás orral néznek magyarinkra.
Idvez légy, szép hajnal! ragyogtasd fáklyádat,
  Víg egünkön mutasd mosolygó orcádat.
Jer! imé nimfái már a víg Dunának
  Elődbe koszorús fővel indúlának.

 

EGY MAGYAR GAVALLÉR

Amott tollászkodik pávaként egy gavar,
  A piaconn sűrű porfelleget kavar.
Utánna nyíretten lotyogtatja magát
  Egy német ruhában puhálkodó bagát.
Mindeniknek cifránn csillog ruházatja,
  De magát a magyar dicsőbbnek mutatja.
Dicsőbb a magyarok istenének szente,
  Nagyobb méltóságot ád a magyar mente,
Mellynek zőld posztaját ragyogással szántja
  Gazdagon pazérlott arany paszamántja.
Angliai veress nadrág fénylik rajta,
  Mutatja, hogy ő is véres magyar fajta.
Arany sarkantyúja peng karcsú csizmáján,
  Hármoniás ütést tesz ezüst szablyáján.
Almásszürke csődör lovát táncoltatja,
  Lejtős fordúlással kerengve ugratja.
Tündöklő serényje játszik a szellővel,
  Az arany szerszámra hányja gőgös fővel.
Most büszkén rúgkapáll, majd harsogva nyerít,
  Orránn sebes szellőt fuvall és tekerít.
Ragyog hátán selyem posztóval vont nyereg,
  Csujtárján az arany Meander tekereg.
Merőn megűl rajta vitéz leventája,
  Nem mozdúl semmije, csak a bokrétája,
Mellynek kócsagtollból kötött szála között
  Arany bogláriba a fény megütközött.
Csillámló pirossa nyusztos kalpagjának
  Szégyeníti haját az anglus dámának.
Barna szemöldöke, hollószín bajussza
  Képének pirosló tejét büszkén ússza.
Bársonyszín hajai a széltől suhognak,
  Reátekergődzött szárnyain lobognak.
Ilyen vitézt mutat a magyar gyermeke,
  Ez a szép természet nagyságos remeke.

 

AZ ISTENEK OSZTOZÁSA

Hogy a vén Saturnus kihólt
  Az egek trónusából,
Már semmi örökös nem vólt
  A chaosz sexusából,
A rendek közt nagy lárma lett
A futurus Kronprinz felett
  A mennyei Diétán.

S minthogy az öreg megette
  Részeg fővel fiait
S ezeknél inkább szerette
  Titán atyjafiait:
Megmondták categorice,
Hogy vi legis pragmaticae
  Júnót teszik királynak.

Követvén a magyarokat
  Trónusba is űltették
S így a deputátusokat
  Már szélljel eresztették
S a palota ajtajába
Kitett bellica cassába
  Tíz konc papirost hánytak.

Hogy a rendek eloszlanak,
  Actu lárma támadott,
Az öreg sanctiójának
  Egybe nyaka szakadott,
Mert hárman contradicáltak,
A gyűlésre apelláltak
  Az új electióért.

Jupiter, a vén istennek
  Egy esméretlen fia
Kihirdettette mindennek,
  Hogy a nagy Monarchia
Őtet illetné s testvérit
Azért adják ki a bérit
  Mert ő sem fattyú-gyermek.

Erősségűl produkálta
  Az apja bibliáját
S ebből mindjárt demonstrálta
  Genealogiáját;
Mert az első paginára,
A biblia táblájára
  Fel volt írva a nevek.

Az is Notabénébe vólt,
  Mellyik mikor született,
S hogy Jupitert megette vólt,
  S a többivel is így tett,
De részeg fővel firkálta,
Hogy meghólt, recognoscálta
  Azelőtt harmadnappal.

Hozott is erről levelet
  Az egri esperestől,
Hogy ő az, akit megevett
  Az apja mindenestől;
S őt Jupiternek is hívják,
Dictum est; recognoscálják,
  Mert ha nem, ebet fognak.

Nolle velle a mágnások
  Megesmerték királynak,
Bátor a szűr alól mások
  Másképpen voksolának.
De mivelhogy a pap mondja,
Bátor bolondok bolondja,
  Αυτος εφα igaz az.

Kitették hát szegény Júnót
  A papok kontójára,
Jupitert, Neptunt és Plútót
  Juttatván trónusára
Így az erő és a scelus,
A venerabilis clerus,
  Quidquid oppugnat, ruit.

Mit volt tehát már mit tenni
  A szegény királynénak?
Hová tudott tovább menni?
  Hogy a csatépaténak
Végét vesse jó eleve,
Önként apácává leve
  Pozsonyba, a Schloszbergbe.

Azonba a successorok
  Cívódnak a trónuson,
Uccu a sok prókátorok
  Kapnak a processuson;
Míg perelt a három gyerek,
A vén Isten-presbiterek
  A táblánál kushadtak.

Jupiter csak azt vitatta,
  Hogy övé az elsőség
S már rég intabuláltatta:
  A királyi felsőség
Specifice őt illeti,
Az öccseit ki is veti
  Minden aviticumból.

Azonban ő insurgens vólt,
  Vért ontott a hazáért;
Négy krajcárért majd meg is hólt,
  Ha kellett a királyért.
Innét a consectarium,
Hogy tehát az impérium
  Isten uccse övé lesz.

Neptun úgyis Angliába
  Matróz volt, soká lakott,
S ő a kapitoljumába
  Ott nem olly sokat rakott;
Osztán ő meg kálvinista,
Én vénebb is és pápista,
  Hogy lenne hát az első?

Plútó öcsém nem kívánja,
  Mond Jupiter, a trónust
Magát lelkiekre szánja,
  Sőt minden apai just
Még tavaly, hogy barát leve
Finalissime leteve
  Az alfőldi klastromba.[1]

Denique a plebánusnak
  Nincs voksa a világba,
Majd lesz a franciskánusnak
  Elég a mennyországba.
Osztán nekik se gyermekek,
Se lyányok, se feleségek
  Nincsen, csak egy szakácsné.

Hákoktak a vén istenek,
  Hogy a dolgot hallották;
Igazságokat mindenek
  Egy szájjal kiáltották,
S hogy a kérdést megelőzzék,
Felét süssék, felét főzzék:
  Ez volt a judicium.

Prüszkölt a sok kupak isten
  S ráverte a fülivel,
Mint sok kolop mágnás Pesten
  A rongyos Verbőczivel.
Ez volt az egész crisisek,
Sok ökörből lett Izisek
  Így tesznek ám még ma is.

Komám uram subscribálja,
  Kendet illeti a sor,
Az úr majd coramisálja,
  Különben is assessor;
A tanács pecsétnyomóját,
Egy horribilis nagy gólyát
  Nyomnak a decretumra.

E' bizony, mond Neptun, megvan,
  Hát mi nem is szólhatunk?
Hiszen nékünk is jussunk van,
  Tehát protestálhatunk;
S azért hogy én matróz voltam
Hogy deákúl nem tanúltam,
  Csak király volt az apám.

Tovább is jártam sok papnál
  Az akadémiákon,
S többet hoztam egy Schlafroknál,
  S még sok fűzfa deákon
Ki is fognék - hisz tanúltam
Én is, mikor ifjú vóltam
  S rhetor Ochsoniában.

Azért hogy boszorkányságot,
  Mint őkemek, nem tudok
S holmi hókus-pókusságot
  Soha nem gyakorolok:
De biz azért, engem uccse,
Tiszteletes uramöccse
  Sem tenné ki a szűröm.

De Plútó pap-természete
  Sem szenyvedhette tovább:
Ím engemet is kivete
  Jupiter hovatovább,
Mindíg csalja a testvérit;
De meg is adom a bérit
  More jesuitarum.

De míg e' lenne, hej, bátya,
  Adja ki kend jussomat!
Mert ha nem, hát majd meglátja
  Püspöki hatalmamat!
Azzal a megszokott schémát:
Egy mennykő nagy anathémát
  A bátyja fejéhez sújt.

Csaknem főldönfutó leve
  A Plútó testvérbátyja,
De, hogy az öccsének heve
  Múlni kezd, immár látja.
Szép szóval: no osztozzatok,
Bruderek, csakhogy hagyjatok
  Engem is vegetálni.

Dictum, factum, úgymond Plútó.
  Én az első részt veszem,
Mivel ordine statuto
  A papi rendet teszem.
Azomba a minapába
Verbunkos voltam Chinába
  Több misszionárjussal.

Elhűlt erre szemek, szájok
  Az Isten-státusoknak,
Tűzbe jött egész orcájok
  A deputátusoknak;
Így van sok kolop szenátor,
Két sillabáját ámbátor
  Rághatja a nevének.[2]

Ejnye, ejnye, egy vén mágnás
  Így judikál felőle;
Bizony, bizony e' megint más,
  Nem tom mi lesz belőle.
De a nagy consectarium,
Valamint a judicium
  Szintollyan velőtlen lett.

Fogják tehát az aktorok,
  A pápához indúlnak,
Uccu, a sok prókátorok
  Mind kifelé nyomúlnak,
De míg erre rámehettek,
Ezer pennát is megettek
  A felső parlamenten.

Míg az urak odajártak
  Rómába a pápánál,
Addig itthol disputáltak
  A papok a táblánál:
A nemes jószágokból is,
Sőt még az asszonyokból is
  Sedecimát kívántak.

S mivelhogy ezt a státusok
  Nékiek meg nem adták,
Rajta a sok clericusok
  Magokat öszvecsapták:
Máig is, si non ex toto,
Saltem potiuntur voto,
  Szakácsnékat tartanak.

Uccu egyszer lárma esik,
  Az urak megérkeztek;
A főrendeket keresik,
  Kik fel nem gyülekeztek;
Jupiter a mandátumot,
Az atyai monitumot
  A hasáról olvassa.

Rövideden ide megyen
  A levél foglalatja,
Hogy mindenik király legyen,
  Mivel király magzatja;
Jupiter az égieket
S vélek minden főldieket
  Királyi névvel bírjon.

Neptun, mivel Angliába
  Soká hajóslegény volt,
A nagy Óperenciába
  Sok ideig vándorolt:
Bírjon minden tengereket,
De az apai egeket
  Jupiternek engedje.

Minthogy pedig a barátot
  Nem is interesszálják
A főldiek, a kabátot
  Csak Plútóra tukmálják;
S minthogy különben is barát,
Őltözzön kámzsás maskarát
  S pusztúljon az alfőldre.

Megállt erre szeme-szája
  Plútó János uramnak.
Lángba jött a két pofája:
  Nos ez, úgymond, magamnak
Derék levestikom vala;
Megmondta ezt a kabala
  Még tavaly, de nem hittem.

Azomba teremtettézte
  A kardinálisokat,
Ráncos szemmel körűlnézte
  A korhely mágnásokat.
No hisz, úgymond, szedtevették,
Megtanítlak teremtették
  Vas kesztyűbe fütyölni.

Ezzel az ajtót bévágja,
  Szóba sem áll senkivel,
Nyelvét csaknem széjjelrágja
  Sámson úr fegyverivel;[3]
Mérgessen jár keze, lába,
Szerencse, hogy patronjába
  Nem vólt cindlokra való.

Mond mérgesen: kurvanyátok,
  - Farba rúgja az eget -
Pernahajder az apátok,
  Locsogtam már eleget,
De nincsen resultátuma,
A fikák argumentuma
  Sem használna már nektek.

Azzal frissen kapja magát
  Nyerget tesz a hátára,
Farkon csap egy isten-agát,
  Felűl magamagára.
Mint Bálámról hajdanába
Mondják, hogy Palestinába
  Szamárháton útazott.

Azonba a sok mágnások
  Szanaszét eloszlanak,
S a többi isten-pajtások
  Collatiót csapának:
Pro animis mortuorum
Et pro successu suorum
  Mind leitták magokat.

S mikor immár docte voltak,
  Csak komáztak egymással,
Ezer kánont is koholtak
  Isteni súgallassál,
Jupiter pedig Neptunnal,
Mint Augustus Lepidussal,
  Éppen úgy cselekedett.

Ő is aztán ittas fővel
  Bébukott az ágyára,
Júnót, a húgát, erővel
  Oda rántá magára.
S ott egyszerre a susogót
Megtette és a kézfogót
  Breviter elvégezte.

Egy jó flintát Júnó előtt
  Kiránt két oszlop közűl,
Mond, ez egész tőltéssel tőlt,
  Tetszik, a lánykák közűl
Hogy gyümölcsöt szakaszthasson
S édes érzést kóstolhasson
  E szőrös barack magból.

Erre az istenasszonykák
  Elsikolták magokat.
Szemeikre reátarták
  Öt újjú umbrájokat,
Kívánván bár, környékezték,
Csak újjaik közűl nézték,
  Mint leánykáink szokták.

Fő célja mindig a' leve,
  Valamíg uralkodott,
Hogy a familia neve
  Őbenne el nem fogyott,
S ha hiszünk a scriptoroknak.
Holmi Isidorusoknak,
  Meg is felelt céljának.

Eddig van az osztozásnak
  Egész históriája,
Az egész tanácskozásnak
  Rövid theoriája;
Practice a mindennapi
Tapasztalás és a papi
  Csalárdság bizonyítja.

 

1791

A SZERELMES VITÉZHEZ

Ámor múlattába
Egy sisak aljába
  Nefelejcset űltetett,
Kit saját kezével,
Az élet ízével
  Nyájasan öntözgetett.

Lám, a kedves Hébe
A bajnok szívébe
  Melly hatalmat vehetett.

 

A VÍG POÉTA

Vígan töltöm életemet,
A bú, tudom, el nem temet
Valamíg, Múzsák, veletek
Itt lehetek.
Itt van Fébus, itt Pallás is,
Itt Erato, ha kell, más is,
Múlatok veletek.
A Pegazus vizeit
Látom csergedezve itt,
Ennél jobb helyt nem lelek.

 

MÍG NÁLLATOK ITT MÚLATOK

  Míg nállatok
  Itt múlatok,
Minden gondot oszlassatok,
  Fel ne bontsák,
  El ne rontsák
Kedvünket a bánatok.
  Ártatlanúl élesztgessük elbágyadott kedvünket.
  Az örömök balzsamába feresszük bé szívünket
Ím a múzsák laurust fonnak,
Helikon tetejébe örvendő nótát vonnak.

 

A PINDUS

A zőld fákkal ékes Pindusnak tetején
  A Múzsák örömmel játszadoznak;
A gyönyörűségnek ezen boldog helyén
  Szomorú bánatok nem lakoznak.
Itt szívet újjító citerát pengetnek,
Mellyel minden búkat elkergetnek.
Itt zőld laurusból koszorúkat fonnak.
Mellyeket a tudós főkre vonnak.

Vígságot újjító szívek tehát jertek
  A Múzsák múlató seregébe,
A komor gondoktól megújulást nyertek
  E gyönyörűségnek mezejébe.
Számkivet innen minden bút Fébus lantja,
Ha tudós újjaival megpattantja,
Önként rabjává lesz a szív Euterpének,
Ha sípjában hangzik ékes ének.

Innen hordja a hír kiterjedt szárnyával
  A bőlcs férfiakat az egekbe,
Az egész világra hangzó trombitával
  Fúvall dicsőséget nagy nevekre,
Így leve sok Flaccus, sok Náso, sok Máro
Dicső hírével az égen járó.
Így lettek sokan ez élet örökösi,
Akik között te is vagy, Gyöngyösi.

 

AZ ÁRVÍZ

Terhesedvén az ég felhős oszlopai,
Szakadoznak s széjjel válnak nyílásai.
Rohanva omolnak az atmosférai
Függő tengereknek eláradt habjai.

Minthogy a Jupiter szaggató mennyköve
Vastag alkotmányán keményeket löve,
Azomba a szelek csatája is jöve,
Bömböl a szomszéd hegy fellegtartó öve.

A sebes patakok a víztől áradnak,
Sikoltó habjai hánykódva dagadnak,
Amelly akadályok elébe akadnak,
Lerohanásától mind öszveszakadnak.

Bár amelly nép a hegy hajlásait lakta,
Tőltésit a duzzadt víz elibe rakta,
Mégis mindent összetördelt édes lakta
Főldén a mérgesen dúló katarakta.

Kiveszi gyökerét a magos cserfának,
Mellyek az erősség oszlopin állának,
Görgetvén lefelé a hegy oldalának,
Nékivitte a már uszkáló csordának.

A barmokat szörnyű örvényibe nyeli,
A feldúlt házakat hátára emeli,
A kies téreket mélyen bévőlgyeli,
Lésznek mindenféle prédáival teli.

Csak azért oszolnak széjjel a fellegek,
Hogy a színt megadván gyászszínű szőnyegek,
Lássák a sok veszélyt a megborzadt egek;
Ah! ennek láttára még jobban remegek.

 

[AZ ÉDES ÉRZÉKENYSÉG AZ...]

Az édes érzékenység az,
  A hív természetű szív az,
  Amely mindég tud szeretni,
  Jót, szépet, kedvest kedvelni.

Énbennem lakik ez a szív,
  Ez lesz mindenkoron oly hív,
  Hogy akit egyszer megszeret,
  Más nem kell, bár lásson ezret.

Amiólta kölcsönözött,
  Édes ízű csókok között
  Szívemhez ragadott szíved,
  És azólta vagyok híved,

Mégis állandó szívemet,
  Édes érzékenységemet
  Kedves rózsám búcsúzása
  Gyászba borítá válása.

[Estve jött a parancsolat
  Violaszín pecsét alatt:
  Lova légyen nyereg alatt,
  El kell menni félóra alatt.]

A lélek is sírt belőlem,
  Mikor búcsút veve tőlem.
  Isten hozzád! - többet nem szólt,
  Nyakamba borúlt, megcsókolt.

Mikor felűlt a lovára,
  Rózsát hintek a vállára,
  Egypár csókot orcájára,
  Úgy bocsátottam utjára.

Süvegét könnyel öntöztem,
  Gyászpántlikát rá kötöztem,
  Tíz rózsát fűzék vállára.
  Százannyi csókot magára.

Láttam rózsaszín orcáját,
  Édesden mosolygó száját,
  Ha most édesden mosolygott,
  De majd elhaloványodott.

Hol visszanéz, hol csak ballag,
  Hol útja jó, hol csak pallag,
  Csendesen úgy masírozott,
  Gyöngy lova kalapírozott.

Már most vagyok e rabságban,
  E gyászos magánosságban,
  Kesergek csak magam lévén,
  Kezem fejem alá tévén.

 

[ESTVE JÖTT A PARANCSOLAT...]

Estve jött a parancsolat
Violaszín pecsét alatt.
Egy szép tavaszi éjtszakán
Zörgött a kincsem ablakán.

Akkor vált el éppen tőlem,
Vígan álmodott felőlem.
Kedvére nyugodt ágyában,
Engem ölelvén álmában,

Mikor bús trombitaszóra
Űlni kellett mindjárt lóra.
Elindúlván a törökre,
Ó, talám elvált örökre.

Sírva mentem kvártélyjáig,
Hozzá város kapujáig.
Indúlt nyelvem bús nótára,
Árva gerlice módjára.

Süvegét könnyel öntöztem,
Gyászpántlikám rákötöztem.
Tíz rózsát hintek lovára,
Meg annyi csókot magára.

A szívem is sírt belőlem,
Mikor búcsút veve tőlem.
"Isten hozzád!" - többet nem szólt,
Nyakamba borúlt s megcsókolt.

Elment tőlem a táborba,
A több vitézekkel sorba.
Elment tőlem, óh istenem,
Míg kell magamba sínlenem.

Fekete főld, gyászos pallag,
Az én kincsem azon ballag,
Süveg vagyon a fejébe,
Búsan süt a nap szemébe.

Menj, győzd meg ellenségedet,
Ismét meglátod kincsedet.
Térj meg árva galambodhoz,
Téged sóhajtó rabodhoz.

 

A HÍVES ESTVE

Mikor a rekegő béka béköszönte
A hűs estvén belém illy képzetet önte.
Ah, egek! a világ baját csak nevetem,
Mikor a hűlt fűre testem letehetem,
Amelly az ugráló vért meghívesíti,
Melly a gondolkodó elmét megfrissíti.
Ti, az égből jövő kedves lehelletek,
Zefirkék! mellyemre, kérlek repűljetek.
Itt a szent árnyékban, ah! szép képzeletek,
Múlandó társaim, hadd legyek veletek.
Ah! ti életadó kedves párázatok,
Melly eleven lelket mellyembe adtatok.
Itt a bujálkodó pazér természetnek
A legjobb ízek is, tudom, engedhetnek.
Nézd e hízelkedő fűvet s szép virágot,
Mellyet még semmi szél foga meg nem rágott
Melly gyenge szárakon állanak mellettem,
Hogy reszketnek, pedig lassan lehellettem.
Nézd e sok színekkel játszi szép sereget,
Melly cifraságával meggyőzi az eget.
Hogyha vetekedni akar Salamonnal,
Királyi pompával meggyőzi azonnal.
Ó, ti életadó híves lehelletek,
Tőllem egy kevéssé még el ne menjetek.

Egy szóval csak éppen ezt bízom reátok.
Hozzám minden virág nektárját hozzátok,
Azzal újítsátok heregő mellemet,
Míg a sűlt virágok sírja el nem temet
Ó, ti életadó híves lehelletek,
Tőllem egy kevéssé még el ne menjetek.

Itt, az árnyékoknak szent sátora mellett,
Mellyre hív szátok már gyakorta lehellett,
Ti kedves Zefirkék! ti estve magatok
Egy nyugtató sátort keringve fonjatok.
Ó, ti életadó híves lehelletek!
Tőllem egy kevéssé még el ne menjetek.

 

1792

JÖSZTE POÉTÁNAK

Jer, kit mérges gondok rágnak,
  Jer a zőld Tempére,
Ez ártatlan múlatságnak
  Ébresztő helyére.
Itt örvendhetsz a víg Ekhóval,
Játszadozván muzsikaszóval,
  Az örömök táborában,
  A gráciák sátorában
Enyelegvén Násóval.

 

A BÚKKAL KÜSZKÖDŐ

Életem mái
  Komor órái!
  Hány ezer bú s átok
  Jöve rátok.

Fussatok ezekkel
  A sok keservekkel,
  Mellyekkel az ég
  Ostoroz még.

Jaj, szabadítsatok,
  Öldöklő bánatok!
  Mert e kín engemet
  Sírba temet.

 

AZ ANÁKREONI VERSEK

Vérengező jámbussaid
  Daloljanak szerelmet!
A nyájas ősz Anákreon
  Így szóla Arkiloknak.
De ő saját jámbussait
Nem engedé szerelmetes
  Dalokkal elpuhítni,
  Kemény hangon felelvén.

Üstökbe vész a két öreg:
  Közéjek ugrik Ámor,
S az Arkilok jámbussait
  Apróra szeldelé el,
Ambróziával illeté,
Szerelmivel megmézelé.
  Liéus is leszállván,
  Jó borba megfereszté.

Mind felszedé Anákreon
  Múzsája víg örömmel,
Mindjárt boros, szerelmetes
  Dalokra verte őket.
Énnékem is, hogy ott valék,
Belőle egynehányt adott.
  Bor és szerelmetesség
  Csepeg belőle: látod.

 

[BÁR AZ ÉG BÚSULVA NÉZ IS...]

Bár az Ég búsulva néz is ellenem,
Légy te nékem, szent poézis, mindenem;
Ami történt életembe,
Hogy lehessen énekembe
Festenem.

 

ÉDES RABSÁG

Ti, Páphuson nyitott, kacér
  Tekíntetű leányok!
Ti minket édes ízletű
  Nyilakkal öldököltök. -
Mikor levert erőnk felett
Feláll királyi széketek:
  Reánk bodor kacajjal
  Nehéz bilincset üttök.

Ti mézzel édesítitek,
  Ha maszlagot kevertek;
Ha megkötöztök is, selyem
  Kötésetek s virágszál. -
Kegyes Dione szűzei!
Ez a ti martalékotok
  Gyönyörködik s örömmel
  Pihen bilincsetekben!

 

[Ó, ÚNALOM! VAD ÚNALOM!]

Ó, únalom! vad únalom!
Óráimat be fájlalom,
Hogy így homályosítod:
Ifjú korom víg hajnalán
A felkelő napot talám
Örökre elborítod?

 

A VERSSZÉPÍTŐ

Ha most nem édes énekem,
  Ha nincs is abba hév s tűz:
Ne félj, - legyen borom nekem,
  Meg egy szerelmetes szűz:
Kerűlni fog tüzem s hevem,
Poéta lész az én nevem;
  S babért fejemre fonnak,
  Miként Anákreonnak.

 

A PATYOLAT

Levetkezett kedvesem,
  Már feredni készűl:
Jer, Múzsám! majd meglesem,
  Millyen ruha nélkűl.

De látod-é? nem mutatja
  Ő e bokroknak kincsemet,
Őrzi vékony patyolatja
  Gyönyörűségemet.

Mint a napnak tekinteti,
  Mikor a setét felhőkből kivetkezik,
Kiderűl s magát szebben kedvelteti,
  Ha csak vékony ködök fedezik:

Úgy az ő szépségei,
  Mellyeket a ruha fedett,
Komor fedelei
  Közűl kifényesedett.

És most csak egy világos
  Ködből súgározik,
Mellyből súgára méltóságos
  Fénnyel játszadozik. -

Oszolj széjjel, kis selyem köd, tisztúlj fel,
  Ne fogd el Napomat, kis fellegecske!
Bár tégedet drága pénzért, tanúit kézzel
  Szövött is az ázsiai legszebb menyecske.

 

A VIOLA

Illatoztasd kebledet,
  Édes violám!
Mellybe hév szerelmedet
  Gyakran kóstolám. -
Míg csókjaid harmatja
Mézét reám csorgatja:
  Lelkem addig lételét meg nem únhatja.

 

AMYNT ÉS LAURA A FÁK KÖZÖTT

AMYNT

Laurám nyomát e zőld fák
  Alatt keresem:
Ah, szóljatok, nimfák!
  Hol van jegyesem?
  Hol van, hol van jegyesem?

Haa! mi szó
Zeng ott? - óh,
  Tán Laurámmal,
  Hív mátkámmal -
Zokog az Ekhó?

Haa! - mi szó
Zeng ott? - óh!
  Tán Laurámmal,
  Hív mátkámmal. -

LAURA

Hív mátkáddal,
  Hív Lauráddal.

KETTEN

Zokog az Ekhó.

 

ESDEKLÉS

Csendesítsed szíved háborúját,
Oszlasd széjjel ingerlő gyanúját,
  Mert ez bokrosítja,
  Fellegként borítja
Mindkettőnknek búját.

Oszlass széjjel minden kétességet,
Nem találhatsz bennem színességét.
  Hóltig fog szeretni,
  Aki még tettetni
Nem tud szívességet.

Kincsem! érted mindent megtagadtam.
Szívemet már csak tenéked adtam.
  És ezt főldre s égre
  És minden szentségre
Sokszor felfogadtam.

Olly erősen szívemen visellek,
Hogy csupán csak éretted lehellek,
  Sokszor még mostan is,
  Csendes álmomban is
Csókollak s ölellek.

Nem lehet hát itt gyanús az elme,
Látod, hogy hív kedvesed szerelme.
  Látja ezt az ég is:
  Mért hideg hát mégis
Szívednek kegyelme?

Adj kegyelmes választ hív rabodnak,
Mondd: Szeretlek! s így csupán szavadnak
  Bétőltője lészek
  És mindent megtészek,
Ami kell magadnak.

Így kötözzön öszve Ámor minket,
Balzsamozván sebhedt szíveinket,
  Élesztgesse csókkal
  S több szerelmes szókkal
Esküvéseinket.

 

HORVÁTH ÁDÁMHOZ

Indúlj, Múzsám! kettőztessed mindaddig lépésedet,
Míg meglátod a Balaton kies partján Füredet,
Azt mihelyt meglátod, köszöntsd még messzire Horváthot,
Mellyre Tihany kősziklája zengedezzen vívátot.
Megtévén e tiszteletet, menj bé: maga Erató
Lesz tanúló szobájába hozzá az útmutató
Menj bé: ő vagy Bernoullival méri a roppant eget,
Vagy a Newton csövén nézi a végetlen üreget;
Felrepűlvén nagy elméi a nap tányérja felett,
A sok ezer világoknak felfedezgetője lett.
Bújkál a tágas Mindenben egy világról másikra,
A főld neki csak egy porszem, a nap tüze egy szikra
Onnan féljűl letekintvén, e világot megveti,
A port s az abban kevélyen mászó férget neveti.
Imádja mély tisztelettel az örök Mindenhatót,
Aki csak egy légyen szóra illy dicsőt formálhatott.
Vagy ha itt alatt keresi gyönyörűségét: édes
Múlatságot szerez neki Jaquet vagy Archimedes.
Száz ökörre becsűli ő s kincsére a világnak,
Ha kiálthat egy heuréká-t valamelly igazságnak.
Most talám gyönyörködteti mélységes elméjét a
Legnehezebb algebrának betűivel Viéta;
Vagy ha most nem tetszik néki társalkodni azokkal,
A léleknek természetét magyarázgatja Lockkal.
Megtekínti, megvizsgálja, s ítéli messzelátó
Elméje, mit tartott erről Leibnitz, mit tartott Plató.
Múzsám! ekkor meg ne szólítsd, állj meg a háta megett,
Figyelmesen, de csendesen vigyázz rá, mit feszeget;
Meglehet, hogy nem múlatván sem Eylerrel, sem Kanttal,
Csalja únalmas óráit azzal a kedves lanttal,
Mellynek hangja esméretes már mind a két hazába,
Visszaverődvén a Tihany mohos kősziklájába.
Most vagy Homérusból nézi, miként pusztít a görög,
Akhillesnek a fiáért Priamus hogy könyörög;
Vagy Marónál az elhagyott Dído sorsát fájlalja,
Vagy Turnussal a halálos seregeket nyargalja.
Sőt talám most éppen maga írogat olly verseket,
Az időnek acél foga meg nem rága mellyeket.
Tháliának kebelében űlvén, magát múlatja,
A füredi hegytetőkben az Ekhót hangoztatja;
Csendesedvén a szelek is illy gyönyörű szózaton,
Egyengeti feltornyozott habjait a Balaton:
Te pedig szemes légy illy nagy érdemű hazafinál,
Elébb megnézd, de okosan, mit dolgozik, mit csinál,
Ha látod, hogy Szofoklesnek olvasásához űle,
Vagy Lucretius s más ollyak vágynak nyitva körűle,
Ekkor meg ne háborítsad, Múzsám! s intsen meg téged
Jóelőre a te kevés érdemed s tehetséged.
Gondold meg csak, mi vagy még te ama laurust kötözött
Nagy poéták, a nagy Horváth nagy barátai között,
Esmeretlen hevertél még a Sexta domb aljába,
A Nagyerdőn az alacsony mogyorók árnyékába,
Még a hír a Tócó partján túl sem vitte nevedet,
Hol csikorgó nádsípodon kínzottad énekedet.
Te, kinek még homlokodon nincs egyéb bodzafánál,
Okosan járj a borostyánt érdemlett poétánál,
Csak úgy merjed őt elfogni édes andalgásától,
Ha kezébe vagy Mikolát vagy Codrust lenni latol,
Menj közelebb akkor hozzá, s add meg a tiszteletet,
Mellyet a két haza az ő kettős érdemére tett,
Ő az, aki magyar hangra tanítja az erdőket,
Hangoztatja scytha nyelven pergő versekkel őket,
Melly verseket ti is méltán, ó, méltán irígyletek,
Ti a boldog kultúrával dicsekedő nemzetek.
Ő a feledékenységnek gyászból kötött fedele
Alól a Honor várába két nagy nevet emele,
Midőn általa Hunyadi halhatatlanná leve,
Magának is el nem kopó örök oszlopot teve;
Mellyet meg nem emészthetvén sok száz időhaladék,
Háláadó csókkal venni fog a késő maradék.
Míg az áldott Hunyadi név fennmarad a hazában,
Horváth dicső neve is zeng minden magyar szájában:
Ő az, aki csak egy rövid nyári éjtszakájába
Minap magyar hangot adott Uránia szájába,
Kinek bátor lekötözték láncok minden tagjait,
Mégis feljárta a Minden végetlen abroncsait
Tekintvén a csillagokról a mesés régiségre,
Annak elmés kőlteményit hinti a hímzett égre,
Onnan ide lerepűlvén, ahonnan oda hágott,
Filozófus szemmel nézi azt a lelkes világot,
Hol sok homályos helyeken s kövecses tekervényen
Kell útazni a Lockoktól egyengetett ösvényen.
Ott is magyar őltözetben e nem esmért határt a
Többi bölcsek nyoma után ő egészen feljárta,
S amiket egy ollyan elmés bölcselkedő szem lát ott.
Azokról egy magyar nyelven szólló könyvet bocsátott
Indúlj haza! s örömkönnyel fogadd vígan azokat,
Akik arra érdemessé ekkép teszik magokat.
Nem régen kezdik fiaid nyelved becsűlni, máris
Sokan vágynak, kit tisztelne maga Berlin vagy Paris.
Őltöztetik a francia, német s anglus könyveket,
Ami nagyobb, magoktól is készítnek olly remeket,
Mellyből, a magyar ész dísze millyen legyen, kitetszik,
Kivált ha darabosságát jobban-jobban lemetszik.
A többek közt, kedves hazám, tiszteld azt a Horváthot,
Kit az ég egyik nyelvünket-szépítőnek bocsátott.
Ki a maga hazájának egy nagy érdemű fia,
Kit tisztelnek Kalliope, Uránia s Thália.
Te is, Múzsám! úgy szedd öszve minden tehetségedet,
Hogy méltónak ítélhesse Horváth tiszteletedet.
Sokszor a barátság eggyé úgy forraszt két szíveket,
Hogy a harmadik enyv gyanánt fogja öszve ezeket.
Te is, hogy kedvet találhass Horváth Ádám szívébe,
A Kazinczy fávorával menjél Horváth elébe.
Így lesz, hogy akit barátja barátságába látott,
Barátja után úgy tartja, mint egy kedves barátot.
Ha e' nem is, csak a' legyen, hogy rád egyet tekíntsen,
Nagy érdem ez ollyan helyre, ahol sok érdem nincsen.
Már akármi köszönetit szívem viselő számnak
Csak mondjad meg az egyenes szívű Horváth Ádámnak.
S ha kérdezi, ki lehet az, ki tiszteli Horváthot,
Mondjad, hogy a' téged hozzá Debrecenből bocsátott.
Ama Múzsák lakhelyéről, hol tudományok atyja
Fiait deák hínárral zavart vízből itatja.
Tedd hozzá, hogy míg lehellnek tüdője hólyagjai,
Addig igaz tisztelője s híve lesz
                                                  Csokonai.

Két hét múlva már a Mérték egyesűlvén a Nappal,
Egyenlővé lesz a rövid éjjel a hosszú nappal,
Mikor az ősz a szőLLőnek frIss LeVét kItekerI,
Borát VIg szIVVeL ItatIa, IVólát főLDhöz VerI.

1792. szept. 8.

 

FELVÍDÚLÁS

Török nótára

  Búk, bánatok!
Távozzatok
Előlem messze;
Hogy szívemet,
Víg kedvemet
Semmi ne epessze.
Fejemet nem töröm:
Jobb annál az öröm.
Kár híjába,
Bolondjába
Gyötreni szívemet;
A siralom
Aggodalom,
Ekkép el nem temet
Idején engemet.

  Hát vígadok,
Helyt nem adok
Már a bánatnak:
Hoppot mondok!
A búk s gondok
Nálam nem lakhatnak.
Örömmel múlatok,
Mikor múlathatok.
Ha hallik a
Víg muzsika,
Én is majd eljárom:
A vígságtól,
Múlatságtól
Magam el nem zárom.
Kicsiny az én károm!...

 

EGY KESERGŐ MAGYAR

A mohácsi nótára

  Minden vígasság tőlem eltávozott,
Vége minden örömemnek;
Szívem reményében megcsalatkozott,
Nincsen nyugta bús fejemnek.
Víg napim! elvesztetek,
Nem múlatok véletek;
Az öröm s a víg élet
Keserű ürömmé lett.

  Életemet sok ezer gond terheli;
Lelkem a búk között eped,
Bús szívem bánatokkal lévén teli,
Már ezer ízekre reped.
Ó, keserves bánatok!
Világra ti hoztatok;
A bú nevelt engemet,
Sírba is a bú temet.

 

FUTTÁBA KÉSZŰLT VERSECSKÉK

mellyeket itten létében... ütött öszve egy, aki ezt tiszta szívvel
ajánlja a Tekintetes Úrnak magával együtt.

Jóllehet:
Non omnes arbusta iuvant. humilesque myricae
                                              Verg. Ecl. 4. v. 2.

1
Biharból Kovácsiba való általmenetelemben gyalogjába készűlt
versecskék, mellyeket a hegy alatt faragtam

Hallá kend, Bácsi! van-e még jó messze Kovácsi?
Szent Pál (N. B. nem sűlt Apostolok lova) sánta lova még mehet arra, tova.

Erre Bihar; menjen, de elébb lova jól kipihenjen,
Merre diófa-határ láttatik, arra Csatár.
A hegyek aljában - gázolja magában,
Erre kövesse szagát: várja Kovácsi magát.

                                                                   24a Decembris

2
Egy vacsora felett, a borozgatás közben

A legátusnak poharába töltsön,
Aki jó kedvet akar adni kölcsön:
Egybe jó pap lesz, hegyi bort ha kóstol,
  Minden apostol.

                                                                   26a Decembris

Borostyános[4] Múzsád, e csekély szil-ági
Múzsát kérem, vegye jó nevén, SZILÁGYI!

        Signatum Kovácsi d. 28a Decembris 1792.

 

MIÉRT NE INNÁNK?

Igyunk, barátim! a komor
  Bú lángja nem csatázik,
  Ha mádi borral a gyomor,
  A kis pokol, megázik.
  Igyál! ne, e szőlőgerezd
  Levével öblödet fereszd.
  Vígadj, öcsém! maholnap
  Zsákjába dughat a pap.

Mi gondod a továbbira,
  S világodat hogy éled?
  Tekínts csak e jó mádira,
  Szíved, tudom, megéled,
  Más hadd gyötörje a fejét,
  Tőltvén bolond esztendejét;
  Éljünk rövid napunkkal,
  Múlatva víg igyunkkal.

A Bakhus úr pincéjibe
  Magam leszek vezértek:
  Nunc est bibendun! ennyibe
  Horáccal egyetértek.[5]
  Igyunk! eb aki nem barát!
  Tegyünk le minden maskarát,
  Most rajta!, poculatim
  Igyunk, vidor barátim!

 

BATRACHOMIOMACHIA
vagy
BÉKAEGÉRHARC

ELŐBESZÉD

  Ebbe azt kérded: Mi jó?
  Nincsen irva serio;
Melly hibámat vékonyítja,
Ami benne jó, nagyítja.
  Az Homér játékait
  Játssza újabb tréfa itt.

 

ELSŐ PÍPA DOHÁNY
Az egér örökös hercegnek a békakirállyal való barátsága és halála

Míg elkezdeném énekem,
  Instálom a Múzsámat,
Pindusi dohánnyal nekem
  Tőltse meg a pipámat;
Hogy kezdhessek énekembe,
Mellyet minap hevertembe
  Firkáltam a térdemen.

Ama rettentő lármának
  Kezdek leírásába,
Fegyverek hogy ropogának
  Márs szörnyű csatájába;
Mikor, mint a főldtől nemzett
Hatalmas óriás-nemzet
  Granatéros serege:

Úgy rohant az egereknek
  Hatalmas armadája
A békákra, bár ezeknek
  Sűrűn tüzelt puskája.
Amint láttam a nóvákba
Írva s a hadi aktákba,
  Így vólt első kezdete.

Egyszer az egér nem jutott
  Hogy a macska körmére,
Szomjan egy nagy tóhoz futott
  S annak külső szélére
Szakállát leeresztette,
S édes vizét hörpölgette
  Egész gyönyörűséggel.

Meglátta ezt egy körmös hal,[6]
  Így szóllítá meg: "Bon zsúr![7]
Kérem egész bátorsággal,
  Hol lakik? és ki az Úr?
Gróf, burger, paraszt vagy nemes?
Mert ha hozzám lesz érdemes,
  Ajánlom barátságom.

Én princ Fizignátus vagyok,
  E nagy tónak királyja,
A vitéz békahadnagyok
  Hatalmas generálja,
Enyim mint örökös úré,
Haereditario juré
  Vízvári uradalom.

Hogy a koronát Második
  Péleus fejére teszi,
Két hétre megházasodik
  És feleségűl veszi
Madám Vizellősi Sárát,
Aki bírta Mocsárvárát,
  Ettől nemzett engemet.

Én az Urat nagymarsallnak
  Gondolom termetéből,
Ha szemeim meg nem csalnak,
  Tám királyok véréből?
De, kérem alázatosan,
Beszéllje el világosan
  Genealógiáját!"

Orrát, fejét megvakará
  Pszikharpaksz bosszúsággal,
Nagyot köpvén, így szólla rá
  Királyi méltósággal:
"Felségedet megkövetem,
Nemzetségem s eredetem
  Vajon miért kérdezi?

Esmerik ezt az emberek,
  Esmérik az istenek,
Tudják a linci suszterek,
  Engem kik nemzettenek;
Van-é Im-Hoffja, vagy jár-é[8]
Felségednek Tituláré-
  Kalendárjomja Bécsből?

Én vagyok király Pszikharpaksz
  Ezen néven hetedik,
Születésem Nagy Trokszartaksz
  Vérével dicsekedik,
Anyám, kit a gözű nemzet
Hatalmas királya nemzett
  Volt: Donna Lisztnyalóczi.

Szűlt engem pompás lyukába,
  Mint rang hozza magával,
S pólálván selyem rongyába,
  Tartott almacsutkával;
Amivel csak bír egy donna,[9]
Piskóta s avas szalonna,
  Fige s dió elég vólt.

Barátságot felségével
  De miként köthetek én?
Holott egész gárdéjével
  Lakik a víz fenekén:
Én pedig az embereket
Nem hagyhatom, mert ezeket
  Kell énnékem dézmálnom.

Tudom én, hol kell kutatni
  A kenyért a fiókba?
Hol kell jól felporcogtatni
  A mákos kalácsokba?
Hol tartják a sódarokat?
És a tőltött galambokat
  S a jó kúnsági sajtot?

Hát a fáin posztpászokat?
  A fánkot, a csőregét,
A hercegi szakácsokat
  Dícsérő sok csemegét;
Mellyet borssal s foghagymával
Pánizálnak parádával
  Az úriás vendégek.

Az ütközetről kudarccal
  Vissza soha nem tértem,
Az ágyúknak álltam arccal,
  Soha pardont nem kértem;
Az atyámtól nyertem eztet
A kettős arany keresztet,
  Jeruzsálemi hadba.

Vitéz ellenségek bátor
  Életemre törjenek,
Szívem mégis mindég bátor,
  S könnyen meg nem rettenek:
Egy embertől még nem félek,
Hogy megöljön, amíg élek,
  Bár hústorony legyen is.

De mégis van két ellenség,
  Ez nekem sok kárt teve,
Az egyik hatalmas felség:
  Mossziő Ölyv a neve.
A másik még nagyobbacska,
A neve Madám de Macska,
  E kettőtől rettegek.

Még egy ellenségem vagyon,
  Már e' siket és néma,
Ez egy kis fa-Festung, nagyon[10]
  Fortélyos stratagéma;
Háj van fűzve a kapura,
S ha bémegyek, a vár ura
  A padlást rám szakasztja.

Nem kell nékem tök s káposzta,
  Sás és békák lencséje,
Elmaradhat az ebhozta
  Sok hitvány csemegéje;
Nem kell nékem gyékény, káka,
Mellyet terem Bajom, Zsáka,
  Ez felségtek étele."

E szókra víg nevetéssel
  Nyitván szép ajakait
Fizignát, egy kis késéssel
  Így kezdette szavait:
"Uram! sokakkal kérkedel,
Igen nagyon dicsekedel
  Erőd s hasadra nézve.

Nékünk a nationalis
  Industria azt tette,[11]
Hogy, mint az anglusoknál is,
  Birodalmunk vetette;
Élünk vízen és szárazon,
Mind ezen, mind pedig azon
  Egyaránt kereskedünk.

Mindenünnen gyűl a sok kincs,
  Gazdagodik országunk,
Egy henyélő hazafi sincs,
  Mutatja a nadrágunk;
Már mi is a világéból,
Mint görög a magyaréból,
  Farkasbundát vehetünk.

Járnak fahajszín dolmányba
  Minden elölkelőink,
Talpig drága zőld bársonyba
  Gazdag kereskedőink;
Sehol sincs a bandérium,[12]
Melly pro salute civium -
  Agyontáncolta magát.

Ha úgy tetszik felségednek,
  Hogy ezeket meglássa;
Leszek Anchisességednek
  Mindjárást Aeneássa;
De tartóddzon a nyakamon,
Én beviszem a hátamon,
  Hogy segge meg ne ázzon."

Ezt mondván, legugyorodik
  A tó alsó partjára,
Felsége rákucorodik
  Kollegája hátára;
Feltűrvén bodros tászliját,
Markába fogja capfliját
  Felséges trágerjének.[13]

Nagyot kurjant: "Jubiláte!"
  Bőréből majd kiszalad
Látván, hogy illy delicate
  Úszik, s a part csak halad;
Kiáltozza: Vivát! Vivát!
Kivévén egy perspektivát,
  Látja, hogy már jól benn van.

De, hogy kezde a vizekbe
  Lejjebb, lejjebb sűllyedni,
Két szeme lábbadt könnyekbe,
  El kezde keseredni,
Már úszását nagyon bánja
Fizignátnak nem kívánja
  További szolgálatját.

Búsúltába elhajítja
  Puderes parókáját,
Lábával jobban szorítja
  Társa oldalbordáját!
Nem fért volna ijjedtébe
Már egy zabszem a seggébe,
  Kiverte a szarszeplő.

Reszket néki keze-lába.
  Mint a fagyos kocsonnya.
Nyögve néz a tó partjára.
  Eszébe jutván honja:
Farkát hosszan lebocsátja,
Hogy mint evező lapátja,
  Segítsen a vizeken.

De hasztalan, a habokat
  Mind jobban kezdi innya
Nincs Compostelli Jakab ott.
  Sem Senis Katalinja,
Bár mindkettőt kérte sokat,
De ők nem hagyván álmokat.
  Végre így fakada ki:

"Nem igy vitte ám a bika
  Európát Krétába,
Mint engem ez a gaz béka
  Residentiájába;
Ördög vigye palotádat,
Vizbe zárt Venetiádat.
  Már ez nem politia."

Hát egy kígyó kicsuszamla.
  Tüzelt szeme pillája,
A vízen feljűl csillámla
  Nemzeti kokárdája:
Ezt meglátván a kákába,
Mind a kettő a gatyába
  Rezele ijjedtébe.

Fizignát a tó fenekét
  Érvén, magát elrejté;
Hogy ő egy király gyermekét
  Ölné meg, elfelejté;
Búván a tónak méllyére,
Megszabadúlt szerencsére
  Ebek harmincadjától.

Ő pedig maga maradván,
  Amint úszhatik, úszik,
Újjait öszveszorítván,
  A vízen hanyatt csúszik;
Látván, hogy el kell patkolni,[14]
Bús hangon kezdé danolni
  A Rákóczi nótáját.

Noha magát felrugdalá
  A vizek tetejére,
De ismét sűllyede alá
  A tónak fenekére;
Bár akármint próbálgatá,
De el nem távoztathatá
  Mégis e lucskos halált.

Egy anglus Rock vólt nyakába,[15]
  Bő, mint a japponika,
Dugva vala kaputjába
  Poézis, Rhetorika;
E' vólt legnagyobb terhére,
S lehúzván a víz méllyére,
  Végre így kiálta fel:

"Fizignát, így kell csinálni,
  Ez-é a jus gentium?
Huncfutnak fog deklarálni
  Ezért a concilium;
Ezt a szent atyák jól látják,
Ezért fejedre bocsátják
  Tüzes anathemájok.

Nállam erőssebb nem valál
  A szárazon, hitetlen!
Azért, hogy most így megcsalál,
  Nem maradsz bűntetetlen;
Ne félj, még bosszút fog állni,
Siklóson fog captiválni
  Az egerek serege."

 

MÁSODIK PÍPA DOHÁNY
Mind a két részről való ország gyűlése s hadi készűletek

Ezt mondván meghaláloza,
  S már véres tajtékot túr.
Éppen ott karesszíroza
  Óbester Pörcznyali úr:
Elmereszti szemét, száját,
Seggbe rúgja szép dámáját,
  S az Aulánál hírt teszen.

Kik beszédén ott valának,
  Méreggel eltelének;
S mindjárt a nádorispánnak
  Illy jelentést tevének:
Hirdesse ki a Diétát
Mindenfelé gyors stafétát
  Kűldjön a Státusokhoz.

Nékik illy jelentést tegyen,
  Hogy helye Diétának
Trokszartaksznak háza légyen,
  A Pszikharpaksz atyjának;
Ki már, szerencsétlen, éppen
Lebegett a tóközépen
  Elnyúlva s megmeredve.

Hogy pedig ad sextam maji
  A Rendek begyűlének,
Az ország tarka bandái
  Vélek felérkezének;
Mindjárt az ország nagyjait,
A had környűlállásait
  Elhagyván, más gond főzte.

Öt hétig dévánkozának
  A vallás dolga felett,
De a sok mendemondának
  Egy szálnyi haszna se lett;
Trokszartaksz végre felálla,
S királyosan perorála
  Utóljára eképpen:

"Hatalmas Rendek! jóllehet
  A kár engem illete,
S ellenségem nékem lehet
  Csak a békák nemzete:
De egy Kron Princ megölése[16]
Mint a közjó megsértése,
  Publicumra tartozik.

Három fiam vólt nékem már,
  Mind a hármat megölék
Az egyiket ama fa vár
  Által széjjeldörzsölék;
Másként veszett a másikja,
A kannibálok kacikja,[17]
  Macska úr evé meg azt.

A harmadik, ki anyjának
  S nékem is kedves vala,
Mostan, egész hazájának
  Bánátjára, meghala;
Mert Fizignát úr megcsalá,
És az átkozott tó alá
  Fojtotta hitetlenül.

Azért kérem a Rendeket,
  Fegyverbe őltözzenek,
Készítsék regementjeket,
  Menjünk haddal ellenek;
Nem lesz senkinek panasszá,
Teli a bellica cassa
  S az armamentárium."

Így buzdítja a sessiót
  És nagy hanggal pengeti,
Hogy ő ígér négy milliót,
  A köznép megfizeti;
A fő hadi miniszternek
Concredálják a fegyvernek
  S holmi egyébnek gondját.

Felfegyverkezik fejenként
  Az egész militia,
Contrahálja seregenként
  Magát az ármádia;
Velek a sok társzekerek,
Sokféle rendű fegyverek,
  Puskák, ágyúk, mozsárok.

Osztán a Nyírbe kűldenek
  Egynehány legényeket,
Kik a seregnek szednének
  Posztót és egyebeket;
Ezek sok dámának s úrnak
Selymét elvágván, mundúrnak
  És zászlónak elvivék.

Tollsíp vala trombitájok,
  Dobjok bőrből készűle;
Egy hegyes tő a szablyájok,
  Ez dámáktól kerűle;
Kalapjok szép máktokokból
Tarka pillangószárnyakból
  Vólt kötve bokrétájok.

A félénk dragonyosoknak
  Dióhaj volt mellyeken,
A vidám bakkancsosoknak
  Meggy-mag volt lábfejeken;
Szép volt cavallériájok,
Mindnyájoknak paripájok
  Vala egy szuka egér.

Bajusszokat kipedrették
  Holmivel huszárosan,
Nadrágjokat felkötötték
  S kardjokat magyarosan;
Ezzel a trombitát s flótát
Fúván, a Mohácsi nótát
  Hangoztatják bús szóval.

Hallván avandzséroztatni
  Annyi sok regementet,
Fizignát kezdi hivatni
  A Nemzeti Conventet;
Bé is gyűl a sok klubbista,
Ki mint hajdan novellista,
  Tudta a politikát.

Hányják-vetik az eszeket,
  Vágynak mind in anxió,[18]
A hadi minisztereket
  Kérdik: kell hány millió?
S egyszersmind az ellenséges
Nemzet ellen nevetséges
  Beszéddel protestálnak.

Azomba gróf Nagy Kákai
  Belép a palotába,
Ez lakott az Ágyaljai
  Trokszartaksz aulájába;
A békesség idejébe,
A béka nemzet képébe
  Ambassadeur[19] vólt neve.

Ezt mint ellenség követét,
  Elkűldék királyjához,
Hogy tudósítsa nemzetét,
  Készüljön a csatához;
Ki felállván nagy pompával,
Trokszartaksz király szavával
  Így szóllott a Conventbe:

"Hatalmas béka nemzetek!
  S a hazának képei,
Véres haddal fenyegetnek
  Az egerek rendei;
Engemet haza kűldének,
Hogy amit ők végezének,
  Jelentsem meg tinéktek.

Fizignát mivel Princeket
  A tóba sűllyesztette,
Azért ők haddal titeket
  Támadnak meg érette.
Hanem bátran harcoljatok,
Kik a hazába voltatok
  S vagyok hív patrióták!"

Hallván ellenséges célját
  A Trokszartaksz népének,
Felberzeszté rá taréjját
  A Klub kevély lelkének;[20]
Felháborodva zúgának,
Mint a József halálának
  Hírére a magyarok.

Hogy a vád mind Fizignátra
  Jobban-jobban tüzele,
Látván, hogy nincs egyéb hátra,
  A Conventben felkele;
Generalissimus ranggal
Bírván, méltóságos hanggal
  Így kezde kuruttyolni:

"Barátim! Hát már az oka
  Annak Fizignát vala,
Hogy az ő királyfiok a
  Tónak vizébe hala?
Nem tudván úszni valóba;
Ő a constitutióba,
  Nem csuda, ha elmerűlt.

Most már az ő emberei,
  Látom, engem okolnak;
S azért a nemzet képei
  Árúlással vádolnak:
Hát amit e mély tó csinál,
Annak már egy hazafinál
  Kell-e okát keresni?

De tudom én, csak várjanak,
  Mit kell csinálnunk vélek,
Hogy mind megbolonduljanak
  Amaz Akhitófelek;
Énvelem egyetérthetnek,
Ha úgy tetszik, a nemzetnek
  Bőlcs s hatalmas képei.

Gyűjtsük öszve a sereget,
  Fegyverbe őltözzenek,
Mindenütt a tópart megett
  Vonjunk kordont ellenek;
Erősítsük a gránicot,
A mozsarat s haubicot
  Kettőztessük várain.

Mihelyt népünkre rontanak
  És határunkhoz érnek,
Verjük meg, rajta! fúljanak
  Özönébe a vérnek;
Verjük meg győzedelmessen,
Hogy haza egy se mehessen
  Épen fegyverünk elől.

Akiket hadi foglyokká
  Teszünk ezen csatába,
Légyenek új polgárokká
  Ők a Respublicába:
Ha négy-öt krajcárt találunk
Zsebjekbe, jó lesz a' nálunk
  A nemzet fundussának.

Igy osztán a Respublicát
  Köztük felépíthetjük
S nálok az új politikát
  Javunkra bévihetjük;
Mindjárt a csata mezején
Állítsuk fel jóidején
  A szabadság szent fáját."

Felkiált a Klub viváttal:
  Éljen a nemzet! éljen!
Éljen a nép Fizignáttal! -
  Kettőzteti kevélyen.
Azután a sok Barrére
A Convent ítéletére
  Más holmikat említe.

Végtére egy, a többeknél
  Okosabbik, felálla;
"Eddig - úgymond - mindeneknél
  A halnyelv vigeála,
Kárára egész hazánknak,
S nemzeti polituránknak
  Nagy hátráltatására.

Hanem anyai nyelvünket
  Vegyük bé a hazánkba;
E' segíti nemzetünket
  Kipallérozásába."
Erre sokan ráállának,
Látván hasznát tanácsának
  Ezen okos embernek.

Sokan, a tudatlanok is,
  Ellenére szóltanak,
Bár a halnyelven magok is
  Imígy-amúgy tudtanak;
De csakugyan rálevének,
Hogy már végbúcsút vennének
  Ez idegen halnyelvtől.

A belső rendeléseket
  Hogy a gyűlés megtette,
A hadi fővezéreket
  Készűletre kísztette;
Azért a Convent szavára
Mind felkészűl a csatára
  Az egész békagárda.

Truppba áll az egész sereg
  Zőld és veres ruhában,
A Nemzeti Nóta pereg
  Kuruttyoló szájában;
Talpig jól készűlt fegyverbe
Beállának az ezerbe
  A buzgó hazafiak.

Fizignát a trombitára
  Seregét békerengi,
Zörög, dobog dob módjára
  A rezgő Alkekengi;
Buzdúl rá a békagárda,
Lobog fején a kokárda,
  Félrenyomja kalpagját.

A határon táborjokat
  Körűlsáncolták méllyen,
Belől csörgetik kardjokat
  S puskájokat kevéllyen:
Bár belől szívekbe' fáznak,
De vitéz tűzzel szikráznak
  Kívűl a jó sámpánytól.[21]

A lármára megrendűle
  Jupiter palotája,
A serbedlije feldűle,[22]
  Lehulla az órája;
Nem nyughatik már ezektűl,
A feleségén keresztűl
  Leugrik az ágyáról.

Lenéz, látja fegyveresen
  A Fizignát seregét,
Főldhöz csapja nagy mérgesen
  Singes hálósüvegét,
Mellyre szörnyű szélvész omla,
S csaknem ég-főld öszveromla,
  Jó, hogy elmosolyoda.

Egyet csendít, s a szobába
  Mercurius bémegyen;
"Menj, mondjad, tíz óra tájba
  Minden isten itt legyen."
Elmegy Mercur s az istenek
Mind egy lábig felgyűltének
  Reggeli templom után.

Ekkor nékik megmutatja
  A szörnyű sokaságot,
Velek rendre csudáltatja
  E nagy hatalmasságot;
Millyen az óriásoknak,
Avagy a centaurusoknak
  Rettentő nagy táborok.

Kérdi nyájas mosolygással,
  (Mellyre a főld megéle,
S a kopószar is rakással
  Cúkorrá leve véle),
Mellyik akarna lemenni
És segítségére lenni
  Valamellyik tábornak?

A többek közt Minervához
  Így szólla, megölelvén
S gyenge száját szakállához
  Nyájassággal dörzsölvén:
"Hát te leányom leszállasz,
Segítségére kiállasz
  Az egér armadának?

Mert a te templomodba is
  A magyar nemeseknél,
Alig lehet kapni ma is
  Egyebet egereknél,
Még a szent múzsáknak rakott
Egy két templomba se lakott
  S lakik egyéb egérnél."[23]

"Atyám!" így felele Pallás
  Jupiter tanácsára,
"Nem tetszik ez a javallás,
  Nem állhatok szavára;
Nékem igen sok kárt tettek,
Olajt s mindent öszveettek
  Templomomba ők nekem.

Öszverágták szép leplemet,
  Mellyet szőttem selyemből;
Kipusztítottak engemet
  Már minden kőltségemből,
S ha meg nem adom a selyem
Árát, róllam a pendelyem
  Rövid időn lehúzzák.

De ezzel semmit sem mondok
  A békáknak hasznára,
Mert ők csak ollyan bolondok
  Először s utóljára;
Hogy a hadba elfáradtam,
Miattok el nem alhattam,
  Kivilágos virradtig.

De segítségre hozzájok
  Ne indúljunk, istenek,
Hogy éles kardjok s szablyájok
  Meg ne sebesítsenek;
Mert vakmerők a stáción,
Bár egy egész batalion
  Isten menjen ellenek.

Innen legszebb lesz nézni a
  Magos égből reájok,
Bátran, mint most a francia
  Hadra némelly királyok."
Nagy komplimentet vágának
Az istenek, s felmászának
  Az ég kéményje mellé.

 

HARMADIK PÍPA DOHÁNY
A csata, a nevezetesebb történetekkel

Hát egyszer a trombitákat
  Elkezdik harsogatni,
A dobokat és flótákat
  Nagy lármával kongatni;
Jupiter is a csatára,
Ráütvén a pap tyúkjára,
  Jelt ád a kémény mellől.

Elsőben is kimozdúla
  Báró de Grand Brekeke,[24]
Mindjárt ellene nyomúl a
  Nyalnádtői serege;
Sem ez, sem az meg nem retten,
Bátran vínak, végre ketten
  A vezérek kiállnak.

Öszvecsapnak, Grand Brekekét
  Nyalnádtői levágja,
Grand Brekeke megharagszik,
  A tromfot visszavágja;
Ötször vették egymás nyakát,
Ötször mondtak jó éjtszakát
  Mindketten az életnek.

Végre de Grand Brekekének
  Hatalmas csapására
Nyalnádtői életének
  Jutott végórájára;
Mikor a feje leesett,
Gondolkozván egy keveset,
  Csak úgy nézett utánna.

Erre megbúsúlt szívében
  Üregjári hevesen,
Kiáll s óbester Krötébe[25]
  Üti kardját mérgesen.
Kröte nemes lelkű vala,
Szégyenletébe meghala,
  Hogy rajta illy stikk esett.

Kröte szomorú halála
  Döbretét orron üté,
Egy pár pisztoly vala nála,
  Azt megtőltvén elsüté;
S azzal főhadnagy Csuprait,
Ki bíztatta pajtásait,
  Agyonlővé vitézűl.

Amíg az avantgárdénak
  Imígy folytak csatái,
Mind együvé érkezének
  A nagy sereg osztályi;
Bezzeg akkor vólt ami vólt,
Ijjedtébe az is meghólt,
  Akinn semmi sem esett.

Ekkor a kenyérmezei
  Bán vitéz seregével
Bévág a békák rendjei
  Közzé nagy vitéz hévvel;
Marsal Kriőr két regement
Vasasokkal ellene ment,
  Igen kemény tűz alatt.

Ez a Kriőr egy oktalan,
  De nagyszájú úr vala,
A hazának egy hasztalan
  Hasnál mást nem hízlala;
Nálunk is vagynak ollyanok,
Kik nagyszájú tudatlanok,
  S csak hasokat hízlalják.

Kriőr kezdé nagy lármával
  Csúfolni ellenségét,
De a bán is szablyájával
  Megnyomá kevélységét;
Mert rávágván köldökére,
Kiomlott a főld színére
  Bélével együtt hája.

Bürbő, Kriőr adjutántja,
  Látván estét urának,
Megáll, sárkányját felrántja
  Mérgébe pisztolyának;
Üregjárira rásüti,
S szép bokrétáját leüti
  A halálos golyóbis.

Így hala meg Üregjári,
  Csillaga hazájának,
Kinél a főldnek határi
  Bőlcsebbet nem tartának;
E' nem bálba nevekedett,
Mint sok megnémetesedett
  Magyar nemes úrfiak.

Üregjárinak halála
  Bürbőnek káros leve,
Mert meglátá, mit csinála
  Nyalnádtői eleve;
Bürbő fejét elragadá,
És sok kérésére adá
  Vissza szegény Bürbőnek.

Major de Su megpillantván
  A Bürbő harmincadját:
A tó felé elillantván,
  Oda hagyá századját:
De míg ő a tóba fered,
Neki is utána ered
  Nyalnádtői lóháton.

Ott a tóban általvervén,
  Megölé dárdájával,
Már most a parton hevervén,
  Elnyúlt kövér hasával;
Mellyet sok jobbágyok zsírja
Hízlalt, mint Klimius írja
  Sok magyar főldesúrról.

Markazső főkapitánynak
  Ebbe látták csatáját,
Elvette gróf Túródványnak
  Pikszisét és óráját;
Hogy Madám de Grenouillnak,[26]
Ha vídámabb idők nyílnak,
  Megnyerhesse egy csókját.

Más oldalt az ellenséget
  Mészvájó rettentette;
S hogy a szörnyű veszteséget
  De Rozó észre vette;
Hazafuta szállására,
Rábízván d'O majorjára
  Az egész kompániát.

E' Khalchfresszert, egy nagyszájú
  Német marsalt levága,
Bátor nagy familiájú
  Princ vala ő nagysága;
Sok magyar közemberekből,
Mint az illy gyáva princekből,
  Jobb katona lenne ám.

Elég, hogy princ Khalchfresszernek
  Illy véletlen halála
A pór német egereknek
  Réműlésekre vála,
Tele lett a bugyogójok,
Elhajigálták zászlójok
  S szaladtak szerteszéjjel.

Látván ezt gróf Deszkarági,
  Egy nagy vitéz generál,
Hogy már a magyarországi
  Nép is mindjárt retirál:
Megállja a szélledőket,
S jól öszveattázván őket,
  Visszaűzi mérgesen.

Tót Blatowszki ott cserkésze,
  Hogy neki gátot tegyen;
Deszkarági rá se néze,
  Seggbe rúgja s elmégyen:
Blatowszki lószarrá leve,
Mint amillyen volt eleve
  Szent Péter előtt neme.

Óbester monsieur de Túrjitt
  Sergét beljebb vezeti,
Lábon kapja Pecsenyésit
  S a tóba beléveti;
Ekképp szegény Pecsenyésit,
Megvetvén sok könyörgésit,
  Beléfojtja a tóba.

Ez óbester púpos vala,
  Rekedt torkú és siket,
Hét lyukra foly az oldala,
  Franc ette mindeniket;
A nevét maga kezével
Le nem tudta írni, mivel
  Kondás vólt az apja is.

Mégis óbesterré leve,
  Mert száz aranyat lopott,
Ezen vitézséget veve
  Egy illyen ütött-kopott:
Megvan az is hazánkba már,
Hogy pénzért az ökör s szamár
  Azzá leve, ami nem.

Báró Morzsakapó álla
  Bosszút a meghóltakért,
Ő ötven nyakat kaszála
  S vága le egy-két nyakért;
Limönőt a többek között,
Bár eleget esedezött,
  Vitézűl megfricskázta.

De ezt meglátván messziről
  A Limönő testvére,
Ragad a tónak széliről
  Egy csomó sárt kezére;
Morzsakapóhoz megy azzal,
S hozzá csapván egy halmazzal,
  Csaknem megvakította.

Ama' méreggel eltelvén,
  Szinte a főldre bukott,
De a partról felemelvén
  Egy vaskos Nepomukot,
Limönőhöz hozzásujta,
Az magát hanyatt elnyújtja
  A porba, öszvezúzva.

Hanem Kriőr bosszút álla
  Morzsakapón érette,
Mert vele szembe kiszálla
  S fejét elcsippentette;
Ki hogy fő nélkűl maradott,
Fejét megcsóválván, adott
  Egy keserves adieut.[27]

Magrág únván a harc szagát,
  Félre méne peselni,
Ellövék gatyamadzagát,
  Kurázs ezt elszenvedni;
De végtére eljajdúla,
Mindkét lábra megsántúla
  S búvék egy nagy mély lyukba.

Vigyázz, bátor hátúl kesely
  Légy is, vigyázz magadra;
Minden bolond helyt ne peselj,
  Mert gatyamadzagodra
Rá találnak peccenteni,
Pedig jó ám azt félteni
  Emberséges embernek.

 

NEGYEDIK PÍPA DOHÁNY
A csatának nagyja és kimenetele

Maga Trokszartaksz álla ki
  Utóljára a gátra,
Egy tőltött pisztolyt húza ki,
  S rálövé Fizignátra:
Ő is elsüté puskáját,
De elhullatván kováját,
  Csötörtököt kiáltott.

Próbálgatja százszeresen,
  De mégis el nem csattan;
Trokszartaksz pedig mérgesen
  Szeme elébe pattan,
Kirántja éles szablyáját,
S a Fizignát tomporáját
  Véle jól meghasítja.

Bezzeg Fizignát sem véli
  Már e dolgot tréfára,
A tó fenekét szemléli,
  Fut sántán a partjára;
Nyomul Trokszartaksz utánna,
Mert egész zsákmányt kívánna
  Tenni gonosz lelkéből.

De d'Onnyó oda nyargala,
  Hogy a dolgot megsejté;
Fizignát, bár sánta vala,
  Elfut s magát elrejté;
És míg d'Onnyó sok csapással
Vívik maga Trokszartaksszal,
  Ő addig eblábala.

Míg Márs a véres csatának
  Dühös fegyverével öl,
Sok ezeren elhullanak
  Addig mind a kétfelől;
A tó vérrel veresellett,
Az egész mező eltellett
  A sok száz hólt testekkel.

Az egerek nóvájokban
  Róla eképp írának,
Hogy a békák táborokban
  Nyolcezeren valának,
Kiknek a harcban lett végek,
Pedig az ő veszteségek
  Másfél százra se mégyen.

A békáknak újságai
  Ellenben úgy írának,
Hogy az egerek hóltjai
  Tízezeren valának:
Ők pedig, bár meggyőzettek,
Mégis többet nem vesztettek
  Mindöszve is ezernél.

Azalatt gróf Bőrrágadi,
  Az egész Alfőld bánja,
A magyarországi hadi
  Sergek főkapitányja,
Vitézeivel eljöve
S még messziről reálöve
  A küszködő békákra.

Ennél vitézebb vezére
  Nem volt az egereknek;
Most tehát segítségére
  Elérkezvén ezeknek:
Beléjek új erőt ada,
A békaság megszalada
  Nyakra-főre előttök.

Akkor e Márs unokája
  Állván a tó partjára,
Esküdve assecurálja,
  Mennyre, főldre s magára,
Hogy elállván minden útját,
Egész cudar pereputtyát
  Eltörli a békáknak.

De véghez is vitte volna,
  Vitéz lévén, szándékát,
Ha Jupiter hagyta volna
  A már széjjelvert békát;
De megszánván szegényeket,
A bámúló isteneket
  Végre így szóllítá meg:

"Kolléga uramék! mennykő
  Nagy dolog ez, úgy-é hát?
Isten uccse! ez a fickó
  Mind megeszi a békát;
Ebugatta kis scythája,
Magamnak is, hogy reája
  Néztem, lóggott a szügyem.

No csak hát, Márs fiam-uram,
  Menjen le kend hozzájok,
Hadd bodorodjon a békák
  Lekonyúlt bokrétájok:
Pallas cucám! Őkemével
Lelódúlhatsz s egy-erővel
  Virgázzátok fel őket!"

Erre az egész palota
  Felzendűlt, s az istenek
Néki, mivel nagy despota
  Nein, Nixszel feleltenek;[28]
De Márs szólla végre belé,
S Jupiternek ezt felelé
  Nagy kategóriával:

"Ó, Jupiter! sem Pallásnak,
  Sem Mársnak vitézsége
Nem használhat, s e romlásnak
  Még azzal sem lesz vége;
Ha csak mi mind le nem szállunk
S Bőrrágadinak nem állunk
  Tűzzel-vassal ellene.

Vagy ha tüzes mennyköveid
  Nem hullatod ellenek,
Mellyekkel ellenségeid
  Hajdan leverettenek;
S amellyekkel Enceladot
És a több reád támadott
  Titánokat megtöréd."

Így szólla Márs, s leszállani
  Az istenek nem mernek;
Hanem mennykövet hajtani
  Tanácslák Jupiternek,
Ki is ezek tanácsából
A nadrág hasítékjából
  Kihúza egy nagy mennykőt.

Hát mihelyest ezt kivette
  Nadrághasítékjábúl,
Az ülepe olly felette
  Nagyot durranta hátúl,
Hogy az elszédűlt istenek
Egészen elréműltenek,
  S befogták az orrokat.

Kivált az istenasszonykák
  Elsikolták magokat,
Hogy majestássát meglátták,
  Eldugták szemhéjokat;
De a dugást úgy intézték,
Hogy újjaik közzűl nézték,
  Mint leányaink szokták.

A békáknak s egereknek
  Sergei megrettentek,
Soká volt, míg feleszmélnek
  S álmokból felserkentek:
De nem szűnt meg Bőrrágadi
Sorra nyakazni a hadi
  Tűzre termett békákat.

És el is vesztette volna
  Örökre a békákat,
Hogyha meg nem szánta volna
  Jupiter a párákat;
Ki a tómellyékről végre
Elkűldötte segítségre
  A Karchinos nemzetet.

Ezek oldalaslag mennek,
  S csontból vágynak egészen,
Amellyekből tekintgetnek,
  Nyákok egy srófot tészen;
Csillagzik a csont hátokon,
S a két nagyobbik lábokon
  Egy-egy gvillotin vagyon.

Békákkal egyhazájúak,
  Vélek szoktak múlatni,
Két fejűek, nyolc lábúak,
  Kézzel meg nem foghatni.
Ezeket pedig rákoknak
Nevezik a magyaroknak
  Minden lexikonjai.

Ezek hát az egereknek
  Elvagdalák farkokat,
Elmetélek szegényeknek
  Kezeket és lábokat;
Mellyre ők megfélemlének,
S hanyatt-homlok sietének
  A csatahelyről haza.

Már csaknem elnyúgovának
  A nap tüzes lovai,
Fényes postilionjának
  Elhúnyván súgárai;
Hogy az egek borúlának,
Ezen egynapi csatának
  Ekképpen leve vége.

Nékem is fogytig kiégett
  A dohányom azomba:
Pedig igen kevés termett
  A magyar Helikonba;
Mert elnézhetik uraink,
Tőlök pindusi halmaink
  Nem igen míveltetnek.

 

1793

AZ ELRAGADTATOTT ÉRZÉKENYSÉGEK

Laura! kellemességidnek
És mosolygó szépségidnek
  Fűszerszámos balzsama
Érzésimet megszédíté,
Megbájolá, részegíté,
  S egy perre borsolta ma.

Köztök nagy perlés lázzadott,
Mellyet az abból támadott
  Szent dicsőség okoza,
Hogy mellyik az, ki tégedet
Megérezvén, felébredett
  S nékik ennyi jót hoza.

Mindenik nagy hevességgel
Perlett, hogy e dicsőséggel
  Bírjon a többek felett.
Illyformán szóltak egymásnak,
Míg e heves cívódásnak
  Lelkem által vége lett.


SZAGLÁS

Tudjátok-é, hogy magatok
Más felé andalogtatok,
  Más tárgyon szúnyókálva:
Mikor a táncnak őltözött
Szépség leányai között
  Laura eljött sétálva.

Mikor egy - - ius mellett
Egy kis szellő rámlehellett,
  Ambróziás illattal.
Mellyet mihelyt megérzettem:
- - - - lettem
  Édes csiklándozattal.


LÁTÁS

Elsőben is mély álomból,
Tévelygő andalgásomból
  Nemde én pattanék ki?
Látták éles nyilaimat,
Villámló pillantásimat
  E kis berek vidéki.

Míg tüzes szemem sokára
Ráakadt a szép Laurára,
  S féloldalt reácsapott
Ah, mikor a több szem között
Látásunk öszveütközött
  S egymástól lángot kapott!

Ah, mikor új pillantása
S elevenebb kacsíntása
  Kétszer az enyímre lőtt!
Bezzeg, eloszlott álmatok;
Bezzeg mind felpattantatok,
  Nem túnyán, mint azelőtt

Zefír játszván szép hajain,
Elefánttetem vállain,
  Melly szép színeket adtak!
Rózsát mosolygó ajaka,
Hószín mellye, márvány nyaka,
  Ah, miként elragadtak!


HALLÁS

Hát mikor mély sóhajtása
S bágyadt hangon tett szólása
  Ébredt fülembe hatott?
Édes ájúlás lepett el,
Melly egy mennyei élettel
  Kecsegtetett, bíztatott.

Mikor mellé ereszkedtünk,
S végre, - hogy sok kérést tettünk, -
  Ezt mondotta: szeretek,
Ah, e szóra vérünk égett,
És minden elevenséget
  Ti is levetkeztetek.

Mikor mézes beszédére
Örök hűséget ígére,
  S illy bíztató hangon szólt:
Szeretek! téged kedvellek,
Csak néked élek s lehellek;
  Míg be nem fed a sirbólt!

Akkor, - ó, mert e szavának
Olly édességi valának,
  Hogy élet ömlött belénk! -
Egy legédesebb mennyei
Öröm gyönyörködései
  Repestek vígan felénk.

Mikor kedvesének mondott,
Elvett minden bút és gondot
  Ez az édes nevezet,
S hízelkedő beszédének
Mézén lecsorgó szívének
  Mindnyájunk temjénezett.


TAPINTÁS

Közte e temjénezésnek
S e mennyei ihletésnek
  Kezeim felemelem;
És jótételét hálálván,
Ez imádni méltó bálván'
  Szent testét megölelem. -

Ó, halhatatlan istenek!
Mit érzettem? - ah, millyenek
  Voltak gyenge tagjai!
Mellyek hogy reám hajoltak,
Nálok gyengébbek nem vóltak
  A rózsa harmatjai.

Mellét Erósznak melege
Olvasztván, gyengén pihege
  Két kerek dombja alatt.
Kezemet tévén szívére,
Sűrűn vert, és minden vére
  Hozzám örömmel szaladt.

Mint a hó a nap tüzétől:
Úgy az ő hév szerelmétől
  Mind elolvadva valánk;
Életünk belé költözött,
S ölelő karjai között
  E világnak meghalánk!


IZLÉS

Mit ér a szép gyümölcs maga,
Bár síma, s jó színe, szaga,
  Ha nincs íze, melly tessen?
Ti csak Laura szépségére
Bámultatok, méz ízére
  Nem ügyelvén szemessen.

Nincs a nektár ollyan édes,
Mellyet kitőlt Ganimédes
  Jupiter csészéjébe;
Ó, nem bír az annyi jókkal,
Ha csak ezt egy illyen csókkal
  Nem egyvelíti Hébe.

Illyen ízzel nem kínálja
Gazdag lakosit Pankhája
  S más termékeny tartomány
Még illy étele s itala
Egy nagy királynak sem vala.
  Ó, mennyei adomány!

Ó, méznél édesb ajakok!
Melly ambróziát folytatok
  Rózsaszín kelyhetekből!
Melly mézes csókok valának,
Mellyeket kölcsön szopának
  Hév ajakim ezekből!

Csömört ád az édes, ha sok:
De ezek nem únalmasok,
  Ez nem ollyan édesség.
Ó, Laura! szám appetitját
Ne csald meg; ne tarts diétát;
  Ó, nincs ebbe sok s elég!


LELKEM

Mit cívódtok? ó, szűnjetek,
Híveim! mit versengetek? -
  Csak Laurát imádjátok.
Lebegjetek gyönyörűség
Szárnyain s az örök hűség
  Pontjára mozgassátok.

 

BROUGTHON RELIGIÓI LEXICONÁRA

Minden munkák között azok a szótárok,
Mellyeknek szélesen kiterjed határok.
De minden szótárok között nem azok-é
A tágasok, mellyek a sok vallásoké?
Olly feljárhatatlan ezeknek mezeje,
Hogy nem elég arra egy ember ideje.
Csak istent a népek amennyit tisztelnek,
Ezeknek számával sok tómusok telnek.
Csak a görög s deák isteneknek szabott
Banier apátúr tizenkét darabot,
Jablonskinak pedig az egyiptombeli
Istenekkel három könyve vagyon teli.
A sok szertartások, papok és templomok
Számával telnének minden laistromok.
Erős vállok terhe Hospinián maga,
Pedig ennek csak egy ösvényén ballag a'
Hát még ha mindezen szét akarnál menni,
Mennyi sok kőltséget s útat kéne tenni?
Egy bőlcs útmutatód légyen azért ebben,
Ki vezessen a szebb úton s rövidebben.
Kérded, a rövidebb vagy szebb útat járd-é?
Az a Koecher úta, e' meg a Pikárdé.
A' német kalaúz, e' pedig francia,
Ez a szép, a rövid útat keresi a',
Amaz követőjét hamar átvezeti,
Ezt elhagyja, amazt csak távol nézeti.
De ez minden részét rendre megmutatja
S társát sok gyönyörű dolgokkal múlatja.
Itt van mind a rövid, mind a szebbik róna;
Mellyiken indúljon, áll az útazón a'.
De az én tanácsom egy jobb módot választ:
Megmondom: adj elébb kérdésemre választ:
Öszve nem járhatod a széles környéket,
Szeretnél azomba látni egy vidéket;
Ha Pikárd után mégy, tán el sem érsz oda,
Koecher pedig azt sem mondja meg, micsoda:
Szeretnél-é azért ollyan mesterséget,
Melly egyszerre arr' a helyre vinne téged?
Hogy a többek között az én babonám a
Mogolhoz ragadna, hol lakik a láma.
Így sok fáradságot s munkát megnyerhetnél;
Mégis kívánt helyed partjára érhetnél.
Látom, hogy ez néked igen kedves lenne.
Semmi boszorkányság ha nem lenne benne.
Ez a hajnal sebes szárnyát nem kívánja,
Maradhat Médea repűlő sárkányja,
Nem kell Triptolemus nyargaló hintója,
Dédalus a szárnyát másnak viaszolja;
Nem szükség evégre semmi nagy babona,
Aki ezt mind véghez viheti, Brougthon a'.
Ő mindjárt, ahová mondod, oda viszen,
Akár szárazon kell menni, akár vizen.
A hottentottákat akarod-é látni,
Isteneket miként szokták ők imádni?
Kövesd őtet: elvisz Afrika végére;
Ügyet sem kell vetni a többi részére.
De azt mondod: Hát az olly Merkúriusért
Mit adjak én, akit csak az egy anglus ért?
Értik ezt a francok, értik a németek,
Értik ezt majd minden csinosabb nemzetek.
Ha egyet sem értesz, ne félj, megjelenti
Magyar hangon minden titkait Mindszenti.
Sőt Broughtonnál jelent neked még többet ő,
Többet mond a tolmács, mintsem a vezető.
Áldjad tehát annak nevét, magyar nemzet!
Kit hazád nyelvednek illy díszére nemzett.
Ha (akit hamar elvitt az irígy halál)
Péczelihez csaknem háládatlan valál:
Mutasd szívességed annak megmaradott
Barátjához, aki érted így fáradott.
Ne légy a legnagyobb emlékhez mostoha,
Kiket bé nem fog a halandóság moha.
Állíts inkább nékik gyémánt oszlopokat:
Hogy látván a késő maradék azokat,
Hullasson felettök örömkönny záporát,
Áldván a közhasznú hazafiak porát.

 

A FÁRSÁNG BÚCSÚSZAVAI

Űzik már a fársángot,
  Bor, muzsika, tánc, múlatság,
  Kedves törődés, fáradság,
    Kik hajdan itt múlattatok,
    A közhelyről oszoljatok!
Kongatják a harangot:
Űzik már a fársángot!

  Fussatok hát, jó napok!
Tíz hete már, hogy vígsággal
Játszódtatok a világgal,
  De itt lepnek a papok:
  Fussatok hát, víg napok!

  Piszt! minden táncpaloták!
Ürűljön boros asztalom,
Némúljon meg a cimbalom,
  Szűnjetek meg, hahoták!
  Piszt! minden táncpaloták!

  Könyvhöz, dáma s gavallér!
Elég volt a sok ördögnek,
Kik belőletek köhögnek.
  Itt van, itt a szent pallér:
  Könyvhöz, dáma s gavallér!

  Itt a bőjt: koplaljatok!
Itt van: s ízetlen olajja
A csókokat majd felnyalja.
  Szent ételt is szopjatok:
  Itt a bőjt: koplaljatok!

  Vége már a nőszésnek,
Kiknek nem jutott házaspár:
Úton-útfélen elég jár.
  Csont azoknak, kik késnek:
  Vége már a nőszésnek!

  Enni kell a bőjtbe is.
Azért ha ki szép párt lele,
Nem zsíros az - élhet vele.
  Kukrikol a csirke is!
  Enni kell a bőjtbe is!

  Jaj, siessünk, híveim!
Mit érzek? - mi szent szag? - wer da? -
Jaj! jön, - jön a hamvas szerda!
  Béhamvazza szemeim:
  Jaj, siessünk, híveim!

  Víg lelkek! nem láttok már!
Bár nem láttok: de tőletek
El nem válok és véletek
  Leszek: s ez így legyen bár;
  Víg lelkek! nem láttok már.

  Most veszek már maskarát!
Köz-helyen nem szabad lennem:
Azért álorcát kell vennem;
  Hogy ne lásson pap s barát,
  Most veszek már maskarát.

  S fársángolok véletek,
Rejtőzvén szent maskarában
A vallás álorcájában
  Negyven napig nevetek
  S fársángolok véletek.

  Most nyúgodjunk: á Diő!
Pislog a dáma s gavallér:
Beteg, s oda a sok tallér. -
  Majd megjön tán egészsége,
  Hervadó kedve s szépsége;
  A kőltség is tán kijő:
  Most nyúgodjunk: á Diő!

 

KOMÁROMI J. HALÁLÁRA

Halál, ez az a szó, melly annyi könnyeket
Áraszt, hogy bévonnák köddel az egeket.
Nyomorúlt élők, ím, csak egy ige hát óh!
Miért okoz olly sok könnyhullatást e szó?
Zokogó szájából a bágyadt nyögőnek
Jajos párázatok ezért miért jőnek?
Miért száll irtózás ezért a szívekbe
S reszketés az egybeverődött térdekbe?
Ó, bizony nem látok semmit ollyat benne,
Ami mindezeknek méltó oka lenne.
Ő vet reánk tódúlt bajainknak véget,
Mégis úgy nézzük mint dühös ellenséget.
Vegyük jól eszünkbe, mert bizony nem olly a
Halál, mint a hazug festő lerajzolja.
A választást tevő szemeket őtőle
Elveszi s így formál vad csudát belőle.
Megfagylalja benne az érzékeny szívet,
Adván két kezében méreggel kent ívet.
Minden rettenetes színeket ráruház.
Ezért lesz belőle olly irtóztató váz.
Hol vetted, óh csalárd festő, mindezeket
A szívet borzasztó rút képzeleteket?
Hazugok a színek, amellyeket vonnak
Újjaid, a halált festvén skeletonnak.
Fonnyadt ő, de azt a mély bánat okozza,
Nyomorúlt voltunkért melly belől kínozza.
Sárga a félelem, mert színét elvette,
Hogy az ember magát veszélybe ejtette.
Béestek szemei a könnyhullatásba,
Mellyet hullatott a legelső romlásba.
Mert ő az édenben szintén jelen vala,
Mikor Éva által az élet meghala.
Midőn elvesztette egy falat almával
Azt, mellyel minden kincs nem érne magával.
Ezt látván a halál, ki annakelőtte
Nyilait csak a vad állatokra lőtte,
Kikőlt a test ellen, mellynek kívánsága
Miatt esett ez a lélek romlottsága.
Nemsokára dűjté a főldnek porába,
Hogy lelkünk ne esne nagyobb nyavalyába.
Béfogta szemeit, mellyek a gyümőlcsön
Bámúlván, éltünket adták érte kőlcsön.
Megköté kezeit, mellyek kinyúlának
Levételére a halálos almának.
Lábaira vetett szoros bilincseket,
Amellyek tették a gyászos lépéseket
A nagyravágyásnak tüzét eloltotta,
A szívbe folyását hogy elállította.
Füleit bédugta, amellyek hallották
A parancsolatot, de meg nem tartották.
Érzékenységeit hogy így elaltatta,
A lelkét az égnek ismét visszaadta.
Mert magunk tudhatjuk, hogy a halál soha
Az emberi nemhez nem volt olly mostoha,
Hogy a lelket a holttesttel egyetembe
Eltemette vólna a gyászos verembe.
Hát kegyetlen nevet ezzel érdemele,
Hogy hozzánk illyen jó indúlattal tele?
Ezért kell-é őtet olly irtóztatónak
Gondolni, hogy oka illy különös jónak?
Hiszen ha az élet örökké tartana,
Az emberi nemzet óh melly megromlana.
Az elerőtlenűlt öregek számára
Rengő bölcsőket kék csinálni sokára,
Mint régen az anyját sirató Memnonnak
Múlandó életet adó vén Tithonnak.
Így lenne a világ siralom mezeje,
A lankadt öregek nyögdécselő helye.
Holott most, mivelhogy egyenként elhullnak,
Sok következhető veszélyek elmúlnak.
De tán kegyetlennek véled, az ifjakat
Mert szintúgy elhordja, mint az aggúltakat.
Sokaknak házához, mikor emberkorra
Jutnak, akkor gyűjti bús feleit sorra.
Sőt sokszor kebele a rengő bölcsőnek
Halottal áldozik a mord temetőnek.
Ó, nem... nagy dicsőség hamar érni véget,
Pályafutásunkba érni dicsőséget.
Jobb az égbe menni éltünk reggelébe,
Mint a megvénűlés komor estvéjébe.
A betegségeknek sujtoló kínjai
Nem lehetnek itt az irtózás okai.
Ezeknek vétkeit (mert csak az élőknek
Adják a halálhoz úti kísérőknek)
A mértékletlenség rakja tagjainkba,
Végre így szegeznek betegágyainkba.
A vakmerő vétkek okozták, Pandora
Piksiséből omlott kínunk hogy szapora.
A forró nyavalyák reszkető hagymázza
Erőtlen testünket csak azóta rázza.
Midőn már nem érnek a doktori szerek,
Ezeknek a halál gyógyító mesterek.
Útazó, így értvén a halál jóságát,
Ne útáld meg igen hasznos barátságát
Hanem a test ellen harcolj együtt vele,
Melly a bűn súlyával ugyan megterhele.
A lelket! a lelket! tökéletesítsed,
A rossz indúlatot, mint lehet, gyengítsed.
Mert ha illyen szépen végzed el életed,
A dicsőség által újra cserélheted.
Jövel már, útazó, hív oktatásomat
Értvén, végezetre halld származásomat.
- - - - - volt atyám, ki kardjával
Szolgált a hazának, valamint pennával,
- - - - - - szűlé a hazának,
Ki példája volt a jó édesanyának.
Magam jártas vóltam mind Mars táborába,
Mind pedig Minerva bőlcs Museumába.
A múzsákkal özvegy éltemet tőltöttem,
Tőlök nyert koszorúm fejemre kötöttem.
Melly sokkal többet ér, mint a tágusi ér,
Mert aki erre ér, szép dicsőséget nyér.
Ezt tudom és ezért holtom után élek,
Ha valót sugall a poétai lélek.
Most a halál által amíg lenne végem,
Jövel - - - - szerelmes vérségem.
- - - - - - - - - - házakkal,
Hadd szólítsalak meg utólsó szavakkal.
Jövel te is addig, míg meg nem aláz a
Halál - - - - - - - - háza.
Az égnek rajtatok kiterjedt szárnyai
Légyenek éltetek erős oltalmai.
Te pedig a porba nyúgodj, meghólt testem,
Míg a dicsőségre felkelsz, mit kerestem.

 

[AZ EMBERI NEMEN...]

Az emberi nemen óh melly méltó jussal
Sírhat az érzékeny szív Heráklitussal!
Ó, melly méltán lehet keserű könnyeknek
Forrásivá válni a síró szemeknek.
Méltán nem engednek véget a nyögésnek
Sok bajai ezen nemes teremtésnek,
Mellyek számosabbak a fövényeknél is,
Többek a mezőben lévő fűveknél is.
Könnyebb számbavenni a tenger cseppjeit,
Könnyebb a zőldellő fáknak leveleit,
Mint ezen kérdésre adni feleletet,
Keserűvé amik teszik az életet.
Nem szóllok hát róllok, ezzel, hogy bánatom
Nagyobb, hogy mint szólni tudnék, megmutatom.
A kisebb fájdalmak nyögnek és jajgatnak,
A nagyobbak némák, bámúlva hallgatnak.
Ti temető helyek gyászos sírhalmai,
Ti hóltaknak bennek heverő csontjai,
Ti gyászos oszlopok, mellyeket a hűség
Emelt, kiken írva van a keserűség,
Légyetek helyettem bőlcs prédikátorok,
Légyetek ékesen szóló orátorok.
Mondjátok meg, hogy tireátok csorgának
Könnyhullatásai sok édesanyának!
Mutassátok meg az itt általmenőknek,
Rajtatok olly fűvek melly számosan nőnek,
Mellyeket kóstolnak sok árvák anyjaik
Szemeikből áradt könnyhullatásaik,
Mellyeket sok özvegy jajos párázatja
Megnedvesít, mikor hív férjét siratja.
Ne tagadjátok el, hogy bizony nagyon sok.
Akikkel az égnek vagytok már adósok.
Akiket az égnek mind vissza kell adni,
Mikor az utolsó nap fel fog virradni.
Te a többek között, óh siralom halma,
Mellybe temetve van sok árvák oltalma,
Te szólj s add tudtára az itt útazónak,
Tartsa az életét hogy változandónak.
Javai, amiket csak azok tartanak,
Míg élünk, bennünket sokszor megrontanak.
Mellyek, míg életünk van legjobb korába,
Megjelennek nálunk egy nem várt órába.
De ha egy kevéssé hanyatlik életünk,
Örömünk közűl csak egyet sem lelhetünk,
S azok, amellyekbe találtuk kedvünket,
Már akkor elhagyják megúnt életünket,
Mint az olly madarak, amellyek nyárára
Hozzánk jőnek, de elmennek nemsokára,
Elhagyják főldünket, messzire repűlnek,
Mihelyest az idők egy kevéssé hűlnek.
Minden gyönyörűség így szalad előlünk,
A jókedv, az öröm így tűnik el tőlünk.
Szóljad, gyászos halom, ez igazságokat,
Megtanítván rajok az itt útazókat.
Vagy, mivel te nem tudsz szólni e táblának,
Amelly állíttatott egy édesanyának,
Amelly emeltetett az emlékezetnek
Kezei által a buzgó szeretetnek,
Légy hív őrzője, hogy ebből megtessék a',
Hogy ez élet csak a szerencse játéka.
Tartsd meg, hogy tudják meg, akik itt elmennek,
E sírba hogy kinek tetemi pihennek.
- - - - - - az, ki ide tétetett,
Ó, melly sok jó vele sírba temettetett
Nemes - - - - hűséges atyának
És - - - - - szerelmes anyának
Hív gondviselése között neveltetett,
A nemeslelkűség útán vezettetett
Ezek hűségeket, mivel mentek porba,
Maga köszöni már az égi táborba.
A szeretet őtet - - - - hozta,
Hogy - - - - - - - - áldozta
És páros életek, míg az Úrnak tetszék,
A megért gabonát - - - - metszek,
Mert az ezt követő jajos esztendőbe
Esküdt férje ment a gyászos temetőbe.
Így vált el egymástól két szív, melly lett eggyé,
Mikor - - - lőn síralmas özveggyé.
Fél esztendő vala, amíg gyászosságba
Élt, már most férjével van a mennyországba.
Illyen a szív, amelly igazán szerető,
Társától sokáig messze nem lehet ő.
Amíg az élőknek seregében éle,
- - - nyarakat, teleket szemléle.
Számos esztendők, de óh bizony azoknak,
Kik halálán sírnak, nem látszanak soknak.
Szerelmes magzati, titeket végtére
Hív hideg karjai megölelésére.
Rebegő nyelvének haldokló szózati
Titeket szólítnak, kedves magzatjai.
Jertek, ez egy-két szót, mellyet szól hozzátok,
Kegyes szívetekre híven felírjátok,
- - - - tudom, hogy veled a bánat
Engem, hív anyádat, keservesen szánat,
Tudom, hogy jó szíved érettem hidegszik,
Hogy a koporsóba testemet szegezik.
De szűnjék bánatod; e siralmas eset
Mert a bőlcs Istennek tetszéséből esett.
A hatalmas Isten minden veszedelem
Ellen légyen neked őriző védelem.
Szerelmes - - - kedves férjed párja,
Szakad szemeidből gyöngy könnyeid árja,
Hogy árvává lettél, de bízzál, az egek
Szomorú szívedhez nem lesznek hidegek,
Mivel áldott férjnek bízálak kezére,
Én érettem a' lesz életed vezére.
Híven ápolgassad kis unokáimat,
Így újíthatod meg elmúlt napjaimat.
- - - - - - forró hűségedért
Adják meg az egek a megérdemlett bért.
Bánatos árváim - - - - most már
A veszély rajtatok második ízbe jár,
Mert könnyes szemekkel, ím, meghólt atyátok
Mellé temetitek szerelmes anyátok.
Már minden óltalom eldűlt mellőletek,
Ím! védelem nélkűl maradt életetek,
De bízzatok, bizony a siralmas árva
Előtt a jó egek nincsenek bézárva.
Úgy légyen intézve ifjú életetek,
Hogy mi, meghólt szülék, éljünk tibennetek.
Menj el már, útazó, de forgasd eszedbe,
Amit utóljára mondok, életedbe.
Hogy nyomorúságos, kétséges az élet,
Hogy bajra született, aki emberré lett.

 

[JER, Ó, ASSZONYI REND...]

Jer, ó, asszonyi rend, leeresztett hajjal,
Sírni a sír felett kettőztetett jajjal,
Jer s könnyes szemedbe a keserűségek
Lássanak, nem lévén cseppjeinek végek.
Megcsüggedt orcáid halavány halmára
A bánat űljön s légy valójába Mára.
Fájdalmat mutató színe homlokodnak
Adjon theátrumot bús indúlatodnak.
Talpig gyászruhával légyen tested fedve,
E' mutassa, szíved hogy van keseredve.
Szólj, de hiszen nem tudsz; azok megnémúlnak.
Kikre csoportosan a bajok tódúlnak.
Csak állapodj meg hát néma figyelemmel,
Vedd észbe, illettél millyen sérelemmel.
Lássad, ím, rajzolva vagyon e táblára
Asszonyi rendednek mondhatatlan kára.
- - - - vólt ez, ki fekszik e porba,
Díszedbe ezáltal esett nem kis csorba.
Ha a virtus-bírás igaz birodalom,
Ennél vólt bizonnyal hercegi hatalom.
A jó erkölcsöket bírta egy summába,
Ártatlanság volt az emberi formába.
A hűség, szeretet az asszonyi nembe
Tűnik kiváltképpen mindeneknél szembe,
Ha azt szíveikből az idők mostoha
Változási ki nem törőlhetik soha.
Itt fekszik a hűség e gyászos verembe,
Ki Penelopéval bátran állna szembe,
Kiért rabja férje a szomorúságnak,
Orcáján a gondok bús ráncokat rágnak.
Az asszonyi nemnek e köz dícsérete
Az anyáké vajon magoké lehet-e?
Ha hív nevelői a nyert magzatoknak
És hasznos tagokat adnak hazájoknak,
Ha a jó erkőlcsöt még gyengeségekbe
Belécsepegtették ártatlan szívekbe.
Ó, haza, tartozol azoknak melly sokkal,
Kik néked szolgálnak illyen magzatokkal.
Nem hajt annyi hasznot gyomra a hegyeknek,
Amelly termője a drága ércnemeknek.
Nem ér oda soha, ámbár légyen tele
Drága gyöngyökkel, a tengernek kebele.
Ettől a haszontól jóval marad hátra,
Bár sok kincset szűljön India, Szumátra.
Amellyet hajt egy illy Hekuba Trójának,
Kegyes magzatokat szűlvén a hazának.
Hogy illy anya volt ez, bizonyíthatjátok
Ti, akiknek vala hív édesanyátok.
Akik e sír felett gyakran egybegyűltök,
S hív anyát sóhajtó bánatba merűltök;
Akik megindúlván végzésén az égnek,
Kesergitek estét az anya-hűségnek.
Ezen virtusokat megékesítette
Ez, hogy eredetét nemes vérből vette.
Nem koldúl ugyan a virtus színt magának
Régiségétől a nagy familiának,
De mégis szebb Hektor, hogy Priamus fia,
Dísz a virtus mellett a nagy familia.
Ékessége tehát ez - - - - -
- - - - - - hogy tartja atyjának,
Kiben, hogy - - - okos ítéletet
Látott, szenátori székibe űltetett...
Asszonyi rend, tehát méltán hangzik jajja
Szádnak és mindennek, ki ezeket hallja.
Minden bús lehet, hogy e virtus éltének
Csak - - - számú nyarai levének.
Csak! mert az illy anya azt megérdemlené,
Hogy éltét sok százig az ég terjesztené.
Asszonyi rend, mellynek a búbánat árja
Kesergő szívedet méltó okon járja,
Most már egy kevéssé szűnjenek jajjaid,
Szakadjanak félbe bús zokogásaid.
Állj meg, szerelmesi nyögéseit halljad,
Addig az esett kárt magadba fájlaljad.
Míg őket az anya hideg karjaival
Megöleli, áldván végső szavaival.
- - - - - - - kedves hitesem,
Ím, karjaid közzűl setét sírba esem.
Tudom, hív szívedre keserves bút vona,
Hogy fejedből oda az ékes korona.
Hogy szemeid elől kedves hites párod
A setét koporsó tömlöcébe zárod.
De mint bőlcs férfiú, végyed tűrő szívvel,
Hogy az ég érdekel illy sérelmes ívvel,
Hogy akivel - - nyarat szépen éltél,
Megfosztatott, amit még ingyen sem véltél.
De ámbár megsértett jobb karja tégedet,
Hidd el, hogy ugyanaz béköti sebedet,
Terhesűlt válladnak ő elég erőt ád,
Hogy elbírhasd, amelly tereh szálla reád,
Hogy viseljed kedves árváim gondjokat,
A legbőlcsebb célra igazgasd dolgokat.
Hogy mint e városnak te egy szenátora,
Lehessél e népnek tanácsos Nestora.
- - - - - - - szerelmes párja,
- - - hűlt testem, ím, a főld elzárja.
De remélj, az egek hűséges férjednek
Szárnya alatt néked nyúgovást engednek.
Szűnjék sűrűn hulló könnyeid zápora,
Mert ahová megyek, az égi tábor a'.
Innen vigyáz a fő felség tireátok,
Semmi veszélyt közel nem bocsát hozzátok.
Kedves - -, akit a páros szeretet
- - - - - - ölébe űltetett,
Mindkettőtökkel az isteni hatalom
A veszélyek ellen légyen kész oltalom.
Az érettem folyó könnyűt szemetekről
Elvévén, viseljen gondot éltetekről.
Jer, keserűségnek szomorú leánya,
- - - aki vagy a bánat bálványa,
- - - - - - szerelmes férjeddel,
Édes anyád végső áldásait vedd el.
Borúlt napotoknak setétes fellege
Széledjen el vígan, kiderűlvén ege,
Hogy amelly bánat most epeszt benneteket,
Elmúlván, az öröm bírja szíveteket
Az ég áldásait rátok bőven mérje,
Kár vagy veszedelem éltetek ne érje.
Szerelmes - - - amíg meg nem hűlnek
Karjaim, tégedet ölelni készűlnek.
Itt, óh szerencsétlen, téged a szeretet
Midőn rózsával tőlt ágyába fektetett,
Midőn - - - - tiszteletes férjed
Engedi, hogy szívét szívednek esmérjed,
Akkor jőve reád egy szomorú éjjel,
Az édesanyádtól megfosztó veszéllyel.
Siralommá válta örömkönnyeidet,
Bút jelentő jajjá víg nevetésidet.
- - - - - - óh be sajnálnálak,
Ha bőlcs férfiúnak kezén nem hagynálak.
De minthogy az egek hív szívre bíztanak,
Bennem indúlatim lecsillapodtanak.
Az ő érzékenyűl formáltatott szíve
Tudom, gondoskodik rólad, mert vagy híve.
- - - - - - bánatos magzatim,
Jertek, amíg el nem állanak szózatim.
Hadd légyen hűlt karom gyenge szorítása
Belső indúlatim kimagyarázása.
Ím, egyik óltalom eldűlt mellőletek,
Egy védelem nélkűl maradt életetek.
De édes atyátok szerelmes karjai
Lesznek ifjúságtok erős óltalmai.
Közel s távol lévő hív atyámfiai,
Szálljanak reátok az ég áldásai.
Éljetek! Jaj elég, nem érzem szívemet,
Vigyétek a sírba hideg tetemimet.

 

[MINT A MEGVÉNHEDT FA...]

Mint a megvénhedt fa, amellyet nevele
A sűrű erdőnek árnyékos kebele,
Mellyre esztendeit az idő, miólta
Fennáll, fogaival reá rovátkolta,
Mellynek dért mutató mohos kerűleti
Megőszűlt vénségét vélünk képzelteti,
Midőn az esztendők elmúlt sokasága
Miatt a főldre húll elszáradott ága,
Végre a rájövő szélnek fúvására,
Erőtelen lévén, fekszik óldalára,
A szomszéd fák, mellyek nőttek körűlötte,
Csóválva sajnálják, hogy esett ledűlte,
Ágokkal szomorú árnyékot csinálnak
S ez erdők anyjának ekként parentálnak,
Így ez édesanya, kinek orcájára
Tisztes ráncokat vont az idő sokára,
Kinek hajszálait színlelte fejérre
Ártatlanságának bizonyos jelére,
Midőn az esztendők rádűlő terhei
Miatt erőtlenek lettek tetemei,
Lassan-lassan fogyván, elerőtlenűle,
Egy végső próbára ezen sírba dűle.
Hozzátartozói elestén sóhajtván,
Sajnálják, fejeket gyászos búra hajtván.
Az özvegy, az árva nem kedvez jajjának,
Kidűltét érezvén e jó Tábitának.
Az égre siralmas szemeket emelvén,
Így szólnak, egyenlő szívvel nyögdécselvén:
Oda - - - - - - - óh halál,
Egyszer-egyszer bizony dühösebb nem valál,
Mint mikor ezt, kibe a hűség, szeretet
Egymással örökös szövetséget vetett,
Ezt, akinek szíve az egyűgyűségnek
Volt szentelve és a jámbor szelídségnek,
Ezt, akinek szegényt segítő karjai
Az adakozásnak voltak sáfárai,
Nem hagyád életben, az asszonyi nemnek
Díszére, így szerzel siralmat sok szemnek.
Ó, ég! ki lesz már az, ki a nyomorúlton
Segít, szánakozik a búba borúlton?
Ki lesz az, akinek asszonyi karjai
Lésznek, úgy mint ennek, sokak óltalmai?
Hol találunk illyen irgalmas özvegyet,
Örökös álomra bocsátván ez egyet?
Így sóhajtnak ezek, amellyeket hallván
Az ég, e siralmas ügyeket fájlalván,
Elalélt szíveket illy szókkal ébreszti,
Csüggedt reménységek szikráit éleszti.
Ó, nyomorúltaknak félénk sokasága,
Miért jajgattok és mi szomorúság a'?
Hát azt siratod-é, akinek élete
Már a boldogságban jobbra cseréltete?
Kit az ég azért, hogy tégedet ruházott,
Örök lakosának már felkoronázott.
Kinek virtusinak leve bőv jutalma
Az idvezűlt lelkek csendes nyúgodalma.
Hát illy örömért kell könnyeket hullatni,
Illyen dicsőségért zokogva jajgatni?
Nyomorúlt emberek, bizony ha tudnátok,
Illyen keservesen érte nem sírnátok.
Ha látnátok azt, hogy szerelmes szülei
Hogy fogták körűl és kedves gyermekei!
- - - - - - - - - volt párja
Az élet javába kimúlt - - - -
Akiket zokogva a főldön éltébe
Kísért a meghóltak temető helyébe.
Örűl ő, mivelhogy az égbe láthatja
- - - - - - ki vólt édesatyja.
Örűl, hogy sorsosa lett boldogságának,
- - - - - - - - - anyjának,
Akinek szerelmes s anyai hűsége
Jutalma lett az ég fényes dicsősége.
Ott van - - - - aki mind pennával
Szolgált - - - - mind bíróságával.
S mivel ezt a népet híven vezérlette,
Arany koronával az ég megtisztelte.
Örökössé lett már ott az a szeretet,
Melly itt - - - - nyarakig mehetett.
Hát szükség-é ezért könnyeket hullatni,
Illy megboldogúlton illik-é jajgatni?
Óh nem, bár a halál tőletek elvette,
Rendelt más pártfogót tinéktek helyette.
Él még - - - - szerelmes magzatja,
E' lesz atyja helyett a szegények atyja.
E' lesz már az a fa, amellynek árnyéka
A nyomorúltaknak lesz őrző hajléka.
Ő lészen gyámola az erőtelennek
Ő megruházója a mezítelennek.
Ő lesz az és az ő bőlcsen formált szive,
Ki könyörűl rajtad, ha sért a bú íve.
Míg ez él, ne félj, mert addig a bánatnak
Terhei bár nyomnak, de el nem nyomhatnak.
A jóság, a hűség, az igaz szeretet
Mivel maradandó szállást nála vetett.
Így bíztatta az ég e nyomorúltakat,
Megértvén bús szívből eredt panasszokat.
Amidőn e sereg háláadó nyelve
Így szólt, szíve lévén örömmel bételve:
Kegyelmes ég, kinek végetlen hatalma
A nyomorúltaknak örökös óltalma,
Ki eldűlt gyámolunk helyett mást állítál,
Bár megkeserítél, de megvídámítál.
És midőn az egyik kezed megsebhete,
A másik sebünkre írat kötözgete.
Ha már az, aki volt éltünknek dajkája,
Az atyafiúi szeretet példája,
E főldről a fényes egekbe kőltözött,
Él szerelmesivel ezer öröm között.
Azt, akit helyette rendeltél gyámolnak
(Ha a reánk törő bajok ostromolnak),
Tartsd meg sok ideig népünk védelmére,
Atyai hűséggel vigyázván éltére.
Tartsd meg, mint a kőszált a tenger vizében,
Mellynek bár a habok jőnek ellenében,
Erősen áll, reá haszontalan törnek,
Mert reárohanván, magokba eltörnek,
Ennek pedig, aki már többé nincs velünk,
Szívünkbe örökös oszlopot emelünk.
Eljövünk gyakorta temető helyére
Sírni; ez az igaz szeretetnek bére.

 

[ÖTEZER ÉS MINTEGY...]

Ötezer és mintegy nyólcszáz esztendeje,
Miolta a világ ütközet mezeje,
Miolta minden nap sok ezer élőnek
Szívébe halálos mérgű nyilat lőnek,
Miolta olly sokan halnak a csatába,
Hogy a főld már alig rejtheti magába,
Úgyhogy méltán lehet félni az időtől,
Mellyben nem járhatunk a sok temetőtől.
Egy-egy világot kell (szörnyűség hallani)
Minden század alatt eltakarítani.
Élők, vegyük tehát méltó figyelemre,
Micsoda bajnok tör az emberi nemre.
Micsoda bajnok az, melly illy bátorsággal
Harcol a főld színén lakó sokasággal.
Ki az, ki illy sűrűn pusztít éjjel-nappal,
Hogy a meghóltakat alig győzik pappal.
Kinek csapásitól félnek a királyok,
Nyögnek a lázárral megtőlt ispotályok.
A halál ez s ennek fekete zászlója
Alatt a nyavalyák szörnyű légiója,
Mellyek készen vagynak egy legkisebb szóra,
Táborral ütnek a szegény halandóra.
Nincsen az életnek semmiféle neme,
Mellyre nem vigyázna ellenséges szeme.
Még alig kezdődik a kétséges pálya,
Már a csecsemőknek jajra nyílik szája.
Nem csak, hanem sokszor a rengő bőlcsőnek
Kebele adózik a mord temetőnek.
Lesz reménytelenűl az élet reggele
A kegyetlen halál szomorú éjjele.
Hát az ifjúságot említsem-é? már a'
Megy igazán a legsúlyosabb próbára.
Hiába erősek ekkor a tetemek,
Hiába vídámak a mosolygó szemek,
Hiába eleven a vér az erekben,
S tüzes a bátorság a nemes lelkekben,
Mivel ezeket is a legtetszőbb korba
Ez a nagy ellenség fekteti a porba.
Csak egy nyavalyát kűld ellene, és merő
Derekakból kifogy az ifjúi erő.
Hogyha pedig velek ez a közönséges
Vitéz szembeszállni megy, nem elégséges.
Van harc, vagyon fegyver, ezekkel áll szembe
Így taszítja véres testeket verembe,
Így ejti el Hektort, kinek tíz esztendő
Meghódolására nem elegedendő.
Sőt magát Achillest, kinek hasznát vette,
Egy illyen praktika által elejtette.
Az öregek mondják, hogy ennek engednek,
Midőn a főld felé végre legörbednek.
Sőt úgy megtöretnek lassan, hogy reszkető
Fejekkel keresik, hol van a temető.
Mert ellenek harcol a hosszú idővel,
Melly mindent megemészt rettentő erővel.
Lassan-lassan őket mindaddig gyengíti,
Míg osztán végképpen elerőtleníti.
Amidőn kezének csak egy intésére
Önként kőltöznek le a sír fenekére,
Így dől ki, amidőn még csak nem is véli,
Főpapi székiből sok szomorú Éli.
Sok Khilók, amidőn legjobban örűlnek,
A halottak közzé nevettekbe dűlnek,
Így harcol a halál, (ó, eszmélkedjetek)
Gyermekek, ifjak és vének, ellenetek.
De még e' kevés, mert csak magános próba,
Az élőt egyenként rakja koporsóba,
Van még nagyobb ennél, mert sokszor kihat a
Roppant országokra a pusztító csata.
Amidőn a hóltak rakásokra hullnak,
A sűrűen hulló népek megritkúlnak.
Mert mikor kikűldi ama nagy bajnokot,
A pestist, melly ölni egyenként nem szokott,
Hanem szája mérges párázattal teli,
Mellyel a népeket gyakran [meg]leheli...
Ő az az öldöklő angyal, melly megraka
Minden házat hólttal egy szörnyű éjszaka.
Melly Sénakeribet midőn elővette,
Számtalan táborát kicsiny számra vette.
Az éhség a másik leghívebb szolgája,
Igen hasonlít a képe is hozzája.
Ez midőn célba vesz egyszerre sokakat
S csinál elevenen járó csontvázakat,
Amellyek a főldön addig tétováznak,
Mígnem egyenként a sírba botorkáznak.
Mikor Títus a jajt kívűlről hallgatja,
Ez Jeruzsálemet belől szorongatja,
Ámbár a városban nincsen több magának,
Egyedűl többet ér az ő táborának.
Ó, de ki tudhatná mind előszámlálni,
Amellyekkel szokott a halál prédálni.
Maga Cyrus, aki egész seregének
Nevet tudott adni, nem tudna ezének.
Illy sok ellenség közt nem csudálkozhatunk,
Hogy az öreg szerre kevesen juthatunk.
Hogy az élők között nincsenek Nestorok,
Kiknek századokig elhaladna sorok!
Nincsen Matuzsálem, aki míg kidűlne,
A seculum elő kilencszer kerűlne!
Az ember éltének igen határt vét a
Mérték, mellyet annak kimért a próféta.
Már ma csak ollyat is nehezen lelhetünk,
Mint akit most gyászos sírjába temetünk.
Ki a hatvanhetet már jól meghaladta,
Amidőn magát a halálnak megadta.
Már az ősz hajakból font ezüst korona
Homlokára ritka tiszteletet vona.
Midőn a keserves próbák mezejébe
Elesett, éltének megért vénségébe.
- - - - - - ez, kinek tagjai
Fedezői kedves hazája hantjai.
- - - - - - atyai szerelme
Nevelte - - - - - - védelme,
Kiket maga előtt bocsátván az égbe,
Már most velek együtt él nagy dicsőségbe.
- - - - - - bírta szívét s vele
Vólt nyara, és szintén - - - - tele,
Kitől elmaradván páratlan élete,
- - - - - - - - - lehete,
Mellyeket eltőltvén csendes békességbe,
Megelégedve megy fel a dicsőségbe.
De amíg elmenne, jertek el végtére,
Kedves gyermekei, megölelésére.
Jertek, neveteken szólítván titeket,
Hadd áldja meg végre szája élteteket.
- - aki már a gyászos halál által
E főldről az égbe plántáltattál által,
Az én áldásomra nincs neked szükséged,
Mert az ég örökre boldoggá tett téged.
- - - - - - jövel hát, tégedet
Úgy nézlek, mint aki bírta vólt szívedet.
Az ég vigyázzon rád mindég kegyes szemmel,
Tetézzen minden nap újabb kegyelemmel.
Az árvák, az árvák, akik a kezedre
Maradtak, légyenek függesztve szívedre.
- - - - - - elmaradt özvegye,
- - - - az Úr ügyedet felvegye.
Éltedet az Úrnak ápolgató karja
Mindennemű veszély ellen eltakarja.
- - - - - - jösztetek,
Kedves unokáim, hadd szóljak veletek.
- - - - - - - - - - jövel,
Hadd öleljelek meg ellankadt erővel.
Az Isten, ki gondot visel az árvára,
Kegyesen vigyázzon lelketek javára.
Szerelmes unokám - - - végtére,
Jövel nagyanyádnak megölelésére.
Amint nő a plánta, az égnek harmatja
Mikor reá kövér cseppjeit hullatja,
Úgy nevelkedj te is testbe és lélekbe,
Végre, de sokára, juss el az egekbe.
Engedjetek immár, kérlek, hadd menjek be
A megboldogúltak közzé a mennyekbe.
Ti pedig, akiknek még megvan éltetek,
E harcnak mezején szemesek légyetek.

 

[ARANKA GYÖRGYHÖZ]

Ne vesztegesd, ne vesztegesd
Az érdemes nevet rám,
Inkább egyébbel fejtegesd
Szíved javát, Arankám!

Tisztelsz, de aki engemet
Ugyan valóba esmér,
Olly kényesítő érdemet
Csekély eszemre nem mér.

Bár annyival nem kérkedek,
Amennyit énreám vetsz,
De mégis, ah, megengedek,
Mert véle úgy kecsegtetsz.

 

A TANÚNAK HÍVOTT LIGET

[Itt a liget! - hűs árnyékába
  Mellynek csak azért hívtalak,
Hogy e fákkal ezen órába
  Téged szemben állítsalak.

Ők tanúim, ők keseredett
  Szívem siralmait hallották,
Ők panaszim s a te nevedet
  Gyakorta visszahangzották.

Hallgasd, ó, szép! - ha! - mi bús szellő
  Suhog a gyenge ágakon.
Mint reszketnek, nézd, a zőldellő
  Levélkék tőle azokon.]

Az én lelkem sóhajtásitól
  Reszket a fáknak levele,
Mellyeket itt mély panaszitól
  Lassú zúgással emele. -

Nézd! - a fűvek lucskos harmatja,
  Nézd, még mostan sem száradt fel;
Bár a forró nap szárogatja
  Mindúntalan hév tüzével.

Ezek az én olvadt szívemnek
  Vízzé vált párázatjai.
Ezek e két kiszáradt szemnek
  Könnycseppé vált harmatjai.

A többit a virágtölcsérek
  Felszívták a múlt napokban:
Hogy a virágok illy kövérek,
  Ah, nékem az be sokba van! -

 

A FELGYÚLADT SZERETŐ

Még csak - - - - - -
  Míg - - - - -
Vígadtam - - - - -
  Semmi - - - - -

Ha nyárban a - - - -
  Lankaszta - - -
Itt a híves E - - -
  Elóltott - - - -

Ha tikkadó tetemeim
  Szomjúztak a melegtől,
Elevenedtek ereim
  E hives csergetegtől

De most, Laura - - - -
  Nem olly hévség - - -
Nincsen semmi, ah, - - -
  Melly óltsa e meleget.

- - - - - - - - - - - - -

Másszor tikkadt és elalélt
  Testem új életre jött,
Ha e híves forrással élt,
  Melly itt zúg ez hegy előtt.

De most, noha csípésivel
  Majd kiszedi fogamat,
Mégis híves vizeivel
Ez sem óltja szomjamat.

Mert minden cseppjét, tüzemnek
  Heve megemésztette,
Mihelyt lángaló szívemnek
  Lefolyt vala mellette.

(Mit csináljak? - e gyúladás
  Terjed; - a szél gerjeszti.
Hasztalan minden fáradási
  A vizet megemészti.)

Míg még gyengébb gyermek valék:
  Melly könnyű vólt pihennem!
Illy kínt még nem tapasztalék;
  Nem régólta van bennem.

Nem régólta csatáz velem,
  Ah, Laura, kedves alak!
Ah! csak azólta viselem,
  Hogy egyszer megláttalak.

Tudom, Laura! e kín tőled
  Kerűlt; de nem esmerem.
Ah, árthatsz-é? azt felőled,
  Laura! hinni nem merem.

Hisz élettel kecsegtette
  Pillantásod szívemet?
Úgy van: csak azért sértett e',
  Hogy gyógyítson engemet!

 

A TÁVOLRÓL KÍNZÓ

Most vagyok veled szemben
  Először, miólta élek:
Mégis belől szívemben
  Mindég kínzál, kegyes lélek.
Én északra laktam, te délre:
    Mégis tüzed velem lakott
    S mindég perzselte északot;
Ah, én nem mehettem olly félre.
  Most a tűz mellett vagyok,
    S nincs olly szenvedésem,
  Mert égésim olly nagyok,
    Hogy meghalt érzésem.

 

A POÉTÁKBAN LAKÓ ISTENSÉG

Poéták! felőletek
Azt tartják, hogy bennetek
  Lakik istenség,
Mellynek égi malasztja
Tűzetek felgyúlasztja,
  Melly bennetek ég.

Poéták! én rólatok
Semmit sem állíthatok,
  Ti érzéstek az,
De, hogy kezd egy isteni
Erőt lelkem érzeni,
  Már az szentigaz!

Poéták! csak egyszer sem
Látnátok az én versem,
  Ha ez nem vonna.
Megmondjam ez istennek
Dicső nevét? - ah, ennek
  Neve - Beldonna.

 

A MÉZ MÉZE

[Sok az ember baja! -
Egy belső nyavalya
  Engemet is megroncsolt;
Ínyem elvesztette,
Szám ízét elvette,
  Minden csak ízetlen volt.

Kóstoltam tokajit,
Gyomrom únalmait
  Szerzé e szent ital is;
Nem volt elszenvedve
A tej édes nedve
  Nála még cúkorral is.

Végre egy tetézett
Tálba lépesmézet
  Kűlde egy jó Nincsneve,
Kóstolom kelletlen,
Hát fojtós, ízetlen,
  Mint a zőld vackor leve.]

Bejöve azomba
Laura sátoromba;
  S mondám, mi bánt régólta.
Csudálta: - elmetszett
Egy kicsinyt, s úgy tetszett,
  Hogy elébb megcsókolta.

Ezt edd meg, ez tán jó! -
Megeszem. - Egek! ó!
  Még olly édest nem ettem!
Adj, ó, adj! több mézet,
Mellyet szád ígézett,
  Ó, adj! - így esdeklettem.

Adott még többet is:
S meg nem mézeltet is
  Adott a kis csíntalan;
De én megesmértem, -
S édességet kértem
  Szácskájáról úntalan. -

Kis méhek! kerteken,
Mezőkön, berkeken
  Mit futtok sok veszéllyel?
A friss patakokra,
A szép virágokra
  Repdesvén szerteszéjjel?

Mennyi sok munkával
És idő jártával
  Gyűjthettek egy kis mézet! -
Szálljatok Laurára!
Az ő szép szájára
  Vénus sokat tetézett!

Jőjjetek! s így nem lész
Ollyan sok s édes méz
  Sohol, mint a tietek.
Jőjjetek, s így nem lész
Ollyan boldog méhész
  Sohol, mint a tietek.

 

A SZERELMES SZEMEK

Ah, ne vesd rám két villám szemedet
  Olly hasgató tekíntéssel:
Kérdezd meg csak, ő fog majd tégedet
  Vádolni a sebhetéssel.

Nem érzed-é, miként zsibong a vak
  Ámor rajja szemed körűl?
Ki mérget mézel, ki bilincset rak,
  Fáklyát gyújt, nyilat köszörűl.

Én látom azt! - Szácskád rózsájában
  Látok még egy nagy táborral:
Lelkemet gyomrozzák, s ő hijában
  Küszködik annyi Ámorral!

Kettő pillantásodnak szárnyain
  Repüle szívem várába:
Már most dombol leomlott hantjain,
  Hallod? mint dobog a lába! -

 

AZ ÉJ ÉS A CSILLAGOK

Régi víg kedvem szép horizonja
  Szürkűlt borzasztó setétségre,
Egy komor éj mord gyásszát rávonja,
  S régi napom nem derűl égre.

Kedvesem szép szemei vesztemet
  Vígasztalni fogják magok:
Ó, hát fényesítsétek éjemet
  Ti, egy pár halandó csillagok!

 

BOLOND, AKI NEM SZERET

Felfogadtam, nem szeretek,
Minden asszonyt már megvetek,
Felfogadtam, semmi lány
Rabbilincsre már nem hány.

Azt mondám, bolond is voltam,
Hogy szerelmekhez hajoltam,
Azt is mondám, mind bolond,
Aki rólok le nem mond.

Felfogadtam, hogy míg élek,
Egy álnokkal sem beszélek,
S bár Helena szeret is,
Farba rugom őtet is.

Gyűlölöm mind egész nemét,
Szép orcáját, ráró szemét,
Gyűlölöm, mind álnok kép,
S még álnokabb, hogyha szép.

Felfogadtam földre s égre,
Hogy nem nézek több szépségre,
Mert mind halálba kerül -
Meg is álltam emberül.

De bezzeg szerelem helyett
Rút gyűlölség foglalt helyet,
Bánat jött rám egy nyommal,
A komor únalommal.

A fekete gondolatok,
A rettentő indulatok
Szállották meg szívemet,
S úgy gyötörtek engemet.

A jó kedvek, nyájasságok,
A tréfák és barátságok
Elfutottak előlem,
Az öröm eltűnt tőlem.

Minden virtustól elváltam,
Minden embert megutáltam,
S már egészen ellepe
A fekete sárepe.

Borzasztó melanchólia,
Rettentő hypochondria,
S minden, ami fertelem,
Egyre csatázott velem.

Elmém szinte megbódúla,
És már kicsinybe is múla,
Hogy fejembe nem lövék:
De mégis észre jövék.

Észre jövék, észre vettem,
Hogy én bolond gombát ettem.
S felkiálték: Grácia,
Grácia, szép Cypria!

Jertek, ó, angyal termetek,
Megint emberré tegyetek,
Elvetettem pisztolyom,
Szép orcátok csókolom.

Már véletek kezet-váltok,
Ó, szép lyánkák s így kiáltok:
Mind bolond, ki nem szeret,
Vágasson magán eret.

 

[LELKEMNEK FORRÓ SOHAJTÁSI...]

Lelkemnek forró sohajtási,
Szakadjatok ki mellemből,
Mellyeket e sírnak hányási
Kergetnek ki bús szívemből.
Szálljatok Rózsimhoz mennyekbe,
Ott tartják őt az angyalok,
És lelkemet e víg helyekbe
Várjátok meg, mert meghalok.

 

[BÁR MÉG ÉPPEN NEM VAGYOK IS...]

Bár még éppen nem vagyok is
Huszonnégy esztendős is,
Igazán mondod barátom,
Hogy nincs kedvem semmibe.
Boldogságomat nem látom
Az életnek kedvébe,
Igaz örömöt nem lelek,
Gerliceként nyögdécselek.

 

AZ EMÉSZTŐ TŰZ

Az égető kutyácska
  A zőld mezőt aszalta,
  S alatta Flóra hímes
  Virági haldokoltak;
  Fonnyadtak a ligetnek
  Zőldségi megkonyúlva:
  A főld egész határi
  Alélva bággyadának.

Énbennem is van egy tűz,
  Mondják, hogy az Cupidó;
  Én nem tudom, ki légyen,
  Nem esmerem nevéről;
  Elég, hogy ég melyemben,
  S olvasztja nagy tüzével:
  Szemlátomást betegszem
  És már alig lehellek.

Tegnap leszálla csendes
  Cseppekkel egy esőcske,
  Megáztatá az erdőt
  És a mezőt vizével:
  S ím, a beteg virágok
  Mindjárt feléledének,
  S a hervadó levélkék
  Új életet kapának. -

Ó, vajha énreám is,
  Az én alélt fejemre
  Egy illyen éltető víz
  Hűs cseppje harmatozna!!!

 

A FEREDÉS

[Nini, szemeim, ide nézzetek,
  Ni, e kis rózsabokor hirtelen
  Mint megrezzent amott a vízszélen!
Nini, szemeim, ide nézzetek!
  Ni, mint öszveverődtenek
    Levelei s ágai,
    Tövise s virágai,
  Ni, mind megbillegtenek.

Felcifrázott kevély virágának
Bíbor pompái széjjel szóródának.
  Némellyik leesve elterűlt a dudvák szárain,
    Némellyek úsznak az itt lengő
    És játszadozva kerengő
  Zefirek szárnyain.

Nini, vigyázzatok!
  De fényetek rezeg pislogva,
    Hol öszvevonúl, hol kidüllyed,
  Most repes víg pattanással forogva,
    Majd rettenve komor gödribe süllyed.
Tán istent láttatok?
  Ne zárjátok bé ablaktokat.
    Ott nem haragos istenség látszik,
    Ne féljetek, ott egy szép nimfa játszik.
Nyissátok meg ablaktokat.

A rózsákon általfénylenek
  Sokkal szebb rózsái,
  Pirosló orcái,
Mellyek titeket megigéztenek.
  Ah, boldog rózsafa!
  Be nyájas nimfa
Nyugszik alatta árnyékodnak!
Ah, végy be engem egyik ágodnak!]

Ti pedig, szemeim ti, ide vigyázzatok,
Mit akar ott a ti igéző nimfátok!
  Ni, ni, ruháit levetette
  S a rózsa tövére tette. -
Maga indúl: - most már, most nézzetek!
A nézés istene légyen véletek!

  Ahol megy! --  ah, melly isteni képnek kell lenni,
  Melly hátúlról is ennyi gráciákkal kezd jelenni? -
Ah, bár láthatnátok, melly szép
A halhatatlan kép? -
  Ah, fordúlj erre, szép istenné - - -
    Egek! - mi csuda! - ah! szemeim! - mit látok? -
      Mint reszkettek? -
      Mint meredtek? -
      Mint fellobbanátok? -
      Már kipattannátok,
      S tán golyóbiskátok
    A nézés tövéből kivenné? -

Ah, mit látok? - irgalmas Egek! -
Az én kincsem! - alig pihegek! -
  Visszafordúlt az én galambom, - visszanézett! -
  S szememet, szívemet, lelkemet, mindent megigézett.
Az én kedvesem fut amott! -
  Ah, mint dobog szívem belől! -
  Ah, mint olvadok mindenfelől! -
    Isten! - Egek! - Jaj, elfogyok! -
    Ne hagyjatok! - mindjárt lerogyok! -
Az én kedvesem fut amott! -
Ah, őtet - őtet láttam ott! -

  Ahol megy! ah! mit látok? - Mezítelen! -
Irígylem e vidékeknek ezt:
Hogy látják, ami engem öl s éleszt, -
  S szerelemtársimmá lesznek illy hirtelen. -
De csalódom! - Ti láttok testén
  Valamelly leplet, - - de melly ritka
  Az a fedél, melly alatt van szívem kies titka,
S melly lebeg meztelen Évám édenén!

  E csalódás játszódtat-é titeket,
  Vagy csakugyan látjátok ezeket?:
Miként pirosolnak,
Mikor meghajolnak,
  Fényes szárai,
  Márvány combjai,
Amellyeket főhajtva
És utánna sóhajtva
  Csókolnak magok
  A szép virágok.
Vajha én most, vajha virág lennék,
Én is illyen komplimentet tennék!

  Nézd, a vékony patyolat
  Vigály felhője alatt
A szerelmes zefirek mint enyelegnek:
Ah, ezt mint irígylem e játszi seregnek!
  Némellyik szép lábára tekergőzik,
  Egyik kies mellye alá rejtőzik,
Másik márvány oldalára könyököl:
Ah, a szerelemféltés, ah, majd megöl!
  Vajha én most, vajha Zefir lennék!
  Én is a legszebbik helyre mennék. -

De látjátok! már a patakba lépett,
Melly kettőssé teszi ezt a gyönyörű képet.
  A hízelkedő habok hozzá tódúlnak,
  S farkok csóválva lábához simúlnak.
Vetélkednek, az első mellyik légyen,
Melly néki udvarlást csókolással tégyen?

  Már szárait,
    Már térdeit,
  Már combjait,
    Combtöveit
Nyelik el a fajtalan habok. -
Ah, távozzatok, ocsmány habok! -
  Ha feljebb viszitek vizeteket:
  Menten öszvetördellek benneteket. -
Ah! már megöltetek! -
Szerelemtárssá lettetek. -
  Ah, már alig látom szép melyét, -
  Ah, mint nyalogatják nyugodalmam helyét!
Vajha én most, vajha egy hab lennék:
Én is szerelmes testén pihennék!

 

EGY TULIPÁNTHOZ

  A hatalmas szerelemnek
Megemésztő tüze bánt:
Te vagy orvossa sebemnek,
Gyönyörű kis tulipánt!

  Szemeid szép ragyogása
Lobogó hajnali tűz;
Ajakid harmatozása
Sok ezer gondot elűz.

  Teljesítsd angyali szókkal,
Szeretőd amire kért:
Ezer ambrózia csókkal
Fizetek csókjaidért

 

EGY SZERENCSÉTLEN LÉLEKNEK
AZ ÉGIG VALÓ FELEMELKEDÉSE

Múzsám! eddig vagy a vidám dolgok körűl repdestél
  Vagy szomorú, de idegen s külső tárgyat kerestél.
Eddig bár a mord szerencse rád komoran pillantott,
  Mégis víg húrokkal s vidám hangra verted a lantot.
De most kezdjél Arionnal keservesebb áriát,
  Hogy a delfin is megszánja e mostoha sors fiát.
Pengess halkkal az alsó C-én egy keserves éneket,
  Melyhez maga az érzékeny Bánat szabjon verseket.
Csorgasd szívem keserveit tollam néma szájába,
  Hogy szedje bús andalgásom gyászos barázdájába,
A bú gyenge rebegéssel nyissa meg szád ajakát
  Ellágyúlt szíved roskadó tárházának ablakát.
Látom úgyis, hogy könnyekkel ázott laurust kell ennem,
  A különben víg Pinduson szomorúvá kell lennem.
Ó, ártatlan mulatságnak szentelt kies ligetek!
  Nem lehet-é fájdalmimat eltemetni bennetek?
Ó, szent forrás: hát te vagy-é keservimnek tengere?
  Melybe omlik bús szívemből áradt könnyeim ere.
Ti, a bús Echó hazája! terepély borostyánok!
  Ti vagytok vég siralmimat némán szóló bálványok.
Vidám hegyek! Nem terem-é rajtatok egy Nepenthe,
  Melyre az áldott természet öröm balzsamát kente,
Láthattam-é felettetek egy oly béborult eget,
  Melyből reátok bánattal fonnyasztó víz csepegett?
Úgy van: hát nem hihetem el, hogy volna oly szegelet,
  Mely öröm tavassza helyett nem mutatna bús telet.
Ez a föld a hasztalanság világán oly golyóbis,
  Hol nyög a Virtus, s kínlódik maga a kegyes Jób is.
Úsz körűlte könnyhullatás sós tengere, s reája
  Lebeg a köz bánatoknak sűrű atmosphaerája,
Melynek sóhajtásaiból öszvesűrűdt fellegnek
  Tömlőjéből a sírások bő vizei csepegnek.
Köztök dörög, és nyilait hányja a rossz szerencse,
  Hogy szívünk ne csak búsítsa, hanem meg is rettentse.
Szentebb egek! van talám egy boldog hely ezek felett,
  Mely az ártatlan örömnek virágzó Tempéje lett,
Melynek a bánatok tele nem hervasztja határit,
  Öntvén bele egy boldogabb nap mennyei sugárit.
Ugyan a számtalan napok végtelen határokban,
  Hol a széjjelszórt világok kerengnek abroncsokban,
E mértékre nem vehetett Mindenben, a főld felett,
  Meglehet-é, hogy ne légyen egy parányi szegelet,
Melyet az áldott Természet rakni akképp akara,
  Hogy csak öröm rózsáival virágozzék pitvara?
Melynek ártatlan vígsággal illatozzon tavassza,
  Hogy ezt a búnak fagylaló tele meg ne fonnyassza.
Ó, bóldogabb teremtések éggel szomszéd hazája!
  (Ha ugyan közelíthetnek teremtések hozzája)
Mikor jő egy új életnek az a kedves hajnala,
  Melyben lehessek e boldog helynek én is angyala,
Mikor lesz? - De szállj le Múzsám e halandók házába,
  Régen tévelygesz már a jobb világok országába.
Elragadtatva vitettél a szentebbik ég felé,
  Hol a Mindenható dicső trónusát felemelé.
Húzd öszve, s csak félig nyíljon pislogó szemed-fényje,
  Hogy mennyei dicsőségnek meg ne vakítsa fényje.
Lelkem! térj vissza földedbe, s hagyd félbe szent búcsúdat,
  Mérjed a feljárt világok messzeségével búdat.
Te is, Múzsám! új énekre készítsd rebegő szádat,
  Bús Orfeus húrjaival lelkesítsd bús hárfádat,
S hogy bús pengetését gyengűlt kezed el ne hibázza,
  Lelkem keserves lamentóm szívembe lekótázza.

                               *

Szűk határok közzé szorúlt ez a világi élet,
  Rövid ez - alig kezd lenni, már füstté, semmivé lett.
Egy tornác ez, s a születés egyik ajtaja ennek,
  Másik ajtaja a halál, hol az élők kimennek.
Ez egy rövid - de sok bajjal megrakott terhes pálya,
  A bölcső és a koporsó ennek a két métája,
Hová, kik a balgatagság sebes szekerén futnak,
  A testi kívánságoknak kerekein eljutnak.
Ez az élet oly sebessen, oly alattomba halad,
  Hogy észre nem veszik sokan, mikor tőlük elszalad.
De bár ily rövid az élet: mégis meghosszabbodik,
  Ha a bánat mérge, s a búk száma megsokasodik.
Az élet rövidségéről csak azok panaszolnak,
  Kik ez enyelgő világban torkig bugyborékolnak.
De miólta idejére éltemnek eszmélhetek,
  Sok századoknak látszanak nekem e néhány hetek.
Te mérted, óh világ fényje! az én esztendeimet,
  Te számláltad minden napon bokros keserveimet.
Te, a fénynek s melegségnek Atyja! tégy bizonyságot,
  Te, ki időszakaszokkal méred ezt a világot,
Mikor Chiron nyila eránt vinnéd tűzszekeredet,
  Akkor látám meg először életadó fényedet.
Elsőben az élet édes mézzel akkor kínála,
  S mihelyt megkóstoltam, mérges mézze csömörré vála. -
Azólta könnyekkel tőltvén italom és ételem,
  Émelygős olaj-salakját ökrendő korttyal nyelem.
Bár már Titán a tizenkét jegyek karikájában
  Tizenkilencszer fordúlt meg tündöklő hintójában,
Mégsem jött fel soha gyászos köddel borúlt egemen,
  Hogy az öröm tiszta fényjét látta volna szívemen.
Sőt ha piros orcájával hevűlt a piros reggel,
  Felszívta bús könnyeimet a harmatos cseppekkel.
Mikor meríté lovait a tenger kék ölébe:
  Merítette szívem a búk hánykódó tengerébe.
Ti tizenkilenc esztendők, életem esztendei!
  Egymást váltó siralmimnak ti hosszabb mértékei!
Már az örökkévalóság végetlen pitvarába
  Álljatok a legszomorúbb esztendők bús sorába.
S ha megláthatom valaha több testvéreteket is,
  Gyászruhába állítsátok mellétek ezeket is. -
Míg tartott gyermekségemnek tizenkét esztendeje,
  Fonnyadt bimbót mutogatott tövisse közt vesszeje;
Már hét esztendőktől fogva virágzik ifjúságom,
  De leszakasztá a balsors nyílni kezdő virágom.
S tette egy könnyhullatással tőlt pohárba, melyben bár
  Virágzik is: de lassanként fonnyad és hervadoz már.
Elalszik már - - - ki nem tudám a többijét rebegni,
  A könnyek zápora kezdett két szememen peregni.
Öszvefacsart szívem belső, titkos kamarájának
  Rejtekében a búk zúgó habbal megáradának;
Istenem! ájúlás volt-é? vagy pedig csak mély álom?
  Tüzes képzelődésimet, ó, még most is csudálom.
Láttam-é, vagy csak képzeltem? Apolló rámtekinte,
  S elalélt lelkem sebére édes balzsamot hinte.
"Hát - úgymond - rab vagy poétám! mégpedig a bánaté?
  Hát téged a bánat e szent helyektől elfoghat-é?
Oszlasd komor bánatidnak gyászból szövött fellegét,
  Légy a mienk, légy, derítsd fel ismét örömed egét.
Láttam én a Duna mentén oly Mecénást, akinek
  Szíve nem sajnál áldozni a Pindus szűzeinek." -
Tovább akarám kérdezni - de eltűnt szemem elől,
  A felhőt fényes szárnyával bársonyozván jobbfelől.
S már a hajnal lobogtatván alól rózsaszín fáklyát,
  Felszedte szemem héjjáról az álom édes mákját.

 

A VÍDÁM TERMÉSZETŰ POÉTA

Sírhalmok! Gyász temetőkertek!
  Mellyek örökös setétség
  S szívet borzasztó csendesség
Mostoha keblében hevertek,
  Ti bús melánchóliának
    Setétes völgyei!
  Hol szomorú Múzsájának
    Áldozott Hervey.

Itt az érzésnek minden neme
  Még az élőben is meghal;
  Füle csak csendességet hall,
A semmitől irtózik szeme,
  A ciprus a hóld fényénél
    Árnyékát mutatja.
  Egy sírból kitántorgott szél
    Bággyadan mozgatja.

Szörnyű környék! mellyhez a lélek,
  Fantáziáin repűlve,
  Irtózással megy s réműlve,
Félhóltan hátrál vissza vélek.
  Szörnyű környék! kérkedj bátor
    Bús lantú Youngoddal:
  Isten hozzád, gyászos sátor!
    Komor ánglusoddal.

Mások irtóztató énekkel
  Bőgessék bús obojjokat
  És siralmas nótájokat
Jajgassák keserves versekkel;
  Kerítse szürke Hesperis
    Gőzölgő fejeket:
  Én nem óhajtom egyszer is
    Követni ezeket.

[Nékem inkább olly koszorú
  Kösse felkent fejemet,
Mellynek színe nem szomorú,
  S múlatja a szebb nemet:
Ezt a vídámabb múzsáknak,
A mosolygó gráciáknak
  Fűzzék öszve rózsaszínű újjai,
  Élesszék fel ambróziás csókjai.

Nem kell ciprus, mellyel Racint
  Tisztelte Melpómene,
Apró viola s hiacint
  Bár hajamon fénylene:
Apró és kék tőlcsérjei
Ollyak, mint szépem szemei.
  Ez kell nekem. - Homlokomat ne érje
  Shakspeárnak akónitos fűzérje.

Így veszem fel víg lélekkel
  Gyengén rezgő lantomat,
S majd kedvesem egy énekkel
  Lelkesíti húromat.
Míg leng az estveli szellő,
Szárnyán, egy nektárt lehellő
  Rózsában a kis szerelmek megszállnak
  És mennyei harmóniát csinálnak.

Szívünk elolvadt részeit
  Élesztjük új dalokkal,
Pauzák únalmas idejét
  Édesítjük csókokkal.
Ah! a híves esthajnalon
Így alszunk el egy szép dalon,
  S énekünknek végső bágyadt szózatja
  Az andalgó vidéket elaltatja.]

 

A SZÉPEK SZÉPE

Ti, élet édesét lehellő leányok!
  A szépség tüzénél olvasztott bálványok!
Kiket imád sok szív, áhítva reszketvén,
  S fellobbant óltárán temjénét égetvén,
Óldjátok le rólam hitvány kötésteket,
  Félre! nem imádlak többé benneteket:
Mert minden szépséget, mellyel hódítátok,
  Már az én szépembe egy summába látok. - -

Jer, szépem! mutasd meg azt kevély nemednek,
  Amiből ők eggyel alig dicsekednek:
Hadd mondják, akiknek van finomabb ízek,
  Te vagy a remekkép! amazok a skízek.
Léda gyermekinek hűljön meg a vérek,
  Szégyenljék a görögországi vezérek,
Hogy ők Helenáért vesződtek Trójánál,
  Holott lehet s van szebb személy Helenánál!

Állj ki, irígy! találj mocskot tagjaiba;
  Nézd, legkényesb ízlés! van-é benne hiba?
Ha valamelly részét hibásnak lelitek,
  Hibáztok! - a szépet rútnak képzelitek,
Ha kérditek tőlem: mi szép? - azt felelem:
  Én a szépet s rútat olly formán képzelem,
Hogy szép mindaz, ami őbenne láttatik,
  Ami benne megnincs, az rútnak mondatik.

Nincs hát semmi hiba, mind így ítélgetnek,
  Nincs e remekében a bőlcs természetnek.
De ó e remekbe én egy hibát látok,
  Mellyre ti, elfogott szemek pillogátok.
Hogy ámbár a pazér természet bő keze
  Minden szépségeket ez egyre hímeze,
Mégis e remekben ez a nagy csonkúlás:
  Hogy ővele is köz a végső elmúlás. -

Isten! hát csak azért mívelsz illy remeket,
  Azért árasztasz rá minden szépségeket,
Hogy egy légyen szódat feldúló múljonnal
  Minden szépségeket eltörölj azonnal. -
Hová teszed akkor illy dicső mívedet,
  Amillyet még semmi főld pora nem fedett?
Hadd tudjam, sírjára rózsákat plántálok,
  S ezt írom rá: szépek! de ez szebb volt nálok! -

Jer, szépem! csak néked lehellek, míg élek:
  Míg eszemet tudom, csak terád eszmélek.
Ha meghalsz, s még akkor el nem húnyt életem:
  Megmeredett tested szívembe temetem.
Ha élet tenéked még hosszabb adatott,
  Szóljál sírom felett csak egy fél szózatot;
Akkor is szikrái a hév szeretetnek
  Fagyos tetemeim között lángot vetnek.

 

VÍG ÉLET A PARNASSZUSON

  A tiszta nyájasság hol örűl
Jobban, mint a Parnasszus körűl,
Hol az ártatlan mulatságnak
Közepette a búk nem rágnak?
Zőld ligetek! tibennetek öröm lenni,
A laurusok és mirtusok árnyékában pihenni.

  Itt a Múzsák magok vezetnek,
Nektárjaikból részeltetnek:
Apolló maga énekelget;
Az ekhó rá visszafelelget.
Ott hallik a víg muzsika, ott zengedez,
Hol a szagos bokrok között Aganippe csergedez.

  A hegyek itt mindég zőldellők,
Újítják kellemetes szellők;
A legszebb tavasz mindég lakja,
Mezeit virágokkal rakja.
Itt egymással víg hangzással táncolgatnak
Az örömök s öszvekapcsolt karral vígan múlatnak.

  Lármás városok! távozzatok,
Hol laknak a gondok s bánatok;
Nagy udvarok! csak maradjatok:
Én e kies helyen múlatok.
Boldog Maró! élted már, óh! csak te éled,
A múzsáknak, poétáknak ölében szíved éled.

 

TROCHAEUS LÁBAKON

Jer Kazinczym, jer öleld meg e sorokba hívedet,
  Aki illyen néma szókkal jött köszöntni tégedet.
Honnan? - azt kérded - talám a Debrecen vidékiről?
  Óh nem! a hernádi vőlgynek borba fördött széliről.
Hol van a magyar hazának vetve boldog Édene,
  Mellybe múlat, mellybe ébreszt víg örömnek istene.
Mint vetődtem e megáldott főldre? azt ha kérdezed,
  Erre vitt csupán csak, édes emberem, saját kezed.
Olly hatalmas volt fogása, úgy lefogtak újjai;
  Hogy követni Debrecenből kéntelen Csokonai.
Óh de, óh minő keserve lett az ő Múzsáinak,
  Amidőn nyomát se lelték ez helyen Kazinczynak;
Feltevék azért magokba, hogy ha fel nem leltenek,
  Menjenek Nagy Sámuelhez, tőle hogy hírt végyenek.
A nap a magas tetők közt hintaját már feltolá,
  A pirosló estve útját bársonyával rajzolá.
Kezde a sötétes éj is vonni gyászos szőnyeget,
  A szemektől eltakarta a mezőt s a kék eget.
Mit csináljak? merre tudjak menni Miskolcon s hova?
  Estve van - mind esmeretlen - így futék ide s tova.
Nincsenek sehol barátim - így hiába fáradék!
  Bús sohajtással tehát ez helynek is búcsút adék.
Estve későn a hegyek közt űtamat vitték magok
  A setét felhőkbe látszó tíz-tizenkét csillagok.
Egy magyar korcsmába botlék Onga mellett s bémenek,
  Hat leányi egy banyának a kocsikba űltenek.
Nagysokára, hogy kifútta már magát az agg madám,
  Gazra fektetett; de pénzem néki mind ezért adám.
Másnap a nedves homálynak gyássza hogy fénnyel derűlt,
  Rózsaszínnel a hegyormon már a hajnal felkerűlt:
A letördelt tengerik közt éppen úgy menék elé,
  Mintha Kármelt látni mentem volna a Szentfőld felé.
Végre Szikszó városába mint zarándok béjuték,
  S klastromunk házába ottan gvárdiánunkhoz futék.
Ott beszállván, egybe kérdem: Regmec esne mennyire?
  Míg kiszívol két pipával, elmehetsz; nincs messzire.
Egy ökör csizmadja mondta, elmenék ökör szován,
  S feltevém, hogy elmasérzok szent apostolok lován.
Megtudám mások szovából, hogyha hét mértfőldre nem.
  Hatra mégis volna Regmec. - Puff reményem s mindenem!
Vártam itt: Miskolcon írtam három ízbe, egy fiú
  Vitte arra a levélkém, s hát reményem mind hiú!
Itten egy hónapja telt el, míg szerencsémet lesém;
  Messze Regmec - senki sem volt - rajta eképp túlesém
Bék-egérharc, Tempefőim, vélem itten vóltának,
  Kikhez apró verseimmel mások is járúltanak.
Itt Goráni, itt az É-s vers: bár mehetnék most velek
  Hív Kazinczymhoz! kit, óh jaj! már csak ekkép tisztelek.

 

CSIKORGÓ VERSEI
A TRÓJAI HÁBORÚRÓL

Klióval, szűz Pazifaé,
  Pendítsed citerádat,
Bőlcs Priapus! ezek mellé
  Szállítsd szent múzsáidat:
Aganippe szép hegyéről,
A Helikon vize mellől
  Eljövén, segítsetek.

Elbeszélem, miként jára
  Trója a görögöktől.
Hét esztendős háborúba
  Szenvedvén kivűl-belől,
Minthogy elragadta Idát,
A török basa leányát
  A trójai plebánus.

Marsall Priam és Simois
  Miként attakírozták;
De a Trója svadromi is
  Bástyát hogy óltalmazák!
Míg az amazon-seregek
Császárostól elérkeztek
  Az Ajax vize mellől.

Ekkor a trójaiakat
  Hogy verek le fesztunggal,
S miként Kreuza megszaladt
  Centaurus társaival;
De Akilles a görögöt,
A rácot, örményt, törököt
  Kiágyúzá Trójából.

Végre miképpen Heléna,
  A tengerek istene,
Az ostromlókhoz leszálla
  Rác kalugyer képibe:
Felvettette tíz mínával
Tróját, s hogy Trója azonnal
  Egy fa lóvá változott.

- - - - - - - - - - - - -

 

[JAJ, HOGY SZENVEDEK...]

Jaj, hogy szenvedek illy méltatlan,
Hogy leve rabbá egy ártatlan.
Mivel érdemlettem,
Hogy vasra verettem,
Legyetek, ó, egek énmellettem.
Mindenek vádolnak,
Sértenek, csúfolnak,
Rám, mint latorra, úgy omolnak.
De te őrizz engem, ó, Istenem,
Verd el, kik felkőltek énellenem.

 

A MEZEI GYÖNYÖRŰSÉGRŐL

- - - - - - - - - - - -

Jertek a mezőt szemlélni
S azzal az örömmel élni,
Mellyet érez csupán a bőlcs szív,
Jertek a boldog helyekre,
E szabad mezőségekre
A napnak áldott világa hív.

Te pedig, Uram! szívünkbe,
Munkáid szemlélésünkbe
Egy mennyei hév örömet tőlts,
Hogy e vőlgyben járkálásunk,
A virág közt múlatásunk
Előtted kedves légyen és bőlcs.

Melly kedvesen illatozik,
Melly kedvesen játszadozik
A nyúgati széltől, minden ág!
Szívünket mint múlattatja,
Ah miként csiklandoztatja!

- - - - - - - - - - - -

- - - barmok miként
- mennek seregenként
- tőlt juhok bégetése,
- méhecskék dolgozása,
A békák kiáltozása.
Mind örömünknek nevelése.

Egyszóval a zőld erdőbe
Amit láttunk s a mezőbe,
Mint ugyanannyi grádicsokon.
A mindeneknek okához
S teremtő fő Urához
Vezettetett lelkünk azokon.

- - hajdan Éden-kertet,
Nézvén a pompás mezőket,
A mi elménkkel képzelhettük.
A világosságot hozó,
Hegyeket megaranyozó
Nap súgárait szemlélhettük.

Láttuk a fűvek hogy nőttek,
Arany színbe őltöztettek -
A megért búzák gazdag fejei
Múlattatták szíveinket,
Játszódtatták szemeinket
A természetnek sok színei.

Láttuk a gazdag réteket,
Azon termő élelmeket
Az igát vonszoló barmoknak,
Bétakartuk sok kincseit,
A mezőknek gyümőlcseit
Hogy hasznukat végyük azoknak.

Melly nagy légyen a bölcsesség
S más minden tökéletesség
A mi hatalmas Teremtőnkbe:
Ezen sokféle formába
A természet egy summába
Mind itt terjesztette előnkbe.

És még a kis fűvecske is,
A legkisebb férgecske is
Annak hathatós jelensége,
Hogy a Teremtő felséges,
Minden dolga dicsőséges,
Megmérhetetlen bőlcsessége.

Ó, millyen boldog az ember,
Kinek hasznot hajt főld, tenger.
A nap, hold, csillag ragyog érte,
De mégis sok mint oktalan,
Azt véli, hogy haszontalan,
Ezekhez csak keveset ért e'.

A lassú vizek zúgási,
A híves szellők mozgási
Hogy édesdeden ringathassák:
Egymás között vetélkednek
És csak abban mesterkednek,
Hogy az embert elaltathassák.

A gyümőlcsfák gyümőlcsei,
A mezőknek sok kincsei
Hogy nekie hasznot hajtsanak.
Már ha tudnák jó előre
- - - - - - - - - - - -

 

[NINCS TAVASSZAL...]

Nincs tavasszal, nincs, se nyáron
  Mint te, ollyan rózsaszál,
Még nagyobb díszt nyerne Sáron,
  Csak te ott virítanál.

Ambraszaggal illatoznak
  Két virító arcaid,
Rózsa-mézzel harmatoznak
  Csókra termett ajkaid.

Látta színedet Citére,
  Látta és irígykedett,
Hogy pirosló lába-vére
  Képeden kevélykedett.

S most, midőn az éjtszakának
  Gyász-palástja szétterűl,
És a hajnal asszonyának
  Új pirossa felderűl:

Illy pirost ád szeg hajadnak
  Bíbor orcád hajnala;
Végy elő tükört magadnak,
  S hidd ezt, ó, föld angyala!

Hófejér tekintetednek
  Friss tején elterjedett
Rózsaszálacskák ferednek,
  Mellyeket Vénus szedett.

Gyenge melled szép ölére
Ők is úgy mosolyganak,
Mint mikor rózsák tövére
  Gyöngy - - - raktanak.

Rózsa volnál, rózsa lészel,
  Rózsa, lám, a színed is:
Jaj de bezzeg kínba tészel,
  Hogyha van tövissed is.

Rózsa, engedd, hadd heverjek
  Illatos bokrodba már,
S édes árnyékodba nyerjek
  Fészket én, rideg madár.

 

[LAURA, MÉG INGÓ KEGYELMED...]

Laura, még ingó kegyelmed
  Tiszta szívemhez hajólt,
S alva tartott szép szerelmed:
  Boldogabb nálam ki volt?

Jaj, de bezzeg elfutának
  Régi kedves napjaim,
Búra, gyászra változának
  Tűneményes álmaim.

Érzem: a leányi elme
  Nyári árnyékként kereng,
Hogyha más nyalánk szerelme,
  Mint Zefir, körűlte leng.

Néked is, szép rózsaszálam,
  (Szád s szemed tagadja bár)
Kedvesebb kezd lenni nálam
  Egy enyelgő lepke már.

Karja könnyű, csókja édes -
  Ah, ne higyj! bizony megejt:
Máshoz áll el a negédes,
  Öszvecsúfol s elfelejt.

Én pedig, mintsem szavamban
  Tégedet csúfoljalak;
Szánlak inkább és magamban
  Megbocsátok, gyöngyalak!

 

EGY KÉTTSÉGBE ESETT
MAGA GYILKOSA

Jaj egek! melly szörnyű képzeletek,
Mellyeket elmémben hempelygetek.
  Ó, látom Tartarus mély üregét,
  A feljött árnyékok fergetegét!
Már lelkemig ér a
Pokloknak hóhéra,
  Dárdákkal,
  Fáklyákkal
Veri Megéra!
Jaj! hová kell lennem?
Nem lehet pihennem;
  Melly vesztő
  Ijjesztő
  Csata van bennem!
A szép napfény eltűnt;
Az ég, a főld megszűnt;
Csak nékem kell még látnom ezt a nagy bűnt
  Ó, jóltévő halál!
  Ki borzasztóm valál,
Jer, karom emelem!
  Itt a megszentelt kés, -
  Tégy jól, jaj, jaj, ne késs,
  Ó, Fúria! velem.
  Idvez légy, ó, Plútó!
  Fogadj el; s nyugtató
Szent kezed ölelem. - -

 

AZ EKHÓHOZ

Panaszaimat elegyes óhajtással
  Kettőztetem, óh!
Jer velem az egeket jajgatással
  Kérni, bús Ekhó!
Te vad havasok kősziklája,
Te szomorú Ekhó hazája,
Jajgass vissza reája!
  Panaszaimat elegyes óhajtással
  Kettőztetem, óh!
Jer velem az egeket jajgatással
  Kérni, bús Ekhó.

 

A FELÉLEDT PÁSZTOR

TÍRZIS LAURÁHOZ

Ott, hol a patakocska nyájas habjaival csereg,
Laurám a csendes vőlgyben a violák közt szendereg.
  Nyílt szácskája csókolja a szűz liliomokat,
    Szedd fel azokat
    A szép csókokat,
  Szedd fel, csendes szellet,
  S lengvén Laurám mellett,
Súgd meg néki, hogy szám végsőt most lehellett.

LAURA TÍRZISHEZ

Haldokló pásztor, állj meg! tartóztasd szádon lelkedet;
Tartóztasd, az enyim is csak a tiedből éledett.
  Én aludtam, s bágyadt hergésed szomorú szele,
    Halállal tele,
    Itt nyögdécsele,
  Ámor rá felűle,
  Mellyemre repűle,
Felcsiklandott szívem mindjárt rád hevűle.

Boldog pár! melly űlvén a szerelem bíbor kötelén,
Nyugszik az ápolgató gráciák nyájas kebelén. -
  Szebb már a Nap! s vidámabb fénnyel mosolyog az ég
    Hogy szívünkben ég
    Egy forró hűség. -
  Jertek víg esztendők!
  Örömmel telendők!
Ezerjókkal kecsegtetnek a jövendők!

 

THIRZIS SÍRJA FELETT

Mit búslogsz árva szívem,
  Mit gyötrőd lelkemet?
Ah, szűnj meg verni bennem,
  S végezd el éltemet.
Adj vissza kedvesemnek,
  Kit befed e verem.
Mi haszna életemnek,
  Ha nincsen Thirzisem?

 

SZERELMES BÚCSÚVÉTEL

[MELÍTESZ]

Itt hagynám én ezt a várost, ha lehetne,
Ha engemet Rozáliám nem szeretne.
  Örömmel megválnék tőled, komor város,
  Ha menésem Roziéval lenne páros.
De melly édes örömtől kell megfosztatnom,
Ha nem lehet édesemmel itt múlatnom,
  Ha északra lakom már én, ő meg délre,
  Ha csókokat raggatnom kell csak levélre.
    Ó, iszonyú búcsúvétel,
    Melly két igaz szívet vét el!

Itt hagynám én ezt a várost, ha lehetne,
Ha engemet Rozáliám nem szeretne.
  Öszveütném sarkantyúmat, megindúlnék,
  Még e város felé háttal sem fordúlnék.
De egy égő szívet hagyni magánosan,
Melly kivűlem beteg lenne halálosan,
  Nem engedi a szövetség s a szerelem,
  Melly lángoló tüze által harcol velem.
    Ó, millyen két szörnyű gond főz!
    Egek! Rozi! ah, mellyik győz?

Itt hagynám én ezt a várost, ha lehetne,
Ha engemet Rozáliám nem szeretne.
  Vígan tenném fel lantomat szekerembe,
  Ha Rozim is űltethetném az ölembe.
De ki előtt kell danolni már énnekem?
Egy pár édes csókot kitől nyer énekem?
  Ki biztatja Múzsám édes mosolygással?
  Ki önt lelket belém egy fél pillantással?
    Árva Múzsa! árva író!
    Ó, lesz-é egy biztató szó?

Nem hagyom el ezt a várost, mert nem lehet,
Mert Rozitól szívem búcsút nem is vehet.
  Nem mehetek; tartóztatnak szent kötelek.
  Szívem gyengébb, mint meg tudna víni velek.
Múljatok hát, szép szándékok! maradjatok,
Ha Rozimat el kell hagyni miattatok.
  Lemondok a dicsőségről, bár szeretem,
  Csakhogy ezen Rozikámat megvehetem.
    Isten hozzád, hát mathezis,
    Ha olly sokba fájhat ez is.

ROZI

Hagyd itt, szívem! ezt a várost, bár nehezen,
Bár szeret is Rozáliád s könnyez ezen,
  Hagyd itt! - szívem kebeledbe fog gyúladni,
  A tiednek az enyimbe kell maradni.
E hév csókban, mellyet szádra ragasztottam,
Lelkem minden indúlattal kibuzgottam. -

MELÍTESZ

Vedd el te is ezt, Rozikám, kegyes lélek!
Csak árnyékom megy el; magam benned élek.
  Kellemes szűz!

ROZI

                             Ah, kedves hív!

KETTEN

       Ne félj! neked dobog e szív!

 

A HAD

Kiüti zászlóját a had véres atyja,
  Az irtózás szörnyű szelén lobogtatja,
Öszvecsapja vértől párádzó fegyverét,
  Készíti koncolni gyilkos, vad emberét.
Pattantja Bellóna rettentő ostorát,
  Két részről nyakalja öldöklő táborát.
Rettegés, félelem futnak szekerébe,
  Dühösség szikrádzik mindenik szemébe.
Ezek elől nyargal az egyenetlenség,
  Emiatt támadott még minden ellenség.
A forgószelekkel csatáznak hajai,
  Zőld tajtékot túrnak véres ajakai.
Egy bágyasztó szélben a Halál kíséri,
  Éh torkát egy gazdag vacsorához méri:
Ijjesztő orcával tekint a másikra,
  Sárga karjain űl az aludt vérikra.

Nagy sereggel mennek véle a halálok,
  Nem egyféle, más-más fegyver vagyon nálok.
Ekkor a trombiták bús harsogására
  A vitéz pártosok űlnek paripára;
Rettentő lármával, zörgéssel rohannak,
  Hol a vér mezején már kiszállva vannak.
Amerre csak dühös ármádájok szaladt,
  Reng a megréműlt főld dübögések alatt.
Az ágyúk megterhelt méhe nagyot dördűl,
  S a halál egy bombin belőle kigördűl:
Utána az apróbb halálok repűlnek,
  Mellyeket a puska-golyóbisok szűlnek,
A halálos füst a levegőt nyargalja,
  Felmászván, a magas felhők hasát nyalja.
Minden rendet feljár a szörnyű setétség
  Ijjesztő ködébe a félelem s kétség.
A kirántott kardok csillámló ligete
  A néző szemekre fényes homályt vete.
A halálnak sok száz cifra mészárossa
  Áldozatjainak nyakait csapdossa.
Örűl, mikor látja, hogy embertársának
  Vércseppjei dühös karjára omlanak,
Hízik az előtte fetrengő jajától,
  S tiszteletet kíván gyilkos szablyájától.

Meg ne ítéljetek, emberek, ha kérdem,
  Ez-é a valódi virtus és az érdem,
Mellyért nagy híre lett sok gyilkos hóhérnak,
  Pennáján az őtet dícsérő Homérnak.
Hát már a gyilkosság, szent egek, isteni,
  Dicső virtus? annyi embert öldökleni!
Az ártatlanoknak felkoncoltatása,
  A szelíd városok s faluk feldúlása
Ollyanok-e, mellyek által lehettenek
  Sok száz gaz emberek hérók és istenek?
Ha valaki megöl egy embert magába,
  Függesztik a Hámán szellős ablakába;
De akik ezt sok százezrekkel cselekszik,
  A nép még azoknak nevével dicsekszik.
Azt kerékre teszik, a neve pírata,
  Ennek örök márvány oszlopot írat a'.

Bár hazánk is, mellynek minden krónikája
  Még eddig csak illyen hentesek táblája,
Adna már ezeknél egy szebb matériát,
  Így írhatnék én is dicsőbb históriát.

 

NAGY SÁMUELHEZ

Múlik mord egünk homályja,
  A ködök már oszlanak,
Mellyek olly sűrűn reája
  S vastagán borúltanak.

Túl Budán más láthatárra[29]
  A setétség elmene,
Rátekintvén ez hazára
  A magyar jó Istene.

Fénylenek setét egünkön
  Egynehány olly csillagok,
Mellyek árva nemzetünkön
  Fényesíthetnek magok.

Hajdan első renddel ége[30]
  A homály köztt Péczeli:
Ő elalva, néki vége;
  Mégis a nép tiszteli.

Mert tudós pennája feste
  Néki ollyan érdemet,
Mellyet a százak leeste
  S múltta porba nem temet.

Ő kihalt, s porára húlltak
  Sok magyar keservei:
Ó, - de sírba nem borúltak
  Véle Young és Hervey.

Drága kíncse nemzetemnek,
  S jobb idők zsengéje is!
Ó! hol illyenek teremnek,
  Gazdag a szegényje is! - -

Jer, Barátom! Péczeliddel,[31]
  Gazdagítni népedet,
Ülj üres helyére; hidd el,
  Néped áldand tégedet.

Jer, Barátom! harmadiknak
  Hozd elő bőlcs Sandered:
Higgy nekem, magyarjainknak
  Véle kedvét megnyered.

Herveyt, Youngot becsűlni
  Megtanúlta nemzetem:
Sander ővelek fog űlni,
  Ezt előre hirdetem.

Ő az olvasóra édes
  Mézeit csepegteti,
Még magát is, a negédes[32]
  Észt magához kötheti. - -

Ő! hazám, hazám, szeressed,
  Kik szeretnek tégedet.
Nagy nevek gyémántra messed;
  Ők derítik fényedet!

Én ugyan becsűlöm őket
  És örökre tisztelem:
Míg az ég víg s ép időket
  Éltet e főldön velem.

 

EGY ANGYALHOZ

Laura! külső kellemiddel
  Benned a virtus mi nagy!
Angyal vagy te, Laura, hidd el,
  Hidd el, főldi angyal vagy.

Az angyal szép és ártatlan,
  Nem esmér semmi hibát:
Szíved és orcád mocskatlan
  Néked is: angyal vagy hát.

Az angyalok pillantása
  Tüzes villámlást bocsát:
Illyen szemed villámása
  Néked is: angyal vagy hát.

Mennyei hanggal pengetik
  Az angyalok a hárfát:
Illy mennyei hang veretik
  Tőled is: angyal vagy hát.

Az angyalnak szívenyhítő
  Nektár tőlti poharát;
Illyen a te édesítő
  Csókod is: angyal vagy hát.

Az angyalnak fényes szája
  Élesztő szókat bocsát,
A te szép szácskád rózsája
  Így meghat: angyal vagy hát.

Dicső szépséggel emeli
  Az angyal minden tagját:
A te termeted is deli,
  Szép Laurám: angyal vagy hát.

Ah, de az angyal eltűnik,
  Nem mutatja orcáját:
Látásod is hamar szűnik;
  Ebben is angyal vagy hát.

Úgyde az angyal egy nyomig
  Kíséri ember nyomát:
Te is kísérjél holtomig,
  Laurám, s légy angyalom hát.

Bátor egy angyalt se leljen
  Lelkem a mennyben soha,
Egy angyal se énekeljen
  Nékem ottan: semmi a'.

Csak te légy ott, én azoknak
  Szűkít még nem fájlalom:
Ó te, a szép angyaloknak
  Húga, főldi angyalom.

 

[PROBATIO CALAMI]

Probatio calami:
Én is voltam valami.

 

1794

A VÍZITAL

vagyis
Vinum acuit ingenium
Paradoxum

Ti hegyközi nimfák, a hordók driási!
  Akik alatt vagynak azoknak folyási,
Kik azokkal éltek s meghaltok azokkal
  A nemesebb termést őrző tőlgy-szálokkal,
Hív őrzőangyali annak a nektárnak,
  Mellyet sok elszáradt torkok szomjan várnak,
Ti, akik a gyermek Bakhust bőlcsőjéből,
  Mihelyt kiszületik a gerézd méhéből,
Apolgató ölbe lihegve fogjátok,
  Bár felforrt bilissel mormol is reátok:
Imhol pohártokat örökre letészem,
  Mert az éles elmét olly drágán nem vészem;
Ma mondom ki végső búcsúm rövid szóval:
  Félre mind máslással, mind pedig vinkóval!

Zengjetek utánnam, víg hegyek! zengjetek,
  Mámoros ekhótok dünnyögjön bennetek!
Könnyezzen a góhér s bandérista bakar,
  Mellyet most az agyag fűlt szobája takar.
Elment a pincékből, ki ott helytartó volt,
  Ki az édes bortól sok nyelveken danolt.
Víg vőlgyek! ha innen mind így széllednek el,
  Rólatok majd senki verset nem énekel;
Elpusztúl Kágyának, Kójnak egész hegye,
  Kietlenbe húhol az egész vármegye.
Zengjetek, ó, Bakhus vőlgyei! zengjetek,
  Mámoros ekhótok dünnyögjön bennetek!
Lésznek ezután is, lésznek tán valakik,
  Kikben szánakozó lélek s torok lakik,
Kiket a borral telt magyar Helikonnak
  Hegye felé édes vágyódások vonnak;
Kikkel a Noétól béplántált Hegyközön
  Bárkát vagyis borkát rakat a borözön;
Én pedig nem mégyek többé a pincébe,
  Bár habzó nektárral kínáljon is Hébe.
Maradhat a megforrt gohér s a bakar is,
  Mellyet a konty alá tőlt sok száz Basszar is.
Illatozzon másnak az édes muskotály:
  Mit ér? ha annak is a vége ispotály.
Én futok előle, bár elébe húznak
  Szíjján a bakhusi tigrisnek, hiúznak.
Enniussá ha csak bor által lehetni,
  Úgy én a borostyánt, én meg fogom vetni.
Ha a poétának csak borba feredve
  Lehet a szűz múzsák forrásához kedve;
Ha mind bortól lucskos főtől származtatok,
  Ti örök hírt szerzett nemes gondolatok!
Ha már a borostyánt, mint a szó mutatja,
  Minden dicső lélek borosan aratja:
Bor által nem vágyok boros borostyánra,
  Nem veszem hordóból az észt szivárványra.
Jaj lesz! ha a tele szívott lopótökök
  Kortyaival lesznek Voltérfők sok tökök.
Illetlen gondolat, s szégyen a múzsáktól
  Nemes lelket venni a butelliáktól.
Hát borrá változtak már a Hippokrénék?
  S körűlte dőzsölve lantolnak a Nénék?
Hát szűz óldaloknak kies márványjára
  Kulacsokat fűztek ők is utóljára?
Hát szőlővel rakták bé a Pindus hegyét,
  Hogy mindenik borral szívja tele begyét?
Hát azért vájták ki ezt is pincelyuknak,
  Hogy így daktilusra majd könnyebben buknak?
Sok nemesebb lelkek megbotránkozása
  Ez helyek képtelen travesztiálása.
Ha Apolló helyett Bakhust tették főnek
  A múzsák azok közt, kik hozzájok jőnek:
Én a borostyános koszorút megvetem,
  Mert e társaságot éppen nem szeretem.
Megyek a nimfákhoz, ezek sem szomorúk,
  Itt lesznek fejemen sásból font koszorúk.
Itt a najádok közt lesz múlató helyem,
  Megnyugtat a káka s vízi petrezselyem.
Ha Orfeus lenni nem tudok, (s nem is kell,
  Hogy Bakhus papjai ne tépjenek széjjel)
Lehetek a vizek kedvelt Árionja,
  Magát a delfinek közé Múzsám vonja.
Kellemetes vizek örökös forrási,
  Mellyeknek a mennyből áradnak folyási!
Kiket a gráciák a jó természetnek
  Zsámolyszéke alól tisztán csepegtetnek!
Csörögve kerengő kristály folyamatok,
  Mellyek a leghígabb égből fakadtatok!
S te, amott az éles kőszálnak sivatag
  Ormáról zuhogva leszakadó patak!
Folyástokat tisztán csergedeztessétek:
  Epedt vágyódással lihegek felétek.
Mondjátok meg: nimfa nem fördött-é benne?
  Mert úgy tán nagyonn is fűszerszámos lenne.
Semmi! külömben is én magam a madám
  Tétishez örökös követőül adám.
Hanem még ma, míg a késő hajnal kijő:
  Nálad hálok, Bakhus! - de holnap adiő!

 

A HÍRES RÁCZ SÁMUEL ÚRHOZ

Uram! örvendez a magyar
Haza, hogy a mostani
Eskuláp fiait hallja
Magyar hangon szólani;
Hogy görög-módi ruháit
Hippokrates letette
S magyar köntösre váltotta
S már azt is megszerette.
Galénus már Pestet lakja,
Szólván magyar nyelven a',
Hangzik a Dunának mindkét
Partjain Avicenna. -
S mikor a magyarok ekképp
Örömöket kiöntik,
Akkor az Úr érdemeit
Szólják s nevét köszöntik. - -
Zengjed, vizek nagy királya,
Dicséreteit annak,
Ki szájába tiszta magyar
Hangot adott Hofmannak:
Hogy a Beszkédnek felhőket
Megtetéző havassa
Azokat a magyar térre
Visszahangoztathassa.
Külömben nem árt azoknak
Semmi időhaladék;
Kivált, ha, amillyen az Úr,
Ollyan lesz a maradék.
Hullatni fog a magyarság
Örömkönnyek záporát,
Azzal öntözvén egy igaz
Magyar hazafi porát.
Míg magyar lesz, és a magyar
Míg Búrhávot szereti:
Megmarad az Úrnak neve,
Megmarad dicséreti,
Én pedig kérem az Urat
Kedves hazám képében, -
Kinek igaz híve leszek
Éltem egész rendében,
Légyen kedves az Úr előtt
Nemzetem dicsősége. - -
Minden igaz hazafinál
A legnemesebb vég e'.
S tiszteletemnek e csekély
Jelét vegye kedvesen;
Nyújtja ezt egy igaz magyar,
Egy hazafi szívesen.
Míg magyar vérrel buzognak
Életere ágai,
Hazájának és az Úrnak
Híve lesz
                 Csokonai.

 

MELÍTESZ ROZÁLIÁHOZ

MELÍTESZ

Ah, szép Rózsim! ó, istenek,
  Már a mezők zőldellenek,
  Csak még ne érkezne
  A tavasz bár.

Ó, egek, mit tegyek,
  Végbúcsút hogy vegyek!
  Elmegyek örökre,
  Angyalom, már.

ROZÁLIA

Ah! Melítesz, bár mindenek
  A tavasztól zőldellenek,
  De e hív beteg szív
  Mord telet vár.

Ó, egek! ölellek,
  Csókokkal tisztellek,
  Nem lellek fel többé,
  Angyalom már.

MELÍTESZ

Bár most megszűnnek,
  De el nem tűnnek,
  Ah nem, bennem
  A régi jók.

Hívséged becsét
  Védje mint pecsét,
  Hívem, szívem!
  E végső csók.

 

ÉNEK A TAVASZHOZ

Jer, kies tavasz! bocsássál
Éltető lehelletet,
Hogy kihalt mezőnkbe lássál
Újra vídám életet.
Száz zefir köszönti csókkal
Rózsaszínű lábadat,
A kiomlott nárcisokkal
Bársonyozván útadat.
Száz dryás mond a hegyekbe
Néked áldó éneket,
Hármas ekhó zeng ezekbe
Innepedre verseket.
Nyájasabb etéziákkal
Nyílik a nap reggele,
Tőlti édes balzsamával
Szűz virágidat tele.
Zengedeznek énekelve
Pándion leányai,
Rajta víg örömbe telve
Zúgnak a fák gallyai.
Sok szerelmest kis nyilával
Vérez a Vénus fia:
Érzi ezt hív Dafnisával
A mosolygó Lídia.

 

SZERELMES PANASZOK

Ó, Vénus terhes igája,
Hogy kell magam adnom alája.
  Nyakamat vas lánca szorítja,
  Szívem siralomba borítja.

Nem nyughatom, és csak epesztem
Magamat könnyeknek eresztem.
  Éjjel szememet le se zárván,
  Siratom bal sorsomat árván.

Mint a szomorú egek éjjel
Sírnak mezeinkre le széjjel,
  Hogy a nap súgári nem égnek
  Tetején a csillagos égnek.

Sírok, zokogok keseregvén,
Könnyem mellyemre peregvén.
  Mint gerlice párja tavasszal,
  Nyögök itt sok ezernyi panasszal.

Egek! ó, egyedűl tireátok
Kérést panaszolva bocsátok.
  Jaj! enyhítsétek emésztő
  Tüzemet, mert már megemészt ő.

Sok ezer búk terhelik éltem.
Egyet másikra cseréltem.
  Nincs vége az aggodalomnak,
  A bánatok annyira nyomnak.

Szánjátok, egek! nyavalyámat,
Könnyebbítsétek igámat.
  Enyhítsetek állapotomban,
  Én tömjént gyújtok azonban.

Ó, mézzel elegy keserűség,
Kínnal teljes gyönyörűség!
  Ó, Vénus terhes igája!
  Hogy kell nyakam adnom alája.

 

DAFNIS HAJNALKOR

Szép hajnal! emeld fel főldünk felett
Az egek alatt tündöklő szent fáklyádat;
Bársonyban idvezli majd napkelet
Az aranyozott felhők közt szűz orcádat.
A madarak koncertjei tisztelnek már,
Sok fatetőn éneklő fülemüle rád vár.
Jer, vedd el Fényeddel
A még iszonyú égnek gyászruháját,
Hogy messze Szélessze
A mord éj fekete homályát! -

Felkél a rózsákból, s illatozva
Emeli zefir nektárral tőlt szárnyait,
Harmatos csókokkal játszadozva
Csipegeti fel még alvó kis társait.
Már susog a fáknak tetején kerengvén,
Majd piperés rétünknek kebelibe lengvén
Szárnyra kél a víznél
A több zefirek nyájas kisded rajja,
A nedves Vőlgy kedves
Szaggal tőlt liliomit nyalja.

Rajta, kis szellőcskék! szedegessetek
Violaszagot szárnyatok bársonyjára,
Míg Chlóém fel nem kél, siessetek
Vele pihegő mellyére s szácskájára.
Míg aluszik, játszódjatok édesemmel,
Majd ereit csiklándozzá-á-á-tok - fel;
Akkor súgjátok meg,
Hogy hajnal előtt Dafnis már pihegett,
Sóhajtván szép nevét
Itt e kis patak ere megett!

 

CHLOÉ DAFNISHOZ

  Menjetek, kis szellők! menjetek,
Lelkem is Dafnishoz megy veletek,
Mondjátok: hogy Chloé már hevűl,
A Dafnis tüzétől ég merevűl.
A szerelem szívem rejtekibe dong,
A keserű-édes mézbe zsibong,
Mellyet szád rózsáiról szedett;
Ah! kár, hogy fúlánkkal mérgesedett!
Tele már szerelemrajjal mellyem,
Sok ezer fiait hogy neveljem? -
De hogy elaltassam sok fiát,
Jer, Dafnis! hints rájok ambróziát:
Csókjaid harmatján mind elűl,
Lassan zsibongó álomba merűl. -
Így emelem vígan fel karomat;
Így ölelem kedves Dafnisomat;
Így lelkedbe ontom lelkemet,
Életedbe öntöm éltemet;
Hadd nyíljon ága száz új bimbókkal,
Pirúljon muskatály ízű csókkal:
Majd közte az öszvenőtt ágaknak
Fészket a szerelmek madarai raknak.

 

SZERELMES FOGADÁS

Mért epeszted bánatokkal
          Lelkedet?
Ah, ne rontsd, ne rontsd azokkal
          Kedvedet!
Mért remegsz szerelmesedtől?
Ah, ki ijjesztett el ettől
          Tégedet?

Drága kincsem! csak te bírod
          Szívemet,
Míg örökre puszta sírod
          Eltemet.
Addig is, míg csak lehellek,
Tégedet forrón ölellek,
          Hívemet.

Csak te is hívedre nézzél
          Kedvesen,
Csókra új csókot tetézzél
          Szívesen,
Így lehet hívségbe lennünk,
Karjainkon megpihennünk
          Csendesen!

Jer, tekintsd meg e virágos
          Kerteket,
Hol bocsát a hold világos
          Színeket.
Csókjaink közt egybefolyjunk,
Új szerelmünkről danoljunk
          Verseket.

 

AZ ESZTENDŐ NÉGY SZAKASSZA

TAVASZ virít, s száz rózsa nő
  Orcádnak Édenében,
  S szemed kerűletében
  Május mosolygó napja jő.

NYÁR van nekem, s halálra fő
  Szívem tüzes hevében,
  Mert Ámor ég egében,
  S caniculát tett benne ő.

ŐSZ űl setét orcámba, és
  Sok búja fellegével
  Özönnyi könnyzáporral és.

TÉL szállt fagyos jegével
  Szívedbe, s abba semmi rés
  Nem ég Ámor tüzével.

 

AJÁNLÓ CSÓK

  Rozáliám! te raktál
Arcúlatomra csókot.
Rozáliám! te raktál
E verseimbe csókot,
Teáltalad poétát
Tett énbelőlem a csók:
Légyen tehát tenéked
Szentelve e csomó csók.

  Ha téged én, galambom,
Tisztellek ennyi csókkal:
Tisztelj te is, galambom,
Engem meg ennyi csókkal!
S meg ötvenennyi csókkal!

 

[ÖRVENDJÉL FÉBUSNAK SZENTELT TÁBOR...]

Tiszteletes Tudós Szilágyi Gábor Úr professzorhoz

Örvendjél Fébusnak szentelt tábor,
  A hegyek alatt pengesd víg énekedet
Méltó tiszteletre hív ma Gábor;
  Neve örömén magához vár tégedet.
Szent ligetek, ekhózzatok énekekkel,
Víg örömét kettőzvén Helikon ezekkel.

  Mindenek
  Tégyenek
Mély tiszteletet Gábor nagy nevének,
  Mellynek el-
  Jöttével
Út nyila teljes örömének.

1794. márc. 24.

 

[ÉLJ VÍGAN ÉRDEMEDDEL...]

Élj vígan érdemeddel a boldogságnak karjain,
Sok ezer áldásait számlálván vidám napjain.
  Kárt az irígy nyelv szerencsédnek soha ne tegyen,
    Oltalmad legyen
    A Sion-hegyen.
  Hív szerelmeseddel,
  Minden kedveseddel
Az egeknek áldásait bőven vedd el.

 

[SZOMORÚ HALLGATÓK...]

Szomorú hallgatók, gyászos keresztyének,
  Élők és halandók, mind cserép edények,
Mi mind, kik e gyászos úri házhoz gyűlünk,
  Mi, mondom, mindnyájan halálhoz készűlünk.
Minthogy hát két úrnak nem lehet szolgálni,
  Szűkség az életet gyomorból útálni.

Nem szükséges nékem néktek komendálni,
  Akiket a világ elkezdett útálni,
Ti világ fiai, akiknek anyátok
  E világ és ennek emlőit szopjátok,
Ti álljatok elő, ifjak, és lássátok,
  Hogy néktek is ez a világ mostohátok.
Mert ha ennek minden részét vesszük körűl,
  Tarthatjuk azt méltán mutató tükörűl.
Az éj és a napok, a reggel, az estve
  Mindeniken az Úr képe van lefestve,
De ha öszvevetjük ezt a másvilággal,
  E romlandót amaz örök boldogsággal,
Nem sértjük meg azzal azt a tökélletest,
  Ha azt mondjuk, hogy ez árnyék, amaz a test.
Ha ennek sebeit azért felfedezzük,
  Szerelmét szívünkből hogy így levetkezzük.
Én is azért, amelly hibákat találok,
  Azok közűl kettőt-hármat elszámlálok.
Elmémbe sokféle gondolatok jőnek,
  De ezt azok közzűl választom elsőnek,
Ezt, hogy a jó itten a rosszal határos,
  Egy dolog egyszersmind jó, rossz; hasznos, káros.
De amelly dologba magam nem bocsátom,
  A négy elementum elég lesz, úgy látom.

Mi lehet hasznosabb az élő embernek,
  Mint a pára, mellyet nevezünk áernek,
Mert ugyan miben áll az ember élete,
  Csak ebben, hogy ki s be járhat lehellete.
Zárd el bár egynehány minutumig tőle
  Az áert, majd lelkét kinyomod belőle.
Nohát már te édesanya: áer, soha
  Nem vagy-é ellenünk kikelő mostoha?
Sőt inkább te ollyan csuda szokást tartasz,
  Hogy magad ölöd meg, akit te feltartasz.
A megbűzhödt áer maga ollyan pestis,
  Amelly eltemeti az egészségest is,
Spiont fogadunk be, ha téged beszívunk,
  Ellenséget magunk magunk ellen hívunk.
Tebenned gyűlnek meg a tűz villámások,
  Azok a hiúzt is vakító lámpások.

Másik elementum a tűz, hasznos és árt,
  Ha itt használ, ejt majd amott hasonló kárt.
A tűz viszi véghez a harc nagyobb részit,
  E' gyújtja fel a port, kardot, ágyút készít.
A drága kincsekkel tőlt tárház, a bánya,
  Az arany és ezüst, a szívnek bálványa
Enélkűl nem lehet: bányász ebbe rakja
  Aranyját, hogy tőle elváljon salakja.
Én hallgatok, a sok porrá égett Trója
  Elszéledett hamva gyalázatát szólja.
Hallgatok, de tudnám írni, ha kellene
  A tüzet igazán; de csak most ellene
Ti váljatok tüzet okádó hegyekké,
  Kiket egy órányi tűz tesz szegényekké.

A főld a harmadik az olly dolgok között,
  Mellyekbe a haszon s kár öszveütközött.
E' szűlt; ennek mindent megtermő kebele
  Sok ezer meg ezer embert felnevele.
Ez ád munka nélkűl gyümőlcsöt eleget,
  Úgy hogy sok megéri véle s több veszteget.
Ez mindent megterem és ollyan szapora,
  Hogy az emberek közt nincsen jobb uzsora.
Ad, ami szükséges múlhatatlanképpen,
  Gyönyörködtetést is ád rá szerzésképpen.
Cifrázza a mezőt szagos virágokkal,
  Győzeti Salamont a liliomokkal.
De jaj, kígyó lappang itt is a fű alatt,
  Méreggel van kenve majd mindenik falat,
Ugyanazon főldön mételyek is nőnek,
  Mellyből édes gyökér s orvos fűvek jőnek.

Végre negyediknek számlálom a vizet,
  Ez is, ha most használ, másszor visszafizet.
Miólta az ember fejét rá vetette,
  Hogy éltét egy kis szál deszkára űltette,
Miólta a vízen járkál s uralkodik,
  A világ mind inkább-inkább gazdagodik.
Hogy ne csak szárazon lenne hadi lárma,
  A víz is a gyilkos Márs mezeje már ma.
Így sokszor a tengert embervér nagyítja,
  És kék színét veres bársony pirosítja.
De sokszor a víz is mit árt, mennyit tehet,
  Sok, tengerhez szomszéd főld bizonyság lehet.

Igaz hát, hogy a jó a vésszel határos,
  E világon az is, ami hasznos, káros.
Vesszen hát e világ magának s ez élet,
  Ezeket megvetnünk nem kevés ítélet.

De mi szűkség nékem már többet beszélni,
  Itt lehet a dolgot lefestve szemlélni,
E virágzott szűznek bár nincs felemelve
  Tovább az ékesen szólásra már nyelve,
Mégis azt állítja, hogy nincs állandóság,
  Salamonnak minden hiábavalóság.
Itt van megmutatva legnagyobb erőben,
  Hogy mitsem nyom éltünk mérőserpenyőben.
Óh, szomorú eset, érzékeny fájdalom,
  Sok szívet részekre szaggató siralom.
Már hát a nagy remény így szakad-e félben,
  Gyász felhőben a nap így borúl a délben,
Avagy meglehet-e, hogy első tavassza
  Már az esztendőnek végét is szakassza?
Ekként fojtod-e meg, halál, azt a virtust,
  Amelly még borostyánt vár, nem sötét mirtust.
Ifjak, szűzek, kiket bíztat a kikelet,
  Hogy még ősz vénséget értek, s késő telet,
Ti, kik negyven, nyolcvan nyarat álmodoztok,
  E sírnál most minden reményt feláldoztok.
Itt látok egy letört ágat, melly bimbózott,
  Itt egy ártatlan szín, fehér liliomot.

Éltünk rövid voltát itt láthadd lefestve,
  Hogy nyomozza mintegy a reggelt az estve.
A váratlan gondok mérgesebben rágnak,
  A nem reménylt nyilak még jobb sebet vágnak.
Itt pedig váratlan vendég volt a halál,
  Itt a példabeszéd tehát helyet talál:
Éppen úgy vagyunk az élettel, vígsággal,
  Amint egy bizonyos bizonytalansággal.
Bizonyos az halál, mégis bizonytalan,
  Állandó törvényje nagy és állhatatlan.
Meghalunk, azt tudjuk; ti temető kertek,
  Néma tanúk vagytok, kik benne hevertek.
De már meddig nyúlik fonala éltünknek,
  Addig nincs bélátó súgára szemünknek.
Minden renddel s nemmel köz a halál s élet,
  Az ifjak félhetnek, a vén nem remélhet.
Sem elme, sem virtus, sem remek ábrázat
  Nem fest a halálnak szemfényvesztő mázat.
Ez elmével neme grádusát haladta,
  És micsoda fáról esett, megmutatta.
A virtus ártatlan teste sátorában
  Úgy múlatott, mint egy szentelt templomában.
A kedves gráciák ajjakain űltek,
  Két szín ábrázatján szavai készűltek.
Hogy e virtusokból azért gyümőlcsözne,
  Velek másoknak is hasznot kölcsönözne,
Egyébre szüksége nem volt, csak időre,
  Hogy élete vége haladna későre.
De még virtusiért elébb megszerette
  A halál, amikor egyszer célba vette.
Nem nézvén, hogy nárcis, tavaszi virágszál,
  A tavasznak első napján éltére száll,
Nem nézvén, hogy most van élte virágjában,
  A huszonharmadik esztendő folytában.
Még a szűzességnek arany idejében
  Kűldi a holtaknak néma seregében.

Azért nincs a halál ellen páncél, pais,
  Nincsen határ szabva, meghalhatsz még ma is.
Bár mint Danaének, van réztornyod s várod,
  Azzal is a halált tőled el nem zárod.
De illy boldog szűzet hogy követnek jajjal,
  Ki az öt szűzekkel felkészűlt olajjal.
Lámpását meggyújtva tartotta kezében,
  Azért menyegzőbe jutott idejében.
Olly vessző a halál, mellyel az Úr sújtott,
  Mint amit Esternek a király kinyújtott.
Nyúgodj meg hát, gyászos úri ház, sorsodon,
  Uralkodj szívedre hatott bánatodon,
Az Úr kinek mit ád, attól megfoszthatja,
  Mondjad hát, légyen meg az Úr akaratja.
Keserű pohár ez, mellyet az Úr rádmért,
  Éles nyíl, melly téged most harmadízben sért.
Három esztendeje, hogy kidűlt nagy fényed,
  Ki vélte, hogy a gyász után ezt is érjed?
E' vala csillagod, hű szemeid fényje,
  E' gyönyörűséged s kerted veteményje.
Az Isten, aki most aláz, majd magasztal,
  Ha most látogatott, ismét megvígasztal.
Aki most támasztott egedre felhőket,
  Verje mind hatalmas kézzel vissza őket.
Végre menj a minden öröm kútfejére,
  Az állandóságnak örökös helyére.

Ti már, ez elaludt kisasszony testvéri,
  Jertek, hűségteket hív szívnek esméri.
Ti, kik a szeretet arany kötelével
  Csak egyek voltatok négyen ő szívével,
Amaz atyafiak közt ritka szeretet
  Titeket azon egy aranyláncra vezet.
És én felőletek éppen úgy ítélek,
  Mintha most válna el öt eggyé lett lélek.
Testvéred halála hogy lett bánatodra,
  Látom, mintha volna írva homlokodra.
Hullattad könnyedet betegágya mellett,
  Már készűlő lelke terád is lehellett,
De mihelyt elmenél, nem valál mellette,
  A halál fagylaló kezét rávetette.
Eszmélt szerelmedre, amíg eszmélhetett,
  Most ment ki belőle, hogy menni kelletett.
Reád hagy egy áldást mégis örökségűl,
  Kikészűlő lelke még kék ajjakán űl.
- - - - - - szívednek felével
  Élj és bírj ez élet minden örömével.
Sok szép csillagokkal tűndököljön eged,
  Ne támadjon napod bévonó felleged.
Titeket is szólít, kik hozzá vérséggel
  Vóltatok köttetve hóltig szívességgel.
- - - - atyja testvére, s barátja,
  Reád is az áldást örömmel bocsátja.
Virágzó házatok terjedjen szélessen,
  Sok seculum vele hogy dicsekedhessen.
- - - - - - téged is tisztel,
  Atyafiságodat vévén tisztelettel.
Néktek is kívánja, hogy az Úr terjessze
  Éltetek határát boldogságban messze.
Azon egy anyától származott - - -
  - - - - -  - - - hív párja,
Ezek közt ötödik és utolsó - -
  Kit bíztak az egek egy nagy poétára,
Áldd meg minden jókkal, oh Isten, ezeket,
  Koronázd meg végre megőszűlt fejeket.
Végre, kik e háztól messzire származtak,
  Mint egy nagy törzsöktől szélesen ágaztak,
- - - - - - - - - fényljetek,
  Mint csillagok, hazánk egén terjedjetek.
Ama hív Úr légyen ti óltalmazótok,
  A jutalom napján megkoronázótok.

 

[GYŐZÖDELMI POMPÁT...]

Győzedelmi pompát adnak a halálnak
E szomorú táblák, amellyek itt állnak.
S betűik, mellyeket a halandók keze
Az emlékezetnek vájni igyekeze,
Azt mondják, hogy ezen fődnek darabjai
Gyászos tömlöcébe rejtettek rabjai;
Vagy pedig azoknak jajjaikról szólnak,
Kik az ide rejtett holtakért gyászolnak.
Szomorú szavakkal azt magyaráztatják,
Hogy őket is illyen sírba nyújtóztatják,
Hogy teljes erővel ámbár törekednek,
A halál tőriből ki nem menekednek.
Mi hát az oka, hogy sok ember éltébe
Közelgető végét nem veszi eszébe?
Mi az oka, hogy az, aki sírba zárja
Barátját, magára a halált nem várja?
S mikor sírja felett szemeit kisírja,
Eszébe is alig jut a maga sírja?
Sőt bár hűlt tetemét zokogva öleli,
Hogy valaha ollyan lenne, nem képzeli.
Ki kísért sokakat a holtak helyére,
Hogy ő is oda jut, nem fér a fejébe.
Oh halandó, bizony szem-bekötve játszol,
Mivel magad előtt embernek nem látszol.
Múlandóságodat így meg nem foghatod,
Mellynek igazságát kézzel tapogatod.
Óldd le szemeidről ezt a szemfedelet,
Néked is véged lesz, mint másnak vége lett.

Sietnek éltednek szempillantásai,
Mint a folyóvíznek nyargaló habjai.
Mint a saskeselyű repűl ellenséggel,
Így telnek napjaid el hirtelenséggel.
A meggörbűlt vénség fonnyadt ráncainak,
A kegyetlen halál felvont nyilainak
Még a kegyesség is, amelly sokat tehet,
Késedelmet hozó akadály nem lehet.
Nem, ámbár mindennap százszor könyörögjél,
Mert a mindenekkel köz koporsó elnyél.
Nem bánnak az egek úgy a mai jókkal,
Mint amaz életbe felragadt Énókkal,
Nem jön le azoknak több tüzes szekere,
Hogy azt elnyerhetnéd, amit Illyés nyere.
Nem, és bár szívedbe légyen hív tisztelet,
Néked is véged lesz, mint másnak vége lett

Ezek a halálra vezető ösvények,
Mellyeken járnak a főldi jövevények;
Amellyeken bizony mindnyájan, kik vagyunk,
Magunk után egyszer hűlt nyomokat hagyunk.
Már akár királyi méltóságban légyünk,
Akár a kúnyhóban koldúskenyért égyünk,
Akár erőtlenek legyünk, akár merő
Derekunkban lakjon herkulesi erő.
Hiába nem leszünk katonák, hiába
Nem űlünk a veszni indúló gályába. -
Mert nemcsak a harcok vérengző mezeje
A kegyetlen halál múlatozó helye,
Nemcsak a tengernek haragos habjai
Életünknek véget vethető okai.
Ezer az út, amelly a halálra vezet,
Kibeszéllésére nincs elég nevezet.
Volt-é valaha olly város, amelly mellett
Temetőhelynek is helyt adni [nem] kellett?
Sőt van-é, amellynek több volna lakója,
Mint amennyi hóltat rejt el koporsója.
Ez innen hát hozzád, ember, a felelet,
Néked is véged lesz, mint másnak vége lett.

Mindened elhagyod, amellynek életed
Gyönyörűségeit, míg élsz, köszönheted.
Itten kell hagyni a drága örökséget,
Itten, ha férj vagy, a kedves feleséget,
Ha lettél éltedbe gyermekek atyjává,
Szerelmes gyermeked lesz gyászos árvává.
Rakás aranyaid tőled elmaradnak,
Csak egy őltönyöcskét s egy oszlopot adnak,
Egy deszkából csinált szomorú hajlékot,
Más veszi kezére a több maradékot,
Így borítnak reád végre szemfedelet,
Néked is véged lesz, mint másnak vége lett.

Hogy ez így lesz, hidd el, mert a' bizonyítja,
Kinek hűlt testét e sírhalom borítja.
Ki néked, útazó, bár megnémúlt szája,
E magán tapasztalt dolgot prédikálja.
Halld meg, ki légyen, ki illyen intést teve
Hozzád, és szívedre légyen írva neve.
- - - - - - kinek volt hazája
Nagyvárad, a Sebes Körös partja tája.
- - - - - - - - - - - -
Szülei, akiknek viteték utána
A mennyei lelkek boldog hazájába,
Életének - - - - - nyarában.
- - - - - - kivel a szeretet
Arany láncaival egybe szerkesztetett,
Akivel ameddig éle szeretetbe
- - volt a mező nyári öltözetbe,
- - - - - - kinek adta szívét,
Tisztelte másodszor mint szerelmes hívét.
Kivel volt élete, míg az Úrnak tetszett,
A Céres sarlója - - - - metszett.
Ennek magzatihoz, míg végbúcsút vészen,
Rebegő nyelvével illy beszédet tészen:
Szerelmes - - - - - - amíg még
Tőled végsőképpen el nem venne az ég,
Jövel, hűlt karjaim gyenge szorítása,
Haldokló ajakam anyai szóllása
Hadd találhassa meg hív szeretetedet,
Melly kedvessé tette nálam személyedet
Reád és életed szerelmes párjára,
- - - - - - tetsző virágára
Az egek harmatja kövér cseppel húlljon,
Hogy lankadt orcátok rózsája vidúljon.
Ti is - - - - - - - - - -
Akikért éltemet nyújtani kívánnám,
Előttetek végkép, míg elbocsátnátok,
Szívem szeretetét hadd buzogja rátok.
Az egeknek rátok terjedő hatalma
Légyen élteteknek gyámola s óltalma.
Az árváknak atyja végyen védelmébe
Világi éltetek minden idejébe.
Eredj már, útazó, de emlékezz erre,
Hogy a halál számot tart minden emberre;
Eredj, de maradjon nálad e felelet:
Néked is véged lesz, mint másnak vége lett.

 

[VAGYON EGY OLLY TENGER...]

Vagyon egy olly tenger ezen a világon,
Mellynek feküvése van minden országon.
Bizonytalan ennek határa és partja,
Bátor bizonyosnak minden ember tartja.
Sok dúlás, zűrzavar keblébe rejtezett,
Benne a Sirtesek fogtak mintegy kezet
Darabos kősziklák lappanganak nála,
Hova mint megannyi Atlás teste szálla.
A kegyetlen szelek rajta dühösködnek,
A habok egymásra mászva erőlködnek.
Eurus felette Zefirust kergeti,
Austert Boreás nyomja s fenyegeti.
A nagy gályák rajta szinte úgy sűlyednek,
Mint a csónakocskák, ha szelek erednek.
Sokan alig mennek itten egy keveset,
Mindjárt elmerűlnek (óh, siralmas eset).
Mások több ideig lebegnek felette,
De ha a szél magát nékik eresztette,
Csakugyan végtére ők is elmerűlnek,
A tenger vizének örvényébe dűlnek.
Ezen tenger nevét ha tudni akarod:
Az élet; s a vizét magad is zavarod.
Lakosok számával hogy magát győzheti,
Minden ország csupán ennek köszönheti.
Meddig tartson ennek széle és határa,
Annak soha senki végére nem jára.
Mint megannyi szélvész, a sok veszély ebben
A veszedelmekkel megrakott helyekben,
Mellybe még valahány hajók verődtenek,
Ízre-porra törvén, eltemetődtenek.
Viaskodnak ezen a szelek egymással,
Öszvecsapnak, vínak szörnyű csikorgással.
Nincs ezen békesség, nincsen nyúgodalom,
Uralkodik benne a kín és fájdalom.
A szegényt, a királyt egyformán forgatja
Engesztelhetetlen kemény indúlatja.
Sokan még csak alig érkezhetnek erre
A nyomorúsággal megrakott tengerre,
Vitorlájuk szélnek alig eresztetett,
Már akkor hajójok széjjel feszíttetett.
Mások eltőlthetnek számos esztendőket,
Míg a tenger hányja ide s tova őket.
Végre veszedelmes örvényre találnak,
Mellybe keze közé esnek a halálnak.
Illy tengeren való hajókázásának
Vete véget, akit e sírba zárának.
- - - - - - vala ennek neve,
Ki is a tengeren immár elsűllyede,
Mert - - esztendők elfolyása alatt
Minden nyúgodalom nélkűl rajta szaladt.
Sok viszontagságot látott és szenvedett,
Mígnem végezetre partra verekedett.
A szelek gyakorta felkeltek ellene
De megszabadítá azoktól istene,
Mivel hajójának a hit vólt kormányja,
Aki ezzel bírhat, azt a szél nem bántja.
Édesatyja, aki előtte meghala,
- - - - - - - - - - vala.
Édesanyja - - - - - - - -
Társánál számosabb napokat számlála.
- - - - - - az ő kedves párja,
Kinek meghólt testét már most a sír zárja.
Amelly kevés időt együtt élhetének,
Abban az egyesség remeki levének.
Galambi szelídség lakozott házokban,
A jámbor kegyesség járkált udvarokban.
Mindketten egy szívvel csak azon vóltanak,
Hogy szűntelen az Úr útjában járjanak.
Akkor is, amidőn egymástól elváltak,
Az Úrban váltak el s tőle el nem álltak.
Vége van már csendes tengeri útjának,
Lakója a boldog mennyei hazának.
Elérte a partot, sőt reá is hágott,
Már többé nem szenved változandóságot
Örűl, hogy bátor rá sok szél törekedett,
Mindazáltal hajótörést nem szenvedett.
Néktek pedig, kik még a titkos tengeren
Bizonytalanság közt vagytok sok ezeren,
Ímé, tanácsot ád, mellyet kövessetek,
Hogy a partra ti is békével érjetek.
Az Úrnak félelme légyen vitorlátok,
A Jézust vezető csillagnak tartsátok,
Amerre e' vezet, arra siessetek,
Így lesz aztán boldog útatok s végetek.

 

[AZ ÉLETNEK HASZNÁT...]

Az életnek hasznát csak azok aratják,
  Kik magokat ebben mélyen nem avatják.
Aki e világon nem él e világnak,
  Boldogtalanságát tartsa boldogságnak.
Nem célom az Isten kezeit gúnyolni,
  Nemes alkotmányját rútúl ócsárolni,
Mómussal nem kötök gáncsot munkájába,
  Isteni hatalma tágas piaccába;
De hogy a bűn már ezt Babylonná tette,
  Illő s nagy okosság elfutni mellette.
Ezt becsűljük-é hát, ki nem becsűl minket,
  Lábával tapodja minden érdemünket?
Ki az indúlatok rejtekit kinézi,
  S adományját ahhoz szabja és intézi,
Akinek a szívét izzasztja és rázza
  A nagyravágyásnak szerelme s hagymázza?
Az égig nőtt arany hegyekre vezeti,
  És onnét adózó bányákra űlteti.
Minden bujaságra ingerlő dolgokkal
  Bíztat, mint megannyi gyújtó kanócokkal.
Mit ád a szerencse, a világ kockája,
  Annak is, akinek messze ér pálcája?
A férgek rágják ki a selymet s tafotát,
  Egy sárház váltja fel a gazdag palotát
Lássad e világnak csalárd mesterségét,
  Hogy titkolja minden dolog kicsinységét.
Ennek olly múlandó minden ajándéka,
  Mint a nappal látszó testeknek árnyéka.
Csak név a méltóság, nem valóságos rang,
  Hogy szembe uralják az embert, csupa hang.
A bujaságot is jobbnak nem találom,
  Ez is csak egy halált hozó, rövid álom.
A főldet tapodod, felnéz ábrázatod,
  Az ég a te hazád, azzal azt mutatod.
Csak azért lettünk-é, hogy szenvedjünk, tűrjünk,
  Itt legyünk és járjunk, ételt, italt szűrjünk?
Hát itt van a határ, többet nem reménylünk,
  Az oktalan barmok sorsa közös vélünk?
De hisszük, lelkünket más, jobb élet várja,
  Bár testünket a sír kebelébe zárja.
Vesszen hát magának e világi élet,
  Noha ezt megvetni nem kevés ítélet.
De senki a szívét ehhez ne ragassza,
  A halált vagy a más életet válassza.
Itt a példa; ez az, akinek hólt teste
  Magának nyugvásúl ez helyet kereste.
Ez az, akit hívok tanúbizonyságnak,
  Ki e világon élt, nem élt e világnak;
És mint a vízben is látszanak csillagok,
  Holott az ég boltján függenek ők magok:
Úgy ő is látszott itt, de oda felhágott,
  Hol az Úr készített néki boldogságot.
Életét csak annak szentelte és adta,
  Aki a keresztért fiának fogadta.
Ez az igaz atya, e' hagy örökséget
  Fiainak, amelly soha nem ér véget.
- - - - - - atyja, melly nevezet
  Még ma is sokakba kedves emlékezet!
- - - - - - fogadta méhében,
  E' nevelte híven erőtlenségében.
Ennek gondja alatt jutott az időre,
  Mellyben alkalmatos volt a jegygyűrűre.
Szóllana, az áldás függ mintegy a nyelvén,
  De nem szólhat, az Úr szele érdekelvén.
Végső tekintete, végső sóhajtása
  Kedves magzatinak egy summás áldása.
- - - - - - - - - hív párja
  - - - - - - asszony is megvárja.
Várja, hogy atyai áldásod vehesse,
  Utolsó csókodnak lehessen részessé.
Néked elég áldás nagyérdemű férjed,
  Ezt Isten különös gondjának esmérjed.
Ez a szent ház egyik megmaradt Atlássa,
  Oskolánk oszlopa, oktató Pallássa;
Ez a Palládium, ezzel áll fel Trója,
  Míg ezáltal Isten javunkat megója.
Ezért sóhajtásink párázati mennek
  Királyi székihez az erős Istennek,
Hogy a nyavalyákat tiltsa tőle messze,
  És drága életét sokáig terjessze.
Utolsó áldását adja - - - -
  - - - - - - - - - társának.
Leányi hűségét néki is esmérte,
  Kívánja, az egek hogy áldják meg érte.
Légyen az Úr gondja éltetek védelme,
  Hogy a történettől ne légyen sérelme;
Végre pályátokat midőn elfutjátok,
  Oda juthassatok, ahol van atyátok.
Már ti eltörődött tagok, nyúgodjatok.
  Ti pedig, szomorú felek, vígadjatok,
Hogy jó atyátoknak teste mikor meghűlt:
  Lelke a boldogok hazájába repűlt.

 

[MINT FOLY A SEBES VÍZ...]

Mint foly a sebes víz, úgy múlik az élet,
Közelít minden nap hozzánk az ítélet.
Ez hirdeti néked, bár megnémúlt szája,
- - - - kinek előtted példája.
- - - - - - tartott betegsége,
- - - nyár után lett éltének vége.
Így cselekszik éppen urunknak kalmárja,
Sárnak tart itt mindent, ama kincset várja.
Állj meg, ha érkezel, útazó, e szóra,
Csak addig, míg lefoly egy fertálynyi óra.
Azt mondják, valakik e főld színén állnak,
Egyenként prédái lesznek a halálnak.
Nem kedvez a halál kicsinynek vagy nagynak,
Zsoldot adnak ennek, kik e főldőn laknak.
Úgyhogy ma e főldön, kik lehellést vésznek,
Száz esztendő múlva mind porokká lésznek.
Xerxes, a perzsáknak hatalmas királyja,
Virtussait kinek még ma is csudálja,
Amennyire terjed a föld kereksége,
Tűkör mert még ma is az ő vitézsége,
Könnyeit orcáján örömmel hullatá,
Zokogó panaszát ekképpen hallata:
Íme táboromat a főld alig bírja,
Mégis nemsokára a főld lészen sírja
E sok ezerekből álló számos népnek,
Eközött kicsinynek, nagynak, rútnak, szépnek.
E' pedig azt mondja: valakik itt állnak,
Nemsoká prédái lesznek a halálnak.
Bizony, ha elménkkel a múlt esztendőre
Visszanézünk s megyünk az elmúlt időre,
Sokkal többet látunk a főldnek porába,
Mint volt a rettentő Xerxes táborába.
Kiket sem a szépség, sem az okos elme
Meg nem szabadított, sem Isten félelme.
Az ékesen szóllást mindenek csudálják,
Kik a bőlcsek közzé magokat számlálják.
De ez is meg nem ment senkit a haláltól,
Amint tanúljuk ezt magától szent Páltól.
Múlandó a szépség, ha ki csak ezt nézi,
Gond, betegség, idő hamar megigézi.
Mondd meg, hol Absolon deli termetével?
Porrá lett, a férgek osztoztak testével.
A bőlcsességnek is eleven példája,
Oda van Salamon bezáratott szája.
Kit láttál valaha Dávidnál szentebbet,
Példát a halálra nem látsz ennél szebbet!
Ékesen szóllás kell? hol van Demosthenes,
Cicero, Ulysses, hol van Diogenes?
De hol van az, aki, míg e főldön éle,
Bőlcs nyelvével a Szentírásból beszéle?
Szólítsd meg e gyásszal befedett koporsót,
Ezt mondja: a halál mindenre vét sorsot.
Csak illyen az ember, illyen hát az élet,
Számadásra hívja őtet az ítélet.
Ímé, ez az Isten hűséges szolgája
Meghólt s jutott örök hallgatásra szája.
Ki a Szentírásnak tiszta szent vizével,
Hat esztendők alatt élő beszédével
Vezérlette híven pásztorsága nyáját,
Míg ki nem futotta éltének pályáját.
Ha kérdezed nevét s élete folyását,
Értsed születését, helyét és lakását
Az ő életének legelső kezdete
- - - - tisztes szüléktől lehete.
Ezerhétszáznegyvenkilencnek mentébe,
Mikor a nap lépett a - - jegyébe.
- - - - - vólt édes atyja neve,
Ki már őelőtte halál-préda leve.
Méhében fogadta - - - - - -
Kit nem vélt, hogy élve maga után hanna.
Ezen jó szüléi még gyenge korába
Beíratták őtet múzsák táborába,
Hol mindjárt jeleit elméjének adta,
Tanuló társait könnyen meghaladta.
Magára palástot öltözvén végtére,
Példa vólt és szolgált az ifjak díszére.
Legelső tisztségre ezek közt hogy jutott,
Fáradhatatlan vólt, bár izzadt és futott.
Majd szélnek eresztvén innen vitorláját,
Megnézte a külső nemzetek hazáját.
És a tudománynak becses cseppjeivel
Megrakva egynéhány esztendők mentivel,
Amint a dolgos méh, úgy jött hazájába,
Cicerói nyelvet hozván le szájába.
Itt alig pihent meg, - - mindjárt kérte,
Mert a virtusokat őbenne esmérte,
Hogy vezére lenne az eklezsiának,
Ama mennyei Úr kedves sajátjának.
Mellyet meg is nyervén, pásztorsága alatt
Amíg legelt a nyáj, [hat] esztendő haladt
De az Úr már őtet örök pappá tette,
A boldog lelkekkel egy székbe űltette.
Mert midőn, ím, folyna - - - hónapja,
Éltét elfogyasztá - - - - napja.
És már - - órára az idő virrada,
Akkor az ég néki illy szózatot ada:
Jól vagyon, hív szolgám, hűséged jutalmát
Megadom, vedd el hát lelked nyúgodalmát
Míg hát hideg testét a főld bétakarja,
Búcsúzó szavait mondani akarja.
Elsőben is téged vészen hát nyelvére,
Ki szűlted s vigyáztál gyenge életére.
Ama hív fiúi és buzgó szeretet,
Amellyel tehozzád minden viseltetett,
A fagyos vérben is magát kimutatja
És végső áldását ekképpen hallatja:

Hozzám hűségedet el nem felejthetem,
Mindég háládatos szívvel emlegetem.
Mert míg nyavalyáim tetemim szaggatták,
Szemeid magokat könnyekkel áztatták.
Amidőn eljön is halálom órája,
Mellyen életemnek volt végső csatája,
Akkor is szikrája hív szeretetednek
Kitetszett erántam s igaz hűségednek.
Melly kegyességedért nagy jutalmad légyen.
Világi éltednek míg folyása mégyen.
Kedves - - - - életemnek párja,
Tudom, hogy szívedet epesztő bú járja,
Hogy el kell temetned azt, akit szerettél,
Kivel arany lánccal egybeszerkesztettél,
Hogy az özvegységnek gyászos ínségére,
Váratlan órára életed már ére.
De távoztasd szíved sűrű fellegeit,
Könnyebbítsed minden bánátid terheit.
Mert az Úr, az árvák s özvegyeknek atyja,
Szabadúlásodat néked megmutatja.
És bár most leányát ostorával sujtja,
Bízzál, mert végtére segedelmét nyújtja.
Már én megyek, az Úr viselje gondodat,
Siralmaid után hozza fel napodat.
Te is, Jézusomnak szerelmes jegyese,
Ki magának téged vérével kerese,
Virágozz, módjára a szép pálmafának,
Amellyhez az irígy kezek gyakran vágnak.
Végre hűségednek zőldelő pálmáját
Nyerd el az idvesség fényes koronáját.
Néked már, megfagyott testemnek sátora,
Csendes házad lészen a főld hideg pora.
Lelkemnek majd ismét veled egyessége
Lészen, midőn eljő nyúgodalmad vége.

 

[AZ EMBER ÉLETÉT...]

Az ember életét hogyha jól vizsgálod,
Hogy az csak bújdosás, könnyen feltalálod.
A világot mintegy nagy pusztának leled,
Mellyen minden ember csak vándorló veled,
És hogy e világon vándorlónak tessék,
Kívánod-é, hogy úgy elődbe festessék.
Nincs bizony e főldön senkinek hazája,
Másutt lesz az, ahol nem kell több hozzája.
Nézd végre a halál tárházát, a testet,
Mellyet a bőlcs Isten bár szépen kifestett,
Csak mintegy fövényen épűlt és gyengén áll,
Leomlik, a halál szele ha rátalál.
Örökös hazája nincs hát itt senkinek,
Másuvá kell menni innen kinek-kinek.
Bár birodalmaknak határa messzire
Terjedjen a főldnek utolsó szélire,
Mégis jövevénynek őtet nevezhetem,
E nevezet alól sőt ki sem vehetem,
Örök lakozása mert a főldön nincsen,
Halhatatlanságot nem vehet a kincsen.
Nagy Sándor, e világ meghódoltatója,
Nem lehete ennek örökös lakója,
Hanem mint bujdosó úgy ment által azon,
Csakhogy a szerencse követte s a haszon.
Illyen értelemben még az is bujdosó,
Aki a pogányi homályban - - -
De egy jó keresztyén máskép is jövevény,
Hogy így megpusztúljon, hol sok a - - -
Mert nincs maradandó város, nincs itt haza,
Mikor az égbe megy, akkor megyen haza.
Oda vágyakozik olly szívesen menni,
Mint az útas, ahol meg akar pihenni.
Csak e' minden gondja, hogy oda eljusson,
Sőt már ott van szíve, bár itt alatt fusson.
Jól tudom, hogy nevét éppen nem vérezem,
Mikor ez óhajtott nevéről nevezem.
Jövevénynek magát mert maga vallotta,
Édes hazájának az eget tartotta.
Sőt teljes életét bujdosásnak nézte,
Útját hazájába felfelé intézte.
Mint a bőlcs útazó idegen országhoz,
Úgy ő sem ragadott világi javához.
Hanem járt szűntelen hazájának útán,
Mellybe ért - - - esztendei után.
Látja már szépségét kívánt hazájának,
Melly vagyon felette a kék ég bóltjának,
Látja lába alatt ott a csillagokat,
Mellyeket csak úgy néz, mint kis lámpásokat.
Mert fenn a mennybe lát nem olly dicsőséget,
Hanem ezerszerte nagyobb fényességet.
Látja a sok ezer angyali rendeket,
A már dicsőségre eljutott szenteket,
Akikkel mint polgártársaival örűl
A mennyei király dicsősége körűl.
De már hideg testét a gyászos bólt várja,
Jertek hát, kedvesi, míg a sír elzárja.

- - - - - - kedves éltem párja,
Jól tudom, rád tódúlt a bú özön árja.
Keservesen esik elválásom tőled,
De kérlek, örömmel eressz el előled,
Mert bujdosásomnak megvan kívánt vége,
Hazám már énnékem az ég dicsősége.
A te élted pedig az Úrnak jobb karja
Minden veszély ellen, hidd el, bétakarja.
Te is elvégezvén majd főldi pályádat,
Találd meg a mennyben dicső koronádat.
Kedves - - - - - - - jertek már,
Atyai áldásom mivel titeket vár.
Vegyétek el tőlem utolsó csókjaim,
Mellyeket adhatnak hideg ajakaim.
De szűnjék szemetek szakadó zápora,
Bár testem elfedi a főld hideg pora.
Az árváknak atyja mert nem hal meg soha,
Csak ti jók legyetek, nem lesz ő mostoha.
Ifjúi éltetek terjessze sokára,
Ha kimúltok, légyen néktek kész szent vára.
Már kedves - - - - - - - - -
Jertek hideg karom megölelésére.
A szerelem lánca mert tudom egyesít,
Egy lélek két testet bennetek egyesít.
Az Úr, ki most értem szemetek áztatja,
Tudom, szíveteket megvígasztalhatja.
Meg is vígasztalja s megáld benneteket,
Látogatván minden jókkal élteteket.
Nem bocsát illy felhőt többé éltetekre,
Míglen későn felvisz a boldog helyekre.
Még hozzád - - - - - - van egy szóm
- - - - - - - - - - - -
Anyai hűséged óh meg nem tagadom,
Még hamvaim közt is ímé ezt fogadom.
Te pedig, bujdosó társam, fáradt testem,
Amint veled együtt az eget kerestem,
Úgy majd a hazába együtt lészel velem,
Ahol már lelkemnek kész nyúgalmát lelem.

 

GRÓF KÁROLYI JÓZSEF ÚRNAK

A nagy gróf Károlyi Józsefet s isteni
Fényű virtussait kezdem énekleni.
  Legszentebb igazság! hagyd el az egeket!
  Szállj le, s újjaiddal illesd ez éneket!
S engedd, hogy a költő véknyán szőtt meséje
Lehessen ártatlan fejed piperéje.
  Mondd meg a dicsőség halmán Károlyinak,
  Mint adódott fényes széke atyjainak.
Csak alig virágzott ifjúsággal képe,
Már az érdem köves bércére fellépe.
S követvén ősinek dicső nyomdokait,
Botlás nélkűl járta darabos hantjait.
  Bár a most serdűlni kezdő Alcídesnek
  Sokan sok akadályt s leseket keresnek:
De mégis, hogy útját emberűl megfussa,
Van egy kézenfogva vivő Frónimussa.
  A gyönyörűségnek, melly a virtust veszti,
  Bágyasztó karjai közé nem ereszti.
Tudván, hogy e csalárd énekű szírenek
Sok nagyot halálos sírba temettenek.
  Megvetvén hát ifjú szíve puha kényjét,
  Mászkálja a virtus és érdem ösvényjét
S végre kimerített erővel, izzadtan
A meredek bércnek szélére felpattan.
Hol a tiszteletnek űlvén hintájába,
Az érdemmel együtt megy dicső várába,
  Itt elkopott útas-ruháit leveti,
  Bársony palástjába Hónor őltözteti.
Letörölvén izzadt cseppjeit újjával,
Éleszti az égből szállt ambróziával.

  Azután csókokat orcájára vetvén,
  Fejet hajt, és nyájas karjain vezetvén,
Viszi a dicsőség fényes templomába,
Melly a hegytetőn függ, az ég szomszédjába.
  A halhatatlanság pitvara, s mennyei
  Éltünknek itt nyílnak örök esztendei.
Itt a dicsőségnek vezeti elébe
Károlyit, s ajánlja ősei rendébe,
  Őseinek; akik már a dicsőségnek
  Egén első fényű ragyogással égnek.
Kiknek már neveik a templom falába
Metszve tűndökölnek adamás táblába.
  S lelkeik egy fényes ködből font fellegnek
  Szárnyain a többi hérókkal lebegnek.
A József nevét is ezek után vágja,
Hogy az idő irígy foga meg ne rágja.

  Ekkor a dicsőség székébe űltette,
  Isteni kezeit rá áldással tette.
Mennyei súgárral ragyogtatja szemét,
Melly világosabbá tegye nagy érdemét. -
  Végre a templomból mindnyájan kijőnek,
  Viszi karonfogva egy laurus erdőnek,
Melly a gyémántokkal fénylő falak mellett
Örök tiszteletű árnyékkal zőldellett.
  A héróknak sírja egy csendes berekbe
  Szent borzadást öntött a néma lélekbe.
Amint fekűvének itt a hazafiak
Örök áldására méltó Károlyiak:
  Tisztes hamvaikon borostyánok nőttek
  S felettek szentséges árnyékokat szőttek,
Mellyek a nékiek áldozó hazának
Sóhajtásaitól gyengén suhogának.
  S a bennek pihegő ekhónak kebele
  A sír felé bágyadt hanggal nyögdécsele.
A dicsőség egyik laurusra felhága,
S róla egy pár legszebb ágacskát levága.
  Melly a fáról függő és ellenséges vért
  Izzadó fegyverek vasához még nem ért.
Még most is könnyekkel csorgott ágacskája,
Mellyet sok hazafi hullatott reája.
  Meleg volt még most is a hív magyaroktól
  Levelére mélyen raggatott csókoktól.
Ezt kötötte öszve, s a mindég mellette
Őrt álló Zichynek kezébe engedte.
  Nem lévén senki is nála méltóbb erre,
  Hogy laurust tehessen egy illyen emberre.
Meglett: s ekkor eljött Zichy Károlyival,
A haza sokféle rendű fiaival.

Mellyet látván Pallás, a megkoszorúzott
  Grófnak múzsáival örömnótát húzott,
Kérvén térdhajtással annyi gráciáját,
Hogy vegye kedvesen vékony hederáját,
  Mellyet az örvendő magyar Hélikonnak
  Ártatlan leányi tisztelettel fonnak.
S ámbár ékesítse dicső borostyánja:
Ez is homlokait csókolni kívánja;
  Hogy tanúja légyen azon tiszteletnek,
  Mellyel eránta a múzsák viseltetnek.

Én is itt a hegy tövében,
  Hol nem igen meredek,
Nagysádnak magam nevében
  Apró violát szedek;
És laurusához kapcsolva,
Bémutatom kézcsókolva:
  Vegye tőlem kegyesen!

 

AZ ÉLŐ NYELVEN TETT KÖSZÖNTÉS

Eljöttetek hát, óh, haza nagyjai!
Dicső személyek! akiket a mai
  Idők örömmel énekelnek
  S glória vára felé emelnek.

Nagy nemzetünknek csillaga, gróf Zichy!
Dicséretinknek érdeme csak kicsi:
  És így talán homályosítjuk
  Majd ha nagy érdemidet nagyítjuk.

Nagy gróf, dicső vér, Károlyi! Nagy nemed
Nagyobbra fogja vinni nagy érdemed:
  Mi hát, kik e kis vőlgybe űlünk,
  Mély özönébe nem is merűlünk.

Köszönni mégis tiszteletünk vezet,
Csókolni légyen hát szabad e kezet!
  Hadd zengjen illyen szíves ének
  A magyarok kegyes Istenének:

Dicső hazánknak nagyjai, éljetek!
Járjék az érdem istene véletek,
  A virtus érc bástyája légyen
  S több koszorút fejetekre tégyen.

Múzsák, vegyétek isteni szárny alá,
Ezt már sok árva múzsa tapasztalá;
  Hogy védjen illy hatalmas Aegis
  Béfedezése alatt az ég is!

 

AZ ÉNEKEK

FÉBUS

a Hónortól, Pallóstól és Hírtől kísértetve,
a múzsákhoz

Múzsák! kik a zőld Tempében
Múlattok a hegy tövében,
  Jertek vígan énekelő
  Lanttal elő!
Kezdjetek új éneket,
A most jött fő rendeket.
  Vélek tisztelvén.

MÚZSÁK

Óh, mi nem hallottuk még,
Melly méltóságos vendég
  Peng itten a Hír nyelvén?
  Peng itten a Hír nyelvén?

FÉBUS

Itt országunk fő bírája,
Kit méltán tisztel hazája,
  Eljött hazánk nagyjaival
  S Károlyival.

MÚZSÁK

Gróf Zichyt, gróf Károlyit,
A Thémis apostolit
  Látja Pallásunk.

FÉBUS

Tiszteljétek énekkel!

MÚZSÁK

Ekhózzon hát nevekkel,
Ekhózzon hát nevekkel
  Örvendező szállásunk!
  Örvendező szállásunk!

FÉBUS

Nohát hárfátok
Ha leraktátok,
  Szedjétek kezetekbe.
Tágúlt húrjait
Hangoztassa itt
  E kies berekbe.
Mondjatok mindnyájan tátott
Torokkal hangos vivátot,
  S e két méltóság nevének
  Zengjen Pinduson az ének.

MÚZSÁK

Éljen Zichyvel
S kísérőivel,
  Éljen Károlyink, éljen!
Mi térdhajolva
És kézcsókolva
  Mind tiszteljük mélyen;
Azt kívánja e vivátunk,
Mellyet az égre bocsátunk,
  Azt kívánja Debrecennel,
  Azt nemzetünkbe mindennel:
Hogy sok időkig,
Sok esztendőkig
  Tartsa meg őket az ég!
Mert mindnyájának
Szíve hazának
  Szeretetivel ég.

FÉBUS

Rekesszük mindnyájunkat nagyságtok kegyes szívébe.

MÚZSÁK

Rekesztjük mindnyájunkat nagyságtok kegyes szívébe!
Élesztgessen bennünket annak szeretetivel.

FÉBUS

Ó, ne vessen el!

MÚZSÁK

Ó, ne vessen el!

FÉBUS

Fedje Pindusunkat!

MÚZSÁK

Fedje Pindusunkat!
Nagyságtoknak szenteljük fel mindnyájunkat.

1794. július 5.

 

AZ ESTVE

  A napnak hanyatlik tűndöklő hintaja,
Nyitva várja a szép enyészet ajtaja.
Haldokló súgári halavánnyá lesznek,
Pirúlt horizonunk alatt elenyésznek.
Az aranyos felhők tetején lefestve
Mosolyog a híves szárnyon járó estve;
Mellynek új balzsammal bíztató harmatja
Cseppecskéit a nyílt rózsákba hullatja.
A madárkák meghűlt fészkeknek szélein
Szunnyadnak búcsúzó nótájok rendjein.
A kis filemile míg magát kisírta,
Szomorún hangicsált fészkén a pacsirta.
A vadak, farkasok űlnek szenderedve,
Barlangjában belől bömböl a mord medve.
  Ah! ti csendes szellők fúvallati, jertek,
Jertek füleimbe, ti édes koncertek;
Mártsátok örömbe szomorú lelkemet;
A ti nyájasságtok minden bút eltemet.
Lengjetek, óh kellő zefirek, lengjetek,
Lankadt kebelembe életet öntsetek!
Mit érzek? ...míg szóllok, egy kis nyájas szellet
Rám gyengén mennyei illatot lehellett.
Suhogó szárnyával a fák árnyékinál
Egy fűszerszámozott teátromot csinál,
Mellybe a gráciák örömmel repűlnek,
A gyönyörűségnek lágy karjain űlnek;
Hol a csendes berek barna rajzolatja
Magát a hold rezgő fényénél ingatja.
Egyszóval, e vidám melancholiának
Kies szállásai örömre nyílának.

  Késsél még, setét éj, komor óráiddal,
Ne fedd bé kedvemet hideg szárnyaiddal:
Úgyis e világba semmi részem nincsen,
Melly bágyadt lelkemre megnyúgovást hintsen;
Mikor a világnak lármáját sokallom,
Kevélynek, fösvénynek csörtetését hallom,
Mikor az emberek körűltem zsibongnak,
S kényjektől részegen egymásra tolongnak.

  Bódult emberi nem, hát szabad létedre
Mért vertél zárbékót tulajdon kezedre?
Tiéd volt ez a főld, tiéd vólt egészen,
Mellyből most a kevély s fösvény dézmát vészen.
Mért szabtál hát határt önfiaid között;
Ládd-é már egymástól mind megkülönözött
Az enyim, a tied mennyi lármát szűle,
Miolta a miénk nevezet elűle.
Hajdan a termő főld, míg birtokká nem vált,
Per és lárma nélkűl annyi embert táplált,
S többet: mert még akkor a had és veszettség
Mérgétől nem veszett annyi sok nemzetség.
Nem vólt még koldúsa akkor a törvénynek,
Nem született senki gazdagnak, szegénynek.
Az igazságtévő határkő és halom,
A másét bántani nem hagyó tilalom
Nem adott még okot annyi sok lármára,
Mert az elégség volt mindennek határa.
Nem állott vólt még ki a kevély uraság,
Hogy törvényt hallgasson tőle a szolgaság;
S rozskenyérhéjból is karácsonyja legyen;
Hogy az úr tortátát s pástétomot egyen.
Nem bírt még a király húsz, harminc milliót,
Nem csikart ki tőlük dézmát és porciót,
Mellyből bóldogokká tudja őket tenni,
Azaz tonkin fészket legyen miből venni.
Nem bújt el a fösvény több embertársától,
Hogy ment legyen pénze a haramiától,
Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett,
Mert gonosz erkölccsel senki sem született.
Nem is csuda, mert már a rétek árkolva,
És a mezők körűl vagynak barázdolva;
Az erdők tilalmas korlát közt állanak,
Hogy bennek az urak vadjai lakjanak;
A vizek a szegény emberekre nézve
Tőlök munkált fákkal el vagynak pécézve.

  Te vagy még egyedűl, óh arany holdvilág,
Mellyet árendába nem ád még a világ.
Te vagy még, éltető levegő! amellyen
Indzsenéri duktus nem járt semmi hellyen.
Téged még, óh legszebb hangú szimfónia,
Ingyen is hallgathat minden emberfia;
S titeket, óh édes erdei hangzások,
Hallhatnak a szegény pásztorok s munkások;
Mikor a mesterség gyáva hangjainál
A kényes nagyvilág fárasztó bált csinál.
  Óh, áldott természet! óh, csak te vagy nékem
Az a tetőled nyert birtokom s vidékem,
Mellynek én örökös főldesura lettem,
Mihelyt teáltalad embernek születtem.

 

AZ ÁLOM

Boldogok azok, akik úgy alusznak,
hogy többé fel nem ébrednek. Sőt ez
kívánságom is haszontalan, ha az
álmodozások ostromolják a sírhalmokat.
Préd. 3:19, 20, 21.

Jön az álom s mindent pihenésre hajta,
  Az éjjelnek barna palástja van rajta,
Beborítja véle a főldet s az eget,
  Alóla altató mákolajt csepeget,
Mellynek hűs balzsama a benne feredett
  Szemhéjaknak édes nyúgovást engedett.
Lágy karjain fáradt érzékenységinket
  Ringatja s egy másik világba tesz minket,
Hol sok ezer képpel elménk játszodtatja
  Valóság képébe tűnő ábrázatja.
Most az öröm arany hegyeit ígéri,
  Az áldás javait bő marokkal méri,
Majd a félelemmel rettenti lelkünket
  S a kétség szélére viszi életünket.
De akármint tűnik képzelődésünkbe,
  Valódi örömöt terjeszt ő szívünkbe;
Apolgató karral kötésink feloldja,
  Ellankadt erőnkhöz új erejét toldja,
Megtört érzésinket símítja kezével,
  Új életre hozván gyógyító mézével,
A terhes gondokat rabláncához fűzi,
  Szívünkből a Léthe partjaira űzi.
Minthogy a világi bajoknak érzése
  Éltünknek legnagyobb terhe s szenvedése,
A halálnak képét őltözvén magára,
  Bennünket hóltakká tészen utóljára.
Úgy vagyon, hóltakká tészen, és hogy élünk,
  Csak egy kis szuszogás hiteti el vélünk.
Ó, mikor szűnik meg e kis szuszogás is,
  Mikor alszik el még maga az alvás is?
Mikor száll testemre az a végnyúgalom,
  Amellyel örökre bíztat a sírhalom?
Ó, halál, a szelíd álomnak testvére!
  Mikor vetsz örök zárt szemem fedelére,
Hogy a semmiségbe testem visszaszálljon,
  S belőlem csak egy por és csak egy név váljon?
Igenis, mind ez az, amit a sors adhat,
  Tetőled belőlünk egyéb nem maradhat.
És amelly sok pompát a hólt körűl látok,
  Csak festett nyoszolya s hímes superlátok.
Ez örök álomban úgy fogunk aludni,
  Hogy arról magunk sem fogunk semmit tudni,
És amit beszélnek a halottak felől,
  Hogy holmit csinálnak még sírjokon belől,
Azok az élőknek setétes álmai,
  Mert csendesek minden holtak alvásai.
Alusznak ők mélyen, mi pedig, kik élünk,
  Őrólok álmokat látunk és beszélünk.
Alusznak. - De ugyan lehet-e az álom?
  S ha álom, miben áll? én fel nem találom.
Hiszen semmivé lesz, ami semmi vala,
  Azaz főlddé válik testünknek porfala;
Előbb egy bűzhödtség bálványjává lészen,
  Bomlani kezdenek a részek egészen.
A folyó, a könnyebb magát feljebb vonja,
  S a göröngy közt marad csak a skeletonja;
Ez is nemsokára, bár acél volna is,
  Egy rakás agyaggá változik maga is,
Az olajos részek az áerba mennek,
  S sírjok körűl lidérc-formában jelennek,
A sós és a kövér részecskék meggyűlvén,
  Főld színén maradnak, s öszveegyesűlvén,
Azokat felszívják a fűnek gyökeri,
  Mellyből azt a kövér nedvességet nyeri.
Mert lám a papnak is kövér a tinója,
  Ha temető kertben van a kaszálója,
Sőt a Bánát, amelly embervérrel ázott,
  Amellyet a magyar s török test trágyázott,
Olly zsíros füvet tart, hogy megérezheti
  Szagát sok büszke ló, s el nem szenvedheti,
Így lesz az élőből főldi és ásvány rész,
  A főldi részekből plánta s növevény lész,
Mellyet ha az élő állatok megesznek,
  Belőle magoknak lételt s növést vesznek.
Így aluszunk mi, de vigyáz a természet,
  S nincsen munkáiban hízak és enyészet;
Pontos forgásának örök karikája
  Egynek elfogytával másikat táplálja.
Mi voltam magam is, míg meg nem születtem,
  Míg fűből s állatból e testet nem vettem?
Aludtam mélyen a csendesség ölében,
  A magam-nem-tudás csendes éjjelében,
Míg a természetből, mint egy annak meghólt
  Részecskéje, akkor ki nem fejlettem vólt
Így fogok bomlani újonnan beléje,
  Mint annak egy piciny meghólt részecskéje.
A koporsó után éppen azt képzelem,
  Ami bölcsőm előtt történt vala velem:
Aluszom, jó álom, mihelyt elenyészek
  S élőből egy rakás minerále lészek.

 

A TENGERI HÁBORÚ

Béborúl hirtelen a nap nyájas fényje,
  Elzárván a setét felhők szövevényje,
Mellyeket a gyors szél felvévén hátára,
  Nyargal véle az ég felsőbb határára.
Megborzad a setét tenger, mivel hallja,
  Melly bús hangon mormol a réműlt ég alja.
A megszakadt zápor özönnel tőltődik,
  A tenger sikoltó zúgással verődik.
Lerohan a felhő megnyílt csatornával,
  Egyesűl a tenger atyafi habjával.
Közte az ellobbant villámok látszanak,
  A tüzes mennykövek pattogva húllanak.
Rádördűl a felhők fegyveres tárházza,
  Az égnek mind a két sarkait megrázza.
A darab felhők közt dübögve dörömböl,
  A megrendűlt tenger torka mind rábömböl.
A szelek halomnyi habokat görgetnek,
  Mindenikbe egy-egy halált hempelygetnek;
Most a hajót ollyan magosra feltolják,
  Hogy már az árbocfák a holdat korholják:
Majd köztök a hajó olly mélységbe csúszik,
  Hogy a Perzefone feje felett úszik.
Csikorog a kötél, az árbocfa törik.
  Kötésit a dühös habok öszvetörik.
Az eget verdesi a jajszó századja,
  Mellyre az a választ mennykövesen adja.
A halál kevélyen nyargal a habokon,
  Nyilait ordítva szórja el azokon.
Az irtózás véle, a kék rettegéssel,
  A sárga félelem- s kétségbeeséssel
Denevér szárnyakon repdesnek itt széjjel,
  Szörnyebbekké tévén e nappali éjjel.
Egyik csupa néma, más csak a jajt szólja,
  Remegő szavait ketté darabolja,
Némellyik sír, ordít őröngő lármával,
  Némellyik csak piheg, nem bírván magával.

Azalatt lobbannak a szörnyű villámok,
  A rettentő tüzek húllnak, nincsen számok.
Ropog a kipattant mennykő és legörög,
  Az égnek megrendűlt sarka hosszan dörög.
Sikoltnak Éolus dühös seregei,
  Nagy csatát kevernek vad forgószelei.
Újabb zavarodás lázzad a tengeren,
  Verődnek a habok egymáshoz ezeren.

Megérzi Neptunus, megjelentvén néki
  Híg palotájának lehúllt omladéki.
Kiüti a fejét, széjjeltekint várán,
  Hát látja a szörnyű pusztúlást határán.
Néki mindjárt, öszvehívja a szeleket,
  S megdorgálván őket s dühös vezérjeket,
Jól megegyengeti őket tridensével;
  Így mind hazafelé ereszti békével.
Akkor nyájas színnel felűl szekerébe,
  Triton és nimfái mennek seregébe,
Kikkel együtt a vad tengert csillapítja,
  S a felduzzadt habok hátait símítja.
Azok alázatos kérelemhez nyúlnak,
  S hízelkedve urok lábához borúlnak.

Szakadoz a felhők setétes kárpitja,
  Az elzárt egeknek kékségét megnyitja.
A nap a felhőkből kiderítvén fényjét,
  Édesen bíztatja a vizek örvényjét.
Végre minden felhők messze elenyésznek,
  A kiderűlt egek már teljes fényt vésznek,
S megmutatja a nap a fellegek megett
  Az égnek a főldet s a főldnek az eget.

Így beszélte végig, újítván félelmét,
  Ama gazdag hajós saját veszedelmét.
Még akkor is lucskos vala a ruhája,
  Ábrázatján űlt még a halál formája,
S kétségbeesését csak az enyhítette,
  Hogy kincsét elvesztvén magát megmenthette.
Írtózva tekintett még egyszer útjára,
  Megrázkódott s ekként szóllott utóljára:

Halász! te ez odvas fűzfa árnyékában,
  E magános sziget fövenyes partjában
Bóldog szegénységben éled világodat,
  Áldott csendességgel várod halálodat;
Mellyet én aggódó gond közt siettetek
  S a tenger rémítő habjain kergetek. -
Jámbor öreg! millyen érzékenyen veszem
  E kenyérkét tőled, mellyet sírva eszem.
Melly nyúgodva űlök zsombokos párnádon,
  A zűrzavart kívül látván kalyibádon.
És bár sokat érő kincseim vesztek el:
  Nem kereskedem már s innen nem megyek el.

Így szólott a kalmár, s a halász kezeit
  Megfogván, rá sűrűn hullatta könnyeit.
Mellyre a bőlcs öreg ekképpen felele:

  Édes uram! mit is értél eddig vele?
Mit használt, hogy kincsed öszvegyűjtögetted,
  Ha rettegtél s semmi hasznát nem vehetted?
Fáradságos élet, aggódás és halál
  Volt szűntelen társad, míg dús kalmár valál.
Mit ér úgy az élet, ha csendességünk nincs?
  Mit ér az elégség nélkűl akármi kincs?
Bolondság! Az ember kevéssel megéri,
  Mihelyt kívánságát szükségéhez méri.
De ez a majmoknak legkevélyebb fajja
  Szívével az egész világot felfalja.
[S meg nem elégedvén minden állatokkal,
  Még embertársát is bírni vágy azokkal.]
Így tészi az ember az embert szegénnyé,
  Mihelyt a kevélység válik fő törvénnyé;
S mihelyt a fagy ellen készített ruhára
  Arany mívnek is kell hágni utóljára. -
Uram! te miólta sok tengert próbáltál,
  Gályádon sokféle portékát találtál.
Mellyért te nem szántál szorulni deszkára,
  Az emberek pedig koldústarisznyára.
Mondd meg nékem: volt-é egy megkülömbözött
  Szükséges portéka annyi árúk között,
Melly nélkűl az ember bóldog nem lehetne,
  Ha amennyi szükség, csak annyit szeretne?
Volt-é száz közűl egy?... Vállat vonítsz, látom:
  Egyenességedet becsűlöm, barátom!
Ah! megérdemli ez, hogy barátod legyek,
  S elődbe egy szíves tanácsot is tegyek. -
A haboktól maradt még annyi jószágod,
  Hogy abból boldogúl élheted világod:
Élj magadnak már most s tulajdon házadnak,
  Hazádnak munkálkodj és embertársadnak.
Ha én e csekélyből vígan elélhetek,
  S még a gazdaggal is, látod, jól tehetek:
Mért nem élhetnél te a többől, mint egy bőlcs?
  Csak haszontalanra s rosszra sohase kőlts.
Sohasem jóltévőbb a dúzs, mint a szegény;
  Csakhogy többet adhat, mint a szegény legény.
Néha még többet tesz a nyomorúlt körűl,
  Ha rajta egy másik nyomorúlt könyörűl.
Többet egy kis kenyér s egy vígasztaló szó,
  Mint a gazdag kézből nyújtott panaszos jó.
Bóldog lehetsz tehát; csak jó ember legyél,
  Vígan s mértékkel élj, szeress és jót tegyél. -

E szókra a kalmár szemét felemelte,
  Térdére két könnyet ejtett s ezt felelte:
Öregem! barátom! jer el te is velem,
  Elvesztett kincsemet tebenned fellelem.
Hadd fizessem vissza jótéteményedet,
  Hóltig barátomnak tartalak tégedet. -
Ekkor kezet fogtak szíves csókolással.
  S még aznap a parton maradtak egymással.
A halász búsabban vált meg kunyhójától
  Másnap, mint a kalmár Neptún országától.

 

ZSUGORI URAM

Esmérek én egy vént. - Ki az? - Neve nincsen:
  Régen eladta már aztat is a kincsen;
Sőt míg bírt is véle, magában tartotta,
  Mert mondani másnak ingyen sajnállotta. -
Hol lakik? - Ott látszik, ama kapu megett,
  Egy ház, mellyet náddal önnönmaga szegett.
Van két palotája a Piac-utcába,
  De azt a rácoknak adta árendába;
Maga e kunyhóba éhezvén kucorog,
  S elméjébe mindég a drágaság forog.
Űl pénzes ládáján sovány ábrázattal,
  Tisztelvén a maramont örök áldozattal.
A bús gond béesett orcájában hever,
  Mérget kedveltető kincseiből kever.
Olly sárgák orcája sovárgó gödrei,
  Mint aranyjára vert királyok képei:
Mint a sírból feljött halott útálsága,
  Amellyről minden húst a párka lerága.
Most is azért sóhajt és dúlfúl magába,
  Mért nem adhatja az áert árendába.
S öszvekalkulálván saját számadását,
  Nyögve kárhoztatja szörnyű pazérlását,
Gyász idők! - így kiált, vádolván az eget, -
  Lám, csak egy rövid nap mennyit elveszteget:
Ma csak harminc arany jött bé a kasszába,
  Mégis kilencven pénzt adtam ki hiába.
Azonba melly szörnyű károm következe: -
  Itt jajgat, s fejére kúcsolódik keze -
Melly szörnyű kár! egy szél pénzem elrablotta,
  Lantornás ablakom ketté szakasztotta! -

Úgy tűnődik; s talám azt is sajnálja ő,
  Hogy a versbe ingyen s potomra jött elő.

 

KONSTANCINÁPOLY

Amint a Bosporus Európát mossa,
  Másfelől Ázsia partjait csapdossa,
Itt büszke habjai dicsekedve folynak
  Kevély fala alatt Konstancinápolynak,
E másik Rómának pompás düledéki
  Borzasztó árnyékot bocsátanak néki.
De jöszte be, Múzsám, a városba velem,
  Téged nem rettenthet itt semmi félelem.
Mennyi kincs, óh Múzsám! melly sok gyöngy s patyolat,
  Mennyi nép, mellyet visz csak egy parancsolat!
A tágas utcákon sok veres selyembe
  Öltözött törökök találkoznak szembe.
Kevélyen ugratják az arabs paripát,
  Szíván ázsiai dohánnyal tőlt pipát.
Csillámló kardjoknak gazdag brilliántja
  Az olcsó aranyat megvetéssel szántja.
Itt néz ki egy dáma, de irígy fátyola
  Minden szépségeket tőlünk béburkola.
Jer, Múzsám, láthatsz még sok száz szebbet szembe,
  Hogyha bémégy ama firhangos hárembe.
Ez ollyan magazin, vagy inkább kalitka,
  Amellyben csirippol a császárnak titka.
Olly templomsekrestye, mellyben a zultánnak
  Erőt, egészséget sok hívek kívánnak.
És ha érkezése hallatik Szelimnek,
  Sok száz előkontyú turbékol egy hímnek.
Mikor excerpálni akar únalmába,
  Bémegyen e dáma-bibliothékába,
Hol sok ázsiai pergamen membrána
  Író pennájának megnyílni kívánna.
De kisiess, Múzsám, mert majd a császárnak
  Daktilust éneklő múzsáihoz zárnak.
A szemfül heréltek utánad zúdúlnak,
  Jer más oldalára a fénylő Stambulnak.
A roppant templomok, nézd, miként kérkednek
  Nevével a bennek lakó Muhamednek!
Amellyekbe sok szent bőgéseket halla
  Az ezekben igen gyönyörködő Alla,
Ki őrűl, hogy nevét a felhőkre hányja
  Zőld selyem turbánban fénylő muzulmánja,
S könyörűlvén hozzá esdeklő táborán,
  Szentebb lesz az illyet ígérő Alkorán.
Ti is itt állotok, kőszálnyi mecsetek,
  Mellyek a fellegek közé rejteztetek!
Hegyes tetőtöknek aranyozott holdja
  Fényjével az égi holdak számát toldja.
Óh, e népre, óh melly sűrű felhőt vona
  A szentség színével bemázolt babona!
Denevér babona! bagoly vakbuzgóság!
  Meddig lesz körmöd közt a Mindenhatóság?
Míg űlsz a királyok koronáján, kincsén?
  A vitézek kardján s a népek bilincsén?
Míg az emberi nem hajdan a természet
  Együgyű keblében nyugva heverészett,
Nem emelted még fel kiáltásod szavát,
  Hogy keresd a vak éj fiainak javát.
Boldog vólt a világ s e hiú szó: Szentség,
  Nem vólt a legszörnyűbb gonoszokra mentség.
Állott a Természet örök építménye,
  Élt az emberiség legszentebb törvénye.
De miólta ennek sok romlást szenvedett
  Oldalába raktad, bal madár! fészkedet:
Azólta számodra rakja a lenyomott
  Értelem azt a sok felséges templomot
Azólta adja ki a kenyért házából,
  Kikapván éhhel hólt kicsinyje szájából
A szent névre vágyó, balgatag anya is,
  Hogy tudjon mit rágni dervised foga is.
Sok bolond kiadja utolsó fillérét,
  Leteszi a mennynek árendáját s bérét,
Hogy mikor az óltárt építik számodra,
  Kecskeszőrt vihessen ő is óltárodra.
Nappali altodban látsz ezer álmokat
  S éjjel a népek közt húholod azokat
Jőjj ki a nappali fényre, hadd láthassunk,
  S mennyei képedet látván, imádhassunk.
Te a vak homályban rakod a templomot
  És onnan ígéred a paradicsomot,
S csak bétolongjanak hozzád a moséba,
  Az észt és a virtust hagyod csak kardéba.
Hát már hogy valaki bőjtölget pénteken,
  Hogy étlen s mezítláb jár a szent helyeken,
Ollyan nagy érdem-é egy-két liturgia,
  Hogy az ember azzal lehet Isten fia?
S hogy paradicsomba és mennybe részt vegyen,
  Szükség, hogy skeleton és zarándok legyen?
Külömben nem lehet idvezűlt törökké,
  Ámbár emberséges ember volt örökké?
Egy paradicsomot magának így tetet
  Minden nemzet s abból kizár más nemzetet.
Természet! emeld fel örök törvényedet,
  S mindenek hallgatni fogják beszédedet.
E kézzel fogható setétség eltűnik,
  Az éjnek madara húholni megszűnik.
Egy jóltévő világ a mennyből kiderűl,
  S a sok kigondolt menny mind homályba merűl.
Ah, ti máris abból fakadt indúlatok!
  Nyelvemre harsogóbb hangokat ontsatok.
Emelkedj fel, lelkem! - előre képzelem,
  Mint kiált fel szóval egyet az értelem,
S azonnal a setét kárpitok ropognak:
  A szívről az avúlt kérgek lepattognak;
Tárházát az áldott emberiség nyitja,
  Édes fiainak sebeit gyógyítja;
A szeretet lelke a főldet bételi
  S az ember az embert ismét megöleli.
Eloszlanak a szent s a panaszos hangok,
  Boldogító érccé válnak a harangok.
Azzal sok száz embertárson segítenek,
  Amin most egy cifra tornyot építenek.
Siess, késő század! jövel, óh boldog kor!
  Én ugyan lelketlen por leszek már akkor,
De jöttödre vígan zengem énekemet:
  Vajha te csak egyszer említnél engemet
Úgy e bagoly világ ám rémítne tőle,
  Nemes útálással halnék ki belőle.

 

A SZERENCSE

Bár szemét rád a sors mosolyogva nyissa,
  Bár feléd fordúljon csalfa golyóbissa,
Bár nyájas karokkal kívánjon ölelni,
  S páva módra fénylő szárnyakra emelni,
Bár jőjjön kincsekkel talpig betakarva,
  Nála hízelkedjen a bőségnek szarva:
Ne higgy néki; ne higgy; mert sokan megesnek,
  Mikor nála boldog életet keresnek.
Ne higgy; mert amidőn legjobban kecsegtet,
  Forrót alád éppen azalatt csepegtet.
Midőn legnyájasabb karokkal öleled,
  Akkor rakja tele fúlánkkal kebeled:
Akkor repűl véled az ég tetejére,
  Hogy mélyebben vessen pokol fenekére.
Ne higgy hát, barátom! ne higgy, mondom, neki,
  Mert halálra csalnak szíreni éneki.

De azért ha bánt is, meg ne rettenj tőle,
  Bátor szívvel vond el magadat előle.
Ő asszony s szerencse; minden pontba fordúl,
  Nem sok, akár vígan légyen, akár mordúl.
Azért hát, barátom! bár szíved rettentse,
  Meg ne rettenj tőle; ő asszony s szerencse.
Ellene a virtus fog lenni kőbástya,
  Az ártatlanságnak befed szent palástja.
Ez az a conductor, amellytől mennyköve
  Semmi igaz bőlcset soha meg nem löve.
Ez az a Gibraltár, ez az a citadell,
  Mellyre minden bombit haszontalan lövell. -

Barátom! kicsiny az, kit vagy elfelejtett
  Szúrni a szerencse, vagy kétségbe ejtett.
Rajta vitéz szívvel! ezáltal lettenek
  Herkulestől fogva minden félistenek.
Tudod, e világban minden nagy test forog,
  Csekély mindaz, ami nyugszik, vagy tántorog:
Hát a napnak dísze már azért elmúla,
  Hogy csekély főldünknek alája borúla?
Nem: mert maga szerzi főldünk ábrázatja,
  Hogy fele lakossa e fényt nem láthatja.
A mi világunknak szintúgy van szférája;
  Ha felette űltünk, borúlunk alája:

Mégis a mi fényünk éppen csak a' lészen,
  Csakhogy a vak világ nem láthat egészen.
Ha a nyugvó virtus az élet rózsája:
  Arany virtus, melly a tüzet is kiállja.
S nyomorúlt ember az, kinek homlokában
  Látszik szerencséje, mint tűkör-formában.
Te, ha orcád éppen más színre vonítod,
  A játszi szerencsét öszvetébolyítod,
Ha ő mosolyogva kecsegtet tégedet:
  Szedd komor ráncokra stóikus képedet.
Ha ő gorgonhanggal agyarkodik terád:
  Nevesd el magadat; s azonnal hátat ád.

Bolond a szerencse, hidd el azt, barátom!
  Én a bőlcs észt csupán a bőlcs észbe látom.

 

A HÍR

  A méltóság, a pénz s mindenféle vagyon
A szerencse játszi újjai közt vagyon.
A betegség mindent hatalma alá vét,
Végre megszégyenít akármelly Burhávét.
Majd a halál mindent sírhalomba temet,
Nem nézvén sem kincset, sem nagyságos nemet.
Mindent, ami cifrán fénylett az életbe,
Az emberrel együtt mély sírba temet be. -

  Két királyja van az emberi nemzetnek,
Nagyok ezek, mindent magok alá vetnek:
Egyik a szerencse, melly, míg itten élünk,
Laptaként hajigál, s játszadozik vélünk;
A másik a mindent öszverontó halál,
Melly a rakás hamvak felett kész nyíllal áll.

  E két hatalmasság alatt van mindenünk,
E kettő áll készen mindenkor ellenünk:
De van egy pártfogónk, ki sokkal jól teve,
Ki mindenik ellen védelmezőnk leve,
Ki állandó marad, soha meg nem retten,
Bár e két hatalmok ostromolják ketten.
Ez a hír. A virtust ez mindég dicséri,
A vétket büntető átkokkal kíséri.

  Ez, bár a szerencse valakit levere
S a méltatlanságok mélyére tekere,
Vigyáz, nyájaskodik a szenvedő körűl,
Szemeiről minden könnyeket letörűl;
S ha a balsors nyomja ezer szenvedéssel,
Vidítja egy édes megelégedéssel.
Ez, mikor a halál valakit letaszít,
Minden dicsőségtől s fénytől megkopaszít,
Mikor testünk felett űl a sírhalomra,
Hogy prédáját ki ne adja a főld gyomra;
Ez leszáll akkor is sírjára az égből,
És kiveszi annak nevét a mélységből,
Felrepűl, hogy véle minden részt bétőltsön,
S a népek egymásnak adogassák kőlcsön.

  Hanem ő, amillyen kegyes jóltévője
Annak, ki a virtus igaz követője,
Olly nagy ellensége azon embereknek,
Kik híven szolgálni szoktak a véteknek. -
Mert bár a szerencse édes-mosolyogva
Valakit pompásan vigyen kézen fogva;
Mégis a bátor hír meg nem ijjed ettől,
Megfosztja mindenütt a várt tisztelettől:
Ez, bátor a halál némellynek kedvezzen,
Hozzája igen sok időkig érkezzen:
Ez a tökélletlen embert levereti,
Még, ami kínosabb, élvén eltemeti.

  Óh, hír! vidd hírűl ezt, kérlek, temagadnak,
Hogy verseim néked illy dícsérést adnak:
Majd talám felvészi nevemet szárnyára
S pengeti azt egész hazám hallatára.

 

[NÉZD EL...]

Nézd el, a hangos filoméla - nénje,
  A tavasz hogy jött, kiderűle fényje, -
    Fészkel és kedves fiait segíti,
      Majd kirepíti:

A hazánk buzgó fia így cselekszik,
  Durva vaksággal hevesen veszekszik,
    Mert okos így lesz valahára és ép
      A nyomorúlt nép.

 

MAROSVÁSÁRHELYI GONDOLATOK

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A ti szavatokra lelkem felhevűle,
  És Vásárhely kies halmára repűle,
Mellyről végignézvén a székely főldeken,
  A hűs forrásokon, a fenyves bérceken:
E felséges vidék úgy magához ragadt,
  Hogy szűk elmém éppen a felhőkig dagadt,
Színűltig tőlt édes hazámnak képével
  És a történetek zajgó tengerével;
Sőt kijjebb csapongván a népek sorsára,
  Hol örűlt, hol búsúlt, mint világ polgára.[33]
Mi is emelhet fel egy halandót jobban,
  Mint ha az emberség tüzétől fellobban,
S úgy nézvén e főldet, mint azonegy tanyát,
  És a természetet, mint egy közös anyát,
[Emberűl tekinti a főldnek népeit,
  Mint egy ház fekete s fejér cselédjeit,]
Az emberiségnek sorsán gondolkozik,
  S az egek tisztébe beleavatkozik?
Ó, emberi szívnek állhatatlan vólta!
  (Így szólék magamban) óh, már amiólta
E főldön értelmes porképek mozganak,
  Mennyi változások, hány scénák vóltanak!
Hányszor mutatta meg az emberek szíve,
  Hogy ő a jóltévő mennyeiek míve;
De miatta hányszor kellett e világnak
  Piaccává lenni minden gonoszságnak?
Ha egy ember támadt, aki áldást ontott
  Embertársaira, száz vólt, aki rontott;
Ha sok század alatt egy nép addig hága,
  Hogy már mennyországgá lett az ő országa,
Egy nap a hódító véget vetett néki,
  S ma csak bús pusztákra rogynak omladéki.
Keletről fú a szél... az éjszín haboknak[34]
  Cseppjei lomozó szárnyáról csorognak,
Arról jő, amellyről a dákok[35] főldére
  A scythák bajuszos tábora bétére.
Mondd meg nékem, komoly fúvallat! látád-é
  Azt a Volga síkját, melly volt az Árpádé?
Vannak-é ott, kik még mogorúl szóllanak?[36] -
  Sohajtasz, - elsuhansz, - értem, - elmúltanak!
Elmúltak, bedűltek abb' a sírhalomba,
  Mellyhez közelítünk mi is minden nyomba.
Tán nem is! ki tudja? egyszer megeshetik,
  Hogy a Párizs helyét gonddal keresgetik
Trója és Babylon jövő tudósai,
  S fókákkal pezsegnek London tört tornyai.
Hátha még ez a vár, mellyen andalgok most,
  Vagy ledűl, vagy őriz messzefőldi lakost?
Vagy nagy birodalom fényétől súgároz,
  Vagy benne két-három medvefi kopároz?
Csuda gondolatok, kétséges jövendők,
  Változó országok, emberek, esztendők!
[Míg elmém úgy bukdos ezeknek hátukon,
  Mint ki nagy tengerbe evez kis ladikon],
Múzsák! kik e várnak alját megűltétek,
  Elbuggyant elmémet, kérlek, segítsétek.
Mondjátok meg nékem, mi főoka annak,
  Hogy itt szabad népek, ott rabszolgák vannak?
Itt a vidék puszta, ott terem s mosolyog,
  Itt éles az elme, ott ködbe tébolyog,
Itt kastélyok állnak, s gályák a partokon,
  Ott holt csendesség űl az omladékokon?
Gyarló tudatlanság! zablátlan indúlat!
  Két démon, melly minden szépet, jót feldúlat,
Melly a kegyetlennek botot ád kezébe
  S gyáva félelmet önt a gyengék szívébe,
Melly a babonának felhozván fellegét,
  Elzárja a napnak fényét és melegét,
S hideg homályában olly csudákat tészen,
  Mellyek az észcsírát elfojtják egészen.
Csak a tudatlan fő, csak a zablátlan szív,
  Ami téged, ember, magad kárára hív,
Ahol a szív feslett, a fő meg agyatlan,
  Ott az emberi sors megsirathatatlan. -
Múzsák! most olly helyen elmélkedem, amelly
  A világ abroszán legkritikusabb hely,
Melly a csínos nyúgat s a durva kelet közt,
  A hatalmas éjszak s tehetetlen dél közt
Középpontban lévén, tisztán kimutatja,
  Millyen még az ember s főldünk ábrázatja.
Itt van a legvégső óltára Pallásnak,
  Az emberiségnek, a csínosodásnak;
Ezen túl keletre nevet a szép Moldva,
  De a termés-elme[37] nincs mással megtoldva;
Tovább, túl az éjszín tengernek habjain,
  Vad tatár lovagol gazos pallagjain;
Túl a zömök kalmük hordja sátorfáit,
  Túl a mongol futja salétrom pusztáit;
Azon túl lakoznak a mandzsuk fiai,
  A tarka tigrisek s a hajnal lovai.[38]
Ezek mind okosak; emberek, de vadak,
  Kiknek, őseinkként, fő céljok a hadak,
Kikben a hódítás nemtelen szerelme
  Elfojtja, amit hoz a jó főld s szép elme,
És ki az, ki végignézvén e népeket,
  E világnak felén elnyúló főldeket,
Ne borzadna, vagyis ne sírna ezekre
  A még bóldogtalan félig emberekre!
Fordúlj tehát, elmém, boldogabb táj felé,
  Hol már a népeket az ész felnevelé,[39]
Szemléld végig Erdélyt és Magyarországot,
  Hol érzeni kezdik már a napvilágot,
Járd el Germánia hajdani Bakonyját
  És csudáld most benne a múzsáknak honnyát,
Lépj a franciáknak kimívelt kertébe
  S a perui kincsek negédes csűrébe,[40]
Hol a másik tenger kékellő kárpitja
  A leszálló napnak ágyát ki- s benyitja:
Nem kezd-é szívedbe nemes öröm szállni,
  Látván, hogy az ember emberré kezd válni?
Nézd, a munkás éjszak mint nyüzsög és zsibong,
  S dolgos méh módjára, keskeny kassában dong,
Az éjszak a köpű, a világ az a rét,
  Mellyben a kincseket kurkássza szerteszét,
Sőt számos rajt bocsát a messzi határra,
  A Bengala s Boszton virágzó partjára;
De túl a szelíd dél áldott határain
  Nézd a barna népet forró homokjain,
Vagy hever s éhezik a paradicsomban,
  Vagy koldúl, vagy lop, öl, prédál alattomban,
Rongyos birtokossi ők a gyémántoknak,
  Mord s paraszt kertészi a fűszerszámoknak.
Te vagy hát, óh Maros jámbor magyar vára,.
  Hol öszvefut a jó s a gonosz határa,
Te vagy a pont, mellynél a vadság eltűnik,
  Te vagy, hol az ember érezni megszűnik.
Vigyázz! mert közel van a homálynak partja,
  Elnyél, ha az észnek fénye meg nem tartja,
Akinek díszére építsél templomot,
  És a vakság ellen hányj több-több ostromot.
Tele olly lelkekkel termékeny kebeled,
  Kikben meg-megannyi Mentorid tiszteled,
Kiket a nemzetnek és a két hazának
  A bíztató egek gyámolúl adának.
Rajta, nemes lelkek! álljunk ki a gátra,
  Már Európában csak mi vagyunk hátra,
Hívnak magok után a többi nemzetek:
  "Magyarok! derék nép! mit késtek? jőjjetek!
Mit késtek? termékeny bennetek az elme.
  Forr szívetekben a dicsőség szerelme.
Vitéz lángotokat jobbra fordítsátok
  S a békesség édes hasznát munkáljátok.
A durvaság ellen közös kötést fonjunk,
  S Atlástól Pontusig örök sáncot vonjunk."
Megyünk, nagy nemzetek! íme, Dáciának
  Túlsó határin is már megindúlának,
Törjük az akadályt, mellytől nem mehetünk,
  S mind az emberiség kertébe sietünk.
Vajha Moldvának is kies parlagjai,
  Ameddig terjednek a Pontus habjai,
Magyar Koronánknak árnyékába menne,
  S a csángó[41] magyar is polgártársunk lenne!

 

A KEVÉLY

Nézd csak azt, ki amott sétálgat kevélyen,
  Mindent megvét s útál szemeivel mélyen.
Felemeli orrát a többiek felett,
  Öblös vitorlája hajt igen nagy szelet.
Ezt mihelyt valami szellő megmozgatja,
  Azonnal kétfelé büszkén fintorgatja.
Fel sem vesz senkit is nagy rátartiságban,
  Mintha csak ő volna ember a világban.
Sajnálja a főldre bocsátni lábait,
  Útálván a véle testvér főld porait.
Sőt büszke lelkének az esik terhére,
  A Teremtőt azért veszi crisisére;
Hogy amelly levegőt a szegény kileheli,
  Úri tüdejének színi ugyanazt kell. -

Emberek! vagy hérók légyetek s istenek,
  Ha kevélységtekkel lehettek illyenek;
Vagy légyetek vélünk emberecskék ti is,
  Így több becsűletet fogunk adni mi is.
Melly nagy balgatagság, csak embernek lenni,
  Mégis a hasonló embert fel sem venni!
S azzal, hogy valaki másikat megvetett,
  Azzal prétendálni tőle becsűletet.
A becsűlet ollyan dögpárának lángja,
  Mint a lidérc, mellyet szűl a sír barlangja.
Aki ezt kergeti, elrepűl előle,
  S azt szokta kísérni, aki szalad tőle.
Az embernek igen kényes természeti,
  S magát megvettetve látni nem szereti. -
Mit nyér hát, ki mindent megvét oktalanul?
  Őtet is megveti minden: s kárán tanúl. -
A kevélység csupán a bolondnak gondja:
  Úgy van! mert a kevély a világ bolondja.
Hát a világnak illy bolondja sok van-é? -
  Hogyne! sőt a világ az illy bolondoké:
Sőt már a kevélyek olly nagy számmal vannak,
  Hogy aki nem kevély, már azt tartják annak.

Tarka luftballonok! lebegő árnyékok!
  Gyermekségből támadt fényes buborékok!
Lám a nemes ércek mind fenékre szállnak,
  Mikor az otromba tökök fenn úszkálnak.

 

A FŐLDINDÚLÁS

Csak alig rendűlt meg a főld mély ürege,
  Azonnal minden szív írtózva rettege.
Megrázott oszlopi fundamentumának
  Rettentő zúgással egyberoskadának. -
Már reszkető háta befelé omlodoz,
  A Tartarus gyémánt boltjáig hasadoz;
Mellyből sustorékol sűrű kénkő lángja,
  Mint mikor fellobban az Etna barlangja.
Bömböl a főld belől, s küszködik magával,
  Kívűl ekhóztatja a romlást lármával.
A holddal szomszédos hegyek lesüllyednek,
  Rajtok feneketlen tengerek eredenek.
Belől a pokolnak szelelő lyukai
  Megnyílván, árvízként omlanak langjai;
Kívűl az öszvedűlt házaknak kéményi
  Lettek a pusztító lángoknak örvényi.
Recsegés, ropogás hallik mindenfelé,
  Bomlik, törik, szakad minden ezerfelé.
A városok rakás kövekbe omlanak,
  Az égből a pompás tornyok lehúllanak.
A halál a füstnek s pornak közepében
  Kevélyen kóvályog véres szekerében:
S felűtvén zászlóját egy setét felhőre,
  Kacagva repűl le a vérbe fekvőre.
A jajszó, sikoltás a levegőt teli,
  Magát a csillagok közé felemeli,
Onnan terhesedve a nyílt poklokra űl,
  S a benne kínlódok jajjával egyesűl.
Iszonyító romlás, irtóztató csata,
  Amellyet még semmi toll le nem írhata! -
Hát az Ítéletnek millyen lesz formája,
  Ha illyen iszonyú ichnográfiája?

Király, vitéz, ki most egy harsogó szóddal
  Népeket láncolsz meg hatalmas békóddal;
S te elmés tanácsos! ki űlvén kormányra,
  Egy plánummal zavart hánysz sok tartományra;
Ti, kiktől rettegnek annyi sok nemzetek,
  E főldindúlásnak, ha lehet, intsetek.
És ha szavatokból semmit el nem követ,
  Vessétek tömlöcbe e főldi kénkövet;
Vagy menjetek vitéz táborral ellenek,
  Hogy ez engedetlen lángok elvesszenek;
Vagy ha a kabinet jobb módot találhat,
  Tán a politika még többet használhat.
S akkor, ha ezt véghez viszi egy köztetek,
  Imádjuk az erőt és az észt bennetek.
Imádjuk, ha ennyi kincsek pusztúlását,
  Ennyi embertársunk keserves romlását
Isteni erőtök vagy semmivé tészi,
  Vagy, míg ki nem ütne, jól elejét vészi.
Népek jóltévői! fejedelmek! ha már
  Csak egy főldrengésből köztünk ennyi a kár,
Legalább az illyen köznyomorúságban
  Ti légyetek segéd egy káros országban
Ha rajtatok nem áll, hogy az ember húlljon,
  Legalább az árva s özvegy ne koldúljon;
Kössétek bé minden nép közt a sebeket,
  Hogy ép testtel tudjon szolgálni titeket.

 

A DÉL

Felhágott már a nap a Dél hév pontjára,
  Egyenessen omlik lefelé súgára.
Tüzesűl a bágyadt levegőég s hevűl;
  Felforrott az egész természet merevűl.
A barmok terepély bikkfák alá mennek,
  Híves árnyékjokban kérődzve pihennek.
A madárkák csüngnek a híves lombokról;
  Leszáradt a nóta eltikkadt torkokról.
Az útazó, ki már csak alig lehellett,
  Oltja szomját a hűs forrás vize mellett.
A lankadt arató ledűl izzadt fővel
  Hogy majd dolgát kezdje megújúlt erővel.
Csupán csak a munkás méhecskék zsibongnak,
  Széjjel az illatos rétek között dongnak.
Csupán csak az apró bokrocskák tövében
  Zeng a csörgő prücsök a nap melegében.
A rezzent gyíkocska a gaz között csereg,
  Megáll, liheg, száraz torokkal sziszereg.
Sok száz szücske ugrál pattanó lábain
  A hévtől elaszott fűveknek szárain.
Egyebek mind híves helyeken pihennek,
  A dél forró heve elől félre mennek.
Alusznak még magok a híves szellők is:
  Eltikkadtak a nap hevétől tán ők is.
Csak némelly enyelgő zefirek játszanak,
  Mellyek a levelek alól kiugranak,
Hol e néma fáknak sírva énekelem,
  Mint égeti mellyem a forró szerelem.
Ah! most is az a nap forog az eszembe,
  Mellyen legelőször lobbant fel szívembe,
Mellyen rám csillámlott Rozi szempillája,
  S tüzétől felgyúladt az Ámor fáklyája.
Ah, azólta nincsen semmi nyúgodalmam;
  Még sincs e kínomért legkisebb jutalmam.
Könyörgök, esdeklek néki mindúntalan;
  Minden könyörgésem rá nézve hasztalan.
Égek, s égésimet orcámon mutatom;
  De az orvoslásra őtet nem hajthatom.
Sírok: de sírásom nincs kit érdekeljen;
  Panaszlok; de arra nincs, aki feleljen.
Ah, kínos állapot! bárcsak valahára
  Ennyi kínaimnak lehetne határa!
Átkozott perc vólt az, amellyben mellettem
  Elmenvén, kegyetlen! reád tekintettem,
S Ámor mosolyogván szelíd nézésedből,
  E kegyetlen lángot szíttam ki szemedből.
Vajha az ég vagy olly angyali szemeket,
  Vagy olly tigris szívbe illő érzéseket
Beléd, szép kegyetlen! ne teremtett volna:
  Most szívem illy szörnyű tűzbe nem lángolna.
Egyenes természet! hát rend szerint mégyen,
  Hogy aki mást éget, maga jeges légyen?
Vagy Rózi is így ég, vagy szívem is fázik,
  Vagy, - vagy a te hitvány törvényed hibázik.
Vagy tán, - Mit gondolok? - Balgatag szózatok!
  Hisz égek, lám mégis vízcseppet húllatok.
Ollyan tűz ez, mellyet gerjeszthet a jég is,
  És lángokkal égvén vizet áraszt mégis.
Jupiter is mikor essőzik legjobban,
  Lángozó villámja mindig akkor lobban.
Hát ugyanezt Ámor nem vihetné végbe,
Holott ő a legfőbb istenség az égbe?
És így hideg lehet Rózi, bár szívem ég -
  Félre az eszemből, oskolai kétség!
Ámor tanácsából még őt megkérlelem;
  Ki tudja? tán gyengébb szívvel bánik velem!
Sírok, panaszkodom, új szókat keresek,
  Előtte könyörgést teszek s térdre esek.
Lefestem kínomat sápadtan, s mint félhólt,
  Kincsemnek mondom, és - Ah! de már ez mind vólt
Mégis egy jó nézést tőle nem nyerhettem,
  Eltűnt s én egy néma kőnek reménykedtem. -
Óh, gonosz szerelem! S te vagy ég istene?
  Nem, - nem, - az Erynnis szűlt téged, óh fene!
S tán e nimfádat is a Stixnél nemzetted,
  S belé az Alektó vad szívét űltetted.
Vesszetek, vesszetek! - Mit mondok! - Ah, talám
  Mindkettőt méltatlan szitkokkal káromlám.
Ki tudja? ah, tálam bennem van a hiba,
  Járatlan vagyok még Ámor titkaiba. -
Itt űlök, s a nap is elhagy már engemet,
  S e lelketlen fáknak mondom keservemet;
Pedig tám a kegyes szerelem nevembe
  Most sugall legtöbbet ártatlan szépembe.
Keljetek fel, nyájas zefirek! keljetek,
  Mondjátok meg néki, hogy hozzá sietek.

 

A TÉL

Mormolnak szelei a fagyos északnak,
  A zsindelyre vastag jégcsapokat raknak;
Ellepik a főldet sűrű fergeteggel,
  A folyóvizeket megkötik hideggel,
Mellyeket őszítnek a havak és derek,
  Az öreg tél fején villogó púderek.
Zúzmarázos a Bak csillámló szakálla,
  Csörög a jég miatt minden szőri-szála.
Vége felé járván a fagyos december,
  Decembert hordoz már magán minden ember,
Szellős volna nagyon az ing s a papucs ma,
  Bezzeg becsbe is van a bunda s a kucsma.
A vékony rokolyás leánynak s a pőre
  Gatyájú legénynek borzad minden szőre.
A farkasok, medvék, rókák hébe-hóba
  A sűrű erdőbe mennek prédálóba.
A többi állatok merűlvén álomba,
  Alusznak az ősszel készített alomba.
A madarak nagyobb része elútaza
  Csak veréb, csak varjú maradt idehaza.
Az is a városhoz közelebb szivárog
  S a disznótorokba örömnótát károg.
Komor minden, minden szomorúnak tetszik,
  Mihelyt a tél borzas csillaga feltetszik:
Mindent öszvebágyaszt és puhít ostoba
  Levegő egével a béfűtött szoba.
Csupán az örvendő fársáng víg zászlója
  Lett az elzsibbadt szív megvígasztalója.
Melly, víg kiáltással felemelvén fejét,
  Ugrál az új havon, nem találja helyét.
Őltözik magára sokféle maskarát,
  Ugrós kozák táncra billegteti farát.
Víg ebédeket tart terített asztalán,
  Markába pecsenye, kulacs az oldalán.
Táncos szobájába víg muzsikát penget,
  Kurjongat s a búnak jó'tszakát izenget.
Szánkáz, s esik néha ollyan is a szánba,
  Amillyent nem igen tennének románba.
Követi sok gavar, csirippol utána
  Sok dáma, ki három férjet is kívánna. -
Balgatag nagyvilág! ez-é a múlatság,
  Amellyet únalom követ és fáradság?
Ez-é a múlatság? amellynek utánna
  A test még egy másik múlatást kívánna;
Hogy visszanyerhesse azt az állapotot,
  Amelybe addig volt, míg még nem múlatott.
Lármás vígasságok, eltikkasztó bálok,
  Bennetek melly kevés örömöt találok!
Adnak-é a magát megúnt természetnek
  Újúlást, amellyek ezekből születnek,
A sok szófi beszéd, kicsapongó Ámor,
  Komor álmatlanság, harmadnapi mámor?
Múlattat-é ollyan mismás gyülekezet,
  Mellyet oda tánc, bor s nem barátság vezet?
Mert kit baráttá tesz a bál tánca s bora,
  Az nem barát, hanem csak pajtás s cimbora.
De a tánc?... Hát úgy jő vissza egészségünk,
  Ha előbb a táncba elvész frisseségünk?
S úgy vidít meg a bor, ha délig hortyogva
  Fekszünk krápulába virradtától fogva?
Úgy megy majd gyomrunkba jól a concoctió,
  Ha mind dosztig esszük a bálba, ami jó?
Igaz, van recipe: megterhelt és heves
  Gyomrunknak új erőt ád a korhel-leves;
S a nemalvás után jólesik az álom,
  Lehet másnap estig aludni. - Sajnálom! -
Osztán a bál nem áll csupán dobzódásba,
  Evésbe, ivásba, táncba, ugrálásba:
Ha az ember magát illyekbe nem ártja,
  Van dáma beszéllni, van játszani kártya.
Igaz: de ezekért mennyi esztelenek
  Egymásnak kőltséget s lármát szereztenek?
Mit ér a kártyapénz? kétséges nyereség,
  Mit ér a báldáma? másé a feleség.
S a fülekbe illy szó mennyiszer ütközött
  A dámázók között s a kártyázók között:
Ni, a huncfut tőlem Trészit elragadta! -
  Hiszen nem is pikket adott az ebatta! -
S ez a szép múlatság így mégyen előre
  Lármáról szitokra s végre gyíklesőre. -
De hagyjuk el: s a Bál-istent ne gúnyoljuk,
  Mert a nagyvilágnak orrát felborsoljuk.
Hagyjuk el; máris sok Bál papja s nimfája
  Szentségtörő Múzsám excommunicálja.
Sok ifjú gavallér öszveszid engemet,
  S kiveti a kaput zsebjéből könyvemet.
Sok módi kisasszony mint paraszt verseket,
  A toalettéről leszórja ezeket.
De méltóztassanak megengedni kérem,
  Hogy e tekintetes lármát nem dicsérem.
Reménylem, az urak többet is találnak,
  Akik nem hajtottak még térdet a Bálnak. -
Vojtára, langauszra, puncsra nem mehetek,
  Két barátom van itt, vélek beszélgetek,
Szerelmeskedni is Poppal vagy Gesznerrel
  Jobb szeretek, mint ott sok pajzány stucerrel.

 

A NYÁR

A nap kettőztetvén hév tüzét a Rákon,
  Magossan tündöklik a hideg klímákon.
Hevűl a Neméa sárga oroszlányja,
  Mert súgárit a nap rá közelről hányja.
Vévén a Szírius tőle melegséget,
  Tüzes csillagával minden határt éget:
S mihelyt dögleletes fényű csillagzatja
  Magát a ráfordúlt égen kimutatja,
Azonnal a tavasz szépségi hervadnak,
  A kies ligetek, mezők elfonnyadnak.
A tőle megaszalt természetnek szomja
  A rétek haldokló virágit lenyomja.
Lekonyúl a beteg liliom s tulipánt,
  Mellyeket belől egy száraz hektika bánt
Illatos kebelek Flórához temjénez,
  Hogy könyörűljön már beteg seregén ez.
Neki alázatos szárok meghajlítják,
  Az újító essőt nyílt szájjal áhítják.
El is jön az esső néha nagy felhővel,
  De széllel, dörgéssel, villámmal s mennykővel.
A forgószél öszvetördeli a fákat,
  Elsodorja a szép vetést és plántákat.
A rohanó zápor a rétet elmossa,
  A virágok nemző részit lecsapdossa.
A tüzes mennydörgés minden szívet gyötör,
  A langozó mennykő mindenfelé ront, tör.
Kopog a jégesső, tördel mindeneket,
  Mind pocsékká teszi a szántófőldeket.
De mihelyt a setét felhők elrepűlnek,
  A haragos egek ismét kiderűlnek.
A mosdott nap egy fél felhőre könyököl,
  A megszűrt áerben vidámon tűndököl.
Szépen villogtatja a szagos rétekben
  Apró képecskéit a kristály cseppekben.
A megéledt barmok s vadak ugrándoznak,
  A víg madarakkal az erdők hangoznak. -
Egy illy hüs essőért mennyit sohajtozott,
  Akit az izzadság és por besározott.
Aki lankadt karral vonta már kaszáját,
  Beg édes örömmel kezdi most munkáját
Beg ártatlan élet, be édes nyúgalom,
  Mellynek megsózója a munka s szorgalom.
Óh, be kedves álom, melly az elfáradott
  Inaknak szükséges megtágúlást adott! -
Be jól esik a szűk étel, ha eleve
  A munkás gyomrába minden vérré leve.
Ti, kiknek nem ízes sem álom, sem étel,
  Lássátok, millyen jó ez a dologtétel.
Ti puhák, a gyepre fekünni sem mertek,
  Sőt a lágy pihén is sziszegve hevertek.
Páva módon fénylő baglyok, kik módiból
  Éjtszakát csináltok a nap óráiból;
Ti elpuhúlt testtel ürögtök, forogtok,
  Vagy egész napestig ájúltan hortyogtok.
Mikor öszvefőttök a forró dunyhába,
  Érzésetek zsibbadt, agyvelőtök kába.
Finnyás henyék, kiknek a has istenetek,
  Herék, kik csak azért éltek, hogy egyetek.
Hány fogásba esett jóízűn egy falat,
  Hogy hasfájás nem jött reátok azalatt?
S a munkás kenyerét, sajtját előveszi:
  Délbe, estve, mindég jóizűen eszi;
Tiszta forrásvízzel enyhűl igaz szomja:
  Mikor fejeteket a sok bor elnyomja,
Így mikor sok kincsbe áll néktek a halál:
  Ő egy napi számból új életre talál.
S mikor nyavalyák közt henyél a negédes:
  Néki a munka közt éte, álma édes. -
Te szegény arató, ki uradnak a nagy
  Szerencsét irígyled, hallgass: Boldogabb vagy!

 

AZ ŐSZ

SZEPTEMBER

Már a víg szüretnek örűl minden ember,
  Mellyel örvendeztet bennünket szeptember.
Októbert ollyformán biztatja előre,
  Hogy nektár lesz a bor, és máslás a lőre.
Setétűl a setét góhér a vesszőkön,
  Barna színt vér vissza a többi szőlőkön,
Amellyeknek általvilágló kristályja
  A nézőt már édes nektárral kínálja.
Rajtok királyságot mutogatni akar
  A veres bársonyba kevélykedő bakar.
A sárgálló almák, a piros körtvélyek
  Legörbedt anyjoknak emlőjén kevélyek.
Fája alatt hever a főtt berekenye,
  A kövér noszpolya, a borzas gesztenye.
Megterhelve az ősz a fáknak ágait,
  Vastagon ráfűzte gazdag áldásait.
Csak az a baj, hogy már hűvösök a szelek,
  Néha egy kis hideg és dér is jár vélek,
Mert már a Mértéket hogy Fébus elérte,
  A napot az éjjel egyenlőnek mérte.
De mégis, barátom, jer, ha kisétálunk,
  Az őszbe is elég örömöt találunk.
Ha nincs is olly pompás, mint a víg kikelet.
  De mégis sok részben dicsekszik efelett.
Van édes szőlője, van szagos gyümőlcse,
  Mellyel a sétáló kebelét megtőltse,
Ha a szép virág is ollyan kedves maga;
  Hát a gyümőlcs mellynek íze is van s szaga?
Az ugyan ébreszti, de csak látásunkat,
  Ez ízlésünket is s véle szaglásunkat.
És így ha a tavasz a leggyönyörűbb rész,
  Az ősz meg legjobb is, leggyönyörűbb is lész.
Levegő ege is délután enyhesebb,
  A szent Mihály nyara most legkellemesebb.
Van a hegyen egy kis szőlőm és szilvásom,
  Itt esik illyenkor legszebb múlatásom.
De ha te nem sajnálsz vélem megjelenni.
  Ez a gyönyörűség kétszeres fog lenni.
Eszünk körtvélyt, almát s barna gohérokat.
  Nem irígylünk semmi rakott asztalokat.


OKTÓBER

Már hát elérkezett a víg október is,
  Melly után sohajtott Bakhus ezerszer is.
Itt van a víg szüret, s mustos kádja körűl
  A szüretelőknek víg tábora örűl.
Mellybe hordogatja a megért szőlőket,
  Víg tánccal s lármával nyomja benne őket.
Kellemes zúgással omlanak cseppjeik,
  Jó kedvvel bíztatnak zavaros leveik.
A sajtó örvendő lármával csikorog,
  Oldalán a piros nektár zúgva csorog.
A lucskos parasztok szurtos képpel járnak,
  Néki-nékimennek a tele sajtárnak.
Az ideit szűrik, isszák a tavalyit,
  Jövő esztendőre tartják majd a mait.
Az újnak örűlnek, s ótól kurjongatnak.
  Mert markokba teljes kulacsot forgatnak.
Tántorgó lábokkal és reszkető kézzel
  Mégis sok hordókat tőltnek meg mustmézzel.
S míg a zúgó léhón lefelé foly a must,
  Azalatt a hordó mellett isznak víg tust.
Haragszik a gyermek Bakhus a hordóba,
  Míg egy részét ki nem szedik a lopóba.
Mérgébe tajtékját túrja a szájára,
  Kiüti fenekét, s elfut utóljára.

Kapj az általaghoz, ne szégyenld, barátom,
  Ne szégyenld; ládd, én is a számat nem tatom.
Gyönyörű munka ez, ha szinte lucskos is,
  Örömmel nyúl ehhez a paszamántos is.
Még must korába is a bor víggá tészen,
  S minden reátartást a szívből elvészen.
Hátha még férfikort érhet a hordóba,
  S mint királyi székbe, kiszáll a kancsóba?
Melly édesen pezseg! már előre látom,
  Melly vígakká tészen ő akkor, barátom! -

Idvez légy, Liéus, jóltévő istenség!
  Tetőled szívünkből fut a kedvetlenség,
Te a barátságot s örömöt érleled:
  Légy jó! ím, kezet fog az ember teveled.


NOVEMBER

Eljött már november didergő hónapja,
  Hideg szele a fák ágait megcsapja.
Meghalva elhullnak a sárga levelek,
  Játszadoznak vélek a kegyetlen szelek..
Az ajtónál álló télnek hideg zúzza
  A zőld ligeteket s mezőket megnyúzza.
Hideg esső csorog, csepeg egész éjjel,
  A fázékony Auster havat is hány széjjel.
A borongós égnek sűrű felhőzése
  Házba zárt szívünknek kedvetlenedése.

Jer, barátom, minden únalmat űzzünk el
  Az új boron vidám beszélgetésünkkel.
Van elég gesztenye, van elég noszpolya,
  Van dió; mellyik kell? mind jó borkorcsolya.
Gazdagabbak leszünk akármelly bárónál,
  Csendességben űlvén itt a kandallónál.
Az az óros kancsó megint jár közöttünk,
  Tudod, mint tegnap is, mikor haza jöttünk.
Még ugyan a borom nem forrt ki egészen,
  De semmi; potomra minek heverésszen?
Most még jobban is csúsz, mert édes valóba,
  S külömben sem látszik színe a kancsóba.
És ha az elsőtől még kedved nem dúzzad,
  A másik kancsót is körömhegyig húzzad.
Magam is így fogok teutánad tenni:
  Törik, szakad, mégis vígan kell ma lenni.
Vígan ma, barátom! és ha pitizálunk,
  Róziról is egy-két sort dallarizálunk.
S ki tudja? hátha még táncot is kell várni?
  S hatos minétet is fogunk ketten járni?
Neveted? de több is történhetik itt még:
  Bolond az, barátom, aki okos mindég!
Le kell a mord képet néha-néha tenni:
  S ha ennyi hívságra nem fogunk is menni:
Jer, legalább minden únalmat űzzünk el
  Az új boron vídám beszéllgetésünkkel!

 

TEKINTETES NEMES MIHÁLYFALVI ISTVÁN ÚR
UTOLSÓ TISZTESSÉGÉRE

Ember! hát olly csaló remény is hízlalhat,
  Hogy aki még ma él, holnap meg nem halhat?
Hát ha az egészség s az erő jár veled,
  Bízhatsz, és a halált még messze képzeled?
Illy édes álmokkal ne kecsegtesd magad,
  Mert biztos örömöd közt hamar elragad.
Gyakran a legnagyobb erők leroskadnak,
  S ledűlt oszlopai ezekre szakadnak;
S mikor így az erős a főldön fetrenge,
  Minden bajon kívűl nyúgova a gyenge.
Gyakorta sírhalmot a gyenge ifjaknak
  A vénség reszkető erőtleni raknak.
A halálnak jöttét egy ember se tudja,
  Az erő, a szép szín gyakran elhazudja.
Mindezek az Isten titkának házában
  Sorra vannak metszve adamás táblában.
Ezt az emberi ész soha fel nem járja,
  Bár minden titkoknak légyen nagy búvárja.
A' bizonyos, hogy meg kell halni mindennek,
  De szabott idejét ki tudhatja ennek?
Várhatja hát éltünk akármellyik pontja,
  Hogy gyógyíthatatlan mérgét reánk ontja.
Mivel, mint az árnyék a testet követi:
  Kísér s lábunk minden léptét számbaveti.
Elrejtett nyilait hordozzuk testünkkel,
  Csak halni készűlvén hosszú életünkkel.
Ennek legkedvesebb s vígabb pillantása,
  Amannak gyászos sírt édes álma ása.
Ez míg egészséges, kövér testű vala,
  A halálnak csak egy nagy prédát hízlala;
Amannak orcái azért virágzanak,
  Hogy légyen mit rágni a párkák fogának.
Ezt győzödelmének kellő közepében
  Verte le a halál a sír fenekében;
Amarra legédesb reményei között
  Nyilat örömének napján lövöldözött.
Azért bár az esett tagok reszketése,
  Bár az erős vállak, lábak görbedése,
Bár a száraz hurút koporsós szózatja
  A küszöbön álló halált nem ugatja,
Bár hószín zászlóját az elaszott vénség
  Fejed pusztúlt várán nem lobogtatja még;
Ne kecsegtesd magad mégis, hogy a sírnak
  Lakossai közé még sokára írnak;
Hanem tartsd magadat minden pontban készen,
  Mintha készen volna már sírod egészen,
S annak szélin állnál tántorgó lábakkal,
  Célozván a halál sok ezer nyílakkal.

Mihályfalvi István, kit e sír béfedett,
  Illyen szókkal oktat, halandó, tégedet:
Kinek pora felett állítsd meg labodat,
  Esmérd meg e hozzád szóló barátodat.
Mihályfalvi István vala édesatyja,
  Kiben egy esküdtjét Debrecen siratja.
Nánási Erzsébet e világra hozta,
  Mindkettő a virtus útjain hordozta.
Hogy tanúlásának egy pontjára lépe,
  Béfogadta Pallás még akkor zőld népe.
Innen ment tanúlni Verbőczi törvényjét,
  Mellynek addig bújta setét szövevényjét,
Hogy végtére célját eltalálta benne,
  Mellyen bőlcs elméje végre megpihenne.
Szolgált mint prókátor, szolgált mint fiskális,
  Majd minden rendeknél s familiáknál is,
Akiknél melly igaz, hű egyenességgel
  Bánt volt a vállára tett kötelességgel:
Abból én most elő egyet sem számlálok,
  Magok szóljanak, én rájok apellálok.
Kivált elég tanú Debrecen várossa
  S ennek minden rendű hazafi lakossá.
Te légy, nemes város, te légy tanú ebben:
  Vihetni-é dolgot őnála bőlcsebben?
Én ugyan, óh nemes város! azt felelem
  És tudom, hogy te is azt feleled velem:
Hogy míg ama kilenc esztendők folyának,
  Mellyekben mint esküdt szolgált hazájának,
Fő hivatalira olly híven vigyáza,
  Hogy a nagyokban is soha nem hibáza.
Érdeminek nagyobb pálya nyílt, miólta
  A bőlcs szenátusnak híjját ő pótolta;
Melly fő karban méltó tekintettel fénylett,
  Tekintetes nevet igazán érdemlett.
De négy esztendei tűndöklési után
  Elhúnyt egünkről a több csillagok után.
Meghólt! életének legjobb szakaszában,
  Fél századot élvén az élők sorában,
Most hát sírja szélin megáll s rokonjait
  És kedvesit illyen bús szókkal hagyja itt:

Ó, angyali tábor! várakozzál velem,
  Míg szerelmesimet rendre megölelem!
Ímé, testem felett sír Fodor Zsuzsánnám!
  Életem egyikért őérte kívánnám.
Jer, hűlt karjaimmal, jer, hadd öleljelek!
  Vagy ha szabad lesz, az égbe is vigyelek.
Jer, szedd ajakimról végső lehelletem,
  Tiéd ez, óh, ezt is csak érted tehetem.
Fagyos nyelvem igaz hűséged hálálja,
  Rebeg, hogy síromnak szélin prédikálja.
Huszonnégy esztendőt, mellyben együtt éltünk,
  Csak huszonnégy rövid órácskának véltünk.
Kivált a huszadik hogy soká haladott,
  Kis Jónathánunkkal minden áldást adott,
Kinek gyengeségét kötöm hív szívedre,
  Édesanya! vigyázz egyetlen egyedre.
Neveld fel és tegyél egy ollyant belőle,
  Hogy majdan minden száj jól szóljon felőle.
Most karjaim közűl, kedvesim! menjetek,
  Adjatok végcsókot, rám emlékezzetek.
Ó, Isten! ki nézel özvegyre s árvára,
  Írd fel ezeket is szíved táblájára.
Az én hív Zsuzsánnám, kedves Jónathánom,
  Légyenek tieid, már csak ezt kívánom.
Még karjai esküdt Nánási Mártonnak
  S vele Toronyai Zsuzsánnának vonnak.
Ó, megyek, kedvesim, áldással hozzátok,
  Mellyet a jó Isten árasszon reátok.
Itt áll még mellettem egypár atyámfia,
  Itt Nánási Sára, vele Kós Mária.
Az Úr tinéktek is adjon mindeneket,
  Vigyen az Ábrahám keblébe titeket.
Kenesei Mihály Nánási Sárával,
  Légyetek áldottak az Úr jóvoltával.
E' légyen vezértek, óltalom s bástyátok,
  Így semmi rossz nem mér rontani reátok.
Tar István és Farkas Erzsébet! néktek is
  Légyen javatokra még ellenségtek is.
A Mindenhatónak karja takargasson,
  Hogy békességteknek semmi ne árthasson.
Végre, kit a vérség s baráti szeretet
  Vélem feddhetetlen egyességre vetett,
Mindnyájan megáldlak utolsó órámon,
  Nevetek halálos szókkal hangzik számon.
Ti pedig, társatok tisztbéli társai,
  Tekéntetes, nemes tanács bőlcs tagjai!
Kik ezen városban egy széket űltetek,
  Hogy az Úr nevében törvényt nézessetek:
Köszönöm bennetek azt az indúlatot,
  Mellyet mindnyájatok erántam mutatott.
Én megyek; köztetek az Úr lelke lakjon
  S mindennemű jókat fejetekre rakjon.
Nemes kommunitás! e város vénei,
  Légyetek az Isten kedves emberei,
Adjon mindnyájtoknak száz vigyázó szemet,
  Hordozzon míg Nébón maga el nem temet.
Isten hozzád, világ! búcsúzom tőled is,
  Mivel Jézusomért elhagylak téged is.
Ő por testem hagyja tétetni a porba,
  Lelkem a szentekkel űlteti egy sorba.

1794. aug. 29.

 

KÉSZ LÉGY A HALÁLRA

Bár a száraz hurút koporsós szózatja
  A küszöbön álló halált nem ugatja,
Bár hószín zászlóját az elaszott vénség
  Fejed pusztúlt várán nem lobogtatja még;
Ne kecsegtesd magad mégis, hogy a sírnak
  Lakossai közé még sokára írnak;
Hanem tartsd magadat minden pontban készen.
  Mintha készen volna már sírod egészen,
S annak szélén állnál tántorgó lábakkal,
  Célozna a halál rád ezer nyilakkal. -
Külömben kár volna magad rettenteni,
  Gyönyörűségedet megkeseríteni,
Tréfaság egy illyen kettős félelemmel
  Célozván, sok jókat nézni béhúnyt szemmel.
Élj vígan, játszódván a vígság keblében,
  A gyönyörűségek kies ligetében.
Legyen semmi gondod a templomra s papra,
  Halaszd azt halálod előtt való napra!

 

SERKENTÉSE A MÚZSÁNAK

Jer! magunknak fűzzünk szárnyakat.
  Hogy ama bérces kőszálakat
  Megtetézhessük azokkal;
  Láthassuk várát a Hónornak,
  Hol a múzsák egy nagy tábornak
  Fejét fűzik laurusokkal.

A halhatatlanság felette
  Örök templomát építette,
  Amellybe meghólt a halál.
  Itt, ki szerette a múzsákat,
  Nevével kérkedő táblákat
  Merő gyémántokból talál.

A dicsőségnek trombitája
  Nevét harsogva prédikálja
  Mindenütt a nemzeteknek,
  Ezt a hír felvévén szárnyára,
  Viszi a világ négy sarkára,
  Hogy általadja ezeknek.

Székulumi az elmúlásnak
  Általadják őtet egymásnak,
  És megőrizik hűséggel;
  És mikor sírjára mutatnak,
  Örömnek könnyeit hullatnak,
  Koronázván dicsőséggel.

Népei a fagyos északnak
  S kik a forró nap alatt laknak,
  Hirdetik, ki volt Homérus!
  Örömmel tapsolnak őnéki
  A Gángesnek gazdag környéki,
  Visszaekhózik Ibérus.

Vajha énreám tekintene
  Nyájas szemekkel Melpómene,
  És éneklője lehetnék!
  Úgy mind halált, mind más veszélyt s kárt,
  Melly a legnagyobbaknak is árt,
  Bátor lélekkel nevetnék.

 

MARJAI LEÁNYOK TANÍTÓJA

e vers készítésekor már gazda, Makó Mihály nevenapjára
írattatott versek Csokonai által

Egek! mi ez? menyegző-e? vagy tán tor?
Már akármi - legyen csontra minden kántor.
Ez nem komor estve,
Vígság van ráfestve,
Mint mutatja a bor.

Holnap, kedves hajnalába Szent Mihálynak,
Száz torokba száz Bakhusnak száz sírt vájnak.
Sok pint, itce s kanta
Víg salvét kottyant a
Tüdőnek és májnak.

Míg hát a bor feláztatván a Gingivát,
Az ivásban százszor tennénk recidívát.
Énekünk a Fagyas
Százszor visszaadja s
Azt kiáltja: vivát!

Vivát, éljen, köztünk minden ezt kívánja,
Mihályra ez áldást buzgó szívvel hányja,
Hogy égjen sokára,
Sok ezer pipára
Élete dohányja.

 

EGY BÉCSI MAGYAR GAVALLÉR

Be kedves napjaim repdestek mellettem!
Be vídám életem vólt régenten!
Mikor még a márvány szívet is megvettem
Egy szócskán, egy kurta komplimenten: -
De most már kerűlnek, látom, az ollyak is,
Kik hajdan tiszteltek, s imádtak is.
Úgy vagyon! kit tegnap bálványolt a dáma,
Szemeit gúnyolva hányja rá ma.

Míg csengett, míg pengett nálam a sok tallér,
Míg szemfényt veszthetett a szuferint;
Vóltam a dámáknál kedves egy gavallér,
Tiszteltek, imádtak módjok szerint: -
De most rám mindenik félszemmel hunyorgat,
Megvető nézéssel hátat forgat.
Úgy vagyon! bár tegnap ölbe volt a legény,
Láb alatt sem fér el ma, ha szegény.

Már ma a szíveket kirakják vásárra.
Legjobbat vehet a legpénzesebb;
Komisz lesz s rosszféle, ha olcsó az ára,
A módi s kűlfőldi legbecsesebb: -
Így arany szerelmet aranyon vehetel,
Réz lesz, ha csak rézzel fizetgetel.
Úgy vagyon! most arany időben kell élnünk,
Amint peng, aszerént kell remélnünk.

 

VÁN, VÉN

vagy az üstökös eloquentia

VŐFI.

És pedig az én uram Kajos István,
A Szentlélek felbuzdítván
    S szándékát a szent házasságra vetvén.
    Dombi Pandát megszeretvén,
  Becsűletes szüleitől megkapván,
  Véle a minap felcsapván,
    Ma, mint a vereshagyma, megesküdvén,
    Estére mellé feküdvén,
  Szent lakodalmat evégre csinálván,
    Egy kis kollációra,
    Egy darab pecsenyére,
    Borra egy kancsóra,
    Táncra, kufercesre
  Kelmedet is invitálván,
    Hogy a több frekvencia elérkezvén,
    Jelenjen meg örvendezvén,
  Engem kűldött szűz jóreggelt kívánván. -
  Ennye, be sok jeles vén, ván!

 

ÖRÖMVERSEK
PROFESSZOR BUDAI ÉSAIÁS ÚRHOZ,

midőn 1794-ben a kűlső országi akadémiákról,
mint meghívott professzor, lejött

I. ÉNEK

Nem számlálják ollyan vágyással
A két pólus alá szorúlt
Hosszas éjszakába borúlt
Halandók az órát egymással;
Hogy az a nyájasabb nap
Jöjjön valahára,
Mellyben süssön a víg nap
Mosolygó súgára:

Sem a téli bőrbe őltözött,
Gyenge tejét szopott csíra
Nem vágy zefir csókjaira
Úgy a hideg göröngyök között;
Hogy kertjében a szép Flóra
Ápolgató kézzel
Egyengesse mosolygóra,
S tőltse tele mézzel:

Admet nyájától Apolljokat
Nem várták úgy tanítványi
S árván kesergő leányi,
Sírva vervén bágyadt lantjokat:
Mint amiként esdeklének
Eddig az óráig
Fiai e kis Tempének
Hozzád Göttingáig.


II.ÉNEK

Most már kedves személlyednek
Enyhítő látására
Minden szívek megélednek,
Indulnak víg nótára;

Ezt az öröm hármaztatja,
Tarka szárnyát csattogtatja,
Csepeg róla ambrózia s nepente,
Mellyel vídám ábrázatját kikente.

Peng e kis hely múzsáinak
Édesen rezgő lantja,
Minden húrja Budainak
Kedves nevét pattantja;
Zeng az öröm, zeng a vivát,
Míg az öröm, míg a vivát
A szíveknek érzésibe szakadnak
S egy édes sóhajtáson elszunnyadnak.


III. ÉNEK

Élj vígan, nagy lélek! érdemeddel,
Anyai kezén a csendes bóldogságnak.
Járjon a dicsőség nagy neveddel
Szegeletein mindenütt a világnak,
Szállj az egek csillagira az Hónorral,
Állj ide a nagy lelkek kapuiba sorral.
Majd a hír
A mély sír
Omlásai közt érdemed megtartja,
Könnyekkel
S énekkel
Hálálja Duna, Tisza partja!

 

MÁS VERSEK,

mellyekkel megtiszteltetett tiszteletes tudós Budai Ésaiás
professzor úr, mikor az akadémiákról lejött, az akkori
poétáktól, Csokonai Mihály poeseos praeceptor alatt

Sóhajtott Göttinga felé a Tempe és Helikon,
Bús ekhó űlt egyikén, visszaekhózott a másikon.
Pengett a szűz múzsák seregében Budai neve,
Kit eleve díszévé teve
Apolló, Pallással múlatván egymással
S emlegetvén édes, epedt vágyódással.
Hány forró sóhajtások lengettek berkünk tájában,
Mellyre tanítónkkal így zúgtunk a hegy aljában:
Sok szív fohászkodása az ég kapuira jár,
Ah, kűldjétek már, akit régen vár.
Kűldjétek hazánkba, űlvén katedránkba,
A tudomány édes mézét rakja szánkba.

 

SZOMORÚ VERSEK

mellyek írattattak nemes, nemzetes, vitézlő
Fényes István úr halálának alkalmatosságával

Mikor a setét éj gyászos szövevényje
Ködéből kiderűl a szép hajnal fényje,
Annál szebben hányja súgárait széjjel,
Mennél komorabb volt s rettentőbb az éjjel.
Melly elevenséget és víg kedvet kapnak
Mindenek, fényével a jóltévő napnak:
Így, mikor a setét siralom vőlgyébe
Bujdosunk az élet ezer veszélyébe,
Legfényesebb fáklya az Úrnak félelme,
Ezután járhat az emberi vak elme:
Ha a halál szörnyű árnyékába esünk.
Fényjével megújít a Jézus, jegyesünk.
Az igazság napja tűndöklik ragyogva,
Fényes mennyországba jutunk ennélfogva.
A többi mind homály, mind köd, mind setétség,
Mellybe félelem van elrejtve és kétség.
Egyedűl a Jézus s a mennyország fényes,
Mellytől fényesedik az ide zárt Fényes.
Esküdt Fényes Istvánt fedi e setét bolt
Útazó, ezt illő tudni, ki volt s mi volt?
Nemzé Fényes István Szabó Erzsébettől,
De mind attól hamar megvála, mind ettől.
Nagykőrös várossa vólt kedves hazája,
Mellynek sok ideig tartá oskolája.
Onnan ide jővén tudománnyal tele,
Itt két esztendeig zőld tógát visele.
Ezt hogy egy gondolat véle lerakatta,
Tanúló elméjét kalmárságra adta.
Melly hivatalban járt melly igaz lélekkel,
Bizonyíthatnám itt sok jó emberekkel.
Sőt derék eszének s igaz jóságának
E város nagyjai bőv példát adának,
Midőn nyolcvanhárom esztendő folytába
Űltették a hatvan személyek sorába,
Mellybe sok hivatalt aszerént folytatott,
Hogy panaszt rá csak az irígy sem mondhatott.
Itt is talentomát vásárra úgy tette,
Hogy a nyereséget más is bőven szedte.
Mikor már egy hív párt keresni kívánna,
Itt is nyereség lett Hadas Juliánna,
Kivel míg tizenhat esztendők telének,
Egymásba hány boldog napokat nyerének!
De mi is van ennél gazdagabb nyereség?
Kereskedő ha jó, ha jó a feleség.
Melly bőv nyereségnek e' lett interesse,
Hogy egy József fiát szűlt kedves hitvesse.
De mi is nagyobb kincs, mint ha van jó fia?
Arany feleségnek bővséges lázsija.
Most már a nyavalyák fonnyasztó serege
Ráütvén, régólta vólt ennek betege.
Kivált három héttől fogva Jehovának
Sújtoló kezei rásúlyosodának.
Végre lövésére halálos nyilának,
Lelkét híven visszaadta jó Urának.
De akár életet ért is, akár halált,
Nyereséget mindég a Krisztusba talált.
Ő hát nyereségről így ment nyereségre,
Mígnem a Krisztushoz feljutott az égre.
De míg elkőltözne a főldnek színéről,
Illy búcsúzó szókat bocsát hűlt nyelvéről:

"Szerelmes hitvesem, Hadas Juliánna!
Kőszív volna, melly egy özvegyet ne szánna.
Köszönti néma szám, s e megmerevedett
Nyelv is prédikálja igaz hívségedet.
Törőld el könnyedet bánatos szemedről,
Jó az Úr, ő gondot visel életedről.
Bár most szép napodat felhők fedezték be,
Ki fog még derűlni eged vidám kékbe.
József! jó atyádat bennem elvesztetted,
De a legjobb atya megmarad melletted.
Csak az ő félelme járjon mindég veled,
Így a boldog partot örömmel megleled.
Mindenekhez hív légy és jó, hogy mindenek
Erántad egyenes szívet viseljenek.
Isten! ki könyörűlsz az árván s özvegyen,
Mindenható karod ezekkel jót tegyen.
E két gyámoltalant, óh! írd be könyvedbe
S atyai szárnyaid árnyékával fedd be.
Már karjaim közűl, kedvesim! menjetek,
Légyen a jóltevő istenség veletek.
Véled, esküdt Hadas Sámuel özvegye,
Szathmári Mária, az ég e jót tegye:
Hogy míg élsz, életed folyjon békességbe,
Míg fő boldogságot fogsz érni az égbe.
Fényes János öcsém, ki most is Pozsonyba
Kalmárkodván, nem tudsz semmit halálomba,
Haldokló számmal is szerencsédet kérem,
Áldjon meg az Isten, szerelmes testvérem!
Nagykőrösön lakó Fényes Erzsébetem,
Madár Pétereddel neved emlegetem.
Áldjon meg az Isten minden boldogsággal,
Végre dicsőítsen örök mennyországgal.
Nemes tanács s nemes kommunitás s ennek
Tagjai, légyetek áldotti Istennek.
Isten hozzád, nemes kalmári társaság,
Legyen óltalmazod a legfőbb Uraság!
Engedj meg, ellened ha mibe vétettem,
Isten hozzád, én már mindent megengedtem.
Minden jó barátim! s vérségim! reátok
Bőv áldás terjedjen, már Isten hozzátok!
Te pedig, főldből lett testem, nyugodj végre,
Míg lelkem felviszi Jézusom az égre."

                                                           Ámen.


AZ EPITÁFIUMRA METSZVE E' VÓLT:

Nemes Fényes István teste
Nyúgodalmát itt kereste,
Kit élni, óh mint kívánna
Párja, Hadas Juliánna
És Fényes István árvája.

De Fényes István atyjának
S Szabó Erzsébet anyjának,
Kiktől Kőrösön született,
Utánok menni sietett,
De véle a boldog sereg.
1794. december 1.

 

[CINOBER MIÓLTA...]

Cinober miólta
Fennáll ő rút volta
  Sűrű kározás.
Nincsen benne korom,
Csupa Veres Toron
  És harangozás.
Nincsen benne piritusság,
Csak rahetli jurátusság.

 

[FALATAIMAT ELEGYES BORHAJTÁSSAL...]

Falataimat elegyes borhajtással
  Kettőztetem, óh!
Jere velem az öreget kortyantással
  Kérni, bús ekhó.
Te, Ferencnek karafinája,
Te, véres krapula hazája,
  Ugass vissza reája.

 

HUNYADI FERENCHEZ

I. ÉNEK

Ábrahámnak nagy jóságú istene!
A tebenned bízó szívnek mindene!
  Kitől vagyon minden mozgás, lehellet,
  Légy kegyelmes hadnagy kis néped mellett
Ennek Áronjával
És egész házával
  Lakozz mind éjjel-nappal;
Hogy ember dicsérjen,
Alleluját zengjen
  Házadban e főpappal.


II. ÉNEK

Dávidnak szent Múzsája, űlj ajakinkra nyelveddel,
Illesd meg a mennyekből csepegő tiszta mézeddel!
  Pengesd, Úrnak egész háza! víg Jedutumodat,
  Tiszteld papodat,
  Hív Áronodat.
Leányi Sionnak
Majd víg nótát vonnak,
Cedruságat e megtisztelt főre fonnak.

Szent öröm fohászkodik Jeruzsálemnek ligetén,
Inneplő muzsikával örvend papjának életén.
  A vígadó vőlgyekből felhat s az egekig ér,
    Így mindent megnyer,
    Érted amit kér,
  Óh, mi is, a mai
  Próféták fiai,
  Hadd lehessünk e nagy innep lantossai!


III. ÉNEK

Vígadj, szűz Pegazus! csergedezzen
  A hegyek alatt zuhogó szent forrásod,
Víg nótát kettőzve zengedezzen
  Hunyadi nevén örvendő ekhózásod.
  Szent hegyeink múzsái nevén hirdették
  S azt az örök Hónornak köveire tették.
  Zengjetek,
  Ligetek!
  Mély tiszteletet tévén érdemének,
  Amellyet
  Sok helyek
  Tudósabb fiai tevének.


AZ ELMONDOTT BESZÉD

Titkot énekelek, olly titkos esetet,
  Mellyet csak poéta-elme szemlélhetett:
Nékünk poétáknak mert a bé nem fedett
  Képzelés sok titkot esmérnünk engedett.
Hatalmas képzelés! gerjeszd fel szikrádat,
  Lobbantsd fel elménkben világos fáklyádat,
Amellynek fényénél láthassam azokat
  A testi szemektől elrejtett dolgokat!

Csak alig hanyatlott a komor éjtszaka,
  Mellybe a borzasztó homály köde laka:
A múló setétség ellankadásával
  Sárgúlt már a hajnal első világával;
De feljebb emelvén a rózsaszín fáklyát,
  Bontotta az édes álom gyenge mákját,
Megszakadt ruháit szedvén szemem körűl,
  Igéző orcáját vetette tűkörűl,
Mellybe mit mutatott egy szent fantázia,
  Te tudod, óh! mennyből szállott Uránia.
Melly látást csak alig tudna beszélni el
  Egy Krisztus lábánál űlő Gamáliel.
Leszállott a Vallás mennyei nevezet!
  Melly a mindenható szent Atyához vezet -
Leszállott a Vallás. Óh, szentségnek Atyja!
  Mennyei súgárral fénylett ábrázatja,
Mellynek szent felsége édességgel játszott,
  Rajta a Jehova négy betűje látszott.
Méltóságos mellén az Urim Thumimmal
  Tűndöklött, két lángot-vetett Kérubimmal,
S tisztelő fényt vetett, kik látták, azokra;
  Mint emészthetetlen Mózes csipke-bokra.
Derűlt benne szívet enyhítő tekintet,
  Mellyről vígasztalás lágy balzsamát hintett
Édes nyúgodalom űlt szempillantásán,
  Felséges szelídség minden mozdúlásán.
Ez az a szent követ az ég és főld között,
  Melly hozzánk az Isten öléből kőltözött
Ez az a jóltévő, mellyet ha megvetünk,
  Életet hazudó halál lesz életünk.
Ez jött le, s olly szent fény omla orcájáról,
  Mint Mózesnek, mikor lejöve Sináról.
Leszálla, s egy fényes felhőre leűle,
  Ruhája az égről a főldig terűle,
Mellyet sok halandó tudományok fogtak,
  Alatta tisztelő csókkal mosolyogtak.
E' jött le tisztelni azt a vídám napot,
  Mellyben idvezlették sokan e főpapot.

Így szólott, s csak alig kezdettük hallgatni,
  Szent borzadás foga lelkünket meghatni:
Istennek hív papja! kit e nagy Sionnak
  Leányi tisztelnek egy kegyes Áronnak,
Kinek szent érdemid az Úrnak házába
  Hosszas sorral vágynak metszve sittim-fába,
Ki az Úr házában állsz hív szolgálatot,
  E néppel mindennap tévén áldozatot,
Hogy még a te lelked az élők főldén él,
  Kedvesebb a sok száz lelkek életénél;
Öröm van a mennybe, a főldön vígadnak,
  Ég-főld közt a sok száz vivátok szaladnak.
Meglész, amit mindég kívántak mindenek,
  Mert az égre illyen kérések jöttenek:
Isten! a kegyesség jó bírája s atyja,
  Ezt esdekli sok száz szívnek indúlatja,
Hogy tartsd meg sokáig kegyes püspökünket,
  Aki szent orcádhoz vezérli népünket,
Az élet vizével legeltetvén nyáját,
  Hordozza a tőled írt törvény tábláját.
Kerítsd körűl őtet minden javaiddal,
  Hordozd kézen fogva több prófétáiddal,
Folyjon rá, mint drága kenet, szent áldásod,
  Hogy légyen házadat építő Esdrásod.
Egész nemzetisége e Lévi-fiának
  Légyen a nép előtt szenté Jehovának.
Jábesi időket érjen örvendéssel
  Végre az egekbe ragadd fel Illyéssel,
Ahol zengjen száján az a dicső ének,
  Mellyet énekelnek a huszonnégy vének.
Illyen szók lebegtek az Úr zsámolyánál,
  Melly a Kérubimok rettentő vállán áll.
A Jehova hármat mennydörgött ezekre
  A változhatatlan végű kérésekre;
A lelkes állatok trónusa dörömbölt,
  Alól, a felhők közt a főld s tenger bömbölt,
Mellyet a sikoltó lárma tisztelettel
  A forgó szeleknek szárnyán végezett el. -
Így esett. Ti pedig mind, mind örűljetek,
  A Jehova lelke lakozik veletek,
Ád kegyes Abdiást kegyes Esdrásokat,
  Törésre állt Mózest, istenes papokat
Ád szuperintendenst, amillyet csak kértek
  Ollyat, mint Hunyadi, akit már esmértek,
Ollyat, mint Hunyadi, s annál is bőlcsebbet -
  Bőlcsebbet? - mit mondok! - Már nem szólok többet.

Ezt mondván, hirtelen eltűnt szemem elől,
  Hosszan bársonyozván az eget jobbfelől.
Láttuk a felhőkbe miként bemerűle,
  S az élő Istennek lábaihoz űle,
Csókolván grádiccsát dicső trónusának,
  Háromszor kiáltott szentet Jehovának;
Mellyre a dicsőült lélek templomában
  Zengett a szent minden szerafim szájában.
Trombiták harsogtak, a triumfus ének
  Hangjára az egek öszverendűlének. -

Ezt láttuk; s csak azért jöttünk udvarodra,
  Hogy azt, amit láttunk, adhassuk tudtodra;
Nékünk poétáknak mert a bé nem fedett
  Képzelés esmérnünk sok titkot engedett.


IV. ÉNEK

Ha valaha lefoly az a gyászos óra
  Mellyben maga, óh!
Maga Hunyadi megyen a koporsóra,
  Óh, keserves szó!
Halálát a népek siratják,
Gyászhalmát könnyekkel áztatják,
Rózsákkal béhullatják,
  Maga zokog az egekig óhajtozó
  Jajjal az Ekhó.


V. ÉNEK
(A LXXXIV. zsóltár nótájára)

Isten, légy e főpapoddal,
Árnyékozd bé jóságoddal,
  Mint több kegyes prófétáidat
Mint a Libánus vőlgyére,
Forrásként áraszd fejére
  Onnan feljűl bőv áldásidat,
Míg az élők főldét lakja,
Jóvoltod légyen sisakja.

 

[VARRÓ SÁNDORNAK]

Kedves Úr!
                     hogy tegnap gyomrunk jól megtele
Nem hagytuk a habzó poharakat tele.
Borszag érzett rajtunk, nem könyvszag, nem kardszag,
Kísértvén szomjunkat a vinum de Kardszag.
De a víg kortyok közt még többre ment a szám,
Hogy egy kis édes ízt érzett rajta a szám.
Az édes bor kedvet másnak is tám adott,
Mert láttam, jókedve másnak is támadott.
Illyen vígan állott közöttünk a világ,
Hát egyszer estvére gyúl a gyertyavilág.
Akkor madarasi szánra űltem végre,
S kicsúsztunk nyargalva így a városvégre.
Hát öszveüt egy nagy rög a szánkatalppal,
S a szánka a notár' úr házának talpal.
Előbb mint egy lap tát a szánról felejtett,
Azután leejtett, s a főldön felejtett.
Talám szemek fényjét mind elfogta a ,
Mert közzűlök egy sem kiáltotta, hogy !
Én mondtam - s a nádból felelt rá az Ekhó:
Itt van a legátus! hó, vak, emberek! !
Elnyargal a szánjok! tám egyik sem látta,
Hogy oda közzűlök már egy madárlátta.
Hazajöttem s ittam rá kardszagi egrit,
Hogy illy figurásan nyertem el az egrit.
Adieu, barátim! Adieu Madaras!
Légyen a borotok, mint itt szóll, madaras!
Most pedig instáltok egy kevés édesért.
Tegnap is legtöbbet mert lám az édes ért.
Úgy van! s az útamba majd ha belefogok,
Az Úrnak mellette vivátozni fogok.
Most pedig magamat ajánlom hűséggel,
Míg az orrom cinkét nem fog a hűs éggel.
Mindjárt elő fog most állani a szánom,
Megyek! bár elhagyni az Urakat szánom.
De ha kérdik - ki volt - ki ezt írta Varró
Úrnak, így értse meg: egy szegény vers-varró.
S mikor ez írásra feljött volt az hava,
Akkor huszonnyolcra telt karácson hava.
Tök, vagy túrós étek, zsír, vagy valami háj
Csokonai Vitéz néven vala Mihály.

                                                  tart szolgát, nem hus.


SAPPHO MÉRTÉKÉRE

A legátusnak poharába tőltsön,
Aki jókedvet akar adni kőlcsön,
Egybe jó pap lesz, hegyi bort ha kóstol
                                     Minden apostol.

 

1795

MAGYAR MÚZSA

Nymphae, noster amor, Libethrides! aut mihi carmen,
Quale meo Codro, concedite: - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - Aut si non possumus omnes,
Hic arguta sacra pendebit fistula pinu!

             Fiorenza, Die 1. Gianuar. 1795.

STRENA, E FESTA EPITALAMICA

In Occasione delle felicissime Nozze dei Nobilissimi ed Eximii Signori D. ESAIA BUDAI Dottore nell'Filosofia, e Professore della Storia ed Eloquenza nel Collegio Riformato di Debrecino, citta Ongarese & e D. CHIARA ERCEI figliuola del Reverendissimo Signore Daniele Ercei, Pastor di Torino, Oppido d'Ongria.

Diva, vernanti Residens Cythero,
Quae colis gratam Paphon, et virentem
Laeta cum Nymphis Amathunta lustras,
                                  Alma Dione!

Huc ades voto properante flavos
Myrteis crines resoluta sertis,
Huc ades, nectar roseisque fundens
                                  Basia labris.

Qualis ad pulchrum veniens Adonin
Cyprios olim petiisse saltus
Diceris, tales, Erycina ridens!
                                  Indue vultus.

Huc pharetrati veniant Amores
Aetheris blandi vada navigantes[42]
Flore Paestano: comitetur omnis
                                  Turba jocorum.

Huc Voluptates veniant beatae,
Huc et optato pede Gratiarum
Laeta festivos veniat corona
                                  Dicere cantus!

Vos Hymen doctis foribus sonare
Nunc jubet Carmen Geniale Sponsis;
Nunc ubi blandas retulit tenebras
                                  Lucidus Hesper.

Dicite: «Aeternos agat hoc Par annos!»
Dicite: «Aeternos amet hoc Par annos.
Grata carpentes Veneris sub imo
                                  Gaudia corde.

Lustra viventes peragant beata,
Mutuo iungant thalamos amore,
Sera sic olim genibus propago
                                  Ludat avitis.»

Haec et aurato generosa Pallas
Reddidit plectro: sonuit canorum
Barbiton Musis: sonuit sacratis
                                  Collibus Echo!

                                  Filidoro Benvenuto Blandusiense,
                                                      Pastor Arcade.


A SZÉPSÉG LEÁNYA

A hajnalcsillagnak, melly az első reggel
A több csillagokat húnytatja sereggel,
  S felszedvén az éjnek megrongyolt kárpitját,
  Kitárja a piros napkeletnek nyitját,
Halvány ezüst színnel tündöklő udvarán,
A kellemetesség mosolygó pitvarán
  Áll egy dicső templom, mellyben a Szépségnek
  Szíveket bájoló szövétneki égnek.
A mesterség benne ólcsítja a drágát,
A drága neveli annak méltóságát,
  Jáspis sziklákon áll smaragd mennyezete,
  Az arany s a gyémánt csak kűlső szemete.
Körülte myrtus-fák kázsia bokrokkal
Szent árnyékot hintnek nyájas illatokkal.
  A rózsások között szerelmes platanok
  Zőldelnek, s ágaik mind hervadatlanok.
Az izzadó vesszők balzsammal csepegnek,
Mellyek a viola-tölcsérbe peregnek,
  A játszva kerengő zefirek felvervén
  E kedves szagokat s egymásba kevervén,
Öröm-suttogással a fát szaladozzák
S a tiszta levegőt öszvebalzsamozzák,
  Körül, a liliom- és thim-patikába,
  Zsibongnak a méhek egy édes munkába.
Itt csinálnak ollyan mézzel száz kast teli,
Melly a mi keserűbb mézünket mézeli.
  Ezüst szín habokkal túl egy forrás fakad,
  S egy éles kőszálról víg csergéssel szakad.
Partjait sok ezer virágok himelik,
S lesuhanó vizét csókokkal tisztelik.
  A szerelmes fűzfák hűs alját mellette
  Kellemes zőld pázsit-bársony terítette,
Hol édesek szoktak lenni az alvások,
S csak gyönyörködtetők az álmodozások,
  Mellyeket még jobban édesít messzéről
  A gerlicenyögés a fák tetejéről
S a fülemilének ékes éneklése,
A játszó pacsirta cifrázott zengése.
Körűl papagájjal zengenek határi,
Örömnótát sípol a tenglic s kanári,
  Mellyeket sok ezer muzsikák kevernek,
  S a vőlgynek echói mindent visszavernek.
E víg koncerteken a Szépség leányi,
Az érzékeny szívek imádott bálványi,
  Koszorúzva járnak s öröm-danolással
  Víg táncokat, öszve fogódzván egymással.
Nyájas etéziák körűlök lebegnek
S ruhájoknak vékony ködén enyelegnek.
  Az örömök velek tombolnak a fűbe,
  A szerelmek száz lest hánynak a sűrűbe.
A gyönyörűségek édes bágyadással
Enyelegnek, mint fél álomba, egymással.
  A tréfák s a vídám nevetések sorral
  Kacagva repdesnek sokféle táborral.
Amor egy zőld szőlő-lugas árnyékában
Fűzi a szíveket hosszú pórásszában,
  Méreggel mézeli köszörűlt nyilait,
  Nevetéssel veti fel kalkulussait
Bacchus kezet fogván vele a lugasba,
Borát kurjongatva önti a nagy hasba.[43]
  Kívűl a lugason fáklyákat gyújt Hymen.
  Triumfál a nyőstény mellé került hímen.
Ezek közt pirosló orcával s ajakkal
A délceg ifjúság jár felemelt nyakkal.
Kedves mátkájának pillogat szemébe
Az új szerelemmel gerjedező Hébe,[44]
  S hószínű karjait karjaiba fűzvén,
  Sétálgat, mosolyog, az unalmat űzvén.
Maga benn a Szépség istenasszonykája
Szép, mint a felkelő reggelnek formája,
  Igéző súgárral fénylik mosolyogva,
  S minden teremtést tart aranyláncon fogva.
Óltáránn ég ezer szívnek áldozatja,
Melly a sohajtások füstét haboztatja.
  Fegyver nélkűl áll fel ennek köz hatalma.
  Elég erre egy szó, nem kell aranyalma.
Nyilait pillantás szárnyain hajítja,
Melly a szívnek belső rejtekit megnyitja.
  Térdre hullat mindent egy kézszorítással.
  Bőlcset is megbájol fél mosolyodással.
Ritka teremtésre fest ő ollyan mázat,
Hogy remek lehessen rajta az ábrázat:
  De akire nyájas szemekkel tekintett
  S tisztább súgáriból reá bővön hintett:
Akarmelly fáradság azért kicsiny érdem:
Sőt fáradság nélkűl lehet-é? azt kérdem.
Van a többek között egy ifjú nimfája,
Melly szép újjainak egy remek munkája,
  Ki ha középszerű szépségekkel bírna:
  Pennám róla hosszas oratiót írna.
  De szépűljön ezzel az ollyan ábrázat,
  Mellyre vagy miniom, vagy vers kent szebb mázat
Nem alacsonyítom szépségét meg azzal,
Hogy a dicséretet szórjam rá halmazzal.
  E' legyen legnagyobb magasztalására,
  Hogy csak azt mondom meg: ez - - - -

- - - - - - - - - - ERTSEY KLÁRA!
Írta: Szépligeti Édes József,
minden szépeknek igaz tisztelője
addig, ameddig az aesthetica kívánja.

 

LAKODALMI KAR

IFJAK

Örűlj, tanúltt ifjú! nyugtató partjára
Értél futásodnak, örűlj: tiéd KLÁRA!
  Örűlj! kösd myrtussal körűl homlokodat,
  Innepeld örömmel ez vídám napodat.
Állj fel a partra ért hajód árboccára,
Tekints fáradságos utad scenájára;
  S körülnézvén minden eddig volt munkádon,
  Nyugtasd meg elfáradt szemedet KLÁRÁDON.
Akkor triumfusi örvendő énekkel
Biztasd jobb órákról ölelő kezekkel.
  Bóldog vagy! s ha mi is azt nem kedvellenénk,
  Ritka szerencsédet nagyon irígylenénk.
Most pedig örűlünk; s tőlünk az ajándék
Lesz egy lakodalmi jót kívánó szándék,
  Örűlj, tanúlt ifjú! nyugtató partjára
  Értél futásodnak, örűlj: tiéd KLÁRA.

SZŰZEK

Szent öröm lepje meg ártatlan lelkedet,
Bóldognak mondhatunk, ó, szép szűz! tégedet.
  A te szűz erkőlcsid díszes szépségeddel,
  Amit érdemlettek, dicsekedve vedd el.
Szerettek az egek, s megvan a méltó bér,
Egy olly bér, melly sok száz tálentumokat ér.
  Menjél kiterjesztett karral kebelébe,
  Így öntsd ki ártatlan lelkedet lelkébe:
Egy szűz nyájassággal rápillantó szemmel
Bíztasd hóltig tartó igaz szerelemmel.
  Örűlj velünk, mi is, ímé, mind örűlünk,
  Rátok jót kívánó érzéssel hevűlünk.
Eddig kosaradat tőltöttük virággal,
Most már gyümőlcsökkel szagoskodó ággal.
  Szent öröm lepje meg ártatlan lelkedet,
  Bóldognak mondhatunk, ó, szép szűz! tégedet.

IFJAK

Menyasszonnyá lettél, ki vóltál hajadon,
Pántlika hellyett már konty van a hajadon.
  De azért virtusid diszét le nem bontja
  A menyasszonyságnak öszvesodrott kontya.
Sem komorabb idők reád nem borúlnak,
Hogy már a leányi nyájas nevek múlnak.
  Egy szőlő magába a nedves főldre dűl,
  A féreg is rágja, a béka is ráűl:
De ha fához érhet ölelő kezekkel,
Magosra felfuthat piros gerezdekkel,
  Akkor az fáradtra hint kedves álmokat,
  Édes nektárjával meg is újjít sokat.
Mi látjuk ama szép scénát már előre,
Mellyben bóldog élted foly le jövendőre.
  Menyasszonnyá lettél, ki voltál hajadon,
  Pántlika helyett már konty van a hajadon.

SZŰZEK

Te is férjjé lettél, ki voltál nőtelen,
Űlsz a bársonyból font asszonyi kötelen,
  De azért csak benned ollyan lélek marad,
  Hogy a kalitkádba cseveg már madarad:
Nem fogják el házi gondjaid eszedet,
Nem unalmasabbá teszik életedet.
  Mert majd a régiség setét éjjeléből,
  A megunt könyvháznak komor tömlöcéből
Gyönyörű lesz KLÁRÁD hajnalára menni
S a szerelem-házban magad kipihenni.
  Hozzá mégy; megelőz, nyájas szívvel örűl.
  Ott elmédről minden izzadást letörűl.
Akkor, ó, melly édes lesz néked az élet,
Mikor a munka is gyönyörűséggé lett!
  Te is férjjé lettél, ki voltál nőtelen,
  Ülsz a bársonyból font asszonyi kötelen.

MINDNYÁJAN

Örűljetek, Kedves Párok! egymásba fellelitek
Mindent, ami örvendésre indíthat; örvendjetek.
  Gyönyörűség kebelében tőltsétek a napokat,
  A kőlcsönös szerelemmel balzsamozván azokat.
Érezzétek meg egymásba, melly nyájas tűz égeti[45]
Azt a szívet, amelly más szív lángjait érezheti.
  Akkor habzó indúlattal és tisztelő hálával,
  A legforróbb szerelemnek egy szent kézfogásával
Álljatok meg megnyugtató óltáránál Hymennek,
Egymást ölelve mondjatok egy víg éneket ennek.
  Most pedig az öröm zengjen harsogtató lármával.
  Vivát! Vívat! a vőlegény Kedves Menyasszonyával!
Vivát! még egyszer kiáltsák e szép párnak mindenek,
Vivant, akik őhozzájok ide gyűlekeztenek.
  Örvendjetek, kedves Párok! egymásba fellelitek
  Mindent, ami örvendésre indíthat, örvendjetek!


HÁZASODJ MEG: MERT ROSSZÚL JÁRSZ

Quod potest fieri per pauca,
non debet fieri per plura.

Klióval szűz Pazifaé!
  Pendítsed citerádat.
Bőlcs Priapus, ezek mellé
  Szállítsd szent múzsáidat.
Aganippe szent hegyéről,
A Helikon vize mellől
  Eljővén, segíttsetek!

Elbeszélni következem
  Rigmusba már magam is,
Polyphemus,[46] a szerelem
  Kis istene melly hamis!
Melly gyilkos az a péterkés,
Mellyel a szívbe vermet vés
  S veterani barlangot.

Ezért egy igen nagy házon
  Melly nagy gyalázat esett!
Mikor benne báró Jázon
  Arany bundát keresett.
Ez a kutyásdi gyalázat
Lángba dönté ezt a házat,
  S beleégett Medea.

Hát mikor a híres Dafnét
  Megszerette Minerva,
A bodzába bútt, de onnét
  Hajde, salva venia.
Régen illyen érte Dafnét,
Ma is éri illyen Rafnét,
  Míg firkál Raf: fűr Kinder.[47]

Nálunk is esik fársángba
  Gyakran ollyforma román,
Ha a dáma favorita
  S a gavar nagy kurtizán. - -
De ha illyeket említünk,
Profanus auctorok leszünk:
  S kikasztrál Juventius.[48]

Hát még Trója miként jára
  Hajdan a görögöktől,
Hétesztendős háborúba
  Szenvedvén kívűl belől;
Minthogy elragadta Idát,
A török basa leányát
  A trójai plebanus.

Marchal Priam és Simois
  Miként attakirozák,
De a Trója sodromi is
  Bástyát hogy óltalmazák,
Míg az amazon seregek
Császárostól elérkeztek
  Az Ajax vize mellől.

Végre a trójaiakat
  Hogy verek le Festunggal,
Mikor Creusa megszaladt
  Centaurus társaival;
De Akhilles a görögöt,
A rácot, örményt, törököt
  Kiágyúzá Trójából.

Végre miképpen Helena,
  A tengerek istene,
Az ostromlókhoz leszálla
  Rác kalugyer képibe;
Felvettette tíz mínával
Tróját, és Trója azonnal
  Egy falóvá változott!

Illy veszedelmes Piritus
  Hát a szerelmeskedés,
Sok kárt csinált in his rebus
  Az a gonosz péterkés.
Nem jó ugyan magán lenni,
De másét sem jó szeretni.
  Ez egy házi scrupulus. - - -

Megvan: lagzi, keresztelő
  Ennek legjobb flastroma.
Vőfit kell hívatni elő,
  S ma sógor, holnap koma.
A versbe is szép módi a',
Ha van benne cadentia[49]
  S egy sor ollyan, mint másik.

 

KÖSZÖNTŐ
Lengyel József senior úr nevenapján

Már tám nem is vártál magadhoz bennünket?
  Vélvén, hogy elhagytuk kötelességünket?
De tudd meg, hogy a délelőtt tett tisztelet
  A kántorok előtt nem érne egy felet.
Csak a kontyhoz illik az olly salve s ávé,
  Mellynek a jutalma rozsólis és kávé.
Magad adtál okot illyen gondolatra,
  Lám, sohasem hívtál délelőtt zsinatra.
Úgy víg egy poéta és egy cantor deák,
  Ha a lagénákból folynak az ideák,
És ha igazságot mutatnak a borok,
  Úgy tehetnek törvényt contrák, seniorok;
Úgy mutat majestást minden primarius,
  Ha az orra előtt áll a bicongius.
Ki csudálhatja már, hogy az éneklő kar
  Délelőtt tisztelni tégedet nem akar.
Mi igazán akkor tartjuk József napját,
  Mikor megnyitotta József már a csapját,
Mellyből minden versre egy-egy icce csordúl
  Az özön áldásra özön liquor fordúl.
Mikor a seniort és a contrascribát
  Tiszteljük, együtt jár a vivát és bibát!
Most hát tisztelettel nézvén a kancsóba,
  A köszöntést eképp fűzzük egycsomóba:
Senior s praeses úr! ki, mihelyt születtél,
  József nevet a szent keresztségben vettél,
Hogy ezt elhozta az esztendő tavassza,
  Tapsolva örvendünk mind in tota massa.
Amelly örömünket ezzel jelentjük ki,
  Hogy minden poharad még ma ürítjük ki.
Olly érzékeny szívvel leszünk ma irántad,
  Amillyennel eddig magad is kívántad,
Sok érdemeidért még a Tisza mellett,
  Szőlős városában Péro[50] is kedvellett;
Ki sokáig tartván hajdan ductorának,
  Itten Debrecenben tett alumnusának.
Mikor Maróthi a Harmonicust írta,
  Már akkor a bassust lejjebb egy sem bírta,
Ahonnan scholánkban taktust addig vertél,
  Míg hajlott idődben praesességet nyertél,
Minthogy nem vólt már itt tenálad senior,
  Bátyádurad[51] után lettél már senior,
Így az unokádnak[52] alkalmatosságot
  Adtál, hogy érhessen contrascribaságot.
Feljebb bocsátottad ennek atyjaurát,[53]
  Hogy őltözzön első jurátus purpurát.
Mi tehát kívánjuk mind egyező hanggal,
  Hogy élj vígan az új seniori ranggal.
Semmi hiányosság rajtad meg ne essen,
  Mellyet a megpirúlt irígység nevessen,
Így menj ki, mikor elvégzed e tisztséget,
  A szükséges könyvek megszerzése végett.
Minden magyarságtól koppasszon meg Jena,
  Midőn krumpli mellett lesz seres lagena;
A mellyedre tévén patyolatból taréjt,
  Antecessoroddal egyél spárgát, paréjt;
Akkor lábatokra vonván bőr Fischledert,
  Látogassátok meg púderesen Federt.
Ha letipegsz onnét a magyar hazába,
  Légy Esdrás Szerepen az Úrnak házába.
Itt conventióban adnak egy kúp nádat,
  Mellynél szipákolod vén tajtékpipádat.
De minthogy csakugyan ember kell a gátra,
  Kóród el fog vinni innen Tiszahátra,
Hol biennisséged siratván a patkán,
  Magad tivornyázol tiszaháti Vatkán.
Addig manuális orgona helyében
  Zeng öt s hat kicsinyed kuckód üregében;
Kiket ide renddel hordván oskolába,
  Cantusra hitvesed jön kurta gubába,
Így érvén házaddal egy szerencsés sábest,
  Míg egyszer vénséggel felűlmúlod Jábest,
Mikor a huszonnégy vének seregében
  Cantus praeses leszel az egek egében.

 

MÁTYÁSI JÓZSEF ÚRNAK

Csokonai Vitéz Mihály az örökös barátságnak
szent kézfogását!

- - - - - - - - - - - - - - - - -
Ezért is sok hálát nyer tőlem Kecskemét,
  Hogy kinek eddig is tiszteltem érdemét,
Mátyási barátom s bátyám Apollóba!
  Veled ő állított legelőször szóba.
Én ugyan bár eddig veled nem is szóltam,
  De hidd el, mindenkor hív tisztelőd vóltam,
Így tett barátoddá, édes hazámfia!
  Egy néma, de legjobb korrespondencia.
Úgy vagyon! a kedves poéta nevezet
  Fogatott szívembe legelőször kezet
Bőlcs grófod lábánál Múzsám addig jára,
  Hogy egyszer ráakad egy újabb Múzsára;
A tiéd vólt, - s mindjárt előtte meghajolt,
  Vetvén egy tisztelést pecsétlő kapriolt;
És mivel tetézett érdemeit látta,
  Honjában, a Tisza partján túl, imádta. -
Hányszor óhajtottam, hogy szemlélhesselek,
  Tiszteletem felől tudóssá tegyelek!
De hála az égnek! megvan, amit kértem,
  Megvan; személlyedet mivel megesmértem;
S még nem csak az, ami után sohajtoztam,
  Mert ebédeltem is veled s tarókoztam. -
Pestre is egy kocsin, mint szerelmes hazánk
  Hív fiai, együtt örömmel útazánk.
Azólta hány szíves beszédek valának,
  Mellyek szánkból, kőlcsön szívünkből folyának!
Te tudod azt, Múzsám! és te, ő Múzsája!
  Mit szól e két barát és poéta szája.
Én ugyan, barátom, habár távol vagyok,
  Szívemben nevednek egy darab részt hagyok,
S bár bele a gondok táborosan járnak,
  Mégis ott áldozom néked, mint egy Lárnak.
A többek közt, hogy beszóltál ablakomba,
  Én is jót kívántam néked; de azomba
Múzsáddal játszódván Múzsám, hamarjába
  E dalocskát zengé kisded hárfájába:

 

A SEMMINÉL TÖBB VALAMI

Amint beszél Trattner, Patzkó,
  Most jött ki egy istória.
Nem jó benne, mondja Lackó,
  A sok teketória.
Ha semminél több valami,
  Csak probatio calami,
Mind az, ami.

Mért nem fogott hasznosabba,
  Ami volna szükséges,
Nincsen az egész darabba
  Egy vers is idvességes:
Sok vágott nyelvű Mátyás itt,
  Aki olvassa Mátyásit,
Csak, csak ásít.

Mind szerelmes és szúrdaló
  Sok ostobát megsérte,
Egy-két icce borra-való
  Kár egy tökfőtől érte;
Jobb vólna, addig aludna,
  Vagy verset írni ne tudna,
Ne hazudna. -

Így gúnyolák sok Zoilok
  Érdemidet a porban,
Fel volt húzva mérges nyilok
  Nyelvök végén egysorban,
Mellyeket az esztelenek
  Az okosaknak ellenek
Hegyeztenek.

Én pedig a szebb lelkekkel
  Temelletted kikeltem,
És nagy nevednek ezekkel
  Zőld borostyánt szenteltem:
Magam utánad azomba
  A parnasszusi templomba
Mentem nyomba.

Verseidről azt ítélem,
  S mások is úgy ítélnek,
Hogy azokban együtt vélem
  Egy nagy lelket szemlélnek;
Maga a Csók méltó volna,
  Hogy minden szép rádhajolna,
Megcsókolna.

 

MAGYAR! HAJNAL HASAD!

Vígadj, magyar haza! s meg ne tagadd tömött
  Javaidtól azt a valódi örömöt,
Amellyért víg hanggal ekhózik a Mátra,
  Az egész országban harsogó vivátra.
Vége van már, vége a hajdani gyásznak,
  Lehasadoztak már a fekete vásznak,
Mellyeket a fényes világosság előtt
  A hajdani idők mostohás keze szőtt.
Az eltépett gyásznak rongyainál fogva
  Tündöklik egy nyájas hajnal mosolyogva.
Setét völgyeinkre súgárit ereszti,
  Mellyel a megrögzött vak homályt széljeszti.
Bíztatja hazánkat vídámító képe,
  Hogy már a magyarok napja is kilépe,
S rövid időn felhág egünk délpontjára,
  Hogy világosságot hintsen valahára.
Kelj fel azért, magyar! álmodból serkenj fel,
  Már orcáidra süt e nyájas égi jel.

Kelj fel! s ázsiai Múzsáddal köszöntsed,
  Elibe háláló indúlatid öntsed.
Örvendj, hogy elmúlván a setét éjtszaka,
  Megnyílt a napkelet bársonyos ablaka.
Ezáltal egy kövér reménység táplálhat,
  Hogy még napod fényes delére felszállhat.
Lesz még a magyarnak ollyan dicső neve,
  Amillyen volt a Márs mezején eleve.
S még azok is laurust fűznek magyarinkra,
  Kik most finnyás orral néznek hérosinkra.
Idvez légy, szép hajnal! ragyogtasd fáklyádat,
  Víg egünkön mutasd mosolygó orcádat.
Jer! imé, nimfái már a víg Dunának
  Elődbe koszorús fővel indúlának. -

Ezt minap egy jámbor magyar énekelte,
  S benne a huszadik századot képzelte.
Ne is félj, óh magyar, talám akkorára
  Bóldogabb nap jön fel reád valahára:
S aki mérget forral hazádnak ellene,
  Megveri a magyar seregek istene.

 

A DUGONICS OSZLOPA

Az ő barátihoz és tisztelőihez

Mi? hát valójában láttam-e szememmel,
  Vagy csak álom játszott képzelődésemmel!
De hát álmodhatik olly tisztán valaki,
  Hogy a való képét illy nyilván lássa ki? -
Nem, nem; mert álmunkkal oda van mindenünk,
  Eltűnik árnyéka, mihelyt felserkenünk;
De én, amit láttam, arra úgy eszmélek,
  Mintha kísért volna egy mennyei lélek.
A magyar Hélikon virágos tövében,
  A szelíd múlatság híves mezejében
Apró violákat s nefelejcset szedtem,
  Egy kis bokrétába tarkán egyengettem;
Víg énekecskéket, amint van szokásom,
  Danoltatott vélem nyájas andalgásom,
Mellyet egy zefirke, kerengvén lejtősön,
  A bokrokról visszasüvölte kettősön.

A hegynek tetején, hová a szeretet
  S az édes vágyódás vélem felnézetett,
Láttam, magam láttam... De mivelhogy nagyok
  A látások, és én kis éneklő vagyok:
Te beszéld el, Klio! hogy raktak a kopott
  Kőmaradványokból egy dicső oszlopot?
Kik rakták a hegynek tetején, és kinek?
  Hol már egy nagy oszlop állott Gyöngyösinek.

Egy nagy setét barlang egyedűl magában,
  Mély torkolattal áll a hegy oldalában.
Porlott kövét lepte a régiség moha,
  Mintha még kéz sem járt volna rajta soha.
Rakás maradványok puszta dűledékit
  Az idő fogai lassan tördelék itt.
Sok mauzóleumnak itt tört le a feje,
  Eltemetve van sok temetésnek helye.
Kevélykedtek hajdan sok tornyok, templomok,
  Mellyeknek a porban alig van már nyomok.
Láss itt sok örököt ígérő oszlopot,
  Mellynek már a darab köve is elkopott.
Kőhalom már, amit rakott Szemíramis,
  Kőhalom sok ezer kolosszus, píramis.
Sok nagy nevek s becses érdemek egysorban
  Megvetve hevertek mohosan a porban.
Sok vitézek, derék hérók itt valának,
  Agamemnon előtt akik virágzának.
A feledékenység űlt ezek tetején,
  Vastag gyászos daróc volt burkolva fején;
Érzéketlen, némán, siketen és vakon
  Hevert a láb alá tapodott hamvakon;
Két kezét bágyadtan tevén két szemére,
  Bocsátotta gőzös fejét a térdére;
Egy homályos felhő, melly a mélységről jött,
  Körűlötte sűrű ködkárpitot szövött. -
A néma hallgatás őrzi e barlangot
  És nem ereszt belé semmiféle hangot:
Ollykor, ha ide jut világunk lármája,
  Egy fél rekedt hangot ád a barlang szája;
De az is olly zavart, olly lassú és siket,
  Hogy már kettő közzűl nem hallhatd egyiket.
Az örökös álom, a halálnak bátyja,
  E környékre hideg szárnyait bocsátja.
Az avúlt régiség magát itt hízlalja,
  Amit a századok szűltek, ő felfalja:
Torka nagy, s még nagyobb gyomrában a verem,
  Mellybe megy, valami a világon terem.
Acél fogak márvány ínyében pengenek,
  Minden elmúlandót rakásra őrlenek.
Minthogy ez hely a fényt éppen nem szenvedi,
  Az örök éjtől szőtt vastag szőnyeg fedi.
Útja is mély völgyben vagyon s tekervényes,
  Igen omladékos, dudvás, szövevényes.
Nem volt a Labirint olly tévelygős régen,
  Melly épűlt Krétában titkos mesterségen,
Dédal annyi ezer vakos fordúlatot
  Ezer ösvényébe annak nem rakhatott,
Mint amennyi öszvekevert tekervények
  Között tétováznak ebben az ösvények:
Ténari öblei poklok üregének
  Olly kietlen ködbe tán nem kerengenék,
Amillyen homályba úszik e tartomány,
  Hol hamar eltéved maga a tudomány.
Itt láttam Dugonics lábainak nyomát,
  Hogy járta fel ezt a régiség templomát
Itt van pálcája is feltéve s lámpássa,
  Hogy amit ő már itt látott, más is lássa.
Ezért érdemlette, hogy Hélikon hegyen
  E régi kövekből néki oszlop legyen,
Mellynek buzgó szívvel első talpot vetett
  A háládatosság s hazai szeretet
A feledékenység setét barlangjába
  Szedett követ ezek rakták fel sorjába,
Mellyet sok csókok közt a hív emlékezet
  Háláló könnyekkel öszvecémentezett;
S akkor a gráciák csínosra faragták,
  És reá a szépség mázzát bőven rakták.
Egy babérkoszorút e nagy oszlop felett
  Trombitálva tartott az érdem s tisztelet.

Mihelyt az oszlophoz közelebb eshettem,
  A darab köveket sorra nézegettem.
Némellyik a Trója öszvetört falából
  Volt faragva, Párosz fejér márványjából.
Némellyeket köves sziklájából raka
  Bőlcs Ulisszesének a sovány Ithaka.
Sokon vésve látszott a kolkisi házon
  Argonautáival vitézkedő Jázon.
Karjeli kőszálon volt metszve Etele,
  Etele és kedves Etelkája vele.
Kún maradványok is közötte látszottak,
  Mellyeket Lászlónak a kúnnék hordottak.
Láttam még iszonyú nagyságú köveket,
  Tíz ember is alig bírná fel ezeket.
Roppantak valának, mint amiket maga
  Hercules Abila- s Kalpénál faraga:
Tóldi állította ezeket magának,
  De már hasadásin bokrok származának.
Két dicső szűz is volt, Bátori, Macskási,
  Amint mutatták a kövek mohodzási.
Ezekből építék az oszlopot ezek
  A Dugonics hírét felépítő kezek.
Sok helyen a kövön Árpád, Taksony, Zoltán
  Triumfált az idő elmúlandó voltán.
Sok dicső őseink nevei új fényben
  Kezdettek ragyogni e nagy építményben.
Ezek között látszott a nagy nevezetű
  Dugonicsnak metszve néhány arany betű,
Mellyet a hív magyar kezek így metszenek:
  A HAZA DUGONICS ANDRÁS NAGY NEVÉNEK!

Szemét sok hazafi könnyekkel áztatta,
  Sok hév indúlatok buzogtak alatta.
Azok közt bennem is az öszveolvadott
  Szív sok háládatos könnyekre fakadott.
Tiszteltem, nagy tudós! ennyi érdemedet,
  S hazafi csókokkal értetvén tégedet,
A magyarok kegyes istenét imádtam,
  Hogy illy magyar szívű polgártársam láttam.
Áldjon is meg az ég, édes hazámfia!
  Zengjen Duna, Tisza, s minden magyar fia.
Ezt kívántam néked; meg ne szólj ezekkel
  A te érdemidhez illetlen versekkel.
Én, mint Themisztokles, oszlopodnál sírtam,
  És alá ez egy pár sorocskákat írtam:
SZEMLÉLJETEK KÉSŐ UNOKÁNK FIAI!
  A NAGY DUGONICSNAK A HÍV CSOKONAI!

 

A PESTI DICSŐSÉG

Inkább laknám Moldovába, Bukarestbe,
Mintsem a candra, pénz-sípos, fene Pestbe.
Búcsúzz hát el innen, hasam és erszényem,
Mert itt pénzbe kerűl minden kedves kényem.

Itt holmi gőgös irka-firka uraknál,
Kevély ráncba szedett homlokú uraknál
Mit agárkodsz egy két sovány ebédéért,
Kit begyűjtött sok begyűjtött rossz pénzéért?

Ember-veszekedésből te minek élnél,
Rossz logikán zőldet kéknek hogy ítélnél?
Törvényt tudni nem tudomány, csak soványság,
Érte pedig időt veszteni pogányság.

Amidőn bér nélkűl kelletik szolgálnod,
Méltatlanúl bút [és] sírást kell kiállnod:
Ugyan kérlek, ítéld meg magadat, pajtás,
Nem jő-e a szádra ezer bú s sóhajtás.

Büdös kőfalak közt poloskákkal élni,
"Audiat, veniat", sorra felugrálni,
Koplalni és fázni, futni: nem okosság,
Ruhádat koptatni több, mint a gyilkosság.

Ez elegy-belegy népek sodomájába,
Török, zsidó, rác, német, tót rút nyájába
Ne rühesítsd, arra kérlek, erkőlcsödet,
Míveld, jobb lesz, eredj haza, öröködet.

Hiszen itt minden dicsőség csak abba áll,
Ha az ember locsog, pipál, űl vagy sétál,
Hörböl pergelt török babot szűk kortyokkal,
Főldig érő füstfelleg közt ollyanokkal,

Kik begyűltek ezerféle köntös-vázba
Egy különös szabadságú pipaházba,
Hol egyhúzamba félnapig is elnézik,
Némelly bolond csonttekékkel hogy tekézik.

Ez az egy látásra való csekély nézés
És taksára szabott pénzcsaló tekézés
Teszi már egy részét a gyönyörűségnek
És a legpompásabb pesti dicsőségnek.

Szinte ehhez hasonló a promenádé,
Ahol: kicsoda-ez? vajon könnyen ád-é?
Vólt-e s hányszor ez a virág megaratva,
Szép mód vagyon kitanúlni sétálgatva.

Mert ez a hely út rende - - - - -
Udvara apró kövecsekkel kirakva,
Arra való, hogy a kőfal büdös gőze
Akit átjár itten, magát kiszellőzze.

Mihelyt nyáron friss levegőt hoz az este,
Puha kényességbe elő - - - -
A dámáknak ide vágyjon pipeskedni,
A feltett céltárgyra itten leselkedni.

Itt ha lyányt látsz is, ne véld ám, hogy szűz vólna.
Első kérésedre mindjárt ne hajólna,
Mihelyt a lyány tizennégy esztendős leszen,
Pesten mindjárt asszony-szolgálatot teszen.

Bál és szála, óh, gyönyörű nevezetek,
Melly hatalmas erő vagyon tibennetek.
Azon kerengő tánc kifejezésére,
Amelly tartozik az őrűltség nemére.

 

MILITAT OMNIS AMANS
ET HABET SUA CASTRA CUPIDO

Ejnye kisasszonykám! meggondoltam biz azt, hogy elsőben is a verseket méltóztatik elolvasni. Bánom, hogy nem azt parancsoltam vala, hogy olvassa el, talam rá se nézett volna. Be Éva-természet! Mert ugyan a megtiltott fának csak virágit szagolta, [mégis már a hasacskája fáj], de az egekre kérem, meg ne kóstolja gyümőlcseit. S még az öreg úr is elolvasta? Sőt azt mondják, még így kiáltott fel utána: O! mihi praeteritos referat si Jupiter annos!

Kisasszonyka! Ettől a bakkancsos ruhába őltözött pajzán Múzsától úgy őrizkedjen kérem, mint azon ifjaktól, azoktól az elmés veresnadrágos stutzerektől, akik szűntelen a kisasszonykának őrajtok való győzedelmeit pengetik szájokon. Őrizkedjen, mondom, mind azoktól, mind ezen világi libériás versektől, különben félő, hogy a veresgyűrű botról mézet fog kóstolni és meg talál, kincsecském, halni - metaforában. Én oka nem leszek, jobban javaslom, hogy ezeket elfordítván, csak azokkal az apáca-színűekkel méltóztassa magát múlatni. Csókolom kezecskéit.


Tiszteletreméltó Öreg Úr!

Én felkelvén és az Úr vén orcáját megbecsűlvén, arra kérem, hogy ezen hivalkodó veres úrfiak közé ne adja magát, mert vagy fekete vére az illyenekkel meg nem egyezhetne, vagy ha ifjúi múlatságit akarná az Úr megújítani, azt találnák ezek a páfusi vitézek mondani, hogy Turpe senex etc. Tisztelem a Nagyasszonyt is. Ugyanezt méltóztassa az öreg úr az udvari káplánjának, annak a kegyes és jámbor szent embernek megparancsolni, mert őkegyelme a lelkit keresvén, levetkezte a testieket és csak titkon szokott felőltözni.

Ha katonáskodnak minden szerelmesek,
  Köztök egy jó zsoldot magam is keresek.
  Bár sok félelemmel, veszéllyel teljesek
  Az éjjeli csaták, ostromok és lesek.

Ha a kétfejű sas rettentő ezere
  Számába lágy szívem íródni nem mere,
  Hadd legyek egy nyájasb tábornak embere,
  Amellynek kétfejű galamb a címere.

Nemzeti címerén látszik kettős kereszt,
  Mert két személyre néz itt a házi kereszt;
  Hogy túlfelől négyes fehér vizet ereszt,
  Homályba akarom hagyni most egyszer ezt.

De hármas halmának célját kitalálom,
  Mert amikor végbe megy a diadalom;
  Két halom közt épűl egy harmadik halom,
  Ezt Évától fogva szűli a fájdalom.

Nincs egy lovassá is szerelem-istennek,
  Mind gyalog katonát verbuválnak ennek,
  Akik midőn mennek, egy helyben pihennek,
  Mars helyett kellemes Ámorosón mennek.

Vitéz táborának nincs uniformissa,
  Mert meztelen maga a Generálissa,
  Nincs semmi sisakja, páncélja, paizzsa,
  Várát az ellenség hogy jobban megnyissa.

Távolról győz nyájas kacsingatásokkal,
  Mint megannyi szívet gyújtó gránátokkal,
  Ámor fellobbanván két szemben lángokkal,
  Az óhajtás szelén repíti azokkal.

Némellykor a várat felkéri levele
  Ámornak nevében, ígérettel tele!
  És ha a kommendáns nem tetszőn felele:
  Titkosan dolgozó spiont is kűld bele.

Mikor pedig közel birkóznak egymással:
  Nem rongálják egymást erős bajvívással,
  Leggyakrabban győznek lágy orcafogással,
  Öleléssel s gyenge kézszorongatással.

Kivált legerősebb tüzet akkor nyelnek,
  Mikor hév csókokkal egymásra tüzelnek;
  És ha a várból is hasonlón felelnek:
  Akkor a vitézek helyet alig lelnek.

Mihelyt szikrát kapnak szíveknek lángjától,
  Tüzet lobbantanak ajjakok ágyától,
  Észrevévén nyájas elcsattanásától,
  Talpig felgyúladnak egy-két csókocskától.

Mint mikor egy csillag a tűzi munkába
  Felgyúl és szikrája ér a másikába:
  Az is tüzet kapván tőle hamarjába,
  Ontnak ezer szikrát egymás szikrájába.

Így mikor kőlcsönös lángokhoz értenek
  S egymásra szapora csókokat hintenek,
  Mellyeket, óh csalfa szerelem-istenek!
  Hány bágyadt nyögések s könnycseppek követnek.

Magamnak is vagyon annyi bátorságom,
  Hogy az ellentálló határt én bevágom,
  A várnak domború bástyáit meghágom
  S fokára felteszem győző myrtus-ágom.

Ha a nagy Ulysses Trója fala mellett
  A Pallás várából kifolyó vizellet
  Al-lyukán bemenni hajdan nem szégyenlett,
  Mikor vitézkedni ollyan helyen kellett:

Én is azt kikérem katona létemre,
  Hogy egy jámbor lélek se vesse szememre,
  Hanem hajtván semmit büszke szeméremre,
  Az illyen búvócskát bízom az öcsémre.

Függ még magyarosan rajtam a fegyverem,
  Melly Ádámtól maradt s velünk együtt terem;
  Kivont éles karddal bérontván, megverem
  Saul és Dávidként az én tízezerem.

Egy káplár-aljával mihelyest sort bontok,
  Már a nagy corpussal azonnal bérontok,
  Hymen sorompóját bétörvén, vért ontok,
  Míg tőltéstől ki nem ürűl a patron-tok.

Azalatt a várat az aljánál combba
  A kűlső posztokról verdesi két bomba;
  Míg az elhalt vitéz az én hatalmomba
  Kapituláción feladja azomba.

Ekkor megcsókolván szép kommendánsnémat,
  Sergemmel megteszem néki parádémat;
  Nyalkán félrevágom eltévén spádémat,
  Fehér s piros rózsa színű párdupémat.

A szűz Komáromot mihelyt így megvettem,
  A vízi városnak kúlcsát félretettem:
  Ámor mosolyogva nézi vitéz tettem,
  Győzedelmi nótát danolván mellettem.

Boldog ostrom! ha ki elesett is azon,
  Felkel, bár félhóltan hevert is a gazon;
  És ki a csatáról nem ment el szárazon,
  Annak lesz jutalma a levert amazon.

Óh, százszor szerencsés alkotmányú kis vár
  Amelly midőn egyszer így lerontatott már,
  Magasabb tetőre épűlést akkor vár,
  Míg az idők száma kilenc hónapra jár.

De a vár ha sokat attakírozódik,
  Csillámló ablaka homályba vonódik,
  Vakolatlan fala ráncokkal szántódik,
  Megrokkan, és végre franc kézre adódik.

Azonban kímélni magát sok száz kába
  Nem tudván, plezúrt kap a heves csatába;
  Kankóba és cifra francia ruhába
  Megy az invalidus katonák házába.

Ámde akik tudják kímélni magokat,
  Sem azomba el nem vesztik kurázsokat,
  Azok élik vitéz módra világokat,
  Azok fűzik arany láncra a rabokat.

Az a víg jegy alatt született katona,
  A szerencse s öröm annak tulajdona,
  Annak fejére száll zőld myrtus-korona,
  Mellyet a gráciák legszebbike fona.

Nevét hordja Ámor aranyos szárnyain,
  Éneklik a nimfák Cyprusnak partjain,
  A szépség angyala vezetvén karjain,
  Úrrá teszi kedves főldi angyalain.

                          *

Óh! ha rám akadna az angyalabbika,
  Akinél még könnyen hasad a pántlika:
  Főkapitányságot adna a taktika,
  Tudom, bárha még most vagyok is közfika.

 

A PENDELBERGAI VÁR FORMÁJA S MEGVÉTELE

Ne csudáld, barátom, hogy e fellegvárnak
Mohos gyepűjére múlatozni járnak,
  Vizenyős utcáit mindenek vizsgálják,
  Körűlte forgódó elmével strázsálják,
Hogy benne a bús bőlcs és a komor vének
Kétrét hajlott karddal próbákat tevének.
  Mert ez a testiség egy múlató helye,
  A fő gyönyörűség summája, veleje.
Tán Epikourus csak ebbe tanított,
A gyönyörűségre midőn igazított.
  A természet szoros helyre szerkesztette,
  Bájoló mínáit körűl helyheztette,
Mert hol az út keskeny, és szoros a kapu,
A gyönyörűségre ott nem terem lapu.
  Amitől leginkább el vagyunk rekesztve,
  Azt szoktuk kívánni mindég szív-epedve.
Két szép fehér márvány oszlop tartogatja,
Mozdúlásaival csendesen ringatja,
  Mellyeken ha ésszel felfelé cicázol,
  A gyönyörűségbe egészen elázol.
Ha kínáltatsz ezen élet gyümőlcsével,
Láttatol bírni a világ mindenével.
  Felette a várnak terűl kies halom,
  Mellyet tapogatni csupa nyúgodalom.
Feljebb csak látása két kis dombocskának
Már gyakorta elő halált okozának.
  Feljűl, az épűlet pompásabb díszére,
  Csupa remek dombot tettek tetejére,
Sok ezer selyem szál lengedez körűle,
Melly a sík frontjára fürtönként terűle.
  Úgy látszik, mint a hegy tetején épített
  Fehér kastély előtt sorba kiterített
Pálma vagy jegenye karcsú derekával,
Játszi levelével, súgárzó ágával.
  Legfőbb kommendánsa a várnak itt lakik,
  Külön szobácskába elől strázsáltatik.
Szolgái minden hírt bevisznek hozzája,
Mert ezekre nyílik dolgozó szobája;
  Két tűndöklő strázsa vigyáz a lesekre,
  Szerencsés s kedvetlen minden esetekre,
Melly ha játszódozva homállyal fogad el,
Jobb, a vizitáló hogy jókor szalad el.
  De ha ragyog, feljebb s alább ugrándozik
  Fedele, kedvedre akkor játszódozik.
Kétfelől a posta-házak építtettek,
Kerek folyosóval körűl űltettettek;
  Ahol a levelek, válaszok szedetnek,
  A száguldozásra posták rendeltetnek.
Az alja közepén ezen dombocskának
A tanácsház-ajtók rózsákból nyílának.
  A két piros ajtó lassú csattanása
  A nyugodt csendes vér elektrizálása.
Ez az értelemnek csendes muzsikája,
A szelíd nyájasság múlató hárfája;
  Itt bomlik fel a frigy, és béke köttetik,
  Szapora csókokkal itt pecsételtetik.
Maga a fellegvár középpontra épűlt,
Azért múlatozni aki belé készűlt,
  Hol alól, hol felől igazgatta útját,
  Míg megkóstolhatja ezt az élet-kútját.
Most a két kis fejér oszlop bámúlása,
Majd a dombocskának s várnak csudálása
  Vezeti a kezet az ország útjára,
  A megelégítő öröm forrására.
Kívűl a gyepűje, mintegy elvettetve,
Anglus kert formára fákból van űltetve.
  A levegő ege belől igen nedves,
  Kár is, hogy sokaknak ollyan igen kedves;
Mert aki gyakran jár bele múlatozni,
Hamar andalgást fog magának okozni.
  Ollyat kap hát ettől ennek kedvelője,
  Amit az anglusnak szerez levegője.
De mintha valaki súgdosna fülembe,
- S egy morális görcsöst nyújtana kezembe.
  Hát a szita szemek, s a gyáva gondolat,
  Éretlen, mindenre érzékeny indúlat,
A halovány ajak, a nyelv fakósága,
A mértéknél nagyobb gyomor forrósága,
  A stoicust mondva nem kínzó podágra,
  Amelly ha belékap, szakad ezer ágra,
Test erőtlensége, a láb tántorgása,
Inak gyengesége, a bőr sárgúlása,
  A fehérrel piros képnek komorsága,
  Mind ettől származik vad bika-mordsága.
Azért idejére ki alig négy hat van,
Gyávább egy friss vérnél, kit meglép a hatvan.
  Hát még a hasmenés? hallgass, szette-vette.
  Csak a rossz kakálást hogy elő nem vette.
Ezen a mord lélek igen megpirúla,
Alig hogy a horgas botjához nem nyúla.
  Nohát vessz magadba, Kató így felele,
  Elmehet dolgára, nincs is itten helye.
Mit moralizál itt, és mit flektírozik
Philosophus bottal, és mit dorgálódzik.
  És ő is tám azért olly szomorú szegény,
  Hogy az ostromlásba volt gavallér legény.
Ő is, ha tűz kapott a piszkafájába,
Nem nyomta-é belé csávás dézsájába?
  No de szegény ördög tán ollyanról szóla.
  Aki, mint a kotló, le se szállna róla.
Úgy belebolondúlt azon várvívásba,
Mint a piszkafázott macska a fingásba.
  Te pedig, barátom, élj vele módjával,
  Hasznos orvosság ez egy kis diaetával.
Nehogy, ha a véred csendesen állana,
Mint a legfrissebb víz, egyszer megpállana.

                          *

Ezen kívánt várnak illyen hát a tája,
Kies vidékének bájoló formája.
  De vagynak, mellyeknek a pöfeteg gomba
  Rongált várok vagyon már a sok ostromba.
Mint a lucskos körtvély, magokba könnyeznek,
Mellyeket a rothadt csatornák vizeznek.
  Csak a tulajdonos maga cementezi,
  A légypökés ellen más nélkűl legyezi.
Amint tellik tőle, önnön kristélyozza,
Ki- s béhorkadt farát köhögve foldozza.
  Ollyan büdössége, hogy tán Gomorának
  Kénköves mennykői mind idehullának.
A Pontinai tó lehel illyen szagot,
Ez is ollyan, mintha éreznél maszlagot:
  Mint az Avernus tó fekete levébe
  A madár a büdös gőz miatt reptébe
Belehull, úgy ebbe a balhák szédűlnek,
Dohos mocsárjába végképp elmerűlnek.
  Amelly rothadt balzsam volt a kicserzőjük,
  Annak bűzhödt sarja lesz a temetőjük.

                          *

Azon szép várakat amazonok bírják,
Bezzeg a törvényt is asszony-módon írják.
  Mert bár a vitézek alá hódíttattak,
  Mégis sokezerszer másnak átadattak.
Illyen erős várat már sokat szemléltem,
De a háborútól magam megkíméltem.
  De minthogy másokkal vitéznek születtem,
  Szerencsét próbálni magamba feltettem.
Egy várra találék, inték a strázsának,
Hogy jelentene bé a kommendánsának;
  Hogy már akkor tudta, mit akarnék vele,
  Teljes örömömre ekképpen felele:
"Minthogy nincsen ura, aki igazgassa,
Megegyezek benne, hogy az úr bírhassa.
  Csakhogy mit izennek alól, meg kell várni,
  Így fogunk dolgunkba szerencsésen járni."
A két posta-házból mindjárt leszaladnak,
Sőt egy kevés tessék rövid választ adnak.
  Innen lefele a tanácsházba mentünk,
  Ahol kötelező írást pecsételtünk.
Én így kötelezvén magam, hogy rontója
Nem leszek, sőt inkább megnagyobbítója.
  Ő is, hogy megesmér engemet urának,
  Mindenkor enged, mint parancsolójának.
Táncolt már az öröm minden katonámba,
Hogy így boldogultam elkezdett munkámba.
  Készítém vitézim pompás parádára,
  A várba akarván menni vacsorára.
Egy dobot üttettünk, trombitát fúvattunk,
Büszke paripákon elébb ballagtattunk.
  Hát amint a két domb vőlgyébe sétálunk,
  Egyszerre ellenség truppjára találunk.
Kérdem, mi az? talám elfogatni jöttek?
Hát avantgárdámra vakmerőn ütöttek,
  Azon dombtetőkre már felszalasztották,
  Kicsibe múlt, hogy a sort fel nem bontották.
Egy miniszterné volt, Szemérem a neve,
Ki jámbor létére ellenségem leve.
  Ő ugyan előre már mindent jól tudott,
  Mert a kommendánsnál velem is alkudott;
De a többi tüzes miniszternék mellett
Őnéki többnyire csak hallgatni kellett.
  Ha enyím lesz a vár, bizonyosan hallá,
  Néki úti füvet kötnek talpa alá.
Úgy is lett, hogy a vár kezemre kerűle,
Titkos lyukakon a várból kitérűle,
  Én pedig szeretném, ha még meghódolna,
  Mert féltő váramon lakat gyanánt vólna,
Így bajos is, mert azt bé nem lehet zárni,
Minden komondornak szabad bele járni;
  Elsőbb símogatva kezdtem kísérteni,
  De ezzel kevésre lehetett ám menni.
Csak avantgárdával harcoltunk mindketten,
Hát az én vitézem egyszerre megretten,
  Mert tüzesen kezdtem én is parancsolni,
  Seregén által kell akárhogy rontani;
Akkor a lapjára mintegy maga vezet,
Láttatik nyújtani barátságos kezet.
  De mikor a várnak sáncaihoz értem,
  Ott a boldogtalant meg hiába kértem.
Végre fortélyokkal addig csalogattam,
Vitézit elfogván, hogy beszorongattam.
  Ekkor a nagyságos Kívánság kijőve,
  Legfőbb tanácsosné, egy sálvétet löve.
A katonaságot mindjárt öszveszedte,
Vivát kiáltással seregem vezette.
  Kicsiny volt a kapu, le kellett rontani,
  De elébb még magok kezdték megbontani.
A csatornákat is öszvegázoltattuk,
Vereses vizekkel a főldet áztattuk.
  Mert a sok Indúlat nevű lakosokkal,
  Akik látásunkra nem bírtak magokkal,
Annyi volt a lélek, alig fért a várba, -
Tudom, nem volt annyi a bécsi határba.
  Mikor a két sereg együtt verekedett,
  Belől a bástyán a nép kétségeskedett,
Ekkor, a tolongás- és a nagy lármára,
Csattantom acélom puskám kovájára,
  Talám nyolcszor lőttem, mindnyájan elhaltak,
  Mert azelőtt illyet sose tapasztaltak.
Magam is elhaltam, megrúgván fegyverem,
Ájúlva, reszketve rendkívül vert erem.
  Akkor kiváncorgék a várnak szélére,
  Retten néztem puskám elrongált csövére,
De a miniszternék meg utánam jöttek,
A bemenetelért meg belém kötöttek.
  Kedveztek, kivált a puskámat forgatták,
  Bájoló szerszámmal úgy megigazgatták,
Hogy megint bé kellett lövöldözni menni,
Kedvekért ezt talám hétszer kellett tenni.
  Már úgy megszűkűltem töltésbe, fojtásba,
  Hogy csak két golyóbis volt a patrontásba.
De már el is kopván a puskám kovája,
Végre csütörtököt adott a szerszáma.

                          *

Másnap a Rákosra gyűlést parancsoltam,
Hol szép színnel mindent magamhoz csatoltam.
  A vár-általadás törvényje a' leve,
  Mit Állhatatlanság tanácsosné teve;
Hogy a várból én is mindjárást kimenjek,
A várat rontani benne ne pihenjek,
  Vitézim bűzhítnék a levegő eget,
  Vagy tán szereznének francia szőnyeget.
De mikor kedvem lesz benne múlatozni,
Ne merjen senki is akadályt okozni.
  Aláírja magát az Állhatatlanság,
  Hogy örökké légyen másolhatatlanság.
Ő pedig azt mondja, hogy Pendelbergia
Minthogy nemcsak fővár, de akadémia.
  A tudományoknak olly bővibe vagyon,
  Hogy más oskolákat mind feljűl haladjon,
Lehessen bémenni némelly tanulóknak,
Kivált a nőtelen, friss tráncsírozóknak.
  Krutz kriminal! ezen nagyon felborzadék,
  Haragomba illyen erős törvényt adék,
Hogy vérontás alatt nem szabad bémenni
Senkinek, vagy lábát küszöbén bétenni.

                          *

De hidd el, barátom, sokan besuhannak.
Még bosszúságomra kuklival játszanak,
  A biliárd pálcát bátran taszigálják,
  Mert a hűségtelen strázsák nem vizsgálják.

 

TANÍTVÁNYAITÓL BÚCSÚZIK

Nemes szívű nevendékek! kiket forrón szeretek,
  Miólta megesmértetett a poézis veletek.
Ó, legkedvesebb barátim! beh édessen képzelem,
  Mi örömmel sétáltatok tavaly a Tempén velem.
Melly jól esett, ha játszódva lépvén utánam nyomba,
  Kis koszorúkat raktatok tiszteletűl markomba.
Ah, olvastam orcátokon azt a hév indúlatot,
  Mellyet az igaz szeretet azokba lobbantatott.
Viszontvaló szívességem, amint megérdemlétek,
  E valódi szívességgel halmazva megnyerétek.
Mellynek tüze most is lángol, meg nem aludt azolta,
  Sőt tüzét a szenvedések edző tüze pótolta.
Égni fog, míg el nem alszik fáklyája életemnek,
  Nevetek ragyogni közte fog közepén szívemnek.
Rólatok jól emlékezem, már mikor megváltam is,
  Ah, ah, emlékezzetek jól, kedvesim! énrólam is.
Bennem hív barátotoktól váltok most meg; de hiszem,
  Szerelmem veletek marad, szívemet el nem viszem.
Örömöm lesz örömötök, szerencsém szerencsétek,
  Díszt ád nékem s tiszteletet mindenkor a tiétek.
Ezért nemes lélek legyen bennetek, melly sem sorba
  A büszkékkel ne repdessen, sem ne másszon a porba.
Embertársát ki szereti és híve hazájának,
  Még emellett a tudományt tartja főfő javának:
A csendes megelégedés s boldogság azt vezeti,
  Ha késő maradéktól is érdemét tisztelteti,
Mert az áldott emberiség, a tudomány s a haza
  Még minden hív tisztelőjét bőven megjutalmaza.
E kis intést szíveteknek táblájára írjátok,
  Hogy jövendő futástokba legyen Cynosurátok.
Mellynek mikor rátok nézve lesznek majd bő hasznai,
  Éledjen fel a titeket szerető Csokonai.
Én elmegyek, a jóltévő Ég vigyázzon reátok,
  Ah, szeretett, kedves lelkek, Isten, Isten hozzátok!

 

BÚCSÚ A MAGYAR MÚZSÁKTÓL

Múzsák, akik eddig ollyan jók valátok,
Hogy körűltem nyájas színnel mosolygátok;
Jó szívű, de kicsinyt használó barátok,
Kecsegtető Múzsák! már Isten hozzátok!

Ti ugyan adtatok sok ollyan napokat,
Mellyeken tőltöttem víg múlatságokat;
De ha meggondolom ama sok bajokat,
Néktek köszönhetem egyedűl azokat.

Vagy ti már nem vagytok ma ollyan kedvesek,
Vagy az én énekim néktek nem ízesek:
Elég, hogy nem vesznek fel is a pénzesek,
Azért bizony már én más dolgot keresek.

Szeret, azt megvallom, szeret szívem kénye,
De nem vágyok lenni az ország szegénye...
Mit ér az embernek, ha van is reménye,
S azonba üressel tele az erszénye?

Tusculanum s Tibur szűlik a lelkeket,
S ha Caesar s Maecenas dajkálják ezeket;
Különben nem lehet várni olly remeket,
Melly közel érhesse Virgilt s több illyeket.

Kimegy ám a főből minden cadentia,
Ha üres erszénnyel ír az emberfia,
S ha még azt sem kérdik, hogy van-e gázsija,
Csak szorúljon öszve a jó bagázsia.

Mit ér örökös hírt nyerni Iliással,
S falunként élődni tudós koldúlással?
Ha nem kérkedhetni semmi Maecenással:
Jó éjtszakát, Múzsák, Fébussal s Pallással!

Igaz, hogy nagy becse lehet egy babérnak,
Melly örök életet szerzett volt Homérnak:
De csakugyan úgy jó lenni ám Voltérnak,
Ha néznek ferneyi úrnak s gavallérnak.

Vagy pedig, ha sok úr, módja lévén benne,
A múzsáknak szíves áldozatot tenne,
Mellyből a poéta egy kevés részt venne:
De nálunk ez a szám még nem sokra menne.

Más népek közt feles példákat találok,
Hogy mind a királyok, pápák s kardinálok,
Mind a pénzes urak annyit adtak nálok,
Amennyit nálunk sem visznek el a bálok.

De minthogy ez nálunk ausländisch portéka,
Hogy a poétának légyen ajándéka:
Sok szegény legénynek megcsökken szándéka,
S közfényű gyertyáját elrejti a véka.

Magam is ezután tivéletek tartok,
Kik élni és nemcsak verselni akartok,
Verbőczihez megyek: ti tán meg nem martok,
Kik a törvényléből moslékot habartok.

Te pedig, poézis! az egek munkája,
Apollónak mézes szájú leánykája,
Te, a szegénységnek anyja és dajkája,
Élj vígan, elszakaszt Verbőczi pennája.

Minden írásimat, mellyek megmaradtak
S szűk erszényem miatt közfényt nem láthattak,
Maecenasokra is eddig nem akadtak,
Akik talám nálunk mind sírba rakattak,

Bízom az érdemes késő maradékra,
Melly több szívességgel néz a jó szándékra,
Vagy pedig nem hajtván semmi tartalékra,
Pipára raggatom és vajas fazékra.

 

LANTOMTÓL BÚCSÚVÉTEL

Bessenyei obojjára,
Horváth réztrombitájára,
Szabó zengő hárfájára,
Mátyási tamburájára,
Főldi érzékeny lantjára,
Kazinczy Orphicájára,
Pócsnak négyhúrú bráccsára,
Gyöngyösinek Nablumára,
Apolló dűlt oltárára,
Sőt minden múzsák szavára
Esküszöm, hogy utoljára
Függesztlek a bodzafára.

 

A BORITAL MELLETT

Nyelvelnek, barátom, hogy sok borral élek,
  Kurvanyjok, hiszen én vélek nem cserélek.
Nekem tereh gyanánt nincsen a lételem,
  Van borom, pecsenyém, egy-két tál ételem.
Senki sem ruházza rám a sobrák nevet,
  Faszariságomért huncfut aki nevet.
Alább írt sem jár a nyakamra ám senki;
  Ki tart adósának, ki húz a gyepre ki?
Azért, hogy nem kapok a gyülevész kincsen,
  Mégis, jó barátom, semmi bajom sincsen.
Azért, hogy a bankót nem gyűjtöm rakásra,
  Hiszem a jó Istent, mégsem szorít másra.
A régi magyarság is eleget itt s ett,
  Mégis, aki munkált, az koldussá nem lett.
Hanem hogy a német a Dunán áltúszott,
  A sok bolond módi országunkba csúszott.
Maskarává tette a szép magyar dámát,
  Azólta nem tudjuk a pankrótok számát.
Ha a szegény Zrínyi már ma feltámadna,
  Magyar emberekre csak itt s ott akadna.
A gárdának fénye itt s ott sugározott,
  De hogy a némettel együtt bogározott:
Az ugorkafán is narancsot keresett,
  Megbotlott a lába s a porba leesett.
A Fáy-, Patay-ház is gazdagabb vólt,
  Míg a magyar szokás belőle ki nem hólt.
Az öregek minden névnapon báloztak,
  Ettek, ittak, mégis nem bankrotíroztak.
Vagy talám csak szégyen annyi borral élni?
  Szégyenebb, barátim, magunktól kímélni.
Árpád nem szégyelte locsolni a torkát,
  Mert maga meghívta innya Hubát, Horkát,
Szerencsen mindnyájan együtt ivogattak,
  Az áldomás közbe nagyot kurjantottak.
Ugyanott Etele Gyulával végtére
  Egy nemesest is járt a Lehel kürtjére.
Hát én külömb ember leszek úgy azoknál
  A rettenthetetlen vitéz magyaroknál,
Ha magamtól egy-két pohár bort is szánok,
  Mint némelly pénz után járó publikánok?
Nem - baszom az anyja hugyos németjének,
  Huncfut, aki hódol ocsmány manérjének.
Szilágyi napestig szűntelen borozott,
  Egyszer, midőn Buda alatt táborozott:
Az ellenkezőket mégis széjjelverte,
  Mátyásnak a magyar koronát megnyerte.
Igyatok, barátim! igyatok, hiszen mit...
  Magyar ember kínál, ne féljetek semmit.
Buzog még énbennem elhúnyt ősim vérek,
  Buzog is, még mástól kenyeret nem kérek.
Azt pedig nem hiszem, hogy valaha légyen,
  Mert az igaz magyart nem érheti szégyen.
Igyatok, kurvanyja, fiúk! a világnak,
  Kurvanyjok azoknak, akik minket rágnak.
Tudok én már annyit oláhúl, mint tótul,
  Hogy nem ijedek meg hatlovas hintótúl.
Igyatok, barátim! eb, aki nem iszik!
  Egyikőnk sem iszik, ha a sírba viszik!

 

BAKHUSHOZ

KAR

  Évoé!
Bakhe, évan, évoé!
Évoé!
Bakhe, tőltsd lelkünket bé!
Itt van a zúzos december:
Bor van-é?
Bort igyon ma minden ember:
Évoé!

EGYES

  Idvez légy
Bakhe, áldott istenség!
Hol te mégy,
Vígad ott a főld s az ég.
Szívünk úgy felrajzik véled,
Mint a méh;
Életünk csak tőled éled:
Évoé!

KAR

  Évoé!
Bakhe, évan, évoé!
Évoé!
Bakhe, tőltsd lelkünket bé!
Itt van a zúzos december:
Bor van-é?
Bort igyon ma minden ember:
Évoé!

EGYES

  A mazúr
Általad gazdag lehet.
S mint az úr,
Szarvat és szemet vehet.
A bolond észt lél a borba,
S úgy lesz bőlcs:
Tőlts tehát bort e csuporba,
Tőlts, tőlts, tőlts!

KAR

  Évoé!
Bakhe, évan, évoé!
Évoé!
Bakhe, tőltsd lelkünket bé!
Itt van a zúzos december:
Bor van-é?
Bort igyon ma minden ember:
Évoé!

EGYES

  Általad
A barátság lelkesűl;
Általad
Sok harag lecsendesűl.
Bóldog, és azon nem űlhet
Semmi baj,
Aki véled egyesűlhet.
Haj, haj, haj!

KAR

  Évoé!
Bakhe, évan, évoé!
Évoé!
Bakhe, tőltsd lelkünket bé!
Itt van a zúzos december:
Bor van-é?
Bort igyon ma minden ember:
Évoé!

EGYES

  Csak te vagy
Szíveinknek mindene:
El ne hagyj,
Óh, örömnek Istene!
Meghalunk; de semmi gond az;
Fére bú!
Aki búsúl, mind bolond az,
Hú, hú, hú!

KAR

  Évoé!
Bakhe, évan, évoé!
Évoé!
Bakhe, tőltsd lelkünket bé!
Itt van a zúzos december:
Bor van-é?
Bort igyon ma minden ember:
Évoé!

EGYES

  Tőled ég
Ámor édes lángja is;
Tőled még
Felhevűl a lomha is.
Csak te tartod friss melegben
A gyomort:
Bort igyunk hát illy hidegben.
Bort, bort, bort!

KAR

  Évoé!
Bakhe, évan, évoé!
Évoé!
Bakhe, tőltsd lelkünket bé!
Itt van a zúzos december:
Bor van-é?
Bort igyon ma minden ember:
Évoé!

EGYES

  Soknak kárt
Tészen a bor: szentigaz.
Soknak árt
A tivornya: semmi az.
Fére most az étikával:
Nincs itt pap:
Táncra víg kompániával.
Hap, hap, hap!

KAR

  Évoé!
Bakhe, évan, évoé!
Évoé!
Bakhe, tőltsd lelkünket bé!
Itt van a zúzos december:
Bor van-é?
Bort igyon ma minden ember:
Évoé!

 

FŐLDI RÓZSA

Nyílj ki, nyájasan mosolygó
  Rózsabimbó, nyílj ki már,
Nyílj ki: a hajnalba bolygó
  Gyenge szellők csókja vár.

Nyílj ki, gyenge kerti zsenge:
  Hébe nektárt hint terád,
Szűz nyakadba Flóra gyenge
  Bársonyos palástot ád.

Ó, miként fog díszesedni
  Véled e parányi kert!
Ó, hogy óhajtják leszedni
  Rólad ezt a drága szert!

Hadd szakasszalak le, édes
  Rózsaszál, szép vagy te már.
Hej, ha meglát, hány negédes,
  Hány mosolygó lyányka vár!

Nem, nem! egy leány se nyissa
  Büszke fűzőjét terád,
Főldi doktor szép Julissa
  Néked újabb kertet ád.

Ott kevélykedj bíboroddal
  Ékesebb bíborja közt!
Ott kevélykedj illatoddal
  Kedvesebb illatja közt!

Akkor a szép rózsafának
  Bimbaját árnyékba vedd,
S benne nőtt kis Rózsijának
  Képit új rózsákba szedd.

Gráciák úgy szállanak le
  Zőld levélkéidre ma
S kedvezőn mosolyganak le
  Onnan a kis Rózsira.

Így piros orcád egészen
  Gyenge orcájára nő,
S Rózsi élő rózsa lészen,
  Majd ha a világra jő.

Rózsa lészen ő magába,
  Drága Rózsa, drága kincs,
Minthogy illy szép kert sorába
  Semmi hitvány dudva nincs.

Drága Rózsaszálba lelte
  Életét e Rózsaszál.
Főldi nedvesség nevelte,
  Mindenik jó karba áll.

Rózsa színű Júliánná,
  Itt van egy szép rózsa hát,
Vedd örömmel s várd utána
  A parányi Rózsikát.

E virágot szép öledbe
  Vedd be, és míg abba lész,
Híved is jussék eszedbe,
  Hogy köszöntésedre kész.

Én, hacsak csalatkozással
  Fébus el nem áltat ám,
Rózsival, s vígasztalással
  Bátorítlak, szép madám!

És ha majd jövendölésem
  Bételik szüret felé,
Vígadásom s tisztelésem
  Bőv jutalmat nyerhet-é?

Ah, elég jutalma lészen
  Tisztelő szívemnek az,
Az, ha látom majd egészen,
  Hogy próféciám igaz.

És ha egyrészt tiszta szívem
  Abb' az inneplésbe vész,
Mellybe két valódi hívem
  Kőlcsönös vígságba lész,

Majd talám nagy korra érvén
  A parányi Rózsi is,
S rózsa színével megérvén
  Gyenge elmécskéje is,

Majd ha a negyvent megélem,
  Mint öreg poéta már,
S majd ha kedves anyja vélem
  Akkor a negyvenbe jár,

Elbeszélvén Rózsijának
  Hajdani próféciám:
Rózsi e próféciának
  Vígadozni fog talám.

S rózsa színekkel virúlván,
  Gyenge szája lánggal ég,
S csókokat rak rám, pirúlván,
  Két fagyos kezemre még.

 

AZ OTAHAJTA,
VAGYIS NÉMELLY OSKOLÁINK HAZÁNKBAN
A NAGYVILÁGTÓL BÉSZIGETELVE (ISOLIROZVA)

[Levél egy nagyérdemű úrhoz]

Így gondolkodott magában
  Az együgyű otahajta,
  Ki ollykor egyet sóhajta
Sorsán puszta kősziklában.

Ő látván, hogy szűz fénnyébe
  A nap az ő partján jön fel,
  S az ő partján enyészik el
A tengernek kék vizébe;

Azt gondolta csekély ésszel,
  Hogy egy két vad kőszirt között
  E kis szigetbe kőltözött
A világ mind az öt résszel;

Hogy annak minden forgása
  S baja csak abban végződik,
  Ha a szigethez verődik
A szomszéd tenger habzása. -

Ezt látván, melly messze terjedt,
  Gondolta, hogy van valami
  Még arra, de nem tudja, mi?
S annak tudására gerjedt.

De megúnván bőlcselkedni
  Tévelygő gondolatival,
  Elindúlt vad társaival
A pusztákra gyökért szedni.

S hát ím víg kiáltásokra
  Rendűl meg a sziget tája,
  S egy európai gálya
Száll pompáson a partokra.

Mellynek várából végtére
  Nyájas nézéssel kilépe
  A bóldogabb világ népe
E sovány sziget szélére.

A több gyáva barbarusok
  Elfutottak félelemmel,
  De ez nézi meredt szemmel,
Millyen nyájjas geniusok.

Akik véle fogtak kezet,
  Kiknek szívek olly jó, olly szent!
  Rólok s hazájokról mindent
Sóhajtozva elkérdezett.

E jó szívű idegenek,
  Ami csak szép valójában
  És csínos Európában,
Mindent előbeszéltenek.

Az indus szemét könny telte,
  S mihellyt e boldog megyébe
  Hívták, ugrott örömébe; -
S barátit rendre ölelte. - -

 

A SZÁRAZSÁG ÉS AZ ELHAGYATOTT SZERELMES

Anákreon mértéke szerént

  Jer, Níce, és tekintsd meg,
Alélva mint vesződnek
A hervadó virágok
S bágyadva mint rezegnek.

A Flóra szűz leányi,
Nézd, hektikába estek
S a főldre mind ledőltek,
Halál lebeg felettek.

Ó! bárcsak egy esőszem
Cseppenne most reájok,
Hogy zsibbadott erekbe
Új vér cseregne ismét.

Csepegjetek, ti terhes
Felhők, reájok éltet:
Ím, Flóra kér lihegve
S temjénnel egy esőért. -

Hull már! de jaj! hiába
Csepeg le harmatod már,
Hiába, mert kiszáradt
Erek be nem fogadja.

Későre harmatoztok:
Az illatos virágok
Sárgúlva húlltanak le
S gyász éjtszakába dűltek. -

Szép Níce, engem is te
Így ölsz meg, és rövid nap
Nem lészek! Ah kegyetlen,
Nem szánol-é meg ekkor?

  Jer, Níce! míg kinyújtott
Karokkal és lihegve
Sohajtozok, s szememből
Gyöngyharmatok csepegnek.

Nícém! csak érted élek,
Jer már, ölelj meg engem,
S tedd számra gyenge szádat,
Élet csepeg belőle.

Jer! s lankadó szemembe
Tekints csak egyszer, édes
Nícém, tudod, hogy engem
Tekinteted feléleszt.

De futsz te, jaj! kegyetlen,
Szép Níce! jer! s ne fuss el.
Nem állsz meg? ah hitetlen,
Hogy veszne el szerelmed!

Sisegd tehát utánna,
Sisegd, te gyenge szellő,
Zokogva, hogy szerettem,
És ő vetett meg engem,

S mondd, hogy rövid időre
Kimúlok én örökre:
Mert ah! ki tudna ennyi
Fájdalmat elviselni!

Jössz már? de ah, sokára
Jöttél, kimúlok imhol.
Miként ma a virágok
Kimúltak, úgy ki én is.

Ne sírj, ne, Níce, kérlek,
Magad minek fogyasztod!
Bévett szokása már a
Sírás kevély nemednek.

De jaj! alig lehellek.
Adj csókot - és azonnal
Halld - ím he-reg-ve mon-dom -
Halok, de él sze-rel-mem.

 

Ó, SZEGÉNY ORSZÁGUNK!

  Ó, szegény országunk!
  Ó, szegény hazánk!
  Elmúlt szabadságunk,
  Nyakunkon a hám.
Hová légyünk? Jaj! mit tégyünk?
  Csúf a rabota.
Olly országba mért nem mégyünk,
  Hol nincs despota?

  Hagyjuk el örökre
  E rabi határt
  Szálljunk olly örökre,
  Hol német nem járt.
Ha lehettek olly mérészek
  Jámbor eleink!
Mért nem ollyan bátrak, készek
  A mi szíveink?

  Vagy mért ki nem állasz!
  Mért nem ontasz vért? -
  Bosszút mért nem állasz,
  Scytha, magadért?
A jármot szabad testedre
  Tették, s mégis élsz?
És vitéz magyar léttedre
  A haláltól félsz?

  Ímé, a németség
  Alja, sepreje
  Egy nemes nemzetség
  Ura és feje.
Bécs Angáriának hívja
  Scythák lakhelyét,
Álnok áspis-módra szívja
  Mézét és tejét.

  Árpád örökjébe
  Csúf bitang dúskál,
  A sólymok fészkébe[54]
  Gyáva banka száll;
Ha van szíve a magyarnak,
  Ha van benne ész,
A bugyogós hóhér kardnak
  Áldozatja lész.

  Hacsak bécsi lelket
  Rókától nem kér,
  Méltóságos telket
  A magyar nem nyér.
Így lett úrrá holmi Nitzki
  És Grasalkovics;
Holmi német itzki, fitzki,
  Holmi rác ics, vics.

 

A MILTON ELVESZETT PARADICSOMÁRÓL

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Mint a vad ménesből fogott délceg paripa rágja
  Tajtékzó zabláját, s a főld hantjait rúgja, vágja.
Regulát nem esmér, hámját szerteszéjjel szaggatja,
  Dúl, ront mindent, mint egy fene tigris dühös fajzatja
Nyargal, s talám a szelet is futással meghaladja,
  Nemes makacssága tűzön-vízen egyre ragadja.
Nincs semmi, ami futása célját meghatározza,
  Mígnem egész testén minden mérgét kitajtékozza.
Ekkor szelídséggé válik előbbi büszkesége
  Hűl a szilajságnak tüze, melly szinte lánggal ége.
Milton is, mikor a komort, rettentőt kiizadja,
  S az elmét rémittő képek tengerét meghaladja,
Múzsája szelíd s érzékeny gondolatokkal teli
  Lévén, együgyű nótáját nyájason énekeli.
Ha amott rettent, itt édes mosolygások közt játszik,
  Orcáján a gondok helyett egy-egy grácia látszik.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

 

1796

ÁRPÁD
vagy a magyarok megtelepedése

  Rettentő hadakat, vért és egy nemzeti szörnyű
Bajnokot éneklek s a bús hadak istene bátor
Hét fő hadnagyait, kik a maga lakta helyéről
Egy isten vezetése alatt bújdosni kiindúlt
S mind főldön, mind a vizeken, mind ellene támadt
Harcaiban nagyokat szenvedt európai legszebb
Nemzetet a Pannon boldog mezejére vezették!
Mint a cserje között a tőlgy, mint a kiderűlt éj
Apró csillagi közt a hold, úgy fénylik ezek közt
Nagy születésével s felséges tettei méltó
Fényivel a szörnyű Árpád - az az isteni férfi,
Akinek áldja porát még a késő maradék is.
Sok történeteken kellett neki menni keresztűl,
Sok hadakon kellett fecskendeztetni ki vérét,
És bár a vezető isten maga tette vezérré,
S bár derekán viselé az erős hadak istene búsúlt
Fegyvereit, mégis csak alig győzhette halandó
Vállaival szörnyű bajait, míg megtelepíté
Nemzetit, - a legjobb főldön, - míg rendele törvényt
S alkota olly nemes alkotmányt, mellyben az időnek
Szennyei közt az ő fényes maradéki ragyognak.
Míg szentegyházat s óltárt építe vezérlő
Isteninek s a megrettent Európa határi
Megrázásával nagy lelkű nemzete fényjét
A ragyogó napnak méltóságáig emelte,
S Istentől azt nyerte, hogy a kék északi sarkon
Nemzete drága magyar neve csillagfénybe ragyogjon.
Nemzeti tűz! Te magyar lélek! Haza tiszta szerelme!
Boldog Hélikonunk szent szűzei, mellyek az édes
Hanggal hódító érzést egyelítetek öszve!
Jóltévő magyarok-kegyes-istene! akit Etelka
Így nevezett, s mind, mind, édesség isteni! mind, mind
Hintsetek e csendes s árnyékos vőlgyre világot,
Amellyben Múzsám koszorúját hajnali tépett
Rózsából most fűzi vitéz bajnokja fejére.
A ti lehelletetek jól tévő életet árúl!
Ott, ahol éneklek, csendes szellőcske lebegjen!
Balzsam- s rózsaszagok fújják a barna homálynak
Árnyékit, leskődjön az est mosolyogva szemembe,
S mennyei mézetek egy epedő bús fűlemilének.
Édes jajja között a szép íz gyenge tejével
Lepje meg a híves forrást, hogy majd mikor egy kert
Gallyas bóltja alatt, ahol a fényes Buda vára
Talpait a gőgös habokon úszó Duna nyalja,
Más részről pedig a szerelem s a pannoni Múzsák
Szentelt berke vagyon, s élesztő mennyei kútjuk,
Ott, ahol a mesterség s a természet is Orczyt
Tiszteli, ott mikor egy szirten énekli vitézét
Múzsám s a hold fénye alatt epekedve zokogja
A megavúlt emlékezetet, - legyen éneke édes!
A Ti mosolygástok kezes is s nekem életet ígér.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

 

RÖVID KRITIKAI RAJZOLATJA EGY NAGY
MAGYAR EPOPOEIÁNAK, MELLYNEK NEVE:
ÁRPÁD VAGY A MAGYAROK MEGTELEPEDÉSE

I. könyv. Árpád Lebedin mellett megverettetvén a pacinacitáktól, Szabolcs és Bors vezérhadnagy barátival szaladásnak indul. Egy csillagba öltözött istenasszony Hálic felé igazítá őket; oda mentek, először esméretlen idegeneknek adták ki magokat, de midőn a fejedelemnétől megtudták, hogy a fejedelem az Attila országát visszaszerezni jövő magyarok eleibe ment ajándékokkal, akkor kijelentették magokat, hogy ők is azok közűl valók, de ők Lebedinnél, az Előd vezérsége alatt, kevés számmal lévén, a pacinacitáktól megverettek stb. A fejedelemné igen szívesen fogadja.

Ezt majd álomlátásokkal s egyebekkel ékesítem.

II. könyv. A fejedelemné kívánságára Árpád nemzete történeteit beszéli el a Lebedinnél való csatáig. Nevezetesen: hogy ők legrégibb nemzete a világnak, hogy Attila az ő nagyatyjuk, hogy neveztettek ők magyaroknak és chasaroknak, hogy csalogatta őket egy ismeretlen isten és az ő nagyatyjuk főldjének visszavételére, hogy vette rá az útra, hogy indúltak ki, micsoda ceremóniákkal éltek, hogy jöttek az Etel vizén keresztűl, hogy tanyáztak a Tanaisnál, mint telepedtek meg a Boristenesnél és mint áldoztak ott, mint voltak ott három esztendeig a chasarok szomszédságában s hogy indultak Kióv felé és mint vették meg Kióvot.

Itt a scytha antiquitások fognak illettetni, amennyire csak lehet.

III. könyv. A fejedelemné nagyon becsűli Árpádot. Árpád az atyján, barátin, szeretőjén, a maga gyalázatján, népe kárán, a népnek napkelet felé való visszaűzettetésén kesereg éjjel magában. Bors egy szeretőjét siratja, aki a pacinaciták által elkergettetett a többivel napkelet felé. A magyarok Kióv felől megérkeznek Hálicba, az elejekbe ment fejedelemmel; nagy pompával; örűlnek, hogy Árpádot, Szabolcsot és Borsot ott kapták; áldoznak, ünnepelnek; az egész tábor és a háliciak mint vígadnak. Kérik Árpádot, hogy a lebedini megverettetését beszélje elő etc.

IV. könyv. Árpád beszélli, hogy amint Kióvtól, a többi magyaroktól, az Előd tábora a Boristenes mellékének megvételére elkűldetett, ott mint vendégeskedtek, mint lepték meg a pacinaciták, hogy azok egy nemzetből lévén vélek, miért támadták mégis meg, mint vágták kétfelé az ő táborukat - mint nyomták vissza napkelet felé az ő táboruk nagyrészét s mint verték meg a kisebb részét, úgyhogy kevés maradt belőle, a megmaradtak mint vonták magukat az Etelközre; mint szaladtak ők el, és egy istenasszony mint vezette őket Hálicba. Álmos megköszöni a fejedelemnének fiához és hadnagyihoz való jóságát: barátsága a háliciakhoz, bánatjok az elmeneteleken. Kádár vígasztalja, hogy a vezető isten el nem hagyja etc.

V. könyv. Egy hónapig Hálicban való múlatások. Játékjaik, Árpádnak magaviselete etc. Szerelme. Onnan való elindúlások, útjuk Munkácsig: ott egy hónapig való múlatások. Árpádnak házassága.

Itt a magyarok antiquitási a házasságban bejönnek.

VI. könyv. Ungvárnak megvétele. Laborc esete. A chasarok vagy császáriak követsége a magyarokhoz. Álmosnak látása. Kádárnak látása. Árpádnak fejedelemmé való tétele. Az esküvésnek újra való megerősítése.

VII. könyv. Árpádnak esztendeig a Bodrogközön való múlatása, a Retel és Tarcol kémlelése. A Bodrogparton egy patak (Sárospatak) mellett a Múzsáknak eleikbe való menetelek és aziránt való kérelmek, hogy engedjék meg őket ezután is ott lakni. Azoknak tett felelete Retelnek. Tuhutumnak és Szabolcsnak Mén Marót ellen való kűldése. Szabolcsnak szerelme, szeretőjének Lyányváron való megölettetése a tótok által, azon való bánatja, bosszúállása és egy isteni jövendőlés afelől, hogy az a rész az ő nevéről neveztetik, hogy maradéki igaz magyarok lesznek örökké, s az ő fogadása. Hadadon a hadak istenének való oltár építése. Gád és Gelus megverettetése s azon főldnek elfoglalása etc.

Ez igen szép darab lesz.

VIII. könyv. Árpádnak Zalánhoz való ajándéka, annak minden birtokának elfoglalása. Borsnak vitéz tettei: Borsod és Bars várának építése; neki tett jövendőlések. Zoltánnak Zsolton való születése. A magyarok öröme.

IX. könyv. Árpádnak Csepel szigetébe való menetele. A pusztaszeri első diéta. A törvények és a nemzeti alkotmány etc.

Itt a magyar fundamentális törvények béjönnek.

X. könyv. Árpádnak az Attila várába való menetele, ott és a Nyulak szigetében való múlatása. Isteni látás a végzés tűkörszobájában, maradékáról egész a mostani időig.

Itt valami csak méltóságos a magyar nemzetben, mind fogja látni Árpád.

XI. könyv. Pannoniának elfoglalása. Mén Marótnak leánya iránt Árpádhoz való követsége, az etelközieknek kiverettetése stb.

XII. könyv. Az országnak nagy innepe. A világosi szentegyház felszentelése, a törvények kihirdettetése, az isteneknek áldása. Itt a magyarok istene, az ő vitézségükért, megmutatja, hogy a magyarok első betűjét éjszakon csillagból csinálta ki. A Múzsák kérni fogják a magyarok istenét, hogy engedje meg nékik magyar nyelven énekelni, de az isten a végzésre haragosan tekintvén, kilencszáz esztendőn szomorúan nézett keresztül, a tizediknek pedig elejére elmosolyodott. A Múzsák is szomorúan és némán néztek azokon keresztűl, a tizedik elejére pedig ők is mosolyogtak s akkorra előre énekeltek a magyarok istene dicsőségére. S e' lesz vége.

 

LETHE

Hol vagytok, ó, Lethe nyugtató partjai,
Nemtudás, nemérzés csendes határai.
Mely'k sarokba fekszel, ó, boldog tartomány,
Hol semmi főfájást nem szűl a tudomány,
Hol legédesb érzés az érzéketlenség,
Hol édesdenn altat a feledékenység?
Andalgó árnyékkal béborított berek,
Hol ismét emberré lesznek az emberek.
Te, aki másként is, akármeddig élünk,
Hóltunk utánn mindent elfelejtetsz vélünk,
Nyílj meg, áldott vidék, s megszánván engemet,
Fogadd bé előre megfáradt lelkemet.

 

A FÜREDI PARTON

Ó, Tihannak rijjadó leánya!
  Szállj ki szent hegyed közűl:
Egy, kit a sors eddig annyit hánya,
  Partod ellenébe űl.
Itt a halvány holdnak fényjén
Jajgat és sír elpusztúlt reményjén
  Egy magános árva szív.
  Egy magános árva szív.

Míg azok, kik bút, bajt nem szenvednek
  A bóldogság karjain,
Vígadoznak a kies Fürednek
  Kútfején és partjain;
Addig én itt sírva sírok,
És te, nimfa! amit én nem bírok,
  Verd ki zengő bérceden.
  Verd ki zengő bérceden.

Zordon erdők! durva bércek! szírtok!
  Harsogjátok jajjaim!
Tik talám több érezessél bírtok,
  Mintsem embertársaim,
Kik keblekből számkivetnek
És magok közt csúfra emlegetnek
  Egy szegény boldogtalant.
  Egy szegény boldogtalant.

Akik régen jó barátim voltak,
  Még felkőltek ellenem,
Üldözőim pártjához hajoltak:
  Ó, miket kell érzenem,
Amidőn már ők is végre
Úgy rohannak rám, mint ellenségre,
  Bár hozzájok hív valék.
  Bár hozzájok hív valék.

Nincsen, aki lelkem vígasztalja,
  Olly barátim nincsenek;
Vállat rándít, aki sorsom hallja,
  Már elhagytak mindenek.
Nincsen szív az emberekbe:
Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe
  Szívem bús panasszait.
  Szívem bús panasszait.

Rózsim, aki sorvadó ügyemnek
  Még egy élesztője volt,
Rózsim is, jaj, gyászos életemnek.
  Fájdalmára már megholt.
Már te nyugszol, drága lélek,
Én pedig még elhagyatva élek
  Ennyi zaj, jaj, baj között.
  Ennyi zaj, jaj, baj között. -

Ó, van-é még egy erémi szállás,
  Régi barlang, szent fedél,
Mellybe egy bőlcs csendes nyugtot, hálást
  E setét hegyekbe lél?
Hol csak egy kő lenne párna,
Hol sem ember, sem madár nem járna,
  Melly megháborítana.
  Melly megháborítana.

Abba tán a főldesúri jussal
  Ellenkezni nem fogok,
Hogyha én egy megvetett virtussal
  Itt egy kőbe helyt fogok.
S e szigetnek egy szögébe,
Mint egy Russzó Ermenonvillébe,
  Ember és polgár leszek.
  Ember és polgár leszek.

Itt tanúlom rejtek érdememmel
  Ébresztgetni lelkemet,
A természet majd az értelemmel
  Bőlcsebbé tesz engemet
Távol itt egy másvilágba,
Egy nem esmért szent magányosságba
  Könnyezem le napjaim.
  Könnyezem le napjaim.

Itt halok meg: e setét erdőbe
  A szomszéd pór eltemet.
Majd talám a boldogabb időbe
  Fellelik sírhelyemet;
S amelly fának oldalába
Áll egyűgyű sírhalmom magába,
  Szent lesz tisztelt hamvamért.
  Szent lesz tisztelt hamvamért.

 

A FŐTISZTELETŰ, MÉLTÓSÁGÚ ÉS TEKINTETŰ RENDEKHEZ
A DIÉTAI MÚZSA

Eljöttetek hát, ó, haza nagyjai,
Dicső személyek! - tik, kiket a mai
Idők örömmel énekelnek
S glória vára felé emelnek! -

Nagyságtok élő érdemi mind nagyok,
De én csak egy kis Múzsa-leány vagyok:
És így talám homályosítnám,
Majd ha nagy érdemitek nagyítnám.

Elég csudálnom bennetek a nemet
S ezt díszesítő százszeres érdemet:
Én hát, ki e' kis völgybe űlök,
Mélly özönébe nem is merűlök.

Ti, a nagy Árpád nagy maradékai,
Nagy nemzetünknek légyetek atyjai!
Hadd zengjen illyen szíves ének
A magyarok kegyes Istenének:

"Dicső hazánknak rendei, éljetek,
Lakjék az érdem lelke közöttetek;
Hogy a dicsőség szárnyra végyen
S több koszorút fejetekre tegyen!"

Így zengedez már a Duna partja is,
Illy hanggal ekhóz Karpatus alja is:
Én is tehát Pindus tövében
Lantolok illy haza innepében.

S bár Tempe vőlgyén még fiatal vagyok,
Hárfám erőtlen húrjai sem nagyok,
Hogy ennyi héróst énekeljen
S illy nagyok érdemivel beteljen;

Mégis, hogy ezzel tiszteletet tegyek,
Nagyságtok áldott szárnya alá megyek;
Hadd mentsen illy hatalmas aegis
Béfedezése alatt az Ég is.

 

EGY ORVOSNAK SÍRVERSE

Itt fekszik, aki által
  Sokan feküsznek itten.

 

A VITÉZKEDŐ MAGYAROKHOZ

  Ó, Múzsám! mi veszély, mi csapás rettegteti mostan
A réműlt Európa felét? mi kegyetlen időket
Szűltek az emberiség kínjára az emberi lármák? -
Vérpatakok folynak, s bennek sok régi vitéznek
Kardjai, puskái s veretlen testei úsznak.
A szeneket látom, látom mint dűltenek öszve
Már sok erős várak, mellyeknek puszta falában
Róka-fiak s a gyászéjnek denevéri huhognak.
Melly szörnyű fegyverropogás! melly szívet epesztő
Rettenetes dörgés! mint verdesik a magos égre
A port a paripák! melly mérges lárma, kiáltás!

  Trombita kell, Múzsám! függeszd mirtusra erőtlen
Lantodat, amellyel Rózsim kebelébe danoltál
A piciny Ámornak, kedvelte is a piciny Ámor.
Most Erató szűnjék, dörgőbb hangokra tanítson
Melpomené; hadakat látok, s közepén a hadaknak
Rénus füstölgő partján már látom az Árpád
Kardra szokott fiait, csorog a vér görbe vasokról,
S tőlök az ellenség fut s omlik előttök ezerrel.
Trombita kell! e Márs fiait harsogva rikoltó
Trombita! mellynek erős robjától rengjen az erdő.
Ordítson Ligeris, repedezzen az alpesi kőszál.

  Vajha te Gyöngyösinek hadi kürtjét olly teli hanggal
Harsogtathatnád magyaridnak, vajha te Horváth
Trombitaszóra tanúltt Múzsáját hímzeni tudnád:
Úgy se Keményt, se magát Hunyadit később unokáink
A te vitézidnél nem fognák tartani többre.

  Merj mégis! vedd fel hadi kürtödet! ím, az elosztott
Táborok indúlnak, csörög a kard, s az hadi lárma
Verdesi a felhőt, dobog a dob, ezer paripának
Reng a főld dübögése alatt, a trombita zendűl,
S már a puskáknak lyukainn a sárga halálok
Omlanak, a ropogó rézágyúk bombija dördűl,
Rettenetes tüze köztt ezer orkán módra zörömböl.
Ordítnak Treviris mezején a Rénus eláradt
Partjai, borzasztó hanggal riadoznak az erdők
Spíra között, s a hegyek barlangjai rábömbölnek.

  Ím, már a vérnek tágas mezejére kiszállnak
A seregek: rohan a felkenttnek véribe ázott
Francia nép, Párizs nadrágtalan asszonyi népe.
Ellene ront vértől párádzó görbe vasával
A magyar, ó, mi vitéz tűz szikrázik ki szeméből!
Ím, alfőldi lován villám módjára kipattan,
Kardján űl a halál, réműlés mégyen előtte,
S öldöklés kíséri nyomát; száz tarka kokárdát,
Száz sapkát látok lov' alatt a porba heverni.
Mint mikor az haragos felhőknek terhes öléből
A rohanó zápor széllel, dörgéssel elindúl,
És jéggé válván, a tarka mezőkre leomlik
S a vereses pipacsok fejeit mind öszvetiporja:
Így dörög a vérnek mezején, így zúzza rakásra
A rőt sapkáú kaponyákat scytha vitézünk.

  Rajta, magyar! harcon kell pálmát szedni tenéked,
Harcra, vitéz nemzet! Természet is arra tanított,
Hogy paripán üljél, hogy kard legyen a te kezedben.
Rajta, magyar! magyaros bátor szívedbe buzog még
Ősi vitézséged, zászlód e' légyen a hadban,
Hogy hadi szép hírét eleidnek meg ne setétítsd.
E' légyen vezetőd, mikor a franc fegyvere villog
Ellened, Árpádot s Kinizsit forgasd az eszedben,
Légy magyar, és mint ők, légy a Márs embere: győzöl!
Rajta vitéz nemzet! lám, jó fejedelmed örökké
Benned s a magyaros szívben tartotta reményjét.
Verd le, tipord le dühös seregét a francia népnek,
Melly mikor a törvény ellen megölette királyát,
Durva bilincseivel rettenteni kezdi hazánkat.
  Rettegi már Párizs s az egész Európa csudálja
Ritka vitézséged, nincs olly szöge a kerek égnek,
Melly nagy tetteidet ne beszélné, ó, hadi nemzet!
Míg Rénus lefelé fog folyni Batávia főldén,
S a német mezejin csupa tenger nem fog eredni,
Míg az olasz bércek lappá nem válnak egészen:
Haj, magyarim! Magyarim! tűndökleni fogtok örökké.

  Vajha vitézségtek szép híre nagy őseitekhez,
Kedvesim! az holttak siket országába mehetne:
Ah, melly édes öröm lepné meg bajnok atyáink
Lelkeit; ah, millyen kedves hír lenne azoknak,
Hogy még a magyar él, s él benne a hajdani lélek:
Mint vígadna vitéz unokáinak Attila s Álmos!

 

RÚT ÁBRÁZAT S SZÉP ÉSZ

Azt mondod, barátom, hogy én ocsmány vagyok,
  S orcám fertelmei irtóztató nagyok.
Hogy én ha magamnak zőld kantust vehetnék,
  Olvasva a majmok között elmehetnék.
És hogy te nem szántál már engemet másnak,
  Hanem csak egy meggyfán lebegő Tamásnak,
Mellyen ha illy cirmos képpel hirintóznék,
  A veréb még felém jönni is irtóznék.
És hogy én ne vegyek reám semmi harát,
  Magam képe is tud játszani maskarát.
Azért így szól rólam véled sok goromba,
  Hogy ez csak egy esős időbe nőtt gomba,
Ez egy lóganéjon nőtt, hitvány pöfeteg,
  Mellyre tekinteni a szemnek viszketeg. -

De megállj, barátom! illyen ítéletet
  A régi időben még Mídás úr se tett.
Megállj, szép ostoba s festett fejű szamár!
  Kiben csak egy szóra kong a kaponya már.
Lélektelen szép test és pengő cimbalom!
  Mért lettél csak cifra makhina? fájdalom. -
Szép vékonyak lábad egyenes szárai:
  Még szebbeken járnak a szarvas borjai.
Súgár derekadat ne csudáltasd vélünk:
  Az ánglus csikókba szebbet is szemlélünk.
Még fejér melled sem olly becses portéka,
  Mert csak egy kotlós szív pompásabb hajléka.
Sírna kezeiddel ne fitogasd magad;
  A márvány képektől e díszt meg ne tagadd.
Se nyakadnak ne légy olly magasztalója:
  Illene rá a cseh ló nyakravalója.
Rózsaszínnek se mondd vereses pofádat:
  Mert én véresebbnek láttam egy kutyádat.
Frizérozott hajad hosszan fedi nyakad:
  Még ez, szép Absolon! hátha cserfán akad.

Te a főbe tartod minden szépségedet:
  Megnézetem tehát Múzsámmal fejedet.
Ez jóllehet csínos s módija mostani,
  Mégsem merne reá a cinke szállani.
Éppen, míg még el nem száradt a törzsökje,
  Illyen volt a Jónás félérésű tökje.
Csak elől is volna egy keveset lompos,
  Hordhatná a nyájba az első kolompos.

Nincsen hát, barátom! benned egy bakma is,
  Amelly meg ne volna még a baromba is.
Úgyis a természet nem ugrik. S ha igaz,
  Hogy ember s majom közt nexus van: te vagy az.
Sőt olly állatok is elegen akadnak,
  Kik a talentomba téged meghaladnak.
Becsűlnek táncodért? ne mondd azt kérkedve,
  Több becsűlőt talál még egy oláh medve.
Erős vagy s levered az erőseket is?
  Erősebb az ökör s lever tégedet is. -

Illy tarka madárka vagy hát te, barátom!
  Ezzel tépett tested szárnyára bocsátom.
Lebegj te a felhőn s fitogasd magadat,
  Büszkén csattogtatván aranyos szárnyadat:
Én főldszint maradok formátlan testemmel,
  Tökélletesítvén őtet is eszemmel.
Ha ti gyaláztok is, majd mondják valakik:
  Kár, hogy az a szép ész olly rút házba lakik!

 

A MAGYAR GAVALLÉR

Gavallérok minden nemzet közűl telnek,
Kik a néző szemtől csudát érdemelnek.
Mindeniknek cifránn csillog ruházatja,
De magát a magyar dicsőbbnek mutatja.
Ah, dicsőbb egy magyar gavallér levente,
Nagyobb méltóságot ád a magyar mente,
Mellynek zőld posztóját ragyogással szántja
Gazdagon pazérlott arany paszamántja.
Ázsiai veres nadrág fénylik rajta,
Mutatja, hogy ő is véres magyar fajta.
Arany sarkantyúja peng karcsú csizmáján,
Hármóniás ütést tesz ezüst szablyáján.
Almásszürke csődör lovát táncoltatja,
Lejtős fordulással kerengve ugratja.
Tündöklő serényje játszik a szellővel,
Az arany szerszámra hányja gőges fővel.
Most büszkén rúgkapál, majd harsogva nyerít,
Orrán sebes szellőt fuvall és tekerít.
Ragyog hátán selyem posztóval vont nyereg,
Csótárján az arany meánder tekereg.
Merőn megűl rajta vitéz leventája,
Nem mozdúl semmije, csak a bokrétája,
Mellynek kócsagtollból kötött szála között
Az arany boglárba a fény megütközött.
Csillámló pirossa nyusztos kalpagjanak
Szégyeníti haját az ánglus dámának.
Barna szemöldöke s hollószín bajussza
Képének pirosló tejét büszkén ússza,
Bársonyszín hajai a széltől suhognak,
Reátekergődzött szárnyain lobognak.

Az ő orcáját is szerelem igézi,
De e szerelem is őbenne vitézi.
Ettől sem puhúl el egy magyar gavallér,
Szívében Vénus is, Bellóna is elfér.
E kettő ád néki kettős ékességet,
Felséges kellemet s kellemes felséget.
S amillyen volt Hektor, mikor fegyverbe állt,
S Andromakhéjától csókok között megvált,
Olly szerelmes vitéz a magyar gyermeke,
Ez a szép természet nagyságos remeke!

 

AZ 1741-DIKI DIÉTA,

vagyis
A régi jó magyar szív
Saját királyihoz hív!

Kantáta kilenc énekekben.

SZEMÉLYEK:

A magyarok karja.
A Hír.
A prímás.
Római Szent Birodalmi herceg, galántai gróf Eszterházy Imre, esztergomi érsek.
A haza Géniusa, Magyarországnak angyala.
A régi vitézek karja.
Mária Terézia
, Magyarország nőkirálya.
A nádor, erdődi gróf Pálffy János, fővezér.
A Duna.

A dolog történik a pozsonyi királyvárban, az országgyűlés alkalmatosságával, szeptember 19-dikén, 1741.

 

I. ÉNEK

A magyarok karja

EGY

Éljetek, nagyságos rendek,
  Kik nagy őseink nyomába
  A magyar nemzet dolgába
  Most is öszvegyűltetek.

Boldogítsatok bennünket
  S vélünk édes nemzetünket,
  Mellynek állandó javára
  Éljetek, mind éljetek!

MIND

Éljetek, Nagyságos Rendek
  Boldogítsatok bennünket
  S vélünk édes nemzetünket;
  Éljetek mind, éljetek!

EGY

Terjesszétek, ó, nagy lelkek,
  Nemzetünknek régi fényjét
  S a királyi ház reményjét,
  Mellyet vét csak bennetek.

MIND

Boldogítsatok bennünket,
  S vélünk édes nemzetünket,
  Mellynek állandó javára
  Éljetek mind, éljetek!

EGY

Így fog a király s az Ég is
  Venni szárnya óltalmába,
  S a jövő idők folytába
  Élni fog majd híretek.

MIND

Boldogítsatok bennünket
  S vélünk édes nemzetünket,
  Mellynek állandó javára
  Éljetek mind, éljetek!

Éljetek, Nagyságos Rendek,
  Kik nagy őseink nyomába
  A magyar nemzet dolgába
  Most is öszvegyűltetek.

 

II. ÉNEK

A HÍR

Hatalmas Rendek! ó, vitézi vérből
Kisarjazott nemes magyar vitézek,
Ti bölcs személyek, akik híreteknél
Sokkal nagyobbak vagytok,
Kik e királyi várba feljövétek,
Hogy a magyar nevet naggyá tegyétek!
Örűl tinéktek a sebes Dunának
S a kék Tiszának partja víg örömmel,
Mert a magyar hazának régi díszét
Tibennetek szemléli tündökölni.
Ah, boldog nép! az ég takargat téged,
A csendes békeség lakik hazádban,
Örvendetes hang zengedez hegyedben,
Minden határid bátorság keríti,
Termékenység csepeg minden meződre,
Híg nyugalom s öröm lebeg feletted,
Ah, boldog nép! az Ég vigyáz melletted. -
De ah, reszkess, de ah, rettegj, magyar nép,
Mert ellenséged ellened kizúdult,
S dühösködő sereggel
Rohan határaidra,
Pusztít, öl, éget s vakmerő dagállyal
Rabolja a sok kincset,
Mellyből kezedre verje a bilincset.
Feldúlta már Itáliát egészen,
Berontott a cseh főldre tűzzel, vassal,
A dölyfös franc ellepte táborával
A Rajna szép vidékét;
Mindenfelé elterjedt már az ínség,
A jajgatás hallik minden határon,
Bellóna vérengző vasostorának
Csapási már mindenfelé dörögnek,
Alatta a ledöntött népek nyögnek.
Közel, közel van, ó, nemes magyarság,
Ez a veszély, ez a csapás hazádhoz,
A lángok már a Kárpátokra sütnek,
A sok jajszó feléd jön a Dunával,
Az ellenség rettenti már határod,
Szabad törvényed és királyi széked.
Ah, hív magyar! ha kedves
Előtted a szabadság,
Ha boldog lenni kívánsz
Királyod oltalmába;
Menj, míg a tűz be nem ront Dáciába.
A bátorság menthet ki s a sietség:
Hajh, kelj ki, kelj ki hát, vitéz nemzetség!

Hajh, kelj ki boldogságodért,
  Törvényedért, királyodért,
  Vezessenek nagy tetteid
  Nagy őseid nyomába.

A had szomszédid égeti,
  Hazádat is rettegteti,
  Rabol, pusztít a francia;
  Hajh, kelj ki a csatába.

KAR

Rabol, pusztít a francia;
Hajh, kelj ki a csatába.

 

III. ÉNEK

A PRÍMÁS

  Méltóságos Urak, jó hazámfiai,
Tekintetes Rendek, országunk nagyjai!
Kellő orcátokon ülnek a hazai
Forró szeretetnek fényes vonásai.

  Elég igaz magyar van még közöttetek,
Kik előtt féltő kincs régi becsűletek,
Nemes, tiszta s bátor még a ti szívetek:
Ah, élnek dicsőűlt őseink bennetek.

  Szemeim e Házban még sokakat lelnek,
Kik vitézi nevet méltán érdemelnek,
Úgy van! nagy lelkeik bennetek lehellnek
A nagy Attilának, a vitéz Lehelnek.

  Mennyi sok veszély volt s inség hajdanába,
Melly sereggel rontott ez árva hazába,
Mennyi veszedelmek voltak egy summába,
Mellyek rettentettek; de mind csak hiába!

  Mennyi ellenségink s rablóink voltanak,
Kik dühös népekkel reánk rohantanak,
Hogy hazánkat s minket főldig raboljanak,
Kedvesinkkel együtt bilincsre hányjanak!

  De dicső atyáink, bajnoki lélekkel
Küszködvén a rájok tódult veszélyekkel,
Megtartották nékünk tulajdon vérekkel
Ősi szabadságunk minden törvényekkel.

  Hazánkban szabaddá lett minden szegelet,
A nyomorgatásnak, inségnek vége lett;
Ah, űljön sírjokon az érdem s tisztelet,
Szent árnyék lebegjen áldott hamvok felett. -

  Tudom, ti sem fogtok tőlök elfajúlni,
Királyt, hazát készek lesztek megbosszúlni,
Készebbek a harcon vitézűl kimúlni,
Mint a magyar névvel homályba borúlni.

  Már látom a fényes dicsőség várába
Mint mentek bé elhúnytt őseink sorába,
S azt a fegyvert, amelly szolgált a hazába,
Rakjátok a jó hír örök templomába.

  S amelly véreteket szerelmes hazátok
S királyotok mellett a harcon ontjátok,
Azzal nagy nevetek s vitézi próbátok
A halhatatlanság falára írjátok.

Ah, már előre képzelem,
  Hogy e királyi védelem
  Sok századig fog élni.

Magyarjaim! kívül, belől
  Mind a ti lelketek felől
  Fog e világ beszállni.

Tisztelnek a királyok is,
  S ezért gondjok lesz rátok is,
  Hatalmas bajnokokra:

Utóink áldnak tikteket
  S örömmel teljes könnyeket
  Hullatnak sírotokra.

 

IV. ÉNEK

A GÉNIUS
Egy fényes felhőben leszáll a magyar rendek közzé, körűlvétetvén a vitézek karjától.

Leszállván a Mennynek fényes udvarából,
Szent István és László örök trónusából,
Lehozván e dicső vitézek lelkeit
És e századbéli fátomok könyveit,
Kedves Magyarjaim! jövök tihozzátok,
A ti pártfogótok szavait halljátok! -
Megindúlt szerető szívem sorsotokon,
Segítni óhajtok édes hazátokon:
Megszántam a dűlni kezdő Pannóniát,
Megszántam a magyart s azt a jó Tréziát,
Kit azért adattam az égből közzétek,
Hogy benne egy kegyes helytartóm nézzétek;
Hogy ő gyógyítsa meg hazátok sebjeit,
Ő rakja fel ennek öszvedűltt köveit;
Hogy a magyar névnek dicsősége légyen,
S minden panaszt a ti szátokból kivégyen;
Hogy boldogságtokat az égig emelje
S közöttetek saját személyem viselje.

A KAR

Ez a kegyes királyné,
  Kit a nagy Károly nemzett,
  Hogy benne minden nemzet
  Tiszteljen jó anyát -

Ez a kegyes királyné
  Lesz néktek hív anyátok,
  Alatta kis hazátok
  Sok boldogságot lát.

A GÉNIUS

De ím, az ellenség magát öszveadta
S az én felkentemet haddal megtámadta,
A frígyesek az ő híveit gyilkolják,
Örökös országit pusztítják, rabolják:
Rátok is a véres kardot kezdik fenni,
Ah, ha ők rajtatok erőt fognak venni:
Ama boldogságban részetek nem lészen,
Mellyet a végzés tart számotokra készen,
Mert én Tréziának kinyertem az égbe,
Hogy soká lehessen anyátok egyvégbe.
Ez a jó királyné - még azt meglátjátok -
Kiveszi a porból és szennyből hazátok,
S a magyar főld az ő idejétől fogva,
Mint Nagy Lajos alatt, virít mosolyogva.
Mihelyt a trónusba az ő kegyelme lép,
Arany időt számlál a szegény magyar nép.
És az apolgató békeség ölében
Örűlnek a múzsák a magyar Tempében.
Talpokra állanak a ledűltt törvények,
Élelmet, pártfogást kapnak a szegények,
És negyven esztendők csendes folyásában
Az öröm s boldogság lakik a hazában.
A nagy Terézia mindkettőt megójja,
Igazság s kegyelem lévén őrállója.
Kiterjeszti kisded országtok határát,
Pompáson felrakja Buda s Pozsony várát,
És ami szépség van Pozsonyba s Budába,
Mind bésommálja azt a nemes Gárdába.

A KAR

Ez a kegyes királyné,
  Kit a nagy Károly nemzett,
  Hogy benne minden nemzet
  Tiszteljen jó anyát -

Ez a kegyes királyné
  Lesz néktek hív anyátok,
  Alatta kis hazátok
  Sok boldogságot lát.

A GÉNIUS

És bár ezek fényes jótétemények is,
De lesznek ezeknél még fényesebbek is,
Mellyekkel a hazát előre bíztatja
E kegyes anyának felséges magzatja,
József, kinek nem lesz félvilágon párja,
Ki minden országit maga öszvejárja,
Hogy megesmérhesse saját jobbágyait,
Hogy megorvosolja a nép panasszait,
Hogy a porban fekvő virtust felkeresse,
Az érdemet fényes oltárra tehesse.
Csak tíz esztendeig fog országolni ő,
De illy nagy bajnoknak elég tíz esztendő.
Mert ha felszámláljuk nagyságos tetteit,
Századnak mondhatjuk minden esztendeit
Ó, nagy uralkodó! előre képzelem,
Hogy a szent igazság, az erkőlcs, értelem,
A szép tudományok minden mesterséggel,
A jó gazdasággal és a vitézséggel
Általad a régi por közzűl kinőnek
S a magyar nép előtt becsűletbe jőnek.
Sok boldogtalannak te léssz édes atyja,
Éretted könnyeit sok árva hullatja,
Téged áld az őrűltt, a néma, a siket,
Te vígasztalod meg, József, mindeniket
Te mint koronádnak fényes súgárával,
Bétőltöd a főldet virtussal, példával.
Jobbágyid imádják nevedet, mert véled
A Mátyással megholtt igazság feléled.
Barátid tisztelik felséges nevedet,
Minden ellenségid rettegnek tégedet.
A fagyos Sark alatt fekvő Szibéria,
A marokki forró partok s Barbária
A kelet és nyugot határitól fogva
A te érdemidtől zengedez harsogva.
Te bírsz virtusával minden királyoknak,
Te fogsz fényes példát adni mindazoknak,
S ha Friderik nagyobb lészen mindeniknél,
József! te nem leszel kissebb Frideriknél.

A KAR

József! nevedbe minden
  Nagy virtusok megvannak,
  Örűl sok nemzet annak,
  Örűl a főld, az ég.

E név egész világon
  Fog nyerni tisztelőket,
  Ez a jövő időket
  Megékesíti még.

A GÉNIUS

A József tündöklő országa végtére
Elmúlván, új öröm áll annak helyére;
S jóltévő angyalát a vártt békeségnek
Megadja Leopold minden nemzetségnek.
És hogy minden lélek légyen néki híve,
Az ő kincse lészen jobbágyinak szíve.
El is vész alatta a jaj s a siralom,
Trónusán fog űlni a köz nyúgodalom.
Boldogság keríti pásztori pálcáját,
Bőség gyémántozza áldott koronáját.
Ama kedves Sándor kegyelmes szívével
Fog segédje lenni nádorispány névvel;
Őtet közétekbe ő azért bocsátja,
Hogy légyen a magyar nemzetnek barátja.
Ah, e jó magzatnak és e jó atyának
Országlása lelket ád a két hazának!

A KAR

E két dicső személyek
  Bár hírtelen kimúlnak,
  De sírba nem borúlnak
  Jótetteik soha.

A hív magyar mindenkor
  Kívánja emlegetni,
  Nem fogja betemetni
  A vén idő moha.

A GÉNIUS

Az ő esztendeik, fénylő virtussokért
S a magyar nemzettel közlött jóságokért,
A Tréziáénál még többek lennének,
És a Józsefénél jobban fénylenének:
De hogy megáldhassa az ég Pannóniát
S adhasson egy másik Ferencet s Tréziát,
Fel fogja magához e boldog párt venni,
S helyekbe Ferencet s Tréziát fog tenni.
Kik népét törvénnyel s hittel kormányozzák
És ama szerencsés időt visszahozzák,
Mikor első Ferenc s első Tréziának
Országokkor arany esztendők folyának.

A KAR

Ah, éljen a dicső pár,
  Éljen sokáig, éljen;
  Sok szép időt szemléljen
  Ferenc s Terézia!

Hogy e felséges párnak
  Királyi oltalmában
  Örvendjen az hazában
  Minden magyar fia.

A GÉNIUS

És így ha meghal is kegyes Tréziátok,
Az ég másikat fog kűldeni hozzátok,
Kit a Neápolis felséges királya,
A jövendő tollak bő matériája
S néked is kedvellőd, nemes magyar nemzet!
Sok tartományoknak asszonyává nemzett;
Ki Teréziának oly mássa fog lenni,
Hogy alig lehessen külömbséget tenni;
Ki Európának szemefényje lészen
S a magyarokkal is ezer jókat tészen.

A KAR

Engedjen a világon
  A nagy Teréziának,
  A népek hív anyjának,
  Az ég sok szép időt.

Ezer királyi szépség
  Tekintetén derűljön,
  Szívén a virtus űljön
  És az nevelje őt.

A GÉNIUS

Ha meghal is Ferenc, segéd-országlótok,
A bőlcs Ferenc, kegyes szívű pártfogótok:
Helyébe a jó ég fog másikat tenni,
Ki Pannóniának Círusa fog lenni. -
Ha a nagy Józseffel leszáll is végtére
A királyi virtus sírja fenekére:
Ferencben a példát kikűldi sírjából,
Kit maga tanított az Ég tanácsából,
Hogy amiket ő csak elkezdett magában,
Ferenc mutassa ki saját példájában. -
Ha hív jobbágyitól az őket szerető
Leopoldot sírba zárja a temető:
De az ő jó szíve minden virtusával
Köztök fog maradni felséges fiával.

A KAR

Mindnyájokért Ferenc lesz
  A népek édesatyja,
  S azoknak megmutatja,
  Hogy hív egy pásztor ő.

Az Ég megáldja őtet,
  Kíséri a dicsőség,
  A víg öröm s a bőség
  Alatta visszajő.

A GÉNIUS

Ha a magyar nemet kedvellő Sándorban
Hazátok reményjét teszitek a porban:
Az ég a nemzetnek siralmát megszánja,
S József Sándor helyett lesz nádorispányja.
Ki a magyarságot úgy fogja kedvelni,
Úgy fogja hazátok díszét felemelni!
Amellynek még nagyobb s állandóbb javára
Soká gyönyörködik benne Buda vára.

A KAR

Felséges Nádorispány!
  Te léssz Budának fényje,
  Te a magyar reményje,
  Kiért megáld az Ég.

Az angyalok hatalmas
  Szárnyokkal bétakarnak:
  Teérted a magyarnak
  Nagy szíve lánggal ég.

A GÉNIUS

Mit látok? előmbe mi nagy látás szaladt
A jövendő idők setét leple alatt?
Micsoda hérósok állnak ott sorjába
A királyi érdem fényes templomába!
Kezekben olajág, babér a fejeken,
Elterjedt felséges nevek a népeken.
Mennyei fény ragyog állóképek körűl,
Hogy légyenek minden királynak tűkörűl;
Tetteik gyémántra vagynak metszve, s magok
Fénylenek mint első nagyságú csillagok...
Ah, felséges lelkek! esmérlek titeket,
Látom képeteken a bécsi jeleket:
Ti fogtok származni a Károly házából,
Trézia, Leopold s Ferenc ágyékából.
Ti tőltitek még bé hírrel a világot;
Ti állítjátok fel a köz boldogságot.
Ti a nemzetektől ezer áldást vesztek:
Hahj, felséges lelkek, ti mind nagyok lesztek!

A KAR

Virágozzék örökre
  Olly sok dicső királyért,
  A nemzetek javáért
  Ez a királyi ház.

Hogy a sok fényes héróst
  Ennek minden fiában,
  Mind itthonn, mind csatában
  Imádja minden száz.

A GÉNIUS

Ebből fog származni ama nagy vitéz is,
Ki, ámbár a győzőt meggyőzni nehéz is,
Megvervén a rabló francok ármadáját,
Ledönti a kevély nemzetnek dagályát.
Ama vitéz Károlyt mondom, ki végtére
Lesz a magyar hadnak szerencsés vezére.
Ki a tágas Duna partját a Rénussal
Bétölti nevével és sok triumfussal.
Ó, hatalmas vitéz! már látom előre,
Mint állsz ki fegyverbe a véres mezőre:
Látom, mint omlanak a francia testek,
Mellyek neved s ágyúd hangjára leestek.
Látom, mint csókolják a láncból felszedett
Szabad tartományok felséges térdedet.

A KAR

Ti népek, tiszteljétek
  Károly vitézi szívét,
  Mert ellenségtek ívét
  Le fogja törni ő.

Ó, halhatatlan érdem!
  Rakj oszlopot nevére,
  Tégy zőld babért fejére,
  Melly templomodba nő.

A GÉNIUS

Kedves magyarjaim! mint a több nemzetek,
E császári háznak ti is örűljetek.
Hév kívánságtokat az Ég meghallgatta,
Az óhajtott áldást tinéktek megadta,
Amellynek zsengéjét kegyes Tréziátok
Anyai ölében mindjárt meglátjátok.
Meglátjátok mindjárt ama kis herceget,
Kiért mindörökké áldjátok az Eget.
Máris rajta ama virtusok ragyognak,
Mellyek példájában tündökleni fognak.
E' lesz ama József, a világ csudája,
Ama nemzeteknek atyja és királya. -
Ah, majd magát éppen illyennek mutatja
A második Ferenc s Trézia magzatja,
Ama kis Ferdinánd, kinek védelmére
Felkél még a magyar a harc mezejére.
Ki majd a jövendő idők aranyjában
Dicsőségesen űl atyja trónussában. -
Ti boldogúltt lelkek! adjátok azokat
A paradicsomban nőtt liliomokat:
Hadd hintsem e boldog gyermek bőlcsőjére,
Mellyben fekszik annyi nagy királyok vére,
Mellyben fekszik ez a jövő világ fényje,
Az ég és a minden nemzetek reményje:
Hadd tudjak néki egy ajándékot tenni. -
Ah, szép gyermek, te még Ferdinánd fogsz lenni!

A KAR

Te Ferdinánd fogsz lenni,
  S végén a másik száznak
  Te a királyi háznak
  Szent trónusán ragyogsz.

Bőlcs lelked fog behozni
  A főldre békeséget,
  És minden nemzetséget
  Te boldogítni fogsz.

 

V. ÉNEK

MÁRIA TERÉZIA

Nagylelkű magyarim! kikben még lángol a hűség,
  Lángol az azt fedező régi vitézi erő;
Ó ti, kik ámbátor szabadon óhajtotok élni,
  Őrizitek szentűl a fejedelmi nevet;
Kik fényes koronát kívántatok adni fejembe;
  Ím, karotok közzé most könyörögve jövök.
Most, mikor a rabolok kirohantak trónusom ellen,
  És már híveimet durva bilincsbe verik.
Ím, a németeket kicsikarják minden ezüstből,
  Már a belga s olasz várakat öszvetörik.
A dühödő franc nép országimat égeti tűzzel,
  S rám gonoszúl több-több népet a hadra loval.
Most, mikor ennyi király fenyeget sok ezernyi csoporttal,
  Most, mikor ennyi veszély árva fejemre rohan:
Bennetek, ó, ti nemes magyarok! csak bennetek érzem
  A segedelmet adó hajdani lelket, erőt.
Ím, fejedelmeteket látjátok előttetek állni,
  Ím, ím, könnye vitéz karjaitokra pereg.
E keserű könnyek nem buzdítnának-e téged,
  Ó, magyar, akibe még verdes atyáid ere?
Ó, te nemes maradék, te maradnál messze azoknak
  Bajnoki nyomdokitól, sok deli példa után?
Csak te valál régen bástyája királyi nemünknek,
  Édes atyáimnak gyámola csak te valál.
Kik nyomorúltt sorsodba viszont ezen árva hazádat
  Béfogadák fedező szent koronájok alá.
Akik alatt kiderűlt országod a hajdani szennyből,
  S ködbe borúlt fényjét Dácia visszanyeré.
Illy nagy atyák vérét igyekeznék most letapodni:
  S nem buzog-é, magyarom, benned az ősi harag?
És ha az én már sírba leszállt felséges atyáim
  Érdemi gyengébbek, mintsem azokra ügyelj:
Nézzed az én benned bízó fejedelmi személyem,
  Mellyet az ellenség porba tiporni akar.
S ah, amelly koronát kívántál tenni fejemre,
  Ennyi dühös néptől menteni kelj ki, magyar! -
Férjemet és magamat bátor lélekkel ajánlom
  A te vitézséged s gondviselésed alá.
[Ímé, mint mosolyog tireátok gyenge szemével,
  Mellyen máris egész Ausztria fényje ragyog.]
Nagylelkű magyarok! buzdúljon szívetek erre,

Felemeli a félesztendős Józsefet.

  Vessetek e csecsemő hercegetekre szemet.
Még ez virtusival betőltheti északot és délt,
  Még e' hazátoknak gyámola s atyja lehet.
Ó, ti e hérósok magvát s Európa reményjét
  Porba ne hagyjátok dűlni időnap előtt.
Légyetek e' mellett bokor ellenségei ellen,
  Kik tűzzel-vassal perzselik ősi javát.
Hát mikor egy asszonyt s egy gyermeket annyi királyok
  Kívánnak dühösen rontani mint az ölyűk:
Nem tüzel-é, magyarom, szívedbe a hajdani hűség?
  Nem ragad-é fegyvert érte vitézi karod?
[És ha egyéb nem hajt, e könnyek zápora hajtson,
  Melly rebegő szómat mély özönébe nyeli.]

Mert ó, vitéz nemzetség!
  Ha nem leszel segítség,
  Majd trónusom ledöntik,
  S tán vérem is kiöntik:
    Ah, légy erántam hív!

De jaj, meggyűlt felettem
  A kín, s ajkam lezárja:
  Ah, szóljon énhelyettem
  E néma könnyek árja,
  Ez elfojtódott szív.

 

VI. ÉNEK

A NÁDOR

Haljunk meg, vitéz bajtársim! haljunk meg királyunkért,
Álljunk, álljunk véres bosszút őértte és magunkért.
Jobb dicsőséggel meghalni a hólttestek halmain,
Mint gyalázattal tapodni atyáink szent hamvain.
Több már ezer esztendőnél, hogy itt lakik a magyar.
Mégis minden próbák között magyar maradt a magyar.
Megtartotta becsűletét mind a világ láttára:
Hát ugyan mi szolgálnánk-é annak gyalázatjára?
Hát ugyan mi fajulnánk el nagylelkű őseinktől?
Mi kóldúlnánk-é kegyelmet gyáva ellenséginktől?
Mi csörgetnénk-é idegen láncot szabad létünkre?
Mi tétetnénk örök nyerget győzni tanúltt népünkre?
Ah, előbb, mintsem azt lássam, felkötöm fegyveremet,
S vitéz módra trombitaszón végzem el életemet.
És ha e példára nem lesz senkinek is készsége,
Rajta! - haljon meg énbennem nemzetem dicsősége.
Bosszankodva beszélem el Árpádnak és Lehelnek,
Hogy elfajúltt unokái asszonyszívet viselnek.
És ha minden könnycseppeket, amellyek lehullának
Felséges szeméből magyar hazánk királynéjának,
Elárasztott ellenséges vérhabbal nem mostok le:
Azt a magyar szívhez illő kardot mind rakjátok le,
Mellyet hajdan nagyapátok ellenségnyakra fene. -
De megvér a magyar névért a magyarok istene!
Megéritek még valaha, hogy az illy puhálkodás...
  De hová, hová ragadsz el, méltatlan bosszankodás?
Hiszen mind magyarok ezek, mind nagylelkű magyarok,
Akiknek én most asszonyi ruhát szabni akarok.
Tudom, mind magyarok vagytok, ráesmerek nememre,
Vitéz tűz szikrája pattog szemetekről szememre.
Mellyet ha rettenthetetlen orcáitokra vetek,
Atillát, Hunyadit látom és Kinizsit bennetek:
Így űlnek elhúnytt őseink s bajnokink egysorjában
A vitéz lelkeknek szenteltt dicsőség templomában. -
Tudom, hogy azt a víg órát békételen várjátok,
Mellyben a trombiták nemes serkentését halljátok,
Mellyben megmutathassátok a haza ellenségén,
Hogy most is magyaros kar van a magyaros kard végén.
Úgy van, vitézségtek mellett magam állok tanúba,
Én, én magam tapasztaltam azt minden háborúba,
Mikor vélem űzvén, vágván az ellenség táborát,
Együtt vitézkedtünk, együtt nyeltük a harcok porát.
Véres fegyverünkkel együtt vágtattunk a csatába,
Együtt mentünk trombitaszón nagy Hétmogor nyomába. -
Vajha az ég visszaadná hajdani jó erőmet,
Vajha visszatérítené elhanyatlott időmet,
Mellyel három királyomnak hűségesen szolgáltam
S minden hadi veszedelmet magyar szívvel kiálltam:
Víg lélekkel nyargalnék ki az ellenség nyakára,
Megreszkettetném még egyszer a Pálfy név hangjára!
De bár megfáradt testemben az erek már megfagytak,
S esztendeim terhe alatt vállaim leroskadtak:
Mégis felvészem e kardot reszkető markomba is,
Ikrás ez az ellenségnek aludtvérétől ma is.
Jertek, ó, vitéz bajtársim! haljunk meg királyunkért,
Jertek, álljunk véres bosszút őértte és magunkért.
És ha nem sokat teszek is vén létemre köztetek,
Legalább a Zrinyi útját megnyitom előttetek.
És ahol ez ősz haj látszik, s ahol legsűrűbb tűz ég:
Arra tartsatok, magyarok! Ott Pálfy s a dicsőség.

Rajta, ó, vitézek!
  Rajta! menjünk harcra,
  Várnak ellenségeink,
  Verje őket arcra
  A mi fegyverünk.

Óvjuk a magyar hazát;
  S a kegyes Teréziát:
  Bár a puska csördűl,
  Bár a bombi dördűl,
  Meg ne rettenjünk!

Az ősz Pálfy kivonja a kardját: utánna az egész magyarság felzendűl: "Haljunk meg a királyért és a magyar hazáért!" Illyen szók harsognak azalatt, míg a vitéz magyarok, a következendő csatadal zengése alatt a házból kivont karddal s fegyverzörgetéssel kimennek.

 

VII. ÉNEK

A magyarok karja

EGY

Ó, magyar vitézek!
  Akiknek szemében
  Bátor lelket nézek
  Mársnak fegyverében:
  Jertek mind, kövessük
  Pálfy fővezért.

Kardra, ó, vitézek!
  Haljunk meg hazánkért,
  És Teréziánkért
  Ontsunk drága vért.

MIND

Kardra, ó, vitézek!
  Haljunk meg hazánkért
  És Teréziánkért
  Ontsunk drága vért.

EGY

Scytha nagylelkünkkel
  Őtet béfedezzük,
  Scytha fegyverünkkel
  Őtet védelmezzük!
  Ezt ha végbevisszük,
  Nyertünk drága bért.

MIND

Kardra, ó, vitézek!
  Haljunk meg hazánkért,
  És Teréziánkért
  Ontsunk drága vért.

EGY

Jó becsűletünket
  Ezzel is nagyítsuk,
  Szép magyar nevünket
  Bé ne mocskosítsuk,
  Melly egész világon
  Már az égig ért.

MIND

Kardra, ó, vitézek!
  Haljunk meg hazánkért.
  És Teréziánkért
  Ontsunk drága vért.

A szőnyeg lefoly
Bérekesztés
Licenza

 

VIII. ÉNEK

A theátrumban hirtelen nagy zúgás és vizomlás hallatik, mellyre a muzsika lármáson zeng reá; a habok közzűl feljön az öreg Duna, amint a poétai festés kívánja, kezében van az ő nádból, sásból és cserfából kötött koszorúja; feje németesen, melle magyarosan, lába pedig törökösen van felőltöztetve; egy oszlophoz áll az ő hétágú villájával; szól, és a habok azonnal lecsillapodnak, a muzsika halkal elmúlik.

A DUNA

Álljatok, egy kisded haladékra megálljatok itten,
Habjaim! e fényes várnak négy tornyai mellett:
S e nemes országnak míg e városba sereglett
Rendeihez szóllok, csilapítsátok le dagálytok.
Halljátok meg, örök bércek, ekhózzatok, erdők.
Rengjetek, ó, partok, paloták, zendűljetek öszve!
A Duna szól, melly annyi kövér rétekre lefolyván,
Sok gályákat emel hátán, sok réteket öntöz:
A Duna szól - Magyarok, szavamat fületekbe vegyétek!
Még mikoron hajdan ti se voltatok, őseitek se
Voltanak; én voltam, még a kezdetbe az Isten
Zsámolyszéke alól a légyen szóra születtem.
Jól tudom én, mi esett hajdann Európa vidékin,
Még a régi idők történeti jutnak eszembe.
Még elmémbe forog, mint jött e főldre Balember
Scytha vitézeivel, mint nyertenek ebbe hatalmat
Árpád és ama hét kapitányok véres erővel.
Még jól emlékezem sok tábori ütközetekre,
Mellyekben magyaros szívvel harcoltanak a ti
Őseitek, zeng még a hadak lármája fülemben,
S úgy tetszik, most is sok ezer nép fegyvere zördűl
Partjaimon, sok ezer paripák nyoma porzik az égre,
És most is vizemet sok test, sok dárda dagasztja,
Mellyeket a vérnek tajtékjai hempelygetnek.
Most is az ellenség tüze köztt a régi vitézek
S a magyar őszeknek hadi tábora rémlik előttem.
Most is az öszvekevertt viadal felhőnyi porában
Látom atyátoknak kardját villogni szememben.
Nem volt semmi veszély, sem semmi próba előttök,
Mellyre vitéz szívvel ki ne mertek volna rohanni
Őseitek, ha királyt s országot védeni kellett. -
Jól tudom én, millyen szókkal harsogtanak akkor
Partjaim és e hegyek, mikor e vár kőfala mellett
A bosszú, s a halál dörgött ki az égre keményen
Nagyjaitok száján, mikor a szép Trézia mellett
Bátor bajnokitok kardra s paripára kelének.
Él is az ő tetemes hírek még sírjok után is,
Él a népek előtt, neveket kíséri dicsőség,
S a lemenő nappal Gánges bámúlva beszélli
Tetteket: Én magam is minden partommal örökre
Hirdetem áldandó bajnokjait a magyar égnek.
Míg csak az ő székén a Trézia gyermeki űlnek,
Míg a szent István koronája apostoli főn lesz,
És Magyarországnak védelme fog Ausztria lenni:
A ti atyáitokat Bécs és Európa becsűli. -
Hát ti is, illy nagy atyák nagy magzati! annyi vitézek
Szép maradéki! ugyan nem fogtok-e annak örűlni,
Hogy van most alkalmas idő, amellybe megújra
Hajdani hűségtek jeleit napfényre tegyétek,
És a Márs mezején kardot pengessetek ismét.
Hát nem hív, nem erős magyarok vagytok ti is osztán?
Hát ti királyotokért s a hazáért hadra kiszállni
Nem mernétek-e már? Ím, néktek is újra kinyílik
A jó hír ösvényje megint, amellybe nagyokká
Lettek atyáitok is, mikor éles fegyvereikben
A haza védelmet lele, s a nagy Trézia gyámolt. -
Merjetek ó, magyarim! tudom én, hogy bennetek is forr
A viadalra szokott bátorság, s hajdani hűség,
Jól tudom én, hogy még készek vagytok ti csoportban
Jó fejedelmetekért s a hazáért harcra nyomúlni:
Rajta tehát! s amíg nem üténd kezetekre bilincset
A dühös ellenség, kardra s paripára, Vitézek!
Kardra, vitéz lelkű Magyarim! - Kell győzni tinéktek!

Győzni kell tinéktek!
  Légyetek csak hívek,
  A scytháknak szívek
  Bátor és vitéz.

A királlyal együtt
  A köz boldogság is,
  Sőt mind a világ is
  Kardotokra néz.

 

IX. ÉNEK

A SOKASÁG

Várnak ellenségeink!
  Rajta! menjünk harcra,
  Verje őket arcra
  A mi fegyverünk.

Óvjuk a királyt, hazát!
  S bár a puska csördűl,
  Bár a bombi dördűl,
  Meg ne rettenjünk!

 

A HAD

Kiütvén zászlóját a had véres atyja,
  A halál s irtózás szelén lobogtatja.
Pattantja Bellóna rettentő ostorát,
  Keresztűl nyargalja öldöklő táborát.
Rettegés, félelem futnak szekerébe,
  Dühösség szikrázik mindegyik szemébe.
Ezek elől nyargal az egyenetlenség,
  Emiatt támadott még minden ellenség.
A forgószelekkel csatáznak hajai,
  Zőld tajtékot túrnak kékűlt ajjakai.
Egy bágyasztó szélben a halál kíséri,
  Éh torkát egy gazdag vacsorához méri:
Ijjesztő orcával tekint a másikra,
  Sárga karjain űl az aludt vérikra.

Végre a trombiták bús harsogására
  A fegyveres rendek űlnek paripára;
Rettentő lármával, zörgéssel rohannak,
  Hol a vér mezei már kiszabva vannak.
Amerre csak dühös ármadájok szaladt,
  Reng a megréműlt főld dübögések alatt.
Az ágyúk megterhelt méhe nagyot dördűl,
  Belőle a halál egy bombin kigördűl:
Utánna az apró halálok repűlnek,
  Mellyeket a puskagolyóbisok szűlnek. -
A halálos füst a levegőt nyargalja;
  Felmászván, a magos felhők hasát nyalja.

Nem írhatom tovább reszkető kezemmel,
  Az irtózás elhal képzelődésemmel.
Te szelídebb Múzsa! fuss el e scénáról,
  Ne gondolkodj ilyen gyász materiáról.
Vannak Helikonnak csendesebb rózsási,
  Hol zúgnak az édes örömnek forrási;
Itt pengesd az estvén ezüst lantocskádat,
  Elvetvén borzasztó hadi trombitádat.
Mert ha egy dalomat Rózsi hellybe hagyja,
  Nagyobb vagyok, mint egy Tamerlán hadnagyja!

 

AZ ÉN VAGYONOM

Ugyan tehát mit érsz azzal,
  S mi hasznod e munkába,
  Hogy kincseid nagy halmazzal
  Gyűjtöd bé a ládába?

A te szivednek bálványja
  Az epesztő fösvénység,
  Gyötör csalárd ragyogványja,
  S titkon öl a szegénység.

Te a felsőbbek udvarát
  Éhen és szomjan lesed,
  A nagyok záros pitvarát
  Szívszakadva keresed.

Mellyben azoknak lábait
  Örvendezve csókolod,
  S ezzel hijjánosságait
  Érdemidnek pótolod.

Te nem sajnálsz mászni porba
  S másoknak rabja lenni,
  Csak hogy szabad légyen sorba
  A több rabokkal menni.

S eképpen nyert érdemeid
  Ruháidra varratod,
  Szólgaságod szép jeleit
  Azokon fitogatod.

Végre fellengős palotát
  Rakatsz a felhők között,
  Amellybe bíbort s tafotát
  Az öt világ kötözött.

A szegénytől gráciádat
  Sok grádicsra emeled,
  Tőle készült palotádat
  Még magad is tiszteled. -

De légyen ez a szerencse,
  Légyen tiéd, barátom!
  Sorsom ettől az ég mentse,
  (Menti is, amint látom.)

Egy helyhez nem kötelezem
  Én gyönyörködésemet;
  S így magam le nem vetkezem
  Szabados tetszésemet.

Minden, ami csak szépíti
  Az egész természetet,
  Bennem a gondot enyhíti,
  Ha rabszíjjára vetett.

Az éneklő madárkákkal
  A szép napot tisztelem
  S a csendes etéziákkal
  Élesztgetem kebelem.

Ha sétálok, szép útamon
  Liliomon sétálok
  S kevélykedve a Salamon
  Dicsőségén járkálok.

Az hegyek hűs forrásai
  Lelkem feléleszthetik,
  Ezt a gazdagok borai,
  Ó, ezt ritkán tehetik.

Édes anya a természet,
  A bujaság mostoha,
  Ez legtöbbször elenyészett,
  Az nem változik soha.

A gyönyörűség karjait
  Itt kinyújtja énnekem,
  S pengetvén lantom húrjait,
  Édesíti énekem!

 

AZ EKHÓHOZ

Panaszimat óhajtással
  Kettőztetem, ó!
Jer az eget jajgatással
  Kérni, bús Ekhó!
Te vad havasok kősziklája,
Te szomorú Ekhó hazája,
Jajgass vissza reája!

Panaszimat óhajtással
  Kettőztetem, óh!
Jer az eget jajgatással
  Kérni, bús Ekhó!

 

ÚTRAVALÓ A MÚZSÁHOZ

Múzsa! megszűnt a Diéta:
  Szűnni kell már néked is.
  Tán ha a magyar poéta
  Nyer jutalmat, - nyersz te is.

 

AZ ESTVÉHEZ

Jövel felénk hűs szárnyadon,
  Jövel, szép estve, már!
  Kecsegtető súgáradon
  Vénus szerelme jár:
  Sok lyányka a nyugvó padon
  Téged pihegve vár.
  Jövel felénk hűs szárnyadon,
  Jövel, szép estve, már!

S te, aki szép vagy, mint maga
  E fényes esti tűz,
  Szűz Manci, szűzek csillaga,
  Nyugodj le, tiszta szűz!
  Már Ámor is kiballaga,
  Vigyázz - nyilára fűz.
  Szűz Manci, szűzek csillaga,
  Nyugodj le, tiszta szűz!

Derítsd ki házunk ablakát,
  Te nyájas égi jel!
  S Mancim fejér mellyét s nyakát
  Kezed rózsázza fel. -
  Szűz Mancikám, jó éjtszakát,
  Neveddel alszom el!
  Szűz Mancikám, jó éjtszakát,
  Neveddel alszom el!

 

1797

AZ ÉN CÍMEREM

Kérded, kedves emberem,
  E titok mi részbe áll,
Hogy legkedvesb címerem
  Egy elhervadt rózsaszál:
Én egy rózsát kedvelék,
Benne nagy kedvet lelék:
  Jaj, de ő elhervadott
  S nékem illy címert adott.

 

A NEMES MAGYARSÁGNAK FELŰLÉSÉRE

  Te, ki hideg vérrel nézsz a szerencsére
S szelíden mosolygasz az irígy mérgére,
Te, ki gyenge hangon pengetvén hárfádat,
Békével danoltad bús és víg órádat,
Alacsony sorsoddal ki megelégűltél,
Mellyben sok bőlcsekkel s nagy lelkekkel űltél,
Múzsám! - Emelkedj most feljebb minden hadnál,
Zengjél vitézeket s légy nagyobb magadnál.
Hagyd el a magános réti violákat,
Ahol zengedezted Ámort s gráciákat,
Ahol az ártatlan mulatság berkében
Jácintkoszorúkat fűztél a Tempében,
Köss szárnyat magadnak s tábori lármával
Rendítsd meg Parnasszust dobbal, trombitával;
Mellynek hallattára zengjen a főld s az ég,
Vitézidnek pálmát szedjen a dicsőség,
Magadat a jó hír s hazád magasztaljon,
Előtted az irígy s a halál meghaljon. -

  Ha régen érzette a hadi poézis
Neszét a sanyarú spártai vitéz is,
És bátor lélekkel ment ellenségire
A sánta Tírtéus sánta verseire:[55]
Hát a magyar nemzet, aki nagylelkű is,
Nemcsak vitéz, hanem nemes érzésű is,
Nem buzdúlna-é fel a vitéz érdemre
Magyarhoz magyarúl tett serkentésemre?
Holott atyáink is, kik hadra termettek,
Egyűgyű versekbe szedték, amit tettek,
S azt énekelgették virtusok hírére
S az ifjú leventák felserkentésére;[56]
Kivált mikor vége lévén a csatának,
Scytha szertartással áldumást ivának.[57]
Maga mikor evett a vitéz Etele,
Illy éneklőkkel volt palotája tele.[58]
Én is hát, nagylelkű leventa[59] magzatok!
Ha nem mehetek is harcra utánnatok:
Legalább féloldaltt, trombitás módjára
Buzdítlak titeket a harcra, csatára.
Rajta vitéz ifjak, bajnokok, pajtások,
Ím, hívnak a dobok, fegyverropogások.
Már leng a lármától Stíria erdeje,
Ki van már néktek is szabva a harc helye.
Ez az a nemes hely, hol sárt kell állani
S a halál kezéből babért aprítani.
Itt vívik hazánknak sok hadra nőtt fia,
Itt áll a dicsőség, hol több a francia,
Ím, már a trombiták rekedt rivadtára
Reng a magyar bércek megdöbbentt határa.
Sok siralmas sípnak visítnak éneki,
Kopognak a zörgő doboknak feneki.
A puskák erdeje tűzláng köztt megcsördűl,
Közte a mendörgő kartács, bombi dördűl;
Közepén a füstnek, a tűznek, a pornak
Tenger kardja villog mind a két tábornak.
Az ordító lárma, a ló nyerítése,
A fegyverropogás, lábak dübögése
Rendítik a főldet, a havast, üreget,
Verik a port, füstöt s a temérdek eget.

Egyfelől a virtus, az érdem, dicsőség,
A rettenthetetlen bátorság, erősség
Nézik a vitézek tettit a csatába
S béróvják a jó hír gyémánt oszlopába,
Hol már sok dicsőűlt vitézink látszanak,
Kik a magyar égnek Átlássi[60] vóltanak. -
Másfelől a halál s a rémítő vázat
Hányó félelemmel a kudarc, gyalázat
Guggolnak a kétség alacsony vőlgyében,
Egy gyászos ciprosnak[61] setét erdejében,
Ahol a félénket, tunyát eltemetik,
A feledékenység kövét reá vetik.
De ez helyben kevés magyar fit találunk,
Mert még a félénkség kűl-portéka[62] nálunk.

  Mint mikor a Tátra[63] kősziklás bércéről
Sűrű felhő száll le Karpatus széléről,
S az éthert megúszván a felszél szárnyain,
Másikba ütközik Mátra kőszálain;
S nem akarván egy is útat adni másnak,
Dühös-tornyosodva rohannak egymásnak,
Rettentő dörgéssel, villámmal, menkővel
Küszködnek az égnek mezején erővel;
Amit csak útjokban a főldön találnak,
Abból irtóztató prédálást csinálnak,
Város, falu, erdő, hegy, vőlgy mind puszta lész,
A réműlt palóc fél, hogy a világ elvész:
Így csap itt a csata öszve a csatával,
A vitéz magyar nép a franc ármádával.
Lángok kavarognak, ahol öszveütnek,
Mellyek már a Szála bérceire sütnek.
A lárma Pozsonytól Brassó végéig zeng,
Mindenütt a puska csörög, s a szablya peng.
Felkél a nemes nép, pattan paripára,
Hogy hazánkért vívjon Dentmagyar[64] módjára.
Mindenik közűlök hadi lángot leheli,
Mint elhúnytt eleik, Tuhutum vagy Lehel[65].
Atyjok dicsőségét kívánják nevelni,
S a nemesi nevet duplán érdemelni:
Mert nagy őseihez nem lehet érdemes,
Aki csak azoknak virtusáról nemes.

Légyetek valódi nemesek hát ti is,
így nyerték azt régi hazánk nemesi is.
Légyetek hűk, bátrak, védelmező karok,
Légyetek vitézek, egyszóval - magyarok.
Verjétek hátra a kevély ellenséget,
Melly már a széleken pusztít, öl és éget.
Ah, ha ti nem fogtok bajvívásra menni;
Rövid nap jármot fog mindnyájunkra tenni,
És zsákmányra hányván kevés vagyonunkat,
Koldússá s szolgává fog tenni magunkat.
S Budán - szabadságunk ősi centrumában,
Hol Atilla s Mátyás lakott hajdanában -
Budán vét majd véget becses törvényünknek,
Ott fog szabni adót dicső nemzetünknek.
Ugyan hát egy nemes, egy vitéz nemzettől
Várhatni-é, hogy ő megijedjen ettől!
Várhatni-é, hogy ő béhunytt szemmel nézze,
Mikor a hazáért hull annyi vitézze?
S hogy ő veszteg űljön, mikor egy vad népnek
Pusztító tábori széle felé lépnek?
Ah nem! felségesebb vér pezseg őbenne,
Mintsem egy köz veszélyt szívére ne venne;
Készebb a csatának mezején kimúlni,
Mint hazáját lássa lángokba borúlni.

  Tudom, ti is, akik versem olvassátok,
E szókra csördítni kezditek szablyátok,
Törlitek kétfelé perge bajusztokat,
Magyarúl mutatván magyar haragtokat.
Ne is rettenjél meg, ó, nemes nemzetem!
Nagy még benned a szív és erős a tetem.
Számra, hosszú kardra csak félénkek néznek,
Tízzel kell felérni egy magyar vitéznek. -
Hát már a sok hitvány csecsebecse között,
Melly hozzánk a szomszéd főldekről kőltözött,
Béjött a félénkség puha módija is?
Nem! magyar emberek maradtunk mi ma is;
Készek halált állni pajtásink javáért,
Gyermekink, rokonink megmaradásáért;
Ezekért megvetjük a halált s életet,
Mert mind a kettőnél erősb a szeretet.
És mintsem ezektől a franc elszakasszon,
Testek s testünk előbb vérözönt árasszon;
Vérhabbal csináljuk szigetté főldünket,
Mégsem hagyjuk könnyen édes mindenünket.

  Kivált a ránkmaradt ősi dicsőségnek
Amelly szikrácskái még mellünkben égnek,
Azok tűzzé válván mint annyi istenek,
A jó becsűletre s hírre serkentenek.
Ugyan ha illy méltó hadra nem szállanánk,
Vagy a vér mezején hátat fordítanánk,
Hogy mernők a magyar nevet, korcs létünkre,
Elpirúlás nélkűl felvenni nyelvünkre?
Mit szólna Etele, ha hozzánk felszállna,
S magyar unokáit, bilincsben találna?
Mit szólna, ha látná e népek bírója,
Hogy gyermekin csörög egy incfinc békója?
Mit mondana Árpád? - Uszubú[66] hadnagyunk
El nem hinné rólunk, hogy magyarok vagyunk,
S megfosztván a deli névtől korcs nemünket,
Nemes útalással hagyna itt bennünket.

  De legközelebbről mint vélekednének
Gyermekeik felől ama vitéz vének,
Kik buzgó lélekkel gyűltek hajdan egybe,
Tréziáért vívni hétszáznegyvenegybe? -
Ímé, serkentsen fel ez atyák példája,
S halljátok, mint buzdít egy jó öreg szája:
"Fiaim! ha kedves még magyar hazátok,
Ha a magyar nevet még nem útáljátok,
Ha pezseg még az a szittya vér bennetek,
Mellyet apáitok véréből vettetek,
Ha az ő fiaik nem szégyelltek lenni:[67]
Ne szégyeneljetek a harcra kimenni.
E nemes indúlat zendített fel minket,
Mikor a burkusra fentük fegyverinket,
Mikor annyi bírós ellenség torkába
Maroknyi népünkkel állottunk csatába.
Sem burkus fortélyja tőrbe nem ejthete,
Sem más népnek száma meg nem rettenthete.
Hányszor vertük kevés néppel a francokat,
Hogy nyakkal sem győzték a magyar kardokat!
Ez a büszke nemzet akkor a Rénusnál
Nem látott nagyobbat a magyar virtusnál.
Voltak is hatalmas vezérink akkorba,
Kik lelket öntöttek a magyar táborba,
Pálfy és Batthyány, kik után harmadik
Volt a Berlin várát elprédáló Hadik.
Eleget szól a hír több illy hazafiról;
Kivált a pálmát nyert vitéz Nádasdyról,[68]
Ki többre ment vélünk egy rajta szavával,
Mint más kűlső vezér minden taktikával,
Ki pajtásnak híván s vitéz barátjának,
Szívet adott ezzel minden katonának:
Ah, hirdesse őtet mind a négy kerűlet,
Nyúgodjon vitézi porán a becsűlet! -

De lesznek néktek is derék vezéritek,
Kiknek fényes nevét jól esmérhetitek.
Eszterházy, Pálfy, Splényi és Mészáros,
Akiknek hírével már bétőlt sok város.
Alvinczy lesz feje e nemes tábornak,
Mint fő segédje a felséges nádornak.[69]
Ezek fognak ama fővezérek lenni,
Kik a magyar nevet naggyá fogják tenni;
Ezek alatt űltök ti is paripára,
Ezek alatt mentek pálmáról pálmára. -
Ó, vajha megnyerném régi épségemet,
S megifjítana még az Isten engemet,
Vajha ama napok visszatérhetnének,
Mikor szemköztt álltam a burkus tüzének:
Fiaim! legelső lennék a csatában,
Legelőször fognék fegyvert a hazában!
De minthogy a bennem megfagyott vitéz vér
A belső buzgásnál már egyébre nem ér:
Ti, fiaim! ti, ti körmönfontt termetek,
Minthogy még erőben vagytok, ám menjetek.
Ti menthetitek meg hazánknak széleit,
Ti dúlhatjátok le a franc seregeit.
Rajta! űljetek fel, lőjjétek, vágjátok!
Ha mi megverhettük, ti mért ne tudnátok?
Rajta! csak menjetek, fiaim, ellene:
Hordozzon a magyar seregek istene!"[70]

Illy nógatására egy öreg magyarnak
Felűlni csak holmi gyávák nem akarnak:
De ti, kiknek jobb vér szállott szívetekre,
Nem buzdúltok-é fel lelkesen ezekre?
Azt a nemes mozgást nem próbáljátok-é,
Melly csupán a hadra termett magyaroké?
Igen! e magyar szók olvasása között
Ősetek nagy lelke belétek kőltözött. -
Rajta! én is mondom, űljetek hát lóra;
Szép dolog marsolni dob- s trombitaszóra!
Mikor a lobogó zászlók árnyékában
Megy a magyar egymás hív pajtásságában,
S beszélvén egymásnak a régi napokat,
Új virtussal hozzák életre apjokat
Ó, ha tivéletek én is elmehetnék
S a magyar virtusnak tanúja lehetnék
És láthatnék annyi szép vitézt egyszámban:
Ezt kívánnám legfőbb jó gyanánt hazámban!
De ha végezési az irígy Párkának
E szép szerencsétől engem megfosztanak:
Legalább Múzsámat tinéktek szentelem
S vitéz tetteteket az égig emelem.
Majd mikor a francról győzödelmet hoztok
S borostyános fővel honnyunkba marsoztok:
Azonnal hattyúi szárnyamat felvészem,
Pindus kőszálait véle megtetézem,
Megtőltöm torkomat trombita-hangokkal,
Hirdetem hazámnak bajnokit azokkal;
Hadd zengjék a Duna s a Tisza partjai,
Ekhózzák Karpatus erdős kőszálai,
Hadd mondják a Donnál, Rénusnál, Ararnál:[71]
Hogy nincs hatalmasabb vitéz a magyarnál!
Élni fog nevetek a halál vőlgyén is,
S halhatatlan leszek általatok én is. -

 

A BECSÜLET S A SZERELEM

A GAVALLÉR

Töröljetek puskát, kardot készítsetek,
Ruhám- s szerszámommal mind készen légyetek,
Nyergeljétek fel szeg sárga[72] paripámat;
Mert még ma fúvóm meg búcsúzó nótámat.

Mars

  Lóra nemes!
Ha érdemes
Akarsz lenni véredhez,
Vedd puskádat,
És szablyádat
Kösd az övedhez.

  Sem szerelem,
Sem félelem
Ne puhítson téged,
Bátorítson
És buzdítson
Ősi vitézséged.

  Ó, millyen szép
A hadi nép
Pálmáján osztozni:
Bárcsak már a
Trombitára
Lehetne marsozni!

Az ÖREG ATYA

Menj, fiam! ím megnyílt előtted az a tér,
Melly a becsűletnek örök váráig ér.
Menj, és atyáidnál ne légy alábbvaló.
Fiam vagy, szánlak is; de azért csak aló!
Ha én felűlhettem: ott a kard, a puska!
Itt bizony nem henyélsz úgy, mint egy Katuska.

AZ IFJASSZONY

Ah, hová mégy, kincsem! nem szánsz-e engemet?
Ne hagyj el, ne fosztd meg árva személyemet,
Ne vidd el magaddal minden szerelmemet,
Mert tenálad nélkűl a bánat eltemet.

A GAVALLÉR

Ah, mért jöttél bé most! ah beh szúrdaló ív,
Mellytől gyötrettetik láttodra ez a szív!
Elhagylak, angyalom; de megtérek mint hív;
Isten hozzád! mert most Isten s nép szava hív.[73]

AZ IFJASSZONY

Ne űlj fel! vagy ha már a serkentők nagyok,
Legalább egy zálogcsókot nálad hagyok. -
De maradj még - úgyis késnek a hadnagyok.
Szállj le... ó, kegyetlen!... szállj le... Oda vagyok! -

A GAVALLÉR

Elájúlt! - - Vas bennem a szív s minden tetem,
Ha ezt a keserves látást eltűrhetem. -
Isten hozzád, hír, név! a fegyvert levetem:
Nem megyek táborba. - Kelj fel, én életem.

EGY FELŰLTT NEMES

Hová vesztél, pajtás? a tábor régen vár.
Minden legény kardot kötött s lóra űlt már.
Te most is az asszony körűl piperézel?
De nem sokra megyünk az ilyen vitézzel. -

A GAVALLÉR

Az igaz, barátom! megvallom, hogy szégyen,
Mikor egy gavallér illyenekre mégyen;
De ládd a szerelem gyakorta erőt vész,
Ez tunyából vitézt, vitézből tunyát tész. -
Engedd meg, barátom! búcsút is kell vennem:
Nemes, de érzékeny szív lakik énbennem.
Ha hibáztam: hibám helyrehozására
Előtted űlök fel erre a sárgára;
Hozzátok mind elő elhányt fegyveremet,
Tegyetek vitézzé újonnan engemet. -
Isten hozzád, Apa! mondd meg az asszonnak,
Hogy engem nemesebb vágyódások vonnak,
Hazámért magamnak egy nagy útat mérek;
Ha az Isten éltet, hozzá visszatérek.
Siessünk, barátom! - Vajha Stíriának
Bércei már itt a kapunál volnának;
Vajha már a dölyfös francot itt láthatnám
S e sárgát a veres sapkákon ugratnám:
Akkor látnád, pajtás! erejim melly nagyok,
Akkor látnád, hogy én talpig magyar vagyok.

AZ IFJASSZONY

Ah, te irgalmatlan! így válsz meg hát tőlem?
Így akartál szökve futni el előlem?
Nem szántad egy nálad hívebb szívnek búját?
Oszolj, s vidd magaddal az egek bosszúját!

A FELŰLTT NEMES

Ne felelj rá pajtás! asszonyi panaszok;
Tudod, az asszonyok tettetők, ravaszok,
Alig várják, hogy ma fújjanak trombitát,
S holnap nyerhessenek másoktól vizitát.

A GAVALLÉR

Nem, barátom! értem halni is kész lenne,
Igaz magyar virtus és erkőlcs van benne.[74]
Te is ezt elhagyni, tudom, sajnállanád;
Magyar ez! de talám bécsi a te zsanád.
Hazám, szabadságom, jószágom, életem
Ezért az egy kedves kincsemért megvetem.
Kész leszek elmenni számkivetésbe is,
Kész láncot csörgetni véle tömlöcbe is,
Megválok javamtól, éhezek, koplalok,
Ha a szűkség arra viszen, meg is halok:
Csak ez a hív angyal maradjon meg velem;
Mert amit elvesztek, benne mind fellelem.

AZ IFJASSZONY

Csak egy napot kérek ittmaradásodra,
Hadd enyhűljön kínom: s menj osztán dolgodra.

A GAVALLÉR

Barátom! itt hagyni merő kegyetlenség. -
Várjunk! még nyakunkon úgy sincs az ellenség.

A FELŰLTT NEMES

Ám maradj itt, gyáva, s őltözzél szoknyába;
Én a férjfiakhoz megyek a csatába,
Fonj te; majd meghallja tőlem minden hadnagy,
Hogy erőd millyen nagy, s melly talpig magyar vagy. -

A GAVALLÉR

Én fonjak? én járjak szoknyába, barátom?
Éj, te engem korcsnak tartasz, amint látom.
Kard illet engemet ősi nemes névvel. -
Istenhozzád, kincsem! maradjál békével.

AZ IFJASSZONY

Ah, elmégy hát, pogány! és itt hagysz engemet:
Állj meg, és először verd által mellemet.

A GAVALLÉR

Atyáim Istene! jaj, mondd meg, mit tégyek?
Kettőé nem tudok lenni, mellyké légyek?...
Barátommal mennék - ím, párom kesereg!
Párommal maradnék - vár a vitéz sereg!
Kegyetlen a menés - rút a késedelem -
Ó, örök becsűlet! ó, örök szerelem!

AZ ÖREG ATYA

Fiaim! igazat teszek én köztetek,
Csak köz pert megosztó szómnak engedjetek.
Ímé, a szerelem s becsűlet egymással
Vívik, és e hív pár e vitéz pajtással:
Ez egy hív szeretőt kérne, de becstelent;
E' vitézt kívánna, de érzékenytelent.
Mindenik a fiam szívéért csatázik;
De sokat kívánván, mindenik hibázik.
Én a köz igazság törvényjét megosztom,
S egyiket is e nagy szívtől meg nem fosztom. -
Ám vidd el pajtásod, főldim! a csatához,
De, hogy híven térjen vissza a párjához:
Tartson hív szerelmet, leányom! erántad,
Hogy őtet pálmákért küszködni nem bántad,
így békéljék meg a becsűlet s szerelem.
Hordozzon, fiam! az isteni kegyelem.

AZ IFJASSZONY

Aria

Ha már felűlsz, kincsem,
Paripádra:
Vess végcsókot nyögő
Galambkádra.
Gondot az Ég rólad
Úgy viseljen,
Ha rám emlékezel
Minden hellyen.
Térj vissza ölembe
Pálmaággal,
Vitéz és szerelmes
Forrósággal.

A GAVALLÉR

Tudom, hogy hívem vagy,
Nem is kétlem,
Szíved e hév csókkal
Elpecsétlem.
Mikor bennem végsőt
Nyög a lélek,
Akkor is nevedre
Feleszmélek:
De ha élvén vissza
Jövök hozzád,
Mellemhez szorítlak. -
Isten hozzád!

A FELŰLTT NEMES

Jól van, jól: az idő maga megmutatja.
Mit sírtok? az ember végét sem várhatja.
Gyer, pajtás. - Ne tartson semmit, ifjasszonyka,
Jobb meglövik, mint a lába legyen csonka.

Allegro

Illyen a hadi élet!
Boldog, ki vitézzé lett.
Ha bélőnek a fejébe,
Hajdi Ábrahám keblébe,
S más helyébe.

A FELŰLTTEK KARJA

Lamento

Űljünk fel hát, jó vitézek, a lóra,
Kedvesinktől búcsút vegyünk;
Mert már ímé a trombita- s dobszóra
A tűz s halál közzé megyünk.

Rajta, az óra eljár;
Vagy élünk, vagy halunk már;
Kedveseink, szeressetek,
Légyen Isten véletek.

Mars

  Trombiták harsogjanak,
A dobok dobogjanak,
Zászlóink lobogjanak,
Lóra már minden vitéz.

  Bár ezer fegyver zörög,
Bár ezer ágyú dörög:
A királyért, a hazáért
Bátran harcoljunk;

  Ha népünk hátra nem tér:
Újra zőld borostyánt nyér,
Megmutatja, hogy mit ér
A magyar szív, scytha kéz.

  Bár ezer fegyver csörög,
Bár ezer ágyú dörög;
A királyért, a hazáért
Bátran harcoljunk.

 

[VÁLYI KLÁRÁHOZ]

Barátném, bánt-é még, ami eddig bánta?
  Vagy úgy lett a dolog, mint szíved kívánta?
Hát az az értetlen hatbetűs nyavalya
  Megorvosolódott-e, ugyan mi baja?
Külömben nincs Bécsbe a bánatnak nyoma,
  Ott lévén az öröm fő paradicsoma.
Még a pompás Bécsbe tőltöd te kedvedet,
  Mi a Vágnál gyakran sóhajtunk tégedet.
S te tán torkig űlvén minden szépbe s jóba,
  Meg sem emlékezel rólunk hébe-hóba.
Nem, barátném, hisszük jószívűségedet,
  Nem úgy kémleltük ki e nyáron lelkedet,
Azért is szívedbe ajánlom szívemet,
  Tarts hű barátodnak örökre engemet!
Majd ha nyugodalom pontjára érkezek,
  Többet, jobbat, szebbet készítnek e kezek.
Folyjanak vidámon életed napjai,
  Maradok állandó híved:
                                          Csokonai.

 

[VÁLASZ VÁLYI KLÁRÁHOZ]

Jó barátném, panaszkodol,
  Hogy balsorsod igen nagy,
  S ezer bajjal tusakodol.
    Nem csuda: poéta vagy.

Írod: gyarló szegénységed,
  Melly a porig nyomván téged,
  Meggátolja serénységed.
    Nem csuda: poéta vagy.

Mérget forral életedre
  Sok kaján fő, sok fúrt agy:
  Irígykedik jó szívedre.
    Nem csuda: poéta vagy.

Sok gyáva nyelv szól, szidalmaz,
  Gúnyol és rád borsot halmoz,
  Szép elmédért így jutalmaz.
    Nem csuda: poéta vagy.

A nagy világ a főbbekkel
  Fel se vész és füstbe hagy,
  S néz rád megvető szemekkel.
    Nem csuda: poéta vagy.

Borít setétes koszorú,
  Szíved mindenkor szomorú,
  Életed csupa háború.
    Nem csuda: poéta vagy.

De gyötrődjön a szerencse,
  Szégyenűljön pénz és kincs,
  Szíved irígy ne rettentse,
    Szitokra ne is tekints.

Ne mássz porba a főbbeknél,
  Zengj egyebet keserveknél:
  Nagyobb vagy te mindezeknél!
    Azzal, hogy poéta vagy.

 

AZ EMBERISÉG S A SZERETET

Felfogadtam száz-meg-százszor,
Nem fogok szeretni másszor;
Felfogadtam, semmi lyány
Rabbilincsre már nem hány.

  Azt mondám, bolond is vóltam,
Hogy szerelmekhez hajóltam;
Azt is mondám, mind bolond,
Aki rólok le nem mond.

  Felfogadtam, hogy míg élek,
Egy asszonnyal sem beszélek;
S bár Heléna vólna is,
Még sem kapnék rajta is.

  Gyűlölöm minden nemével,
Bájoló tekintetével,
Gyűlölöm! - Mind csalfa kép,
S még talán csalfább, ha szép.

  Felfogadtam mindenekre,
Rá se nézek őkemekre;
Mert mind vesztembe kerűl. - -
Meg is álltam emberűl.

  Jaj, de fojtó únalommal
Bánat szálla rám egy nyommal,
S a szerelmes kény helyett
Gyűlölség foglalt helyet.

  A barátság s kedv megszűnék,
Tréfa, nyájasság eltűnék;
Csak setétes gondolat
Vont körűltem gőzfalat.

  Csak rettentő képzelések.
Csak kegyetlen érezések
Ostromolták lelkemet,
Úgy gyötörtek engemet.

  Semmi virtust nem kerestem;
Embergyűlölésbe estem,
S már egészen ellepe
Lelkestől a sárepe.

  Már az elmém is tompúla;
És csak - csak kevésbe múla,
Hogy fejembe nem lövék. - - -
Mégis elmémhez jövék.

  Légyen hála! észrevettem,
Hogy bolond gombákat ettem.
S felkiálték: "Grácia!
Megbocsáss, szép Cipria!"

  Jertek, ó, angyal-személlyek,
Hogy megint mint ember éljek!
Elvetettem pisztolom. -
Szép orcátok csókolom.

  Véletek hát szívet váltok,
Szép embernék, s így kiáltok:
"Mind bolond, ki nem szeret,
Vágasson magán eret!"

 

A FOGADÁSTÉTEL

  Egy nyári estve LILLÁT,
A gyenge rózsaszájú,
A tüzszemű leánykát,
Megláttam, és azonnal
Látnom, szeretnem - egy volt.

  Midőn az éjt sohajtva
Virrasztom, Ámor így szóll:
"Ne félj, VITÉZ! csak engem
Zengj minden énekidben,
Lillát adom jutalmul."
Fogadtam, és jutalmúl
LILLÁT megadta nékem.

  Most hát lekötve lévén,
Mást nem tudok danolni -
LILLÁT csak és csak Ámort.

 

A PILLANTÓ SZEMEK

Ne kínozz, LILLA! újabb ostromokkal;
Ne hányd olly hasgató pillantatokkal
  Felém villám szemed.
Az verte szívemet halálos sebbe;
Ne szórj, ne szórj újabb dzsidákat ebbe,
  Kíméld meg éltemet.

Nem látod-é? nem-é? miként zsibongnak
Az Ámorok, miként rajmódra dongnak
  Kökény szemedkörűl?
Ki kis nyilát belőle rám ereszti,
Ki ellobbantt szövétnekét gerjeszti,
  Ki vesztemenn örűl.

Pillantatod szárnyára egy felűle,
Szívem titkos várába bérepűle
  És ott helyet fogott.
Zászlót ütött reményem fő tornyába;
Mindent letiprott már parányi lába
  Halld csak mint tombol ott.

 

A SZAMÓCA

  Illatja rozmarinnak,
Mézíze a fügének,
És a rukerc pirossa
Szájunknak és szemünknek
S orrunknak is mi kellő?

  Hát még ha egyesűlnek
E kedves érezések? -
Ímé, az ért cseresznye
Melly édes és piross is?
A sárgadinnye szagja
Nárdus, s az íze nektár:
A rózsa színe bíbor,
S illatja finom ámbra.

  De rozmarinnal együtt
A kis rukerc, fügécske,
Cseresznye, sárgadinnye
És rózsa öszveséggel
Van elvegyítve a szép
Szamóca bíborában. -
Szép színe drágalátos,
Mézíze szájat enyhít,
S illatja a velőkre
Mint egy nepente, felhat.

  Kedves szamóca! téged
Én, - én az isteneknek
S az istenasszonyoknak
Tennélek asztalára.
Sőt csak beszéllni tudnál
És csókot adni, mindjárt
Hasonlatos lehetnél
A LILLA ajjakához.

 

BARÁTOMHOZ

Parnassz vadon hegyénél,
Kasztál folyása mellett,
Vagy Tempe puszta vőlgyén,
Múzsákat, ó, barátom,
Hiába fogsz keresni.
A régi durva Múzsák
És a paraszt Apolló
Lakhattak olly vidéket.

  De ma már nagyobb örömmel
Múlatnak ők Tokajban,
Az észhozó Tokajban;
S nektárral élnek ottan.

 

AZ ALVÓ LILLÁRA

Ti hűvösös szellőcskék,
Fuvalljatok, de gyengén,
Lassan lehempelyegve
Buzogjatok, folyócskák,
Ti jószagú virágok,
Lehelljetek nepentét.
Csitt! pásztorok s leánykák,
Ezen berekbe nyugszik
Elszenderedve Lillám.

 

A DUNA NIMFÁJA

Amott egy nyárfa hívesében,
  A fűzfa közt,
Találni a sziget mentében
  Egy tiszta közt.

Itt a vad faunok irtoványi
  Megtetszenek:
Az ősz Dunának szép leányi
  Itt fördenek.

Gyakorta a habok tapsolnak
  Játékokon,
S körűltök a pintyek danolnak
  A bokrokon. -

Itt förde LILLA is magába,
  S az istenek
Az égről e barlangocskába
  Lenéztenek.

A szép halandó a vizekből
  A gyepre szállt.
Bámúlja Zeusz a fellegekből
  És felkiált:

"Haj, istenek! melly szép halandó
  Jön ott elő,
Mint amidőn a támadandó
  Nap mosdva jő.

Hószín vállán miként lebegnek
  Szeg fürtjei,
Görögvén róllok a vizeknek
  Sík gyöngyei.

Csak egy hibát remek tagjába
  Lelhetni-é?
Nem szebb-é síma karja, lába,
  Mint Vénusé?

Kár, hogy nem nézhetünk szemére...
  De erre jő -
Melly szép!... Most, most - Egek! Citére!
  Szebb nálad ő."

És nála minden szebbnek mondja
  Az én tüzem:
Csak Vulkán, a Vénus bolondja,
  És Mómus nem.

 

A BOLDOGSÁG

Most jázminos lugasban,
E nyári hűvös estvén,
LILLÁMMAL űlök együtt:
LILLÁM velem danolgat
És csókolódzva tréfál,
Míg barna szép hajával
Zefir susogva játszik.
Itt egy üveg borocskát
A zőld gyepágyra tettem,
És gyenge rózsaszállal
Száját be is csináltam,
Amott Anákreonnak
Kellő danái vannak
Kaskámba, friss eperrel.

Egy öszveséggel illy sok
Gyönyörűt, becsest ki látott?
S ki boldogabb Vitéznél?

 

A MÉHEKHEZ

Kis méhek! kerteken,
Mezőkön, berkeken
  Mit futtok sok veszéllyel?
A friss forrásokra,
Az új virágokra
  Repkedvén szerteszéjjel?

Mennyi sok munkával
És időjártával
  Gyűjthettek egy kis mézet?
Szálljatok LILLÁRA,
Az ő szép szájára
  Vénus sokat tetézett.

Jőjjetek: s úgy nem lész
Ollyan sok s édes méz
  Sehol, mint a tiétek.
Jőjjetek: s úgy nem lesz
Ollyan boldog méhész
  Sehol, mint a tiétek.

 

AZ ALVÓ LILLA FELETT

Nyúgodj csendességgel
  Itten, szép nimfa!
Ládd, melly büszkeséggel
  Féd e boldog fa;

Vágyva árnyékozza
  Tejszín kebledet,
Melly duplán bóltozza
  Márvány szívedet.

Két szemed héjjában
  Éltem s holtom áll.
Csendes árnyékában
  Álom s Ámor hál;

Mindkettő szemedre
  Rózsaláncot fűz;
Nyúgodj csak kedvedre.
  Nyúgodj drága szűz!

Szép virágszálocska,
  Mind terűlj alá!
Híves árnyékocska,
  Szállj lebegve rá!

Édesítsd nyugalmát,
  Tiszta csergeteg!
Jőjjetek: jutalmát
  Vénus adja meg.

Kis Zefir mellyére
  Csendesen borúlj,
Félfedett csecsére
  Gyenge szárnnyal fújj;

Sőt ha tudsz, lelkébe
  Bújj egészen bé,
S tudd meg, hogy fektébe
  Rólam álmod-é?

Nem! - Magam vizsgálom,
  Mit gondol most ott,
Vonj szemére, álom!
  Dupla kárpitot,

Játszodtasd altába
  Kedves képekkel,
Vidd Idaliába,
  Hogy ne keljen fel.

Mennyi ösvényemben
  A tövisk s haraszt!
Majd ropog mentemben:
  Ámor! szedd fel azt...

Ah, melly édes ízzel
  Alszik kincsem itt!
Pinty, pacsirta, csízzel...
  Majd felserken... Csitt!

 

ALKU

VITÉZ ÉS LILLA

Kettős dal

VITÉZ

Valld meg, kérlek, kedves lélek!
    Még szeretsz-é?
Engem másért, míg csak élek,
    Meg nem vetsz-é?
    Én szeretlek tégedet,
    Tisztelem jó szívedet:
    Megvethetsz-é?
    Megvethetsz-é?

LILLA

Hidd el, kérlek, kedves lélek!
    Én szeretlek,
Téged másért, míg csak élek,
    Meg nem vetlek.
  Százszor már nem mondtam-é?
  Mégis kételkedhetsz-é?
    Be nevetlek.
    Be nevetlek.

VITÉZ

Sokszor ám a lyánka szíve
    Állhatatlan.
És ahoz, ki legjobb híve,
    Irgalmatlan.
  Én is attól tartok ám;
  Mert ez a kis ethikám
  Csalhatatlan.
  Csalhatatlan.

LILLA

Én is hát szíved formáját
    Úgy tekintsem,
Hogy más ifjaknak hibáját
    Rád is hintsem?
  Nem, nem: bár más mit tegyen,
  A mi szívünk hű legyen;
    Úgye kincsem?
    Úgye kincsem?

VITÉZ

Én örökre leszek híved,
    Kedves lélek!

LILLA

Én is, Kedves! mással szívet
    Nem cserélek.

VITÉZ

Én szeretlek, édesem!

LILLA

Én is téged, kedvesem!

KETTEN

    Míg csak élek.
    Míg csak élek.

 

KÉT SZERETŐ DALJA

Énekeljünk Cipriának
  Drága kincs!
Mert ez élet-asszonyának
  Párja nincs.
Rózsa nyíl ennek nyomában,
Bársony ennek birtokában
  A bilincs.

Énekeljünk Cipriának
  Egyaránt;
Engem is nyájas fiának
  Tegze bánt,
Amiolta szép szemeddel,
Rózsaszín tekinteteddel
  Tőrbe hánt.

Énekeljük felsegítő
  Karjait
S a szerelmek lelkesítő
  Lángjait.
Vigadozzunk és magunknak
Osszuk édes ajjakunknak
  Csókjait.

Ó, de kincsem! a te szíved
  Ég-e még?
Úgy, miként ez a te híved
  Szíve ég?
Látom ellobbantt szemedről,
Lángoló tekintetedről...
  Már elég. -

Hátha engem sírom árka
  Nyelné bé:
Boldog élted, szép Madárka,
  Lenne-é?
Ah, ha én elvesztenélek,
Mit csinálnék, drága lélek!
  Ó-ó-jé?

Angyalocskám! csak te bírod
  Szívemet,
Míg ölemből puszta sírod
  Eltemet.
Addig is, míg csak lehellek,
Tégedet forrón ölellek,
  Hívemet.

Csak te is hívedre nézzél,
  Kedvesen,
Csókra új csókot tetézzél
  Szívesen,
Így lehet hűségbe lennünk,
Karjainkon megpihennünk
  Csendesen.

Hű galambom! kölcsönözzünk
  Szíveket,
Szíveinkre úgy kötözzünk
  Lépeket.
Csókjaink közt egybefolyjunk,
Új szerelmünkről danoljunk
  Verseket.

Szádra szám egy gerjedelmes
  Csókot ád,
Mint igaz szívem szerelmes
  Zálogát.
Jól tudom, hogy míg csak élek,
Hív leszel te's drága lélek:
  Csócsi hát!

 

ANAKREON S OVÍD

Életadó borról a téji Anakreon íra,
  Gyenge szerelmekről játsza az éles Ovíd.
S ím, maga Bakhus amazt, Vénus maga ölte meg eztet:
  Múzsa, rebegj! vég gyászt szűlhet akármi dalod.

 

MEGKÉRLELÉS

    Hogy Mancával
  Jártam egyszer így:
Mért pörölsz olly nagy csatával,
  Mért vagy olly irígy?

    Ő is édes
  És negédes ám.
Ő is, mint te, egyet inte,
  Rám tekinte, rám. -

    Engedelmet!...
  Gyenge volt e szív:
Nem cserélt azért szerelmet,
  Hív fog lenni, hív. -

    Drága lélek!
  Jöszte - jöszte bé;
Csak teérted s benned élek -
  Elkerűlhetsz-é?

 

GENERÁL HOCHE HALÁLÁRA

Hós, a Bonaparte barátja,
Megelőzé minden arányban
Görögország s róma vitézit,
Egyedűl - esztendeiben nem.

 

AZ ESKÜVÉS

Esküszöm, szép LILLA! hidd el,
Hogy miolta kellemiddel
  Megkötöztél engemet,
Már azólta semmi szűznek,
Semmi nyílnak, semmi tűznek
  Nem nyitom meg szívemet.

Esküszöm; s e szent hitemnek,
Mellyet adtam édesemnek,
  Pontjait meg nem csalom.
Kérlek is reménykedéssel,
Hogy viszonti esküvéssel
  Kösd le szíved, angyalom!

Esküszöm hószín kezedre,
Rózsaszádra, tűzszemedre,
  Hogy te léssz csak kedvesem.
Esküszöm, hogy míg csak élek,
Más szerelmet nem cserélek;
  Vagy LILIM, vagy - senki sem.

 

HALJUNK MEG

Mint a szőllő kebeléhez
  Szorítja támasszait,
Vagy a bús szilfa mellyéhez
  A borostyán ágait;

Mint hív galambok, egymással
  Eggyé olvadt csókjain
Félig alélva portyásznak
  Egymás hív ajakain:

Ó, ha úgy ölelhetnélek
  Én téged s te engemet,
Ha úgy szorítná, míg élek,
  Hív szíved hív szívemet;

Ha csókjaiddal csókjaim
  Úgy egyesűlhetnének,
S ajkaidról ajakaim
  Örökké függhetnének:

Az istenek szálájában
  Úgy megvetném a nektárt,
A menny ambrosiájában
  Úgy én nem tennék sok kárt.

Hosszas csókjaink folytában
  Örömmel alélnék el,
S szádból e boldog órában
  Édes halált szívnék fel.

Jövel, óh jövel, haljunk meg -!!!
  Már megy lelkem kifelé:
A halálban se váljunk meg,
  Siess karjaim közzé.

Amelly kéz hív hamvainkat
  Egymástól elszakasztja,
Bontván csendes álmainkat,
  Óh, átkozott légyen a'!

A mirtusok hűs bóltjában,
  Hol elhúnyni találunk,
Egy zőld sírhalom magába
  Jegyezze hív halálunk.

Lelkeink pedig menjenek
  Egyesűlt lehellettel,
Csókok közt emelkedjenek
  A boldog egekbe fel.

Ama szerencsés mezőkre,
  Hol örök élet hever,
Hol a mennyei tetőkre
  Zúzt a bús tél nem kever;

Amellyek zőld határjára
  Halhatatlan tavasz néz,
S örök fényt fest hűs aljára
  Ama mindenható kéz;

Hol a fák szebben virítnak,
  S a szellők fuvallási
Tisztábbak, s jobban újjítnak
  A folyók mormolási;

Ahol a nedves szemekről
  A bús könnyek lehúllnak,
Ahol a vérzett szívekről
  A fájdalmak elmúlnak;

Ahol a hív szeretőket
  Örök láncok kerítik,
S egymással szerelmek őket
  Örökre egyesítik;

Ahol Fáon bús Szaffóját
  Megöleli végtére,
S Petrarca hív Lauráját
  Forrón nyomja szívére;

Ahol kevesebb bánattal
  Néz Abelárd hívére,
Helóist jobb foganattal
  Tanítja szerelmére.

Ó, égi örömérzések -!!!
  Nézd, az ég már nyílva vár;
Jer, haljunk meg!!! én nem kések!!!
  Ó, bárcsak ott volnánk már!!!

 

HÁLAÉNEK A VÉNUS OLTÁRÁNÁL

  Ah, kedves szók!
  Ah, édes csók!
Eget verek fejemmel.
  Ah, áldott légy,
  Több jót is tégy,
Cipris! beteg lelkemmel.

  Szeretlek - ó,
  Ez áldott szó
Mint hangzik a fülembe!
  Ah, kedvel hát
  S ambróziát
Tőlt LILLA mély sebembe.

  Kegyes Cipris!
  Még csókot is
Ragasztott ő orcámra,
  S még többet hán't,
  Pecsét gyanánt.
Az esküvés köztt számra.

  Hogy ált'kapcsolt.
  Elhaltam volt
Szerelminek miatta,
  És lelkem sem
  Érezhettem,
Úgy lelkihez ragadta.

  Általkapám,
  S eltikkadt szám
Száján egyet cippantott:
  Egyet sem szólt,
  Csak rámhajolt
S egy lángolót pillantott.

  Ah drága jók!
  Ah édes csók!
Nincs a nektár olly finom.
  Hagyd, ó, Cipris!
  Még többször is
Ezt a nektárt hagyd színom.

  Ímé, e két
  Szép gerlicét
Hozom neked, Citére!
  Illy lángban fő
  Mind a kettő
S csókot rak kis kincsére.

 

BÚCSÚVÉTEL

VITÉZ

Mégyek már. Engedd meg, kedves kincsem.
Hogy megváló csókom szádra hintsem.
  Jaj be fájlalom,
  Kedves angyalom!
Hogy midőn boldoggá kezdtem lenni.
  El kell menni.

LILLA

Akkor indúlsz hát el, csalfa lélek!
Amidőn már én csak néked élek?
  Bírod szívemet
  S itt hagysz engemet:
Ah, nem érdemel meg egy illy hívet
  A te szíved.

VITÉZ

Szívemet ne vádold, jól esmérted,
Most is hév tüzekkel ég ez érted. -
  A sors kísztet el
  Vas törvényivel:
Ámde semmi tőled el nem választ,
  Adj jobb választ.

LILLA

Minden válasz erre megy ki nálom,
Hogy, ha elmégy, nyugtom nem találom.
  Hát, ha hívem vagy,
  Mellettem maradj,
Kölcsönös részt vévén víg napomban
  S bánatomban.

VITÉZ

Err' az útra is csak értted mégyek,
Hogy mind a kettőnknek hasznot tégyek;
  Mert egy nyomban jár
A mi sorsunk már.
Hát szemed ne légyen ollyan nedves
Értte, Kedves!

LILLA

Megnyugszom; mert tiszta szíved látom,
Hordjon a szerencse, hű barátom!
  És e csók maga
  Légyen záloga,
Hogy szerelmem néked felfogadtam,
  Általadtam.

VITÉZ

Kérlek, míg öledbe visszatérek...

LILLA

Értem - - Én is tőled mást nem kérek.

VITÉZ

Angyalom, szeress!

LILLA

Kincsem, meg ne vess!

EGYÜTT

Mert lelkem csupán tetőled éled.
  Isten véled!!

 

A FEKETE PECSÉT

Gyász pecsétje kedvesemnek!
  Fejtsd ki végre, mit hozál?
Mit jelentesz bús fejemnek?
  Élet-é ez, vagy halál?
    Ó, egek,
    Rettegek!

Rettegek - tán rózsaszálát
  Gyötri nagy szívbéli kín -
Tán keservét - tán halálát
  Jegyzi e halotti szín -
    Tán ma már
    Sírba vár.

Sírba vár! vagy mást szeretvén,
  Szíviből engem kivét,
S engem így halálra vetvén,
  Azt jelenti e pecsét.
    Hellyes ok.
    Meghalok.

Meg - de míg a sírba szállok,
  Nyílj meg, ó, gyászos levél!
Tán csak egy szót is találok,
  Mellyre szívem még megél
    Tán halált
    Nem kiált...

Nem kiált!! Ah, megkövetlek,
  Szép levél. Csalt a pecsét.
Már ez egy szó is: szeretlek!
  Visszaadja a becsét.
    Már ez ó,
    Égi szó!

Drága szó ez, szép levélke!
  Már ezért csókollak ám:
Mert tevéled LILLA lelke
  Új napot deríte rám,
    Szép levél!
    Szívem él.

[Szívem él! örökre mondok
  Bánátimnak adiőt,
Jer, Juliskám, félre gondok,
  Kedvel engem, én is őt.
    Már enyim
    Szép Julim!]

 

AZ ELTÁVOZÁS

Távol vagyok tetőled,
Ó, életem reménye!
Ó, LILLA, földi angyal,
Távol vagyok tetőled!

  Elhagytalak, Galambom,
El - s ah, talán örökre;
Miólta olly sok édes
Csókok között utólszor

Búcsút vevék tetőled. -
Ím, vissza én se mentem,
Te is bilincsbe estél.

  De bezzeg, aki LILLÁT
Elhagyta - ah, ha látnád, -
Elhagyta ám magát is!
El - s ah, talán örökre.

 

A TÁVOLRÓL KÍNZÓ

Rég nem valék tevéled szemben,
  Rég is nem láttál engemet:
S ládd, mégis távollételemben,
  LILIM! gyötörtél engemet.
Bár félre volt lakásom - félre,
Északra lakván én, te délre;
  Mégis tüzed velem lakott,
  Mindég perzselte északot. -

    Most a tűz mellett vagyok:
      S nincs olly szenvedésem;
    Mert égésim olly nagyok,
      Hogy meghalt érzésem.

 

THÁLES

Míg Tháles a nagy égnek
Tüzeit csudálva nézi:
Behúlla egy verembe.

  Ah LILLA! a te orcád
Illyen gödört csinál ám,
Mikor reám mosolygasz;
És akkor abba lelkem
Melly nyakra-főre hull bé,
Míg andalogva bámúl
Ragyogó tüzes szemednek
Két főldi csillagára!

 

ORGIÁK

MIND

Lantom, danold Liéust;
A szíveket feloldó,
A gondtörő Liéust
Méltó danolni néked.

EGY

  Ő a kegyelmes isten,
És ő az, aki nélkűl
A szép Citére fázik,
Tompán lövöldöz Ámor,
A gráciák alélnak;
S egész gyönyörködésben
Nem úszhat az halandó.

MIND

  Lantom, danold Liéust;
A szíveket feloldó,
A gondtörő Liéust
Méltó danolni néked.

EGY

  Ő a kegyelmes isten,
És ő az, aki mellett
A büszke Nagyravágyás
Rezzenti tarka szárnyát,
S a tőlt pohárba szállván,
Megaláztatott örömmel
Fúl a szelíd habokba.

MIND

  Lantom, danold Liéust;
A szíveket feloldó,
A gondtörő Liéust
Méltó danolni néked.

EGY

  Ő a kegyelmes isten,
És ő az, aki által
A megpirúlt gerézdben
Nyájaskodó barátság,
Öröm, kacaj, ledérség
S tréfás szavak teremnek,
Hogy a szegény halandó
Felejtse szíve terhét.

MIND

Lantom, danold Liéust;
A szíveket feloldó,
A gondtörő Liéust
Méltó danolni néked.

EGY

  Ő a kegyelmes isten,
Ő, aki képzetünkben
Teremthet új világot.
Ő int Polimniának,
S mennybéli zengzetével
Olvasztja szíveinket
Ő gyújtja a poétát
Érzékenyebb dalokra,
És bájoló borával,
Édes ragadtatásban
A menny felé repíti.

MIND

  Lantom, danold Liéust;
A szíveket feloldó,
A gondtörő Liéust
Méltó danolni néked.

 

A BÉKEKÖTÉSRE

Tőlts pohárt, gyermek! nesze, tőlts fejér bort
Mert fejér borral fogom innepelni
Boldog esztendőnk ideérkezését;
  Tőlts bele, gyermek!

Most örűljünk már, mivel, ah! az elmúlt
Gyászos esztendő sok ezer magános
És közönséges bajokat hozott rám
  S árva hazámra.

Visszatért immár olajággal a frigy,
A kemény hadnak kialudt kanóca,
Múlik a jajszó, s örömünket áldott
  Béke tetézi.

Béke! frígy! ó, két nevezet! mi hányszor,
Értetek hányszor s be hevén sohajtánk!
Négy betű: négy-négy poharat csapok fel
  Értetek én is.

Éljen a szent frígy szomorú hazánkban,
Fel ne lázzadjon soha békeségünk,
Hogy sok esztendő elejére jussunk
  Illyen örömmel! -

Boldog ország az, s az arany-világnak
Látszik ott némelly fogyatéka, mellynek
Tiszta csendesség kebelébe nyugszik,
  S nincs hada kinn is.

Boldog ország az, hol az árva s özvegy
Nem bocsát, sírván, az egekre átkot,
Szántogat minden, s kiki szőlejében
  Kényire munkál.

Semmi mesterség nem enyészik ottan,
Gazdag a kalmár s az egész közönség,
Ott tanít a bőlcs, danol a poéta,
  Él az igazság.

Ah, ti felperzselt legelők parazsa!
Öszvedűlt várak s faluk omladéki!
Vérbe tajtékzó patakok! s dögöktől
  Bűzletes ég, főld!

Ah, ti borzasztó, fene látomások!...
Félek illy gyász színt ecsetemre venni -
Átkozott volt az, ki előbb örök hírt
  Hadba vadászott!

Durva hérósok! noha száz babértok
Lenne a bérem, vagy ez a világ is;
Mégse kívánnék veletek cserélni:
  Míg LILI kedvel.

Csakhogy e lankadt haza békeségben
Álljon, és légyen pecsenyém, kenyérkém,
S jó magyar nektárt igyam arra: eb lesz
  Néktek irígytek.

Csak közel hozzám ne dörögjön ágyú,
Hogy barátimnak fecsegésit értsem,
Csak piciny lantom cicorázzon: ádjő,
  Trombita-, dobszó!

Ó, dicső két név: Szeretet! Barátság!
Ó, becses két név: Puky, hív barátom!
És te, óhajtott LILI, életemnek
  Édes arányja!

Négy betűből áll neve mindeniknek,
Akiket szívből szeretek: te gyermek,
Hozz elő négy-négy poharat! Ma inni
  Kell ezekért is.

Boldog esztendő legyen ez tinéktek,
Érjetek még több s gyönyörűbb időket:
Véletek légyen nekem is sok illyen
Jánusi víg nap!

 

[ÚJESZTENDŐI AJÁNDÉK]

Most szegény háztól, hol az úr magános,
Így telik. Majd tán vidorabb napunk lesz,
Lilla ifjasszony, ha jövő karácsont
                                        Érheti vélem. - -

E szívből eredett újesztendői ajándék
Záloga szívemnek légyen örökre, Juli!
Éljetek, ó, szeretett lelkek! kiket édes örömmel
Gyakrann emlegetek hegyközi lakhelyemen.
Most levelem tisztel, hanem a Fársángi napokban,
Amint már írám, városotokba megyek.
Mert akkor Juliána nevét, amellyet imádok,
A maga képében fogja köszöntni
                                                VITÉZ, maga kezével

Keszthely 24. Dec. 1797.

 

1798

ÚJESZTENDEI GONDOLATOK

  Ó, idő, futós idő!
Esztendeink sasszárnyadon repűlnek;
  Vissza hozzánk egy se jő,
Mind a setét kaósz ölébe dűlnek.

  Ó, idő, te egy egész!
Nincsen neked sem kezdeted, se véged,
  És csupán a véges ész
Szabdalt fel apró részeidre téged.

  Téged szűlt-é a világ?
Vagy a világot is te szűlted éppen?
  Mert ha csak nincs napvilág,
Nem mérhetünk időt mi semmiképpen.

  Hátha tőled, ó, idő!
Te, aki mindenünket öszverontod,
  A Nap is hóltszénre fő?
És láncodat magad zavarba bontod?

  Mert ihol lám, mindenek,
Bár bírtanak szépséggel és erővel,
  Változást szenvedtenek,
Vagy semmiségbe mentek ők idővel.

  Lám az ég forgása is
Idővel újabb változásba lészen,
  Lám a csillagokba is
Ki most derűl, ki béborúl egészen.

  Hát de mennyit szenvedett
Már ekkorig főldünknek állapatja,
  Hogyha a feldűllyedett
Tenger, vagy Etna lángja szántogatja?

  Sok faluk határain
Ma delfinek cicáznak a vizekben,
  S a csigáknak házain
Most zergenyáj ugrándoz az hegyekben.

  Sok merőfőld már sziget,
Sok völgyek a nagy bércekig dagadtak,
  És ahol hegy volt s liget,
Fenéktelen sós tengerek fakadtak.

  Így teszel te, ó, idő!
A nemzetek forgó enyészetével:
  Most az egyik nagyra nő,
S a másik elmúlik saját nevével.

   [A vitézlő pártusok
Régólta szolgaság alá kerűltek:
  S a bozontos gallusok
Ma már a hérósok sorába űltek.]

  Már ma ökrök szántanak,
Hol Trója, a világ csudája állott:
  És ahol szántottanak,
Most London, a világ csudája áll ott.

  Ó, ha a nagy nemzetek
Sorsán hatalmad így előmutattad:
  Hát mi, gyarló szerzetek,
Mit várhatunk - mit várhatunk miattad?

  Gyermek-, ifjú-, vén-korunk,
A bú, öröm s a jó, gonosz szerencse,
Ép, beteg voltunk, s torunk -
Kezedbe van, hogy jöttödet jelentse.

  Futsz te, nem vársz senkit is,
Gyakorta sok hosszú reményt ledúlál.
  Ím te, míg ezt mondtam is,
Öt-hat parányi perceken kimúlál.

  Nem lehet jelenvaló,
Csak múltt s jövendő pont lehet tebenned;
  És miként a puszta szó
Repten-repűl, úgy kell veszőbe menned.

  Így repűlt el tőlem is
Sok kedves esztendőm sebes-haladva;
  S meglehet, hogy nékem is
A véghatár ma is ki lészen adva.

  Úgyse volnék már gyerek;
Négyszer hat esztendőt eléldegéltem,
  S eszerént az emberek
Szűk életének harmadáig éltem.

  Vajha már - ha több nem is -
Mindegyik esztendőre jutna benne
  Egy - csak egy órácska is,
Amelly az érdem oszlopára menne.

  Kész vagyok meghalni - kész,
Csak ezt tegyék síromnak a kövére:
  UTAS! ITT FEKSZIK VITÉZ.
EGY NAP XXIV ÓRA: ENNYIT ÉRE.

  Ámde hogyha olly nemes
Szép tettek életembe nem tetéznek,
  Hogy halála érdemes
Legyen dicsőítésre még Vitéznek:

  Semmi! csak te, ó, LILIM!
Te, akiért az életet szerettem,
  Csak te légy, LILLÁM, enyím:
Mindég fogom becsűlni, hogy születtem.

  És mivelhogy a napok
Elseprik a legédesebb időket:
  Míg az ifjú hónapok
Virítnak, el ne is veszessük őket.

  Elfut a nyájas tavasz,
A bársonyos hajnalra gyászköd árad,
  A kinyílt jácint elasz,
A rózsaszál egy délbe is kiszárad:

  Így az ifjúság maga
Majd elrepűl vidor tekintetedről.
  És az Ámor csillaga
Eltűnik ám kacsingató szemedről.

  Akkor, ah! rózsáid is
Nem fognak úgy kis ajkadon nevetni,
  Akkor érző szíved is,
Ah, nem tud úgy örűlni és szeretni.

  Én is akkor csak hideg
Vérrel barátkozom hideg LILIMMAL,
  Úgy napolván, mint rideg
Vén pellikán, ifjúi daljaimmal.

  Míg tehát az lenne még,
A szép időt, ó, LILLA! meg ne vessük.
  Míg az élet lángja ég,
Egymást viszontöröm között szeressük.

  És ha semmi érdemem
Nem fog fejemre zőld babért tetetni,
  Semmi sem! mind semmi sem!
Csak hogy te, LILLA! meg ne szűnj szeretni.

  Híremet s nagy voltomat
Ne trombitálják messzi tartományok.
  Más ne tudja síromat:
Te hints virágot arra s a leányok.

 

A MAGYAROKHOZ

  Ne szólljatok meg érte,
Magyarjaim! kikérem,
Ha én is a csatákat,
A várak égetésit
És a királyok estét
Nem kürtölöm Homérral.

  Ez a butella máslás
A megdühödtt világnak
Minden csatépatéját
Kiverte a fejemből.
S a LILLA hév ölében
LILLÁN kivűl egyébre
Elmém ügyelni nem tud.

  Ha hát csupán szerelmet
És bort fogok danolni:
Magyarjaim! kikérem,
Ne szóljatok meg érte.

 

KESERÉDES

  A rózsa szép virágszál,
De tüske szúrdal ágán.
Ha mézet ád is a méh,
Fúlánkja néha megcsíp.
A bor bétőlt örömmel
S mámort okoz gyakorta.

  Szép vagy te, LILLA, s édes, -
Vidít kegyes szerelmed;
De mennyi - ah, de mennyi
Kín is gyötör miattad!

 

LILLÁHOZ TÁVOLLÉTEMBEN

LILIM! csoport öröm között
  Töltöm most éltemet.
Szívembe bú nem kőltözött,
  Nem rág az engemet.
Sem könnyeket nem hullatok,
Sem nem sohajtok, jajgatok.

A szent barátság csillaga
  Egemre felderűlt,
A tiszta boldogság maga
  Felkentt fejemre űlt:
De kedvem egybe sem lelem,
Mert nincs az én LILLÁM velem.

Ha nincs az én LILIM velem:
  Mi nékem a világ!
Sokszor magamban képzelem,
  Hogy az halál kivág.
Az élet édessége mi?
Mit érsz, öröm? ha nincs LILI. -

A szem, fül és egyéb tagok
  Múlathatnak talám:
Igen, de szív nélkűl magok
  Gyarlón örűlnek ám.
Tudod pedig, szép rózsaszál!
Szívem csupán tenálad áll.

Te bírod, ó, tudod magad,
  Szép LILLA! szívemet:
Azért Te is helyette add
  Cserébe szívedet.
Enyím maradjon semmi sem!
Csak a tiédet add nekem.

De mit könyörgök illy nagyon
  Galambi szívedért?
Úgy-é, hogy az nálam vagyon
  Cserébe szívemért?
Nohát, ha megvan, ami kén':
Többé nem is terhellek én. -

Ha már enyím Az, akié
  Vagyok, szólj, Cipria!
Ollyan szerencsés több van-é?
  Van-é? s ha van, ki a'?
Nincs, Cipri, nincs... De kémlel itt
Néhány irígy - csitt, Cipri, csitt!

Ne szólj te erről senkinek,
  Mi nem szóllunk, mi se;
Hogy a világ irígyinek
  Vakúljon a szeme.
Mi majd, ha boldog célt lelünk,
Tenéked oltárt szentelünk.

Én téji versbe foglalom
  Érzékeny éneked,
S mellettem e szép angyalom
  Hárfázni fog neked:
Így kötnek öszve új csomók,
S mi lesz LILIM jutalma? - Csók!

 

BÁLINT NAPJA

Apropos, bizony majd el is felejtettem,
Hogy én komáromi poétává lettem.
Az eszem-iszom közt nem is jut eszembe,
Hogy egy-két rozsdás vers van itt a zsebembe.
Ez az, ha terhekre nem lesz az Uraknak,
Szoktak-e hallgatni, mikor vígan laknak?
De a vers másként is meg nem kedvetlenít,
Sőt a lágy főből is tud csinálni zsenit.
Csak elolvasom hát; aki nem hallgatja,
Fiaskót emelgethet, fogát piszkálhatja.
Addig a gavallér és dáma egymással
Karta-biankázhat szemmel s lábnyomással.
Egy illy örömnappal örömképpen bánjunk,
A mi Bálintunknak minden jót kívánjunk.
Ontsunk ezer áldást zengő tisztelettel,
Szórjuk rá a tarka vivátot tücettel,
A vígasság minden ábrázatban űljön,
A jókedv a boros kancsókba kerűljön.
Aki haza készűl, vagy pedig szomorú,
Fejébe fonassék tövisből koszorú.
De aki másokkal örvendezve múlat,
Firól fira szálljon benne az indúlat,
Hogy unokái is mondhassák, ha meghólt:
Az én jámbor apám víg szívű ember vólt.
Habzó glázlikat kell kiinni salvéval,
Ha megárt, ontsuk le fekete kávéval.
Egyszóval a kedvet ki-ki úgy megcsapja,
Amint azt mindentől várja Bálint napja.
De még csak azt mondom, hogy igyunk, vígadjunk,
A borból holnapra egy cseppet se hagyjunk.
De most már jó volna azt is említeni,
Hogy Bálintot miként kelljen köszönteni.
Kezdjük hát: Élj, Bálint, sokáig, sokáig,
A szőlőt plántáló Noénak napjáig,
Annyi napig, ahány kövekkel kirakják
A Vármegye-utcát, ha ugyan kirakják.
Úgy kerűlje a kár, bánat házad táját
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
Hogy abba a vígság örök fészket rakjon,
Mellybe bonthatatlan nyúgodalom lakjon.
Az egészség, áldás öszvefont karokkal
Táncoljon pitvarod környékén azokkal.
Nemzetes kapitány és vitéz prókátor,
Itthon nagytanácsú, kívűl erős, bátor,
Ki egyszerre viselsz Verbőczit s lódingot,
Vedd kedvesen tőlem e szál rozmaringot.
Ezt általam Vénus teneked kűldeti,
Te pedig add annak, ki érdemelheti.
Hazádnak szolgáltál ekkoráig sokat,
Illő hát kedvedre élni a napokat.
De tudod, hogy sem más, sem Verbőczi nem ád
Megelégíthető vígságokat reád.
Utóljára is csak Cithere fog lenni,
Kinek karjai közt meg tudjál pihenni.
Pihenj is meg végre, mert megérdemletted,
Hymen hűs szárnyakkal lebegjen feletted.
Úgy sem bírsz már önnön szíved birtokával,
Kerítsd haza hát azt nemes rablójával,[75]
Hogy mennél hamarabb fiaid legyenek,
Kikből szolgabírák s majorok teljenek.
Végre, ha elvégzed főldi vitézséged,
S invalidus fővel a sír befog téged,
A feltámadási insurrectióval
Mennyei kvártélyba szállj trombitaszóval.
Te pedig, szent Ivo, prókátorok szente,
Kit tisztel sok apró kard és rövid mente,
Tegyél ma druszáddá bennünket s légy velünk,
Velünk, kik ma néked ünnepet szentelünk.
Többször is ejts illyen kedvre recidivát,
Most pedig kiáltsuk: vivát Bálint, vivát.

 

KÖSZÖNTŐ

Láncba fűzni most szeretném
  Én a jázmint s violát,
Hogy vélek megtisztelhetném
  Ezt a lelkem-várta mát.

Szép LILIM! halmos mellyedre
  Rózsazáport hintenék;
Haj, LILIM: hószín öledre
  A piros mint illenék!

Jaj, de most a tél csatázik
  S véle a szél és a jég,
Minden fagy most, minden fázik,
  Csak szerelmünk lángja ég.

A Te szádon a tavasznak
  Százszorszépe nyíl, virít;
Ah! az én orcáim asznak,
  Engem a nyár süt, pirít.

Eszerént mi bőjt havában
  Ollyal kedveskedhetünk,
Amit csak tavasz javában
  S nyár felé szemlélhetünk:

Add nekem Te két orcádnak
  Kellemes virágait,
Én ajánlom bíbor szádnak
  Szám hevűlő csókjait

Ó, engedd meg, hogy meghintsem
  Vélek orcád két felét,
Hogy vélek köszöntsem, Kincsem!
  Szép nevednek reggelét.

Ötven versbe ötven szókkal
  Annyi érzés bé nem fér,
Mint egy csókba: hát egy csókkal
  Száz köszöntő fel nem ér.

Én azért hív tisztelésem
Illy ritmusba foglalom,
Té's, ha tetszik, idvezlésem
  Így fogadd el, angyalom.

 

KOMÁROM, FEBRUÁR 16. 1798

  Kilenc szép asszonykák leszálltak magáról
Az ártatlan öröm paradicsomáról,
Hol az örökké-zőld borostyános megett
Szíjják a szép lelkek a boldogabb eget,
Hol őket az édes andalgás rengeti,
Vélek az életnek gondját felejteti,
Hol a gyönyörködés lakik, a bőlcsesség,
Csak itt lévén eme kettő közt egyesség,
Hol a köz-szeretet és a csendes béke
Szállásává leve e helynek környéke,
Hol te, nagylelkű Póp! a gyenge Gessznerrel
Egy célra két úton sietsz az emberrel,
Hol én is a büszke világtól megvetve
S belső érdememmel megelégíttetve
Tőltöm ifjúságom legszebb esztendeit,
Hogy megfűszerezzem a vénség ideit.
E boldog környékről jőni látszatának
A kilenc asszonykák a kettős Dunának,
Hárfákkal jövének s inneplő sereggel,
Hogy a tizediket megtiszteljék reggel,
Meghallván lantjokon e szót: JULIÁNNA!
Azonnal így kezdek kiáltni utánna:
     "Várjatok meg, áldott angyalok, várjatok,
    Én is Komáromba megyek utánnatok,
    Lantos tábortokba vegyetek engem is,
    JULIÁNNA kedves név énelőttem is."

E szómra megállván, közéjek férkeztem,
S imé, vélek együtt hozzád elérkeztem,
Itt vagyok, engem látsz: de ők, mint istenek,
Testi szemeidbe néked nem ötlenek.

    Elmondhatnám, amit éneklenek ezek,
De mint kis énekes, vélek nem érkezek.
Szedhetnék magam is versbe áldásokat,
De te már előre képzelhetd azokat. -
Én is azt kívánom, amit más kívánna:
ÉLJEN SOK SZÉP BOLDOG IDŐT JULIÁNNA.

 

LILLÁHOZ

  LILLÁM! elég csak egy szó
Annak kitételére,
Hogy téged én szeretlek.

  De minden ige és nyelv,
Minden poéta-festés,
Szép elme s érező szív
Elégtelen, csekély, szűk,
Hogy voltaképp kitégyem,
Téged miért szeretlek.

 

DÓRISHOZ

Pillants reám, leánka!
Pillants reám, de titkon;
Hogy vén anyád, ki pénzét
Olvassa, meg ne sejtse.

Pillants reám; s azonnal,
Szép Dóris, én elértem,
Hogy érzed, amit érzek.

 

[MÁR SE HINTÓ...]

Már se hintó, már se szánka
  Néked kérőt nem hoz ám;
Tőke! Tőke! Szép leánka,
  Húzd csak, húzd csak, gyöngy Lilám!
Tőke! Tőke! húzd a tőkét:
  Főkötőt már nem tevél,
  Nékem társam nem levél.

Nem fogsz húzni többször tőkét;
  Mert lelsz a jövő idén
Vagy egy barnát, vagy egy szőkét:
  Vajha én lennék az! - én!
Vajha el tudnálak venni,
Kész volnék éretted lenni
  Szőke, barna s ordas is,
  Csak szeretnél, gyöngy Julis!

Ah, de a kegyetlen fátom
  Már kincsemtől elszakaszt,
És ha még egyszer meglátom,
  Más ölébe látom azt.
Be sok kínnal edzesítnek,
Akik illy híven szeretnek! -
  Máris hullnak könnyeim - - - -
  Tőke! Tőke! Szép Lilim!...

 

A TAVASZ

  Az egész világ feléledt.
S az elérkezett tavasznak
Örömére minden örvend;
Csak az egy VITÉZ nem örvend.

  Enyelegnek a juhnyájak,
Tehenek, lovak futosnak,
Danol a pacsirta s a pinty;
Az egész berek homályja
Zeneg édes énekekkel:
Egyedűl csak én kesergek.

  Ihon, a kinyíltt mezőkben,
Ligetekbe, rétbe, kerten
Hiacintok illatoznak,
Tulipányok ékesednek,
Mosolyognak a virágok:
De mi kedvem a tavaszban,
Ha az ő viráginál szebb
LILI nem virít ölemben?

 

RÓZSIM SÍRJA FELETT

Forró sohajtások, lelkemnek
Elszaggatott darabjai!
Itt lengjetek, hol kedvesemnek
Nyúgosznak áldott hamvai.
Vagy szálljatok fel a mennyekbe.
Hol őrzik őt az angyalok,
És lelkem e dicső helyekbe
Várjátok meg: mert meghalok.

 

MÉG EGYSZER LILLÁHOZ

Én szenvedek, s pedig miattad,
Miólta szívem elragadtad,
  Édes Kegyetlenem!
El-elhalok, mihelyt te jutsz eszembe,
S így kell talán e gyötrelembe
  Örökre sínlenem.

Értted borong éltem tavassza,
Mert nincs Nap, amelly elfogyassza
  A rám vonúltt ködöt.
Sír tisztelőd, ha kél, ha fekszik,
Miólta Azzal nem dicsekszik,
  Kiben gyönyörködött.

Sír tisztelőd, kétségbe esvén,
Miólta tőled távol esvén,
  Reményje füstbe szállt;
Holt álom űl zsibbadtt ölében,
S gyakran ijesztő képzetében
  LILIT, LILIT kiált.

E szóra karjaim kinyúlnak,
De csak sovány homályba húllnak.
  Nincs Lilla, nincs öröm!
Már nyugtom éjjel sem találom,
Mert ott is ébren tart az álom,
  S fejem LILIN töröm. -

Ó, melly keserves annak élni,
Kinek tovább nincs mit remélni,
  És mégis élni kell!
Él az, de nincsen benne lélek.
Az én tüdőm is, bátor élek,
  Lelketlenűl lehell.

És tán te, szép szememvilága!
Úgy élsz, hogy életed virága
  Virít, míg én halok. -
Adná az Ég! Azon örűlnék.
Könnyemnek azzal eltörűlnék
  Felét az angyalok.

De tán, LILIM! te is kesergesz?
Rab gerlicém, saskézbe hergesz
  S kéred segédemet?
Hiába már, Kincsem, hiába!
Csak a halál jégsátorába
Ölelsz meg engemet.

 

SZERETTEM...

  Szerettem! Szerettem!
  De ha elvesztettem.
Ki lángom taplója vólt:
  Ámorok! fogjátok,
  Ihol a fáklyátok:
Ennek lángja már elhólt.

 

EGY VÉN FÁNAK ÁRNYÉKÁBAN
RÉGEN SZENVEDŐ RÓZSAFA

Gyenge rózsabokor kesereg búvában
Egy podvas vén fának hideg árnyékában.
Könnycseppek hullanak kinyílt bíbor száján,
Mellyek leperegnek egypár bimbócskáján.
Egek! még elején a kies tavasznak
Fakadó leveli szomorúan asznak:
A fa ráterítvén mohos vén gallyait,
Nem ereszti hozzá a Nap súgárait.
Egek! illy szép rózsát ide ki űltetett,
Melly a kertekben is díszt érdemelhetett?
Ott a több mosolygó virágoknak során
Nem epedt volna el szegény illyen korán:
De itten a bánat sűrű tövissei
Lettek szépségének fúrdaló ívei.
Súgár mogyorófák körűltte hevernek,
De azok feléje fordúlni sem mernek;
Reá lágy tavaszi szellő sem lengedez.
Mert a vén fa tőle minden rést elfedez,
Így fonnyad magános keserűségibe -
Ah! e rózsaszálat ki ne szánná, ki ne?
Magok az erdei fiatal istenek
Kínjait fájlalják; de mit segítenek!
Gyakran vígasztalják szegénkét a nimfák,
Szánakoznak sorsán az érzékeny hím fák.
Maga a szép rózsa, csüggesztvén ágait,
Így ereszti égre bokros panasszait:

"Mért nem emészt már el vagy hévség, vagy hideg?
Illyen vadon helyen mit sínylek mint rideg?
Vajha forgószelet támasztna valaki,
Hogy tégedet, vén fa, tőből facsarna ki!"

 

BÁCSMEGYEI LEVELEIRE

Ah, midőn táromba látom
  Ezt a kedves könyvemet,
Egy leánykám s egy barátom
  Sorsa vérzi szívemet.

Mindenik jó volt erántam -
  Az szerelmes, ez barát.
Ó, be szívepedve szántam
  Fátumok gyászos sorát!

Egy barát és egy szerelmes
  Sínlik a rabláncokon:
Szállj le s enyhíts, ó, kegyelmes
  Isten! e bús sorsokon!

Ó, ha még egyszer lehetne
  Látni lelkem angyalit!
Mert ki az, ki nem szeretne
  Egy jó barátot, s LILIT.

 

DUGONICSRA

Állítnék Dugonicsnak is itt örök oszlopot újra,
  Jaj de minek rakjak, lám negyedéve rakék.
"Hát amit te emelsz, örök oszlop az? - ó, sokat ígérsz!"
  Már az örök, Dugonics helybehagyása után.

 

[ARANYSÚJTÁSOS NADRÁG]

Perpatvart, házsártosságot,
  Még kemény csatákkal ám, -
S egy arany sújtás nadrágot
  Énekel kis trombitám;
Amelly nagy kincsért sok népség,
Sok vitéz rend és sok szépség
  Véres hadba kelt vala.

Eztet Véczy elragadta
  A kevély Kőszáritól,
Lobbanván ez is miatta
  Márs vitéz szikráitól,
Harcolt a Nadrág dolgába,
S Véczyt sok tüzes csatába
  Ostromlá, - de hasztalan!

Élni fog dicső nevébe
  Véczy túl a Vágón is:
Mert illy dolgot régenébe
  Nem vitt véghez Jázon is,
Amidőn aranygyapjával,
S bűvös, bájos Kondijával
  Annyi próbákat teve.

Múzsa! s Múzsáknak szerelme,
  Kótyogós butellia!
Amellytől vidúl az elme
  S ébred a fantázia:
Tőltsd be lelkem spiritussal,
Hadd harsogjam Enniussal
  A vitézek fegyverit.

Hadd fessék le énekembe
  A neszmélyi jó borok,
Melly nagy tűzzel szálltak szembe
  Két hatalmas táborok;
Amidőn itt két vagy három
Holnapig Pozsony s Komárom
  Tűzbe, porba, füstbe állt.

Hogy Heléna a nadrágért
  Hajdan elveszett vala,
Elveszett e szép virágért
  Pergamumnak kőfala;
S hogy Homérus, amint tudta,
Ezt a tréfát jól hazudta,
  Ím örök laurust nyere.

Nékem is fejemre menni
  Fog Homérral laurus-ág,
S halhatatlanná fog tenni
  Véle a pendely s nadrág,
Már Homérral egy listába
A dicsőség templomába
  Látom metszve a nevem.

És te, aki e dolognak
  Tárgyat tudtál szerzeni,
Sárközym! tenéked fognak
  E versek szenteltetni.
Halld meg a népek csatáját,
A nadrág históriáját
  S nyúlj saját kebledbe bé. - - -

Véczy még Zsigárdfalváról
  Jól nem is mozdúla ki,
Hol Nyitrának oldaláról
  Zúgnak a Vág habjai;
Amidőn bús bánatjába
Húriel tündér magába
  Illyen mérget forrala:

Hát a nadrág elvittéből
  Illyen kárt kell vallanom?
S Véczyt Nyitra vármegyéből
  Nem lehet kitiltanom?
Én, ki pendelnek, nadrágnak
  És azáltal a világnak
Lettem istenasszonya.

Én, ki bírom a Schloszberget,
  S tisztelnek sok pendelen,
Mért szerzettem annyi serget
  Ott s a Zuckermandelen?
Hát magam csak illy bolondnak
Hagyjam tenni? mit nem mondnak
  Majd a pesti Pártesen.

Ezt mondván, bús bánatjába,
  Mint esett szűz, úgy meg-sírt:
Bémegy híves hájzlijába,
  Felcsap egy pint plutzer-bírt,
És hogy búsabb légyen képi,
Vukliját is összetépi
  S főldhöz vágja kantusát.

Egy hasított púdermantel
  Függ nyakán, csak neglizsé.
Mellyen a kis Zuckermandel
  Átvirít, mint egy izé.
Nincs pantoffel egyik lábán,
S mint a hédervári bábán.
  Úgy fityeg rajt' a ruha.

Húriel, bús fázisába
  Nem kapván a csínoson,
Űl a púder-kattulyába,
  Mellyet két kis pudli von.
S in directum arra tarta,
Hol te, rongyos ebkaparta,
  Állsz az erdő szélibe.

Itt hordóval s butykoskával.
  In crumenifragium,
Rakkival s más pálinkával
  Áll a bor s szilvórium,
Mellyet, gróftól árendába,
Egy nagy pince barlangjába
  Antal csaplár zárva tart.

Ah, ezeknek mérges szessze
  Hogyha egyszer résre kap,
Elragad sok józant messze
  És sok észt örvénybe csap.
Felkapván az ott menőket,
Felforgatják fővel őket
  S Scylla-örvénynek viszik.

Ezt csaplárnénak nevezte
  Véczy és a tartomány,
S amint róla feljegyezte,
  Ollyan mint egy ékes lyány,
A kezébe pintest kongat,
Szép szemével úgy kacsongat,
  Hogy sokat magához csal.

Ah, de bő ágyéka mellett
  Tágas, mély örvény hiúl,
Habzik benne a vizellet;
  Nagy veszély van innen s túl!
Mert kit itt el nem merít is,
Túlnan a kormos Mefitis
  Gőzi bűzi fojtja meg.

Eljutván e korcsomához
  A megbúsult Húriel,
Bétipeg, s Antal gazdához
  Bús szavát így kezdi el:
Ó, te, akinek markába
Adta a gróf árendába
  A bort és a pálinkát;

Antal! ím, mindjárt Pozsonyból
  A nadrág-vivő kiér;
Csalfa lévén, egy asszonyból
  Véczy könnyen csúfot vér:
Támassz záport száz üveggel,
Öntsd el népét fergeteggel,
  Részegítsd agyon magát.

Fáradságod szép jutalma
  Virradtáig Náni lesz,
Tőlgye, vőlgye, mint birsalma,
  Gömbölyű, kerek s egész,
Nem visel még semmi kéket,
Nem traktált deákot, péket,
  Kétforintos nimfa ez.

Néked azt nem illik kérni,
  Mond Antal, parancsolhatsz;
Nékem illik a bort mérni
  S teljesítni, amit hagysz.
Ezt monda levett kalappal;
És kivont dugóval, csappal
  Megnyitott hordót, butykost.

Ím, butykossal és kupával
  Omlik a borfergeteg,
Rakkival s rozspálinkával
  Három bütykös telle meg.
Véczy éppen akkor ére
A nagy zűrzavar helyére
  Kótyogós vitézivel.

Tüstint közrevészi őket
  A bor és pálinka-szesz,
Felforgat sok agyvelőket
  S hírtelen nagy lárma lesz.
Most a kancsószájig düllyed,
Majdmeg a fenékre süllyed
  A sok nyughatatlan hab.

A vitézek elmerűlnek,
  Már testekben nincs erő,
A nagy habba torkig űlnek;
  A veszély mindjobban nő.
Nagymihály egy kősziklába,
Ott a korcsma ajtajába,
  Orrtörést is szenvedett.

Húriel, ki arra vágyott,
  S célja a' volt szívinek,
Hogy Scyllán halálos ágyot
  Vessen a jó Véczynek,
El nem ment a mély örvénytől,
Hogy majd a vitéz legénytől
  A nadrágot elvegye.

Ah, de bezzeg rossz idővel
  Jára a jó Jancsi ott,
Mert a tág üregbe fővel
  Édes öccse bébukott.
Őtet négyszer elpeselte,
Végre öccsét is benyelte
  A sebes örvény lyuka.

Interim jobban öregbűl,
  Tör, ront mindent a veszély,
Nem süt fény a fergetegbűl,
  A korcsmára űl vak éj.
Mennek kőnek és lapátnak,
A nap kettő, mégse látnak,
  Reng a főld, forog velek.

Véczy a kompániának
  Vesztit látván, így sohajt:
Ó, be boldogok valának,
  Nem szenvedtek semmi bajt,
Akik jó atyjok szemébe,
Otthon a híves pincébe
  Hóltra részegedtenek!

Véczy már magát elszánta,
  Józanság vagy veszteség!
Amidőn őtet megszánta
  Jámborságáért az ég.
S egy hatalmas istenasszon,
Hogy minden bajt elszakasszon,
  A nadrágzsebből kiszállt.

Gömbölyű, kerek formája,
  Sárga, verhenyes, fejér,
Zőld selyem strikkolt ruhája;
  Édes hangja lelket ér.
Ezt ifjak, vének, leányok,
Mind keresztények s pogányok
  Tisztelik mind egyaránt.

Ember ennek fávorából
  Várat, pendelt megvehet,
Ez kisasszonyt sok banyából.
  Sok tökből bőlcset tehet.
Sok nagy pénzes úraságra
A becsűlet s a podágra
  Emiatt jön úgy reá.

Húszas, márjással, petákkal,
  Körmöc, császár, szúferint,
Több fejér s veres nimfákkal
  Jőnek véle per forint.
És hogy minden észrevenné,
Zeng a jóltevő istenné,
  A kegyes Pecunia.

S ím, lelket nyerő szavának
  Bájoló pengésire
Kedve jő Antal gazdának,
  S nyájasan néz Véczyre;
Visszahordja a kupákat,
Klázlikat, butelliákat.
  Pálinka s bor elrepűl.

Szűnik a zaj, és alóla
  Véczy eljön népivel:
Itt a nadrág - Véczy szóla -
  Adiő, bon Húriel!
Hurjel, nem tom mit morogván
S a púdermantelt felfogván,
  Tűkröt fordít Véczynek.

Így vonúl az ég aljáról
  A vak éj palástja fel,
Míg a Ganges oldaláról
  Balzsamos szellő lehel.
S a setéttel szőtt ablakba
Rózsa és hószín alakba
  Hasadó hajnal virít.

Így piroslott volt a Concha
  És fodor habok felett
Vénus isten-ifjasszonka,
  Amidőn világra lett. -
Végre pudlis hintájával
S meztelen fenómonjával
  Húriel madám eltűnt.

Véczy és az ő flottája
  Addig-addig tévelygett,
Hogy sokára Farkasd tája
- - - - - - - - - - - - -

 

CZINDERY SÍRJA FELETT

A KESERGŐ ÖZVEGY

Kedves test! hát itt szemléllek
  A holttak között, -
  Belőled ama nagy lélek
  Már kikőltözött, -
  A keskeny emberformába
  Minthogy meg nem fért:
  Eredeti hazájába
  Innen visszatért.
  Tőle megfosztattunk,
  Csak sírni maradtunk.
  Ó, halál!
  Hogy valál
  Illyen kegyetlen?

Aki esztendők sokságát
  Élni méltó volt,
  Alig élte ifjúságát,
  Véletlen megholt.
  Életének tavaszára
  Alig juthatott,
  A jó lelkek fájdalmára
  Elragadtatott.
  Engemet s árváját,
  Barátit, hazáját,
  Illy korán,
  Szaporán
  Bánatra hagyá.

Lehet-e szívnek keserve
  Olly, mint az enyim,
  Midőn itt látom heverve
  Kedves Czinderym?
  Nevem nem Mária lészen,
  Hanem Mára már,
  Mert keservvel folyt egészen
  Nékem e pohár.
  Elfelejthetetlen,
  Szerelmes, egyetlen
  S hív pár volt,
  Kit e bólt
  Örökre elzárt.

Lelkem sűrű sohajtását
  Égig emelem;
  De szívem vígasztalását
  Sehol nem lelem.
  Áztatom könnyhullatással
  Kincsem fejkövét,
  Kiáltom bús zokogással
  Czinderym nevét:
  De nagyobb kínomra
  Ennyi sok jajomra
  Ah, sem ő,
  Sem e kő
  Nem felel vissza.

Így kell-é tehát nevelnem
  Új kínt kínomon?
  S gerliceként nyögdécselnem
  Árva voltomon?
  Nincs, akiben feltaláljam
  Veszteségemet,
  Nincs enyhítőm, hogy kiálljam
  E gyötrelmemet.
  Ha már elvesztettem,
  Kit híven szerettem:
  Csupa jaj,
  Kín meg baj
  Lesz az életem.

Dicső lélek! te elvetted
  Méltó sorsodat:
  Ne felejtsd el örömednek
  Hív galambodat,
  Ne felejtsd el, örömednek
  Közepette is,
  Hogy híve voltam szívednek,
  S kedveltél te is,
  A menny pitvarában
  Több hérók sorában
  Vígadjál,
  Kedves Pál!
  Örök hazádban.

Én pedig ez úntt világban
  Még itt maradok,
  Míg e gyászos árvaságban
  Majd elhervadok.
  Addig is e sírnak halmát
  Meglátogatom,
  S gyakorta szívem fájdalmát
  Itt lejajgatom.
  Mind ide temettem,
  Valamit szerettem:
  Ó, remek
  Tetemek!
  Isten hozzátok!

Alig várom, hogy érhessem
  Kimúlásomat,
  Hogy ismét megölelhessem
  Kedves Pálomat.
  Amaz elfelejthetetlen
  Miolta felszállt,
  Nékem e világ kietlen
  Pusztasággá vált.
  Ó, egek hajléki!
  Sírhalmok árnyéki!
  Lelkemet,
  Testemet
  Fogadjátok bé!


A MENNYEIEK KARJA
ÍGY VÍGASZTALJA AZ ÖZVEGYET

  Kegyes Özvegy! vegyél búcsút keservedtől,
Szűnj meg, ó, bús gerlicepár, nyögésedtől.
Ő a mennynek pitvara körűl
A dicsőség trónusában űl,
Halhatatlanság kelyhének örömnedvét issza:
A nyomorúltt főldiekhez hogy vágyna hát vissza?

  Fényes Napod lenyugvását mért siratod?
Tűndöklik ő azért hogy te nem láthatod.
Már kérkedik, már ragyog vele
Az alvilág hosszas éjjele.
A téli nap, bár futása rövid, és sugári
Hamar húnynak, szintolly dicső, mint a hosszú nyári.

  Az alacsony világ meg nem érdemlette,
Hogy illy dicső lélek lakjék közepette,
S hogy egy bölcset zaklasson ma is,
Nagy szerencse, hogy csak látta is.
Az illy hérós született csak boldogabb időkre:
Felhoztuk hát, hogy jutalmát elvegye örökre.

  Nyerjen újra vígasztalást árva szíved,
Halhatatlan életet él a te híved.
Halál s irígy porba nem temet
Egy Czinderyt s annyi érdemet,
Már temjénnel tiszteli őt virtusa s hazája,
Fején lebeg a dicsőség örök koronája.

  Vígasztalódj, szép Érzékeny! már itt néked
Hív szívedért, virtusidért kész a széked.
Triumfálsz az élet bajain;
S a kellemek arany szárnyain
Felemelkedsz megdicsőűlt kedvesed ölébe,
Vígadni a heroínák örök innepébe.

 

A HAZA TEMPLOMÁNAK ÖRÖMNAPJA

Aggredere o magnos aderit jam tempus honores,
Pollio! el incipient magni procedere menses.
                      Virgilius Eclogae IV. v. 12 et 48

Élj! élj! nagyszívű hazafi! aki szívedre vetted
Sorsunkat és Múzsámat is unszolva serkengetted
                     Horváth, Holmi III. v. 25. 26.

  [GRÓF SZÉCHÉNYI FERENC lesz az én énekem. -
Vajha most hattyúi szárnyam volna nekem,
Ímé, e fő grófnak érdemei nagyok;
Somogynak hálával talpig adós vagyok,
Amaz már régólta pártfogásába vett,
Emez vélem sok jót, sok szívességet tett.
Széchényi és Somogy két olly nevezetek,
Kiket én eléggé nem énekelhetek.
Virgonc fantázia! agyvelők nimfája,
Te, a vén Valóság piperés lyánykája,
Te lelkesítsd hát meg egyűgyű énekem:
Ha hattyúi szavam nem lehet is nekem.]

  Van a magyar haza hármas bérce felett
A legmagossabbik tetőn egy szegelet,
Hová csak az ollyan nagy lelkek hághatnak,
Kik a haza iránt hűséget mutatnak.
Szent hely ez, a hérók előtt szentek szente,
Hol szív kell, nem hang, rang, sem nem cifra mente.
Itt áll mohos fala hazánk templomának,
S pislogó oltára annak angyalának.

  Szent hely a hazáé: mind távol menjenek
Hazám szent helyétől a szentségtelenek!
Én pedig áldozó ruhákba őltözve,
Babérkoszorúkkal homlokom kötözve,
Lantolván ekkorig nem hallott éneket,
Felnyitom e régi szentséges helyeket.
Tömjént, mirhát viszek hazám oltárára.
Új szeneket rakok alvó parázsára.
Felszállok a templom tornyának csúcsába,
Tátra sziklájára, az ég szomszédjába,
Ahol a magyarok erős istenének
Zsámolyszéke alatt harsog magyar ének.
Ott az elhúnytt scytha vitézekkel szembe
Óriási lelket vőn gyarló testembe,
Fenn az agg cserfákon tébolygó ekhóval
Minaréti hangon ezt zengem felszóval:
"Él még a szép nimfa, a bús Pannónia;
Örvendj, s borúlj arcra minden magyar fia!"

  Meredek kősziklák bémohodzott szirtja,
Mellynek vén tüskéit semmi kéz nem irtja,
Vezess e szent hegyre, vezess fel engemet,
Kíméld tántorogni kezdő lépésemet! -
Ím, már látom távol a kőszálak alatt,
Látom, vagy láttatom látni a szent falat.
Már rémlik előttem szomorú formában
A melánkóliás erdő homályában. -
E néma csendesség lelkemet borzasztja,
Szent volta homlokom hidegen izzasztja:
Közepén a sűrű, nyálkás setétségnek
A halotti mécsek pisla fénnyel égnek.
Az odvas ciprosfák gyászszín árnyékában
Egy-egy bémohodzott sírkő áll magában,
S a sarlót nem próbáltt dudva közt hevernek
Eltörtt darabjai sok régi fegyvernek,
Hol az elhányt sisak rozsdás üregében
A halálos csúvik sivákol fészkében.

  Szörnyű környék! mellynek rettent komorsága,
Talám ez a halál s a holtak országa?
Úgy van! ez a környék a holtak lakja lett,
De kiket a halál halhatatlanná tett.
[Kik, mikor egynéhány embert megöltenek,
Magok halhatatlan életet nyertenek.]
Ők ama vitézek, akik hajdanában
Bajnoki érdemet tettek a hazában.
E veres márványba bevésett írások,
Amint engedhetik az elporlódások,
Mutatják az Árpád s Hunyadi neveit,
Őrizik a magyar vitézek tetteit.
E vérrel tajtékzó patak folyamatja, -
Melly sírjok oldalát végigharsogtatja,
S a halál ölében alvó setétséget
Fellármázván, hátán viszi a kétséget -
E gazban fejérlő tetemmaradványok,
E nagy diadalmi kapuk és bálványok
Mind olly jelek, mellyek a szívet serkentik
S a régi vitézek érdemit jelentik.
Olly jelek, mellyeket te állítasz, Haza!
Annak, aki téged vérrel oltalmaza.

  Rettenetes környék! hálá végre, hálá,
Hogy elaléltt lelkem nyugtát megtalálá.
Szelídebb vidéket látok megnyílani,
A fojtó lélekzet kezd már tágítani.
Ligetes berekké válik a rengeteg,
Vér helyett folydogál kristályszín csergeteg.
Szagos virágokkal béterűltt halmokon,
Illatos jázminnal bészőtt lugasokon
S pázsitos vőlgyeken visz az út felfelé,
Hazám templomának szent pitvara felé.

  Istenhozzád, régi bajnokok sírhelye!
Engem hív a szelíd békeség mezeje.
Fedezd szent árnyékkal azoknak csontjait,
Kik vérekkel védték hazám kőfalait.
Harsogjon nevekkel a hír trombitája,
Űljön sírhantjokon a nemzet hálája!

  Melly kellemes vidék mosolyog előttem,
Miolta a hadi erdőből kijöttem!
Már itt nyájasabban lengedez a szellő,
Itt a sír is vidám, a halál is kellő.
Ím, itt az oszlopnál egy márvány lyánka sír;
Amott rózsákkal van béhintetve a sír:
Itt árnyékos ákász fedi a gyászhantot,
Odább a fejkőbe látok metszve lantot:
Amott egy sír mellől magát felemeli
Egy pacsirta, s dalját nyersen énekeli.
Túl a fülemüle egy bokor aljában
Kesereg egy lengő ághegyen magában;
Most felső zengzete a cédrusgallyra hág,
Majd dörgő alhangja a sír mélyére vág.
S mint mikor a zápor után a sivatag
Kőszirtnak gerincén lehömpörgő patak,
Nem férvén árkába a duzzadtt vízözön,
Ordító lármával görög a szirtközön;
Most kataraktaként bőg a bükkök között,
Mellyekbe nyargaló árja megütközött;
Majd lejtőre jutván aléltan nyöszörög,
Vagy a túlsó völgyben rekedezve dörög:
Ennyi fordúlást tesz csattogó daljában
A kis fülemüle a bokron búvában,
Küszködik magával keserves nótája,
Dombot, berket bétőlt gyász-trenódiája.

  Minn jajgatsz, kis dalló? így szólék magamban,
S felé közelíték andalgó útamban.
És ímé, egy új sír szemembe ütközött
A sorba űltetett platanusfák között:
Egy nagy márványoszlop közte veresellett,
S egy kőveder állott ott az oszlop mellett
Istenem! melly szép szűz könyökölt le erre,
Sűrűen hullatván könnyét a vederre;
Felségesen fénylett annak özönéből
Két szeme, mint a Nap május felhőjéből.
Kérdem okát halkal illy mély keservének,
S hogy mi baja lehet egy illy istennének?
"Ah, úgymond, én vagyok a Somogy angyala;
Nézd e kőt, - sírj te is, - Czindery meghala.
Ah, nincs többé"... Ennél többet nem szólhatott,
Sohajtott, sűrűen könnyezett, s hallgatott
Én is hév könnyekkel áldoztam hamvának,
S megcsókolám kezét a bús angyalkának.

  Azomban, míg ekként kesereg a szép szűz,
Ellepi az erdőt egy fényes égi tűz;
Megdördűl az égnek szomszéd boltozatja,
Dördűltét a templom visszahármaztatja;
Reng a főld, a dombok, a berkek mormognak,
Kétfelől a kürtök, trombiták harsognak. -
Még egy nagyot dördűl fentt a hegytetőben,
S ímé, - leszáll az Úr egy fényes felhőben.
Az angyalok újra hármat kürtölének
S minden kürtölésre ekképp éneklének:
"Áldott az Úr, ama magyarok istene,
Ki árva népének ismét megjelene."
"Él az Úr!" a lelkek ekképpen zengének.
"Él az Úr!" s a bércek rendre rendűlének.

  Csendesség lett. Az Úr végre megszólala.
Szava a villámnál általhatóbb vala.
Felnyittatá örök könyvét a titoknak,
Szent könyvét a minket váró fátumoknak,
Mellyben rendre meg van írva a jövendő,
Pontba ki van szabva nap, hónap, esztendő.
Ezzel egy fő angyal, kit én minapában
Láttam, melly zokogva sírt Buda várában,
Előállt, s felszóval kizengé azokat
A magyar hazának írott fátumokat. -
Miket hallottam én! még most is reszketek,
Hol vídít, hol borzaszt az emlékezetek.
Elmondanám - de - de még mostanság titok,
Kedves magyarjaim, a ti fátumitok:
Elég, hogy él az Úr, nemzetünk Istene,
Ki árva népének ismét megjelene.
Él az Úr, és régi szennyedből kikelsz még,
Borongós felhőkkel gyászoló magyar ég!
Nemsoká felderűl ősi dicsőséged:
Ne félj, nagy nemzetem! ne félj, nem lesz véged.
Vajha napjaimat addig terjeszthetném,
Hogy e boldog idő pontját megérhetném,
Lehetnék nézője ímez arany kornak;
Vígan adnám osztán testemet a pornak,
Hattyúba szálltt lelkem síromra repülne,
S még egyszer a magyar dalra megzendűlne. -

  Bétevé az angyal a könyvet, s mindenek
Szentet kiáltottak s újra kürtöltenek.
Visszatért egébe hazánk jó Istene,
S véle a mennyei sereg is felmene.
Fejet hajtott nékik a Somogy angyala,
Tudván, hogy derűl már napjának hajnala.
Felkél, s könnyebbűlvén szíve bánatjától,
Örömmel indúl meg Czindery sírjától.
Kére engemet is, kísérjem őt nyomba,
Vígadjak, s menjek bé véle a templomba.
"Ó, hogyne engednék, drága angyal, néked!
Nyájas vagy, mint maga kellemes vidéked.
Ez ajánlásodat nagyra is becsűlöm,
S öröminnepedet magam is megűlöm."
Ezt mondám. Ő indúlt: én kísértem nyomba;
Vígadtam s bémentem véle a templomba.

  Pompás volt a templom mind kívűl, mind belől;
Oszlopos tornácok keríték kétfelől,
Élő sziklán állott vén fundamentoma,
Mellyet szörnyű terhe s alkotmánya nyoma.
Formája gothika, és ollyan volt pontban,
Mint a káptalannak temploma Pozsonyban.
Négyszegű kövekből állott vastag fala,
Bástyányi támasszal rakva volt oldala.
E tíz székulumnál idősebb templomnak
Sok részein látszott nyoma az ostromnak,
Az égés, pusztítás, aludtvér jóformán
Megtetszett még most is oldalán és ormán.
De sem e romlások, sem sok dűledéki
Hajdani felségét el nem vették néki.
S ha az óságból is származik tisztelet:
Kérkedik ez sok új filegránok felett.
AZ IGAZ MAGYARNAK, A JÓ HAZAFINAK.
Illy fennírása volt minden ajtajinak.
[Korinthusi rendű oszlopok kétfelől
Tartották márványos tarka boltját belől.
A közép sor harminc oszlopot számlála,
S minden harmadikán egy-egy zászló álla,
Tornyos sátor-formán félrevont kárpitja
Csillagos bíborba a nézést kinyitja.]
Mennyezete nyugodt márvány oszlopokon,
Tíz ország zászlói lobogtak azokon;
S amint elvégződött ez oszlopsikátor,
Ezüst csillagokkal bészőtt bíbor sátor
Tűndöklött a végén és két oldalra váltt
Szép kárpitjaival szabad nézést csinált
Egész az oltárig, melly, meg nem keverve,
Merőn csak körmöci aranyból volt verve.
Átilla kerecsény tollú bokrétája,
Árpád buzogányja, István koronája,
A Mátyás hollója és a József neve
Ez oltárnak legfőbb dicsőséget teve.
Kívűl ez írás volt metszve oldalára:
MAGYAROK! SZENTSÉGES A HAZA OLTÁRA.
Amint végigmenni mind a két oldalon,
Vastag gyémánt táblák függenek a falon,
Amellyekbe minden igaz magyar nagynak
Neve s érdemei felmetszetve vagynak.

  De amíg ezeket nézkélem gondosan,
S Festetics! tégedet olvaslak hosszason:
Béjön a hazának szűze a templomba,
Utánna számos nép s gróf Széchényi nyomba.
Jobb kézen vezette gróf Csáki Széchényit, -
Melly dicső volt látni hazánk két szemfényit! -
Csáki! hazánk dísze, ősi nagy magyar vér,
Kiben még a Szabolcs kapitány vére vér;
Csáki! egyik híve jó fejedelmünknek,
Nagylelkű támassza dűlő nemzetünknek;
Ki olly nagy dísze vagy nagy famíliádnak,
Mint nagy famíliád felséges hazádnak;
Bölcs gróf! csak fiatal Múzsám erősödjön,
S kitisztúltt lantomba hazám gyönyörködjön,
Csak az ég olly lelket s erőt adjon nekem:
Téged fog zengeni hattyúi énekem. - -

  Felhág hát oltára pompás grádiccsára
A szép szűz, s reá néz Somogy nimfájára;
S előbb is Széchényit zőld babérágával
Tisztelvén s az érdem bíbor palástjával;
Int: mind a vivátnak, mind a muzsikának
Vége lesz, s ő így szól Somogy nimfájának:

   "Kedves vagy az égben: szíved kéreményi
Boldog véget nyertek: tiéd gróf Széchényi!
Tiéd ő, és amelly szerencsét mind vára
Egész hazánk, azon örvend Kaposvára;
S amit óhajtozott ötvenkét vármegye,
Azzal kérkedhetik most a Zselic hegye.
Tiéd gróf Széchényi! örvend e szózaton,
Örvend ama magyar tenger, a Balaton:
Örvend a Drávának ligetes országa,
Hogy főfő székére gróf Széchényi hága.
[Víg hanggal zengedez a kunyhó s palota,
Vivátoz a nemes, tapsol a rabota.]
Úgy van! harsog a bérc, örvendez a lapos,
Ma minden örömnek hazája lett Kapos.
Ő az, kivel Somogy díszlik mint fő tiszttel,
Ő az, kit a király becsűl, s hazánk tisztel.
Tudod, megmutatta nagy lelkét eleve,
Midőn öt vármegyét keze alá veve;
Midőn a Drávának mind a két szélénél
Nem volt semmi nagyobb Széchényi nevénél.
Még ma is azon van mind az öt vármegye,
Hogy őtet az érdem oltárára tegye.
Áldja benne most is régi főispányját,
Hirdeti jó szívét s ritka tudományját,
Dicsekszik óhajtott emlékezetivel,
S nem vagy-é hát nyertes, Somogy, Széchényivel?

József is, hazánknak ama bőlcs királya,
József, a virtusnak már meghóltt példája,
Kitől helybenhagyást nyerni annyit tészen,
Mint minden érdemet befogni egészen,
Ama tízek közzűl őt egynek esmérte,
Kikre magyar hazánk ügyét bízni merte;
Meg is elégedett minden lépésivel:
S nem vagy-é hát nyertes, Somogy, Széchényivel?

Tót, Horvát, Dalmata ország ma is bánja,
Hogy nem gróf Széchényi az ő vice bánja.
Az ő kedves nevét emlegetik máig
A Drávától fogva Adria partjáig,
Ez a három ország áldja és tiszteli,
Magyarország pedig az égig emeli.
Erdély csudálkozva hirdeti s hálával,
Miket tesz a magyar literatúrával.
Ausztria bámúlja, vegyűl melly szép szerbe
Kűlföldi galántság magyar karakterbe.
Kérkedik az ékes Nápoly ottlétivel:
S nem vagy-é hát nyertes, Somogy, Széchényivel?

Nem nyert-é örök díszt főispányi széked,
Egy olly nagy hazafi adattatván néked,
Ki Nápolyba menvén országos követnek,
Dicsőséget szerzett a magyar nemzetnek?
Bámúlva csudálta Nápoly csínos népe,
Millyen a felséges magyar nemzet képe.
S Ferdinánd, ki jelen volt a Diétában,
Diétánkat benne látta egy summában.
Bétőlt benne nemes hazánk bizodalma,
Függ mellén a Nápoly csillagos jutalma,
Örök dicsőséget szerzett a hazának,
Méltó tiszteletet nyert önnön magának.
Mellyért a negédes Porticsi környéki
Tengeri víg hanggal udvarolnak néki,
S magok a bájoló tirrhéni szírenek
Az ő virtusiról versent éneklenek,
Bétőltvén Apennint az ő érdemivel:
S nem vagy-é hát nyertes, Somogy, Széchényivel?

Nyertes vagy, szép megye! nincs nyertesebb nálod,
Most, ami híjjával valál, feltalálod:
Mert bár nálod lakott a bőség angyala,
Szegény valál, mert még Széchényid nem vala. -
Most, mikor őtet is megnyerted végtére,
Új hegyet tetéztél szerencséd hegyére.
Meglett, amit vártál: méltán örvendhetel,
Méltán diadalmi kaput emelhetel,
Mellyre én illy kurta verset tenni fogok:
Somogynak határi mindenképp boldogok!!!"

1798. július 4.

 

ÍZIS ÉS OZIRIS

[O Isis und Osiris! welche Wonne etc. etc.
Die Zauberflőte]

  Oziris szántásvetésre
Tanította meg népét,
Mellyért jobbágyi a Napban
Ábrázolták ki képét;

  Ízis pedig, ki ővele
Volt népe jóltévője,
Hold lett, - a szegény munkásnak
Édes megenyhítője.

  Mind a kettő hazájával
Annyiféle jót teve,
Hogy örök hálát érdemlett
Mindkettőnek a neve:

  És amelly oltáron tömjént
Ozirisnak égettek,
Azon a jó Ízisnek is
Tömjénnel kedveskedtek.

  S ekként Oziris és Ízis,
Egyiptom két istene,
Az érdem útján a mennynek
Pitvaráig felmene.

  Boldog pár! amelly népének
Hasznáért így fáradott
S tiszteltt emlékezetével
Bétőltött sok századot,

  Melly nemcsak a tengeren túl
Vitte nevét Rómába,
Hanem ma is tiszteltetik
A bőlcsek templomába. -

  Boldog pár! sokat kerestem
Párodat a világban,
S ím, mai nap feltaláltam
Mássod a Somogyságban.

  Ozirisra ráesmértem
A Napnak címeréről,
Ízisre meg Ozirisról
S mindkettőre nevéről.

  De főképpen meg lehetett
Esmérnem mindeniket,
Hallván a hazával s néppel
Tett sok érdemeiket.

  Megesmértem, és az Ízis
Templomába bémentem,
Ha tán e szép istennének
Tetszenék komplimentem.

  Már ma Ízis templomának
Nincs ugyan semmi nyoma,
De van a bőcsek szívében
Ízisnek még temploma:

  Ez az, melly egyaránt nézi
A személyt s az érdemet,
Ez az, melly papnak fel szokta
Venni mind a két nemet.

  E templomba mentem én be,
Zengvén innepéneket;
S ímé - ímé, ott találom
A somogyi szépeket,

  Kik rózsákkal koszorúzva,
Kiválasztott pompában,
Énekeltek a szépnemnek
Oltáránál sorjában.

  Mézes szájokon angyali
Hanggal csengett az ének,
S néked, méltóságos grófné,
Örömmel inneplének.

  Én is tehát, ki idvezlém
Előbb főispányomat,
Így rebegtetem nevekben
Gyengén rezgő lantomat: -

                   *

  Ím, kegyelmes Grófné! szemben
Lehetünk ismét Veled,
Veled, aki a szépnemben
A koronát viseled.

  Te zendíted meg nevedre
A másként néma lantot,
Az Ég angyali képedre
Olly mosolygón pillantott.

  Te vagy a Hóld, ki Napunkkal
Újonnan feltetszettél,
S Ízis, ki Ozirisunkkal
Itt oltárt érdemlettél.

  Te vagy, aki e megyének
Tűndökölsz határába,
Te vagy, akiért az ének
Felhat a menny várába.

  Idvezlégy, szép istenasszon!
Újra zengem, idvezlégy!
S hogy jóvoltod elárasszon,
Kérünk, végig vélünk légy.

  Úgyis most lettek Somogynak
Legtűndöklőbb napjai,
Mert, ím, soha meg nem fogynak
Fényt adó csillagjai.

  Oziris szép Ízisével,
Lám, együtt fényeskedik,
A Hold a Nap feljöttével,
Lám, meg nem setétedik.

  Sőt véle jár új fényjében
A Hesperus csillaga.
Melly hazánk setét egében
Bő súgárt hinthet maga.

  Sőt feltetszett két új fényünk
E kellő planétával,
Kiket nézünk már reményünk
Teleskópiumával.

  Mindezeket te szerzetted,
Ég asszonya! minékünk,
Mellyért is megérdemletted,
Hogy tiszteljen vidékünk.

  Hálával is fogadjuk el
Egünkre-jövésedet,
E napot alig vártuk el,
Hogy láthassunk tégedet.

  Alig vártuk el, s örvendünk
Már most, hogy köztünk ragyogsz,
Ó, te, aki nemes rendünk
Brilliántja lenni fogsz.

  Örvendjünk, hogy bikkligetünk
Megnyert, ó, szűz Diána!
Örvendjünk, hogy tisztelhetünk,
FESTETICS JULIÁNA!

  Ím, azért mind lehajolván,
Fejet is hajtunk mélyen,
S nagyságos kezed csókolván,
Kiáltjuk: Grófnénk éljen!
1798. július 7.

 

TEKINTETES NEMES NÁDASDI SÁRKÖZI ISTVÁNNÉ,
SZÜLETETT CHERNELHÁZI CHERNEL ESZTER
ASSZONYNAK TISZTELETÉRE

Hát már mindég csak vígsággal.
  Mindég csak a Nagyvilággal
  Zengedezzen énekem?
  Ki ád a sok örvendésre,
  Ki ád a verséneklésre
  Annyi erőt már nekem?

Mennyi volt a pécsi várban,
  Mennyi itthonn s Kaposvárban
  Fáradságom és bajom!
  Alig jövök meg amonnan,
  S már letett lantom újonnan
  Felparancsolja Bajom.

Felveszem, fel, víg lélekkel
  S énekkel s örömversekkel
  Megpróbálom pengetni:
  De fáradtt lant, rezgő ének
  Mit tesz? azt Eszter nevének
  Nem illő szenteltetni.

Mégis bízván jó szivében,
  Énekemet hevenyében,
  Mint tudom, lepergetem.
  Tán ezzel is rovásomnak,
  Haladó indúlatomnak
  Egy pontját lefizetem.

Dícséretébe azoknak
  A beléd szálltt virtusoknak
  Nem fogok belé talám:
  Felette van a köznemnek
  S az én csekély énekemnek,
  Amint én tapasztalám.

Úgysem illő itt dícsérni:
  Aki hát kíván esmérni
  Utasítom magadhoz;
  Nem kell több, csak egyszer lásson,
  Már túl lesz a bámúláson,
  S többeket kűld házadhoz.

Már most hát csak arra megyek,
  Hogy méltó udvarlást tegyek,
  Szép Eszter! szép nevednek;
  Énekeljek és vígadjak,
  Az örömre okot adjak
  Úri sok vendégednek.

No tehát ott kinn hadd essék,
  Az Uraknak is csak tessék
  Ázni benn a szobába:
  Kérem is az egész asztalt,
  Kit már Bakhus megvígasztalt.
  Tőltsön bort poharába.

Illy napot rég óhajtottunk,
  Most tehát hogy rá jutottunk,
  Méltó lesz örvendeni.
  Örvendjenek minden rendek,
  Örvendjünk, én is örvendek,
  Esztert kell köszönteni.

Kívánjuk, éljen sokáig,
  Sok szép idők lefolytáig
  Virágzó egészségben,
  Lássa sok vídám óráit,
  Unokája unokáit,
  Férjével, zőld vénségben.

[Vélek együtt virágozzék,
  Több illy szép lelket is hozzék
  A Sárközy- s Chernel-ház;
  Hogy e két famíliával
  Díszeskedjen mint napjával,
  Mind Bajom, mind Csernelház.

Vivátot zengjenek néki
  E Respublica vidéki,
  Mi is bort vegyünk elő:
  Úr, ifjasszony, pap és mester
  Kiáltson fel: vivát Eszter,
  Éljen Eszter, éljen ő!]

Az Eszter egészségéért,
  Gyermekiért és férjéért
  Most már egyet hörpentünk,
  Egy derék salve-ivással
  És egy vivát kiáltással
  Fejezvén komplimentünk. -

1798. júl. 7.

 

KRISZTINA NAPRA

Apropos! ejnye lám, bizony majd el is felejtettem,
Hogy én uraságtok között Leib poétává lettem.
A sok eszem-iszom között nem is jutott eszembe,
Hogy egy-két rozsdás köszöntő vers van itt a zsebembe.
Ez az. De nem lesz-é most már terhekre az Uraknak?
Szoktak-é jól figyelmezni, mikor nagyon jóllaknak?
De a vers meg nem terheli a gyomrot, sőt azt tartják,
Hogy még appetitust csinál ebéd végén, mint a rák.
Azért bátran elolvasom, ki pedig nem hallgatja,
Addig fiaskót emelgethet, vagy fogát piszkálhatja.
Addig az ollyan gavallér és kisasszony egymással
Diskurálhat zur Zeitvertreib, szemmel vagy lábnyomással;
Aludni is bátran lehet, csak nagyon ne hortyogjon,
Lógó fejével a versnek taktusára bólogjon.
Urak, ma itt mindnyájunktól dupla kedvet kívánnak,
Nevenapja van a háznak és a ház asszonyának.
Megifjodott mind a kettő ebb' a két esztendőbe,
Mind a kettő menyecskésen jár az új főkötőbe,
Mert jól tudhatják az Urak, hogy még nemrégenében,
Egy emeritus épűlet állt ennek a helyében.
De azt ez árnyékvilágból az Úr kiszólította,
S helyébe az asszony ezt a szép házat állította,
Amellyben Krisztina napja most vagyon legelsőben,
Adja Isten, hogy így légyen e' minden esztendőben.
Adja Isten, ezt kívánjuk, s nagyobb bizonyságára
Mindjárt egy vivátot iszunk a Visnye rovására.
Akkor a jó Lendvai is mutassa meg a virtust
S húzzon a vivatunk mellé egy legsomogyisabb tust.
A kisasszonykák pediglen készítsék a cipőket,
Mert ép talppal ugyan haza nem viszik ám ma őket.
Ha hűs lesz, igyanak kávét, ha héség, limonádét,
Mégis ma már virgoncan kell megtenni a parádét!
Az Urak pedig addig is fogjanak karafinát,
Mert mindjárt teljes pohárral köszöntjük fel Krisztinát.
Oda neki, nem a világ, ha egy kicsint megázunk,
Rá táncolunk, rá kávézunk, rá alszunk, rá pipázunk.
Ma úgyis, Krisztina napján, megérdemli Krisztina,
Egy-két zsidó betűt vessen érte az ember ina.
Eb, akinek jó kedve nincs, eb, akinek nem is lesz,
Félre tőlünk, gond, búbánat, vessz ki ma Korpádról, vessz,
Minthogy ennyi úri vendég itt ma udvarlást teve,
Népes Lisztlangoddá váljék a puszta Korpád neve.
Egyszóval ma minden a víg öröm színét jelentse,
Mert esztendőben csak egyszer esik ez a szerencse.
De hogy prédikációvá ne váljék a sok betű,
S a táncosok talpát soká ne szántsa a vaktetű,
Kezdjünk hozzá a munkához, tőltsön kiki üveget,
S illyen jók kívánásával kocogtassuk az eget:
Éljen sokáig Krisztina, mégpedig olly sokáig,
Ollyan, - minek hívják vala, - ollyan nagyon sokáig,
Hogy még ezt az új házát is láthassa olly ócskának.
Mint a' volt, amellyet tavaly innen exekválának.
És hogy a Treszka kisasszony jövő kisasszonyjának
Kézfogóján is láthassák táncát a nagyanyjának.
No már millyen soká éljen, jobban ki nem tehetem,
Úgy tettem ki, amint tudtam, s utánna most ezt vetem,
Hogy illyen vén korában is olly jól folyjon a vére,
Hogy soká rá ne szoruljon Rataics úr kezére.
Hogy mikor én is vén fővel Korpádra eldöcögök
S Krisztina napján köszöntést köhögök és döhögök.
Mikor egyebet nem tudok rágni a híg tikmonynál,
Csudálkozzam, hogy én vénebb vagyok már az asszonynál.
Majd ha osztán beléúnunk abb' a hosszas vénségbe,
Együtt menjünk az Ábrahám kebelébe, az égbe.
De még sok esztendők után kéne annak elsűlni.
Mert még magam sem akarnék olly hamar idvezűlni.
Már isz' akkor lesz, amikor, most elég az hozzája,
Éljen soká az asszonyság s egész famíliája!
Éljen a Treszka kisasszony, s jövő illyenkorára
Egészségben ne láthassam, hadd szorúljék bábára.
Éljen Antal, éljen Lajos, éljenek kis húgaik,
Ezeknek is sok időkre terjedjenek napjaik.
Éljen ez új ház és belé kár avagy bú ne jőjjön,
Éljen ez az újdon-új ház, éljen és nagyot nőjjön!
Éljenek mind az Urak is, Asszonyságok éljenek,
Éljenek a Kisasszonykák, no éljenek mindenek.
Éljek én is, hogy másszor is tisztelhessem Krisztinát!
Kiki klázlit! - Lendvai, tust! - vivát Krisztina, vivát!

 

SIRALOM

Gerliceként nyögdécselek,
Vígasztalást már nem lelek,
  Nálad nélkűl, mintegy árván,
  Kietlen pusztákon járván.

Ah! örök gyászt szerze nékem
Elrablott gyönyörűségem.
  Más lett boldoggá általa,
  Ki az én reményem vala.

Nékem pedig bú, siralom
Szerelmemért a jutalom:
  Miólta azt elvesztettem,
  Akiért élni szerettem.

Kiáltozom fűnek, fának
Kedves nevét itt LILLÁNAK:
  Ő pedig űl más ölébe:
  S nem is jutok tán eszébe.

Gyászra dűlt éltem hajnala:
Boldogságom szép Angyala!
  Várhatom-é valahonnan,
  Hogy megvigasztalsz újonnan? -

Halavány Hold bús világa!
Te légy kínom bizonysága;
  Te sok álmatlan éjjelem
  Együtt virrasztottad velem.

Süss kedvesem ablakára,
Hints lágy álmot szemhéjjára;
  Hogy a bájoló szerelem
  Párnáján álmodjék velem.

Te pedig, ó, kedves-kellő,
Álomhozó esti szellő!
  Legyezd gyengén angyalomat
  S ejtsd mellére egy csókomat.

 

A MAGÁNOSSÁGHOZ

Áldott Magánosság, jövel! ragadj el
  Álmodba most is engemet;
  Ha mások elhagyának is, ne hagyj el.
  Ringasd öledbe lelkemet.
  Öröm nekem, hogy lakhelyedbe szálltam,
  Hogy itt Kisasszondon reád találtam,
  E helybe andalogni jó,
  E hely poétának való.

Itt a magános vőlgybe és cserében
  Megfrisselő árnyék fedez,
  A csonka gyertyányok mohos tövében
  A tiszta forrás csergedez.
  Két hegy között a tónak és pataknak
  Nimfái kákasátorokba laknak;
  S csak akkor úsznak ők elő,
  Ha erre bőlcs s poéta jő.

A lenge Hold halkal világosítja
  A szőke bikkfák oldalát,
  Estvéli hűs álommal elbontja
  A csendes éjnek angyalát.
  Szelíd Magánosság! az illy helyekbe
  Gyönyörködöl s múlatsz Te; ah, ezekbe
  Gyakran vezess be engemet,
  Nyugtatni lankadt lelkemet.

Te a királyok udvarát kerűlöd,
  Kerűlöd a kastélyokat;
  S ha bevetődsz is, zsibbadozva szűlöd
  Ott a fogyasztó gondokat
  A félelem s bú a vad únalommal
  Csatáznak ott a tiszta nyúgalommal.
  A nagy világ jótétedet
  Nem tudja, s útál tégedet

Ohajtoz a fösvény, de gyötrelemmel
  Goromba lelkét bünteted:
  A nagyravágyót kérkedő hiszemmel
  A lárma közzé kergeted.
  Futsz a csatázó trombiták szavától,
  Futsz a zsibongó városok falától:
  Honnyod csupán az érező
  Szív és szelíd falu s mező.

Mentsvára a magán szomorkodónak
  Csak a te szent erdődbe van,
  Hol bíztatásit titkos égi szónak
  Hallhatja a boldogtalan.
  Te azt, ki megvetette a világot,
  Vagy akinek már ez nyakára hágott.
  Kiséred és apolgatod;
  Magát magával bíztatod.

Te szűlöd a virtust, csupán te tetted
  Naggyá az ollyan bőlcseket,
  Kiknek határtalanra terjegetted
  Testekbe kisded lelkeket.
  Tebenned úgy csap a poéta széjjel,
  Mint a sebes villám setétes éjjel;
  Midőn teremt új dolgokat
  S a semmiből világokat.

Ó, kedves Istenasszony! én is érted
  Gyakorta mint sohajtozom,
  Mert szívemet baráti módra érted,
  Midőn veled gondolkozom.
  Ártatlanul kecsegtetel magadba,
  Nincs tettetés, sem csalfaság szavadba,
  Hív vagy, nem úgy, mint a mai
  Színes világ barátai.

Lám, melly zavartt lármák között forognak
  A büszke lelkek napjai,
  Kőről kövekre görgenek, zajognak,
  Mint Rajna bukkanásai. -
  De ránk mikor szent fátyolid vonúlnak,
  Mint éji harmat, napjaink lehúllnak,
  Tisztán, magába, csendesen:
  Élünk, kimúlunk édesen.

Sőt akkor is, mikor szemem világán
  Vak kárpitot sző az halál:
  Ott a magánosság setét világán
  Béhulltt szemem reád talál.
  Síromba csak te fogsz alá követni,
  A nemtudás kietlenén vezetni:
  Te leszel, ah! a sírhalom
  Vőlgyén is őrzőangyalom.

Áldott Magánosság! öledbe ejtem
  Ottann utolsó könnyemet,
  Végetlen álmaidba elfelejtem
  Világi szenvedésemet.
  Áldott Magánosság! te légy barátom,
  Mikor csak a sír lesz örök sajátom.
  De ez napom mikor jön el? -
  Áldott Magánosság, jövel!

 

DOROTTYA KÍNJAI

Hej, ha tudná kedves lélek,
  Hogy érte mint pihegcsélek,
  Ha rám szemesben ügyelne,
  Bennem sok titkot fellelne.

Megesmérné lelkem kínját,
  Lelkem kínjának a csínját,
  Tapasztalná, mint forr vérem,
  Mint küszködik a szemérem.

Azok a kézszorítások,
  Sohajtások, pillantások
  Nem módiból, galantságból
  Estek, hanem forróságból.

Melly édesen beszélgettem,
  Ha ollykor szemben lehettem.
  Ezt is Ámor cselekedte,
  De az Úr el nem értette.

Ha elértette: mért ment el
  Ollyan hideg komplimenttel?
  Rám mért jobban nem vigyázott,
  Mikor szemem úgy szikrázott?

De csak elnéztem zokogva,
  Tegnap is a tánctól fogva
  Melly hidegen traktál vélem,
  Bár én a szót nem kímélem.

Az Úr keze, mikor táncolt,
  Az enyímhez képest jég volt;
  S bármelly heven szorongattam,
  Szíves kőlcsönt nem kaphattam.

S bátor mást akármit teszek,
  Érte jutalmat nem veszek;
  Sőt sokszor el sem fogadja,
  S ha mit kezd is, abbahagyja.

Az Úrnak sokkal kedvesebb,
  Aki kőszívű s kényesebb;
  Ej! a vadegrest szereti
  S az asszúszőllőt megveti.

Szavát sem úgy szokta tenni,
  Mintha el akarna venni;
  Hozzám eddig csak úgy szíta,
  Mint gavallér s fávoríta. -

Sokszor várom, de csalódom,
  Sokszor látom, de nincs módom.
  Szól, szól, de egy hév dámának
  Kényjei többre vágynának.

Azt veszem már észre éppen,
  Hogy nem tűrhet semmiképpen:
  Mert minden fordúlásinál
  Vélem ellenkezőt csinál.

Elfordúl, ha megyek felé:
  Feláll, mihelyt űlök mellé:
  Ha mit célzok, mindjárt felsüt.
  Majd hogy a guta meg nem üt!

Ha valamelly társaságba
  Kezdek véle nyájasságba:
  Mindjárt szérióz s valódi.
  Az sem szívesség, sem módi! -

Ezer kínom ha meglátná
  S újját sebembe bocsátná;
  Tudom, hozzám lágyabb lenne,
  Szükségemről mindjárt tenne.

Jaj, be nagy kín a hevesség,
  Még nagyobb a szemérmesség!
  Ez hallgatna, ama' szólna;
  Csak mindkettő baj ne vólna.

Kőszív volt abb' a férfiba,
  Ki behozta a módiba,
  Hogy ő bátran szóljon s járjon,
  A dáma csak kéztől várjon.

Ha kivalljuk, hogy szeretünk,
  Az ifjaktól megvettetünk;
  Ha szólni meg nem kívánunk,
  Az ördög sem jár utánunk.

Égni kínos: szólni szégyen,
  Már hát az ember mit tégyen?
  Ó, férfiak vas törvényje,
  Melly alatt nyög sok szív kényje!

De én bizony nem bánom már,
  Szóljon akárki a tatár:
  Mégis az Úrnak megvallom,
  Mert a sok tűrést sokallom.

Szóljak-é, vagy hallgassak-é?
  Ez mindkettő az ollyaké,
  Kik örömest hallgatnának,
  Hogyha hallgatni tudnának.

Már szívemnek nincsen nyugta
  Hallgatás zárját felrúgta,
  Ki is vólna, ki ne szólna,
  Ha illy kínok között volna?

Megvallom, hogy úgy kedvelem,
  Hogy még helyemet sem lelem;
  Étem sincs, csak nyújtózhatnám,
  Az Úr karjára vágyhatnám.

Ha pedig az Urat látom;
  Ásítozok, számat tátom,
  Csiklandik bennem minden rész,
  Hogy majd az eszem is elvész.

Álmaim is mind nehezek:
  Mind csak kísértést érezek.
  Az éjjel is a setétbe
  Megnyomtak az Úr képébe.

Édes ugyan a szerelem:
  De keserűn bánik velem,
  Ha mézét ollykor mutatja,
  Üvegen által nyalatja.

Kedvel szívem egy szép legényt,
  De nem vár abból vőlegényt.
  Én szeretem, de hiába,
  Nem fogad gráciájába.

Én pedig ha néki vólnék,
  Inkább olly szívhez hajólnék,
  Mellyen a lágyság már nyílván
  Megtetszik, mint az ért szilván.

De ő bár márvány légyen is,
  Bár másokért megvessen is,
  Nem csügged nálam a remény,
  Mert csakugyan jobb a kemény.

Bámúlásra méltó vennem,
  Hogy lehet olly erő bennem,
  Hogy gyarló lyánka létemre
  Halál nem jön életemre?

Azt sincs honnan magyaráznom,
  Hogy bent égek, kint meg fázom,
  S két kerek dombocska alatt
  Olly nagy Etna hogy lángolhat?

Mert ha szívemet cserébe
  Tehetném az Úr mellyébe,
  Hogy egy nap ott szikrádzana:
  Az Úr a kútba ugrana.

De bár kútba ugranék is,
  Bár benne nyakig állnék is;
  Mégsem alunna el langom,
  Mellytől gyúlad tűzbarlangom.

Hanem ha tán, mint szokásban
  Van minden nagyobb városban,
  Vízi puskával óltanák
  Tüzem, lecsillapítanák.

 

MIHÁLY-NAPI ÁLOM

Beszélje el minden ember, az éjjel mint nyúgodott?
Szent Mihály nap éjszakáján mint aludt, s mit álmodott?
Én elmondom, mit álmodtam: emlékezem rá nagyon,
Mert az álom nem mindig az essős időtől vagyon, -
Én elmondom, mit álmodtam. - - Az éjjel, hajnal felé,
Édes ölébe az álom gyengén merített belé.
S ímé, maga Dubranovszky előmbe jött álmomba,
Az, aki essőt-mit megmond a kalendáriumba.
Fekete palástján írva voltak az égi jelek,
A Napnak, Holdnak járását kijegyezgette velek.
Innepi veres zsinórral van kihányva ruhája,
Bőjtöt jegyző kereszteket sűrűn raktak reája.
Hó, zúzmaráz, dér, fergeteg a hajáról csorgottak,
Héség, dörgés, ragya-villám két orcáján látszottak.
Egyik kezébe üvegcső, mellyel asztronómizált,
A másikba, mint a karom, olly nagy vásár-liszta állt.
Utána Streibig, Landerer más typographusokkal,
Kis István is Tyukodival s utól Tóbi azokkal.
S midőn éppen elbámúlván azt akarám kérdeni.
Mit akar, mi jó hírrel jött; így kezde beszélleni:
Hát asztronómusnak azért tett a király engemet,
Hogy holmi okos emberek fel se vegyék könyvemet?
Hát szabad-é már Szent Mihályt harmincadikra tenni,
Holott huszonkilencedik napon kell annak lenni?
Ha a névnap is már máskor fog esni: mit mondanak.
Akik engem különben is főhazugnak tartanak?
Ezt legalább még ekkorig a világ megfogadta:
S ki meri most abba magát avatni az ebatta?
Ki merészli megsérteni most királyi tisztemet:
Hiszen a császár sem szokott korrigálni engemet?
De tartok ám, hogy akik így elhányják a szenteket,
A kanonizálásra is rávetik a fejeket.
Bécsúsz a világosodás már a kalendárjomba,
Beh megtetszik, hogy nincs pápa már a Vaticanomba.
Ó jé! ha Mihály arkangyal meg találja hallani,
Hogy a nevét odább tették, ugyan mit fog mondani?
Mit fog maga a király is, ha a fülébe viszik:
Hogy egynehány okoskodó egy nappal odább iszik?
Hiszen az ördög se kap úgy a kalendáriumon,
Ha a névnapot se tartják véle többé egy nyomon,
Éhhel vész el Streibig uram minden typographussal,
S Tóbi sem fog többé bírni Somogyba annyi jussal.
Már kétszer elnéztem ugyan az idén Nagybajomba,
Hogy tettek korrigációt a kalendáriomba.
Hogy Eszter meg Mihály napja szombaton talált lenni,
Uraságtok vasárnapra méltóztatták áttenni.
Most megmondom, hogy ez nekem préjudíciumra van,
Most elnéztem, de harmadszor el nem nézem ám ugyan.
Jól tudom, hogy vasárnapra azért tetszett átvinni,
Mert vasárnap kommódabbúl lehet enni és inni.
És csak azért engedem el magam is hibájokat,
Hogy örömmel és kedvekre tőlthessék névnapjokat.
Kívánom is, hogy vidámon egyenek és igyanak,
Barátságos indúlattal s víg szívvel múlassanak.
Számos esztendőt nyerjenek az Isten áldásitól,
Hogy még sok kalendárjomot vehessenek Tóbitól.
Mind Mihály, mind a nem-Mihály, akik itt örvendenek,
Tőltsenek sok szép szerencsés esztendőket. - Éljenek!
1798. szept. 30.

 

KIFAKADÁS

Bíz én nem is törődöm már,
  Akárki mit beszéljen.
  Gyakran rúgást ejt a szamár
  Becsűletes személlyen,
  És jámbor is járt ott, ahol
  Egy-két irígy kuvasz csahol.

Akárki mit felőlem mond,
  Mind szél után bocsátom.
  Volt mindenkor, s lesz is bolond:
  De volt s lesz is barátom.
  Behúnyom hát fülem, szemem,
  Érzem tulajdon érdemem.

De másra mért is hallgatok?
  Szándékomból ki zár ki?
  Amint vagyok, maradhatok
  Olly ember, mint akárki;
  Ebnél külömb sok címeres;
  Akár setét, akár veres.

Ha kell, kedvem szerént eszem,
  Kottyfittyre nem szorúlok.
  Hellyén van még az én eszem;
  Ollytól nem is tanúlok,
  Kinek kobakja korpavár,
  S a cinke is tart tőle már.

Érzem saját jó szívemet,
  Más embernek nem vétek.
  Mégis ti, cenkek! engemet
  Szitokra felvevétek.
  Ha néha én botlottam is:
  De a ti lelketek hamis.

Más a hibában torkig űl,
  Mégis darál felőlem;
  Bár engem a jámbor becsűl,
  Csijést teszen belőlem.
  Kurvanyja! hadd fecsegjen ő,
  Holdtőltre tán észre jő.

[Külömben, akit már elért
  Az illy bolondos gomba,
  Hiába kűld az orvosért,
  Bohó marad s goromba.
  No hát! ki azt fel is veszi,
  Magát bolondabbá teszi.

Szelíd s nemesszívű vagyok,
  Mit gondolok paraszttal?
  Ha másnak én békét hagyok,
  Önnön hitem magasztal,
  Így éltem én, így élek is:
  Ha több bajon átmegyek is.]

 

[PATA KÖZSÉG LAKOSAINAK ÍROTT VERS]

Régen is mondották a tavaszt ravasznak.
Ravasz is, ne is higgy soha a tavasznak;
Tavasznak, parasztnak, mindkét fő ravasznak,
Ne higgy haláláig soha a parasztnak!

 

[HOGY ELMENTEM GIGÉBE...]

Hogy elmentem Gigébe,
Sírt a papné mérgébe.

 

[NAGY PÉTER ÁLTAL NYERT NEMESSÉG CÍMERE...]

Nagy Péter által nyert nemesség címere,
Amellyet Nagy Gergely ismét visszanyere.
Nyúgodjon hát pora egy olly jó atyának,
Ki nemes díszt szerze famíliájának.

 

DOROTTYA
vagyis
A DÁMÁK DIADALMA A FÁRSÁNGON

Furcsa vitézi versezet négy könyvben


Vos etenim, iuvenes, animos geritis muliebres:
Illa virago viri - -                               
Ennius

 

ELŐLJÁRÓ BESZÉDJE AZ ELŐBESZÉDNEK

Közönséges dolog az authoroknál, előljáró beszédet írni; de még közönségesebb az olvasóknál azt soha el nem olvasni.

Mind a kettőnek szintúgy okának kell lenni, mint annak, hogy a poéták ajánlólevelet írnak, a mecénások pedig nem is válaszolnak rá. Lássuk tehát mind a kettőnek az okát.

A könyvíró élőbeszédet csinál, többnyire! ezen két okból: 1. vagy sokat akar magáról az olvasóval elhitetni, hogy ő ezt a munkáját ennyi s ennyi esztendők alatt, éjjeli, nappali munkával, szorgos hivatala mellett is, ennyi s ennyi hiteles írókból, szakadatlan elmélkedéssel s a többi dolgozta ki; ez Németországon charlatánságból, másutt igen csak kevélységből esik meg; 2. vagy alázza munkáját, csekélységét emlegeti, bocsánatért kunyorál, s mégis a végén halárúló kofa módra húzalkodik a rongyos lelkű Zoilussal; ez még nagyobb kevélység az elsőnél, de talám gyakorlottabb is. - Ami engemet illet, Nihil mihi arrogo, quamquam nec derogo quidquam: nem is hánytatom magamat, mert az hiúság! de nem is alázom ám, mert az meg alacsonyság!


Az olvasó elfordítja az előbeszédet, mert: 1. vagy megúnta már az említett két hibával rakva lévő praefatiókat; 2. vagy szükségtelennek tartja az udvaron való bemenetelt, mikor az ember a kert alatt is elkerűlhet s az ablakon is beszólhat. - Még aki ráveti is fejét az előbeszéd olvasására, beléunatkozik; mert az többnyire mind tanítói, atyai vagy audienciás tónuson vagyon írva s többnyire mind egy a foglalatja.

Ezen az okon én minden előbeszédemben kettőt csináltam: 1. valamelly interesszáló matériáról való értekezést iktattam belé; 2. nevetséges, csípős és eleven beszédbe öltöztettem, hogy amaz az értelmet, ez pedig az érző elmét múlattassa, s az olvasó ne állhassa meg, hogy előbeszédemen végig ne menjen; amidőn osztán mind énrám, mind őrá az a jó háromlik, hogy munkámat abból a szempontból fogja nézni, amiből én óhajtom. -

Ez a kűltornác, mellyben annyit végeztünk, hogy hosszas és néhol szatírai előbeszédjeimen többé, jámbor magyarom! meg nem ütközöl. Most menj bé az előházba; ott bővebb discursusra várattatok - Múlasd ki ott magadat; rakd le ott kritikus pálcádat, filozófus köpönyegedet, teológus süvegedet: és akkor szívesen lát, magában a szálában, Dorottya és az egész fársángi kompánia. Magamat ajánlom!

 

ELŐBESZÉD

Minden mondanivalók között legelsőnek tartottam, hogy ennek a versezetnek, melly a maga nemében magyar nyelvünkön első próba, eredetét, okát és alkalmatosságát előadjam.

Somogy vármegyében lakám 1799-ben, és szerencsém vala sok vidám házaknál esméretségben lenni. Előhozódtunk együtt-másutt az időjárásról, a télről, a fejér vagy fekete karácsonról, s több effélékről, amik a mindennapi beszélgetésnek vagy kezdete, vagy pótolói szoktak lenni. Illyen intermezzo ritkán esett meg, kivált ha vegyes volt a társaság, hogy elő ne jött volna a fársáng. Látám, hogy erről kivált a szépnembéliek nem éppen tudnak részvétel nélkűl szóllani: látám, hogy nagyrészént sajnálkoztak, hogy olly rövid időt szabott kalendáriomjok az országos bohóskodásra; láték modelleket a Dorottyára, de amelly modellek itt is csak ollyanok valának, mint mindazokban a tartományokban, amellyekre szóllott a régi lőcsei kalendárium. Azonnal feltevém magamban, hogy amit egy vagy más személyben nemcsak akkor, hanem életemnek megrendűlt napjaiban, nemcsak Somogyban, hanem akárhol is valaha láttam horáciusi sóra valót, azt egy (a maga nemében gondoltatva) tökélletes ideálban költőképpen előadom. - így kerekedett Dorottya.

Ennek a képzelt személlynek munkálkodást is (actio, Handlung) kívántam adni, hogy az interesszéjét a versezetnek azzal is neveljem. Erre a célomra azt kőltöttem, hogy az én Dorottyám nemcsak szívében, hanem személlyesen is kikél a Fársáng ellen, akit szinte úgy felvettem ideális személlynek. És ez a Carnevál.

De mit lett volna belőle, ha az én két ideálom egymás ellen feltámadván, egy kurta duellumra ment volna ki köztök a dolog? Nem lett volna az egész mesézetnek kifejlődése (evolutio fabulae) igen egyűgyű? Vagy Dorottya kisasszony kikarmolta volna Carnevál úrnak mind a két szemét, vagy ez az úr ölön kapta volna a tisztes mamzelt s úgy vágta volna a hófúvásba, hogy -

Kellett hát tennem mellékszemélyeket, mellékképeket s epizodákat. Így a mesézet is tarkább, a csomó is többszeres, a kibontása is tartóztatóbb lett. Belékeveredtek a dologba majd minden dámák a Dorottya részire, s majd minden gavallérok a Carneváléra: sőt hogy az epopoeában annyira kedvellett machinák is, az álmélkodásnak nagyobbítására, melly a vitézi versezetnek fő célja és vége, ki ne maradjanak, részt vettek a történetben Eris, Fáma, Vénus s a többi. Illyen móddal formálódott osztán egy magános gondolatból egész költemény, mellynek továbbá egyéb híjja nem volt, hanem hogy képekkel, festésekkel, beszédekkel s több effélékkel színt és erőt nyervén magának, versekbe öntettessék.

Nem hisztória hát ez; annyival inkább nem pasquillus, melly élő vagy meghólt individuumokat sértegetne: sőt nem is szatíra, noha ez utolsónak tulajdoniból, valamint minden comicum poéma a világon, egy kis lelket kőlcsönöz magának. Semmi magános történet (az egy fársángról való diskurszuson kivűl, amit az elébb már említék) nem adott erre alkalmatosságot vagy matériát. Még annyi valóság sem vetett ennek a kőlteménynek csak akkora talpot is, mint amennyin fundálódott akár a Tassoni Elragadtatott Vedre, akár a Boileau Pulpitussa, akár a Pope Ellopott Vuklija.

Három dolgot találhatnak az olvasók egész versezetemben ollyat, amiből a valósággal megtörtént históriára gyanút csinálhatnának. - Az első ez, hogy az idő, amikor a fársángi állapotok estek, a poéma meneteléből nyilván kijön. De azt én nem is tagadom, hogy 1799-ben írtam, s a dolgokat is arra a télre kőltöttem. Akkor-idén vólt a fársáng - ó, szomorú folyása az esztendőnek! - ollyan kurta, mint a Vigano leányinak a derekok. De azon a télen esett-é afféle bál vagy efféle história, amit nékem csupán csak versekbe kellett volna minden kőltői tehetség nélkűl foglalnom? arról szóljanak az egész táncoló publikumnak mind a két renden lévő érdemes tagjai.

Második az, hogy a tartomány, a helység, sőt a ház is praecise ki van téve, ahol a dorottyai intrigék estek. "Somogyban! Kaposvárott! a herceg kastélyában! Mégis csak kellett ebben valaminek annak lenni. Hamissak a poéták!

Miért itt? és praecise itt? s nem másutt, egyebütt, akárhol? hanem itt, és praecise itt? ...?" Kérem alázatosan: a Hold ugyan elég tágas lett volna, és ott az egyűgyűk átlátása szerént Dávid hegedűlvén, nem lett vólna szükség a toponári zsidókat is Pegazus szárnyain felforspontoltatni: de én főldi s különösen nemzeti dolgokat kívántam írni, hogy némelly nemzeti visszaéléseket inkább megróhassak. A főldön kellett hát játékomnak nézőhelyét felütnöm és általán fogva nemzetemnek lakó-főldén valahol.


Ha csupán az üres álmélkodás lett vólna a fő célom; jutalmamat pedig abban helyhettem volna, hogy Szabadvőlgyi úr ezt mondja kőlteményemre; "Ejnye no, az illyen-amollyannak be gyöngy esze van! Ugyan no, hogy tud már illyen átkozott portékákat kigondolni? Mi ördög -" vagy, hogy Háromlovy uram úgy elandalodjon rá, hogy egy pipa dohányja tízszer is elaludjék az olvasás közben, az asszonyság pedig a sok csuda képekkel majd minden éjjel véle álmodjék: már úgy bezzeg jöttek volna ám drágalatos scénák s a drágalatos scénákban gyönyörűnél is gyönyörűbb peripetiák. - - Csak vegye az emberi lélek méltó képzelőre! egy kies rézerdő, túl az óperencián - egy kerek erdő, mellyben ezüstmadarak szóllanak - ez már valami: de abban osztán egy aranyvár, melly kokassarkantyún forog - már megmeg valamibb; hanem a tündér királykisasszony, akinek minden pillantatjára orientálisi gyöngyök peregnek - - hahó, ez már nem lári-fári! Hát még a szép királyfi, a gyémántbuzgánnyal, a tátos lóval? s több illyen álmélkodásra méltó jelenések szinte az akastyányi hegyig, melly ötven mérfőldről, az egy erős griffmadaron kívűl, mindent magához szippant? - - - Már illyen istóriákat talám nyólc lovas debreceni szekérrel is lehetne a pesti vásárra vitetni, mint a lipsiaira a sok Feengeschichtéket mit einem saubern Tittelkupfer. Már az efféle kőltemény nyalatná magát, mint a méz; de a szatira vajmi nyögve nyelő orvosság! -

Akárhogy légyen: énnékem hazámban kellett helyheztetnem a kőlteményt. Hogy pedig annak egész situátioját Somogy vármegyében választottam, az nem azért esett, hogy a sokszor említésbe jött abususokat ott találtam volna fel legjobban; éppen nem! Abban a nemes megyében, mellyre én mindenkor idylliumos elmerűléssel emlékezem, a barbarismusnak sincs helye, de a luxusnak vétkesebb neme sem verhetett még fészket. Nemesek annak nemessei, mint mindenha valának, s teljesek a nemzeti buzgósággal. Egy Széchényi provinciájában mit találhatna az ember szatiráravalót? -

"Node kérem hát: csak kellett mégis valami okának lenni a Somogy választásában - ok nélkül csak a poéta sem csinál valamit" -

Sem több, sem kevesebb okom nem vólt, mint az, hogy akkor ott laktam. - Azomba, ha mindjárt Zágor vármegyét, vagy Berzence és Bodrog vármegyék közűl akármellyiket választottam vólna is scénául, csak fennmaradt volna az előbbi kérdés, hogy mit vétett Berzence vármegye s a többi? Csak ollyan kérdés az, hogy múlató személyim közzé mért vittem muzsikálni in spece a toponári zsidókat és nem a keszthelyieket vagy nagykahiróiakat?

Harmadik, ami valamelly igazságra való célozásomat gondoltatja, ez, hogy mind a gavallérok, mind a dámák közt ollyan characterek, beszédek s környűlállások találtatnak, mellyek igen nagy praecisióra mutatnak. - Örűlök, ha úgy van: sőt ha ezt sokaktól s kivált nagy bélátású olvasóktól hallom, el találom bízni magamat.

Minden szép tudományoknak és mesterségeknek, jelesben a poézisnak is, fő végek az ámúlás (Täuschung); ha tudni illik eleven és természeti előadásunkkal az olvasó, szemlélő vagy hallgató képzelődését annyira elámíthatjuk, hogy azt a mi kőltött scénánkba vagy indúlatunkba, mint valamelly új világba, a maga reális situátiójából általvarázsolhatjuk. Aki tehát azt hiszi, hogy az én poémámban leírott személlyek lehetetlen, hogy valóságos és élő személlyek ne vólnának, s hogy a tőlem előadott történeteknek nem másoknak, hanem igazság után írottaknak kell lenniek; az, minden becsűlettel (engedelmet kérek a technicus terminusról) - elámúlt; és én minden bizonnyal, legalább őrá nézve - poéta vagyok.

Mert az egész nemes vármegyében mindazokat, valakiket esmérni s tőlök esmértetni szerencsém vólt, tanúbizonyságúl hívom, hogy az egész tartományban, a Balaton és a Dráva partjai közt egyetlenegy személyt sem találhatni, aki az én leírásommal és mesémmel megegyezne: tanúbizonyságúl hívom a múzsákat, kicsinytől fogva nagyig, Cliótól fogva Urániáig mind a kilencet, - pedig kilenc dáma közt csak nehéz titkot tartani, - hogy az egész poémát mind magok diktálták, kit Csökölben, kit Hedrahelyen, amelly két faluban pedig, hogy mentségemre ezt is felhozzam, egy dámát sem találtam, akit ideálnak felvehettem vólna; sőt a dáma név is olly idegen az ottvalóknál, hogy én egyiknek sem mernék ezzel a névvel tisztelkedni. - Más az, hogy én Kaposváron mindöszve is egyszer vóltam, akkor is betegen és kúra kedvéért; a herceg kastélyában pedig sohasem vóltam, és még annyit sem tudok róla, mint az Első Konzúlnak St. cloudi palotájáról.

"Hogy tudom hát mégis leírni?"

A Mátyás király palotájáról Fűsűsné is tud beszéllni valamit, ha járt valaha benne. - De poétának lenni éppen azt teszi egyiket, hogy kőlteni és képzelni tudjon az ember.

Legpraecisébb látszik leírva lenni a Carnevál Kaposba való bémenetele, vagy az Einzug. - Ezt azután szúrtam belé, mikor már az egész poéma el vólt készűlve. Fényt és pompát akartam véle adni a történetnek, vévén az ideát a nagyméltóságú főispány ő excellentiájának béiktatásakor tett solennitásból, melly azelőtt való nyáron esett. De ha valaki az én fársángi colonnejaimnak vezérit az akkori vezér urakból akarná kiókumlálni: nem tudom, hogy találná fel a marcali osztályban madám Cserházynét? - Értenek engem, akiknek illik. - -

Egyébaránt, nem szükség apologizálnom: négy esztendő olta esmérik sok úri rendű urak és asszonyságok ezt az én tréfa versemet; elégnek olvastam fel magam is némelly víg kompániákban, elégnek megvan kézírásban is. Mindenütt jó kedvvel fogadták, senki benne meg nem ütközött. Legnagyobb jutalmam egy-két kacaj volt; legnagyobb bűntetésem pedig egy-két legyező-leggyentés. Ez egyik sem dűjti el a tornyot: valamint maga sem az egész Dorottya, vagy a dámák diadalma a Fársángon; ha mindjárt még tízszer volna is írva négy könyvben.

Mégis képzelem, hogy találkozni fognak ollyan nénék, akik vagy itt, vagy amott megbotránkoznak vagy ebbe vagy amabba: szja, Lelkem! a hajlott időnek tulajdona a botorkázás, és bajos dolog a tárgyakat tisztán és a magok formájában látni pápaszemen, vagy hogy a genus ellen ne hibázzak - mámaszemen -! Képzelem más oldalról azt is, hogy sok húgak mint fognak tetszeni magoknak, mikor a szép szemek, orcák, kezek, a szerelem diadalmi s több effélék fordúlnak elő, hogy dagad győzni vágyó szívek, hogy futnak majd a tűkörhöz, majd a toiletthez - s mit látnak? amaz elsáppadva kuncsorog emennek liliomiért s rózsáiért. Te szegény tűkör! és te könyörűlő toilette! Semmi: ez mindennapi dolog, az illyen a boldog culturához tartozik, és a világ magától megy. Ájúlnak a stucerek truppjai egy nimfa előtt, kire születtekor sem a bába, sem édes mámikája nem nevetett; és a nimfa maga is kezdi hinni, hogy az ájúlásig kifáinúlt nemes látogatók nem csapodárkodhatnak, s a jó tűkör csak reggel hazudik. A Flórától kicifrázott párkák nyújtják vagy elmetszik a megbutúlt érzésűeknek életek fonalát; és a salátának-önteni-való nyűttes románokból lepáriált levelek szinte ontják a temjénfüstöt a Kármin istenasszonynak...

De elég a szatirából. Folyóbeszédben hamarább megneheztelnek azért, mint a versekben. - Azt mondám az elébb, hogy ez a poéma nem szatira: most is azt mondom, hogy nem szatira ez a poéma.

"Mi hát?"

Epopoea comica.

"Mi?"

Poëma heroico-comicum.

"Micsoda?"

Már ez franciául is, olaszul is csak illyenformán hangzik, tehát németűl magyarázom - komisches Heldengedicht. Magyarul nem merem addig a nevét emlegetni, míg részenként okát nem adom. Hátúl kezdem fejtegetni.

Versezet. Már e' régen meg van téve annak, amire ő jó: hadd tegyen hát nálam is carment mint poéma kőteményt; bárhogy kiáltsanak is, akiknek vagyon szájok, kedvek, idejek a kiáltásra. Superintendens Szilágyi ollyan régen vette fel ezt a szót, s azolta ollyan régen élünk vele minden ellenmondás nélkűl, hogy ez a szó már praescibált.

Vitézi. Ezt jobban szeretem a bajnokinál a heroicum kitételére; noha nem ragaszkodom belé makacsú. Sem a vitéz, sem a bajnok nem tészi ki eléggé a héróst: míg nem akarjuk. Egyezzünk meg valamellyikben, s mindjárt hérós lesz akár a bajnok, akár a vitéz, - és csak azonn a becsűletes úton, aminn a németek Heldje. Mi a valóságos hérós, és mi a heroicus cselekedet, s miben áll a heroicum poémának természete? az nem fársángi discursusba való. Írtam erről az Árpád név alatt írandó epopoeámnak rövid rajzolatjában és kritikájában, melly, reménylem, nemsokára kijöhet. Addig a tudni kívánó olvasótól egy kevés várakozást kérek.

Furcsa. Ez nékem annyit tesz, mint comicum. Az Árpádra írott kritikámban ennek az elnevezésemnek is okát adom, s kérem, hogy akik benne meg találnak ütközni, függesszék fel addig recensiójokat, míg az említett kritika közkézre kerűlhet. - Ott az epopoeának tudományját bővebben előadom: most csak arról szóllok egy keveset, millyen móddal kívántam légyen ezt a Dorottya nevű furcsa epopoeát annak formájához alkalmaztatni.

Magában a vitézi epopoeában már sok próbát tett hadi dolgokban gyönyörködő nemzetünk, mellyek között a belső érdemre nézve legderekabb gróf Zrinyi Miklósnak, ama szerencsétlen vadásznak, Ádriai tenger Sirénája, mellyel vitéz nagyatyjának, a Szigetvárban elesett gr. Zrinyi Miklósnak tetteiről szerzett, és amellyet én, minthogy csak kevés és nem kapható régi rongyos exemplárban lappang a nagyobb könyvtárakban, szándékozom Árpád kidolgozása előtt históriai és aestheticus commentáriussal kiadni, ha az Isten egészségemnek s csendes életemnek kedvezénd.

A közép vagy bajnoki epopoeában már nemcsak próbákat, hanem valósággal szerencsés csinálmányokat is mutathatunk anyai nyelvünkön.

A furcsa epopoea még az, amellyben egy-két fordítást ugyan magyarúl is olvashatunk: de eredeti próbát még nem tettünk.

Ez az a Dorottya, mellyel én poétai literatúránknak ezt a hízakját bétőlteni igyekeztem. - - Ebben az actio vagy a munkálkodás, mellyet én a deák fabula után mesézetnek nevezek, egészen kőltött, amint már oda feljebb előadám; kőltöttek a személlyek is, karakterestől együtt. Mivel pedig a kőltésnek fő törvénye a verisimilitudo (Wahrscheinlichkeit), azaz, hogy a dologban semmi képtelenség ne légyen, s az olvasó képzelhesse, hogy az megtörténhetett: ezt a törvényt én is szemem előtt kívántam tartani. Hanem mivel a comicumnak természete megenged egy kis nagyítást (Uebertreibung), amelly tisztességes fíllentés a kómikus poétának célját s az ő munkájának bényomását hathatósabban segíti: én is néha ebből az okból a személlyeknek egyes vonásait s a különös történeteket szaporítottam, halmaztam, nagyítottam, hogy így a festés elevenebb és béhatóbb légyen; de képtelenségre mégse fajúljon el.

Epopoeámnak meg kívántam adni az aesthetica egységet is, hogy a benne levő egy és simplex actiót az olvasó elméje egyszerre könnyen felvehesse és végig láthassa: melly actió, vagyis végbevitt cselekedet rövideden ebben áll: Dorottya a maga leánytársaival, a rövid fársáng és a kevés menyegző miatt, Carnevál és az ifjak ellen hadat indít, és mikor már őket szinte meggyőzte, Vénus a dámáknak minden kívánságokat megígérvén, emezek eránt megbékélteti.

Ezen fő actió mellé epizodákat is tettem, vagyis ollyan melléktörténeteket, amellyek a főtörténetnek természetével megegyeznek és származásokat mintegy amattól kölcsönözik; s annak interesszéjét, béhatását s egész fényjét nevelik, segítik. Illyen episodium a többek között a kaposvári ebéd, a tánc, a lokajok és szobaleányok közt esett kűlső csata, melly utólsóval, mint valamelly umbrával akartam a galánt csatának fényjét felemelni. Ha pedig olvasóm alacsony történeteket s egy Gergő hajdú szájába illő szókat talál ebben az episodiumban: jusson eszébe, hogy a dramatikában is vagyon niedercomisch, Possenspiel, opera buffa, s holmi monodráma, duodrama s a többi. Lesz, aki ezekben több kedvet talál, mint Cithére pompás megjelenésében és oratiójában: lesz, akinek jólesik ez utólsót olvasni, nyomban mindjárt egy cselédházi scena után.

Az én szerzeményemnek interesszéje áll a nemzeti luxusnak és elkorcsosodásnak kigúnyolásában s ifjainknak és leányinknak csintalan, sőt sokszor pajzán múlatságaiknak megbűntetésében. - Mert aki azt gondolja, hogy a comica poézisnak célja (már az akár epicus, akár drámai, akár más kisebb darab légyen is) csak az olvasó múlattatására s nevettetésére irányoz: az, ítéletem szerént, hibázik. Bizonyára, valamint az egész poézisnak, úgy ennek is fő célja az emberi szív jó vagy rossz, nemes vagy erőtlen, okos vagy bohó vóltának előadása, melly által amazt lelkesítni, ezt pedig helyre hozni iparkodik. Ezt a nemes célt pedig (kivált a sokaság eránt) nem holmi sikeretlen szentenciák, sem nem az oskolai száraz declamatiók éretik el az íróval; hanem a nézésre kitett példáknak s a munkálkodásba hozott érzéseknek és indúlatoknak van az a béhatóbb erejek, melly által a múzsák boldogítóivá lésznek az emberi nemzetségnek.

Hogy pedig az említett fő célra jobban eljuthasson az epica poézis, és szebb formában bájolhassa bé magát az olvasó fantáziáján keresztűl annak szívébe: több eszközöket is vett fel, mellyekkel én is igyekeztem élni. - Illyenek a leírások, a képek, mellyeknek a festés és jó elrendelés által nagy aesthesisi erejek vagyon; illyenek a hasonlítások (similék), mellyek a történet előadásának elevenséget, gyönyörködtető tarkaságot és néha világosítást is szereznek.

Nálam a comicumnak kútfeje az, hogy a történetet, melly magában nevetséges, úgy adom elő, mint nagy és fontos dolgot; hogy a fontosság és az olvasónak interesszáltatása még nagyobb légyen, munkálkodó személyimnek sok gáncsot és akadályt szerzek céljaiknak elérésében: de az akadályokat utóljára egy váratlan eszköz által, sőt isteni közbenjárással hárítom el, hogy az addig várakozó s kételkedésbe tétetett olvasót a csomónak feloldása egyszerre lepje és nyugtassa meg. Ez neveli a csudálatosságot is, melly az epopoeának tulajdona, és amelly az én epikus versemben már a történetben magában is megvan, a machinák által pedig szaporíttatik. - Azt mondhatná valaki, hogy jobb lett vólna a csomónak kifejtését magából a dologból s magok a munkálkodó személlyek által tétetni meg: de egy az, hogy a dámáknak annyi praetensiójáról tenni emberi erőn feljűl vagyon, és csak a hatalmas cyprusi istenasszonynál van az a bőség szarva, mellyből mindnyáját ki lehessen elégíteni; más az, hogy a visszavonást is Éris csinálta, a megbékélést is istenasszonynak volt illő véghezvinni.

Stílusomat szándékoztam célomhoz, a dologhoz és a személlyekhez alkalmaztatni; és hogy epopoeám néha-néha drámai formát is végyen magának, s annálfogva még tarkább légyen, a scénák pedig jelenvalóbbá és érdeklőbbé légyenek: imitt-amott magokat beszéltetem a személlyeket, melly az olvasónak únalmát is ébreszti. Vesse össze a figyelmetes ember Bordácsnak, Dorottyának, Rebekának, Opornak, Gergőnek és Vénusnak beszédjeit: reménylem, nem fogja azokat cél ellen valóknak vagy únalmas pótolékoknak tartani.

Egy szóval óhajtottam az epopoeának egész formáját, természetét és alkotását, a legjobb mustrák után, ebben a kis munkámban is követni. Amelly célból még a kűlső szokott módra is vigyáztam. Így példának okáért a poémának elején mindjárt kiteszem a matériát rövideden és világosan: hogy pedig az egy kevéssé sokat ígérő, magahányi és ollyan scriptor cyclicushoz illő, az a comicumban elmehet, külömben a valódi epopoeában szenvedhetetlen vólna. Illyen comicum a felkiáltás is, vagy a segítségűl való hívás a butelliához; más heroico-comicus poéták más-más felkiáltásokat gondoltak; az én fársángi poémámhoz s annak foglalatjához ez nem éppen alkalmatlan. Munkámat négy könyvekre osztottam; melly felosztás a történetnek és a poémának természetéből foly; nem is lehet az, akármelly kőlteményben is, ok nélkűl való. Ami utoljára a versnemet illeti: ha vitézi epopoeát írtam volna, a hexameterre esett volna a választásom; egy illyen populáris és csupán múlattató époszhoz jobbnak tartottam a szokott kettős strófákat.

Akárhogy ítéljen ezen első igyekezetem felől kedves nemzetem: én azzal nyugtatom meg magamat, hogy jobban szeretek középszerű originál lenni, mint első rangú fordító. - Adják az egek, hogy egész nyaláb remekek homályosítsák meg minél előbb ezt az én csekély próbatételemet! Írám Debrecenben, Febr. 6-ik napján, 1803.

 

ELSŐ KÖNYV
EBÉDIG

Summaya. Mikippen az Carneval[76] nagi pompával Kapos Várott be menvén, holoth is ebidöl vala és az Matricullat főll nittatia vala; kin az Dorotthia kis Azzonnak lőőn nagi bussulása.

  Éneklem a Fársáng napjait s Dorottyát,
Ki látván a dámák bajos állapotját,
Carnevál s az ifjak ellen feltámada,
S diadalmat is nyert pártára únt hada.
Olly lármát, zerdűlést, viadalt beszéllek,
Amillyet nem láttam, miolta csak élek,
Amillyet nem említ semmi istória,
Meg nem merne tenni maga a francia:
Miként insurgála amazon módjára
Egy nagy dámatábor Carnevál hadára.
Vajha méltóképpen le tudnám rajzolni,
Millyen vitézséggel tudtak ők harcolni,
S miket vittek véghez felforrott mérgekbe. -
Hát férhet illy harag angyali szívekbe?[77]
Igazán, hogy minden századnak a végén
Nagy dolgok esnek meg a főld kerekségén! -

  Fársángi jó borral habzó butellia!
Mellytől a múzsákban gyúl a fántázia,
Te tőlts bé engemet élő spiritussal,
Hadd danoljak harcot én is Enniussal.
És te, Nanét, tőllem szívességgel vedd el,
Ha munkámnak becset szerzek szép neveddel:
Legalább, ha könyvem végig nem olvasod,
Megpróbálhasd rajta frizérozó vasod.[78]

  Az örvendő Fársáng kiindult Budáról,
Túdósítást venni a magyar hazáról,
S lajistromba szedni az új menyecskéket,
Öszvejárt sorjába minden vármegyéket.
Fejérvár és Veszprém csínos két vidéki
Teljes örömére szolgáltak őnéki.
Majd Szálának keskeny, de kies csúcsánál
Általjött a jégen Tihany hegyfokánál,
S kiszállván Balaton szántódi révére,
Az áldott országba: Somogyba béére.
Löllén egy stációt csinálván magának,
Igyekszett a Lengyel urak Tótijának,[79]
Tótiból mint teljes kész lakadalomba,
Behajtatott vígan a víg Nagybajomba,[80]
És ott ama magyar jószívű uraknál,
Kik közt hóltfélben is vidám szívvel laknál,
Kipihenvén magát, másnap késő reggel
Megindúlt Kaposba parádés sereggel.
Kapos fővárossa Somogy határának
S herceg Eszterházy dominiumának,
Melly az elmúlt nyáron felette őrvendett,
Keblébe fogadván annyi úri rendet,
Kik a nagy Széchényi főispánságának
Hallatlan pompával s fénnyel udvarlának,
Kapos, hol másként is, igazságot tenni
A megye tisztjei öszve szoktak menni,
Kapos volt a vidám Fársángnak is célja,
Hol szállásává lett a herceg kastélyja.

  Itt nyúgodott ő meg. De bezzeg előre
Nem tudta, mi szélvész támad jövendőre.
Sokszor hol örömre készűlget az elme,
Ott lepi meg nem várt baja s veszedelme.
Sokszor torrá válik a víg lakadalom,
S a muzsikát ketté vágja a siralom,
így járt a Fársáng is. - De míg még a' lenne,
Hogy e zűrzavarra Múzsám reá menne:
Előbb kell kezdenem elbeszéllésemet. -
Fársángi víg humor! csiklandj fel engemet.

Dob- s trombitaszóval elhagyá már Mérőt[81]
A Fársáng, vivén sok vezetőt, kísérőt.
Ki szánon, ki lovon, ki csak gyalogjába,
Örömkurjantással siettek nyomába.
Kiki elővette legcifrább köntösét,
Hogy fitogtathassa magát, pénzét, ősét.
Villog az ezűst kard s az arany paszomány,
Virágzani látszik tőllök a tartomány.
A szépség angyali magyar szűz formába
Leszálltak az égből a főldi szánkába.
Gyenge szívecskéik előre repesnek,
Hogy még ma tőrt fognak vetni egy kegyesnek.
Azért rendbe szedvén szemek s orcájokon,
Ami csak bájoló s béható azokon,
Köntöseikből is azt vették magokra,
Ami jobban illik egy illy angyalokra.
Szív-halászó hajók drágaköve s tője,
Hószín nyakok s fülök aranyos függője,
Rezgő billegéssel amidőn lengenek,
Minden érző szívben reszketést szerzenek.
A szép kantusoktól kirózsádzott szának
Pompásabban diszlő tavaszt nem kivánnak.
A sok slepp, az a' la Bonapárt s vigánó
A rakoncák között suhognak piánó. -
"Álljatok meg! kedves angyalkák! álljatok!
Ímé, egy poéta siet utánnatok,
Szánkáitok nyomát lantolva késéri,
Hogy társaságtokba vegyétek, azt kéri;
Öröm-innepteket danolni kívánja:
Aki rám nem hallgat, dűljön fel a szánja!'"
Így szóllék hozzájok. De rám nem hallgattak,
S hellyet valamellyik szánkában nem adtak.
Én hát csak utánnok ballagék fáradtan,
S ímé, a Pegazus előmbe lepattan.
Felugrani e szárnyas paripa hátára,
Felettek repkedtem Mongolfír[82] módjára.
A levegőégnek felsőbb országából
Mindent pontról pontra láttam a szánkából.
Ó, miket láttam én! ó, miket csudáltam!
Kivált a trompőzbe[83] ha lekukucsáltam.

  Mint mikor a külső princek múlattára
Udvari szánkázást csapat Pétervára,[84]
És északnak minden szépsége pompáson
Láttatik egynéhány szánkában summáson;
Szibéria minden nyuszttal, hermelinnel
A cár udvarából kijön vegyes színnel;
Az európai követek indúlnak,
Árktósz dicsősségén csudálva bámúlnak:
Illyen pompa volt itt; ennek látására
Illy csudálkozással bámúlt Kaposvára.
Én pedig felettek az éther útjain
Úgy lebegek vala Pegazus szárnyain,
Mint midőn Blanchárd úr úszkált az áerben,
S egész Bécs bámúlva nézte a Práterben.

A lovak és szának öt osztályt tevének,
Öt járása szerént Somogy vármegyének.[85]
Vezette mindenik osztályt egy olly nemes,
Ki gavallér s illen fő rangra érdemes.
Bongorfi, egy dísze a magyar hazának,
Lovaglott előtte Kapos zászlójának.
Közép idejű ő, de a virgonc termet
És friss elme benne vígasságra termett.
Külömben is Bécsben s más külső országban
Eleget forgódott ő a nagyvilágban.
Vídám a nézése, módos a ruhája,
Cifra s cifrán lépked büszke paripája.
Marcali osztályját Cserházy vezette,
Ki e szép hívatalt meg is érdemlette,
Ha nézzük ruháját és deli termetét,
Régi őseivel tűndöklő nemzetét. -
Fiatal ő, van egy szép kis felesége,
Ebben van őnéki fő gyönyörűsége;
Kinek cafrangozott hintó-szánja megett
Pompáson vezérli a lovas sereget.
Az igali népnek vezére volt Ecse,
Kinek sokra nézve lehetett illy becse.
Ő a franc és német könyveket forgatta,
A szép assemblékat[86] gyakran látogatta:
S ezzel olly tudományt szerzett ő magának,
Melly díszére lehet egy világfiának.
Még a lóhátról is játszik a dámákkal,
Múlattatván őket sok elmés tréfákkal.
A katonaságot viselt Bordács, Sziget
Lobogója előtt katonásan igét.
Torzonborz bajussza eléggé mutatja,
Hogy Bordács inkább Márs, mint Vénus magzatja.
De külömben, tudjuk, Vénus Márst kedveli:
Bordács is ezt sok nyers dámáknál felleli.
Tanúlt lova hortyog s ugrándoz alatta,
Ura száján pereg illyen-ollyan atta.
Szemővel, egy módos ifjú gavallérral
Babócsa érkezett gyönyörű manérral.
Szelíd vezetője ennek a colonnak
Csak most adott kezet egy szép kisasszonnak.
Mátkája portréját a mellyén viseli,
Szája mosolygással, szeme tűzzel teli,
Kardja briliántos, strikkolt a ruhája,
Kellemes lejtőt jár kisded paripája.

  Öt fő vezetői hát ezek valának
A somogyi sereg öt fő osztállyának.
Mindenik magával szép népet vezetett,
Melly zászlója alatt lóháton léptetett
A meglett idejű urak a dámákkal
Körűltök s utánnok csúszkáltak szánkákkal,
Mellyekben mint annyi égnek szülöttei
Jöttek a Somogynak mosolygó szépei,
Kik közt a szép Laura, Szemőnek mátkája
Ollyan, mint Etelka, a világ csudája:
Képén olvashatni azt a boldogságot,
Amellyért kedvelli Szemő a világot
Másik szánban madám Cserházyné vagyon,
Szép kis ifjasszonyság, még fiatal nagyon.
A nagyvilág őtet galántúl nevelte,
Mellyel természeti kellemét emelte.
Igéz, mikor játszik, bájol, mihelyt táncol,
Ha diskurál, minden szívet hozzáláncol.
Muzsika, hímvarrás, könyvek olvasása,
A finomabb érzés és erkőlcs forrása
Édes versengésre ébresztették nemét,
Díszeltetvén benne a szépség érdemét. -
Úgy fénylett egy másik szánon Amália,
Mint a majoránnán szendergő grácia.
Azok a szépségek, kik véle valának,
Megannyi próbái voltak a hibának;
Őtet úgy nézhetni, mint egy tökélletest,
Kinek minden ízén Vénus egy Vénust fest
Mint midőn az éjnek setétes kárpitja
Bakacsin-szőnyegét kétfelé kinyitja,
A hajnal pirosló orcája kiderűl,
Atlác-felhőkből szőtt kantusa szétterűl:
Úgy leng kétfelőlről haja, melly fekete,
Úgy fénylik körűle rózsás tekintete,
Szeme két csillaga úgy derűlt ki erre,
Mintha két Phosphorus[87] ragyogna egyszerre.
Mosolygó ajaki fejlő rózsabimbók,
Mellyeken cukorrá változik minden csók.
Hószín nyakán örv van, mint a gerlicének,
Gyengébb a harmatnál bőre szép kezének.
Pihegcsélő mellyé domború két halma
A gyönyörűségnek szentelt aranyalma.
De mit festem én azt, amit az isteni
Kéz is csak remekként akart teremteni?
Elég, hogy ő ollyan, mint az a rózsaszál,
Melly a Cipris[88] mellyén hasadófélben áll. -

  Istenek! istennek! ugyan millyen zsinat,
Melly ennyire borzaszt mindent érző-inat?
Mi hármóniátlan lárma jön fülembe,
Mintha nyólc kutyafi zúgna egy verembe,
Vagy mintha az elfőtt kása poffangana? -
Ahá!... itt jön egy szán, s benne két vén zsana.
Beszéllnek magok közt, az ördög tudja mit,
Tán a szengelléri borsot[89] vagy valamit.
Dorottya az egyik, egy öreg kisasszon,
Ki méltó, hogy reá örök párta asszon;
Mert úgyis már akkor viselt aggkoszorút,
Hogy a burkus kezdte a másik háborút.
Mégsem ólthatta meg annyi sok esztendő,
Bár már hatvanötöd-fűre lesz menendő,
Most is a legényért mindjárt kardra kelne,
Csak vén oldalához dörgölőfát lelne.
Pedig már felszántott tisztes orcájának
A bőrén lúdgégét[90] könnyen csinálnának.
Úgy pislog béhullott szeme két tájéka,
Mint a kocsonyába fagyott varasbéka.
A vénség beverte púderrel hajait,
Kitördelte kettőn kívűl a fogait:
Úgyhogy, ha bélottyant ajakit kifejti,
A hamut mamu-nak, a szöszt pösz-nek ejti.
Akár nézz elaszott bőr és csont karjára,
Akár két, irhával bévont rakoncára.
Lohadt mellyen csomó ruhák tekeregnek,
Mellyek közt elhervadt csecsei fityegnek:
Mint két darab vackor a sűrű levélben,
Amelly alatt fonnyadt egész ősszel s télben;
Vagy mint midőn az ért uborkát leveszik,
S a napon megaszván, a kóc közzé teszik.
Egy szóval nincsen már benne semmi épség,
Már elfelejtette nevét is a szépség:
Mégis, lám, akinek kén litániázni,
Itt mér a fársánglók között botorkázni. -
Mellette aki űl, az öreg Orsolya,
Bíz az is csak ollyan elcsiszolt korcsolya,
S csak annyival külömb mamszel Dorottyánál,
Hogy asszony, s ötször volt Hymen oltáránál.
De abban őrajta sem vág ki Dorottya,
Hogy néki is kedves még az Ádám botja.
Igazán, hogy vén lyánt s vén asszonyt a manó
Olly helyen is teker, ahol nem vólna jó.
Mit keresnek ezek Fársáng innepében,
Kik úgy látszatnak a szépek seregében,
Mint mikor a rétnek virági kinyílva
Mosolyognak, s köztük áll két rothadt gilva.[91]
De ám légyen! Úgyis Fársáng van most éppen,
Maskarára nem lesz szükségünk ekképpen.

  Az egész tábornak Opor fővezére
Mind az öt osztálynak volt teljes díszére.
Mert nemes nemzete régen fényeskedik,
S vitézséggel híres ősökkel kérkedik.
Maga is az élet legszebb tavasszában
Nagy magyar gavallért mutat formájában.
Fekete bajussza fedi vídám száját,
Árnyékozza barnán pirosló orcáját.
Bátorsággal teljes két szeme forgása,
Természeti vitézt mutat mozdúlása.
Válla, mellye, combja s minden tetemei
Fővezérhez illők s az ég főmívei.
Nyusztos kalpagjának kócsag-bokrétája
Gyengén leng, ha fúvall a szellő reája.
Prémzett zőld mentéje fekete báránnyal
Szépen öszveillik a skarlát dolmánnyal.
Rojt s paszamánt veres nadrágát drágítja,
Magyaros derekát arany öv szorítja.
Almás paripáján cafrangok fűggenek,
Amellyek szittyai módra készűltének.
Lova kevélykedvén a rajta űlővel,
Hortyog, táncol, kapál, nyerít délceg fővel,
Gőgösen megy elől mint fővezér lova:
A truppok kísérik és a szának tova. - -

  Ekkép ezer öröm és kiáltás között
A múlató sereg Kaposba kőltözött.
Carnevál a herceg kastélyjába szálla,
Hol már elkészítve vala a bál-szála.
Lovokról az urak mindjárt leugrálnak,
Avagy szánjaikból módosan kiszállnak,
S főhajtva köszöntvén a szép angyalokat
Lesegítik fogott karokkal azokat. -
Így szedik a vídám népek, mikor megért,
A pirosló bakart és a fejér gohért,
Mint itt a lyánkákat, külömb őltözetben,
A víg gavallérok e dáma-szüretben.

  Megtele vendéggel már a szála szépen;
S a dél órája is elérkeze épen.
Az urak múlatnak egyetmás beszéddel,
Míg elkészűlnének mások az ebéddel.
Egyik azt vitatja, hogy Bonapárt megholt,
Másik: miket csinált, mikor insurgens volt
Egyik arról beszéll, mellyik jobb paripa,
Más, hogy az övénél nincs szebb tajtékpipa.
Némellyik dicsekszik futos agarával,
Vagy ennyi lépésre járó puskájával. -
A dámák előtt is forr sok matéria:
Az a szép gavallér kinek az úrfija?
Az a jeles kantus ugyan hol készűle?
Az a fülönfüggő mennyibe kerűle?
Mért van ennek s ennek most olly ritkasága?
A kávé, a cukor mért olly méregdrága?

  Míg ekképpen űzik a terhes unalmot,
Várván az ebédet, hegedűt, cimbalmot:
Ím, a toponári zsidók[92] békerűlnek,
És muzsikájokkal helyekre leűlnek.
Hajdú, lokaj által elkészűl az asztal,
Melly már sok elvásott hasakat vígasztal,
Megfrissítő levest nyújtván a gyomorba,
Melly pacallá vált a tegnapi mámorba. -
Egy kicsiny csendesség volt az ebéd felett;
De az étel, ital hevítvén a belet,
S éledvén azáltal a szív verőere,
A vendégek kedve újj életet nyere. -
Úgy is szokott lenni, hogy a leves alatt
Elzárja a beszéd útját minden falat;
De már a hús után a discurs kezdődik,
Csakhogy még országos dolgokról vivődik;
Majd a becsináltak hozzák a tréfákat,
A viccet,[93] a bon-mot, az anekdotákat;
A sűlt megvettetve nézi az asztalon,
Mint törik a kacajt mind a két oldalon;
S mikor a csemegét kezdik hordogatni,
Bezzeg auditort is írmagúl kaphatni.
E' történt meg itt is. Már az ebéd végén
Liber atyánk s Comus[94] országlott a gégén.
Már a nyájasság is, pillangó szárnyakkal
Repkedvén, enyelgett s játszott az urakkal.
Víg öröm és tréfa űlt minden homlokon,
Gráciák cicáztak dámák pillájokon.
Már a galánt lelkek nem győztek nevetni,
Sok szemek kezdenek együtt beszéllgetni.
Barátság s szerelem közttök múlatozik,
A vígság zászlója alatt alkudozik.
Míg a toponári Azsáfok szép számmal
Múlatják az asztalt muzsikaszerszámmal,
Édes áriákat Amphion módjára,
Vagy fürge tust húzván az ivók számára.

  Végre a vendégek hogy megelégűltek,
S már minden poszpásztok asztalra kerűltek:
Parancsol Carnevál, tőltsenek borokat,
S a köz egészségért igyák meg azokat.
Maga egy nagy pohárt, melly arany egésszen,
És drágakövekkel csillagzik sok részen,
S amint mutatják a jelek oldalában,
A Kupa hercegé vala hajdanában -[95]
Egy nagy pohárt megtőlt zákányi jó borral,[96]
S fejet hajtván minden vendéginek sorral:
"Adja Isten, így szól, többször is, másszor is,
Hogy így megvidúljon közttünk a komor is;
Más egészségéért, a magunk hasznára,
Eresszük ezt a bort a többek útjára:
Adjon Isten sok pénzt, bort, búzát, pecsenyét,
Éltesse vármegyénk újj vejét és menyét;
Éljen a barátság közttünk s a szerelem;
Aki engem szeret, igyék egyet velem!"
A vendégek erre éljent kiáltanak,
A muzsikák pedig öröm-tust rántanak;
Tajtékzó poharát Carnevál kiissza,
S az urak prositot kiáltanak vissza.

  Mind elcsendesednek az egész szálába,
S Carnevál felállván bársony trónusába,
Az egész népséget körűl megtekínti,
S felvont szemöldökkel figyelemre inti.
Híment, egy kellemes termetű fiatalt,
Ki visel generál-násznagyi hivatalt,
Felszóllítván űlőszékéből mellőle,
A nagy mátrikulát előkéri tőle.
Hymen a székéből elfordúlván balra,
Egy potrohos könyvet feltesz az asztalra.
Még a Calepinus tíznyelvű grapsája,[97]
Vagy a kazuisták teológiája
Hozzá képest tetszik Finger-kalendernek,
Vagy etuisbe[98] illő dirib-darab szernek.
E nagy könyvben fel van jegyezve sorjába
Minden dámák neve pro-memóriába,
Akik már tizenkét esztendőt elhadtak,
Hanem hatvannégyet még meg nem haladtak:
Mert ez a két határ amaz epochában,
Mellyben már s mellyben még van tűz a dámában.
Aki az időnek e két pontja közt van,
Annak mint megannyi angyal, ollyan a kan.
Legyen kicsiny vagy nagy, szelíd, vad, vén vagy hűlt,
Mégis elvágja az, hidd, ameddig megsűlt. -
Mindezeknek nevek hát lajistromképpen
Fel vagynak ama nagy könyvbe írva szépen,
És akik el vagynak véve vagy jegyezve,
Egy veres kereszttel vagynak megjegyezve:
De, ah! benne, amint odakandikáltam,
Igen kevés veress keresztet találtam. -
Elég, hogy a dámák hatvannégytől fogva
Esztendő-szám szerént voltak itt kiosztva;
Akik pedig örök pártába maradtak,
Nevek mellé asszú fügécskék írattak.

Carnevál a jegyzőkönyvet kinyittatja,
S előbb curiose keresztűl forgatja,
Osztán kikeresvén Somogy rubrikáját,
Hímennek kezébe adja a pennáját.
Hímen hát a pennát dugja a füléhez,
S Carnevál is így kezd beszéllni népéhez:
"Urak! asszonyságok! tudjátok tisztemet,
Amelly most közzétek vezérlett engemet.
Ím én azért jöttem ide mostanában,
Hogy tudjam, ki van még, s ki nincs már pártában.
Hogy megköszönthessem az újj asszonyokat,
S más fársánggal férjhez adhassak másokat.
Igaz, hogy a mennykő vén Dubranovszkija,[99]
Már elkomorítván a hypocondria,
S irigyelvén a más gyönyörűségeit,
Kurtára szabta ki a fársáng ideit:
De meg is, azt tartom, elég idő annak
Hat hét is, akiben virgonc erek vannak.
Sőt öt hét alatt is férjhez lehet menni,
Akit a legények el akarnak venni:
Egy hét leánynézés, második szeretés,
Harmadik, negyedik, ötödik hírdetés. -
Most nincs egyéb hátra, hanem hogy tudhassam
A férjhez-mentteket s őket felírassam:
Írja, Notáros 'ram!" - Hímen hát szépszerrel
Megtőltvén pennáját veres cinoberrel,
Amint a társaság maga jelentette,
A férjhez-menteknek nevét feljegyzette. -
Carnevál elbámúlt, melly kevés a számok,
Akiknek készűlnek a vénusi hámok,
Látta, millyen sokak itt a subjectumok,
De sem copulájok, sem praedicatumok.
Látta, melly szomorú képpel búsonganak,
Akiken külömben rózsák virítanak;
S mint rideg[100] violák a puszta homokon,
Magánosan sírnak únt árvaságokon.
Látta, hogy Dorottya, s akik már vénecskék,
Dohognak magokban, hogy ők nem menyecskék;
Egy két fogacskájok csikorog szájokba,
A vénség ráncait szedik több ráncokba;
S mint a világa-únt és megszáradt avar,[101]
Mellyet a homályos déli szél felkavar,
Mindenik úgy susog és morog magában
Elélt idejének kelletlen vóltában.

  Ezt jól észbe vévén Carnevál, ezennel
Helyére téteti a könyvet Hímennel.
S hogy a kedvetlenség több erőt ne végyen,
S netán az örömben nagyobb csorbát tégyen,
Látván, hogy poszog már sok asszú pöfeteg,
S az ifjaknak lábát bántja a viszketeg;
Mond: "Hozzanak elő máslás-butelliát,
Készítsék a zsidók a kanafóriát,
Jőjjön az asztalra auszprug[102] és piskóta,
Azután perdűljön mindjárt egy friss nóta!"
Meglett. - Asszúszőlőt az urak ivának,
A dámák feketén egyet kávézának.
S asztaltól felkelvén prosit-kívánással,
Udvaroltak orca- és kézcsókolással.

 

MÁSODIK KÖNYV
ESTVÉLIG

Summaya. Mikippen roppant Tancz tartatic vala és le űlénec vala hogi yacczodnánac és az Dorotthiával és mind az tőbb Kisazzonokval chuffolcodnac vala, és mikippen Isten Azzon Eeris álmilkodásra miltó galibacat tőőn vala; az Dorotthia penigh zűében gonozt forral vala, mikint az Iffjacat hadval megh kerűlne.

Megpendűl egyszerre Izsák száraz fája,
Zengő szerszámokkal kíséri bandája,
Kellemes hangzások a szálát bétőltik,
Az ifjú szíveket örömre felkőltik.
Mindenütt a vendég kezd már örvendeni
S viszketeges lábát táncra készíteni:
Az únalom s bánat iromba szárnyakon
Kirepűl lekókkadt fővel az ablakon. -
Hogy az urak csendes táncot tehessenek,
Izsákék szép lejtő minétet kezdenek;
Mert hamar megromlik a gyomor főzése,
Hahogy étel után nagy a test rengése. -
Carnevál felkiált: "Urak, egyet szóllok!
Itt sok újj mátka van: gondolkodjunk róllok.
Úgyis az útam is őérettek tettem,
Az urakkal együtt közttök ebédlettem.
Engedjük meg nékik (hisz az úgysem szégyen),
Hogy az első rend tánc most az övék légyen,
S ekként kézfogójok ittlétemben essék,
Hogy megemlegessék." Mind rámondják: Tessék!
De Dorottya s mások, kik pártába sűlve
A széken, kanapén maradának űlve,
Magokban zúgódtak, mivel szégyenlették,
Hogy közttök e csúfos külömbséget tették.
Rendes is vólt látni, miként sok vén dada
Többektől kiválva a széken kushada,
S miként néhány csalfa ifjú sok agg-lantot
Ujjal mutogatván, nagyokat kuccantott.

  Kezdődik a minét. - Három gavallérral
Három deli dáma kiáll szép manérral:
Franciás táncokat kezdik főhajolva,
Folytatják páronként viszontag másolva,
Sétáló lábokkal Z betűt ejtenek,
Egymásnak oldalvást suhanva lejtenek.
Mint midőn szerelmes gór-jércéje megett
A dagályos kakas érezvén meleget,
Enyelegve játszik, tarréját berzeszti,
Oldalt forog, tipeg s szárnyát leereszti:
Így tesz a gavallér itten a dámának,
Kényes tempójára a francok táncának.

  Sem kedvem, sem erőm nincsen arra nekem;
Hogy minden sor táncot leírjon énekem.
Az első társaság mihelytt elvégzette,
A rendet a többi újj házas követte;
S hogy minden mátkapár egy-egy táncolást tett,
A szála s muzsika mindennek szabad lett.
Ismét megzendűlvén a húron a minét,
Ecse kézen fogja madám Cserházynét.
Cserházy hellyre áll a szép Belindával,
Opor is Rózsival, a legszebb lyánkával:
Negédes módira léptetik lábokat,
S dupla főhajtással végezik táncokat.

  De miként a május mosolygó havában,
A természet csendes lévén ő magában,
Tisztán fénylik a nap, vidám a mezőség,
Lassú andalgásban hallgat az erdőség,
Nincs semmi zaj, csupán a madárkák zengnek,
Vagy a virágok köztt etéziák[103] lengnek;
De felkeveredvén a vídi pusztáról
Vagy a Szengellérnek borstermő szirtjáról
Zablás sárkányján a garaboncás deák;[104]
Már a forgószéltől csikorognak a fák,
Ropog a pásztornak kunyhója fedele,
Kavarog a vetés, a víz habbal tele,
Egyebütt csendesség látszik vőlgyön, hegyen,
Csak ott van fergeteg, ahol ő átmegyen,
Toll, kóró, falevél, ringy-rongy, egyetmással,
Zúg a poroszlopban forgó karingással,
A megréműlt banya teheneket fejet,
Háza oltalmáért készíti a tejet:
Illy zavart forgószél tódúlt a szobának,
Hogy a hebehurgya langauszhoz fogának.

  Opor kilenc ánglus kontratáncot jára;
Mégsem szállt lankadság vagy görcs az inára.
Ollyan derék stuccer nincs is tán Londonban,
Aki ennyit tudna győzni egyhúzomban.

  Bongorfi egynéhány személlyt öszveszede,
És alla polacca a táncnak erede.
Maga volt a vezér, a többek követték,
Kik a lengyel tempót emberűl megtették.
Illyen menést tészen a Springer[105] a sakkban,
Mikor harmadfelet ugrik a likakban;
Vagy miként a darvak, midőn kikeletre
Sereggel elmennek a rétre, ligetre;
Előrehányt lábbal és billegő nyakkal
Sétál az első pár a többi darvakkal.

  Végezvén a lengyelt, stájeren forognak.
A szála közepén tipegnek, tapognak.
Így lépked, így kereng Békés vármegyében,
Az alfőldi magyar gazdag szűrűjében
Hét-nyólc nyomtató ló, midőn patkós lába
Tapos a világnak legszebb búzájába.

  Jártak galoppátát, straszburgert, hanákot,
Valcerest, mazurkát, szabácsot, kozákot.
E módi bolondság többre is megy vala,
De a vitéz Bordács végre felszóllak:
"Uraim! az Urak magyarnak tartanák
Magokat: de ki tót, ki német, ki hanák.
Mért nem táncol magyart az ánglus, francia?
Csak a magyarnak kell más nemzet módija?
Így vesztjük hazánkat a magunk kárával,
Külső tánccal, nyelvvel, szokással, ruhával.
Mi? hát az Uraknak nem jut már eszébe,
Mikor főispánunk béűlvén székébe,
A legelső táncot magyaron kezdette,[106]
S minden hazafi szív becsűlte érette? -
Nemzeti táncunknak légyen első jussa:
Magyart! illyen-adta vén Jebuzéussa!"
Rárándítja Izsák pengő muzsikáját
S a palatinusnak elkezdi nótáját.
Minden magyar szívek azonnal buzdúlnak,
Ősi természetes lángjaiktól gyúlnak,
Felséges állásba teszik termeteket,
Valódiba szedik férfiú képeket;
Bennek a rátartós gőgje Ázsiának
Díszt ád Európa csínos módijának.

  Csak a magyar tánc az, melly sohasem jára
A jó egészségnek semmi ártalmára,
Mivel mérsékelve mozgatván bennünket,
Frissíti elménket, testünket, vérünket
Csak a magyar tánc az, melly díszesbé teszi
Az embert és soha hívságra nem veszi,
Mert ha csak vitézi módra nem öltözött,
S ha nincs sarkantyúja, csúf a többi között.
Csak a magyar tánc az, melly bír olly érdemmel,
Hogy legjobban egyez a szűz szeméremmel,
Mikor sok kűlföldi táncban a módosság
S a legúribb fogás legnagyobb pajkosság. -
Nemes magyar táncom! ki ősi nyelvünkkel
S ruhánkkal jöttél ki dicső nemzetünkkel,
Ki európai finnyás lakhelyeden
Máig sem szenvedtél mocskot szépségeden,
Ázsiai színben fénylik nemességed,
S még a módi nem tett alacsonnyá téged:
ím, a külső népek bámúlják díszedet,
S tulajdon nemzeted nem becsűl tégedet![107]

  Azomban míg ezek ekképpen folyának,
Tréfából kezet nyújt Bordács Dorottyának,
Egypár ugrós tánccal őtet megkínálja,
S hogy e szerencséje lehessen, instálja.
Nem kellett hosszason hívni ám őkemét;
Felszedi a székről elpetyhűdt tetemét.
Ürög-forog, tipeg, lóbálja a kócot,
Mellyből görcs farának csinált vala pócot.
Bordács s az egész nép a fejét lesüti,
Nevettében majd a guta meg nem üti.
Így táncol a tátos banyák paszitjába[108]
Varázsló pemetjén a vasorrú bába.

  Már éppen elüte nyólcat a toronban,
Estve volt, s elég lett a tánc egyhúzomban;
Szakadt az izzadság mindegyik vendégről,
Kiki panaszkodni kezdett az éhségről,
A hajdúk, lokajok asztalt készítenek,
Ezüst kések, villák, kanalak pengenek.
"Míg, úgymond Belinda, asztal fog készűlni,
Avagy nem jó lesz-é egy játékhoz űlni?
Míg feljő a leves, eleget játszhatunk,
Tán egy sor zálogot addig kiválthatunk."
Egy tágas sarokban Belinda szavára
Leűlnek a dámák s az urak jobbára.
Mindjárt külömbféle játékokhoz fognak;
Vígadnak, divatja vagyon a zálognak. -
Midőn A! Kit szeretsz? ez a játék jára,
Reá megy a kérdés egyszer Dorottyára.
A! kit szeretsz? - Felel: Akárkit szeretek.
Mit adsz enni? - Annyit, amennyit vehetek.
Hová viszed? - Ágyba.
- - Brávót kiáltanak,
S a nagy kacaj miá majd hanyatt húllanak.
"Ágyba? (felszóll Ecse egyik szugolyába)
Koporsóba! úgyis ott áll a fél lába.
Megvette a hideg már benne az ikrát,
Vén üszög a madám, nem vethet már szikrát.
Csak lássák az Urak! a jó lélek mit vár,
Ha a banya-posz[109] is virítni akar már?"
A vén Adelgunda hallván e szavakat,
Dorottya fülébe feccsenté azokat;
Kézről-kézre adták egymásnak a vének
S kótyogós szívekben megkeseredének.
Galiba lett volna a kompániába,
De a levest éppen hozták a szobába. -
"Imádkozzunk! együnk! csitt! hallgass! ne nevess!
Együnk! (felszóllalnak) majd elhűl a leves."
Asztalhoz űlének, evéshez fogának,
Édes tréfák között együtt múlatának.

  De Éris,[110] egy mérget keverő, babonás;
Akitől származik minden visszavonás,
Ki a jó szíveket öszveháborítja,
A férjt, feleséget egymásra buzdítja,
Ki az édes mézbe vegyíti a mérget,
A legszebb virágba, gyümőlcsbe rejt férget,
Ki a csendes lelket bújtja háborúval,
Nyugvó bizodalmát zavarván gyanúval,
Ki jajgat a szelíd békesség láttára,
S ha pert, lármát sajdít, fakad hahotára, -
Éris kaján szemmel nézvén a vígságot,
Amelly múlattatta e szép társaságot:
"Hát az én hatalmam? (így szól bús kedvében;
Hol orrát, hol farát vakarván mérgében)
Hát az én hatalmam, amellyet mindenek
Az egész világon eddig esmértenek,
Így csonkíttasson meg? Így nézzem húnyt szemmel,
Mit tesz a barátság a víg szerelemmel?
Ezek örvendjenek? én csak epedjek-é?
Óh, nem! - a triumfus nem lesz ám ezeké.
Hóh, barátim, ahol legtöbb kedvet vártok,
Ahol nyerekedni készűltök, ott ártok.
Hála istenimnek, hogy társaságtokba
Vén banyák is vannak; búvok majd azokba.
Ordas epesárral torkig tőltöm őket,
Öszveháborítom az örvendezőket. -
Rajta! per! irígység! bosszúállás! szégyen!
Vénlyány harag! kudarc! kofaság! - így légyen!"

  Ezek hát, s többek is, véle felkészűlnek,
Denevérszárnyakon utánna repűlnek.
Maga beléűle egy nagy katulyába,
Rongyos pudermantelt vetvén a nyakába,
A szélnek ereszti öszvecsapzott haját;
Két kis pudli húzza lebegő hintaját,
Mellyben a szellőkön magát felemelé,
S az éj homályjában tart Kaposvár felé.

  Valahol végigment, borzadtak az egek,
Küszködtek a hólddal borongós fellegek.
A baglyok civódtak a több madarakkal,
A zúzos fák egymást verdesték gallyokkal.
Kapos udvarára mihelytt béléptete,
Mindent megígézett mérges lehellete.
Az udvari kopók s agarok morogtak,
Benn az istállóban a lovak hortyogtak,
Üstökbe ment Jancsi csatlós a kocsissal,
Pörölt a kis Náni az öreg Marissal.
Mihellyt a konyhába a fejét bedugta,
Főbe verte egymást fazékkal a kukta.
Fridrik szakács perbe szállván a dajkával,
Leöntötte nyakát egy zsajtár csávával.
Onnan a szálába bésuhanván Éris,
Zúgni kezd a dáma és a gavallér is.
Serteperthy uram azon kezd pörleni,
Hogy ő az asztalnál megúnt vesztegleni:
Koppóházy feddi, hogy az gorombaság,
Holott még múlatni akar az társaság.
A dámák között is néhány szúrós szóba
Egy kis csataforma esik hébe-hóba.
Ízetlenségre kezd a barátság válni:
De okát senki sem tudja feltalálni.
Érist ők nem látták, ki tündér orcával
Bolygatta már őket mérges párájával.

  A' vólt legfőbb gondja, hogy egyet válasszon,
Kire leghathatósb dögséget árasszon:
De ki lett volna az egyéb Dorottyánál? -
Éris is hát ennek áll meg a hátánál.
Azon töprenkedik, miként verhetné be
Pestisét legjobban az öreg nénébe.

  A szegény Dorottya, nem lévén már foga,
Csak holmi lágyacskább csemegén nyámmoga.
Néhány kráfli[111] álla tányérján előtte,
Mellyel görcsös gyomrát apránként tőltötte.
Éris hát tündéres erejét felvevé,
S magát egy gömbölyű kis formába tevé;
S midőn a fortélyban jó módot talála,
Dorottya tányérján egy kráflivá vála. -
Ah! vigyázz, Kisasszony, most vigyázz ám nagyon,
Ím, a tányérodon méreg s veszély vagyon.
Ne higgy minden színnek s kráflinak: mert veled
Ezer bajt szereztet, meglásd, ha lenyeled.
Ah, kérlek, Kisasszony! kérlek ősz hajadra,
Úgysem vagy már gyermek: jól vigyázz magadra.
Mit teszek! - Ím, ímé a kráflit felveszi
A gondatlan öreg, s nagyon mohón eszi.
Megeszi! - megette! - megvan! - már hijába!
Éris kívánt célra jutott szándékába.
Már látom, reszketeg fogja el tetemét,
Már vasvilla-módra hányja a két szemét,
Morgásra áll szája, forog benn a nyelve,
Keserű aggsággal van mellye megtelve.
Bús melancholia gőzölög a fején,
A harag rozsférge bántja űlő helyén.
Éris öszvejárja belől minden tagját,
Szívére, májára kiönti maszlagját,
Minden belsőrészre útat fúr magának,
Kivált hol fészke van a hiszterikának.

  Most a mértékletlen öröm erőlteti,
Hívságra, kacajra, dévajságra veti;
Majd egyszerre csügged feje komor bútól,
Haragtól fojtódik és irígy gyanútól;
Egy indúlat erőt vesz más indúlaton,
Mint mikor hullámmal zajog a Balaton.
Végre a fekete sárepe elteli,
S minden más érzésit egyszerre elnyeli.
Felpattan a székről, s Érist a gyomrába
Béviszi magával egy oldalszobába,
Hol egyedűl lévén, pályát nyit magának,
Szabad gyeplőt ereszt minden haragjának,
Szűz ráncait hideg könnyekkel áztatja,
S asszú kökörcsinjét ekképpen siratja:

  "Egek! már én tehát csak azért születtem,
Hogy férfi sohase feküdjék mellettem?
Miért juttattatok hatvan esztendőre,
Ha szert nem tehetek egy rossz főkötőre?
Vártam, sokat vártam, azt nem mondhatjátok;
Várásom bérét hát mért meg nem adjátok?
Mindég jóhiszemben űltem az adventet,
Hogy tán tesz egy kérő nállam komplimentet;
A fársángot mindég tőltöttem vígsággal,
Hogy tán nem gyötörtök többé a lyánysággal:
Mit ért? nem is véltem, s már itt volt Húshagyó -
Húshagyó! Húshagyó! engem itthon hagyó!
Mivel érdemlettem? Egek! Ugyan mivel?
Lám lett volna mivel, csak lett volna kivel.
Sem pénzét, sem eszét én nem néztem vólna,
Sem nemét, sem képét; csak férfi lett vólna.
Mondtam, hogy akárki légyen, hozzámegyek,
Kezet csapok vele; csak leány ne legyek.
Bóldogabb férjfiú nem lett volna, mint ő:
Úrrá tette vólna őtet egy főkötő.
Hordtam vólna mindég saját tenyeremen,
Csak könyörűlt vólna pártát-únt fejemen.
De hijába! mégis egy sem jött eszére:
Be bolond vólt, aki engem meg nem kére!
Akárkinek tárva vólt szívem birtoka:
Az ég, a főld tudja, én nem vagyok oka. -
Sokszor végignéztem ezt a világot már:
A legény előttem úton-útfélen jár,
A férfi megannyi, mint az asszony, látom:
Mért nem jut hát közttök nékem egy sajátom?
Mért kell nékem illyen bőségben szűkűlni,
S szomjan a kád-vízben Tantalusként űlni?
Mért alkotott az ég asszonynak engemet?
Vagy hát mért teremtett férjfiúi nemet?
Ha asszony nem vólnék, vagy férjfi nem vólna:
Édes boldogságom ürmöt nem kóstolna. -
De, ímé, aggságban emésztem napjaim,
Az idővel együtt terjednek kínjaim,
Komor magánosság fonnyasztja éltemet,
S még hajadon fővel eltemet engemet.
Hogy nyújtóztatnak ki, hogy megyek pártába,
Ó, majd a szenteknek paradicsomába?
Ó, szégyenletemben meg kell halnom ott is,
Mikor vén lyánnak mond egy hitvány halott is.
Holott ímé most is, e kis társaságba,
Annyiszor keverik az embert csúfságba.
Anélkűl nem esett egy tánc vagy egy játék,
Hogy illetlen dolgot vagy mocskot nem láték.
Hát már, hát így kell-é nékem hóltig élnem,
Hogy szerelem helyett csúfot kell reméllnem?
Nem! nem! - Vagy azokon bosszút fogok állni,
Akik olly vastagon mertek volt tréfálni;
Vagy azt megmutatom, hogy idős létemre
Erővel is ifjat kerítek kezemre,
És így tán - - ah, megállj! csendesedjél, szegény,
Te csak egy leány vagy, de hány ott a legény?
Mit gondolsz, Dorottya? jobb, magad meghúzod,
Vén vagy, a meghűlt bőrt már hiába nyúzod.
Mit érne harcolnod? férjt azzal nem kapnál:
De ám ha kapnál is, s véle kezet csapnál:
Mit tenne e kurta kis gyönyörűséged,
Midőn a halál is kandidált már téged?
Mit próbálsz? mit kezdessz? belőle mi hasznod?
Úgyis leányfővel kell néked megasznod.
Ám lássad. - - - Hát mégis? - - nem lehet - fussatok!
Fussatok elmémből, gyáva gondolatok!
Bosszút kell állanom. Sokba megbántottak,
Sokba! csúfot tettek, azt az átkozottak.
Nem csak rajtam, hanem több leányokon is,
Mártán, Adelgundán, Rebekán, máson is.
Az a zálogosdi játék sokat sérte;
Hát a mátrikula? - s én ne szóljak értté?
Á! á! - az nem lehet; bétörök, bérontok,
Asztalt, kompániát, táncot széjjelbontok,
Főldig legázolom őket a nyelvemmel;
Másszor ne játsszanak a becsűletemmel.
Kivált a Fársángot - mert másként is ennek
Tulajdoníthatom az okát mindennek, -
A Fársángot - azt, azt, még lejjebb gázolom,
Haját széjjeltépem, szemét kikarmolom. -
De, hogy annál jobban megszégyenűljenek:
Minden hajadon lyánt felbujtok ellenek.
Orsolya, Rebeka, Magdaléna, Márta,
Adelgunda; mind, mind, akin csak van párta,
Sőt ha párta nincs is, de férj nélkűl maradt:
Nem ád kérésemre tán üres kosarat.
Nem ád; szemeikből olvastam előre,
Miként borzadozott mindeniknek szőre.
Őket veszem mellém - - - várjatok, várjatok,
Ti, kik a lyánkákkal olly csúfúl bántatok.
Várj, Fársáng!" - - E szókat alig rebegé ki:
Orrán, száján forrtak a méreg tajtéki,
És újjabb lángoktól lobbantatván vére,
Az oldalszobában egy kommódhoz ére;
Ahol öszveszedvén minden indúlatját,
Így tette meg a vén lyányok áldozatját.

  Előbb egy éjjeli edényt a szájára
Fordítván, e' vala néki az óltára,
Fenekére rakott kéngyertyát, s e' felett
Néhány bálbilétet s szerelmes levelet.
Három szűzkoszorút, három fürt hajával
A rakásra teve egy tucet kártyával.
Ott volt Florentina s a Tündér Ilona,[112]
S valamennyi tőkét életében vona.[113]
Ezeket meggyújtá: s nem győzvén szellővel,
Gerjesztette tüzét az előkötővel.
Ekkor, mint megannyi áldozómarhákat,
Kiválaszt száz derék fekete balhákat;
Augspurgi láncokkal[114] öszvepórászolja,
S áldozó tüzére mindnyáját feltolja.
Mint midőn a három-képű Hecaténak[115]
Innepén áldozni kell egy vén papnénak,
Az áldozat füstje gombolyog a lángon,
S a fekete bikát hozzák az istrángon:
Így áldozik itt is Dorottya. Végtére
Egy üveg tím olajt önt a szenecskére.
S felemelvén szemét: "Ó, édes szerelem! -
Így szóll - tégy már egyszer, tégy kegyelmet velem.
Ha most is sohajtok, szemem most is nedves,
Ha ez áldozatom teelőtted kedves:
Ennyi férfi közzűl juttass egyet nékem,
Aki felépítse puszta düledékem.
Vagy ha még hatalmas szódra sem hajolnak,
Ha engem s társaim tovább is csúfolnak:
A bosszúállásra segéljed munkámat.
Dupla áldozattal adom meg hálámat."

  Ámor ezt hallgatta, nevette, és jelűl
Egy kisded mennydörgést durranta balfelűl,[116]
Mellyre az áerbe magát felemelte
Éris, s az áldozat tüzét elpeselte.

 

HARMADIK KÖNYV
ÉJFÉLIG

Summaya. Mikippen az Dorotthia Kisz Azzon az tamétalan Zűzekvel thábort yáratván és Carneval Vitézeivel zertelen nagi hada lén; mell Kőnivnec is alkalmatosságával ki s mit tőtt? avagi chinált? avagi niert és veztőtt ligien; zeep rendvel voltakippen megh írván látod.

  Így lévén, Dorottya kiment a szálába,
Ahol a tánc vala legszebb divatjába.
Az urak, a dámák a kőlcsön vígságban
Képzettek magokat bóldogabb világban.
Más pedig, akinek a jövő munkára
Szüksége volt teste-lelke nyúgalmára,
Édesdeden pihent, még a tőlt hóld haladt,
A jóltévő álom superlátja alatt.
Csendesség volt: csupán a muzsikahangok
Mozgatták az üvegtáblát s a firhangot,
S a dobogó lábak zörgettek taktusra
A fél-szenderedett éjji Zefirusra.
A kastély ekhózott az örömlármával;
A cseléd, a vendég, az úr a dámával
Játszott, tréfált, táncolt, vígadt az udvarban,
A nagy palotában, tornácban, pitvarban.

  Csupán Dorottyának kóválygott a feje,
Kit megvesztegetett az Éris mételye;
A mord indúlatok szívében s amegett
Mind elterjesztették a bús fergeteget.
Nem lelvén már kedvét, dúlt-fúlt ő magában,
S belévágta magát egyik zúgolyában
Egy bőrkanapéra, hol némán vesztegelt,
És lelke a harag sovány mérgén legelt.
Most egyszer lehetett látni valahára,
Hogy ő piros színt is vehetett magára;
De az ő pirossa hamar elenyészett,
Pirja kékké, kékje hamar sárgává lett.
Láttatott szája is beszéd formán tenni,
De annak nehezebb vólt értelmét venni,
Mint amit a Delphis vén Pythiája mond,
Ha Fébus meglepi, jövendől, s félbolond.
Egyszerre felugrott az ágyszékről, készűlt,
Meg akart indűlni - s újra a székre dűlt.

  Adelgunda hozzá méne. - "Jókor jövél! -
Mond néki Dorottya, - lelkem újjonnan él.
Titkot közlök véled; szíved legyen helyén, -
Gyere e szobába, - jöttél jóidején.
Gyér hamar, - ne késsünk - titok - jól esmérlek;
De hídd bé magaddal Orsolyát is, kérlek."
Orsolyát béhítta, s a muzsikaszónál
Eltűnt a három vén az oldalajtónál.
Így mennek a három fúriák morogva,
Csókoló kígyókkal s egymást kézen fogva,
Tulajdon anyjoknak örök homályjába,
A Styx mellyékének egyik barlangjába,
Mikor a királynak s népnek eszét vesztik,
Rá a hadat, pestist és veszélyt terjesztik.
Így lépdegél együtt a három párka is,
Az öreg Atropos, Clothó és Lachesis,
Kiki a szerszámot vívén a markába,
Az élet és halál fonószobájába.

  "Édesim! - Dorottya nékik így beszélle:
Sorsom keserűség, s tiétek köz vélle.
Az én fájdalmamból ti is részt vehettek,
S feltett szándékomban méltán segíthettek.
Bosszúállás tüze perzseli mellyemet,
A méltatlan szégyen elfogyaszt engemet,
Halált s elégtételt szomjúznak csontjaim:
Rajta! ne késsünk már, szenvedő társaim!
Duplázzuk meg azt a csúfot az ifjaknak,
Amit már ennyiszer reánk raktak, s raknak.
Kevélységek szarva szinte az égig ér,
Annyi esztendőktől fogva bennünket vér;
Törjük le, s nyerjük meg érdemlett becsünket -
Csúfjuknak tárgyává tettek már bennünket!
Éreztessük vélek, melly súlyos a harag,
Mellyet a megvetett asszonyi szív farag,
S melly érzékeny bosszú, mellyet a megsértett
S gyalázott szerelem önnön magáért tett. -
Tudjátok, hogy itt a Fársáng; jól láttátok,
Melly vad és goromba volt hozzám s hozzátok;
Láttátok, melly víg volt szomorúságunkra,
Melly büszke és szúrós csúfoltatásunkra,
Ugyan lehetne-é néktek rá nem állni,
Ha e tanácsomat mérészlem ajállni,
Hogy az ő örömét fordítsuk bánatra
S duzzadt hegykeségét méltó gyalázatra?
S ha magam elkezdem ez intézetemet,
Lehetne-é néktek elhagyni engemet?
De ám légyen! tőllem mind - mind elálljatok:
Magam is indúlok. Eljöttök? Szóljatok!"

  Az Éris szikrái, amellyek titokban
Eddig a banyáknak szívekben, májjokban,
Mintegy hamu alatt, még benn lappangának,
Egyszerre kiütvén, lángokká válának.
"Megyünk - menjünk!" amit mondhattak, ez vala;
Indúltak, s mindenik már bosszút forrala.

  De Dorottya, ki már haragja tajtékát
Jobban kifőzte volt, így közlé szándékát:
"Nem, nem! gondolkozva kell bánni nagy fával,
Sok kézzel kell nékimenni s sok baltával.
Nagy munkába kezdünk, melly ha végbe mégyen,
Vagy öröm lesz bére, vagy örökös szégyen.
Nékünk is kárt tehet a hebehurgyaság.
Jót, rosszat jobban tud tűrni egy társaság.
Előbb is azokkal közöljük dolgunkat,
Kik sorsokhoz fogják mérni a sorsunkat.
Ha egyszer Rebeka s Márta meg nem veti
Zászlónkat, a többi önként is követi.
Mindent, akit velünk a közűgy egyesít,
Majd a köz próba is egyaránt lelkesít. -
Ez tehát tanácsom: rajta! ne késsetek,
Minden társainkba olly lelket öntsetek.
Hogy köz gyalázatunk megtromfolására
Kiki a köz munkát vállalja magára.
Tőltsétek bé őket belső háborúval,
Carnevál s az ifjak eránt új bosszúval,
Valakiket közttök hajlandóknak láttok,
Magatokhoz vévén, hozzám béhozzátok.
Én addig az egész dolgot megforralom,
Kifőzöm s egyszerre nékik kitálalom."

  Ezt mondván, ama két banyát elereszti,
S zajos szívét újjabb habokba süllyeszti.
Hányja, veti végét, elejét dolgának,
Kivált: miként kezdjen néki a csatának.
A harag, bosszúság gyakran kilankasztja,
S plánumának folytát közbe megakasztja. -
De vídúl, hogy immár dolgai jól mennek,
Mivel néhány dámák nála megjelennek,
Kikkel már Orsolya és Adelgunda szólt,
S kiknek már a szívek a Dorottyáé vólt.
Ezek után több-több gyűle zászlójához,
Újjabb truppok jővén a többek truppjához.
Úgy forrt már a leány s asszony a szobában,
Mint a szentelt szűzek Veszta templomában,
S mint a lefüstölt raj az új kasban belől,
Zúgtak, zsibongottak az ajtón kétfelől.
Könnyű vólt Orsolya- és Adelgundának
Így nevelni számát szoknyás verbungjának;
Mert az asszonyi szív s a leányi elme.
Kivált ha búja van, vagy pedig szerelme,
Az olly ámítónak magát ki- s bényitja,
Aki eltalálja, hol a dámák nyitja.

  Éris sem henyéle a többi társával,
S minden rést és útat megrakott minával.
Most pedig (ki tudná még meg is gondolni!)
Álommézzel kezdi Izráelt locsolni,
Izráelt a bőgőst, kit altató méze
Mindjárt a legméllyebb álomra ígéze.
A bőgője mellől feldűle Izráel,
Helyét alattomba Éris foglalá el,
S ollyan vén zsidóvá válék azon nyomban.
Amillyen rabbi nincs lembergi templomban.
Felveszi a vonót, kapja a húrokat,
Széjjel igazítja s tekeri azokat.
Rajtok száz discordánt hangzatokat csinál,
Mellyek bérohanván a fül dobjainál,
A nyúgovó lelket úgy felháborítják,
Hogy gondolatjait egymásra zúdítják,
A szép hármónia, melly a hólt húrokról
Az érző-inakba szállong, és azokról
A lélekbe felhat, s a szívbe bényomúl,
Hogy azt az erkőlcsnek szentelje templomúl,
Egyszerre elhagyá a húrt, az inakat,
A lelket, a szívet, - s a jó rend megszakadt.
Jól tudta azt Éris, hogy a szív útjának
Birtokán hatalma van a muzsikának!
Mint a zőld Hortobágy kövér mezejében
A csintalan betyár, ha a szél mentében
Süvegmocskot éget a szalmán vagy pipán,[117]
Maga meg odébbáll gyalog vagy paripán;
Hiába hangicsál a duda, furulya,
Összebőg a marha, megszalad a gulya,
Tehén, üsző egyre szalad a cserénynek,
Van baja, van mérge a szegény legénynek:
Így ama szédítő hangok bűbájára,
Az Éristől titkon húzott muzsikára
Tódúlt a dámáknak nagyjok és aprajok.
Zűrzavar lett, kiki bámúlta, mi bajok?
Szintúgy törték, nyomták az ajtón magokat,
Otthagyták a táncot s a gavallérokat.

  Dorottya már szintén ugrott örömében,
Tajtékba lábbogó szíve reményjében,
S köröskörűl nézvén az amazon hadat,
Győzött már előre! nyúzta is a vadat.
A bosszúállásnak, truccnak kívánsága
Benne a legfelsőbb garádicsra hága;
Carnevált már saját lábánál képzette,
S mint csókolják kezét az ifjak mellette. -
Gyenge, kevély cipő, ugyan mit nem tennél,
Ha te a süvegnek főhelyére mennél?
Most is te szabsz törvényt ezer galántoknak,
Akik imádói a piciny láboknak:
Sok férjfiész saját Kapitoliomát
Elhagyja, s csókolni leszáll lábad nyomát.

  Mihelytt tanácskoztak együtt egy keveset,
Amelly is sok szóval, kevés sóval esett,
És minden bibéjét gyarló szép nemeknek
Illették (de amit a kűlső füleknek
Nem lehet most nékem előtrombitálni,
Szent titkok! mellyeket tilos profánálni): -
Dorottya kiválaszt egyet nagy felhanggal,
Aki a szálába menjen követ-ranggal
S mondja meg az ottan lévő vendégeknek,
Mi a kívánsága a dámaseregnek.
Rebeka vala ez, a tisztes Rebeka,
Kinek ősz a haja, görbe a dereka,
Ki hajdan magának, most pedig másoknak,
Sok próbán általment kerítője soknak.
Ékesenszólóbb ő, mint akármelly kofa,
Meg is van edződve orcáján a pofa.
Ezt választották ki Dorottya s a szépek.
Hogy az ifjak előtt legyen az ő képek.
Ki is állt nyúlbőrös szalupban a dada;
Melléje Dorottya még kilencet ada.

  Kongott már a szála: nem tudták odaki,
Hogy a szép nimfákat mi a kő hordta ki?
Bent egy-két ifjasszony csak úgy csilleng-filleng,
Mint a szedés után az elhagyott billeng.
S midőn éppen immár azon töprenkedtek,
Hogy a sok dezentír szépek hová lettek,
S egy kurázsis ifjú szinte már értek ment:
Rebeka s az egész követség megjelent. -
Kacagtak az urak és brávót tapsoltak,
Mert ebből egy jeles maskarát gondoltak.
Carnevál maga is (nem tudta) vígadott,
Hogy a dámasereg illy szép tempót adott.
De midőn azokat különös gálával
Látták vala lenni szeriőz minával,
Nem tudták a dolgot egybe mire vélni,
Mígnem missz Rebeka így kezde beszélni:
"Uracskáim! engem azok kűldöttenek,
Akiket az Urak meg nem érdemlenek,
Azok, kiket ide hozott ma a szánka,
Az a sok ifjasszony s drága szép leánka,
Kiknek, bár magokat olly nagyra nézik is,
Lába kapcája sem lehetne egyik is.
Mért vagynak olly nagyra a gavallér névvel
Ha úgy bemocskolják azt a szilvalével?
Phi! arra a névre fel sem nyitnám számat,
Vagy a zsibvásárba vetném a pundrámat. -
Mit ér a fodroshaj? a mándzsét? a tászli?
A zsinóros nadrág, ha az ember bászli?[118]
Pedig melly kényesen-feszesen-begyesen
Járnak az uracskák végig a Pártesen?
Az Úr is Pozsonyban eleget fentergett:
Mért nem produkál hát itthonn is Schlossberget?[119]
Azért, mert nem szabad? azért, mert nem illik? -
Azért, mert az Urak mind csak kákompillik!
Magok elcsergetik másutt súgárjokat,
S itthon még csúfolják a szegény lyányokat.
Kereken kimondom: az Urak s Úrfiak
Csak ahon nem kéne, ott csintalan fiak. - -
Ez a locsperdi is, az ebágyról esett,
Mit tesz? mért jött ide? nálunk mit keresett?
Léhűtni jött ebbe a kompániába?
Diktom, faktom! vesszen pokol-kurvanyjába!
Fársángnak hívatná ő is magát hogy már,
Pedig pernahájder, gézengúz, koszlobár.
Mégis ő mér hányni a dámáknak fittyet:
De megtanítjuk ma ezt a kótyonfittyet.
Meg! és minden leány fülébe pesel ma;
Néked szól a lecke, te gizgaz, te selma! -
De, hogy követségem hosszason ne essék:
Idejöttöm okát meghallgatni tessék.
Minden rangú dámák egyes akarattal
Engemet kűldöttek olly parancsolattal,
Hogy kívánságokat adjam elő pontban
Az Uraknak; melly is áll e három pontban:
Elsőben az Urak szabad tetszésünkre
Ezt a gaz Carnevált adják ki kezünkre;
Másodszor haladék nélkűl felkeressék
A nagy mátrikulát, hogy megégettessék:
Harmadszor, valakik most is nőtelenek,
Minket solenniter mind megkövessenek.
Ha e kívánságot a szála felhagyja
S követő-levelét nékem ki nem adja,
S a mátrikulával ezt a gaz spicbubot:
Ellenségnek tartsa az asszonyi klubot." -

  "Ellenségnek tartjuk az asszonyi klubot;
Magunk közt egyet sem esmérünk spicbubot;
(Illyen választ ada Bordács Rebekának)
Szüksége van nálunk a mátrikulának;
Eb, aki Kenteket, néném! megköveti;
Diktom! s az öreg fart visszacepelheti."

  E szókra az urak mind kacajt ütének,
De a lyány-követek felmérgesedének. -
S mihelyest az egész követség-csoporttal
Rebeka visszatért a kerek réporttal:
Seregét Dorottya mindjárt összeszedte,
S egy rendes ármáda formájába vette. -

Nyílj meg most, Helikon! nyílj meg; s ti magatok,
Szép istenasszonyok, előttem dalljatok.[120]
Ti elmondhatjátok, jut is eszetekbe,
Kik állottak belé a leányseregbe.
Kik vóltak vezéri az amazonoknak,
S örök egri nevet kik nyertek magoknak. -
Egy erős négyszegű corpust formálának;
Akik legaggottabb leányok valának.
A sereg derekát ez a népség tette:
Kommandóba őket Adelgunda vette.
A két szárnyán álltak, mintegy könnyebb truppban
A fiatal szűzek felkötött szalupban:
E gyönyörű népet vezérelte elől
Magdaléna a bal, Márta a jobb felől.
Hátúl a vasasok nehezebb osztályja
Az özvegyasszonyok seregét formálja.
Lassú, de kemény nép: reservaként vagynak;
Orsolyát tisztelik vezérlő hadnagynak.
Az avantgárdába, melly mindnyája között
A legkatonásabb formába őltözött,
Azok az eleven freycorok valának,
Akik már férj nélkűl szűlni is tudának.
Friss és gyönyörű nép! fortélyos, vakmerő;
Rebeka vezette, egy próbált hadverő.

  Ezek a vezéri s osztályi valának
Ennek a rettentő dámaármádának,
Mellynek fő kórmányát Dorottya tartotta,
S mint general en chef[121] maga mozdította.
Nem választott ő ki egy helyt egyenessen,
Hogy ahol nagyobb baj esik, ott lehessen.
Tizenkét ősz s próbált banyát melléje vett,
S egy vén guvernántnét[122] adjutantjának tett.
Ekkor az ütközet módját így rendelé,
Hogy a front léptenként menjen eléfelé:
A szárnyi könnyű nép akként fordúlgasson,
Hogy minden sort s rendet zavarba hozhasson.
És a mátrikulát csalfán vagy mérészen,
(Melly a triumfusban legszebb préda lészen)
Kerítse kezéhez az ellenség elől,
Egyszóval vigyázzon minden oldal felől:
A hátúlsó sereg még most szótól várjon,
Minden rést és útat keményen bézárjon:
Most pedig egyszerre az első dobhangra,
Az egész avantgárd[123] üssön a Farsangra,
S ha lehet, Carnevált hadifogllyá tegye,
Vagy a mátrikulát kezéből kivegye;
De ha rabbá esik, kedvezzen Hímennek.
Lánc közt is tisztelni kell a rangját ennek.

  Mikor a táborban mindent elrendele:
Űlt egy baldakinra, kit nyólc szűz emele,
S onnan igazgatta a népet, a helyet,
És, mintegy feldmarsal, perspectiva helyett,
Hogy ráügyelhessen a nagy ármádára,
Egy vén pápaszemet feltett az orrára.
Külön-külön minden vezért és hadnagyot
Serkentgetvén, nékik mindent jól meghagyott. -
"Most már eljött a perc, így szólla nyájához:
Hív barátináim! kezdjünk a munkához.
Csak bátran! velünk lesz a bosszú s szerelem.
Menjünk! már zsebemben van a győzedelem." -

  E szókra Tesztilis felveszi kezébe
A sereg zászlóját, mellynek a végébe
Lengő pántlikákkal körűl koszorúzva
Tintukkal bodrozott főkötő vólt húzva.
Az apróbb zászlók is lobognak szép sorral,
Kiken Vénus látszott, bőlcsővel s Ámorral. -
Megindúl a sereg; a selymek suhognak,
A pádimentomon a cipők topognak:
Szikráznak a tüzek a dámaszemekben,
Keblekben kurázs van, fegyver a kezekben:
Harnádel,[124] strikknádel, ördögpokol-nádel,
Mellynek külömb nemét ma sem számlálnád el,
Almaevő kis kés, etuis-bicskia,
Szemnyilak, csókcsákány, mosolygás-fringia.[125]

  A Dorottya gőgös baldakinja megett
Fő hadi-muzsika gyújtá a sereget.
Lizette, a szépen hárfázó Lizette
A lyányok Fársángi marsát elkezdette:
Mellette a nótán tíz hárfa hangozott,
Húsz tambura s doromb akkompanyírozott.
Mások, vagy letörvén a butellák alját,
Azzal trombitálták a Lizette dalját,
Vagy holmi nagy smukkos katulyát tartának
S két frizőr-füsűvel azon dobolának.
Az egész ármáda danolta a marsot,
S úgy tették hangjánál a truppok a marsot.
Éris pedig, szíve teljes örömében
Felemelvén magát pudlis szekerében,
Titkos kacajok közt lebegett felettek,
S denevér-nimfái körűltte repkedtek.

  Mikor a nagy corpus a szálába kijött,
Már az avantgárda Carneválra ütött,
A pajzán freycorság őtet megtámadta,
Ki kezét, ki haját s köntösét rángatta.
Lármás csivogással mind rá kezdtek esni,
Maga volt s oltalmat nem tudott keresni,
Így jár az a szegény bagolyfi is éppen,
Ki elhagyja enyhős odvat délközépen.
Mihelytt a madarak látják, körűlveszik,
Akármerre fordúl, meg nem menekeszik;
Míg a kányák űzik, a csókák csácsognak,
Cseveg a sok veréb, a varjak kárognak.
Csúfolja, csipkedi, rángatja mindnyája,
Tele a tollával mindeniknek szája.

  Már a nagy sereg is a csatapiarcot
Magának foglalván, elkezdte a harcot.
A bal szárnyon álló könnyű nép sok szűzzel
A mátrikulára ütött kemény tűzzel.
Hímen felkiáltott: "Urak! ne hagyjátok!
Most a mátrikulát mindjárt nem látjátok."
Ezt a gavallérok hallván, odamennek,
Hogy segítségére legyenek Hímennek.
De már akkor körbe fogta a lyánycsoport,
Verték a széjjelhányt székek között a port.
Szörnyű a zaj s lárma. Ezek megragadják
Híment és a könyvet, amazok nem hagyják:
Most ezek hányják el a széktől azokat;
Majd azok nyomják el onnan a lyányokat.
Fillisnek már a könyv éppen kezében volt;
Kiáltott a sereg, a győzőnek tapsolt:
De alig csípte meg Károly egy keveset,
Elejté a könyvet, s a' lábára esett.
Odaugrott Károly, a prédát már hozta:
De Rozinka őtet agyoncsiklandozta.

  Másfelől az ifjak, e szép harc neszére,
Indúlni akartak Hímen védelmére:
De a könnyű sereg jobb szárnyával Márta
Kirukkolt, s előlök az útat elzárta.
Keresztűl próbálnak az ifjak rontani:
De ennyi szép ellen ki tudna állani?
Egyedűl maga vólt olly gavallér Albert,
Hogy annyi amazon ellen indúlni mert.
Thrézi ellentállott: de egy pillantása
A szép szűz szívében halálsebet ása.
Visszapillantott rá haldokló kedvese,
S a sebhedt bajnok is a főldre leese.

  Ez esetre a harc nagyobb tüzet kapott.
Felzendűlt mind a két népség s összecsapott.
Csatáztak a merész dámák az ifjakkal
Szerelem mérgébe mártott szemnyilakkal,
De a kézszorítás és sóhajtás heve
Sok szépek szívében nagy pusztítást teve.
Sok gavallér pénzt is adott a spionnak
S kitudta bibéjét a szép kisasszonnak:
Mellyért az amazon hullott is a harcon,
Koccant a csákány is a keblen és arcon.

  Már a gavallérság jóval is innen járt,
Hogy Dorottya arra veté az okulárt.
A legszebb szárny vesztét a baldakinjából
Meglátja s a közép-sereg derekából
Négy erős csoportot kikűld sietséggel,
Hogy a győzött félnek légyen segítséggel.
Kik is kiszegezett pagnéttal kiálltak,
S tűjökkel eleven sorompót[126] csináltak.
Azonnal Boriska, ezek komendántja,
A gavallérokat olly mérgesen bántja,
Hogy perlő nyelvének s éles szablyájának
Ellene ők tovább már nem állhatának. -
Egy főkötő-spádé vala a markába,
Amellyel úgy szúra Lajcsi nadrágába,
Hogy amint sok tréfás társaságban hallik,
Még most is meglátszik puliderjén a lik.

  Ezalatt a harcnak legjobb divatjában
Ámor, ki sohasem nyughatik magában,
Elméjét egy hadi fortélyon hánytatta;
A kis szerelmeket mind öszvehívatta,
Kénkövet, kanócot ásóval, kapával
S a hamar-szerelem friss puskaporával
Adott a kezekbe, hogy azzal menjenek
A házba, megmondván, mitévők légyenek.
Megértvén Ámornak e parancsolatját
Az apró minőrök,[127] a szála padlatját
Mindjárt mesterséges mína alá vették,
A dámák ruhája alját felvetették.
Ah! e sebes tűzláng hányat felpörköle,
Hányat ejtett sebbe, hányat meg is öle!
Sokan, igen sokan, mintegy fél-halottak,
A főldre s az urak ölébe hullottak.
A rúgó salétrom minden észt és csontot
Saját forgójából kihányt, széjjelrontott,
S a láthatatlan láng gyújtván a velőket,
Édes csiklandással emésztette őket.
Héj te, ravasz Ámor! miket fel nem találsz?
Egyfelől nem győzvén, másutt is praktikálsz!
Van-e olly rejteke az asszonyi nemnek,
Amellyben nem nyílnék rés a szerelemnek?
Dorottya, kit a láng ama baldakintól
Nem érhetett vala, ment maradt e kíntól.
Azért kevés népét ismét serkengette,
Az elszéledteket újjabb rendbe szedte.
Fellobban villogóbb tűzzel a harc lángja,
Verdesi a padlást a csatázok hangja,
Szék, asztal zörömböl, a dob, trombita zeng,
Csizmától, cipőtől a pádimentom reng. -
Legelőbb is Rózsi, a legszebb amazon,
Ecsével szembeállt, s erőt is vett azon:
Már szinte életét el is fogyasztotta,
Kiált Ecse: Pardon! s a kardját nyújtotta.
De Johanna, kinek rózsákba mártatott
Orcája született hajnalszínt mutatott,
Johanna újonnan Ecsét megtámadta:
De orcáját Ecse addig cirolgatta,
Míg mind elenyészett a Johanna vére,
S hajnalszíne maradt az Ecse kezére.
Iromba lett a szép cerussza s míniom,[128]
Ollyan lett a rózsa, mint a sásliliom. -
Így halnak el gyakran egy orcafogásra
Sokan, kik rászoktak a képmázolásra,
Azok, akik nappal angyali bálványok,
Éjtszaka lüdércek s merő boszorkányok.

  A virgonc Belinda szokott tréfájával
Bordács úrhoz szalad vigyorgó orcával,
"Mossziő! az Úr is csak kan-életet él:
Mire nézte most is a fársángot? s nem fél,
Hogy hadifoglyommá teszem, megköttetem
S győző-hintóm előtt kevélyen vitetem?"
Ekkor olly bájoló szemekkel tekintett
Az úrra, mint Vénus, mikor Márssal csínt tett,
Az úr mosolyogván a nagy bajusz alól,
"Eredj, te kis pajzán! - a lyánkának így szóll, -
Tudod, már sok ízben ellenem pártoltál,
Faludat prédáltam, ismét meghódoltál.
Kardom most sem tompa, ha tompa, megfenem:
Hogy mersz, pajkos madár, felkelni ellenem?"
Így szóllott, és magát a nimfa megadta,
Tudván, édes iga nyögni őalatta.

Más oldalra Chlóris, kinek termetében
Minden kellemesség volt csak a szemében,
(Szikrázó nyilat szórt arra, aki nézte,
Alélt pillantása halkal megígézte;
De mikor csillogó rezgése szétreppent,
A nehéz-nyavalya édesen tört mindent).
Chlóris az ifjakat sebess pillantással
Sűrűn lövöldözvén, hullatta rakással;
Kivált rátalálván a deli Vincére,
Ezer tűzkacsintást szórt rá szegénykére.
A triplázott villám elfogá a szemét,
Megelektrizálta mindenik tetemét.
Lángolt az orcája, dobogó szíve vert,
Élt még, de nem tudta, s eszméletlen hevert,
Chlóris odaugrott, s a maga csókjára
Kicsalta lelkét is halvány ajjakára. -
Azomban Ámor is a harc közepében
Akhillesként nyargal hadi szekerében,
A szépszemű Chlórist, ki elandaloda
Holt bajnokja mellett, s nem vigyázott oda,
Chlórist elütteti a rúdnak végével,
Lerogyik s fekvését festi szűz vérével.
Eltapodta őtet az Ámor szekere,
Átjárta szép mellyét, szép hasát kereke,
Így esett el e két bajnok egy csatában,
S mindketten megholtak ők - metáphorában.

  Ámbátor a fejem toalett[129] volna is,
Kurtizán mellyemből coquet nyelv szólna is,
Bár próbát romános elmésséggel teszek,
S ékesebben szóllok, mint Hof-maitresszek;
Mégsem festhetem le teljes valójában
Mindazt, ami esett ebben a csatában.
Másként is sok itten, ami titok és szent;
S még a poéták sem tudhatnak itt mindent.

  Elég, hogy a dámák, kik bár hullottak is,
Víttak még, és sűrűn hulltak az ifjak is,
Tovább is tüzesen folytatván a harcot,
A gavallérokon tettek sok kudarcot.
Emellett a szegény Fársáng óltalmára,
Ki a sok dáma köztt már majd pórúl jára,
Másfelől Hímennek s a mátrikulának
Védelmére számos ifjak tartatának.
Azomban a dámák megmozdíthatatlan
Nagy ármádiája mégis mindúnatlan
Attakban vólt, sok szép ifjaknak kárára,
Vagy a két szárnyáról kicsapott portára.
Dorottya mind újjabb csatára rendelte
Vezérit s a lankadt szíveket tüzelte.

  Opor, hogy már végét vesse a csatának,
Egy újj stratagémát gondolt ki magának,
Mellyel minden truppot zűrzavarba tégyen,
S Dorottya, a vezér, tehetetlen légyen.
Annyi sok hatalmas szemmel és szablyával
Szemköztt állván, így szólt felséges orcával:
"Halandó angyalok! kedvelt, szép ellenség!
Kiket bennünk ural minden érzékenség,
Kik bírván szívünket a természet jussán,
Törvényt szabtok nekünk szépségtek trónussán,
Hogy ellenkezhetnénk tovább tivéletek?
Itt a kéz! itt a szív! csak hogy békélljetek.
Tudjuk, miért vagytok haragban erántunk;
Mert véletek nagyon hidegképpen bántunk:
Nohát ezen vétkünk jóvátételére
Én mint a fársángi tábor fővezére,
Még ma egy kisasszonyt kívánok elvenni;
S tudom, vitézim is mind így fognak tenni -
De én annak adom cserébe szívemet,
Aki legelőször megcsókol engemet."

  Édes kotlós anyjok egy kotyogására
Hogy fut a sok csirke egy szem gabonára:
Minden kisasszonyok akként tódúlának
Legelső csókjára Opor orcájának. -
Senki sem ügyelt már zászlóra vagy sorra:
Isten hozzád jó rend! hajde mind Oporra!
Szintúgy rúgták egymás cipellője sarkát,
Tapodták, hasgatták egymás sleppje farkát;
Az elsők hátrálták az utólmenőket,
A hátulsók visszahúzták az elsőket;
Lármáztak, zajgottak, porfelleget vertek,
Asztalt, széket, bőgőt, cimbalmot levertek.
Tört a pohár, palack, tányér, táca csörgött:
Ugattak a pudlik; ajtó, ablak zörgött.
Ifjúként szaladtak még a vénlantok is.
Sem hadnagy, sem svardom, sem rend. Sőt magok is
A baldakint tartó szűzek elfutának,
S keze, lába kitört marsal Dorottyának.

 

NEGYEDIK KÖNYV
HAJNALIG

Sumaya. Mikippen az vitéz Dorotthia Soc Zűecnec hallatlan kesserűsighire az faidalmos halálval küzkődnéc, és hogi mikippen ochódnéc főll, miért hogi Carnevallal egietemben az Matriculla Sácmánra yutván; mell is tüzvel megh igettetic vala az Carneval penigh megh zabadól vala, mellecnec utánna vődd eződben Kegies Olvasó az Vin Gergőnec bezidit, és a' zépp Venus Isten Azzonnac is mikint tőrténéc az ő ala-zállása ickes Rithmusocval elődben adattatnac.

Mind rátódúla már kíváncsi vágyással
A dámáknak nagyja, apraja rakással
Oporra, hogy őtet mindjárt megcsókolja;
De a gavallérság őket meggátolja.
Az ifjak hatszeres Karéba[130] állának
S Opornak eleven sáncot csinálának.
Már egy dámának sincs, akármerre térjen,
Sem résse, sem módja, hogy Oporhoz férjen.
Néha erőszakkal rohantak ostromra,
Néha rimánkodtak, sírtak, - de potomra.
És mivel a karén által nem törhettek,
Szégyennel, bosszúval hátrálni kezdettek.
Mint vert had, egyenként kiki visszatére
Felsűlt kívánsággal a tábor helyére.
Ahol már összetört baldakinja mellett
Megsebhedt marsaljok csak alig lehellett.

  "Hitetlen nép! - így nyög Dorottya nékiek -
Hát a vitézeknek így kell-é tenniek?
El kell-é hagyniok kiszabott rendjeket,
A fegyvert, a zászlót, a fővezérjeket?
Gyarló nép! egy ravasz ellenség szavára
Úgy kellett rohanni a férjfi csókjára?
Phi! szégyen! gyalázat! gyáva teremtvények,
Kikből így űzhetnek csúfot a legények!
De lám, hívságtokért megvan a jutalom:
Od' a szép becsűlet, od' a diadalom,
Helyébe csak szégyent, kudarcot kaptatok,
S ím, félhóltan fekszem én is miattatok."

  A szégyen és bosszú őket eltőltötte,
Lesütött orcával álltak körűlötte,
Dámaszokás szerént sírtak haragjokban,
Átkozván magokat és Oport magokban.
S fájlalván hűséges vezérjeknek estét,
Hószín karjaikra felvevék kék testét.
Bévivék szomorún az oldalszobába,
Ahol helyheztették puha nyoszolyába,
Vígasztaló szóval, kávéval éleszték,
Szederjes sebeit kötözni is kezdték. -
De néki nem lévén többé bizodalma,
Elnyomván testének, lelkének fájdalma:
"Gyalázatban - úgymond - tovább miért élek?
Inkább becsűlettel hal meg a nagy lélek.
Ti, kik okoztátok rajtam e csúfságot,
Hogy tukmálhatjátok énrám e világot?"
E szókra sebéről tépvén a flastromot,
Meg is tette mindjárt a testamentumot.

  Öt vén dáma leűl a toalettéhez,
Apollónka pennát dug a fél füléhez,
A Schreibkalenderből[131] a bőjtnél kiszakaszt
Egy tiszta levelet, kétfelé hajtja azt;
A gyászos íráshoz készűl keseregve.
Dorottya elkezdi diktálni heregve: -
"Én, alább is megírt kisasszony, Dorottya,
Letelvén világi életem robotja,
Egyébként ép s csendes elmével diktálom,
Csak hogy az ifjakat szeretem s útálom.
Én, mondom, e nemes megyében születtem,
S eredetet régi törzsök-házból vettem.
De amellynek bennem magva fog szakadni:
Jószágomról tehát rendelést kell adni. -
Elsőben is hagyok kétezer szuverént
A bécsi bolondok házának aszerént,
Hogy fundussok légyen az ollyan szűzeknek.
Kik kosarat adván magok kérőjöknek,
Mint szokott, örökös pártába sűltenek:
Ezek a bolondok házában éljenek!
Másodszor: testálok a szűlők házára
Kilencezer tallért, az ollyak számára,
Akik csúnyák lévén, vőlegényt nem kapnak,
S természeti tűzök miatt félre-csapnak.
Harmadszor: keresett jószágomnak felén
Egy jó fundációt állítok Pentelén,
Mellyből esztendőnként megtartván a számát,
Férjhez kiadjanak tizenkét vén dámát,
Felén egy Vesztális templom építtessék,
Mellyben húsz vén szűznek lakás rendeltessék.
De úgy, hogy mindnyája járjon főkötővel,
Mert igen éktelen járni leányfővel.
Továbbá, ha ama költő jó kedvébe,
Aki most itt múlat ebb' a vármegyébe,
Leírná a dámák mellett tett harcomat
S hattyúi szárnyain zengné halálomat,
Minthogy, amint mondják, eddig minden nagyok
Üressen bocsaták:[132] néki fundust hagyok.
Lencseni[133] kertemet mezei házommal,
Minden bankóimat az egész smukkommal
Adják néki: ebből holtig elverselhet
S Beócián Parnasz hegyeit emelhet.
De a buffánomat[134] mégis Orsolyának,
A két mopszot pedig adja ki Mártának.
Végre a széjjeltört baldakin fájából
S vőlegényt nem esmért nyoszolyám aljából
Egy castrum doloris[135] készűljön számomra,
De nevem ne messék kőbe a síromra;
Netám az útazók, kik ott szájonganak,
Még hóltom után is lyánnak csúfoljanak. -
Testem pedig a két pázsimhoz[136] temessék,
S legalább porom is férjfi porhoz essék. -
Ezen testamentom végrehajtójának
REBEKÁT..." E szók még a száján valának: -
Amidőn Rebeka, ki az elszélledett
Népet rendbe szedte, s ott kinn verekedett,
Triumfált sereggel, örvendő lármával
Béjött a Fársánggal s a mátrikulával.
Alig pillantá meg Dorottya félfelől,
Azonnal olly édes öröm lepte belől,
Hogy elfelejtkezvén minden fájdalmáról,
Életről, halálról leugrott ágyáról.
"Itt vagy! s pedig fogva! élek már, így szólla,
Hol a könyv? - majd gondot viselek én rólla.
Élek már! már több írt ne is kössetek rám:
Mindjárt felőltözöm; hol van, hol a ruhám?"
Igaz, hogy Dorottya mindjárt megújjúla,
Ruháját rávette, tapsolt s meggyógyula.

  Mihelyt Rebekával előbeszélltette,
Hogy kézre Carnevált miként kerítette:
Azon tanácskozott a sereg nagyjával,
Mit tégyen e régen várt hadifoglyával?
Kik közt arra ment ki a dolog summája,
Hogy csak hadi törvényt tartsanak reája,
De, hogy kéznél légyen, csukják bé azomba.
Bé is csukták őtet kemény áristomba,
Amelly olly keserves fogház és kaloda,
Hogy a napfény soha bé nem süthet oda,
Dupla moldon-fallal van kerítve körűl,
Nehéz hozzáférni, erős köröskörűl.
Olly hely, mint aminőn Ulissz hajdanába
A Palládiumért bémene Trójába. -
Mégis mennyi csínos urak s bőlcsek vannak,
Akik e fogságba víg szívvel rohannak,
Sőt ezt a fogságot vásárolják kincsen,
S örűlnek a rájok vert erős bilincsen.

  Végre megtétetvén rá a szentencia,
Felhozza a setét tömlöcből Lídia.
Kijőve Carnevál a vén porkolábbal
Arany nyakláncokkal megbilincselt lábbal. -
Strimfli-galandokkal jól hátraköttetvén
Két kezét s drabantok között kísértetvén,
S így nem is űgyelvén az ő mentségére,
Ezt a szentenciát olvasták fejére:
"Sok lévén Carnevál bűneinek száma,
Méltónak ítélte erre minden dáma.
Hogy mátrikulája porrá égettessék,
Maga hóhér által kiheréltettessék.
Menjen véghez. Dátum Kaposvár s a többi,
Dorottya mint a szék feje és a többi."

  Ki is ment húsz dáma az oldalszobából,
S rógust rakván a tört baldakin fájából,
A tüzet nagy öröm s tánc köztt gerjesztették -
És a mátrikulát hamuvá égették. -
Innen van, hogy ma már nincsen többé vén lyány,
Mert az esztendeit más nem tudhatja, hány,
S ha egyszer a képét jól kimázolhatja,
Magát gyenge szűznek szabadon mondhatja.

  Már éppen kivitték a szegény Carnevált,
Már éppen fegyver közt a vesztőhelyen állt,
Mikor lárma esett ott kinn a pitvarban,
Kiáltanak: tűz van! tűz van az udvarban!
A szobából minden ember kiszalada,
S Carnevál odabé egyedűl marada.
Hímen eloldotta a békót lábain,
S a strimflikötőket eltépte karjain.
Akkor vették észre a dámák magokat,
Mikor már szabadon látták a rabjokat.
Késő vólt már akkor. Már őket nevette
Carnevál, és magát az ifjakhoz vette. -
De nem tévén a tűz semmi veszedelmet
Szüntetvén a bál is a lármát, félelmet,
Opor úr azonnal kérdezkedett rólla,
Mellyre a lokajja, Gergő, ekképp szólla:

  "Tens Uram! A casus minthogy hosszas lévén,
És ezek a lyányok igen sok csint tévén,
Meg is únván talán a Tens Úr hallgatni:
Méltóztassék vélem egy pipát gyújtani." -
"Nem kell; csak mondd, Gergő!" - "Tens Uram, tehátlan
Igazán, hogy minden lyáncseléd orcátlan,
Kivált azok, akik lokajok köztt nőnek,
S az úri udvarba csak léhűtni jőnek.
Én ugyan helyet sem adnék egyiknek is,
Ha mindjárt csupádon széllel élnének is.
A konyhára hordják a pletyka beszédet,
Mindég derogálják a férjfi cselédet.
Mindég csak cserfelnek, osztán nyalnak-falnak,
Morzsáját sem látjuk a belső asztalnak.
Csak kurafijoknak szoktak ők duggatni.
Tens Úr! kár ezeket lyányfővel járatni. -
De, hogy egyik szómat másikba ne őltsem
És a Tens Úrnak is úri kedvét tőltsem:
Most is, míg az urak ott benn múlatának,
Ni, a szedtevették mit nem csinálának!
Lecsepűltek minden becsületes legényt,
Lajhának, kappannak csúfolták a szegényt.
Ihogtak-vihogtak, nyakunkra tódúltak;
Megkövetem - még a nadrágba is nyúltak.
Nézze csak a Tens Úr, millyen ez a mente,
Nánika a sterccel, ni, hogy összekente.
Tens Úr! egy kurvától én ezt fel nem veszem,
A sátisfekciót az Úrért megteszem,
Megőszűltem az Úr uraatyja mellett,
De még senki rajtam illyen csúfot nem tett
Egésszen bolondot csináltak belőlünk,
A mondért, süveget elkapkodták tőlünk,
Azt mondták, hogy jobban illik őkemeknek,
Csak pendely kell nekünk, bodzfa legényeknek.
Még a vítézkötést feltették búbjokra;
Ó, hogy a jégeső verne kobakjokra! - -
Fridrik szakács éppen az ágyon szunnyadott,
Hogy hatodmagával Manci rátámadott.
Leöntötték szegényt; az mégis szerencse,
Hogy veres nadrágát nem érte a lencse!
De bezzeg mikor a fejére tapinta,
Már a haján folyt le a híg palacsinta.
Felugrik haraggal, szidja sok attá-val
S bémázolja képét egy tál kocsonnyával,
Tens Úr: azon semmi épséget nem hagyott:
Didergett a kurva, majd hogy meg nem fagyott.
Úgy kellett! magam is nagyon bosszankodtam,
Mégis a kacajtól meg nem tartózkodtam,
Mikor kocsisunkat négyen körbe vették.
Futni akart Jancsi, de nem eresztették:
A fél sarkantyúja akadt a szoknyába,
S Kalárival együtt zuhé a csávába.
Ecse úr hajdúja éppen ott pipázott,
Mellé suhan két fraj, s mikor nem vígyázott,
Szájából az égő pipát kitekerték,
S Uram, még a Pámpám[137] farka alá verték!
Ne hagyja ked magát, pajtás, felkiáltok,
Ti is az emberből csúfot mért csináltok?
E szómra egyikhez a kostököt csapja;
A másikat pedig futtába megkapja,
S úgy szúrja farába a nyúl-ispékelőt,
Hogy most is keresik a nyúl-ispékelőt. -
Míg Ferkó egy lészán pihenteti magát,
Kettémetszik lopva a gatyamadzagát.
Pakolj, Ferkó! kiált a dévaj nemzetség:
Talpra ugrik Ferkó; s bezzeg volt nevetség!
Egy kűlföldi tarka ánginba őltözött
Francia pázsi volt itt a többek között,
E' tett nagy zavarást itt a fejérnéppel,
Új módit kapatott, főképpen a széppel.
Ritka olly szobalyány, frizérozó s dajka,
Hogy ne jutott volna néki kalamajka,[138]
Tán nem is maradtak itt már ollyan frajok,
Kiknek e pázsival ne lett volna bajok.
Tens Uram! nem tudom, ki tart illyen pázsit.
Nem szeretem benne azt a nagy kurázsit.
Ragadós a módi, kivált ha francia,
Pedig a magyarnak árt az ő módija.
Most ugyan még kinn jár a cselédszobában:
De hátha kedvre kap benn is a szálában?" -
"Jól van, Gergő! jól van, de a tűz hogy esett?" -
"Elmondom, méltassék várni egy keveset
Már semmi csendesség nem vólt a szobában,
Állt a patália kintt is a konyhában.
Már a legénység is nékidühödt, mordúlt,
Egyszóval a kastély fenékkel felfordúlt.
Azt mondják, - de arról aláson követem,
Nem voltam ott, reá meg nem esküdhetem -
Mondják, gyertyát vagy mit akartak gyújtani,
Vagy ami kis tűz vólt, azt is eloltani.
Nem tudom, nem láttam; elég az hozzája,
Azt mondják, kiégett a Lízi szoknyája.
Sikóltott, szoknyáját rázta a dévaj szűz,
Egymást érte, szintúgy hullott rólla a tűz.
Ráesett egy parázs a Pámpám hátára,
Kifutott ordítva, s ráment a szénára.
Meggyúladt a széna! - Laci szerencsére
Ott feküdt, és álom nem jött a szemére:
Látja, hogy mellette a tűz lángot vetett;
Valami baja vólt, mindjárt nem kelhetett.
Kicsapott már a láng: lármát kiáltottunk:
De ő elóltotta, míg vízért futottunk.
Megszűnt a tűz, mire mi elértünk oda:
Kijött Laci és még - Náni, vagy kicsoda."

  E szókra az urak s dámák kacagának.
Némellyek Gergővel így is tréfálának:
"Bizony, Gergő! a tűz már nagyon láttatott,
Mégis, a jó Laci jó, hogy nem alhatott.
S ekképpen a tüzet hamar mególthatta;
De tudod-e, Gergő! ki distrahálhatta?"
E tréfára Gergő így felelt valódi
Orcával: "Az ollyast vizsgálni nem módi!
Az illy kérdést tartom igen helytelennek,
Elég, hogy elaludt a tűz, hál' Istennek!
Hát a Tens Urak is és Tens Asszonyságok,
Mikor utóléri az álmatlanságok,
Nem szereznek társat mindjárt distrahálni?
S szabad-é azt osztán másoknak vizsgálni?
Az illy kérdést tartom igen helytelennek:
Elég, hogy elaludt a tűz: hál' Istennek!" -
Mindnyájan kacagtak e feleletére,
Hihető, jól reá talált a bibére.
Egymást közt sok furcsa tréfára fakadtak:
S az öreg szolgának egy pohár bort adtak.

  Szinte helyreállott vólna a csendesség,
S meglett volna köztök a kívánt békesség;
A dámák szűntetni kezdték haragjukat,
Nem bántván Carnevált s a gavallérokat:
De - - éj igazán, hogy a háborúságba,
Melly Trójától fogva esett a világba,
Csak belé kell jönni mindég a dámának! -
Most is a' lett oka az új galibának.
Egy nimfa,[139] kit Virgil s utánna mindenek
Ollyan irtóztató formában festenek,
Holott, habár néha réműlést hoz is ránk,
De sokszor angyali orcával jön hozzánk;
Egy nimfa, kit Kozma zengő trombitával,
Repűlő szárnyakkal és felfútt pofával
Festett rozsólisos szalmás üvegére,
Egy Fama-Volatot tévén címerére;[140]
Egy nimfa, ki Virgil paraszt idejébe
Maga hordta a hírt a világ fülébe,
De most nála bérért szolgálnak, mint úrnál,
A Novella, Zeitung, Gazetta és Journal.[141]
Egy nimfa - de ki ne esmérné miss Fámát? -
Újabb zendűlésbe hozott minden dámát,
Mivel elhírlelé a bálban egyszerre,
(Hihető, hogy Éris vette őtet erre)
Elhírlelé, mondom, hogy hallván mindenek
Carnevál ittlétét, rá felzendűltenek,
Hogy nincs ollyan ember, ki rá nem neheztel,
Mivel illyen kurta fársánggal ereszt el,
Amellyben így felsűlt mindennek a kényje,
Kinek a szíve fáj, kinek az erszényje.
Ihon a tislér céh hijába fárada,
Mivel a sok bőlcső mind nyakán marada;
Alig van kenyere s fűtője szegénynek,
Pedig hetibért is fizet a legénynek.
Sok szegény varrónék jó bízodalomra
Megvarrtak húsz-harminc főkötőt potomra;
Ötöt ha eladtak hat-hét forintjával -
S még most is adósok a tintuk árrával.
Majd minden kalmárok bankrótokká lettek,
Akik sok jegyruhát előre megvettek.
Így jár a szűcs, szabó s minden mesterember,
Kiket jó haszonnal bíztatott december.
Kiváltt a cigányok, a szegény cigányok
Fájlalják, hogy itthonn vesztek a leányok,
Minthogy rá nem szokván kaszára, kapára,
Támaszkodnak csupán a más lagzijára.
Hát az a sok lezsák eszemiszom pajtás,
Kiknek csak a tánc kell és a kancsóhajtás,
Kik ha tivornyázó házat nem találnak,
Életnek sem tartják: ugyan mit csinálnak?
Hol él most sok szegény svalér[142] e nagy télben?
Aki bablevest is alig kaphat délben;
Mert sem uramöcsém nem tarthat most sok bált,
Sem asszony-húgomhoz leánykérő nem szállt,
Pedig csak olly helyen néha jóllakhatott,
S a két lovacska is abrakot kaphatott.
Sőt még a papság is haragszik reája,
Mivelhogy az idén kevés a stólája.

  Ezt hírlelvén Fáma s több illyen formákat,
Ismét zűrzavarba hozta a dámákat.
Dorottya gondolván, hogy majd mellé állnak
Ezek is, és feltett céljában szólgálnak:
Nyúgovó vitézit ismét felzendíté,
S holnapra egy újabb csatához készíté.
Orsolyát, Rebekát s a több vezéreket
Feleszelte, miként rendeljék népeket,
S majd mikor az ifjú urak lefekszenek,
Vélek s Carnevállal mitévők légyenek. -
Mert már a hajnali kakasszó is hallott,
Szőkűlt már a hideg setétség, s pitymallott.
Megfordúlt a Göncöl szekere tengelye,
S a késő álomnak eljött az ideje;
A lankadt gavallér rikácsolt a torkán,
Pislogott a dáma, mint a vén boszorkán.

  De - midőn már éppen fekünni készűltek,
Egy új tűneményen mindnyájan elhűltek.
Amint a harmatos rózsákba őltözött
Hajnal már feltetszett a csillagok között,
S erőt vévén a már szendergő éjtszakán,
Besütött a szála keletső[143] ablakán:
A gyertyák nyomorúlt fényje halványodott,
Tűkör, fal és edény öszverózsásodott.
A gyönyörű Foszfor[144] ezüst világával
Játszott a bíborba borúlt ég aljával,
S a hó fejér egén elszórá azokat
A ragyogó, kisded hajnalcsillagokat.
Úgy tetszett, hogy mintha lassú zengzetek is
Jöttek vólna onnan, s valóba jöttek is;
Mert egy-két perc múlva mindjárt a mennyei
Karoknak hallattak édes koncertjei,
Mellyre az érzékeny szívek megolvadtak,
Repestek a velők vagy elandalodtak.
Örűlt minden lélek, s örömét mutatta,
Örűlt, s örömének okát nem tudhatta.
Már a főldi fénynél pompásabb világgal
Borúlt el a szála s díszlett méltósággal,
Már a fél-felébredt szellők által hozott
Gángesi kellemes szagtól illatozott:
Midőn egy tűndöklő felhő béhempereg,
Gombolyagjain ül a szerelem-sereg.
Maga a nyájason mosolygó Citére[145]
Űlvén diadalmi aranyszekerére,
A hajnali pompás felhőből kiderűl,
S előtte minden fény setétségbe merűl.
Tejszín combján játszik nyilazó kis fija.
Kinek szemén tűz van, száján ambrózia.
A felhőnek, mintegy mennyei pázsitnak,
Hajlásin friss rózsák és jácintok nyitnak,
Mellyek Citerének egy mosolygására
Teremnek a hattyúk lábának nyomára,
S rajtok a tetszetes gráciák táncolnak,
Midőn ezer apró szerelmek lantolnak.
Édes ígézésnek, másnak nevezzem-é
Azt, melly közönséges, és mind a két nemé,
Mikor ők Citére eljöttét érezik,
Sokan ezt hatodik érzésnek nevezik.
Elég, hogy mind az öt érzés részt vesz ebben,
Részt, és semmiben sem vesz érzékenyebben.

Ezt érzé minden szív most is, míg végtére
Így szólít az életet lehellő Citére:
"Halandó szép nimfák! élő templomaim,
Kikben temjéneznek hév indúlataim,
Ti, kiknek szemében élet és kedv játszik,
Orcátokon saját képvonásom látszik,
Ti, kik lecsaljátok mennyből a vígságot,
Hogy paradicsommá tegye e világot,
Halandó nimfáim! lejöttem hozzátok,
Hogy végezésemnek törvényjét halljátok. -
Az az istenasszony, Citére, én vagyok,
Akinek áldoznak szegények és nagyok,
Ki előtt a király kihág trónusából,
Büszke felségéből s bíbor ruhájából;
Kit jóltévőjének szóllongat szívében
A hideg vérű bőlcs kedvessé ölében,
Ki jó órát teszek néha a vénnek is
S a mindennek szűkét látó szegénynek is,
Ki áldott békóban tartom a szíveket,
S kedves áldozatra szorítom ezeket.
Még a hijéna[146] is, bár szeme szikrádzik,
Foga vérbe féred, nékem megjuhádzik.
Előttem a lajhár[147] friss játékot tészen,
S e leglomhább állat vídám s virgonc lészen.
Béborítom a nagy balénát[148] lángokba,
S párt keres a fagyos grönlandi habokba.
Béönthetem tüzem egy férgecskébe is,
Bár kicsiny a szíve, s hideg a vére is.
Sőt bogaracska nősz másik bogaracskán,
Sok millió nemzik fiat egy fogacskán.
Egyszóval, nincs állat, mellyben tűz nem érzik;
Sőt ezt a nem mozgó plánták[149] is mind érzik;
A pompás pálmának, a silány penésznek[150]
Fajtái mind az én híremmel tenyésznek.
Én hozom az ifjú rózsát bíbor színbe
És a liliomot tiszta muszelinbe;
Hogy így lakadalmi öltözetben, szépen
Fogadják el Zefir csókját mátkaképpen.
Énáltalam élnek s magzanak mindenek,
Nálam nélkűl minden dólgok kietlenek.
Citére vagyok én: ti is mind esmértek;
Bár szájjal titkoltok, de szívvel dícsértek. -
Most pedig kőzzétek jöttem ollyan véggel,
Hogy felváltsam a múlt lármát békességgel;
Hogy kívánt örömöt hozzak le azoknak,
Kik nyomorúságot képzelnek magoknak;
És hogy a sok bút, bajt, panaszt eltérítsem,
S köztetek hatalmam s nevem dicsőítsem.
Mivel tehát főként azon aggódtatok
S haddal Carneválra azért támadtatok,
Hogy kurta a fársáng ebb' az esztendőbe,
Hosszabbra szabatom azt is a jövőbe.
Előre titeket assecurállak is,
Hogy nagyobb divatja lesz a lagzinak is;
Megvőlegényellik árva nyoszolyátok,
S éh leányságtokat dosztig tarthatjátok.
És azok az ifjak, kik most csekély tűzzel
Láttatnak traktálni akármellyik szűzzel,
Jövő idén, mintha nem is ők volnának,
Úgy nekidühödnek ők is a dámának.
Mert fiamnak, kit most hintóm oldalánál
Nyilat köszörűlni láttok a fáklyánál,
Fiamnak meghagyom, hogy minekutánna
Letett már a nyílról mind Márs, mind Diánna,
S frater Schwartztól fogva[151] ezek az istenek
Kézív hellyett puskát, flintát szerzettenek:
Hányja el nyilait, tegzét, számszeríját,
Tanúlja meg ő is az artillériát;
Rakja körűl övét apró mordályokkal,
S lőjje az ifjaknak szíveit azokkal;
Sőt akiknek nagyon kemény a zúzzájok,
Baka-mangaléttal lövöldözzön rájok;
Vágott golyóbissal, tirolisi stuccal
Szálljon szembe holmi makacsabb kuruccal.
Annyi lesz a sebhedt minden palotában,
Mint az invalidus katonák házában.
De mégis, ha látom, hogy a lövöldözött
Szívek sem keresnek írt a dámák között,
Vagy pedig sebjeket titkon gyógyíttatják,
És a leánykérést mind csak elmúlatják:
Béhozom szokásba (sok már csinálja is),
Hogy legényt megkérni merjen a dáma is.
És ha a legénység mégis durva lenne,
S a kérő leányhoz hozzája nem menne:
Lehozom az égből Júnó[152] virágjának
Magvait, s kiosztom minden leánykának;
Tudom, hogy lábrakap a dáma-világban
Jobban, mint a krumpli már Magyarországban.
Addig is, mivelhogy a leányéletnek
Legnagyobb únalmat a párták tétetnek:
Kimennek szokásból lassanként azok is,
Sőt lyányfővel járnak még az asszonyok is,
Itt van egy fő nimfám, ki a nagy világban,
A mai dámák közt lábra kelt hívságban
Mindenhatóságát olly nagyra terjeszti,
Hogy a fél világnak könnyen eszét veszti.
Ő az, ki a régi nemzeti ruhákat
Paraszttá, és korccsá teszi a dámákat.
Ő az, ki azokat rakja több formába,
Mint ami van Ovid Metamorfózzába;
Úgyhogy a dámákról meg tudnád magát is
Tanúlni a Linné Históriáját is.
Állj meg bár, ne tovább egy fertályóránál,
Bécsben a Szent István öreg templománál:
Látsz ott buffánmedvét, tüskés sündisznókat,
Mesterséges hangon csivogó rigókat,
Vannak nyaktekercsek, puffadt pellikánok,
Barázdabillegők, sleppfarkú fácánok,
Van ott ölni-tanúlt baziliszkus szeme
S kivált a lepkének mindenféle neme:
Mindezek a módi nimfa teremtvényi,
S a kipallérozott hívság leleményi.
Ő a tálalója Auszugnak, kontónak,
Ő oka számtalan konfiskációnak,
Ő teremt a főldön galánt szegényeket,
Donna Olimpiát, báró von Nichtseket.[153]
Ő az, ki elkezdvén sokszor csak egy kényen
Henyélő stucceren, egy borbélylegényen;
Mindjárt sok grófocskák modernjéhez állnak,
Sőt a deákok is abban koledálnak.
Ő tette Párizst is e szép bolondságon
Királynévá hajdan szinte fél világon.
E nagy nimfa által a dáma felkapja,
Hogy csak patyolatja légyen vagy kalapja,
Hogy az asszonyok is lyányfővel járjanak,
S még a falukon is erre rászokjanak. -
Légyetek hát jövő fársángig békével,
S elégedjetek meg Vénus végzésével."

  Ezt mondván, nyájason mosolyga feléjek
S éltető örömöt lehelle beléjek.
A gráciák pedig, óldott övezettel,
Reájok pillantván édes tekintettel.
A kellemességnek s élvény[154] ifjúságnak
Hajnalló felhőjén a hintóhoz hágnak,

S annak zsámolyánál így szólla Thália,
Thália, a közttök legdélibb grácia:
"Szépek! ajándékot tőlünk is végyetek,
Hogy e jeles napról megemlékezzetek.
Termetetek deli, orcátok kellemes,
Szívetek érzékeny, és elmétek nemes,
Szemetek tűz légyen, rózsa ajakotok,
Hulló hó kebletek, muskotály csókotok;
Vén, komor, formátlan ne légyen köztetek:
Egyszóval mihozzánk hasonlók légyetek."

  E szókra a felhő őket béteríté,
Tetszetes ifjakká tévé s megszépíté.
Ezért olly gyönyörűk a Somogy dámái,
Mert ők a gráciák igaz kópiái.

  Dorottya leveté a vénség szőnyegét,
Mint a kígyó szokta téli lebernyegét.[155]
Bételének gyenge hússal agg ráncai,
Kinövének mind a harminckét fogai,
Felderűlt ajakán friss rózsák nyitának,
Szemein idegen lángok lobbanának,
Ősz haja tündöklő bársonnyá barnúla;
Szíve benn repesett, teste megújjúla:
Egyszóval belőle - csudáltam magam is -
Delibb dáma válék, mintsem Szemiramis.
Kerekded fara is úgy domboroda ki,
Mintha birsalmából harapták volna ki.

  De már a lángok is éppen látszatának,
Mellyeket az égi lovak fúvallának;
Szikrádzott a napnak rúdja a főld felett,
Tűzbe, lángba borúlt az egész napkelet.
Eltűnvén a halvány hajnalcsillag szinte:
Népének Citére elkészűlőt inte;
Fel is kerekedvén hattyú hintájába,
Fénybe hagyott mindent és ámbróziába. -
De Ámor, a szép fény s illat közepéből,
Kiválasztván egypár nyilat a tegzéből,
Ráteszi keményen elhúzott íjjára -
S ellövi Oporra s a szép Dorottyára.
Dorottya Oporral mindjárt kezet csapott:
Levágatta tulkát, s hívatta a papot.

 

1799

[SOMOGYI KÁZUS]

Tegnap Csököl és Hedrehely csaknem üstökbe kapott,
Egy sem akarván engedni a másiknak a papot.
Utóljára, hogy egymásnak nem akartak engedni,
Botra, balaskára kezdett a dolog kerekedni.
A nagy süvegű csökliek kikeltek eb rendébe,
Szintén úgy, mint mikor erdőt vágni mentek Gigébe.
A felpálinkázott polgár egymás után topogott,
A bocskor Hedrehely felé a hó hátán csoszogott.
Az erdőn által utazván, Kadarkútra bémentek.
Ott megálltak, Hedrehelybe kettőtől beizentek,
Hogy mondjanak le a papról, mert ők el nem szenvedik,
Ha másként nem, Kis Bálintot vérekkel sem engedik,
Mellyet a hedrehelyiek amidőn meghallának,
A csökli deputátusra jó ötvent nyomatának.
Ezzel botra kelt a falu Csökölnek ellenére,
Kovácsitól és Gigétől több segítséget kére,
S a horogi puszta körűl a parasztság öszvegyűlt,
A merész csökli nép pedig Kadarkútba tábort űlt.
De mégis, hogy kedvezzenek ők is egymás vérinek,
Hedrehelyiek bírája így izent a csöklinek:
Hát ti lenpogácsán hízott, erdővágó s megcsapott
Csökliek! nem akarjátok adni nekünk a papot?
[Hedrehellyel újjat húzni bátorkodik-é Csököl,
Mellynek paraszt indúlatja hamar embert öldököl.]
Ahol pozdorján rágódik mind anyja, mind leánya,
Fia, apja rozson leng, teng, menne oda a fránya.
Nálunk buza ám a kenyér, a bor sem olly kótyonfitty,
De Csökölben a visnyei is guter Wein, mert a' sincs.
Minden termés bőven tőlti határunknak mezejét,
Nincs szükségünk, hogy levágjuk a más falu erdejét,
De minden módon egy papot jobban eltart Hedrehely,
Mert mindennel bír, s ami több, derék disznótartó hely.
Erre egyik csökli esküdt így felelt: Hallják ketek!
Én a kendtek beszédjére nem sokat felelgetek.
Ha eltarthatnak egy papot, kendtek, édes emberem,
Nálunk sem hal ám meg éhen, mert elég széna terem.
Csököl mindég Csököl marad, Hedrehely csak Hedrehely,
Kár egy illyen emberséges embernek olly ronda hely.

A szóbeszédről már botra kelt volna a lármájok.
Hanem szerencsére egy szép nimfa szállt le hozzájok,
Amellyet minden képírók festenek szűz formába,
Két szárny lebeg a két vállán, trombita a szájába,
A rozsólisos butellán illyet akárki látott,
Ha gondos szemmel megnézte ott a Fáma-Volátot.
A Hír az: e' beszélte el mind a két fél bíráknak,
Hogy mi már a végezése Bálintnak s az atyáknak.
E bőlcs fejek intézetén nyúgodjatok meg készen,
Ugyis a felsőség ellen száz paraszt is mit tészen?
Különben is hajoljanak egymás barátságára,
S kézenfogva menjenek el Bálint nevenapjára.
El is jöttek, Kis Bálintom, a te tiszteletedre,
Mind a két fél ezer áldást kívánván a fejedre,
Amelly áldás miből állott, azt most mindjárt elmondom,
Mert az illyet elmondani másként is az én gondom.
Bálint, élj sok esztendőket örömmel e világban,
Virágozzék édes házad állandó boldogságban!
Élj sokáig hív pároddal, nagyot nőjjön Esztered,
Kedves csemetéd Ádámra üssön, majd ha megnyered!
Légyen teljes vígságtokra ezután is a többi,
Végre a boldog lelkekhez szálljatok fel s a többi.
Úgyis tudjuk, hogy hosszasan köszönnek a parasztok,
Azzal a sok köszöntéssel hát senkit sem fárasztok.
Hanem inkább azt tanácslom, tőltsünk bort a gégébe,
Vígadozzunk, amint tegnap s tegnapelőtt Gigébe.
Most pediglen legközelebb, kinek üres glázlija,
Tőltse meg, s mondja ezt velem az egész kompánia:
  Élj, Kis Bálint! ezt kívánja néked az egész Csököl,
Amellynek kathedrájába már te többé nem pököl.
Élj, Kis Bálint! ezt kívánja az egész Hedrehelyed,
Melly egész életedbe lesz állandó csendes helyed.
Élj, Kis Bálint! ezt kívánja néked az egész asztal,
Amelly benned maga eránt szívességet tapasztal.
Élj, Kis Bálint! ezt kívánják velem együtt mindenek,
Élj, Kis Bálint! élj, Kis Bálint! kedvesid is éljenek!

 

JÓSEPHA KISASSZONYHOZ

Keljetek fel napkeletnek
Óldaláról, keljetek,
Ti, a bágyadt természetnek
Lelket adó szelletek!

Keljetek fel, ah mit késtek!
Már az a nap itt vagyon,
Hogy gángesi lehelléstek
Erőt végyen a fagyon.

Nyissátok meg napkeletnek
Bársonyszínű ajtaját,
Húzzátok a kikeletnek
Felrózsázott hintaját.

Minden kincsével Flórának
Őfelé szárnyaljatok,
Hogy ott egy szép Gráciának
Csókkal udvaroljatok.

Puha szárnnyal legyezzétek
Szép mellét és homlokát,
Új rózsákkal terítsétek
Lába kedves nyomdokát.

Menjetek! - ah, bár elmenne
Ámor is tivéletek
S ama szíven sebet tenne,
Akiért én reszketek.

És akinek szép tüzével
Ha magam kecsegtetem,
Bíztomban minden kincsével
A világot megvetem.

Ó, ha Ámort meglátjátok
Hó nyakán vagy kebelén,
Egypár csókommal adjátok
Tudtára, mit érzek én.

És ha rálő kis nyilával,
Tüstént szárnyra keljetek,
S még meleg sóhajtásával
Lelkembe repűljetek.

Hogy e nap, melly imádandó
Nevének szenteltetett,
S mellyen kívánok állandó
Egészséget, életet,

Ama szép név innepébe,
Amellyet bálványozok,
Essen szívem szerelmébe,
Akiért sóhajtozok.

Tán e nap a szeretettel
Kőlcsön hűségre kelünk,
Mellyet minden kikelettel
Egymás karján szentelünk.

Ah, remélni tán nem szégyen,
Ah, tán erre rámegyek,
Hogy Jósepha enyim legyen,
S én Jósepháé legyek.

1799. március 19.

 

EGY FIATAL HÁZOSÚLANDÓNAK HABOZÁSA

  Szeme nem sír, mégis nedves;
Képe ráncos; foga redves;
Horgas lába tittyen-tottyan;
Sovány fara egyet lottyan.

  Mégis, noha hidegvette,
Legényes a szedtevette:
Ó, Uram! őrizz meg ettől
A vasorrú kísértettől! -

  Vén ugyan, vén a kurvanyja:
De van ezüstje, aranyja,
Amellybe ha markolhatnék,
Hozzá jobb kedvet mutatnék.

  Csak pénzében lennék vice;
Megölelném histórice,
Férje lennék az erszénynek,
E' kén a szegény legénynek!

 

A SZERELEM TILALMA

Minden érez gerjedelmet,
S én kerűljem a szerelmet?
  És csak én legyek hideg?
    Hát a szépet
    S a faképet
  Nem külömböztetni meg?

Mért adott ízlést a szemnek,
Kőlcsönös bűbájt a nemnek,
  E világnak bőlcs Ura?
    Hogy szeressük
    S félrevessük? -
  Éj, az ám a ha-ha-ha!

Még az ifjúság szememben
Csillog, és virgonc eremben
  Véremet jól érezem:
    Hát ha ennek
    Lángba mennek
  Zsúrolási, vétkezem?

[Három ember volt, barátom,
Mind a hármáról a fátom,
  Hogy ne éljen, már teve,
    Hókus, Bókus,
    Pellidókus
  Őkegyelmeknek neve.

Ők az ifjaknak tüzéről
És ledér természetéről
  Szűntelen zsorváltanak,
    A világnak,
    Dámaságnak
  Kancsukái voltanak.

Szint' a hatvant érte Hókus,
Hitvesét féltette Bókus,
  És magáról egy se hitt.
    Pellidókus,
    Mint a mókus,
  Játsza önnön farka... csitt!]

 

A HESZPERI MÉHES TÖRTÉNETE

Felállított Ariszt egy méhest nemrégen
Heszper vidékébe, ama szép térségen,
Melly egy természeti kies kertet játszott,
De rajta emberi kéz nyoma nem látszott.
Önként kínálkozott vad termékenysége,
Még előre nagyot ígért nyers felsége;
Mint a komor télnek tüskés csipkebokra,
Melly rózsát ajánl a tavaszi napokra.
Sok szép patak csergett gyepes halma között,
De az csak vadon nőtt berkeket öntözött.
Vőlgyein éltető keleti szél lenge,
De csak faunus-sípok ekhóival zenge,
Mosolygott mindenütt a réti viola,
De reá csak ledér pillangó szárnyola.
Lakta ezt számos nép, de nem mívelé ki,
Mert eledelt messzebb határ adott néki,
Mellynek drága pénzén gyűjté adományát,
S így parlagba hagyá saját tartományát.

Ariszt, - a jószívű, a bőlcs Ariszt végre
Ráakadt a puszta, de bő mezőségre,
És Minerva lévén, mintegy Mentor, vele,
Sátort a veszteg állt mezőben emele.
Egy kisded hajlékot rakott közepében,
A szelídebb déli verőfény enyhében.
A hajlékhoz élő vízforrást vezetett,
Partjaira körűl hársfákat űltetett,
A mező virágit tömöttebbé tette,
S a vad természetet elősegéllette.
Ekkor a rengeteg erdők homályjából,
A redves vénségtől tisztes fák aljából
Egy serény, de durvás méhraját kivona. -
Bongott a szent vénség, - csípett a babona. -
Ariszt csak bátor volt, vigyázó és serény,
Megnépesűlt hamar az egyűgyű cserény,
Méhei a szomszéd rétekre kijöttek
S a megharmatozott zanóton függöttek,
Méz-forrás fakadt a heszperi határba,
S ártatlan arany folyt a káka-kosárba.

De ah, igazán hogy valakik használni
Nem tudnak, csak mind kárt kívánnak csinálni,
Csak űldözésre ér a henye gonoszság;
Kenyér nélkűl marad a munkás okosság,
És még robotba is nehezen szenvedik
Ott is, hol a kopárt bogácskórók fedik.
Így járt Arisztom is. - Méhének s mézének
Divatjáról mások hírt alig vevének;
Egy része őnéki vesszőt s holmit ada,
De a több s vadabb rész ellene támada.
Az egyik vádolá, hogy újságba vágott,
A másik avúltnak monda ez újságot.
Némellyik a messzebb főldre igazítá,
Vólt, aki a közjót sértettnek állítá.
Sokan, hogy őnéki kárt csinálhassanak,
A köz jó színével több méhest raktanak.
És vagy régiséggel hánytatták magokat,
Vagy gipszből gyúratták népetlen kassokat.
Már egyszer a vidék ura a mezőbe
Illyen méhest hányt el a régi időbe.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

 

PARASZTDAL

Ama fejér nyárfák alatt,
  A part felé,
Sűrű rekettye közt vezet
  Egy róna bé.
Ó! mert ez a hely énnekem
  Irtóztató;
Ott egy vityilló, abba nyög
  A szép Kató.
  [Vityilló, nádból kötött gugyilló,
Vityilló, vityilló,
  Egyen meg a fejilló].

Hiszen no csendes este van,
  Nincs semmi szél:
Mégis hogyan, hogyan rezeg
  A nyárlevél.
Ó, szép Katóm! nem reszket úgy
  A nyárlevél,
Mint én teérted reszketek:
  Hová levél?
  [Vityilló...]

Katóm! Katóm! ki sem jöhetsz
  Te tán soha.
Úgy bécsukott az a guta
  Vén mostoha,
Miólta szép orcáidat.
  Szép violám,
Ottbenn az ajtósark megett
  Megcsókolám.
  [Vityilló...]

T'od, azt hazudtam volt neki:
  Csak a pipát...
Hogy a manó el nem vivé
  A vén szipát!
El sem hivé, rá sem hagyá
  Egy szómat is;
Kikergetett s lelúgozá
  Subámat is.
  [Vityilló...]

Azólta erre jönni is
  Nem mertem én.
Tudod, pemetén jár az a
  Puruttya vén.
Csak itt nyögök hozzád, Katóm!
  E fák alatt;
Tudom, te is nyögsz a setét
  Kémény alatt.
  [Vityilló...]

Füstöl, galambom! füstöl a
  Kéményetek;
Mert tán bizony nagyon alá
  Tüzeltetek,
Héj, héj, az én szívembe is
  Nagy tűz vagyon;
Héj, héj azért sóhajtok én
  Illyen nagyon.
  [Vityilló...]

De még az Isten módot ád -
  Tudom, hogy ád -
Kimentlek én, vagy meggebed
  A vén anyád.
Ha máskülönben nem lehet,
  Felégetem
Azt a vityillót s őtet is
  Belévetem.
  [Vityilló...]

A szívem is majd meghasad,
  Kedves Katóm!
Hogy képedet még csak nem is
  Csókolhatom.
Szegény legény vagyok; de csak
  Egy csókot adj:
Ihon van a szűröm, nesze,
  Gatyába hagyj.
  [Vityilló...]

De már reám setétedett
  Az éjjel is:
Mégis csak itt kesergek én
  Potomra is.
Bús sorsomat kesergem én
  S a szép Katát.
Rózsám, aludj helyettem is -
  Jó éjszakát!
  [Vityilló...]

 

[ANTAL NAPJÁRA]

ELSŐ NÓTA

Adnotam: A szerencse csak játszik.

Ez örömnek óráján,
Mellybe mindennek száján
A vivátok zengenek,
Mindenek örűljenek,

Múzsák, kik a vadaskertek
Régi helyén laktok, jertek,
Zengjétek ki szóval, lanttal:
Éljen sokáig Antal!

Éljen úri házával,
Az ég minden javával,
Hogy minden bútól mentse
A kedvező szerencse;

Éljen, éljen kedvesével,
Minden úri vendégével!
S valakik itt örvendenek,
Éljenek, mind éljenek!

Urak, asszonyságok, ugyebár jól esett,
Hogy Antal napjával késtünk egy keveset,
Mert ha tiszteletet akkor tettünk volna,
Most ennyi szép vendég itt nem udvarolna.
Mi is ezt illy okon halasztottuk mára,
Hogy ma szert tehessünk szebb kompániára.
Hogy több személy előtt tessék tiszteletünk,
Mellyel illy tisztes úr eránt viseltetünk.
No, hát ha pompátlan hagytuk Antal-napot,
Nézzük Antal-napnak ezt a vasárnapot,
S amit csütörtökön vittünk volna végbe,
Vasárnap tegyük meg e szép vendégségbe.
Ontsunk ezer áldást zengő tisztelettel,
Harsogván a szíves vivátok tucettel.
Egy illy örömnappal örömképpen bánjunk
S Antalkor Antalnak minden jót kívánjunk.
A vígasság minden ábrázatra űljön,
A jókedv a boros pohárba kerűljön.
Aki haza készűl vagy pedig szomorú,
Fejébe fonassék tövisből koszorú:
De aki másokkal örvendezve múlat,
Firól fira szálljon benne az indúlat,
Hogy unokái is mondhassák, ha meghólt:
Az én atyám s anyám vígszívű magyar vólt.
Habzó glázlikat kell kiinni salvéval,
Ha megárt, öntsük le fekete kávéval.
Táncra kell nógatni az örvendezőket,
Illyenkor kímélni kár a cipellőket.
Ha meleg van, hűtsük limonádé-cseppel,
Mindjárt pávásabban léphetni a sleppel.
Egyszóval, a kedvet kiki úgy megcsapja,
Amint azt mindentől várja Antal napja.
  Mi is, az új város domború oldalán,
A múzsáknak szentelt kisded kastély falán,
Amelly énekeket magunkba zengettünk,
Elhozván Antalnak egy udvarlást tettünk,
S kérjük, hogy azt tőlünk nyájas szívvel vegye,
Amit zeng a Somogy új Helikon-hegye,
Melly is, ámbár nyelvünk hosszasan beszéljen,
E két szóra megy ki: éljen Antal, éljen!
Éljen boldog időt véle az asszonyság
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Udvarát boldogság s áldott öröm lakja,
Arany időt érjen, ne légyen salakja,
Betegség ne szálljon házára s magára,
Doktorért ne kűldjön soha Kanizsára,
És ha elkőltözik késő vénségébe,
Szálljon a szentekkel Ábrahám keblébe.
Azok is, kik néki udvarlást tettenek,
Urak s asszonyságok, sokáig éljenek.
S hogy a jövő idén ismét recidivát
Ejtsen az örömben: vivát Antal, vivát!


MÁSODIK NÓTA

Már próbánk akár kedves,
Akár hitvány és redves,
Hogy terhekre ne legyünk,
  Hazamegyünk.

Ha csekély az ajándék,
Tegye jóvá a szándék.
Még e gyenge
És csak zsenge
  Csurgói stuk.

Vélünk ismét mindenek
Új vivátot kezdjenek.
Kívánjunk áldásokat,
  Víg napokat.

Éljen Antal párjával,
Éljen egész házával.
Örvendjenek
És éljenek
  Mind az urak.

 

JÖVENDŐLÉS AZ ELSŐ OSKOLÁRÓL A SOMOGYBAN

Hát, múzsáknak szenteltt
  Kies tartomány!
  Illy számkivetve vólt
  Nálad minden tudomány?
  Hát csak sertést nevelt-é
  Itt a makk s haraszt?
  Hát csak kanásznak termett
  A somogysági paraszt?
  Istenem!
  Senki sem
  Vette észbe,
  Hogy e részbe
  Árva még Somogy!

Hány jó ész lett vaddá,
  Hogy nem mívelték?
  Hány polgár búnyikká?
  Hogy jóba nem nevelték!
  Dudva lenne a dudvák
  Köztt az ananász:
  Kanász marad, akinek
  A nevelője kanász.
  Hát már, hogy
  A Somogy
  Illy tudatlan,
  Formálatlan,
  Kié a hiba?

Debrecen és Patak
  Messze estenek
  Ide, hol a múzsák
  Nem is esmértettenek.
  Ami kevés pénz bejött,
  Két-három póra,
  Nagyobb dologra ment el -
  Borra avagy disznóra.
  A szegény
  Pórlegény
  Vagy bodnárnak,
  Vagy betyárnak,
  Vagy zsiványnak állt.

Ó, szomorú sorsa
  Egy szép megyének!
  Hol a magyar lelkek
  Megvetve heverének.
  Ó, nem fáj-é a szíve
  Minden magyarnak,
  Hogy a magyar fiakkal
  Gondolni nem akarnak? -
  De tán jő
  Olly idő,
  Mellyben nékünk
  A vidékünk
  Új Hélikon lesz. -

 

AZ IGAZSÁG DIADALMA

[Hatalmas Igazság! tekints le papodra,
Ki szent borzadással hág fel óltárodra.
Itt van a jót s gonoszt megmérséklő fontod,
Itt a pallos, mellyel az embervért ontod.]
Igazság! ki bírod hazáúl a mennyet,
S a főldön sem vehetsz szűz orcádra szennyet,
Ki előtt reszketve állnak a vétkesek,
Sőt a jámborok is mintegy félelmesek!
Még minekelőtte a halandó néked
Nevet adott vólna, állt királyi széked;
És hogy a gonoszság a főldet eltelte,
Csak diadalmadat s erődet nevelte.
Ó, örök valóság! engedd, hadd tiszteljünk
S néked ma innepet és oltárt szenteljünk.
Mi ugyan, megbocsáss, már azt hittük vala,
Hogy számkivetve van a törvény angyala;
Mivel szent templomid főldre döntettenek,
Feldúltt oltáridon meghűltek a szenek,
Birodalmát a bűn bűntetlen tartotta,
Az égre pökdösvén neved káromlotta.
Kijött az álnokság virtus lárvájába
S szelíden csúszott bé trónusod jussába;
Bár a fanatizmust ő mondta, hogy űzi,
Orrán füstölgött a fanatizmus bűzi.
Magát a népeknek szívébe bétolta,
Az Igazság kardját, fontját bitangolta.

  Tudod, szent Igazság! tudod mit tárgyazok,
Igazság vagy: magad esméred, kik azok.
Te jól láttál mindent; ó, mért veszteglettél?
Nálad vólt az erő: mért nem segítettél?
Ó, mért nem keltél ki, midőn hozzád nyögtünk,
Midőn segítségért sírva könyörögtünk?
Midőn kevély lelke Franciaországnak
Közönséges hadat izent a világnak
És felkeveredvén a népnek sepreje -
Egy sokfejű monstrum, mellynek még sincs feje,
Mellynek szabadsága virít száraz fában
És egyenlősége áll veres sapkában,
Chimérákon töri mámor-lepte fejét,
Maskaráson tőlti bolond esztendejét -
Más népeket rablott, pénzét kizsarolta,
Az ember s nemzetek jussait gázolta.

  Ím-ím, felriadnak minden tartományok,
Dúlnak a magoknak just formáltt zsiványok;
Elordítja magát a szelíd csendesség,
Felreppen fészkéből a szunnyadt békesség;
Juss, törvény, tisztelet és jó rend megszorúl,
A négy elementum fergetegbe borúl.
Felhőkig göngyölög a megolthatatlan
Tűzláng, és az éther közönséges katlan:
Minden vizek árka embervérrel teli,
Márs a vén Óceán hátát megnyergeli:
A főld nyög a roppantt táborok súlyjától
S részegűl a népek vérének árjától:
A levegő ezer ordítástól bömböl,
A bombikra durrant ekhókra dörömböl.
A kősziklát győző bástyák repedeznek,
A lelövött várak, tornyok töredeznek.
Futnak a porrá lett házból a lakosok,
Csak kéményerdőkké válnak a városok;
A kiraboltatott ártatlanok nyögnek;
A faluk hamvaik között füstölögnek. -
Itt szalad egy özvegy apró árváival,
Jajgatván, fejére kúcsolt karjaival;
Ott egy halvány asszony megőltt férje s atyja
Vérbe, porba kevert testét mosogatja;
Amott az éhhel holtt háznép a tűz megett
Egymásra béhullott szemekkel nézeget.
Illy szívet-borzasztó, illy szörnyű látomást
Ó, hogy nézhettél el illyen szemlátomást?

  Ím, fut a főldmíves áldott ekéjétől,
Habzik a szőlőhegy a munkás vérétől,
Elhallgat műhelye a mesterembernek,
Az úton a meglőtt kalmárok hevernek.
Amott a tanácsos gombolygat praktikát,
A nyavalya töri itt a politikát,
Amott egy factio rontja a másikat,
Az erőssebb nyomja itt a gyarlóbbikat.
A főldi főldije vérétől habozik,
Ember az embernek emberrel áldozik!
Ím, a megcsaltt népek bilincset csörgetnek,
Európa roskadt oszlopi reszketnek,
A törvények régi gyámjokat keresik:
Eljajdúl a világ és kétségbe esik. - -

  Hol valál, míg így dúlt a bűn, inség, halál?
Hol valál, ó, örök Igazság? hol valál?
Talám csak az égben laksz már, csak az égben,
S minket, halandókat, itt hagysz a kétségben?
Ó, ha csak felséges szavad nem ijeszti,
Egymást a balgatag halandó elveszti.
Ne hagyj, szent Igazság, dördűlj le az égből
S az emberiséget vedd ki az inségből. -

  De mit mondok? ó, de mit mondok ellened?
Élsz még, szent Igazság, él még szent Istened.
Élsz te még, bár a bűn s bolondság káromlott,
Élsz te, s még mennyei széked le nem romlott.
Eddig is csak azért vártál illy sokára,
Hogy térjen a bűnös előbbi útára;
De mivel több vétket tetéztek vétkekre,
Itt az idő, hogy már hozd őket eszekre. -
Megvan! a bűntetés pallosát felvevéd,
A világ nagyjait eszköziddé tevéd! -
De kiket is tudtál volna e mostani
Frígyeseken kívűl arra választani?
[Kik méltóságodhoz jobban illenének,
Egy világ dolgában illy részt vehetnének.)
Három nagy császárja a főld öt részének
És egy monárkája Óceán vizének,
Négy fő gyámolai a négy fő vallásnak
Hogyne állhatnának ellent egy romlásnak?
Nem látott még a főld illyen ellenséget?
De nem is látott illy erős szövetséget:
Róma! szégyenűlj meg fényes hatalmaddal,
Mikor minden ország két büszke fiaddal
A Farzal mezein táborba kiszálla,
S az ó-világ egy pár ármádává vála.

  Már-már bűntetődnek ama gonosztevők,
Ama szép szín alatt fosztó emberevők.
Nem késhetett tovább; kezdik az isteni
Bűntető korbácsot hátakonn érzeni.
Már kezdik hűteni az előbbi hevet,
Kezdik már rettegni a császári nevet
Lelkiesméretek belső furdalása
Nékik mint megannyi bombik ostromlása.
Csüggednek, mert bennek újabb tüzet nem gyújt
A nemes bátorság, mellyet a virtus nyújt.
Látják, hogy nincs ügyök félénk madárkákkal,
S el nem ijeszthetik a szabadságfákkal,
Veres sapka váztól ők meg nem rettennek,
Minthogy Igazságnak harcolnak s Istennek.
Látják, vívniok kell győzhetetlen sassal,
Ki hidrafejeket szedi tűzzel, vassal;
S hogy nem dühödhetnek többé a világon,
S ledűl az Úr előtt a párizsi Dágon.

  Ti pedig, világunk négy fő potentáti!
Ti a sértett jusnak bosszúlló baráti!
Fényes trónustokból mendörögjetek le
S a kárhozott bűnöst menkövezzétek le. -

                         *

  Győzhetetlen Császár! hazám fejedelme,
Kit lelkesít a hit és törvény szerelme,
Kihez annyi népet, vallást és nemzetet
Láncolt a közjóért lángoló szeretet,
Kiért sok vitéz nép kardokat köszörűl
A szabad Dunának mindkét partja körűl,
Ki olly fénnyel ragyogsz atyáid székében,
Mint a mái nap a tegnapi helyében, -
Kelj fel és sasoddal tétesd fel végtére
A hármas liliom címert a Luvrére,
Mellyből kirángatván a Burbon fiait,
Latrok barlangjává tették szent falait;
Sőt annyi nép édes anyjának magzatja
Lett egy dühös népnek csúfos áldozatja,
Kinek vére kiált a bosszúért végre
Hozzád s az Istenhez, Bécsbe és az égre.
Indúlj meg, nagy Császár! indítsd meg népedet;
Néped a sírig fog követni tégedet,
Harcra kél éretted, s néki a jutalom
Vagy a halál lészen, vagy a diadalom.
Hazámfiai is, a kardos magyarok,
Kikben még nagy a szív s erőssek a karok,
Éretted őseik lelkébe őltöznek,
S a halál pázsitján bátran megütköznek.
Magyarok Királya! még a nagylelkűség
Él magyarjaidban, él bennek a hűség;
Bízd meg nemzetemnek ezt a két virtusát,
S ne féltsd eleidnek örökös trónusát.
Maga adta néked István koronáját,
Örömmel viselte Bécs szelíd igáját,
Őrzötte székedet, fogja is őrizni:
Állandó a magyar, nem szokott módizni. -
Vagy állj meg, királyom, szent trónusod megett,
S nézd el a melletted harcoló sereget;
S örűlj, hogy néked fog olly szerencséd lenni,
Hogy a Burbon nevet fényre fogod tenni,
S ezt írhatjuk rólad a késő világnak:
"Ferenc tett eleget minden igazságnak."
[Addig is kívánom, hogy az Úr segéljen,
Hogy az én királyom, Ferenc császár éljen!]

                         *

  És te, Pál, a muszkák rettenetes cárja,
Ki előtt térdepel két világ tatárja;
Ki a Jeges tenger habját igazgatod,
Az északi pólust pálcádon forgatod;
Te, ki Svéciának partjaitól fogva, -
Hol a cobol-prémű Pétervár ragyogva
Kőlcsönözi tőled téli napfényedet -
Túl terjeszted Beering útján törvényedet.
[Te, aki sok vitéz népnek törvényt adál,
Te, kit a szamojéd ural s a kamcsadál,]
Te, ki Nagy Péternek űlsz most a székében
S tőle külömbözöl csak az egy nevében,
Nagy Pál! Európát zendítsd fel s Ázsiát,
Rettentsd meg dzsidázó népeddel Galliát:
Hadd lássa az Óbi partjának lakossa,
Hogy sasod a pártost miként letapossa;
Hadd légyen távol is híre az osztyáknál,
Hogy nincs átkozottabb nép a franciáknál. -
Ím, a feldúlt világ néked reménykedik:
Szólj, elmegy Szuvarov s győzödelmeskedik.
Tudják Martinestye szomorú vidéki,
Hogy látni és győzni egyszerre van néki;
Tudják a törökök, tudják a lengyelek,
Hogy csak triumfusra szállt ki mindég velek.
Csupán hallattára az ő nagy nevének,
Az olasz békók is széttöredezének.
Így midőn a téli szélvészektől hozott
Hócsoport a bércek csúccsára tornyozott,
Odapillant a Nap, a havak olvadnak,
És morgó árvízzé válván, leszaladnak. -
Oroszok császárja! ímhol még markodban
Van e had menköve, lődd ki haragodban.
Verd hadra a Neszter s Visztula városit,
Űltesd fel a rabló Kaukázus lakosit;
S mutasd meg a képzés forró hagymázában
Tébolygó francia népnek valójában,
Melly vitézek azok, kik barlangban laknak,
S millyen veszedelem véteni északnak.
[Néked is kívánom, hogy az Úr segéljen,
Kívánom, hogy Pál cár triumfáljon s éljen!]

  Szelim! ki főldünknek legszebb közepében
Gyémántképpen ragyogsz az Ozmán székében,
Amellynek zsámolyát három világ tartja,
Mossa márvány talpát hat tengernek partja,
Te, ki kulcsát bírod a szent városoknak,
Te, ki tisztelője vagy a vallásoknak,
Te, a fél napkelet búsúltt oroszlányja,
Nagy Úr! egy nagy vitéz nemzetnek zultánja!
Parancsold fel zászlód alá a népeket,
Tedd gályabércekké a sík tengereket;
Stambul kőfalait rendítsd meg szavaddal,
Reszkettesd meg Jaffát s Kajrót hatalmaddal:
Hadd húlljanak arcra a Jordán partjain,
Kik büszkén gázolnak a népek jussain.
Hajdan Európa kötött szövetséget,
Üldözvén tégedet mint köz ellenséget:
Te állj szövetségbe most Európával,
És kelj ki mellette tűzzel és szablyával:
Hogy triumfust nyerjél egy olly nemzetségen,
Ki nagyobb ellenség, mint te valál régen.
Te csak a Szentfőldet fogad el erővel,
Ez minden szentséget rongál délceg fővel;
Te csak birodalmad nagyobbítására,
Ez minden trónusnak siet rontására;
És hogy könnyebb móddal dúlja a világot,
Vakmerőn megtapod minden barátságot.
Régi frígyedet is most azzal hálálja,
Hogy a szép Egyiptom térségét prédálja,
Csúf magyarázatot csinál a Koránból,
Hogy rabot tegyen a buzgó muzulmánból. -
Szedd fel hát az Unna s Eufrát vidékén,
Szedd fel a Szuákem és Kócim környékén,
Szedd fel a pontusi pusztán lovaglókat,
S a pálmafák között sátorban lakókat:
Hűtsd el napnyúgotot az Alla nevére
És a damaskusi kardok pengésére,
Hogy Paris dámái bajnokid rettegjék,
S kisírtt szép szemeken a könny cseperegjék,
[Ímé, Európa sok szerencsét kíván,
Ezt kiáltja: Éljen Szelim és a Díván!]

                         *

  Csüggedhetetlen György! Óceán félelme,
Te egy ásbestszívű népnek fejedelme,
Te merész szolgája Istennek és jusnak,
Lelkesebbítője a lelkes ánglusnak,
Te ki koronáson űzöd a tirannust
S lord-respublikában tartod a britannust,
Engedd meg, nagy Király! hogy, ha már tégedet
Nem tudlak leírni, írjam le népedet;
Mert amillyen a nép, ollyan a királya,
A királyt a világ a népben csudálja. - -
És te, dicső sziget! (ki Cézár korában
Ollyan esméretlen voltál még Rómában,
Mint most teelőtted György király szigete,
Vagy a te éneklőd hazája s nemzete)
Ha téged említlek: meg ne ítélj engem,
Hogy a rómás Tameszt iszteresen zengem. -
Néreus karjain enyelgő szűz leán!
Kit térdeplő habbal csókoltat Óceán,
Kinek trónust a mélly örvényen építe
Jobbágy cselédivel az ősz Ámfitríte, -
Zengd ki énhelyettem saját dicsőséged
Amaz öt világnak, amelly ural téged;
Zengd ki azt az okot, miért vagy fegyverbe,
Hogy emberi érzést önts minden emberbe,
Hogy a főld és tenger szódra talpon álljon,
A három India zászlód alá szálljon,
[Hogy a parlamentum, az erős lelkű Pitt
Kiáltsa légyen: csitt! azonnal légyen csitt!]
És az ártatlan vér, mellyet a bolond ont,
Hassa meg az érted kardoskodó Londont. -
Ó, te a királyok leghívebb pajtása,
Kit nem tántorít meg a sors változása,
Te vallás védője! Te, aki tiszteled
A köz igazságot, kezet fogunk veled,
Legtisztább barátja s híve Ausztriának,
Ura két Francország s Ulimaroának!
Rád bízzuk a tengert, a köz-igazságot,
Tanítsd meg az ánglus szívre a világot
[Kiáltsa fel velem minden emberfia:
Éljen György királlyal együtt Britannia!]

                         *

  Ó, vajha Behemót, vajha Leviáthán
Hanggal dördűlhetnék végig a főld hátán
Szózatom villámi erővel bírhatna,
Hogy az egyik sarktól a másikig hatna,
Elektrumi szikrát vehetne magának,
Mellytől minden népek megrázattatnának,
Érzené ütésem akármelly szegelet,
S tüzet kapna tőle napnyúgot, napkelet!! -
De mit mondok? hová ragadsz, indúlatom?
A világ négy sarkát mivégre zaklatom?
Maga kél fel győzni itt az emberiség,
S talp' alatt semmivé válik a semmiség.
Ímé, a Burbon-ház s a Menny ajándéka,
A negyedik Henrik dicsőűlt árnyéka
Kiszáll az udvarló szentek pitvarából,
Örök nyugalmának fényes sátorából,
S megmondja népének, hogy mozdíthatatlan
Az a trónus, mellyet véd a Halhatatlan;
Inti, hogy szerencsés bűnébe ne bízzon,
Kárt szűlő ösztövér reménnyel ne hízzon.
Ó, Henrik! előtted tám sírva fakadnak,
Talám hisznek a te atyai szavadnak;
S talám, ha szívedet keresztűl verték is,
Ha most unokádnak nyakát metszették is:
Egy szódra feléled a hála őbennek,
S ledűlt oszlopodhoz mellyet verve mennek;
És mint te, úgy megöltt unokád is végre
Párizs népe előtt hág a dicsőségre.
[Ez úgyis nem újság, és a franciáknál
Több hérósölőt is lelni Ravajláknál.]
Lám, a Henrik népét megbosszúlta népe,
Eltörtt koronája ismét fényre lépé,
Megbántott hamvait jobbágyi csókolták,
S vérét a trónusra vállaikon tolták.
Nemeslelkű Henrik! megöltek tégedet,
De szét nem törhették királyi székedet:
Utánnad harmadik ama Nagy Lajos volt,
Akinek nevére minden nép meghajolt.
Lajost is megölték szintúgy a gyilkosok;
(Nem a nép, nem a nép, csak némelly pártosok).
De amelly király lett utánna harmadik,
Ki a Lajos néven már tizennyolcadik,
Második Nagy Lajos lesz Európában,
S dicsőűl országol Burbon trónusában.
Szerencsétlen Lajos! te szóltál a Mennyen,
Hogy árva királyi kisasszonyod menjen
Fő örökösödhöz, s eleik trónussán
Triumfáljanak ők a bitangok jussán. -
Mennyei házasság! amellyet magához
Hasonlítok a két sas házasságához,
Amellyben hazánknak a nádorispányja
És az egész észak fényes ragyogványja
A két császárságot atyafivá tették,
S a századok méhét megterhesítették. -
Nagy dolog valóban, s bámúlhatni rajta,
Amit senki sem várt, és minden óhajta,
Midőn két hatalom fon ollyan kötelet,
Mellyből egy korbáccsá lesz észak s napkelet.
Igazán! többet tesz Ámor kis puzdrája,
Mint az embertelen Mársnak a dárdája,
Ki amíg nyúgoton gyilkol s agyarkodik,
Ámor itt szelíden mindenhatóskodik. -
Édes gondolatim! agybéli magzatok!
Ha lehet, megannyi Pallássá váljatok,
Vegyétek hozzátok a három gráciát
S az Isten újjain játszó hármóniát:
Mondjatok éneket ama két mátkának,
Kiktől új hajnala lett Buda várának,
Mellynek csak azt mondták puszta dűledéki:
"Voltak, de nincsenek Árpád maradéki!"
Csak bajnoki sírkő volt roskadtt teteje,
S egy vitéz testének koronátlan feje;
Mert benne királyok vérségi nem laktak,
Miolta Mohácson hazámnak sírt raktak.
Zendűlj meg hát, lantom! mert zeng Buda vára,
Bé ne pókhálózzon e Kupa határa,
Hová, bár hazámban legtúlsó sarkalat,
A budai öröm vivátja elhaladt.
Dalra, gyenge lantom! tolmácsa lelkemnek!
Végy részt örömébe egész nemzetemnek,
Melly örvend, hogy az ő nadorja és feje
A legfőbb császárok fia, öccse, veje. -
Igaz, nagy tisztelet a magyar hazának,
Midőn mátkát az ő nadorispányjának
Ajánl a világnak legfőbb birtokossa,
És néki sógora lesz Buda várossa:
De talán néki sem lesz kissebbségére,
Hogy nadorispányné lett itt az ő vére,
S hogy egy nagy császárság illy kisded országgal
Fogott mostan kezet ez új házassággal.
Úgy van; kisded ország e haza, de nemes;
Ha szegény is, de sok virtussal érdemes.
Nem csuda hát, hogy Pál méltónak ítélte
Annak lakására, kit leginkább félte;
S hogy a státusok köztt legnagyobb Góliát
Fiává fogadta Jesse zömök fiát. - -
[De szűnj meg, kis lantom, csitt a császárokról!
Elszakad a húrod, ne szólj nagy dolgokról.
Elég, éljen Lajos, Lajos leányával,
József nadorispány felséges párjával.]

                         *

  Most, most, Múzsám! ha van benned annyi erő,
Most ragadj trombitát; s légy ollyan vakmerő,
Hogy hérósi hangot adván gyenge szádnak,
Egy nagy magyar vitézt zengedezz hazádnak.
Báró Krayt, - akit a megcsúfoltt békesség
Bosszúllójának szűlt a vitéz Szepesség.
Ki magyar hazánkból ment Olaszországra,
Olaszországból a halhatatlanságra.
Aki megmutatta, hogy hazánk határa
Nem jutott még ma is a hérók fogytára;
S hogy Mantua vára nem megvehetetlen,
Mikor az ostromló megrettenthetetlen.
De, erőtlen Múzsa! halkal beszéllj erről
A főbb poétákhoz méltó, nagy emberről,
Kinek a hír légyen örökös postája
És Virgiliussa a Virgil hazája. -
Te pedig trombitád függeszd fel fűzfára,
És szállj le újonnan a Pindus aljára:
Horváthot illet az vagy pedig Mátyásit,
Hogy zengjék a magyar hérók csatázásit,
Kik most nagy nevekkel az Álpest bétőltik
S elhúnyt őseinket magokban felkőltik,
És kik, a királyhoz viseltt hűségeket
Vérrel pecsételvén, hágják az egeket. -
Elnyomott olaszok! újra éledjetek,
A Kray kezében már eltörtt bilincsetek.
Csókolván fegyverit örvendő dobszónál,
Állítsatok néki oszlopot a Pónál.
Ti is, segítségért esdeklő nemzetek!
A magyar nemzethez haladók légyetek,
Melly nemcsak napkelet ellen oltalmaza,
Mikor vérbe ferdett a két magyar haza,
És több századokig népe és királya
A kereszténységnek volt előbástyája;
Hanem most is, ímé, felkél hazájából,
Kiugrik a szelíd békesség ágyából
És napnyúgot felől oltalmaz titeket,
S terem számatokra bátor vitézeket.
Én hallgatok rólok, ti jól esméritek:
Kicsodák, akiknek ezt köszönhetitek.
Ti láttátok kardra termett sereginket
S apáinkról maradtt vitéz tüzeinket:
Ha hát megszorulunk, ti is mutassátok
Azt a jót, amellyel mi voltunk hozzátok.

                         *

  Én pedig, nem tudván zengeni háborút,
Leteszem fejemről ezt a zőld koszorút;
Kraynak és a többi magyar vitézeknek
Szentelvén, ezer jót kívánok ezeknek!

1799. szeptember 24.

 

[KATA NAPRA]

Micsoda nagy vígság van itt a majorba,
Miért a sövény is úszkál itt a borba,
Hol vette ez ennyi sok úri vendégét,
Kik dosztig locsolják a spongyia gégét?
Nem gondolhatják el a felső városba,
Micsoda trakta van itten a laposba.
Megholt-é valaki, vagy pedig született,
Hogy ennyi szép vendég egy házhoz gyűlhetett?
Midőn így tűnődünk a fundamentumon,
Azt mondja egy hajdú kinn a pódiumon:
"Hán bizony, hogy Kata napján megjelentek
Sok úri vendégek, menjenek be kentek.
Lájék-é, megőltünk tyúkot, ludat, kappant,
Bor is vót, de abba a mi szemünk koppant."
Így szóllott a hajdú. Itt vagyunk, s ha Kata
Nem bánja, elmondjuk mindjárt adcommatta:
Sajnáljuk valóba, hogy ma még jó reggel
Nem jöhettünk ide éneklő sereggel.
De senki eránta semmit se jelentett,
Hogy még ma Katának tegyünk komplimentet.
Pedig olly jó szíve van hozzánk őnéki,
Amellyért tisztelik a Múzsák vidéki.
Kár, hogy meg nem tudtuk elébb azt a napot,
Amellybe levegyük nálla a kalapot.
Pedig Kata neve azt megérdemlené,
Hogy a kalendárjom veressel festené.
Hogy így, mint innepet, meg lehetne űlni,
S ne kellene illyen későn becsődűlni.
De semmi, jó neven veszi talám Kata
Azt is, amit Múzsám illy hamar írhata.
Nem cifra, de szíves a mi tisztelésünk,
Csak tiszta lélekből mondjuk, úgy nem késünk.
Kívánjuk hát, éljen szerelmes párjával,
Éljen nevedékeny három nimfájával.
Éljen sok esztendőt gyönyörű napokkal
S vígadjon örökké fent az angyalokkal.
E rövid, de fontos áldásunk summája
Légyen tiszteletünk örökös táblája.
Reggel is csak annyit tudtunk volna tenni,
Nem szükség hát mindég kávén megjelenni.
Mi, mihelyt megtudtuk, versíráshoz fogtunk
És illy setét este ideváncorogtunk.
Mi vissza is megyünk, a többi maradjon,
Szalagja, mentéje kanapéhoz fagyjon.
Egyszóval, úr és pap, ifjasszony, kisasszon
- - a major házhoz mintegy hozzá asszon.
Kinek kedve nem volt, vagy pedig nincs kedve,
Bakkantsa meg hazamentekor a medve.
Ezzel jó éjtszakát kívánunk és Katót
Instáljuk, hogy ő is kívánjon [adiót].

 

NEMES BÁTORÍTÁS

Szűnj meg az ollyakkal magad is gondolni, barátom,
  Kiknek az érdem elég a szidalomnak okúl.
Nem méltók, hidd el, nemes ellenségre az ollyak,
  Kikbe paraszt szívvel nemtelen elme szorúlt.
Még sok ezer kutya van, ki az áldott holdat ugatja,
  És ki az ártatlant szóba keverni meri.
Ámde szamár bőgtét a mennyországba ki hallja?
  Amint a magyarok példabeszédje tanít.
Légy te bolond, mint ők, vagy bírjál olly kutya-szívve
  Mindjárt társ-parolát fognak örökre veled.
Ők az okost, jámbort valahol tűndökleni látják,
  Űldözik, és pöffedt kedveket abba lelik,
Hogy nyomorúlt sorsok vinnyóit az égig emeljék
  A más érdeminek dűlt palotája felett.
Tarts vélek és kölcsön segedelmet nékik ajánljál,
  Mindjárt megszűnnek lenni csatába veled.
Én pedig azt mondom, hitvány pletykákra ne hajtsál,
  Légy ember s iszonyú szíveket óva kerűld.
Légy te az, aki valál: mind megpukkannak irígyid,
  Minthogy igaz, mindég győzni fog a te ügyed.
Nagy lélekre szokás alacsony lelkeknek ugatni,
  Mert ki mivel nem bír, becsteleníti kivűl,
Benn maga mérgétől rongáltatik: én pedig inkább
  Szánom az illy embert, mintsem irígye legyek,
Mert ki az égre pököd, maga képét szokja beköpni,
  És ki szelíd virtust bánt, maga hírit öli.
Benned az elme serény, a szív jó, rajta barátom!
  Mért szomorodnál meg holmi goromba miatt.
Vágd ketté szavait mintegy tréfával azoknak...
  - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

 

A MÚZSÁHOZ

Múzsám, ne csüggedj! bár vak irígyeid
Kancsal szemekkel rád hunyorítanak,
  Múzsám, zsinatjokbann az ország
    S a tudományok eránt ne csüggedj!

Lát'd! a magános berki homály alól
Míg a babérszál halkal emelkedik;
  A nyári gyanták durrogási
    Szent tetején magosabbra rázzák;

A téli szélvész mérgei köztt örök
Zőlddel virítván, fája tövesbedik:
  Te is kevély megnyúgovással
    Bírd magadat, ha sikolt az aljnép.

Lát'd! integetnek tiszta barátaid;
Nevednek óltárt a maradék emel:
  Megpukkad annál a kajánság,
    És a halál elalél előtte.

 

VIRÁG BENEDEK ÚRHOZ

Nékem zőld olajág s rózsalevél fedi
Békés homlokomat, s páfusi lantomon
A mirtusligetek lanyha Zefirjei
  Félszunnyadva enyelgenek.

Míg LILLÁNN zokogok s csonka panasszaim
A lágy alkonyodást sírni siettetik:
Szép kínzóm azalatt kedvese karjain
  A Cythére lugassa közt

Próbálgatja nevem messze felejteni;
Én sírok, te pedig, zengedező Virág!
A zőld Pannoniát s Dácia szűzeit
  Új hangokra tanítgatod.

Hallom tárogatód tábori hangzatit,
Hallom Pest fala köztt és Buda szirtjain;
Már a Kárpátokat verdesik s a Tisza
  Síkján messze terűlnek el.

Hallá Élizium berkeiben Horác
Szent árnyéka hazám bárdusa énekét,
És réz piramisán, mellyet emelt maga,
  Néked fő helyet engede.

Látom lábod alatt a letiportt halált -
Ni, mint küzdik az éj rettenetes fia!
Mint tajtékzik acél ínye, s eszén kivűl
  Mint ordítja kivertt fogát!

Látá ezt az örök hír: s felemelkedő
Két szárnyára vevé nagy nevedet, Virág!
S túl a csillagokon Melpomené fiát
  Istenlé diadalmi hang.

Megvan! Győzödelem! Rajta, nemes Magyar,
Fűzz számodra babért s tégy örök oszlopot;
És sasszárnyaidonn engem is, édesem,
  A szent Pimpla felé segíts! -

A Nap ködbe borúl, elfogy az Óceán,
A szirtok s a hegyek fellegi bércei
Elmállott hamuvá válnak; az ősz idő
  Mindent fékje után ragad:

Eldűlnek Babylon tornyai, s nem lelik
Gyémánt jármokat a büszke tirannusok,
A nagy várakat és kis birodalmakat
  Vastag rozsda emészti meg. -

Látjátok? vagy erőss rémzetem áltat el?
Látjátok, ki van ott a düledékeken?
Ő az - Melpomené; a befaló Chaósz
  Mellén áll, s az ezer veszély

Porja s füstje között, a zavaron belől,
Csendes fénybe ragyog mennyei homloka,
Megtartó szemeket vét Helikon felé;
  S élnek lantosi, él Virág.

Élnek mindazok is, kik neki templomot
Szenteltek, s kiket a lantosok áldanak;
Él a keszthelyi gróf, és az örök napok
  Jussán nagy neve tűndököl.

Jer hát, végy te babért, én olajágakat
Fűzök fel: te vitéz tárogatód szavát
Búdítsd, én meg ezüst lantomat izgatom:
  Zengjük Festeticset, jere!

 

[HORVÁTH ÁDÁM NEVENAPJÁRA]

Hát még Apollónak nevez engem Apolló fia?
Úgy van, de tán csak trópus ez és kőltő-licencia.
Mert csak abba egyezünk meg én és a múzsák atyja,
Hogy mind a kettőnk leckéit kevés lélek hallgatja.
Barátom, ez a mi hegyünk csak annyiban Helikon,
Hogy puszta, s botorkázni kell rajta, mint a másikon.
Csak annyiban nevezhetni ez új várost Delfisnek,
Hogy bódító párája van a szomszéd Mefitisnek,
De amellynek erejétől jövendőket csak a' mond,
Ki már a Pince-krénéből jól ivott, vagy félbolond.
Hogy vigyem Delfist hozzátok, nagyérdemű barátom?
Holott ahol téged látlak, magát Delfist ott látom.
Csak magamat viszem le hát és arányos szívemet,
S Uram, el nem bocsátlak, míg meg nem áldasz engemet.
Jussod van rá és jussa van magának is Ammonnak,
Kihez engem tanítványi kötelességim vonnak.
Sőt kívánhatják ezt tőlem mind a két hitvesetek,
Kik erántam a jó szívet kőlcsön vették tőletek.
Én ugyan még ma jó reggel tettem volna egy ávét,
De ti sem ajánlottátok, én sem iszom a kávét.
Az a Kasztal vígabb elmét csinál a poétába,
Mellyet hegyünkön rúgott ki a Pegáz első lába.
Délben sejtsük meg örömét kedves neved napjának,
Délutánra meg tegyük meg oldalbordád Évának.
Ádám, e szomorú nevet te víggá tetted számba,
Visszahozván az elesett poézist a hazánkba.
Te vagy első ember köztünk, és Ádámja magának,
A kies magyar Helikon szűk paradicsomának.
Élj sokáig, élj olly hosszan, amíg híred fog élni,
Jaj, de úgy halhatatlannak kén' az embert ítélni.
Bízom hát ezt az Egekre, úgyis már elterjedett
Érdemeid századokká csinálták életedet.
Ha majd Illyéssel a virtus diadalmi szekerén
Nyargalni fogsz az ég felé a levegő tengerén,
Bízd rá Elizeusodra a próféták vidékét,
Hagyd itt nála palástodat s lelked kettős mértékét.

1799. dec. 24.

 

1800

[PÁL NAPJÁRA]

No, most megfordultak igazán a Pálok,
Melyet hogy nem tudtam, valóban sajnálok:
Most tehát már egyéb módot nem találok,
Hanem csak hogy innen házul gratulálok.

Éljen azért Pál úr! s azok is éljenek,
Kik Pál fordulóján fordulást ejtenek:
De nékem az urak most megengedjenek,
Hogy tiszteletekre csak lélekbe' menek.

1800. jan. 25.

 

VISSZAJÖVETEL AZ ALFŐLDRŐL

Hála, hála az egeknek!
  Végre már megnyughatom,
Hogy a tiszai tereknek
  Levegőjét szíhatom.

Minden főld ugyan hazája
  A jó embernek: való!
De mégis születte tája
  Mindennél előbbvaló.

Bár hazánk áldott ölétől
  Az okosság elragad:
De annak édes nevétől
  A jó szív mégis dagad.

Másutt is bőven valának
  Jó napjaim s uraim:
De csak fűltek a hazának
  Szent tüzétől csontjaim.

A boldogság kelletén is
  Űltem, mint egy retecen,
Hogy nem szemlélhettem én is
  Kedves füstöd, Debrecen!

Túlnan a magyar hazának
  Végéről útra kelek,
S jöttem, amerre szívának
  A hazúl fúvó szelek.

Sok volt a baj s a törődés,
  Melly alatt erőm rogyott,
De az édesb képzelődés
  Felejtette Somogyot.

Általkeltem a Dunának
  Szőkén zajgó habjain
S a Kecskemét pusztájának
  Széllel béllelt szirtjain.

A Tiszának sík partjára
  Kiszállván a csónakon,
Áldást mondván Dáciára,
  Indúltam a lovakon.

Indúltam, mert úgy képzettem
  Már mostanság magamat,
Hogy már a jó főldre tettem
  Jó főldön nőtt lábamat.

Egészséggel, szép határa
  A Tisza mellyékinek,
Hol vígan símúl nyakára
  A főldi a főldinek.

Úgy is lett, megláttam végre
  Azt az áldott Karcagot,
Hol a kún a szép térségre
  Halmoz sok száz asztagot.

Itt hosszas törődésemnek
  Egy kis pihenése lett,
Vívén egy jó emberemnek
  Házához a tisztelet;

Akit régi jótétéért
  Lelkem mindég tisztele,
S mostani szívességéért
  Tegyen jól az Ég vele.

Kiben idegen színesség
  Még úgy be nem kőltözött,
Hogy a szép magyar szívesség
  Eltűnjön a szók között.

Mert ma sok is a szállóhoz
  Holmi üres kompliment,
S fogjunk osztán a zokszóhoz,
  Ha vendég uram kiment.

De engem ollyhoz vezérle
  A nyúgalmat szerző Ég,
Kinek szavain fejérle
  A magyar őszinteség.

Varróm ez: a szíves Varró,
  Kit bármi jó verselő,
Bármi festő és hímvarró
  Jól nem adhatna elő.

Elég, hogy kik az országba
  Tiszta szívet kérdenek,
Csak Karcagra a Kúnságba
  Varró úrhoz jőjjenek.

Mert ki e kis tartományba
  Keresztűlmenni talál,
Közemberbe, kapitányba
  Termés kún szívet talál.

Éljenek ősök portáin
  Soká az illy emberek,
Kiknek illy híres és fájin
  Mind szívek, mind kenyerek.

Köszönöm a nyugvó szállást,
  Tisztelt Varróm! köszönöm:
S hogy áldjam Karcagújszállást,
  Ez is egy új ösztönöm.

Karcag, 1800. máj. 9.

 

LÓCSERE

Hol vagy most, Pégaze! amelly, mint az árnyék-ölelő
  Képzelődés érthetetlen hangokon adja elő,
Szárnyas ló vagy, s a bérceket és magas kősziklákat
  Megtetéző szárnyaidon hordod a poétákat.
Melly egy percbe előállasz vickándozva, mint a ló,
  Mihelyt nagy fennyen kettyeget hozzád egy rongyos dalló.
És egy percbe odarántod, ahová parancsolja,
  Ha negédes dühödtébe egy-két versét mormolja.
Te, ki ingyen hozod, viszed amaz ingyenélőket
  S passus nélkűl országokon keresztűl teszed őket;
Plútóné ágyasházáig most lekalyimpáztatod,
  Majd a csillagokon feljűl felmongolfíroztatod:
Hol vagy most, Pégaze! mondom, állj ide az udvarra,
  Vígy el engem, ha tovább nem, legalább Nádudvarra.
Mert nem kapok egy szárnyatlan lovacskát is Karcagon,
  Noha elég nyerít itten a kúnsági pallagon.
Igazán hogy nincs Helikon-hegye ezen határnak,
  Mert itt a szegény poéták a magok lován járnak.
Te jőjj hát elő, szárnyas ló, te vigyél haza engem,
  Hogy majd ha szárnyas hátadon a levegőt kerengem,
És meglátom a kún bírót szárnyatlan lovon menni,
  Előtte a kalapom se méltóztassam levenni.
Tudom, hogy ha a kún banya meglát, tehenet fejet
  S a garaboncás deáknak önként fog adni tejet.
Jövel, ó szárnyas Pégaze! Végy fel egy múzsák-fiát,
  Ki nem a poétás főben kikoholt utopiát,
Nem Parnassust avagy Tempét akar rajtad bejárni,
  Hanem Debrecenbe készűl, hol rég kívánják várni.
Csak a Veres Toronyig vígy, csak addig, ó, Pégaze!
  Te is hipp-hopp hírivel jársz, ó Pégaze, igaz-e?
Jövel! még egyszer szóllítlak. - De nem felelsz szavamra,
  Jaj, a poétaság mellett rászorúlok lábamra.
Vagy én poéta nem vagyok, vagy azok hazudtanak,
  Kik poéta-fővel néked szárnyat s lételt adtanak.
Úgy van! én lemondok rólad. Ebnek kellesz, nem nekem,
  Ha már csak Nádudvarig se csalhat el az énekem.
Eladlak. Most úgyis a ló becses, kell a remonda;
  Ki magánál nagyobb urat tart lovának, bolond a'.
[Majd ha egy magyar huszár húz farkadra farmatringot,
  Nem versre, hanem attára porcogtatod a fingot. - -]
De mégsem adom el őtet. Menjen inkább cserére:
  Jusson osztán akár magyar, akár cigány kezére!
Még a nyári vásár úgyis rám nézve soká esik,
  Ej, a szárnyas lovat vásár nélkűl is megkeresik.
Nohát becsűletre méltó kúnsági uraimék!
  Mondják meg, hogy aki lovat szeretne cserélni, mék?
Derék ló ez, amit adok. Homerus is ezen járt,
  Hogy vénecske, az egy szárnyas lóba nem tesz semmi kárt.
Nem kell ennek sem zabola, sem kantárszár soha is,
  Kengyel és sarkantyú nélkűl mindent megtesz maga is.
Éjjel, nappal, hegyen-völgyön, vízen egyaránt megyen,
  Széllel élvén, nem kell róla gondolkodni, mit egyen.
Egy jó lóért elcserélem, vagy ha nem jó is nagyon,
  Semmi! csak azt adják kentek, ami kenteknek vagyon.
Nem bánom én, legyen sánta, félszemű avagy görbe,
  Csak a lábát tudja bírni, s ne ejtsen a gödörbe.

 

AZ ELMÁTRÓNÁSODOTT DÓRIS

  Dóris! míg úgy virágzottál,
Mint egy májusi szép fa,
Bokrétákat ajánlottál
Minden ifjú hajára.

  [Én is, más is szaggathattunk
Rólad friss virágokat,
Árnyékod alatt szíhattunk]
Újító balzsamokat.

  De virág-hullta szépséged
Hozván már gyümőlcsöket,
Kerűlünk, ó, Dóris, téged
S álomtalan csőszödet.

  Már most csak az ő számára
Kell neked virítani:
Kacsi! a más almájára
Számot sem kell tartani.

  A szűz - s mátróna - a szemnek
Vét más-más tekíntetet. -
Tavasz van a szerelemnek,
Hideg ősz a tisztelet.

  Hajdan egy pillantásodra
Mint kótogott kebelünk!,
Most már komoly virtusodra
Bőlcs fázással űgyelünk.

  Sovány lelkem titulussal
Bé kell érni néked már,
Kit mindennapos tónussal
Férjed morog, úgyebár?

  Az a boldog kor eszébe
Asszonyságodnak jut-é,
Midőn ledér szerelmébe
Olly sok ifjú tégeté?

  Dóris! Dóris! mit nem tettél
Az én lágy szívembe is.
Mi valál? de mivé lettél
Szent jármod alatt te is!

   Már bút terem barázdáján
Asszonyságod homloka,
Már karcsú nyakad símáján
Hasat ereszt a toka.

  Már, ahol domború vóltál,
Lapos vagy és négyszegű:
Ollyan állásra hajóltál,
Mint a bőgő-hegedű.

  Már cédrusa szép testednek
Öles törzsök, nem súgár;
Egy pár narancsa mellyednek
Sárgadinnye-forma már. -

  Dóris! Dóris! mivé lettél
Szent jármod alatt te is!
De mit? jaj, akit szerettél,
Hanyatlani kezd az is.

  Én is hanyatlok időmmel,
És kergetlek tégedet;
Nékem is roskadtt erőmmel
Szívem meggémberedett. -

  Régi lángom ellocsolta
Cipris pajzán gyermeke,
Virgonc kedvem elgázolta,
Csak füstöl szövétneke.

  Elmém is, melly hajdanában
Az égnek tág boltjain
Átlövelt egy minutában
A Pégazus szárnyain,

  Lassodik, s hogy megjárhassa
A szomszédság vőlgyeit,
Mankót fog és megolvassa
Minden tippenéseit.

  Most is, hogy tréfás versembe
Játszhatnak még húrjaim,
Az, hogy ti juttok eszembe,
Régi kedves napjaim.

  Sőt, Dóriskám! ha nem vólna
Párod, úgy áldjon az Ég -
Szívem szívedhez hajólna,
S megifjodnám egyszer még.

 

ÁLOMLÁTÁS

  Mit álmodám az éjjel!
Ó, Dóri! mint csudállék
Két domború halomkát
Citére templománál.

  Apró Meánderecskék
Kékellnek a virág közt
És egy parányi vőlgyön
Eltűnnek ágaikkal,
Ahol ti, lágy szerelmek
S víg gráciák, cicáztok;
- - - fejérén
Tollászkodó galambid
Cirolgatod, Citére!
Pihegő fuvallatoktól
Habozva lengedeznek
A gyöngyvirág-barázdák;
Felettek a tetőn áll
Egy kláris-oldalú kút
Gyengén körűlölelve
Rózsákkal s ért eperrel,
Mellyből az élet áldott
Forrása tiszta mézet
S hószín tejet szivárog.

  A rózsakáva mellől
Nyilával a kis Ámor
Rám int; s alélva dűlök
Elasticus gyepére;
S azt képzelem magamnak,
Hogy én a Hébe bóldog
Vánkossain henyélvén,
Mint égiek barátja
Nektárral ittasúlok. -

  Azomba, Dóri, halld csak!
Ütött az éj, az őrzők
Szavára felriadtam;
S hát - bús fejem borúlva
Van a te [kőldöködben.]

 

AZ ÉN BARÁTNÉM,
D. A. QUODLIBETJÉRE

Mi a világ? ha képzelem,
Egy nagy quodlibetnek lelem
Az égi kék szőnyegen,
Mellyben a sok csecsebecsét
S annak kisebb-nagyobb becsét
Nézi a bőlcs hidegen.

Holmi tűndöklő dibdábot,
A sors számára vett bábot
Itt a Fátum elhinte:
És elrakatta magával
A játszi Harmóniával,
Ki olly szép tűndér - mint Te.

 

AZ ELVÁLÁS REGGELÉN

  Távollételembe
  Képedet szívembe
Szent béllyegűl viselem,
  Ne légy, szép érzékeny,
  Te is feledékeny,
Legalább álmodj velem.

 

IMPROMPTU EGY CSERESZNYEFA
LEVELET RÁGÓ HERNYÓRA

Tavaszlott éltem bimbója,
De titkon rágván hernyója,
  Korán hervadásra dűlt.
Hernyóm, kiben gyönyörködtem,
Pillangóvá vált előttem
  S frissebb rózsákra repűlt.

 

[SZÍVEM TITKON...]

Szívem titkon azt beszélli,
  Hogy egy szív rá gerjedez:
Ó, nem-magam-nemembéli -
  Olvasó! tán te vagy ez!

 

HÍMENHEZ

Gyanús Hímen! sokan bánják,
Hogy a szívet nyűgbe hányják
Komor fogadásaid:
  Édes Hímen!
  Az enyímen
Csiklandók szent láncaid.

 

A HAJÓKÁZÓ ÁMOR

Ámor egy narancshéjjacskán
  Fel s alá kormányozott,
S egy szívbe e kis vasmacskán
  Kikötni szándékozott:
De a sors szelet indított,
Tengert, mindent rázúdított,
  A kis vasmacska eltört,
  S szegény Ámor hajót tört!

 

EGY ELTÖRÖTT VASMACSKÁRA

  Arany lánccal kötélek
  Szívemhez, égi lélek!
S a révpartra jutott remény
Vasmacskáján pihentem én:
  De jaj! mind a vasmacska,
  Mind az arany láncocska,
Mind a reménység oda van,
S ki, mint én, olly boldogtalan?

 

A HÍZELKEDŐ

Vigyázz! ha a hízelkedő
Rád mosolyog: olly tűkör ő,
  Kit mindég készen találsz:
Színén lefestve láthatod
Saját rózsás ábrázatod:
  De csak míg előtte állsz.

 

A FIATAL REMÉNY

Reményt reményit az ifjacska
Hányván a sors habja;
Eltört, eltört a vasmacska,
Ímhol a darabja...

 

A SZÉPSÉG EREJE A BAJNOKI SZÍVEN

[Questo fu il premio del mio lungo amore.
                                                      Vicini]

Kisasszony!

Sem a hiú kacéroknak, minemű ama záporbeszédű stuccer s amaz agyatlan szép coquette, sem a mélly lelkek számára nem írok én: mert ezeket meg nem érdemlem, amazok meg nem érdemlenek. A múzsáknak legjobb baráti a gráciák: én is ezeknek képviselőit keresem fel - akik éreznek, akik gondolkodnak, akik valódi nyájasok, és szép orcájokból a szép lélek mosolyog ki - szóval: akik ollyanok, mint a Kisasszony,

Die mit dem Gürtel der Venus geschmückt,
Die Seelen fesselt, die Augen entzückt,

hogy itt is az én kedves Wielandom szavaival éljek.

Ami egyszer szép, hogy ne tudná, mi a szép? s ki ítélhetné meg jobban a mások érzéseit, mint akik magok csupa érzékenyek? Úgyis az asszonyszemélyekkel vélek születik, s a szerencsés nevelés által ingerlőbbé tétetik valamelly kellemetes bizarria, melly a poétákat férfitársaiktól külömbözteti. E különös szimpátia által tehát ha az érzékeny Szépeknek tetszését megnyerem, a természet maga szól énmellettem, s még előre számot mérészlek tartani a poéták borostyánjára. -

Me iuvat in gremio doctae legisse puellae,
Auribus et castis scripta probasse mea.

Ha jelenlétemkor nem elég vagyok az ő múlattatásokra, kirepűl lelkem testemnek gyarló kalitkájából, s mint a magános fülemüle, látatlanúl zeng őkörűlöttök. - És a Kisasszony, tudom, olly kegyes érzésű lesz, hogy néha a külföldi kanárikról nem átalja figyelmét az itthoni bokrok madárkái felé is fordítani.

Mostan pedig e kis ajándékot méltóztassa tőlem kegyesen elfogadni, s megjutalmazni azzal, amit nemesszívű Borbély-ja, ezerekért nem adna - - életadó pillantásával... Úgy igyekeztem, hogy belsője, kűlsője méltó légyen a gráciákhoz, méltó a Kisasszonyhoz. -

Ami magamat illet: az én kűlsőm ollyan, mint a magának hagyott természet; belsőm hasonló a tavaszhoz, melly mikor borongós is, játszik és teremt. - Csókolom kezeit!

Miskolc, júl. 25. d. 1800.


Márs megúnván a harcoknak
  Orrprüszköltető porát,
Elhagyá a bajnokoknak
  Vérbe fördött táborát.

Ama zőld hegyek mellyékén,[156]
  Hol a nektár csordogál,
Hol a [Zsólca] szép vidékén
  Sajó végig folydogál,

Széjjelnézett egy szép este
  És olly helyet keresett,
Hol elfáradt vitéz teste
  Nyúgodjon egy keveset.

Úgyis Vayt[157] jól esmérte,
  E hazánk nagy emberét,
Ki felkötötte vólt értte
  A nemesség fegyverét.

És aki most azért vájja
  Debrecennek dombjait,
Hogy bő étekkel táplálja
  Az ágyúk éh gyomrait. -

Itt akart hát megpihenni
  A hadaknak istene,
Únalmára kezdvén lenni
  A feldúltt várak szene.

Ruháját leterítette
  A Sajó zőld partjain,
Fegyverét a szél lengette
  Egy vén fűzfa gallyain,

Mellynek ritkás árnyékára
  Lúna ingó fényt vetett,
S a Márs füstös bajusszára
  Irtózva tekingetett.

Nyúgodj, szelídíthetetlen
  Isten! nyúgodj egy kicsint,
Majd a trombiták kegyetlen
  Hangja ismét kardra int.

Nyúgodj! ím a lármás hadnak
  Fegyvere most nem zörög,
Csak e patak zúg, s álmadnak
  Únszolására csörög. -

De ébredj fel! a cserébe
  Egy szép szűz megszólala,
Jön a kedves-kellő Hébe![158]
  Az ifjúság angyala.

Ébredj! ím, zőld pálmaágot
  Tart kezében s hozzád jő,
Hogy a vitéz bátorságot
  Benned megtisztelje ő. - -

Úgy van: Mársnak homlokára
  Tábori koszorút fűz,
Bíbor szájával szájára
  Egypár csókot vét a szűz.

Megkötözi friss rózsával
  Vasba burkoltt karjait,
S Vénus övszorítójával[159]
  Megbékózza lábait.

"Kelj fel, vitéz! (úgymond néki)
  Esmérd meg érdemedet,
Ím, a Vénus ajándéki
  Megtiszteltek tégedet."

Felkél a táborok atyja
  E szókra az álomból,
Hébét gyengén szorítgatja
  És a szép szűznek így szól:

"Légyen Borbély kapitányé[160]
  Ez a pálmakoszorú,
Rózsád a legszebb leányé:
  Engem vár több háború.

Most jőjj velem." - E szavára
  Elhagyák a patakot,
És béindúlnak Zsolcára,
  Hol az a Vay[161] lakott,

Ki hajdan mint politikus
  Tündöklött a hazában,
Most, mint egy magyar Attikus, -[162]
  Nagyobb önnön-magában.

Kinek szárnya alá vonja
  A magyar Pindus magát,
A Hegyalja Hélikonja
  Úgy nézi, mint csillagát. - -

Borbélyt, ki már Zsanétjával[163]
  Szép reményjét érlelé,
Nemesszívű barátjával[164]
  Mávors éppen itt lelé.

Jósa tartá a leánynak
  S a vitéznek karjait;
Szól Márs, és a kapitánynak
  Nyújtja pálmaágait:

"Hozzám mindenkor hív voltál,
  Érdemed már elég nagy,
Hazádért sokat harcoltál;
  Munkát győztél: ember vagy!

Felhágtál a becsűletnek
  Olly polcára már te is,
Hová sokan nem érhetnek
  Késő vénségekbe is:

Mondj tehát válét a hadnak,
  Érdemes vitéz személy!
Hogy hazádnak és magadnak
  És a békeségnek élj.

Nesze ez a véres pálma,
  Amellyért fáradt szablyád;
De díszesebb kincs is száll ma,
  Ó, nemes bajnok, terád.

Zsanét ez, kinek szemében
  Ragyogva olvashatod,
Hogy a boldogság ölében
  Arany időd várhatod.

Letörli bársony hajával
  Poros izzadságodat,
Csókolván rózsaszájával
  Gondlepte homlokodat.

De még, hogy próbára vegyem
  Férjfi szíved várfokát,
S annál édesebbé tegyem
  Illy szép kincsed birtokát,

Kerengést hányok dolgodba,[165]
  Meggátolom útadat,
Ha nem csüggedsz szándékodba,
  Elnyered várt váradat.

Tűrve méltó feltalálni
  Egy halandó gráciát,
S katonadolog kiállni,
  Fiam, a strapáciát." - -

Hébe a fűzér rózsával
  Mindjárt öszveköti hát,
A vitéz pardupéjával
  A szép kisasszony haját,

Sőt kezeket is kezekkel
  A rózsanyűgbe veti
S mond: "Nem cserél istenekkel,
  Aki egymást szereti![166]

Truccoltok a halandóság
  Nyomorúlt határain,
A kőlcsönös hajlandóság
  Hord a menny tornácain.

Kérdjétek meg a hazának
  Terhétől fáradtt Vayt,
Ki adott erőt vállának,
  Édesítvén bajait?

Nem az ő szíve felének[167]
  Ritka tálentoma-é?
Nem a Zsanét szép képének
  Szép originálja-é?

Úgy van: az ellankadtt virtus
  Megújítja erejét,
Midőn egy szerelmes mirtus
  Hűsíti forró fejét. -

És te, szép szűz, örűlj néki,
  Hogy vitézhez kapcsolnak,
Mert leghívebb martaléki
  A vitézek Ámornak.

Lámhogy a szép asszonyságnak
  Róma is lágy rabja volt,
Aki előtt fél világnak
  Térde hajdan meghajolt.[168]

Te is e hódíthatatlan
  Szíven uralkodni fogsz,
Mihelyt hasonlíthatatlan
  Képeddel rá mosolyogsz.

Szeresd; mert akik becsűlni
  Tudják a vitézeket,
Tudnak a hazának szűlni
  Ők is vitéz gyermeket. -

Kívánom is, díszesedjen
  Két nemes ház véletek.
S országunk egykor kérkedjen,
  Hogy hérókat szűltetek,

[Kedves nevetek dicsérjék
  Annak késő fiai,
És ebben is megesmérjék,
  Hogy közjóra élt Vay!"]

Jósa pedig, hogy szent célját
  A két pár elérheté,
Barátját és barátnéját
  Csókokkal hintegeté.

Mondván: "Húgom, ma rád szálla
  A boldogság, ugye jó? -
S ugye Drusza, nincsen nála
  Szebb kapitány-penzió?" -

[Dieux! De quels doux plaisirs s'enyvrent, deux époux,
Dont l'Amour aformé la chaîne fortunée!
                                                                    
Berquin]

 

EPIGRAMM LEONÓRÁHOZ

Azt mondod, Leonóra, hogy tizennyolc
Esztendőbe forogsz: hogy is ne hinném?
Tíz esztendeje már, hogy mondod.

 

AZ ESTVÉHEZ

Csendes este! légy tanúja,
  Mint kesergek én.
Szívemet mint vérzi búja
  LILLA szép nevén.
      Lágy árnyékkal
    Szőjj be engemet
      S e tájékkal
    Zengd keservemet.
Mert csalárd az emberekben
  Már a szív nagyon,
És az érzéketlenekben
  Több kegyes vagyon.

Csendes este! ah, tekints le,
  Nézd e bánatot.
Könny helyett szememre hints le
  Tiszta harmatot:
      Mert elfogytak
    Régi könnyeim,
      Úgy rámrogytak
    Szenvedéseim.
Nincsen, aki sírna vélem,
  Szánna engemet,
Így vesződöm, míg leélem
  Kínos éltemet.

Csendes este! Már alusznak
  Mások édesen,
Vagy viszonti kedvbe úsznak
  Ők szerelmesen.
      Én aggódom:
    Hát mit is tegyek?
      Nincs más módom,
    Nincs hová legyek.
Édes este! ah, ne hagyj el,
  Zárj le más szemet,
És lakásodig ragadj el
  Innen engemet.

Csendes este! balzsamozd el
  Durva kínomat,
Vagy reám végtére hozd el
  Vártt halálomat.
      Mert fájdalmam
    Többre, többre nő,
      És nyúgalmam
    Senkitől se jő.
LILLA is midőn eszembe
  Ötlik, elhalok
S újra felfakadt sebembe
  Szinte meghalok.

Csendes este! ah, ne hozd el
  Még halálomat,
Kérlek, ó, ne balzsamozd el
  Gyenge kínomat.
      Inkább áztasd
    Szűz szemed te is
      És dupláztasd
    Kínom ezzel is.
LILLA vesztén sírdogálni
  Drága sors nekem,
Sírdogálva haldogálni
  Szép halál nekem.

1800. szeptember 20.

 

FILLISHEZ

  A semmiség örök tavába
Ifjúkorod javát hiába,
Szép húgom! ó, ne hánd;
Úgy éld virágit a tavasznak,
Hogy majd ha melleden megasznak,
Elveszteket ne bánd.

  Ne higgy a nyájasan mosolygó,
A gráciák kertébe bolygó
Lepkéknek, ó, ne higgy!
Ezek csak új rózsákra futnak
És hirtelen vénségre jutnak;
Ne hidd, nem tart ez így.

  Én is neveltem egy virágot,
Kit lopva egy hernyócska rágott,
Emésztvén édesen;
De végre lepke vált belőle,
S újabb virág után előle
Eltűnt negédesen.

  Ó, mennyi bút láttam miatta!
Már lelkem elcsüggedt alatta,
A szívem öszvetört;
Kedvet haszontalan kerestem
Másutt, mihelyt attól elestem,
Ki édesen gyötört.

  A szép napok hosszak valának.
Az éjszakák nem nyugtatának,
Hogy ő máshoz hajólt.
Szétnéztem, és sohol se láttam
Azt, akit olly híven imádtam:
S egész főld puszta vólt.

  Most is, ha foly könnyhullatáson,
Csupán ez egy vígasztalásom:
Hogy ő a hitszegő!
A tiszta szívet megvetette,
Ki őtet olly forrón szerette,
S reám méltatlan ő.

 

[BORBÉLY GRANÁRIUMÁRA]

A XVIII-adik száznak
Ősze utolsó végén
Lett rakása e magháznak
Borbély Sándor kőltségén.

1800. december

 

1801

A BÉKÉTELENKEDŐ

TAVASZ

Ejnye, már az esztendőnek
Silány napjai eljőnek,
  Itt a kedvetlen tavasz.
Locsos, pocsos minden napja,
Komor a bőjtmás hónapja.
  Április csalárd, ravasz.
Sovány szelek süvőltése,
Száraz porral kerengése
  Torkot, mellyet terhelő
  Huruttal kerűl elő.

Kinek volna kedve benne!
Bárcsak hamar vége lenne
  Únalmas óráinak.
Szemem bármerre tekintsen,
Sem gyümőlcse semmi nincsen
  Kertem puszta fáinak.
Mit ér zőldje a szőlőnek,
Ha rajta fürtök nem nőnek,
  Mit ér a bimbó, virág,
  Ha körtvélyt nem nyújt az ág?

Barmaim, jaj, be soványok,
Elfogyott a takarmányok,
  Már sem széna, sem mező,
Ezer az ember szükségi,
Nincs új, elfogyott a régi,
  Majd kihúz az éhező.
Ó, bárcsak hamar nyár lenne,
E silány tavasz elmenne;
  Uram! Uram! talán már
  Nem is fog már lenni nyár!


NYÁR

Haj, haj, no! be elfáradtam,
Ugyan nagyon megizzadtam,
  Adjatok egy kis vizet!
A nyári napnak hésége
Éltünk terhe, veszettsége
  Csak, csak illyennel fizet;
Uram, szűntesd a héséget,
Mert magunkat is eléget.
  Tikkasztó kánikulánk
  Bűnünkért van csapva ránk.

Testünket alig bírhatjuk,
Lélekszakadva aratjuk
  Ami kis termésünk jött;
Vetegettük hideg szélbe,
Most takarjuk forró délbe
  Dudva és bogács között;
Amit e' még meg nem fojtott,
Szipoly és sáskaraj tojt ott,
  S amit ez is meghagya,
  Elsütötte a ragya.

A hosszú napnak terhétől,
A munka keménységétől
  Csigázódik életünk.
Mégis mindezért végtére
Mi a szegény ember bére?
  Aggunk s alig ehetünk.
Mennykő, villám és mennydörgés
Mind, amit nyer a könyörgés,
  Forgószél és jégeső,
  Ami a munkánkra jő.


ŐSZ

A fejem már majd megbódúl,
Annyi a gond, melly rámtódúl,
  Érik a gohér nagyon.
Szintúgy félek még előre,
Ha ránézek a szőlőre,
  A szüret s baj itt vagyon;
Restellek már ki is menni,
Eső esik, mit kell tenni,
  Alhatnám is, de nem is,
  Mozogni kén nékem is.

Most jőnek már, haj, most jőnek
A megaggott esztendőnek
  Legkomorabb részei,
Borong, tolong a kedvetlen
Őszi felhő, és szűnetlen
  Bugyognak lőcs cseppjei.
Bent ásítok, kint meg ázom,
Bent didergek, kint meg fázom,
  Szomorú ősz, haj, haj, haj!
  Benn is baj most, kinn is baj.

Bárcsak meleg napfény vólna,
Vagy kemény télre hajólna
  Már ez a locspocs idő.
Mert most setét ködbe fedve
Sínlik az embernek kedve,
  S azért hozzám más se jő.
De ha jő is, mit csinálunk?
Csak únalom lakik nálunk;
  Most is bú és álom nyom:
  Jaj be fáj a vékonyom.


TÉL

No eljöttél valahára,
Gyászos tél, a főld nyakára,
  És az erszényt oldozod:
Együk most már munkánk bérét,
Igyuk saját testünk vérét,
  Már az inséget hozod.
Igazán, hogy minél rosszabb
A te részed, annál hosszabb,
  Életünkből majd fél rész
  A te napjaidba vész.

Elrablod a kikeletnek
Tején hízott természetnek
  Gyönyörűségit magad;
Mindent, amit a termékeny
Nyár s ősz adott a vidéken,
  Fagyod tőlünk elragad.
Csak számodra munkálódunk,
Érted élünk és aggódunk,
  S midőn mindent elragadsz,
  Magad csak kedvet sem adsz.

Tömlöccé teszed szobánkat,
Kertünket és gyümőlcsfánkat
  Zúzzal virágoztatod.
És azalatt nagy lármával
Kimormolsz szélhahotával
  S jégfogad vicsorgatod.
Ne dúld fel minden kedvünket,
Enyhítsd megúnt életünket,
  Bocsásd hozzánk a tavaszt,
  Szívszakadva várjuk azt.

 

PURGOMÁK

1

Purgoma nem jó szó. Mért? Mert görög. Úgyde magyar lett:
  A görög is bár így lenne hazánkba magyar.


2

Jancsi! az Árpádom hosszúlod. Purgoma kell-é?
  Kurta ez, ó, Jancsim, s kurta eszedhe' való.
Nincs az is ínyedhez. De nem is csuda, mert ha nem érted,
  Úgye ez is hosszú, és az is, úgye, rövid.

3

Mézet ereszt, ha vagyon hátúl fúlánkja, az apró
  Purgoma; hogyha utól a fara tompa, here.
Én ugyan e kasból kiölém a tompa heréket:
  Úgye hogy itt, Főldim, mégis elégre találsz?


4

Új magyarok lettünk; mert ázsiabéli szokásunk,
  Régi ruhánk, nyelvünk már ma kudarcra kerűlt.
Tőlünk, ó-magyarok, nemetek csak ezekbe külömböz:
  Hogy ti fejérebb színt, mink feketébbet adunk,
És hogy az elrontó idegen járomba mi végre
  Lettünk új-magyarok, tik pedig ó-magyarok.


5

A vén Kopácsi esküszik, hogy ifjantan
Nem jött fel a bor asztalára víz nekűl.
Úgy van: de csaplár volt Kopácsi ifjantan;
S most már azért van módja tiszta bort inni.

 

A NAP INNEPE

   "Idvez légy, áldás forrása,
Világosság tengere,
Munkás halandók lámpása,
Életünk rúgó-ere!

  Te mutatod meg minékünk,
Mi fejér, mi fekete?
Teáltalad bús vidékünk
Örömkertté tétete.

  Halmainkat, vőlgyeinket
Örömbe őltözteted,
És sorvadó beteginket
Erőddel élesztgeted.

  Süss atyáink templomába,
Süss szent súgáriddal bé,
S a setét telet honjába
Kergesd tőlünk másfelé.

  Im, az innep szűzecskéi
Elődbe kiszállanak,
S jótéted első zsengéi
Kaskáikban látszanak.

  Fogadd el ez apróságot
Hozzánk-jöttöd innepén,
Ó te, ki fényt s gazdagságot
Hintesz el Pérú gyepén!" -

  Az inkák így éneklének,
Így a Nap leányai,
Így a Kuszkó szent helyének
Minden béavattjai,

  Midőn hozzájok megtére
A rokon nap fényivel
És hazájok édenjére
Fényt és termést szóra el. -

  Hát mi miként innepeljünk
Néked, óh keszthelyi nap,
Kitől éden lesz lakhelyünk,
Kitől népünk fényre kap?

  Ó, tiszteld minden haboddal,
Balatonnak Tétise!
Mert ki tesz jól tájékoddal? -
Festetics, - vagy senki se.

 

A PALATINUSNÉ HALÁLÁRA

1

A nekiszépűlt Budára
Nádorispányunk számára
  Egy aloét hoztak vólt:

De alig lett virágzása,
Mint az áloék szokása,
  Ő is azonnal meghólt.[169]


2

Szépeink közt megjelenvén
  Angyalnak ítéltenek:
Most az angyalokhoz menvén,
  Óh! minek nevezzenek?

 

DR. FŐLDIRŐL EGY TÖREDÉK

  A természet erős búvárja, az északi Linné
S a szép Sulzer, ama jó ízlés mestere, Főldit,
Míg ő tiszta szavú lantján Eratónak ölében
Árpádnak fiait gyönyörűbb hangokra tanítja,
S felnyitván az egész természetet, öszveseregli
Tág elméjében az egész hóldalji világot,
Felragadák csuda karjaikon e főldi hazából.

  Sulzer bévezeté e képződési világba,
Mellybe az ízlésnek felséges temploma mellett
A gyönyörű lelkek tűndöklenek: a sok idétlen
Elme pedig nyomorúlt nyűg közt a porba rikácsol.
"Jöszte idébb - úgymond - Főldim, nesze lant, nesze korbács!
Ezzel az ízlésnek szentebb törvényire szoktasd
Polgártársaidat, kik szép tudományra születtek;
Mert lát'd mennyi magyar vagyon itt: de - de mennyi pedántok.
Névnapi rigmisták, szélmalmok nyüzsgenek itten,
Akik ezen helynek nagy merészelve tapodják
Szent küszöbét! Itt a korbács, verj görbe nyakokra." -
Lantját megköszöné, korbáccsát másnak ajánlá.

  Ekkor gyenge babért fűzvén gondlepte fejére,
Felveszi őt Linné, és minden főldi teremtést
Feljűlről neki megmutogat, valamit csak az égnek,
Főldnek, tengernek tág gyomra magába befoglal.
Egy nagy öregbítő csövet adván nékie, így szól:
"Látod-e, melly kicsiny itt a Főld, félrésze vizekkel
Béfoglalva setét zőldes, félrésze világos,
S mint félérésű citrom hintálva tulajdon
Terhe nyomásától, lóg a nagy semminek ágán.
Mennyi piciny férgek mászkálnak rajta, balénák,
Hány bogarak járják túlnan? mind bérci vadökrök,
Mind elefántok azok; kik közt a büszke halandók,
Mint a hangyafiak, hitvány munkába nyüzsögnek.
Úgye csekélység így minden? Most már az üvegcsőt
Megfordítva tekintsd: ím, a végetlen üregben
Főldi hazád [mértéketlen] nagy tengelye végén
Tagos gőzgömböt, hóbérceket, öszvetolúló
Tengereket sok ezer mértfőldnyire mint hemperget.
Látsz-e amott egy rettenetes csuda állatot? ímé.
Mint amaz egyszarvú fenevad, mérgébe kietlen
Lábaival tombol, szemeit borzasztja dühösség.
Mint mérsékli kemény szarvát fenyegetve, hogy azzal
Vagy tölgyfát vagy vén jegenyét csapjon le derékba.
Gondolod-é, mi ez a Behemót? - Egy lyánka kezéből
Kisded teste miatt kicsuszamlott kétnapi bolha." - - -

 

FŐTISZTELETŰ ÉS MÉLTÓSÁGOS
PÓKATELKI KONDÉ MIKLÓS
Ő NAGYSÁGÁNAK TISZTELETÉRE

Még mindég csak setét búkkal
  Ráncolván homlokodat,
Emberölő háborúkkal
  Erőltetted lantodat,
Vagy a pompás természetnek
  Andalogván útjain,
Néha a szűz szeretetnek
  Pihentél meg karjain:
De most, Múzsám! békeségnek
  Innepit kell zengened,
És a császári felségnek
  Nevét dicsőítened,
Ki a véres diadalmat
  Népiért feláldozá,
És a hószín nyúgodalmat
  Hazánkba visszahozá.
Trónussát (mellyet sokáig
  Tüzes felhő fedezett,
Melly a világ négy sarkáig
  Dörgött, ölt, mennykövezett)
Most olly áldott nappá tette,
  Melly fényt és életet ád. -
Ó, kegyes király, érette
  Örök hálá szálljon rád!
Ím, egy korona, amellyet
  Készít néked minden hív,
Mellyen brilliántok hellyett
  Van egy-egy jó magyar szív;
Nincsenek rajt' Indiának
  Négervesztő gyöngyei,
Hanem milliom anyának
  Megvigasztalt könnyei.
A felvídult mezők, kertek
  Cifrázzák kerűletét,
Mellyek elhagyva hevertek,
  Lakos nélkűl, szerteszét.
A népnek megkímélt vére
  Bíbor béllést ád alá,
S fényje önnön érdemidnek
  Arany almát függeszt rá.
Jer, tedd fel ó, haza atyja!
  Itt nagy lelkednek jele. -
Melly kevés király mondhatja,
  Hogy ő illyet visele!
És te, Múzsám! olajfával
  Kerítvén homlokodat,
Vedd fel innepi pompával
  Philanthropus lantodat.
Jer velem a békeségnek
  Újúló tornáciba,
Mellynek száz óltárok égnek
  Mohos omladékiba.
A népek köz vígságára
  Készíts éneket velem:
Mert meggyőzte utóljára
  Magát a győzedelem!
Jer, s keljünk túl a Hágónak[170]
  Meredek csapásain,
Adj koncertet az ekhónak
  Hazám boros halmain.
Édes születte főldemnek
  Fővárosát járjuk meg,
Hol sok magyar fejdelemnek
  Hamvain szent éj lebeg.
Nézd, mint tapsol a nemesség,
  A szegény mint örvendez.
Ó, mit nem tesz a békesség! -
  Ó - de mit hallok? - mi ez?
Kolonics nagy templomába
Éneklő leánykar zeng,
A lágy szellőknek fújtába
Rólla kedves ekhó leng.
A harangok kondúltára
Örömtrombita ropog,[171]
Tíz-húsz hegedűtrillára
Öt-hat bot dobja kopog.
A muzsikák szent királya[172]
Ezer síppal sír, zeng, bong,
És pompás symphoniája
A temjénfüstbe zsibong.
Múzsám (mert szent borzadástól
Eltelvén, nem nézhetem,
A sok hangtól és lámpástól
Elalélt fülem, szemem)
Nézd azt, ki bíbor ruhába
Űl a főóltár megett,
Arany pálcát tart jobbjába,
Fején papi süveget.
Ó, melly kellemes méltóság,
Amelly tekintetén űl,
Melly mennyei világosság
Súgároz feje körűl.
Nézd jobbról-balról mellette
A hír s haza angyalát:
Ó, mi két szent követ vette
Körűl az ő oldalát!
Zsámolyának grádicsára
Egy-egy tudomány leűl:
Ó, illy férfit bizonyára
Menny, haza, ész mind becsűl!
Tán Kondé ő? - "Ő" - egy égi
Szózat ekként felele,
Vagy hogy itten a hegységi
Ekhó szólalt meg vele.
Elég, hogy én rendbe szedtem
Azonnal a húrokat,
És Múzsámmal kísértettem
Élő hangon azokat.
Készűltem, hogy szent Péterhez
Hasonlítom őtet én!
Vagy a legfőbb szent emberhez,
Aki űlt Péter székén;
S hetedik Pius nevével
Vetem egybe nagy nevét,
Ki betőlté érdemével
A világ ürűlt helyét,[173]
Vagy legalább a hazának
Első térítőjihez
S e váradi kathedrának
Mérem fő díszeihez. -
De gyarló lantom csak zörgött
Pengető újjom alatt,
Húrja aléltan nyöszörgött,
Hol szakadt, hol leszaladt.
Illy nemes tárgy nagy vóltával
Nem bírván, félre vetem,
S készűlök, hogy csak prózával
Ejtem meg tiszteletem;
Hogy majd sok jókívánással
Idvezlem e főpapot,
S kívánok néki áldással
Rakott sok ezer napot;
S hogy miképpen a hazának
Eddig oszlopa vala,
Úgy most az ekklésiának
Légyen őrző angyala;
És hogy midőn e sárházi
Életből mennybe megyen,
A Batthyány s Eszterházy
Dicsőűlt társa legyen:
Midőn - - - - - - - - -

 

AZ EMBER, A POÉZIS ELSŐ TÁRGYA

Ó, melly örömben folytak el ekkorig
Zsengére nyíló napjaim! ó, miként
  Érzem, hogy élni s Tháliának
    Rózsanyakán enyelegni édes!

Víg borzadással jártam el a görög
Szépségek és a római Nagyvilág
  Pompás maradványit; s ezeknek
    Sírja felett az olasz negédes

Kertjébe szedtem drága narancsokat!
A franc mezőket láttam; az Álbion
  Barlangiban s a német erdők
    Bérceiben örömöt találtam.

Ollykor hevítvén lelkemet is belől
Új képzelések s büszke vetélkedés,
  Lantot ragadtam, s a lapályos
    Dácia térmezején danolván,

A főldnek aljáról felemelkedém;
A felleg elnyelt, mennyei képzetim,
  Mint a habok, felfogtak, s úsztam
    Gondolatim csuda tengerében.

"Merész halandó! lelkesedett iszap!"
Így zenge hozzám egy levegői hang,
  "Szentségtelen létedre nem félsz
    Angyali pitvarokat tapodni?

Ki vagy, miért vagy, hol lakol? és kinek
Szavára mozgasz? s végre mivé leszel?
  Míg ezt ki nem vizsgálod, addig
    Por vagy, az is leszel." E szavára,

Mint lenge párák éjjeli csillaga,
A tágas éther mennyezetén alól
  Sebes bukással főldre hullván,
    Csak csupa por, hamu lett belőlem.

 

ERDŐDI LAJOSHOZ

Szép elméd nézzem-e vagy nemes lelkedet?
Erdődi! mindkettő naggyá tett tégedet.
Hígabb éggel tápláltt Múzsádat ölelem,
Eredeti magyar szívedet tisztelem,
Írj, s félistenekké lesznek ama nagyok,
Kik dicséreténél én - én kissebb vagyok.
Majd a te neved is szent marad minálunk,
Sírodra érdemlett borostyánt plántálunk:
Addig is siratván e hazánkfiait,
Csak az vígasztal, hogy bírunk még két Vayt. -

1801. július 7.

 

A MAGYAR ORPHEUSHOZ

Hogy Orpheus kit a halál fiának,
Az őrebtől felfalttnak gondolának,
S barlangjaikba jajgatának
Hebrus szelid leányai,
S a bérci ekhó hangjai,
Véletlen a kies Hémus hegyére
A poklok félelmes torkából,
Plutónak zordon országából
Mennybéli lantjával kiére:
  Örűltek a folyamatok,
  Örűlt minden part és sziget,
  Örűlt hegy, vőlgy, mező, liget,
  Örűltek a vadállatok;
  Főként Eumolpus,[174] a tanítván,
  Bús húrjait feligazítván,
  Zengette őtet énekén
  És úgy örűlt: mint Néked én. -

1801. július 11.

 

AZ ESTIKE

Míg az égi nap felette
Hév világát terjegette.
Gyászba hordozá magát,
Most, hogy a halálos éjjel
Bírja, szebben hinti széjjel
Lelke a virtus szagát.

 

[IZENGET MÁR...]

Izenget már valahára
A párosság istene,
Hogy már az ember ágyára
Egy emberné illene.
Nem soká él a halandó,
A jó szerencse múlandó,
Házasodni kellene.

Már a nádat elvetettem,
Mellyen véled, hajdani
Gyermekkorunkban szerettem
Fel s alá lovaglani.
Alkudni kén' a lányokkal,
Akik szótalan bábjokkal
Elúntak már játszani.

Érzem, hogy egy nagy hízakja
Van szívemnek félfelől;
De ki lesz, aki bérakja
Azt a hízakot belől?
Több leány van, mint pillangó,
Válogathatni, de bangó,
Aki nézgél csak elől.

Egynek tetszik szép formája,
Másnak deli termete,
Annak mézes-mázos szája,
Ennek jó természete.
Én is közlöm hát, barátom,
Millyen lesz az én sajátom
Erkőlcse s tekintete.
- - - - - - - - - - -

 

A HAFÍZ SÍRHALMA

EGY

  Sirászi barna hölgyek,
Kökényszemű leányok,
Őltözzetek selyembe,
És kebletek fejérét
Rózsákkal ékesítvén,
Karikába font karokkal
Zengjétek e dalocskát
Hafíz halomja mellett:

  "LÉGY IDVEZ, Ó, HAFÍZNAK
SÍRHALMA, MELLYBE NYUGSZIK
A RÓZSABOKROK ALJÁN
KELET ÉDES ÉNEKESSE."

MIND

  Légy idvez, ó, Hafíznak
Sírhalma, mellybe nyugszik
A rózsabokrok alján
Kelet édes énekessé.

EGY

  Tölts bort, leányka, tölts bort;
Kedvellem a piros bort,
Melly a sirászi hegynek
Boldog kövén tenyészik.
Nincs több bor e világon,
Nincs több ehez hasonló;
Setét ez és aranyszín, -
Szívem kinyílik ettől,
Öröm pezseg szememben,
Boldog vagyok, s alélva
Simúlok édesemnek
[A szeghajú legénynek]
Ölébe és elalszom.
Felébredek, leánykák,
Ittam; de mégsem érzek
Az én fejembe terhet. -
Zengjétek, ó, leánykák,
Ez égi bor hatalmát,
És tőltsetek Hafíznak
Sírjára is belőle
A tarka rózsa közzé,
Az ő danái vígak,
Örömhozók, erősek,
Szerelmeket lehellők,
Mint a bor, a piros bor.

MIND

  Légy idvez, ó, Hafíznak
Sírhalma, mellybe nyugszik
A rózsabokrok alján
Kelet édes énekesse.

EGY

  Most nyílnak a virágok:
A rózsa, mint királyné;
Ül tarka trónusában,
S a narcisok körűlte
Fennállva udvarolnak.
Tulipántok és kükörcsök
S jácintusok borúlnak
Királyi zsámolyára:
S a szép tavasz felette
Kék kárpitot lobogtat. -
Viríts becses ligetke,
Viríts ezer virággal,
S felhőzd bé illatoddal
A jó Hafíz halomját! -
Ti pedig, piros leányok,
Jertek hegyezni rózsát
A jó Hafíz gyepéről,
Kinek égi lelke nyájas,
Mint rózsa; s drága híre,
Mint rózsaszag, kiterjedt
Szívünkre és hazánkra.

MIND

  Légy idvez, ó, Hafíznak
Sírhalma, mellybe nyugszik
A rózsabokrok alján
Kelet édes énekesse.

EGY

  A zőld bokorba hallom
A filmilét danolni,
Hallgassatok, leánykák!
Most andalogva lejtőz,
Majd felfelé cikornyáz,
Majd harsog és ledörmög,
Kanyarog, siet, rezeg, nyújt.
Be hathatós! be vídám!
Be gyenge és szerelmes!
Ah! így danolgatott ő,
A kellemes poéta,
Ki ez halomba nyugszik.
De lelke e dalok közt
Édes lebággyadással
Szállott el a vidékről
Éden leányi közzé:
Miként eme madárka,
Melly már alélva hullt le
A rózsa szép ölébe.

MIND

  Légy idvez, ó, Hafíznak
Sírhalma, mellybe nyugszik
A rózsabokrok alján
Kelet édes énekesse.

EGY

  Légy idvez, ó, poéták
S bőlcsek hazája, Sírász!
Ellepte a te híred
A napkelet vidékét
S a főldövezte tengert.
Mert a te kőfalad közt
Oltára áll az észnek:,
És citromerdeidben
Száz verselők danolnak,
Kiknek szavára zengnek
Az ispaháni tornyok,
A Tigris és az Indus.
De mék tud énekelni
Sirász szülötti közzűl
Úgy, mint ez a mi dallónk,
Ki ez halomba nyugszik? -
Rakjátok, ó, poéták,
Koszorútokat Hafíznak
Sírjára, s énekéből
Tanúljatok közöttünk
Danolni és szeretni.

MIND

  Légy idvez, ó, Hafíznak
Sírhalma, mellybe nyugszik
A rózsabokrok alján
Kelet édes énekesse.

EGY

  Szép szűzek ám az ozman
Anyáknak a szülötti;
Mégis Georgiának
Karcsú leányit inkább
Veszi s becsűli Sztambul.
Cirkassziát az észak
Rózsái ékesítik,
S a barna szép arabnét
A déli nap csudálja.
Bogárszeműek a te
Lyánkáid, ó, Szamarkánd!
És rózsaszínnel ékes,
Ó Kásmir, a te hőlgyed!
De egész Kelet határán
Csak Persiába nőnek
S a büszke Persiában
Csak Fárs kies vidékén
S a fársi tartományban
Csak a sirászi főldön
Legszebb szemek, karocskák
És szájak, arcok, emlők,
Nyájas leányi szívek,
Világcsudálta szűzek. -

És ó, Hafíz! tenéked,
Ím, e dicső leányok
Jöttek köszönni dallod.
Illy ritka főldi nimfák
Táncolnak, énekelnek
Sírod halomja mellett,
A legdelibb leányok,
Legszebbek a világon!

MIND

  Légy idvez, ó, Hafíznak
Sírhalma, mellybe nyugszik
A rózsabokrok alján
Kelet édes énekesse.

EGY

  Mit érzek! a virágok
Bimbóikon kinéznek,
Habosan terűl az illat,
A fellegek szaladnak,
Belőlök a szelíd Nap
Mosolyog derűlt egünkre.
A filmilék zenegnek,
S egy szellet a rozsának
Bimbóiból kilendűl:
Mit, - ah, mit érzek! - édes
E szellet ihletése! -
Ó, szent öröm! szerelmek! -
Megelégedés nyomási! -
Te vagy, - te vagy - Hafíznak
Árnyéka! csendes árnyék,
Te lebegteted hajunkat! -
Üljünk le sírja mellett
A mirtusos ligetben,
Üljünk le, szép leányok!

  Ti barna, kondor ifjak!
Kik a narancsberekből
Most szálltok ez halomhoz!
Ó, jó időbe jöttök!
Megnyílva olvadoznak
Hő szíveink reátok.

  "S te útazó! ki a szép
Váras felé igyekszel,
Ne térj odább Hafíznak
Fűlepte sírja mellől!"

 

AZ ELSZÁNT SZERETŐ

[Penseroso]

  Semmivé kell lennem!
A nemlétel hív.
Gémberedj meg bennem,
Roncsoltt szív!
Jobb, hogy a dögférgek
Szétmarcongjanak,
Mint e belső mérgek
Rágjanak.
Ó, miért születtem!
Vagy miért szerettem!
Vagy mért élek!
Jaj, fuss a szépektől,
Mint a tigrisektől,
Jámbor lélek!
Én is egyszer képzésemnek
Meghódoltam,
Két hitető szemnek
Rabja vóltam.

  Válj bennem epévé,
Hajdan édes hang!
Gyúlj pokol tüzévé,
Kedvelt láng.
S akiért így élem
Bús világom még,
Vágd ki együtt vélem,
Bosszús Ég!
Mért kívánjak élni?
Élni s nem reméllni? -
Hogy búm nőjjön? -
Nem! - s ha halni megyek:
Hogy magam ne legyek,
Ő is jőjjön!


[Volti Allegro]

Hogy ott csalfa praktikáját
Kitruccoljam
És hitszegő száját - -
Megcsókoljam.

 

A BÉKESSÉG ÉS A HADI ÉRDEM

  Még mindég csak setét búkkal
Ráncolván homlokodat,
Emberölő háborúkkal
Erőltetted lantodat,
Vagy a pompás természetnek
Andalogván útjain,
Néha a szűz szeretetnek
Pihentél meg karjain:
De most, Múzsám! békeségnek
Innepit kell zengened
És a császári Felségnek
Nevét dicsőítened,
Ki a véres diadalmat
Népiért feláldozá
És a hószín nyúgodalmat
Hazánkba visszahozá.
Trónusát (mellyet sokáig
Tüzes felhő fedezett,
Melly a világ négy sarkáig
Dörgött, ölt, mennykövezett)
Most olly áldott nappá tette,
Melly fényt és életet ád. -
Ó, kegyes király, érette
Örök hálá szálljon rád!
Ím, egy korona, amellyet
Készít néked minden hív,
Mellyen brilliántok helyett
Van egy-egy jó magyar szív;
Nincsenek rajt' Indiának
Négervesztő gyöngyei,
Hanem milliom anyának
Megvígasztalt könnyei.
A felvidúlt mezők, kertek
Cifrázzák kerűletét,
Mellyek elhagyva hevertek,
Lakos nélkűl, szerteszét.
A népnek megkímélt vére
Bíbor béllést ád alá,
S fényje önnön érdemidnek
Arany almát függeszt rá.
Jer, tedd fel, ó, haza atyja!
Itt nagy lelkednek jele. -
Melly kevés király mondhatja,
Hogy ő illyet visele!
És te, Múzsám! olajfával
Kerítvén homlokodat,
Vedd fel innepi pompával
Érdemzengő lantodat.
Jer velem a békeségnek
Újuló tornáciba,
Mellynek száz óltárok égnek
Bodzás omladékiba.
A népek köz vígságára
Készíts éneket velem:
Mert meggyőzte utóljára
Magát a győzedelem!
Jer, s keljünk túl a Hágónak
Meredek csapásain,
Adj koncertet az ekhónak
Hazám boros halmain.
Édes születte főldemnek
Fővárosát járjuk meg,
Hol sok magyar fejdelemnek
Hamvain szent éj lebeg.
Nézd, mint tapsol a nemesség,
Nézd, a nép mint örvendez.
Ó, mit nem tesz a békesség! -
De - de mit hallok? - mi ez?

Megzendűl egyszerre örömlármával az ekhó,
Pest palotái között a népnek tengere zúg-búg,
Hempelyeg és muselin habokat tol az Újpiac öblén;
A Gyulay grófnak seregéből szittya vitézink
Innepi pompával fogtak helyet; ó, deli látás!
Szívemelő jelenés! a lelkes, tarka spalírok,
A bajuszos statuák melly szép hadi rendbe ragyognak.
Jámbor zörgéssel csördűl azon egy minutában
A puska-promenád, a trombita tűrt reze tördelt
Hangra ropog, közzé zendűlnek az erdei kürtök,
S a buta rézdobokon fabotok repedeztetik a bőrt.
Sír a lágy klarinét, dobog a dobok apja gorombán,
S a csörgők nesze közt fenekét veri, döngeti tőlgygomb;
Akkordál öblös hangon a tompa fagótnak
Réznyaka. Most egyedűl ábrándozik egy vagy két hang,
Majd pedig egybezavarva zsibonganak, s a megeresztett
Trombita-dob-sípszó harsog, kopog, énekel, ordít,
S a csengő tányért némítja a tábori tambur.

  Az újságra bámúlt Pest-Buda, s a bátor
Vitézek közepén áll egy pompás sátor,
Felibe az örök dicsőség fényben száll
S lebegő szárnyakon fennfüggve trombitál,
Egyik kürtjét tartja Pestnek és keletnek,
Másikat Budának vagy napenyészetnek,
Az ősz Duna vígan duplázza harsait
S megtanítja rájok tomboló habjait,
Lekűldi vivátját a Pontus torkáig,
A magyar vitézség régi határáig;
Medrének feneke vígan veri vissza,
Mellynek szűk, de tiszta vizét a sváb issza,
Ama kegyes püspök meredek óltára
Százszeresen dobja Buda kőszálára,
Szétzúzik az ekhó a kemény szirtokon,
S elterűl a hangpor a pesti homokon.

 

DR. FŐLDI SÍRHALMA FELETT

Megkönnyezetlen kell hamuhodni hát
Ákászod alján, Főldi! tenéked is?
  Ó, néked is, kit dűltt hazádért
    Sustorogó tüzed onta egybe?

Természet édes gyermeke! s a világ
Tág templomának béavatott fia!
  Hát amikor törvényit írod,
    S pitvarait kinyitod minékünk,

Akkor szorít-é jussa alá korán? -
Korán! az élet leggyönyörűbb korán! -
  Ó, tán irígy ő? s azt akarja,
    Hogy bekötött szem alatt imádjuk?

Hát már Apolló, aki fejed körűl
Kettős borostyánt vont vala, kedvesem,
  Hát már Apolló a halálnak
    Bűne között hidegen danolgat? -

Nem is danolgat! - Lantjai, fűvei
Pindus vidékén dísztelen állanak:
  Bús a poéta- s orvos-isten,
    Jaj, Erató s Hygiéne sorvad.

És én, ki hozzád olly lekötött valék,
Én a barátod légyek-e szótalan?
  Ah! megmeredjen szívem inkább,
    És veled egy por alatt fedezzen

E bóldog ákász: mintsem egész hazám
Közös telében én se legyek meleg.
  Felvészem a lantot, s gyepedző
    Sírod előtt keseregve űlök.

Te tiszta polgár, víg, egyenes barát,
Mélly tudományú, tiszta eszű valál;
  Hempelyge roppant lélek apró
    Tested erébe, nemes barátom!

Mégis becsetlen puszta bogács fedi
Hadház homokján szent tetemid helyét,
  Még sincs, ki lantján a Dunához
    Így keseregne: Kimúla Főldi!

Nincsen! - De nyúgodj e ligetek megett,
Nyúgodj, dicső test: énvelem is csak így
  Bánik hazám, bár drága vérem
    Értte foly, értte fogy, értte hűl meg.

Lesz még az a kor, melybe felettem is
Egy hív magyarnak lantja zokogni fog,
  S ezt mondja népünk: Ó, miért nem
    Éltek ez emberi századunkban?!

 

[FŐLDIRŐL]

Boldog lélek az olly, amelyet úgyszinte tehetnek
A bőlcseknek erős filozófálási szikárrá,
És a szép tudományok alélt ingerleti lággyá.

 

SÁRKÖZI KISASSZON HALÁLÁRA

  Itt fekszik ő - a hajdanában
Kedves, mosolygó rózsaszál,
Elhervadott nyíló korában,
És fája díszét-vesztve áll.

  A mord halál e ritkaságot
Meglátta, és tárgyúl vevé,
S e bíbor orcájú virágot
Egy sárga rózsává tevé.

  Sárgán se múlt el tetszisége,
Sárgán is ékes rózsa volt:
De élte lángja fogytig ége,
És elnyelé e néma bolt.

  Itt áll, - de csak kóró magában,
Ah, a mosolygó rózsaszál,
E dűledéknek oldalában
Bús fája díszét-vesztve áll.

  Mellette tépett szárnnyal űlnek
A víg reménység gyermeki,
Sír Hímen és füstölve hűlnek
Leforgatott szövétneki.

  Ti ifjak! akik szép szemére
Hevűlve olvadoztatok,
Könnyes szemekkel sírkövére
Hervadtt virágot szórjatok.

  S mondjátok ezt: "Ah így futál el
Tőlünk, te rózsás Grácia!
Illyen valál: így hervadál el,
Ó, Sárközy Terézsia!"

 

TISZTELŐ VERSEZET

[Báró Vay Miklósnak]

Nem közönséges szokásból, melly csak kűlsőn tartódzik,
Nem sovány hízelkedésből, mellytől szívem irtódzik,
Nem azért, hogy Dubranovszki mára tette nevedet;
Hanem belső tiszteletből köszöntlek meg tégedet.
Mert ha mind Miklós-nap volna, mikor temjénezlek én,
Úgy háromszázhatvanötször esne az minden idén:
Nincs hát időre kiszabva, nincs az én tiszteletem,
Csakhogy kűlsőképpen azt is most jobb móddal tehetem.
Ó, mennyiszer óhajtottam néked udvarolni már:
De jaj egy kis Ikarusnak, ha a naphoz közel jár!
Szent réműlés tartóztatván, kerűltem tornácodat,
Csak munkáidban szemléltem halhatatlan vóltodat.
Nemes lélek! légyen szabad Múzsácskámnak szóllani,
Sokszor tud egy kis halandó halhatatlanítani.
Hadd zengjem Osszián lantján hérósba szállt lelkedet,
Melly a múlandók szféráján már feljűlemelkedett,
És nevét béróva hagyván a gyémánt oszlopokon,
Dicsőségét lobogtatja a testvér csillagokon.
Engedd meg, hadd kívánhassak néked örök napokat
Mit mondok? hiszen te bírod örökre már azokat.
Engedd meg, hogy minden jókkal áldjalak, míg élni fogsz,
Míg velünk az eloszlandó főldi ködök közt ragyogsz:
Ez is minek? - Ó, Nap vagy te, kit néz e szűk szegelet,
Ki a bőlcsesség tűzszárnyán jársz horizonunk felett;
Engedd meg hát, hogy párodnak helyetted udvaroljak,
S a nap hevét ki nem állván, e szelíd Hóldnak szóljak;
De itt is lantom húrjai gyarlón leszállonganak;
Mert a testvérjekről magok a gráciák dallanak.
Mit szóljak hát? - Rajta mégis, gyenge lantom felveszem,
És csekélységem truccára udvarlásom megteszem.
Emelkedj, Múzsám, amint tudsz. - De mit látok, istenek!
Minemű öröm lármája, amellyre megrezzenek?
Ki az, akit hozzánk hoznak kelet felől az egek,
Mint pompás napot késérvén aranyos kék fellegek?
Tüzet, fényt, elevenséget terjeszt városunk felett,
Sűrűn bámúl a halandó, csudát kűld a napkelet.
Ó! esmérem, Károlyi ez és hazám bajnokjai,
Most, most örűlj; mert népgyőző a te nagy neved, Vay!
Adj ételt a leventáknak, érdemes hazámfia!
Salétromot ágyújoknak; hadd vesszen a francia. -

1801. december 10.

 

EPISTOLA

[Gróf Fekete Jánosnak]

Bellona dárdával, Clio hadi kürttel,
A szép Cytherea elbontott hajfürttel,
E három istenné megy tiszteletedre:
Tudós Gróf! méltóztasd őket jó kedvedre.
Te, kit zőld pálmái vitéz érdemednek
Nevestől a sírba dőlni nem engednek;
Te, kire a magyar s a franc Helikonnak
Múzsái kétszeres olajágat fonnak;
Te, kinek a Tréfák s az örömistenek
Hajad ezüstjére rózsákat hintenek:
Megbocsáss, hogy hozzád fársángra bészállnak
Azok, kik esmérnek, szeretnek, csudállnak.
Az üres agy megvét mindent, ha nevettet,
Komoly elmélkedést és mély lelket tettet:
A romlott szív titkos bűnét palástolja,
S [az] apró enyelgést, tréfát korbácsolja.
De a nagy character nem tart ollyan nagyon,
Mert a bűnön nemes szíve feljűl vagyon,
S világos elméje nem koldúl nagyságot,
Egyre járván a nagy s az apró világot
Cyrus fél Ázsiát győzte s igazgatta,
Lenge virágait mégis ápolgatta;
Villars a dicsőség útján táborozott,
S apró madárkáin örömmel bábozott;
Colbert kedvet talált halálos ágyában
A csipős Boileau szent Pulpitussában;
Bolingbrocke s Lyttleton baráti valának
A Lopott vuklinak s elmés írójának:
Bátran teszem hát le nyugvóasztalodra,
Egyébre nem vágyok, csak pártfogásodra.
Adj, amit az udvar adott Tassoninak,
Egy füge is becses lesz Csokonainak.
Hát vakmerőség-e reményleni nekem,
Hogy nálad, nagy ember, kedves lesz énekem?

 

A SZOMOTORI TEMPLOMRA
KÉSZÍTETT FELJŰLÍRÁSOK

1

Klobusiczky Pálnak s Parlagi Erzsébetnek,
Akik fundálói voltak ez épűletnek,
Adassék Istentől kegyelem s idvesség,
E szent háznak pedig állandó békesség.


2

Zétényi Klobusiczky Pált s Parlagi Erzsébetet
Áldjad, keresztyén! - Szomotor, adj nékik tiszteletet;
Mert felépűlt e szent egyház, e hív pár kőltségével
A tizenkilencedik száz első esztendejével.

 

1802

BÚCSÚZÁS EGY LYÁNKÁTÓL

Virágozzál, szép rózsaszál,
Jó szüléid kertébe!
S kikeletkor plántáltassál
Egy jó ifjú ölébe.
Teremj édes magzatokat,
Tőlts sok vidám tavaszokat,
Végre a mennyországba
Élj hervadatlanságba. -

És ha majd e pacsirtának,
Ki most nálad énekel,
Tavasszal a kék Tiszának
Partjain túl menni kell:
Emlékezz rá jó szívedből,
Ejts egy sóhajtást mellyedből,
És az mint rózsaillat,
A szellőn házamig hat.

1802. február 12.

 

[GRÓF SZÉCHÉNYI FERENCNÉNEK]

Nagyságodnak kárpitokkal,
Keresztekkel, csillagokkal
  Ez napon udvarlanék,
Tisztelkedném kösöntyűkkel[175]
És reá smaragd betűkkel
  Juliánát metszenék;

Koncertekkel ekhóztatnám
És ágyúkkal durrogtatnám
  A Dunának partjait;
Pompáznám örömportákkal
S tündöklő tűzi-munkákkal
  Buda s Pest piaccait:

Sőt még többet is mivelnék!
De sem tőlem ki nem telnék
  Illyen pompa, illyen kincs;
Sem Nagyságod grófi telke,
Kincstárja és nemes lelke
  Illyeknek hijjával nincs.

Én bővölködöm versekben;
Nagyságod pedig ezekben
  Mindég nemes kedvet lél.
Méltán is; mert kit lantjára
Klió vészen, Nap módjára
  Fénylik az s mindenha él.

Sok gyémánt jelek elvesztek,
Léthét ússzák sok keresztek,
  Sok oszlop a porba űl;
Ellobban Stuwer remekje,
S a Hájden bájos énekje
  A szellőkön elrepűl.

De a Múzsáknak szózatja
A sírt is megrázkódtatja
  S életet fúvall belé:
A virtus nevét felfogja
S örök trombitán harsogja
  A Nap két háza felé.

Kit Bellóna babérjával,
Kit a polgári cserfával
  Jegyez ki a tisztelet,
Hogy az érdem templomában
Tündököljenek sorjában
  Feltördeltt sírjok felett.

Nagyságod kegyelmes férje
És méltóságos testvérje,
  Kik hazánk múzsáinak
Oltárokat építettek,
Részesivé ekképp lettek
  Olympus tornácinak.

Hogy pedig e dicső tájon
Az ő húgok is sort álljon
  A héroinák között,
Nagyságod tisztelt fejére
A Klió egyik testvére
  Egész TAVASZT kötözött.

Kin az ősz a kikelettel,
A morál a szép képzettel
  Atyafias láncot von;
Mint ágán a narancsfának
És képén a Gráciának,
  Vagy pedig - Nagyságodon.

 

GÖRÖG ÚRHOZ

  Megholt egy haza embere,
Megholt, és idegen por fedi Bécs alatt
  A fáradtt Kerekest: jövel,
Gyászos Melpomené! s éjjeli sípodon
  Jajdíts bánatos éneket.
A buzgó hazafit zengeni szent erény.
  Ah, jó szíve, magyar tüze,
Közjóért pihegő lelke, serény esze,
  Ah, érette esenkedő
Népünk mind kicsinyek voltak az Ég előtt.
  Megholt! s jókori fátuma
Minden jámborokat búba meríte bé,
  S főként tégedet, ó, Görög!
Ó, bajtársa s igaz Dámona őneki,
  Űlj sírjára, hazámfia!
S gyászolván, keseregd tiszta barátodat,
  Én, - mert szívbeli bánatod
Megnémít - ki fogom zengeni siralmad.

 

HIMFYHEZ

Mint vagy, ó, édes kesergő!
Hazám végső oldalán?
Te most is jajgatsz a csergő
Források megett talán?

Vagy a vasvári bérceknek
Horpadásit keresed,
S a hív, de néma köveknek
Kiáltozod kedvesed?

Vagy tán biztos almafádnak
Aljában múlatozol,
S az esthajnalon nimfádnak
Nevére sohajtozol?

Ó, öleld meg szép vidéked!
Mert te még boldog vagy ott,
Ahol a szerencse néked
Egy árnyékos fát hagyott. -

1802. június

 

A NAGYMÉLTÓSÁGÚ GRÓF SZÉCHÉNYI FERENC
Ő EXCELLENCIÁJA NEMZETI KÖNYVTÁRJÁRA

melly hozzám Kulcsár úr által érkezett

Hol jártok, ó, félistenek, ó, nemes
Árnyékok, itten? Ki s mi hozott ugyan
  E Hortobágy pusztái mellé,
    E magyar Arkadiába, kérlek?

Ti új világot szórtok az én setét
Honnyomba s új fényt: érezem isteni
  Ihlésteket; s lantot ragadván,
    Hódolok ellene-állhatatlan

Súgáritoknak. Volt az arany világ,
Mellyben az Égnek sorsosi a szelíd
  Emberhez is beszálltak. - Így lett
    A Filemon kalyibája templom.

Ti, halhatatlan lelkek! az érdemet
Megsokszorozván drága hazátokon,
  Buzgányra termett markotokba -
    Pindusi tollat egyengetétek.

S most már az ázur menny palotáiban,
A mennyköveknek hámorain fejűl,
  Megistenített ajjakokkal
    Vészitek a diadalmi nektárt.

Mégis magános nyugta-helyén, ihol,
Egy elfelejtett kis danolót s magyart
  Meglátogattok: mint köszönjem
    Isteni táborotok malasztját?

Kúlcsárom! itt vagy? tán te valál dicső
Félisteninknek jó kalauzza, szólj?
  Hogy hű barátságod fogadjam
    S isteneinkre töményt bocsássak. - -

"Ne nékem intézd a köszönést, magyar!
Ne nékem intézz tárogatót, töményt:
  A cenki oltárokra tartsad
    Innepi tárogatód, töményed.

Tudod, hogy ott áll temploma a szelíd
Múzsáknak, ott van pitvara a fejér
  Jótételeknek! ott adott helyt
    Kalliopédnak ama nagy ember,

Ki nemzetünknek lantosit és jeles
Íróit a közfényre kiállatá.
  Gőzburkok űlték szent neveknek
    Érdemit a buta Léthe partján,

Széchényi csendes virtusa bétöré
Az ólom éjnek százszeres ajtajit,
  És nemzetünk kertébe rakta
    A siket Élizium babérit.

Most látogatják régi tudósaink,
Vagy elfogadják, hív unokáikat. -
  Hozzád is elkísértem őket
    A kegyes életadó szavára."

Ó, gyáva lantom húrja, miért rebegsz?
Ó, mért nem onthatsz olly teli hangokat,
  Amillyekenn az égi szférák
    Hármoniáznak az Isten-áldó

Mindennek öblén? Méoni trombiták,
Lezbószi lantok dörgik az emberek
  Meggyílkolóit, s homlokoknak
    Tiszteletére babért kötöznek.

Egy, tartományok pestise, milliom
Élőket öl meg; s ímhol, az ő neve
  Hérós: Ugyan neked mit adjunk,
    Ó, te, ki annyi halottat ismét

Életre hoztál? ó, te ki annyi sok
Élőknek édes gyámola, dísze vagy.
  Nagy Gróf! az élők s holttak eggyütt
    Zengedezik kezeid csudáját.

Ní, a jövendők, ni, az utóvilág
Képes piaccát látom az éj alól
  Felnyúlni, s a Széchényi névvel
    Hallom az aeonokat susogni:

Gyémánt kopáccsal, nézd, Uram, a komoly
Történeteknek termetes angyalát -
  Nézd, nézd, neved roppant betűkkel
    Vágja be a Krapak oldalába.

 

SZERELEMDAL
a csikóbőrös kulacshoz

  Drága kincsem, galambocskám,
Csikóbőrös kulacsocskám!
Érted halok, érted élek,
Száz leányért nem cseréllek.

  Megvídító orcácskádat,
Csókra termett kerek szádat
Ha a számhoz szoríthatom,
Zsuzsiét nem csókolgatom.

  Ó, hogy kótog a kebeled,
Mellyben szívemet viseled!
Ó, millyen szép az ajakad,
S aranyláncra méltó nyakad!

  Karcsú derekadon a váll
Halhéj nélkűl is szépen áll;
Nem úgy ám, mint a Mancié,
Vagy a majd megmondám kié.

  Szép a hajad szép szála is,
Ha kis csikó hordozta is,
Nem akasztott ember haja,
Mint a Trézi rőt vuklija.

  Édes a te danolásod,
Jérce-forma kotyogásod,
Kittykottyod innepi ének
Bús szívemnek, szegénykének.

  Ha bánátim közlöm véled,
Egy szódra lelkem megéled;
Ha jókedvem csucsorodik,
Általad megszaporodik.

  Mikor hideg szelek vagynak,
Elveszed mérgét a fagynak;
És mikor a hév nyár lankaszt,
Nékem te megfrissíted azt.

  Ó, ha téged nem láthatlak,
Beg óhajtlak, be siratlak!
S ha képed kezembe akad,
Szememből örömkönny fakad.

  Téged hordozlak útamban,
Téged ölellek ágyamban;
És valahányszor felkelek,
Szerelmedről énekelek.

  Együtt be sokszor feküdtünk,
Bár soha meg nem esküdtünk!
Az éjjel is, csak megintsem,
Együtt hálunk ugye, kincsem?

  Ó, ha szívünk szerelmének
Kis zálogi születnének
S ott űlnének hosszú sorral
A kuckóban, tele borral! -

  Bárcsak a feleségemmel
Téged cserélhetnélek fel,
Hogy fiakat, leányokat,
Szűlnél apró kulacsokat:

  Zsanám meg kulaccsá válna,
Borral mindég színig állna.
Az ő bőre úgyis csikó,
Beléférne négy-öt akó. -

  De jaj, engem ide-tova
Elvisz a Szent Mihály lova,
Szerelmed megemészt végre,
És te maradsz özvegységre.

  Keserves sors! adjatok bort!
Lakjuk el előre a tort;
Ami menne más kutyába,
Jobb, megy a magunk torkába.

  Akadtam még egy bankóra,
Kit szántam szemborítóra:
De vakságtól ki már nem fél,
Minek annak a szemfedél?

  Kincsem, violám, rubintom!
Itt az utólsó forintom:
Érted adom ezt is, tubám!
Csak szádhoz érhessen a szám.

  Ó, csókollak, ó, ölellek!
Míg moccanok, míg lehellek:
Tested tegyék holttestemhez
És ezt az írást fejemhez:

  "Útas, köszönj rám egy pint bort:
Itt látsz nyúgodni egy jámbort,
Kedves élete-párjával,
Csikóbőrös kulaccsával!"

 

SZEGÉNY ZSUZSI, A TÁBOROZÁSKOR

  Estve jött a parancsolat
Viola-szín pecsét alatt,
Egy szép tavaszi éjszakán
Zörgettek Jancsim ablakán.

  Éppen akkor vált el tőlem,
Vígan álmodott felőlem,
Kedvére pihent ágyában,
Engem ölelvén álmában:

  Mikor bús trombitaszóra
Űlni kellett mindjárt lóra,
Elindúlván a törökre;
Jaj! talán elvált örökre!

  Sírva mentem kártélyjáig
S onnan a kertek aljáig.
Indúlt nyelvem bús nótára,
Árva gerlice módjára.

  Csákóját könnyel öntöztem,
Gyász pántlikám rákötöztem;
Tíz rózsát hinték lovára,
Százannyi csókot magára.

  A lelkem is sírt belőlem,
Mikor búcsút veve tőlem:
"Isten hozzád!" többet nem szólt,
Nyakamba borúlt s megcsókolt.

 

GRÓF ERDŐDYNÉ Ő NAGYSÁGÁHOZ

Tudom, midőn siránkoztál
  Halálán Czinderynek
S könnyek gyöngyével áldoztál
  Elhervadtt teteminek.

Tudom, midőn mély kínodban
  Olvasztád a vas eget,
Veszteg űlvén kastélyodban
  A tanú falak megett.

A sír, melly a bú szózatját
  Meg nem szokta hallani,
Siralmod bő áldozatját
  Kezdte már sokallani.

Vakmerő tettét megbánta
  A halál, szánt tégedet;
S bár szíved gyakran kívánta,
  Megkímélte éltedet.

Maga a Természet, mellyet
  Olly szépen tudsz festeni,
Körűlted a pompa hellyett
  Gyászban kezdett sínleni.

A Nap bánta, hogy súgárral
  Nem köszönthet tégedet;
A Hold búsúlt, hogy könny-árral
  Látja ázni szemedet.

A fülemülék zengették
  Lassú keserveidet,
A vadgalambok felvették
  Darabolt nyögésidet.

Ők megtanúlták tetőled,
  És őtőlök az Ekhó,
S Atád berkében felőled
  Nem zengett egyéb, csak "ó!"

Kertedben elhervadoztak
  A rózsák, mint képeden;
Ők terajtad szánakoztak,
  Te pedig kedveseden.

Hébe égi balzsamommal
  Apolá szépségedet;
A gráciák fájdalommal
  Törőlgették könnyedet;

Ámor a fejét búvában
  Balra hajtá s piszege;
Füstölgött Hímen markában
  Lefordúltt szövétneke.

Ágyadtól tömött seregben
  A sírig zsibongtanak
A Fájdalmak gyászleplekben,
  S mind feléd mutattanak.

Etelkád visszasohajtá
  Sűrű sóhajtásidat,
S fejét öledbe lehajtá,
  Kettőzvén bánatidat.

             *

Én akkor LILLÁT sirattam,
  Azt a szépet, azt a jót,
Akinél szívemet hagytam,
  Mint örökös foglalót.

Őtőle és mindenektől
  Elhagyatva jajgaték.
Lelkem a mély keservektől
  Ízekre szaggattaték.

A barlangok setét gyomra,
  Hol senki sem láthatott,
Hol magános panaszomra
  Csak a kőszál hallgatott,

A pusztúltt várak omlása,
  A vad erdők éjjele,
A mély vőlgyek horpadása
  Jajjaimmal megtele.

Nem hallá semmi érzékeny
  Tőlem a LILLA nevét,
Csak a folyás, a félékeny
  Nyárfa és a jámbor rét.

Már Ekhó is jól esmére:
  S minthogy ő is szeretett,
Keservemnek zengésére
  Keservesebb választ tett;

Sőt talám sympathiából
  Könnyezte is sorsomat,
Mert harmat önté boltjából
  Égre nyújtott karomat. -

LILLÁT kerestem örökké:
  De minthogy ő elveszett,
Az emberek törzsökökké,
  A világ pusztává lett.

Kergettem a Reménységet;
  És ha ollykor megjelent,
Nálam hagyta a Kétséget
  S a boldogabbakhoz ment.

Elmém régi virgoncsága
  Ködbe borongván elmúlt:
Érző szívem nyájassága
  Lomhává lett, elvadúlt.

Már kezdett bennem gyengűlni,
  És számon lebegett már
Az élet, mint a repűlni
  Készűlő, ijjedtt madár. -

Könnyemben, sohajtásomban,
  Jajszómban részt vettenek
A Vértesben és Bakonyban
  Már minden kietlenek.

Vázsony szent omladékában
  A Napra heveredém.
S még reményem divatjában
  A violákat szedém,

De jaj, mikor visszatértem,
  Már az apró viola
És minden remény énérttem
  Hervadásra hajola:

Mint a kő, meredtten állék
  Egy ledűltt boltozaton,
És mikor sorsom elválék -
  Rámjajdúlt a Balaton.

             *

Így örök számkivetésre
  Kárhoztatván magamat,
Egy titkos kénszerítésre
  Délnek vettem útamat:

És hogy a zajgó világban
  Ne kelljen tolongani,
A rengeteg Somogyságban
  Elbúttam haldoklani.

Itt hozzám semmi se fére,
  Még az édes Múzsa sem;
Csak eltűntt kedvem esmére
  És a kínzó szerelem.

De e temérdek rejtekbe
  Tenger bánatom nem fért,
És a főldtől az egekbe
  S innen a Dunába ért.

Itt, hol eldúlni próbáltam
  LILLÁM emlékezetét,
Minden zugban feltaláltam
  Mennyei tekintetét.

S azt olvastam minden fánál,
  Azzal csörgött minden hab:
"Nincs szebb teremtés LILLÁNÁL.
  S nálam boldogtalanabb!" -

Ah! egy vén tölgynek aljában
  Láttam a sápadt Időt,
Sereg szú pezsgett markában.
  Ah, melly sírva kértem őt,

Hogy törűlje ki belőlem
  LILLÁT és a bánatot! -
De ő elfutott előlem,
  Könnyezett és hallgatott.

Sőt azólta jobban vérzi
  A rögzött kín szívemet,
S amint hergő lelkem érzi,
  Sietteti végemet.

A Horvátország partjától
  Majd Erdélyig kergete;
Mégis bennszorúltt nyilától
  Szívem nem menekhete.

Már a Tisza is sajnálja
  Beléhullott könnyemet,
S az Alfőld gazdag lapályja
  Siratni kezd engemet.

E kenyér sík óceánja,
  Hol semmi ekhó nem szól,
Poétája sorsát szánja
  És susog kínjairól.

             *

Már ugyan láthattam volna
  LILLÁT több ízromba is:
De mérget hogyan kóstolna
  Önként a haldokló is?

Sőt olly vad gyönyörűséget
  Óhajthat-é valaki,
Hogy egy imádott szépséget
  Halva szemléljen, vagy mi?

Úgy van! ez a kedves lélek
  Nékem még élvén meghólt:
S ez az, hogy én halva élek,
  Míg el nem zár a gyászbólt. - -

Múzsák, lankadó fejemre
  Setét ciprust kössetek.
Hímen és Ámor! nevemre
  Egész Léthét öntsetek.

És te, a szelíd Álomnak
  Áldott testvére, jövel!
S megroggyant alkotmányomnak
  Kötéseit óldozd fel,

Hogy ama hűs nyoszolyában,
  Mellyet sírnak mondanak,
A lármátlan éjszakában
  Tagjaim nyúghassanak,

S ez az érző szív megállván,
  Lelkem egy nagy, egy hideg,
Egy vég sohajtássá válván,
  LILLA mellén szűnjön meg.

             *

Te pedig, gyönyörű elme,
  Gyönyörű test lakosa,
Kit a hív érzés gyötrelme
  Olly sokáig mardosa,

Kegyes Grófné! ki hallgattad
  Fülemülém jajjait;
S érttek megaranyoztattad
  Ciprusfámnak ágait,

Ha már amit Czinderydnek
  Sirattál gyászhantjain,
Nemes szívű Erdődydnek
  Találtad fel karjain:

Idd mennyei édességgel
  A hérók szeretetét;
S elfogadván kegyességgel
  Eratóm tiszteletét,

Bocsáss meg, ha bús siralmát
  Lábaidnál önti le,
S tán örömid szent nyugalmát
  Megháborítja vele.

 

MÉLTÓSÁGOS GRÓF FESTETICS GYÖRGY Ő NAGYSÁGÁRA

A hadi oskoláról

Szárnyalj le mennyből, Kalliopé! s segítsd
A még szokatlan tárogatón kezem,
  Ím Tháliának gyenge lantját,
    Bár szeretik koszorús leányink,

E rozmaringok zőldje alá teszem;
A fenyveseknek görbe gerinceit
  Megmászom, s onnan messze nézvén,
    Kalpagosink örömét kifúvom. -

Ki az, ki kertté téteti a mezőt
S termő mezővé a sivatag kopárt?
  Kit Trítonok kürtje s Tihannak
    Ríjjadozó hajadonja hírdet?

Nem látod őt - a keszthelyi indigeszt?[176]
Az ő nevének temploma fénylik ott.
  Nézd, mint teríti bé hazánknak
    Boldog egét ragyogó világa.

Bellóna markos bátyja pihenteti
GYÖRGY görbe kardját húsz adamás szegen,
  Zőld pálmaágakkal takarván
    A hüvelyére tapadtt aludtvért.

A tarka bőség csűngeti jobbfelől
Horgas türökjét; és sok ezer becses
  Áldási nem férvén beléje,
    Hervadozó mezeinkre ontja.

Pomóna rak rá ritka gyümőlcsöket;
Céres kötést fon sárga kalássziból,
  Mellyet piros pipacsvirágok
    S kék cianák[177] gyönyörűn vegyítnek.

Idvezli GYÖRGYÖT szőke gulyái közt
Pán, a furuglyás; s szittya szokás szerént
  Bacchussa a boldog szigetnek[178]
    Tőlt poharát neki hajtogatja. -

Mély tisztelettel borzadok! a magas
Mennynek leányit látom az áoni
  Keszthelybe - ó, bóldog halandó,
    Aki az égbe lakók barátja!

Melly édes érzés játszik az ő komoly
Orcáikon, s mint zengik az indigeszt,
  Tágas mezőt s védőt találván
    Szárnya alatt... De mi képtelenség -

Márs könyvet olvas! Húga, sziláltt haját
Felsímogatván, né! hogy okoskodik,
  És cirkalommal mérsekélli
    A tüzes ütközetek piaccát.

Ott kardra termett ujjait egy huszár
A messzelátó csőhöz egyengeti:
  Itt egy erőss hajdú[179] az ország
    Rajzolatin figyelemmel andalg.

Mit szóltok erről, hétmogorok? ti, kik[180]
Tátur havassán tábori abroszok
  S nézőcsövek nélkűl jövétek
    E Kánaán mezejére győzni?

Azonn igyekszik FESTETICSÜNK, hogy e
Kartács-világban hív unokáitok
  Ésszel s okossággal tanúlják
  Őrzeni érdemitek jutalmát,

Melly érte hullott véreitek miatt
Zsengés. - Ma már a táborokat befűltt
  Szobákba intézik csatának,
    S penna után viszik ütközetre,

Kiknek nyeregből szabta ki rendjeiket
Az üstökös Kund, a bajuszos Gyula.
  Most líneán lövik rakásra,
    Kit buzogánnyal ütétek agyba.

Hijjába vinnéd, rettenetes Botond![181]
Mennykőcsapású bárdodat a mai
  Bizáncium várához, annak
    Rézbe borúltt kapuját bevágni:

Egy messzelátó cső kitekintené
Szándékod, egy más cső az egész kaput,
  A bárdot, a vitéz Botondot
    Egyszeri percbe darabra törné.

Mindég "vitézek nemzete" volt nevünk;
E két örökség jegyzi ki még ma is:
  "Rettenthetetlen szív s serénység"
    Nagyravaló fiait Lehelnek.

De ez kevés még egy bizonyos veszélyt
S halált okádó bombi előtt; ma már
  Száz dentmagyart is porba dűjtne
    Holmi suhanc gyerek egy kanóccal.

Izmos leventák! hogyha reánk maradt
Kemény erőtök: megnemesíti GYÖRGY
  A szittya testet brittus ésszel;
    S gyermekeink VAYak lehetnek.[182]

Ő, aki főldünk Pontusa[183] habjait
Törvényre húzá, száz lehetetlenen
  Tett s tesz csudát; ő mér fuvallni
    Lélekerőt az inas magyarba.

Ő új Minervát ugrat elő Zeüsz[184]
Szent homlokából és maga nyújt dzsidát
  S halálszemű égist kezébe. -
    RHÉDEI van vele és segíti.

Zengj harsogóbban, énekem! e becses
Két névre, melly, mint a Duna, élni fog,
  S mint a világosság, kiterjed,
    És bekerűl az egész világon.

Hanem ki lészen bárdusaink közűl,[185]
Ki a sok elmés Hunnia hadnagyit
  A Léthe zsibbasztó vizétől
    Trombitaszón az egekre hordja?

Méltatlan éjcsend sürgeti sok vitéz
Árpádjainkat. - Félre, haszontalan
  - Kétségek! - ím, általragyogván
    CENKI NAPUNK[186] a homály csoportján,

A múltt s jövendő pólusit is süti.
Tud már ezentúl tenni is, írni is
  Nagy dolgokat főldünk vitézze
    S lantosa: Kalliopém! elég ez.

Elég! - Reked már tárogatóm szava,
Lankadnak ingó ujjaim ennyi nagy
  Dicséreteknek hírdetésén,
    Mellyek elállt erejim tetézik.

Mátyás dicsőűlt lelke! tekints alá,
Esmérd egedből lábbadozó hazád,
  A Keszthely és Cenk istenűlő
    Grófjaiban magadat találd fel;

S érezd, hogy a menny kedve is egy igaz
Hérósi szívben megszaporodhatik,
  Ha nemzetét s emberbarátját
    Virtusiban öröködni látja.

 

A SZÉLHEZ

Mit hízelkedel, ó, lengeteg, ó, csalárd
Elmék ingadozó bélyege, esti szél?
  Hát füstfogta hazámnak
    Nem borzasztnak üszögjei?

Víg hangot hazudó posta! mit únszolod
Pernyében heverő lantomat? A kacaj
  Bosszantó gyönyörűség
    A bóldogtalanok között.

Zengj a kis Balaton partja[187] körűl, hol a
Természetnek örök szűze s az emberi
  Mesterség, ez a hérós,
    Egy tükörbe kacsonganak.

Csattogjál aranyos szárnnyal enyészeten,
S hagyj engem szabadon Dácia pallagán
  Elnémúlva zokognom
    A nádlepte fedél alatt.

Hát a nyár elején[188] nem te valál, ki a
Szikrából eredett lángokat egy szegény
  Özvegynek fedeléről
    Szórád vad hahoták között?

Látám a lakosok jajjait a setét
Füstnek gombolyagin mennybe tolongani,
  A Mindent-tehetőnek
    Zsámolyszékihez, akinek

Kor-kéméltte falán[189] bús diadalmadat
Tapsoltad. Szomorú dűledezési közt
  Most a gyász s a halálos
    Csendesség fia zsibbadoz.

Szent tömjénit elóltá az imádkozás,
S a zsoltárok erős sérafi[190] zengzete
  Megnémúlt. Igaz írét
    Vallásába se lelheti

Mostann a nyomorúlt; csak zokog és maga
Házának hamuját hinti fejére már.
  Ó, ó, mégis örömre
    Ingerlesz, te kacérozó!

Hogy? Hogy tudjon ezüst hangokat s innepi
Víg dalt adni nekem Kalliopé, mikor
Vulkán az Helikonnak[191]
Szent berkét tövig égeté?

Nem lát'd, hogy kesereg, nyögve hogy öntözi
Elsírtt csillaginak könnyivel a babért?
  Nem lát'd sárba keverve
    Pernyés köntösinek havát?

Hát én, aki (miként a Capitolium[192]
Tőszomszédja, Ovid) hasztalan éltetém
  Itt a mennyeieknek
    Környékén bizodalmamat,

Felvídúlhatok-é? Lám, oda Tiburom,
Hol víg gondolatim szárnyra repűltenek.
  És a rózsalugasnak?[193]
    Amellyben Philoméla s én

Egymást váltva üténk pindusi dallokat,
Nincs árnyéka tovább. Hagyj nekem, esti szél!
  Hagyj békét s pici lantom
    Törd ízekre... De mit, de mit

Hallok mégis amott? innepi lármaszót
És Széchényi nevet hallok a Heszperus
  Bíbor pitvara mellől -
    Hajh, mégis csak örűlni kell!

Mégis kell örömöt tudni! nem állhatok
Ellent szívem erős duzzadozásinak:
  Lantot, Pieri,[194] lantot!
    Száz víg hang veri nyúgotot.

Menyegzőt mutató innepi lárma-é?
Vagy más boldog öröm zengedezése az?
  Jertek, gángesi szellők,[195]
    Mellyek Veszta ölének ért

Almáit gyönyörűn lengetitek puha
Szárnyakkal, vigyetek, jertek, emeljetek
  Túl a fellegeken, túl -
    Már-már szárnyra emelkedem,

Látom tornyosodó szent hegyedet, Buda!
Hol Corvin ragyogott s hajdani nemzetem,
  Látom már Nizidernek
    Csendes tűkribe képemet.

Itt minden halait Cenkre sietteti
Tétis, túl az öreg Pán teli tulkait
  A kastélyba behajtja,
    És Céres maga tőlti meg

A bőség szaruját. Sopronyi halmain
Tombol Liber atyánk[196] s víg adományival
  Kínálgatja az Ikvát:
    Ikvának szeme ég, ragyog.

Ím, ím, a koszorús pásztorok[197] és vélek
A szomszéd ligetek hőlgyei (ó, kegyes
  Látás!) dalra fakadnak:
    Haj! hogy zeng az egész vidék.

"Jóltévő Oziris! életadó atyánk!
Ízis, nyájas anyánk! éljetek! éljetek!
  És a bóldog aranykort
    Ó, kezdjétek elől megint!"

Így éneklenek ők. - Vénusz-Uránia,[198]
A bóldog szeretet kellemes asszonya,
  Szennyetlen viseletben
    Hoz két égi szövétneket.

S ím, a főldmivelő keszthelyi Indigesz
Húgával jön az én Kalliopém kegyes[199]
  Dísze s gyámola; szívén
    Hogy csillognak az érdemek! -

"Hószínű szeretők! már huszonöt tavasz
Rózsáját kötözém rátok. Az égi tűz,
  A vídám, a hibátlan,
    Lángolt bennetek, édesim!

Fél századra fogom nyújtani láncotok,
Hív lelkek, nemesek: majd unokáitok
  Fogják ősz korotokban
    Számosbítni ez innepet."

Ezt mondá az egek tiszta lakója, s ím,
Szép testvére, ama rózsatekíntetű,
  A szellős Amatusról
    Hattyúinn ide jön s felel:

"Így fényljék ezután a ti LAJOSTOKON[200]
S BATTHYÁNYN Amatus rózsakötése majd;
  És néktek liliomszál
    Légyen béretek és babér."

Így áldottanak ők: mennyei hangjokat
Vígan visszonozák istenek, emberek.
  És én - pallagi dalos -
    Bort és kedvet ivám vélek.

 

GRÓF SZÉCHÉNYI FERENC
Ő EXCELLENTIÁJÁHOZ

Nagy lélek! te, aki fényt hintesz
  A homály vak rejtekibe
S életadó szemekkel intesz
  A nem-létel bús vőlgyibe;

Te, kinek sok százan esmérjük
  Magunk között jótétedet:
Hogy kívánhat'd, hogy ne dícsérjük
  Vagy a napot, vagy tégedet?

Én ugyan, ki parancsolásod
  Szent törvényemnek esmerem,
Név szerént a te pártfogásod
  Előbeszéllni nem merem;

De e violák kilehellik,
  Ki e törpe versek magok,
Hogy a te fényedtől díszellik
  Új életek, színek, szagok.

Rajtok képed lefestve látszik
  Hálákönnyem cseppjeibe,
Mint midőn sok apró Nap játszik
  A harmatok friss gyöngyibe.

Nézd, nézd, ama kisded pacsirta
  Hogy kél fel a göröngy alól,
Eddig szárnyát, nyelvét nem bírta,
  De most repűl s vidúlva szól.

Most már maga alatt szemléli
  A pornak irígy férgeit
S a napnak örömmel beszéli
  Eláradott jótéteit.

Meleg fényed közt a jobb égben
  Önnönmagával áldozik,
S eltűnvén a kék messziségben,
  Érzéssé s hanggá változik.

Menj kis madár, menj, hogy szíhassad
  A felsőbb abroncsok hevét,
Csakhogy vigyázz és elhallgassad
  Gróf Széchényinek nagy nevét.

 

ÉVA NAPRA

Megbocsáss, ó, szeretetnek
Húga! ha gáncsot vetett
A baráti tiszteletnek
A testvéri szeretet.
Én örökké óhajtottam
Nevedet: de magamért
Már két ízben fárasztottam
Debrecenbe Bagamért.
Már mennem kell: de Évámat
Mégis csak megtisztelem.
Megtisztelem és druszámat
Egyúttal megölelem,
Kérvén, hogy tegyen lantjára
Russzándai húrokat,
S tőlünk kedvellett húgára
Terjesszen áldásokat.
S ha én nem tisztelkedhetném
Óhajtott innepedért:
Zengjen és igyon helyettem
A te egészségedért.
Én is majd a bagaméri
Vínkót a számhoz veszem,
S amint az öcsém igéri,
Értetek tönkreteszem.
S mondom: Éljen Éva asszon!
Mondom: Éljen Évi is!
És hogy torkom meg ne asszon,
Mondom: Éljen bácsi is!
Mondom, és ezt addig mondom,
Míg a vinkó felderít,
Elvész minden búm és gondom,
S a kedvözönbe merít.
Hát kendtek majd mit csinálnak
A benci nektár körűl?
Tudom, hogy Éván regnálnak,
Ha a pintes veszteg űl.
Szaári, ha ed kisz bort vennél,
Szaári!
- hányszor cserfelik?
S Éva napját bor-isztennél
Szaári napján tisztelik. -
Míg a' lenne, ha nincs benne,
Tőltsünk a pohárba bort,
És míg Bagamérba menne
A Fakóm [?], igyunk egy sort,
Mondván: Ádámné lyánykája,
Első anyánknak druszája,
Élj anyáddal,
Élj bátyával,
Élj mivelünk,
Amíg élünk.

És engedd meg, hogy múlassunk,
Érted még egy sort ihassunk.
Mert a tanyát már elbontom
S mondom: Éljen Éva, s ponktom.

[Már én megyek,
  trink! trink! trink!
Úgyé, bácsi?
  ez nem fing.]

1802. december 24.

 

1803

SERKENTÉS A MÚZSÁHOZ

Jer! magunknak fűzzünk szárnyakat,
  Hogy ama bérces kőszálakat
  Megtetézhessük azokkal,
  Láthassuk várát az Ízlésnek,
  Hol a múzsák a sok elmésnek
  Fejét fűzik babérokkal.

A Halhatatlanság felette
  Öröm templomát építette,
  Amellyben meghólt a halál.
  Itt, ki szerette a múzsákat,
  Nevével kérkedő táblákat
  Merő gyémántokból talál.

A Dicsőségnek trombitája
  Érdemét harsogva fúkálja
  Mindenütt a nemzeteknek;
  Ezt a hír felvévén szárnyára,
  Viszi a világ négy sarkára,
  S fülébe zengi ezeknek.

Századjai az elmúlásnak
  Általadják őtet egymásnak
  És megőrizik hűséggel;
  És mikor sírjára mutatnak,
  Örömnek könnyeit hullatnak,
  Koronázván dicsősséggel.

Népei a fagyos északnak,
  S kik a forró nap alatt laknak,
  Hirdetik, ki volt Homérus!
  Örömmel tapsolnak őnéki
  A Gángesnek gazdag környéki,
  Visszaekhózik Ibérus. -

Vajha énreám tekíntene
  Nyájas szemekkel Melpómene,
  És éneklője lehetnék!
  Úgy mind halált, mind más veszélyt s kárt,
  Melly a legnagyobbaknak is árt,
  Bátor lélekkel nevetnék.

 

A FELÉLEDT PÁSZTOR

TIRZIS

  Amott, hol a nyájas patak
Köveccsin játszadoz,
Laurám a zőld fűzfák alatt
A vőlgybe szunnyadoz,
Én addig e kopár kövön
Panaszlok, jajgatok
S a déli nagy hévség alatt
Miatta bágyadok.
Én kértem untalan
Szívét; de hasztalan.
Te jőjj most, gyenge szellet!
S lengvén hajfürtje mellett,
Súgd néki ezt, hogy Tirzise
Végsőt lehellett. - - -

LAURA

  Megállj, haldokló pásztorom,
Tartóztasd lelkedet!
Tartóztasd! - ó, mert lelkem is
Lelkedre éledett.
Altomba éppen, édesem,
Terólad álmodám,
Midőn zefir keservesen
Nyögvén fuvalla rám.

  Ez a szintén megholtt
Zefirke lelked volt,
Amellyre Ámor űle,
S mellembe bérepűle;
Addig csikolt, hogy szívem is
Reád hevűle.

 

A VERSSZÉPÍTŐ

  Ha most nem édes énekem
S nem ég poéta-tűzzel:
Ne bántsd! legyen borom nekem
Egy szív-szerette szűzzel:
Gyúl nékem is tüzem, hevem,
Poéta lesz az én nevem,
S mirtust fejemre fonnak,
Miként Anákreonnak.

 

AJÁNLÁS

KAZINCZY! FŐLDI! Kik belőlem
  Már-már poétát tettetek,
Kérlek, vegyétek el ma tőlem,
  Mit rég megérdemlettetek.
Csekély ugyan, csekély ajándék:
De tegye a baráti szándék
  Naggyá előttetek!

 

AZ ANÁKREONI VERSEK

  "Vad jámbusid, barátom!
Hadd zengjenek szerelmet."
Így szóla ARKILOK-nak
ANÁKREON szelíden.
De ő saját szülöttit
Nem engedé szerelmes
Dalokkal elpuhítni.

  E szóra öszvezajdúl
A két öreg poéta.
Közzéjek ugrik Ámor,
S apróra tépi mérges
Jámbussit Árkiloknak.
Ambróziába mártja,
Szerelmivel behinti;
Liéus is, leszállván,
Máslásba megfereszti.

  Mind felszedé örömmel
Anákreon magának;
S mindjárt boros, szerelmes
Dalokra verte őket.
Énnékem is belőlök
Egy-két csomót ajánlott -
Bor és szerelmetesség
Csepeg belőle, látod.

 

A HÉVSÉG

  Az égető Kutyácska
A zőld mezőt aszalta;
Miatta Flóra hímes
Virági haldokoltak,
Fonnyadtak a ligetnek
Zőldségi megkonyúlva:
A főld egész határi
Alélva bággyadának.

  Énbennem is van egy tűz.
Mondják, hogy az Kupídó,
Én nem tudom, ki légyen,
Nem esmerem nevéről;
Elég, hogy ég melyemben
S emészti nagy hevével:
Szemlátomást betegszem
És már alig lehellek.

  Tegnap leszálla csendes
Cseppekkel egy esőcske,
Megáztatá az erdőt
És a mezőt vizével:
S ím, a beteg virágok
Mindjárt feléledének,
A kókkadó falombok
Zőld színbe jöttek ismét.

  Ó, vajha énreám is,
Az én alélt fejemre
Egy illyen éltető víz
Hűs cseppje harmatoznék!

 

A LEÁNYKÁKHOZ

  Ti szent Idáliának
Kacér szemű leányi!
Ti minket istenítő
Nyilakkal öldököltök.
Mikor levert erőnkön
Feláll királyi széktek,
Reánk bodor kacajjal
Nehéz bilincset üttök.
Ti mézitalt ajánltok,
Ha maszlagot kevertek;
Ha nyűgbe vertek is ti,
Lágy bársony az s virágszál.

  Ó, kellemek szülötti!
Ez a ti martaléktok
Gyönyörködik, s örömmel
Hever bilincsetekben.

 

LILLÁHOZ

  Leányka! hű szerelmem
Tüzét miért kerűlöd?
Ne félj; ez a beteg szív
Dobog csupán tenéked:
Ez a te bírtokodban
Nyög és imádja képed.

  Leláncozott rabodtól
Ugyan miért remegsz hát?

 

A BÚKERGETŐ

  Ha szíhatok borocskát,
A gondjaim csucsúlnak.
Ki bóldogabb halandó,
Mint aki nem sohajtoz?
Ki bóldogabb magamnál? -
Héj, vízivók! be sűrű
Pocsolyába foly világtok!

  Szép volt Filéta s ifjú,
Szerelem s dalok barátja;
De béka módra zengett,
Csigaként tudott szeretni,
Bámúlsz-e? - Vízivó vólt. -
Héj, víziszák! be sáros
Elmétek és világtok! -

  Kancsót, fiú! veszendő
Ez élet és előlünk,
Mint egy palack bor, elfogy.
Hát kurta napjainkból
Hányat lelopnak a búk!
Mért bokrosítsam a bajt?
Miért fogyasszam éltem,
Míg a gohér virágzik?

  Iszom, ha szívem örvend.
Iszom, ha bánat éri;
S ha szíhatok borocskát,
A gondjaim csucsúlnak.

 

A SZEPLŐ

Mint egy megértt boróka,
Melly tiszta hóra hullott;
Mint a delin fejérlő
Rózsába bútt bogárka;
Mint a korinti szőlő
A cúkoros kalácson:
Úgy bársonyollik, olly szép,
Olly édes egy kerekded
Szeplőcske LILLA mellyén.

Ez az a kies szigetke,
Amellybe a Szerelmek,
Ha keble tengerének
Téjhabja köztt fürödtek,
Enyelegve szárogatják
Hajók vizess aranyját.

Ti szóljatok, reája
Húllt csókjaim! ha méltó
Dühödés-e LILLA mellyén,
Egy főldi nimfa mellyén
Imádni az hibát is?

 

AZ ÁLOMHOZ

Soká jön erre LILLA,
A hitszegő soká jön. -
Jer addig, édes álom!
Jer, e setét lugasról
Hints mák-olajt szememre,
Fedezz be kárpitoddal
S a gondokat fejemről
Legyezd le szárnyaiddal.

De ha eljön a lyányka:
Sem mák-olaj, se kárpit
Nem kell, magad se kellesz;
Csak menj el, édes álom!
Elmúlatunk mi ketten.

 

AZ ÉN POÉZISOM TERMÉSZETE

Sírhalmok, ó, ködlepte kertek,
  Te szívborzasztó éjszaka!
  Te alvilág vakablaka!
Ti holtak, akik itt hevertek!
Ti múlandóság birtokának
              Setétes vőlgyei,
Ahol petécses fantomának
              Bóbiskolt Hervey!

Gyászhely! mellytől lelkünk irtódzik,
  Hol minden érzésünk elhal,
  Fülünk csak csendességet hall,
Szemünk a semmitől kapródzik,
Csak kupressz árnyékát láthatja
              A hóldnak fényinél,
Midőn azt bággyadtan ingatja
              Egy sír-fuvallta szél.

Szörnyű környék! hová a lélek
  Ha ólomszárnyakon repűl,
  Réműlve jár, alél, elhűl,
S félhóltan hátrál vissza vélek.
Szörnyű környék! kérkedj Yungoddal,
              Ki hantodon ragyog;
Isten veled s mord ánglusoddal!
              Én ánglus nem vagyok.

Mások siralmas énekekkel
  Bőgettessék az óboát,
  És holmi gyász-trenódiát
Ríkassanak jajos versekkel.
Én illy kedvetlen embereknek
              Nem lészek egyike,
Legyen jutalma bár ezeknek
              A kedves estike.

                   *

  Nékem inkább olly bokréta
    Árnyékozza képemet,
  Mellyet nyer a víg poéta,
    Múlatván a szépnemet:
  Ezt a vídámabb múzsáknak
  S a mosolygó gráciáknak
Fűzzék öszve rózsaszínű újjai,
Élesztgessék borba ferdett csókjai.

  Nem kell kupressz, mellyel Rácint
              Tisztelé Melpómene;
  Egy kis rózsa, egy kis jácint
              Nékem jobban illene.
    Mert ez LILLÁM szép szemével,
    Az pedig tekintetével
  Egyezvén, mindenkor lészen tűköröm;
  S így mindég új dalra késztet új öröm.

  Így veszem fel víg lélekkel
              Gyengén rezgő lantomat;
  S majd Lillám új énekekkel
              Lelkesíti húromat,
    Míg leng a friss esti szellő,
    S szárnyán egy nárdust lehellő
  Rózsában megszállnak a kis istenek
  És mennybéli koncertecskét zengenek.

    Lelkünkből e víg hangokkal
              Minden únalom kivész,
    Mert megédesítjük csókkal
              Ott, hol tartós pauza lész.
    Bággyadt nótánk végszózatja
    A szép tájt elszunnyadtatja;
S addig andalgunk az esti hajnalon,
Még egymás ölébe hullunk a dalon.

 

ELSŐ SZERELEMÉRZÉS

Ifjúságom reggelében
  Szívem bút nem szenvedett.
Míg a tündérek kertében
  Lepke-módra repkedett.

Ha belső részem hevítni
  Kezdte a szikrázó Rák:
Meg tudták mindjárt újjítni
  A híves Etéziák.

Ha szomjúztak a melegtől
  Eltikkadt tetemeim:
A vőlgymetsző csergetegtől
  Felocsódtak ereim. -

De most, LILLA, új tüzemnek
  Semmi enyhítője nincs.
Ah, más szomja van szívemnek,
  Más láng éget, kedves kincs!

Most a barlang éjjelében
  Déli napot képzelek,
A bikkek tömött ködében
  Az árnyéktól tüzelek.

A hűvös Etéziáknak
  Ám megnyitom kebelem,
Mégis e gyújtó fáklyáknak
  Orvosságát nem lelem.

Mit? a fagyos Bóreásnak
  Szárnya alá sietek;
De a belső gyúladásnak
  Tüzén nem enyhíthetek.

Sőt gyakran a hóba fekszem
  Ott kinn a havasokon;
S ah! fagyok, mégis melegszem,
  Nincs nekem tél azokon.

Másszor minden lankadásból
  Testem új életre jött,
Mihelyt ittam e forrásból
  Melly zúg a bokrok között:

De most, noha csípésével
  Majd kiszedi fogamat,
Mégis északos vizével
  Ez sem óltja szomjamat;

Mert megemészti tüzemnek
  Heve minden cseppjeit,
Mihelyt lángoló szívemnek
  Éri edzőhellyeit. -

Eddig éltem tavasszára
  Mennykőt az Ég nem vetett,
S májusi hajnal módjára
  Csak rózsákkal nevetett;

Bennem a kedvet s únalmat
  Ébreszté szelíd remén:
Ezt a kínt, ezt a fájdalmat
  Nem régólta érzem én.

Nem régólta kell szenvednem,
  Ah LILLA, kellő alak!
Ah! csak azólta van bennem,
  Hogy egyszer megláttalak.

Tudom, LILLA, e kín tőled
  Kerűlt: de nem esmerem.
Ah, árthatsz-é? - Azt felőled,
  LILLA, hinni nem merem.

Hisz élettel kecsegtette
  Pillantásod szívemet -
Úgy van! csak azért sértett e'
  Hogy gyógyítson engemet.

 

ÉDES KESERŰSÉG

Ó, Cipria terhes igája!
Hogy kell magam adnom alája!
  Nyakamat vaslánca keríti,
  Szívem siralomba meríti.

Nem nyughatom, és csak epesztem,
Magamat sírásnak eresztem,
  Éjjel szememet le se zárván,
  Siratom balsorsomat árván,

Mint a szomorú egek éjjel
Sírnak mezeinkre le széjjel,
  Hogy enyészvén a nap, az égnek
  Tetején súgári nem égnek.

Sírok, zokogok keseregvén,
Könnyem kebelembe peregvén,
  Mint gerlice párja tavasszal,
  Nyögök, ah! sok ezernyi panasszal.

Egek! ó, egyedűl tireátok
Kérést panaszolva bocsátok:
  Jaj! enyhítsétek emésztő
  Tüzemet, mert már megemészt ő.

Szánjátok, egek, nyavalyámat,
Könnyebbítsétek igámat,
  Enyhítsetek állapotomban;
  Én tömjént gyújtok azomban.

Te pedig, kegyes angyali lélek!
Ki miatt bús életet élek,
  Nézz e szívbéli sebemre,
  Tőlts balzsamot árva fejemre.

Nézz erre galambi szemekkel:
Jobban gyógyítol ezekkel,
  Jobban egy gerlicecsókkal,
  Mint minden sebrevalókkal. -

Ah, mézzel elegy keserűség!
Kínnal teljes gyönyörűség!
  Ó, Cipria édes igája,
  Hogy kell nyakam adnom alája!

 

A BÁTORTALAN SZERELMES

Remény s kétség között epesztem
  Édes kínok közt magamat.
Most feltalálom, majd elvesztem
  LILLÁT s belső nyugalmamat.

Ha látom őtet, felhevűlnek
  Rabbá-esett érzéseim;
Ha eltávozik, hanyatt dűlnek
  Tornyodzó reménységeim.

Imádandó kegyes képének
  Mindennap temjénezhetek:
De egy nyájas kis istennének
  Tekintetére reszketek.

Erről bátorít, arról ijjeszt
  A tisztelet s a szerelem;
A szív emel, az éj lesillyeszt.
  Ó, csiklándozó gyötrelem! -

Lelke kegyes; de negédjétől
  Ójjatok, irgalmas egek!
Szava nyájas: de egy nem-jétől,
  Mint a haláltól, rettegek.

Szeme, mint élet csillagzatja,
  Bóldog napra hív engemet;
Mégis, mint a villám, meghatja
  És öszverázza szívemet.

Édes mézharmattal kecsegtet
  A nyíló rózsa ajjakán:
De hátha még halált csepegtet
  Szívemre, hogyha meg nem szán?

Ó, értem teremtett szép lélek,
  Hogy szívem ki nem önthetem!
Tőlled reménylek, tőlled félek:
  Terád van bízva életem.

Piros orcádnak rózsájára
  Ámor új-új pecsétet nyom,
Hószín kebled liliomára
  Lehellte az én fátumom!

De kit bélyegzett ki színedre?
  Mék az a boldog valaki?
S felőlem mit fuvallt mellyedre? -
  Halált vagy életet? - mondd ki!

De kímélj s adj erőt szívemnek,
  Ah! gyengén szólj sorsom felől:
Mert akármit végzesz fejemnek,
  A kín vagy az öröm megöl.

 

AZ ÉJNEK ISTENIHEZ

Te csendes éjnek királynéja,
Endímion szép barátnéja,
  Te, ott a fél felhő megett!
Ints hallgatást nárcispálcáddal,
S halkán nyomd pamut-hintócskáddal
  A harmattól nyirkos eget.

Te is, főldünknek férje s bátyja,
Míg a magánosság barátja,
  Coelus! terád bámészkodik,
Tekints le milliom szemeddel
S halld meg könyörűlő szíveddel,
  A hűség mint búslakodik.

Ti fájdalmim sokszor hallátok,
Ti aggó éjjelim tudjátok,
  Tudjátok, mért nem alszom én.
Ti láttátok, melly bús lélekkel,
Melly bágyadtan s könnyes szemekkel
  Kesergettem LILLA nevén.

Ah! A LILLA mennyei szíve,
Orcája, a kellemek míve,
  Megvarázsolta szívemet,
És bár Ámor kohában élek,
De tüzemről beszéllni félek,
  Hogy meg ne vessen engemet.

Pedig tán nemes indúlatja
A nemes lángot beszívhatja,
  Vagy, - ó, vagy tán már érez is.
De hátha édes aggodalma
Más bóldogabbnak a jutalma?
  Ó, félek is, - reménylek is. -

Ti álomhintő istenségek!
Kiknél az éji jelenségek
  Ezer formában lengenek,
Míg öszvehajlott szempillái,
Mint a tulipánt fátyolkái,
  Testvéresen szendergenek:

Kűldjetek egy képet elébe,
Ki, mint én, szíve kétségébe
  Halvány, bággyadt és hű legyen,
És egybegyűlt sohajtásomnak
Ködjébe burkolva, kínomnak
  Méllységéről vallást tegyen.

Vallja meg könnyező szemekkel,
Rebegő nyelvvel, nyílt kezekkel,
  Hogy ő szép, és én szeretem.
Akkor tán édes nyúgalmában
Részt vévén a más fájdalmában,
  Ezt nyögi: Én is szeretem.

Ó, - de tán most is álmot látok -
Ó, akkor - akkor példázzátok
  Előmbe szép bálványomat:
Ah, mert bár eddig sok kín sértett,
E kép - e mennyei kísértet -
  Visszaígézi nyugtomat.

 

A RÓZSABIMBÓHOZ

Nyílj ki, nyájason mosolygó
  Rózsabimbó! nyílj ki már,
Nyílj ki; a bokorba bolygó
  Gyenge szellők csókja vár.

Nyílj ki, gyenge kerti zsenge:
  Hébe nektárt hint terád,
Szűz nyakadba Flóra gyenge,
  Bársonyos palástot ád.

Ó, miként fog díszesedni
  Véled e parányi kert!
Ó, hogy óhajtják leszedni
  Rólad azt a drága szert! -

Hadd szakasszalak le, édes
  Rózsaszál: szép vagy te már.
Héj, ha meglát, hány negédes,
  Hány kacér leányka vár!

Nem, nem! egy leány se nyissa
  Büszke fűzőjét terád.
Űltetőd kedves X ... issa
  Néked újabb kertet ád.

Ott kevélykedj bíboroddal,
  Ékesebb bíborja köztt!
Ott kevélykedj illatoddal,
  Kedvesebb illatja köztt!

 

AZ ÉJ ÉS A CSILLAGOK

Éltemnek fényes hórizonja
  Dűlt borzadó setétességre,
A búk mord éje gyászba vonja,
  Több víg napom nem száll az égre. -
Két szép szemecskék engemet
  Megvígasztalhatnak magok:
Űzzétek el hát éjemet
  Ti, két halandó csillagok!

 

A POÉTÁKBAN LAKÓ ISTENSÉG

Verselők! felőletek
Hirdetik, hogy bennetek
  Lakna istenség,
Akinek lehellete
Bennetek lángot vete
  S lelketekbe ég.

Verselők! én rólatok
Illy erőt nem mondhatok,
  Bennetek van az.
Ámde kezd egy isteni
Lelket lelkem érzeni,
  Már az szentigaz.

Verselők! ez gyújtja meg
Lángomat, s csak úgy leszek
  Én is verselő.
Kérditek talám nevét,
Aki lelkemnek hevét
  Szerzi?- LILLA ő. -

 

TARTÓZKODÓ KÉRELEM

A hatalmas szerelemnek
  Megemésztő tüze bánt.
Te lehetsz írja sebemnek,
  Gyönyörű kis tulipánt!

Szemeid szép ragyogása
  Eleven hajnali tűz,
Ajakid harmatozása
  Sok ezer gondot elűz.

Teljesítsd angyali szókkal,
  Szeretőd amire kért:
Ezer ambrózia csókkal
  Fizetek válaszodért

 

A TANÚNAK HÍVOTT LIGET

Itt a liget. - Zőld rejtekébe,
  LILLÁM, avégre hívtalak,
Hogy e cserfák setét enyhébe
  Vélek szemközt állítsalak.

Ezek tanúk, ezek hallották
  Szerelmem gyászos énekét,
Gyakorta vissza is hangzottak
  Búsonn a LILLA szép nevét.

Halld csak, LILLÁM! mi bággyadt szellő
  Sohajtoz fenn az ágakon.
Nézd, mint ingatja a zőldellő
  Levélt a gyenge lombokon:

Mind - mind az én sohajtozásim,
  Kik ott a fákon lengenek,
Kiket gyakor panaszkodásim
  Mellemből feltekertenek. -

Nézd, - nézd, a rétnek bő harmatja
  Még mostanság sem szikkadt fel,
Bár reggel olta szárogatja
  A nyári nap hévségivel;

Ezen magános rejtekemnek
  Mindennapos harmatjai
Az én kiszáradtt két szememnek
  Saját könnyhullatásai.

Ezekkel e virágtölcsérek
  Megtelve vágynak úntalan.
Hogy e virágok illy kövérek,
  Ah, nékem az be sokba van!

 

AZ ELEVEN RÓZSÁHOZ

Nincs tavasszal, nincs se nyáron,
  Mint te, ollyan rózsaszál;
Még nagyobb díszt nyerne Sáron,
  Csak te ott virítanál.

Rózsaszínnel játszadoznak
  Két virító arcaid,
Rózsamézzel harmatoznak
  Csókra termett ajkaid.

Látta kellemid Citére,
  Látta és irígykedett,
Hogy pirosló lába-vére
  Képeden büszkélkedett.

Hófejér tekintetednek
  Hajnalán nyílásba jött
Rózsaszálacskák ferednek
  Tiszta téjhabok között:

Szűz melyed fehér ölére
  Ők is úgy mosolyganak,
Mint mikor rózsák tövére
  Gyöngyvirágot raktanak. -

Rózsa vagy te, rózsa leszel,
  Rózsa még a selymed is:
Jaj, de bezzeg kínra teszel,
  Hogyha van tövisked is!

Rózsa! engedd, hadd heverjek
  Éltető bokrodba már,
S édes árnyékodba nyerjek
  Fészket én, rideg madár.

 

A FEREDÉS

Ni, szemeim! idenézzetek!
  Ni, a rózsabokor hirtelen
  Mint megrezzent ott a vízszélen:
Ni, szemeim! idenézzetek.
  Ni, mint megbillentenek
Levelei s ágai,
Tövisse s virágai
  Hogy öszveverődtenek.
Illatozó bíborának
  Pompái elszóródának:
  Némellyek, ím, elterűltek
  A dudváknak szárain,
Mások úsznak az itt lengő
És játszadozva kerengő
  Zefireknek szárnyain.

Ni, ni, most vigyázzatok! -
De fényetek hogy rezeg pislogva,
  Hol öszvevonúl, hol dűlyed.
Most repes kacér pattanással forogva,
  Majd rettenve vak gödrébe sűlyed:
Tán biz istent láttatok?
  Ne zárjátok bé ablaktokat!
Ott nem haragos istenség látszik,
Ne féljetek, ott egy szép nimfa játszik:
  Nyissátok meg ablaktokat!
A rózsákon általfénylenek
  Sokkal szebb rózsái,
  Pirosló orcái,
Mellyek titeket megigéztenek
  Ah, boldog rózsafa!
  Be nyájas nimfa
Nyugszik alatta árnyékodnak!
Ah, végy be engem egyik ágodnak!

  Ti pedig, szemeim, ti lesve vigyázzatok,
  Mit akar ott az a ti szép nimfátok?
Ni, ni, ruháit levetette,
S a rózsa tövére tette -
  Maga indúl: most már nézzetek!
  A nézés istene legyen véletek!
Ahol megy! - ah, melly isteni képnek kell lenni,
Melly hátúl is ennyi gráciákkal kezd jelenni?
  Vajha láthatnátok, melly szép
  A halhatatlan kép!

Ah, fordúlj erre, szép istenné! -
Egek! - micsoda! - jaj, szemeim, mit láttok?
    Mint reszkettek?
    Mint meredtek?
  Mint fellobbanátok?
  Már kipattannátok,
  S tán golyóbiskátok
A nézés tövéből kivenné? -
Ah, mit látok? - irgalmas egek!
Ah! én kincsem! - Alig pihegek! -
  Visszanézett az én galambom, visszanézett!
S szememet, szívemet, lelkemet, mindent megigézett.

Az én Rozáliám fut amott!
  Ah, mint dobog szívem belől!
  Ah, mint olvadok mindenfelől!
    Isten! egek! - jaj, elfogyok!
    Ne hagyjatok! - mindjárt lerogyok.
Az én Rozáliám fut amott!
Ah, őtet, - őtet láttam ott!
Ahol megy! - jaj, mit látok - mezítelen! -
  Irígylem e vidékeknek ezt:
  Hogy látják, ami engem öl s éleszt,
S szerelemtársimmá lesznek illy hirtelen. -
  De csalódom. - Ti láttok testén
Valamelly leplet - de melly ritka
Az a fedél, melly alatt van szívem kies titka,
  S melly lebeg meztelen Évám édenén!

E csalódás játszodtat-e titeket,
Vagy csakugyan látjátok ezeket?
  Miként pirosollnak,
  Mikor meghajolnak.
Fényes szárai,
Márvány combjai,
  Amellyeket főhajtva
  És utánna sóhajtva
  Csókolnak magok
  A szép virágok. -
Vajha én most, vajha virág lennék,
Én is illyen komplimentet tennék!

Nézd a vékony patyolat
Vigály felhője alatt
  A szerelmes zefirek mint enyelegnek:
  Ah, ezt mint irígylem e játszi seregnek!
Némellyik szép lábára tekergőzik,
Egyik kies mellye alá rejtőzik,
  Másik márvány oldalára könyököl:
  Ah, a szerelemféltés, ah, majd megöl! -
Vajha én most, vajha zefir lennék,
Én is a legszebbik helyre mennék.

De látjátok, már a patakba lépett,
Melly kettőssé teszi ezt a gyönyörű képet,
  A hízelkedő habok hozzá mint tódúlnak,
  S farkok-csóválva lábához simúlnak.
Vetélkednek, az első mellyik légyen,
Melly néki udvarlást csókolással tégyen.
  Már szárait,
  Már térdeit,
  Már combjait,
  Combtöveit
Nyelik el a fajtalan habok:
Ah, távozzatok, ocsmány habok!
  Ha feljebb viszitek vizeteket,
  Menten öszvegázollak benneteket.
Óh, már megőltetek!
Szerelemtárssá lettetek. -
Óh, már alig látom szép mellyét,
Jaj, mint nyalogatják nyugodalmam hellyét!
  Vajha én most, vajha egy hab lennék,
Én is szerelmes testén pihennék.

 

DÉLI AGGODALOM

Felhágott már a Nap a dél hév pontjára,
Egyenessen omlik lefelé súgára.
Küszködik a bággyadt levegőég, s hevűl;
Felfortyant az egész természet merevűl.
A lankadtt arató ledűl izzadt fővel,
Hogy majd dolgát kezdje megújjúltt erővel.
Az útazó, ki már csak alig lehellett,
Óltja szomját a hűs forrás vize mellett,
A barmok terepély bikkfák alá mennek,
A híves árnyékban kérődzve pihennek.
A madárkák csüngnek a setét lombokról;
Leszáradt a nóta eltikkadt torkokról.
Csupán csak a munkás méhecskék zsibongnak,
Széjjel az illatos rétek között dongnak.
Csupán csak az apró bokrocskák tövében
Zeng a zörgő ptrücsök a Nap ellenében.
A rezzent gyíkocska a gaz között csereg,
Megáll, liheg, száraz torokkal sziszereg.
Sok száz szűcske ugrál pattanó lábain
A hévtől elaszott fűszálak szárain.
Egyebek mind híves hellyeken pihennek,
A dél forró heve elől fére mennek.
Alusznak magok is a híves szellők is:
Eltikkadtak a Nap hevétől tán ők is.
Csak némelly enyelgő zefirek játszanak,
Mellyek a levelek alól kiugranak,
Cicáznak kerengő szárnnyal a bokrokon,
Lassan elenyésznek a liliomokon.
Jertek ki, ó, nyájas fuvallatok, jertek,
Kik az ambróziás rózsákban hevertek;
Szedjetek mennyei szagot kebletekbe,
S úgy szálljatok hozzám e setét berekbe,
Hol a néma fáknak sírva énekelem,
Mint égeti mellyem a forró szerelem. -
Ah! most is az a nap forog az eszemben,
Mellyen legelőször lobbant fel szívemben,
Mellyen rám csillámlott LILLA szempillája,
S tüzétől felgyúladt az Ámor fáklyája.
Ah! azólta nincsen semmi nyúgodalmam:
Még sincs e kínomért legkissebb jutalmam.
Könyörgök, esdeklek néki mind úntalan:
Minden könyörgésem rá nézve hasztalan.
Egek, s égésimet orcámon mutatom:
De az orvoslásra őtet nem hajthatom.
Sírok: de sírásom nincs kit érdekeljen;
Panaszlok, de arra nincs aki feleljen.
Ah, kínos állapot! bárcsak valahára
Ennyi fájdalmimnak lehetne határa! -
Átkozott perc volt az, amellyben mellettem
Elmenvén, szép gyilkos! reád tekintettem,
S Ámor mosolyogván szelíd nézésedből,
E kegyetlen lángot szívtam ki szemedből.
Vajha az Ég vagy olly angyali szemeket,
Vagy olly tigris-szívhez illő érzéseket
Beléd, kedves Kínzóm! ne teremtett volna:
Most szívem illy szörnyű tűzben nem lángolna. -
Egyenes Természet! hát rend szerént mégyen,
Hogy aki mást éget, maga jeges légyen?
Vagy LILLA is így ég? vagy szívem is fázik,
Vagy - vagy a te hitvány törvényed hibázik:
Vagy tán... Mit gondolok? - Balgatag szózatok!
Hisz égek, lám, mégis vízcseppet hullatok.
Ollyan tűz ez, mellyet gerjeszthet a jég is,
És lángokkal égvén, vizet áraszt mégis.
Jupiter is, mikor esőzik legjobban,
Lángozó villámja mindég akkor lobban:
Hát ugyanezt Ámor nem vihetné végbe,
Holott ő a legfőbb istenség az égbe?
És így hideg lehet, LILLA, bár én égek...
Félre az eszemből, systemás kétségek!
Ámor tanácsából még őt megkérlelem;
Ki tudja, tán gyengébb szívvel bánik velem?
Sírok, panaszkodom, új szókat keresek,
Előtte könyörgést teszek, térdre esek,
Lefestem kínomat sápadtan, mint félholt,
Kincsemnek mondom és... Ah, de már ez mind volt!
Mégis egy jó nézést tőle nem nyerhettem,
Eltűnt - én egy néma kőnek reménykedtem. -
Vad szűz! gonosz Ámor! s te vagy ég istene?
Nem, nem: az Erynnis szűlt téged, ó, fene!
Tán e nimfádat is a Styxnál nemzetted
S belé az Alektó vad szívét űltetted.
Vesszetek! Vesszetek!... Mit mondok! - Ó, talám
Mindkettőt méltatlan szitokkal káromlám?
Ki tudja? ah, talám bennem van a hiba?
Járatlan vagyok még Ámor titkaiba. -
Itt űlök, a nap is elhágy már engemet,
S a lelketlen fáknak mondom keservemet;
Pedig tán a kegyes Szerelem nevembe
Most sugall legtöbbet ártatlan Szépembe. -
Keljetek fel, nyájas zefirek! keljetek,
Mondjátok meg Néki, hogy hozzá sietek.

 

MEGKÖVETÉS

Ha haragszol, megkövetlek;
  Békélj meg, szép angyalkám!
Csak azt mondtam, hogy SZERETLEK,
  S e szóért haragszol rám?

Ki az oka? s ki hibája,
  Hogy kellemed ollyan nagy?
Hogy te, ó, virtus példája,
  Szeretetre méltó vagy?

Ha téged szeretni vétek:
  Hányan esnek úgy belé?
S hogy én legtartósbban vétek,
  Magam azért bűntetsz-é?

Lelj csak egyet, ki szépséged
  Látván (de mint én, úgy ám)
Ne szeressen mindjárt téged:
  Úgy neheztelj osztán rám.

És ha e szómért: SZERETLEK,
  Úgy kikelhetsz ellenem:
Egypár csókkal megkövetlek:
  Csak hagyj holtig vétenem.

Vagy ha e szó úgy megsérte;
  Mondd vissza, LILLÁM, te is:
Én nem haragszom meg értte,
  Megbocsátok százszor is. -

 

A SZÉPEK SZÉPE

Ti, élet balzsamát lehellő leányok,
A szépség tüzénél olvasztott bálványok,
  Kiket imád sok szív, áhítva reszketvén
  S fellobbantt óltárán a temjént égetvén, -
Óldjátok le rólam gyarló kötésteket!
Nem tudlak imádni többé benneteket;
  Mert minden szépséget, mellyel hódítátok,
  Már az egy LILLÁBAN bésummálva látok.

Jer, szépem! mutasd meg azt kevély nemednek
Együtt, amivel ők csak külön kérkednek:
  Hadd mondják, akiknek van finomabb ízek,
  "Te vagy a remekkép, ők pedig a skízek,"
Léda gyermekinek hűljön meg a vérek.
Szégyenljék magok köztt a görög vezérek,
  Hogy ők Helénáért vesződtek Trójánál;
  Holott lehet s van is szebb személy nálánál. -

Állj ki, irígy! találj mocskot tagjaiba,
Nézd, legkényesbb ízlés! van-é benne hiba?
  Ha valamelly'k részét hibásnak mondjátok:
  Hibáztok. A szépet rútnak gondoljátok. -
Ha tőlem kérditek: "Mi szép?" azt felelem:
Én a szépet s rútat ollyformán képzelem,
  Hogy szép mindaz, ami őbenne láttatik,
  Ami benne meg-nincs, az rútnak mondatik.

Tökélletes tehát, mind így ítélhetnek,
E pompás munkája a szép természetnek:
  De én e remekben egy nagy hibát látok,
  Mellyet ti, elfogott szemek, nem látátok.
Mert ámbár a pazér természet bő keze
Minden kellemeket őreá hímeze:
  Mégis illy főmívben ez egy nagy csonkúlás,
  Hogy ővéle is köz a vénség s elmúlás.

Isten! hát csak azért formálsz illy remeket,
Azért árasztasz rá minden szépségeket,
  Hogy egy légyen szódat elrontó múljon-nal
  Minden gráciákat eltörűlj azonnal?
Hová teszed akkor illy dicső mívedet,
Amillyent még semmi főld pora nem fedett?
  Hadd tudjam! Sírjára rózsákat plántálok,
  S ezt írom fel: Szépek; de ez szebb volt nálok. -

Jer, LILLÁM! csak néked lehellek, míg élek;
Míg eszemet tudom, csak terád eszmélek.
  Sőt, ha majd a halál engem valahára
  Kebeledből ragad vak tartományára,
Mikor már lelketlen porrá változtatott,
Szóljál sírom felett csak egy fél szózatot:
  Akkor is szikrái a hév szeretetnek
  Fagyos tetemim köztt egybe lángot vetnek.

 

A MUZSIKÁLÓ SZÉPSÉG

LILLÁM! midőn szemem nézi
  Hajnal tekintetedet,
Ezer grácia ígézi
  Elmerűlt képzésemet;

Látván Citére virágit,
  Olvadni kezd kebelem,
S az egész menny boldogságit
  Szűk mellyemben viselem.

De midőn szácskád daljára
  A húrokat pengeted:
Mit érzek! minden trillára
  Szívem ölöd s élteted.

Truccol fülem a szememmel,
  És minden érző inak
Hódolnak levertt lelkemmel
  Dalod bájolásinak.

A hangok virággá válnak
  Mosolygó ajjakidon,
S a virágok hangicsálnak
  Teremtő újjaidon:

Mint midőn a nyíltt rózsákkal
  Ékes bokor közepén
Filoméla új nótákkal
  Zeng az Ámor innepén. -

Vajha rózsává válhatnál,
  Szép LILLÁM! egyszeribe,
S ágaid köztt danoltatnál
  Fülemüle képibe!

Ó, nem lenne a vidéken
  Tenálad szebb virágszál;
Nem zengene a cseréken
  Vígabb madár nálamnál!

Nyíló kelyhedet megszállnák
  A szerelem isteni,
S a nimfák versentt próbálnák
  Érzésim énekleni.

 

A VERSENGŐ ÉRZÉKENYSÉGEK

LILLA! kellemességednek
És mosolygó szépségednek
  Ínt ébresztő balzsama
Érzésimet megszédíté,
Megbájolá, részegíté,
  S perre indította ma.

Közttök nagy csata lázzadott,
Mellyet az abból támadott
  Szép dicsőség okoza,
Hogy mellyik az, ki Tégedet
Megérezvén, felébredett,
  S nékik ennyi jót hoza?

Mindenik nagy hevességgel
Perlett, hogy e dicsőséggel
  Bírjon a többek felett.
Illyformán szóltak egymásnak,
Míg a heves civódásnak
  Lelkem által vége lett.


SZAGLÁS

Tudjátok-é? hogy magatok
Másfelé andalogtatok,
  Más tárgyon szúnyókálva;
Mikor a táncnak őltözött
Szépség leányai között
  LILLA eljött sétálva;

Mikor egy zőld hársfa mellett
Egy kis szellő rámlehellett
  Ambróziás illattal:
Mellyet mihelyt észrevettem,
Inatok felébresztettem
  Édes csiklándozattal.


LÁTÁS

Elsőben is mély álmomból,
Tévelygő andalgásomból
  Nemde én pattanék ki?
Látták éles nyilaimat,
Villámló pillantásimat
  A múlatság környéki.

Míg tüzes szemem sokára
Ráakadt a szép LILLÁRA
  S féloldalt reácsapott:
Ah, mikor a több szem között
Látásunk öszveütközött,
  S egymástól lángot kapott;

Ah, mikor szűz pillantása
S elevenebb kacsintása
  Kétszer az enyímre lőtt:
Bezzeg mind felpattantatok,
Bezzeg eloszlott álmatok,
  Melly lankasztott azelőtt. -

Lebegő bársony hajain,
Elefánttetem vállain
  Melly szép színek játszottak!
Rózsát mosolygó ajjaka,
Hószín mellye, márvány nyaka,
  Ah, miként elragadtak!


HALLÁS

Hát mikor mélly sohajtása
S bágyadt hangon tett szólása
  Ébredtt fülembe hatott?
Édes ájúlás lepett el,
Melly egy mennyei élettel
  Kecsegtetett, bíztatott,

Mikor mellé ereszkedtünk,
S végre, hogy sok kérést tettünk,
  Ezt mondotta: Szeretek!
Ah, e szóra vérünk égett,
És minden elevenséget
  Ti is levetkeztetek.

Mikor mézes beszédjére
Örök hűséget ígére
  S illy bíztató hangon szólt:
"Szeretek! - Téged kedvellek,
Csak néked élek, lehellek,
  Míg be nem féd a sírbolt."

Akkor - ó, mert e szavának
Olly édességi valának,
  Hogy élet ömlött belénk -
Egy legédesebb mennyei
Öröm gyönyörködései
  Kezdtek repesni felénk.

Mikor kedvesének mondott,
Elvett minden bút és gondot
  Ez az édes nevezet;
És hízelkedő nyelvének
Mézzén lecsorgó szívének
  Mindnyájunk temjénezett.


TAPINTÁS

Közte e temjénezésnek
S e mennyei ihletésnek,
  Kezeim felemelém,
És jótételét hálálván,
Ez imádni való bálván'
  Szent testét megölelém.

Ah, halhatatlan istenek!
Mit érzettem! ah, millyenek
  Vóltak gyenge karjai,
Mellyek mikor rám hajóltak,
Nálok gyengébbek nem vóltak
  A rózsák harmatjai.

Mellyét Ámornak melege
Olvasztván, gyengén pihege
  Bíbor fátyola alatt.
Kezemet tévén szívére,
Sűrűn vert; és minden vére
  Hozzám örömmel szaladt.

Mint a hó a nap hevétől,
Úgy az ő tűz-szerelmétől
  Mind elolvadva valánk.
Életünk belé kőltözött,
S ölelő karjai között
  E világnak meghalánk.


ÍZLÉS

Mit ér a szép gyümőlcs maga,
Bár kedves a színe, szaga,
  Ha jó ízzel nincs tele?
Ti csak LILLA szépségére
Bámúltatok s mézízére
  Egyiktek sem űgyele.

Nincs a nektár ollyan édes,
Amellyet tőlt Ganimédes
  Jupiter csészéjébe.
Ó, nem bír az annyi jókkal,
Hacsak azt egy illyen csókkal
  Fel nem vegyíti Hébe.

Illy mannával nem kínálja
Gazdag lakosit Panchaia
  Vagy más déli tartomány.
Ennél édesebb itala
Bármelly királynak sem vala.
  Ó, mennyei adomány!

Ó, méznél édesb ajjakok,
Minő nektárt csorgattatok
  Rózsaszín kelyhetekből!
Melly kellő csókok valának,
Mellyeket kölcsön szopának
  Hév ajjakim ezekből!


LELKEM

Mit civódtok? ah, szűnjetek,
Híveim, mit versengetek?
  Csak LILLÁT imádjátok.
Lebegjetek gyönyörűség
Szárnyain s az örök hűség
  Pontjára mozgassátok.

Miolta kellemit velem
Éreztettétek, tisztelem
  És imádom azolta.
Rabja vagyok rabszijjain,
Rengetvén nyájas karjain,
  Szívem hozzá csatolta.

Én párját nem tapasztalok.
Néki élek, néki halok.
  Ő énnékem mindenem. -
Jer, Lilla! jer; érzésemet
Mind ébreszd fel és engemet
  Ne hagyjál veszteglenem!

 

AZ ELTÉVEDT LÉLEK

Ah! hová repűltél,
  Lelkem, s melly felé?
LILLA száján űltél:
  Hol vagy? - ott vagy-é?

Annyi sok csókokban,
  Ah, hová levél?
Ott vagy-é? - azokban
  Senki meg nem lél. - -

Látom már; azokb' a
  Bíborokba űlt,
S a habzó csókokba
  Torkig elmerűlt.

Ott evez sietve
  A partok felé.
Kis nyilát nevetve
  Nyújtja Ámor bé.

Ennek szálacskáján
  Már a partra ért
S a partok rózsáján
  Nyúgalomra tért.

S tán por-sátoromba
  Már belé se jő:
A paradicsomba -
  Abba alszik ő.

Lágy sohajtozások!
  Mellyeken eltűnt,
Míg a csókolások
  Árja meg nem szűnt,

Ah, legyezgessétek,
  Míg ott andalog,
Lengve rengessétek,
  Míg nyugodni fog.

 

LILLÁM SZÁCSKÁJA

Ó, LILLA! LILLA! halld meg,
  Kellő hatalmadat.
S mék isten adta, valld meg,
  Illy bájos ajkadat?

Midőn te mátkatályúl
  Egy csókot adsz nekem:
Szívem merőn elájúl
  Elhallgat énekem.

Szácskád magára nyitja
  A szájat és szemet,
A mennybe andalítja
  Nektárja lelkemet.

Ajkad virági szebbek,
  Mint rózsa bíbora,
És csokid édesebbek,
  Mint a Tokaj bora.

 

HABOZÁS

[VITÉZ]

Itt hagynám én ezt a várost, ha lehetne,
Ha engemet az én LILLÁM nem szeretne,
  Örömmel megválnék tőled, komor város,
  Ha menésem az övével lenne páros.
De melly édes örömtől kell megfosztatnom,
Ha nem lehet szép hívemmel itt múlatnom,
  Ha északra lakik már ő, én meg délre,
  Ha csókokat raggatnom kell csak levélre.
    Ó, iszonyú búcsúvétel,
    Melly egy áldott szívtől vét el!

Itt hagynám én ezt a várost, ha lehetne,
Ha engemet az én LILLÁM nem szeretne.
  Öszveütném sarkantyúmat, megindúlnék,
  Még e város felé háttal sem fordulnék.
De egy égő szívet hagyni magánosan,
Melly kivűlem beteg lenne halálosan,
  Nem engedi a szövetség s a szerelem,
  Melly lángoló tüze által harcol velem.
    Ó, millyen két szörnyű gond főz!
    Egek! LILLA! Ah, mellyik győz?

Itt hagynám én ezt a várost, ha lehetne,
Ha engemet az én LILLÁM nem szeretne.
  Vígan tenném fel lantomat szekerembe,
  Ha őtet is űltethetném az ölembe.
De ki előtt kell danolni már énnekem?
Egypár édes csókot kitől nyer énekem?
  Ki bíztatja Múzsám édes mosolygással?
  Ki önt belém lelket egy fél pillantással?
    Árva Múzsa! árva író!
    Ó, lesz-é egy biztató szó?

Nem hagyom itt ezt a várost, mert nem lehet,
Mert LILLÁTÓL szívem búcsút nem is vehet.
  Nem mehetek; tartóztatnak szent kötelek,
  Szívem gyengébb, mint meg tudna víni velek.
Múljatok hát, szép szándékok! maradjatok,
Ha LILLÁT is el kell hagynom miattatok.
  Lemondok a dicsőségről, bár szeretem,
  Csakhogy ezen gyöngy Kincsemet megvehetem.
    Őérte megvetem mindazt,
    Ami tőle különszakaszt.

LILLA

Hagyd itt, hívem! ezt a várost, bár nehezen,
Bár szeret is szegény LILLÁD s könnyez ezen.
  Hagyd itt! Szívem kebeledben fog gyúladni,
  A tiédnek az enyimben kell maradni.
E hév csókban, mellyet szádra ragasztottam,
Lelkem minden indúlattal kibuzgottam. -

VITÉZ

Vedd el te is ezt éntőlem, kegyes lélek!
Csak árnyékom megy el; magam benned élek. -
  Kellemes szűz! -

LILLA

                            Ah, kedves hív!

KETTEN

Ne félj: néked dobog-e szív!

 

BARÁTOMNAK

Illyen dorgálást, barátom,
  Tőled már sokszor hallék,
Hogy magam miért bocsátom
  Úgy el, bár vidor valék?
Mért vagyok most ollyan gyáva,
Aki másszor, mint egy páva
  Vóltam a felőltözött
  Víg gavallérok között?

Azt is hányod a szememre,
  Hogy most bús, komor vagyok,
És hogy már ifjú létemre
  Mindenemmel felhagyok,
Én, ki másszor a lyánykákat
És egész kompániákat
  Kedveltetni jól tudám. -
  Úgy van: LILLÁT bírtam ám.

Most pedig már bús kedvébe
  Szívem csak szomorkodik,
Őltözöm csak neglizsébe,
  Két orcám halványodik;
Nem kedvellek társaságot,
Sem leányt, sem cifraságot.
  Úgy van: Lillát fájlalom. - -
  Ó te, eltűnt angyalom!

 

AZ UTÓLSÓ SZERENCSÉTLENSÉG

  Zokoghat még egy betűcskét
Belőlem a fájdalom?
Ejthetek még egy könyűcskét
Utánnad, szép angyalom?
Bús elmém rajtad tűnődik;
Csak kíván, sóhajt, gyötrődik -
Édes, fojtó képzetek! -
Mind ez, amit tehetek.

  A természet a törvénnyel
Szívemben ellenkezik,
Most is szoptat a reménnyel;
S nem hiszi, hogy vétkezik.
Lámpási a bőlcsességnek
Előttem hiába égnek;
Nékik szunnyadozni kell,
Mihellyt az egyet lehell.

  Ó, mennyit vívok kínommal!
Küszködésim melly nagyok!
De, jaj, nem bírok magammal:
Érzem, hogy beteg vagyok.
Képződésim tüzeskednek,
Roskadtt inaim csüggednek.
Hát olly bűn a gyengeség,
Hogy megverné azt az Ég?

  Velőt szívó lángjaimtól
Fejem nehéz, zúg, szorúl;
Bennrekedtt indúlatimtól
Szívem dobog, mellyem fúl.
Már nem tudok mást mit tenni,
Csak érezni és szenvedni.
Lelkem, testem hóltbeteg,
Menny, főld, kincsem, bocsáss meg!

  Kínálkoztak orcájáról
A fejlő rózsabimbók,
Cukorral folyt ajakáról
Minden szó és minden csók,
Annak a főldi Kellemnek,
Ki asszonya volt szívemnek,
Míg én, boldog martalék,
Lánca s karja köztt valék.

  Szeme bíztatott, öldöklött;
Ölt, s gyógyított másfelől;
Tiszta hószínnel tündöklött
Mellyé mind kívűl, belől;
Lelke vídám, mint a hajnal,
Szíve jó volt, mint az angyal:
S ah, ez a Paradicsom,
Melly engem a sírba nyom.

  Bóldog órák! amellyekben
Szíve kúlcsát bírhatám
S a meghitt enyelgésekben
Lelke lángját szíhatám.
Midőn ezer tördeltt szókkal,
Ezer pecsételő csókkal
A hit egymáshoz csatolt;
S gyanúnk mégis édes volt.

  Gondolván, hogy bóldogságunk
Még csak kezdő-félbe ment,
S már is kinyílt mennyországunk
Egymás karján idelentt:
Mint a szőlő támasszával,
Mint a repkény a bikkfával.
Egymásba csimpalykozánk,
S ég, főld, mind mosolyga ránk.

  Már azt hittem, hogy ha készen
Állnak is száz szélveszek,
Az én LILLÁM enyím lészen,
S én a LILLÁÉ leszek.
Megvakúlva, siketűlve,
Szándékom kórmányán űlve
Kergettem a drága jót,
S a révnél törtem hajót!

  Hah! e szépség ritka mívét
Prédára kell tartanom
És szívemhez forradtt szívét
Vérrel kiszakasztanom.
Ó, ne hagyjátok, szerelmek!
Vagy öljetek meg, gyötrelmek!
Kinek szíve másnak jut,
Csak szeretni s halni tud.

  Most a tenger sík pusztáját
Érzem, de nem láthatom,
A haboknak lágy szikláját
Őröngve tapogatom.
Óhajtalak, messzi partok!
De tőletek mégis tartok.
Amit bús lelkem talál,
Zaj, homály, kétség, halál.

  Hah! mint dördűlnek, ropognak
A világ két sarkai,
Mint lobbannak, mint villognak
A mennydörgés szárnyai:
Ah, gyászos fény, látom, látom
A puszták közt szép sajátom.
Jajgat az elhervadtt hív,
Kúcsolt kézzel engem hív.

  Látom unszoló sírását:
Rajta nem segíthetek.
Hallom kétes sikoltását:
De az egek siketek.
Állj meg! állj, te irgalmatlan!
Illy nemes rabra méltatlan
A te ólomkebeled:
Ámort miért terheled?

  Hasztalan! - csúfol futtában
És gázolja szívemet,
S a törvény bújnyik-várában
Lebékózza kincsemet.
Engem pedig, ah, egyszerre
A zaj bécsap a tengerre.
Jaj, nekem víz, néki tűz!
Szegény ifjú! szegény szűz!

  Ó, mért nem hagyod véremmel
Láncát felolvasztani,
S minden könnyét száz gyöngyszemmel,
Ó, rabló, megváltani?
Mért állsz őrt, mint ama sárkán,
A szép aranyalmák árkán?
Nem ízled te azokat;
Mért marsz el hát másokat?

  Vagy mért nem ölsz meg méreggel,
Hogy ne látnám kínjait
Annak, ki örök meleggel
Tartja szívem lángjait?
Úgyis rá kell végezetre
Únnom ez átkos életre.
Bírd őtet, míg meghalunk,
Akkor rajtad truccolunk.

  Ó, túl fog ez, sírhalmunkon
Túl is fog lángolni ez,
Ami most indúlatunkon
Olly édesen gerjedez.
Nem! ezt meg nem fagylalhatja
A sír nyálkás boltozatja.
Ámor égi istenség,
Néki mindegy: főld, vagy ég.

  Ez ösztönről nem tehetni;
Megveti ez gátjait.
A természet szokta vetni
Szívünkbe szent magvait.
Illyen a gyöngy, melly magába
Vervén gyökeret a fába,
Véle él és véle hal
S emészti sarjaival.

  Érzem, hogy a vas törvénynek
Szükség meghódolni már,
Sőt, hogy még a jobb reménynek
Szikrája is bűnnel jár:
De ó, ha nem az én mívem,
Hogy LILLÁÉRT vér a szívem,
S hogy lelkem benne lehell,
Éreznem és tűrnöm kell.

  Sírok én; de csak keblembe
Húllnak néma könnyeim,
S a magános gyötrelembe
Legelnek képzéseim,
Senkihez sincs bizodalmam,
Hogy tűrje s mentse siralmam:
Ah, minden bóldogtalan
A főldön megvetve van!

  Mit tesz sűrű sóhajtásom,
Mellyet felszítt már az Ég,
Ha kebledben nyúgovásom
Az óltár is tiltja még?
Mit tesz, ha egy érzéketlen
Téged és engem szünetlen,
Mint egy mélly tenger, megoszt,
És a rózsáktól megfoszt?

  Ó, halál! ki a szerelmet
Nyájas színnel követed
És szívéről a gyötrelmet
Egyszerre leülteted,
Ládd, mindhárman búval élünk,
Végy el egyet, tégy jól vélünk,
Akár én, akár más lész;
Jobb, hogy egy, mint három vész.

  Jobb, hogy engemet választol,
Ki legroncsoltabb vagyok;
Egy szellőddel elszárasztol,
Egy újjadtól megfagyok.
Nem tartom azt fájdalomnak,
Ami véget vét kínomnak:
Ha élve nem alhatok,
Aluva meghalhatok.

  S akkor e gyönyörűséggel
Húnyom bé bús szememet,
Hogy tisztán s örök hűséggel
Zárom sírba szívemet.
Majd ha dombom megtekinti
S hervadt rózsáit ráhinti
Két sóhajtó szerető,
Ezt mondja: Itt fekszik ő!

  És te, szívemnek pompája!
Légy jobb hozzám, mint az Ég.
Édes kincsem! Más rózsája!
Isten hozzád! Itt a vég!
Teljesítsd kötelességed
Ahhoz, ki fogva tart téged:
Szíved javát nemdenem
Megtarthat'd mégis nekem?

  Isten hozzád! Áldlak, hidd el,
Köszönöm jó szívedet,
Csókjaiddal, beszédiddel
Orcád, karod, szemedet.
S bár halálos kínnal vérzem:
Mégis, ah, bóldognak érzem
Ezt az árnyék-életet -
Ó, LILLA! ó, szeretet!

  Élj soká! s legyen világod
Jobb, mint az én életem,
S ha zavarná bóldogságod
Az én emlékezetem:
Ah, felejts, felejts el engem!
Én már a sírban fetrengem,
Léthe vizét iszom már;
Mégis elmém LILIN jár.

  De mit láttatsz a jövendő
Tűkörében, kék Remény?
Ó, felrózsázott esztendő -
Ó, mennyből szállt tűnemény -
Ó, szívet olvasztó hangok -
Ó, óltári fáklyalangok -
Ó, élet - ó, szerelem -
Ó, ne játsszatok velem!

  Óceánja bánatimnak
Többé nem duzzadozik,
S elhullott könnye LILIMNAK
Mind gyöngyökké változik.
A kővár gyomra széttdüllyed,
A rabló zúg, hereg, süllyed;
Én úszok, az ég segéll:
LILLA int és nékem él.

  A haboknak ormózatján
Látszik egy dombos sziget,
És a dombok bóltozatján
Egy meghitt rózsaliget.
Itt száz szerelmek danolnak,
Itt száz gráciák táncolnak;
A tánc LILLÁT gyújtja fel,
A dal engem érdekel.

  Már kétségem törtt hajója
A zőld parton nyugszik már,
S istenségem Kalipszója
Örök ifjúságra vár.
Félre, kincsek és nektárok!
Én a mennyek felé járok.
Ó, remény! ó, szerelem!
Tegyetek jól énvelem!!

 

A TIHANYI EKHÓHOZ

Ó, Tihannak ríjjadó leánya!
  Szállj ki szent hegyed közűl,
Ím, kit a sors eddig annyit hánya.
  Partod ellenébe űl.
Itt a halvány holdnak fényén
Jajgat és sír elpusztúltt reményén
  Egy magános árva szív.
  Egy magános árva szív.

Míg azok, kik bút, bajt nem szenvednek
  A bóldogság karjain,
Vígadoznak a kies Fürednek
  Kútfején és partjain;
Addig én itt sírva sírok.
És te, Nimfa! amit én nem bírok,
  Verd ki zengő bérceden.
  Verd ki zengő bérceden.

Zordon erdők, durva bércek, szirtok!
  Harsogjátok jajjaim!
Tik talám több érezéssel bírtok,
  Mintsem embertársaim,
Kik keblekből számkivetnek,
És magok közt csúfra emlegetnek
  Egy szegény boldogtalant.
  Egy szegény boldogtalant.

Akik hajdan jó barátim voltak,
  Még felkőltek ellenem,
Űldözőim pártjához hajoltak:
  Ó! miket kell érzenem,
Amidőn már ők is végre
Úgy rohannak rám, mint ellenségre,
  Bár hozzájok hív valék.
  Bár hozzájok hív valék.

Nincsen, aki lelkem vígasztalja,
  Olly barátim nincsenek;
Vállat rándít, aki sorsom hallja;
  Már elhagytak mindenek.
Nincsen szív az emberekbe:
Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe
  Szívem bús panasszait.
  Szívem bús panasszait.

LILLA is, ki bennem a reménynek
  Még egy élesztője volt,
Jaj, LILLÁM is a tiran törvénynek
  S a szokásnak meghódolt.
Hogy vagy most te, áldott lélek?
Én ugyan már elhagyatva élek
  A tenger kínok között.
  A tenger kínok között.

Ó, van-é még egy erémi szállás,
  Régi barlang, szent fedél,
Mellyben egy bőlcs csendes nyugtot, hálást
  E setét hegyekben lél?
Hol csak egy kő lenne párna,
Hol sem ember, sem madár nem járna,
  Melly megháborítana.
  Melly megháborítana.

Abban, gondolom, hogy semmi jussal
  Ellenkezni nem fogok,
Hogyha én egy megvetett virtussal
  Itt egy kőben helyt fogok,
S e szigetnek egy szögében,
Mint egy Russzó Ermenonvillében,
  Ember és polgár leszek.
  Ember és polgár leszek.

Itt tanúlom rejtek érdememmel
  Ébresztgetni lelkemet.
A természet majd az értelemmel
  Bőlcsebbé tesz engemet.
Távol itt, egy más világban,
Egy nem esmért szent magánosságban
  Könnyezem le napjaim.
  Könnyezem le napjaim.

Itt halok meg. E setét erdőben
  A szomszéd pór eltemet.
Majd talám a bóldogabb időben
  Fellelik sírhellyemet:
S amelly fának sátorában
Áll egyűgyű sírhalmom magában,
  Szent lesz tiszteltt hamvamért.
  Szent lesz tiszteltt hamvamért.

 

A PILLANGÓHOZ

Hamar-követje a tavasznak,
  Hímes pillangó, idvez légy!
Még nincs rózsa; s te a kopasznak
  Mégis csókolására mégy?

Miért szállsz ama puszpángokra?
  Hiszen nem a víg kikelet
Adott még új kantust azokra;
  Átzőldellik ők a telet.

Menj inkább a setét rögökbe,
  Állhatatlan selyemmadár!
És súgd az ő dugúltt fülökbe,
  Hogy élet és tavasz van már.

Lát'd, még a főldben szúnyókálnak
  A Flóra gyenge szűzei,
S a napra félve kandikálnak
  A csirák nedves szemei.

Nézd csak, az orgonák tövébe
  Melly kellő szagok lengenek;
Menj, fuss a szellők ellenébe,
  Tán a violák fejlenek. -

Eredj, s egy hosszú csókkal szídd ki
  Zefir elől illatjait,
És szárnyad zörgésével hídd ki
  A napra kisded húgait...

Mit? violákról violákra
  Osztod te, csélcsap, csókodat?
Be boldog vagy, hogy egy virágra
  Nem kötöd indúlatodat!

De én csak egy Rózsát szerettem;
  Ah! csak egy bírta szívemet,
S miolta már ezt elvesztettem,
  Örök tél dúlja létemet.

Az én lelkem is hajdanában,
  Mint te, vídám s eleven volt,
Míg ifjúságom tavaszában
  A virágzó LILLA bájolt:

De most lomha s hernyó módjára
  Mászkál a fanyar bánaton
És a mások múlatságára
  Magának verskoporsót fon. - -

Ah! szárnyad eszembe juttatja
  Psychét s az ő bánatjait.
És a Psyche gyötrő bánatja
  Tulajdon lelkem kínjait.

Ő is Ámor arany várában
  Egykor édes nektárral élt
És a gráciák rózsássában
  Kedvet s örök tavaszt reméllt:

De egy bűbájos hang neszére
  E víg scénák eltűntenek,
S az ő halálos gyötrésére
  Ég, föld, mind felesküdtenek. -

Ó, mikor lesz, hogy bús kínjában
  Letőltöm hernyó-éltemet
És szemfedelem púpájában
  Kialszom szenvedésemet?

Mikor lesz, hogy lelkem, letévén
  A testnek gyarló kérgeit
S angyali pillangóvá lévén,
  Lássa Olimpus kertjeit,

Hol őtet egyik vígasságból
  Másikba új szárnyak vigyék,
Hogy a szférákban nőtt rózsákból
  Örök ifjúságot igyék?

 

A REMÉNYHEZ

Földiekkel játszó
  Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
  Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
  A bóldogtalan,
S mint védangyalának,
  Bókol úntalan. -
Síma száddal mit kecsegtetsz?
  Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
  Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
  Bíztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
  Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
  Végig ülteted;
Csörgő patakokkal
  Fáim élteted;
Rám ezer virággal
  Szórtad a tavaszt,
S égi boldogsággal
  Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
  Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
  Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
  Örömimnek még:
LILLA szívét kértem;
  S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
  Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
  Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
  Téli búra vált;
Régi jó világom
  Méltatlanra szállt.
Ó! csak LILLÁT hagytad volna
  Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
  Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
  Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
  Nem irígyleném.

Hagyj el, ó, Reménység!
  Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
  Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
  Vólt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
  Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
  A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
  A nap éjre dűlt. -
Bájoló lágy trillák!
  Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák! -
  Isten véletek!

 

BUDAI FERENCRE, HALÁLA UTÁN

Köszönjük, boldogúlt, példátlan munkádat,[201]
Mellyel fényesbítni akarád hazádat.
Szomorún vádoljuk a fekete halált,
Melly nemes pályádnak legdivatján talált,
S melly, midőn általad Árpád nemzetének
Sírba dűlt nagyjai életre jövének,
S midőn elméd nékik nevet s laurust oszta,
Téged az éltető szellőtől megfoszta.
De tűrd el a csapást, dicsőűlt hazafi,
Él még érdemidnek egy tudós atyafi,
Ki, midőn a görög s római nagyokat
Leírván, mustránkká csinálja azokat,
Szentebb tűztől égvén, felhozza a fedett
Sírból magyarinkat, s általok tégedet.
Majd mikor fiaink róllok emlékeznek,
Téged testvéreddel hálálva neveznek.
Máris dicsekednek Debrecen hantjai,
Hogy itt nyugszik a mást éltető Budai.
Én is megnyugtató örömmel telek el,
Hogy lantom illy becses nevekről énekel:
S midőn laurust fűzök hív tanítóimra,[202]
Édesen eszmélek bimbós napjaimra.

 

[TALÁLÓS VERS]

Süket fülü,
Telhetetlen
Tátott szája
Neked mered;
Itatod is, ha eteted,
Ha itatod, nem eteted.

 

1804

RHÉDEI LAJOS ÚRHOZ

Magyar fejedelmink nagyságos gyermeke,
  Lelkestől-testestől a virtus remeke,
Ízlés terjesztője, tudomány barátja,
  Királynak, nemzetnek egyaránt sajátja,
Te, kit a szerencse jó és rossz időbe
  Nagynak látván, fél már venni üldözőbe,
Kinek Festeticshez úgy von természete,
  Mint azon centrumnak kisebb kerűlete -
Rhédei! ha munkás elméd kinyugodott,
  Halld meg, egy poéta rólad mit álmodott.

A sáfrányozott ég már gyengén pirúla
  S a homály és álom egyaránt hígúla,
Tisztább s igazándibb képecskék valának,
  Amellyek elméink körűl zsibongának,
Már kezdtük, de gyengén, a terhet érezni,
  Melly a feljött nappal szokott ránk érkezni:
Midőn úgy képzettem a nyugvás ölében,
  Mintha lettem volna Tempe mezejében,
S ott a téli estvék hosszas únalmában,
  Magánosságomnak nádas hajlékában
Olvasnám vak sorsát az emberi fajnak,
  Ropogó lángjánál holmi száraz gallynak.
Egyszer csak előmbe tűnik bámúltomban
  Hazám Géniussa háromszín bársonyban.
(Felséges látomás!) szép is, bús is vala,
  Mint a szürettáji napnak egy hajnala.
És "Mit késel, úgymond, közreadni saját
  Ifjúi elmédnek aprólék adaját?
Tedd fel bátor szívvel hazád óltárára
  Tavaszod zsengéjét, mellyet régen vára:
S hogy majd emberkorod becsesebb gyümőlcse
  Háládatosságod szaruját megtőltse,
Siess elhúllatni már a virágodat,
  Szárnyán jár az idő. Becsűld meg napodat.
Tudod, hogy magános fogadástételed
  A legfontosb adót fizetteti veled,
Hogy megmaradt részét világi pályádnak
  A hét magyaroknak szenteljed s Árpádnak?
Siess a vitézek oszlopát feltenni
  S nemzetünk nevében háládatos lenni!"
E szóra előttem terem, mint a villám,
  Kassa fogházában rég senyvedő "Lillám";
Víg Anákreonom mellette mosolyog,
  Melly a Duna partján régóta tébolyog;
Több szüleményim is körűlte látszanak,
  Mellyek a váradi bőlcsőben ringanak;
Meglátom, magamba szállok, s így felelek:
  "Nagy lélek! örömest sietnék én velek,
De lám tőlem messze és sokfelé vagynak,
  Bajos útja van most mind sárnak, mind fagynak,
Szekerest nem kapni, vagy pedig olly drága,
  Hogy borsos az ember literátorsága.
Van ugyan egy könnyű római lecticám,
  Abban a Hágón is majd úgy néznének rám,
Mint egy proconsulra, vagy no, csak póstára;
  De honnan köthessek egy derest rúdjára?"
Még alig mondtam ki: előttem hortyoga
  Egy karcsú paripa, csikó volt a foga,
Serényje loboga. - "Nézd, - mond a Genius, -
  Két szárnya van, gyors ló; ez ama Pegazus.
E' már a Dunának zajlódó habjain,
  A tótok bércein s a Hágó csúcsain
Egy akaratodra könnyen általviszen,
  S a nép poétának, nem postának hiszen.
Rhédei, ki szárnyat fűz a jó szándéknak
  S paripát ád alá nyűgnek, haladéknak,
Rhédei küldi ezt..." A bámúlás s öröm
  Felébreszt. Nincs semmi. Nézek, - fejem töröm.
Hát sem ló, sem álom. A munkám Váradon,
  Bécsben, Pesten, Kassán... Magam meg a padon.
S ím, tűnődésemben illy szók érdekelnek:
  "A két szárnyán kívűl álmaid betelnek!"

1804. jan. 24.

 

HALOTTI VERSEK

néhai méltóságos kohányi Kátsándi Terézia asszony, császári és királyi aranykulcsos kisrhédei Rhédei Lajos házastársának eltemettetésekor. Nagyvárad. 15. április, 1804.

Je ne veux pas argumenter avec vous,
ni même tenter de vous convaincre; il
me suffit de vous exposer ce que je
pense dans la simplicité de mon coeur.
                                            Rousseau


ELŐLJÁRÓ BESZÉD

Midőn én egy ollyan solennitásra, amillyen a boldogúlt Rhédeiné asszonyságé vala, a lélek halhatatlanságát választottam matériáúl: előttem tartottam azt a fényes gyülekezetet, amely ottan öszve fog seregleni. Minden hiten lévő fő és alpapok; méltóságok, nemesek, közép és alsóbb renden lévők; pallérozott és természeti asszonyságok; gazdagok, szegények; túdósok, tudatlanok; vallásosak, buzgók, babonások és szabad gondolkozásúak; erősítést, vígasztalást, megnyugtatást, gyönyörködést vagy csak csupa időtöltést kívánók; poéták, poézist szeretők vagy ehez nem értők s a többi - illy sokféle hallgatók fogják (gondolám magamban) az én verseimet várni, kihallgatni és megítélni. Ez a gondolkodásom tartott sokáig függőbe a halotti tárgynak választásában: míg végre, egyéb okokból is, meghatároztam magamat, hogy a lélek halhatatlanságáról peroráljak. Lehetetlen, így bíztatám magamat, lehetetlen, hogy minden gondolkozású és érzésű személyt vagy egy, vagy más oldalról ez a dolog ne érdekeljen. A hitnek és a vallásnak ez a sarkalatja, amellyen annak egész alkotmányja megfordúl; az erkölcsiségnek ez a fő principiuma, vagy legalább serkentő rúgója, a philosophiának legrégibb és legfőbb tárgya: a nyomorúlt emberiségnek közönséges és minden tartományokban feltaláltató vígasztalója: és egy poétának is szép, bő, érzékeny, indúlattal teljes, képzelődést izgató, melegítő és kifeszítő, nagy, nemes és forró matériája. Az írónak lelke felemelkedhetik ebben, a bőlcstől fogva a leggyengébbekig minden lélekre kiterjedhet, és mikor halandó nyelven a halhatatlanságról mér énekelni, az értelem és az érzés, a természet és a vallás erősítik meg az ő szózatját, és minden ő halandó társai örömmel fogadják el őbenne az emberiségnek merész szószóllóját.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -


I. RÉMÍTŐ S VIDÍTÓ KÉTSÉGEK

  Lenni? vagy nem lenni? - kérdések kérdése!
Mellynek nehéz, kétes, szép a megfejtése.
Nagy kérdés, amellyet ha mélyen vizsgálok,
Még több mélységeknek méllyére találok.
Lát és habzik az ész, a szív fél és óhajt,
S bennem a kérdésben forgó lélek sóhajt.
Érzem nemes vóltom, érzem gyengeségem,
S reményem béborúl és derűl kétségem;
S mikor a mozgó sárt az égig emelem,
Az isteni lángot egy porba nem lelem.
Csillagok közt hordnak aetheri szárnyaim,
De a sír partjára húznak ón lábaim;
Az ég s a főld között függök utóljára
Én, angyal meg állat, vagy csak por meg pára. -

  Ha most vagyok, látom, mindég is kell lennem:
S ha nem lészek, csapás vólt az élet bennem,
És ha el kell múlnom, mi szükség volt élni?
Egy elveszendőnek miért kell remélni?
Azért?- hogy ezer baj, bú, betegség között,
Mint egy számkivetett és mint egy űldözött,
Vágyakozzam dicsőbb rendelésem felé,
Egy méltóbb országba, s mégse menjek belé?
Légyek, hogy szenvedjek? és bánjam létemet?
Reményljek, de ez is gyötörjön engemet?
Így, örök semmiség! óhajtlak tégedet,
Vedd vissza méhedbe vexáltt gyermekedet. -
Boldog! százszor boldog, aki nem született,
Aki nem ízlelte még meg az életet!
De jaj! aki egyszer van és kezdett lenni,
Örök halál annak semmiségbe menni.
Ha nem levék vala, e nagy jót nem tudnám
S a nem esmértt halál karjain aludnám,
De az élet bennem mihelyt szikrát vetett,
Fellobbant a hozzá vonszódó szeretet. -

  Létel! te mennyország ezer inségbe is,
Nem-létel! te pokol még nem érezve is.
Itt állok virágzó éltem szigetjében,
Egy kőszikla tornyán a hab közepében,
Itt nézem partotok kétes messziségét,
Az én lételemnek folyását vagy végét.
Alattam a cháósz bőgő torkolatja
Az elementumok fogát csattogtatja,
S varázsló bal kezét sárgán nyújtván felém,
Elveszel! így ordít, s réműlést önt belém.
De kárpitja alól a kék reménységnek
A testvér csillagok mosolyogva égnek,
Biztatván, hogy mennyből szállt belém a lélek,
S ha elvész is e test, jobb részemmel élek.

  Ó, édes érzési az örök lételnek,
Mellyek vígasztalnak, s erőmbe nevelnek,
A halhatatlanság kezdeti már ezek,
Amiket most bennem gondolok s érezek!
És TE, ki így érzed tulajdon lételed,
Ki önnön erődet vizsgálod, képzeled;
Te, ki esmérni tudsz sok ezer dolgokat,
Azoknak formáját, számát, nagyságokat;
Ki ítélni is mersz, te, kinek nem elég
Ez a megteremtett levegő, víz, főld, ég,
Hanem magad körűl építsz új világot,
Majmolván a munkás Mindenhatóságot;
Te, ki által mozgok, növök és dolgozok,
Eszmélek, ítélek, vágyok, gondolkozok,
Örvendek, búsúlok, reménylek és félek,
Te csuda valóság, belém szállott lélek!
Te igazgatója e por-makhinának,
Teremtett istene e kis planétának,
Szállj magadba, nézd meg öntermészetedet:
Meríts erőt abból, s fejtsd meg lételedet. -


II. OKOSKODÁSOK; ÉRZÉSEK

  Tudom, hogy létedet nem lehet tagadnom,
És hogy nem vagy te test, azt is meg kell adnom;
Miért vitatja hát olly sok gondolatlan,
Hogy ami meg nem tud halni, halhatatlan?
Úgy van! mert csak ott győz a lerontó halál,
Ahol megosztható részecskékre talál,
Amellyeket külön szedvén vas újjával.
Egyesíti önnön elementumával.
Ront ugyan, illy jeles makhinákat ront el.
De mindent új képre s új életre bont el;
Ő a természetnek segédje s szolgája,
Őáltala forog ennek karikája;
De legkissebb rész sem veszhet el kezéről,
Ő csak bont, de számol minden részecskéről,
Mert aki e Mindent semmiből alkotta,
A megsemmisítést magának tartotta. -
Nem halhatsz hát te meg, ó, nemes valóság,
Hacsak maga egykor a Mindenhatóság,
Ki akart és véled közlötte lételét,
Lángodra nem fújja a semmiség szelét.

  De egy bőlcs Istenről azt állítni vétek,
(Sőt, hogy említem is, tán azzal is vétek)
Hogy ő egy, a maga képére teremtett
Nemes valóságot csak azért teremtett,
Hogy a bú, baj közzűl semmiségre híjja
S önnön lehelletét mintegy visszaszíjja.
Emberek Atyja! tudjuk valójába,
Hogy egész mivoltunk por s árnyék magába,
És amit adtál is, azt sem érdemeljük;
Úgy van! hatalmadat rettegve tiszteljük.
De te, ó, jóságnak kútfeje s tengere,
Kitől e lelkes sár ennyi áldást nyere,
Örvendhetsz-é egykor, örvendhetsz-é annak,
Hogy halált mennydörögj egy halhatatlannak?
Hogy aki áldhatná felséges nevedet,
Elvesszen, átkozván a lételt s tégedet?
És aki lenni kezd, előre rettegjen? -
A bőlcső és sír köztt mordon ténferegjen?
A meghóltak közzűl ne említsen senki?
S az életre minden írtózva lépjen ki?
Ó, nem! nincs becsesebb javunk az életnél,
És te olly kegyetlen soha nem lehetnél,
Hogy e legfőbb jónktól megfosztanál minket
S megcsalnád az erre vágyó lelkeinket.

  Igazság Istene, jók s rosszak bírája!
Kinél bévall mindent az esztendők szája,
Ki részrehajlástól soha meg nem rontott
Jobb kezeddel tartod a mérséklő fontot,
Hogy vonhatsz a sírnak szélén örök határt,
Ha addig olly ritkán fizetel méltó árt?
Ha azok, kik sújtó pálcádtól nem félnek,
Veretlen maradnak, sőt még vígan élnek;
És aki a virtus pusztáján bújdoklik,
Sír, szenved s a bűnnek körme közt fúldoklik?
Uram! te, ki magad vizsgálod szívemet,
Tudod rólad való tiszta érzésemet:
De mihelyt az erkőlcs világába megyek,
Nem tudom, mit higgyek, érezzek vagy tegyek;
Ha az embereknek dolgait vizsgálom,
Azt a jó, bőlcs, igaz Istent nem találom,
Kit a természetnek világában leltem
S ki előtt olly megtőlt szívvel térdepeltem.
Mert, lám, a virtusnak semmi becse nincsen. -
Ne is légyen! senki még rá se tekintsen,
Ő az olly szíveknek mindég elég bére,
Akik érdemesek annak érzésére.
De mikor azt látom, hogy őt csúffá teszik,
Szidják, háborgatják, üldözőbe veszik,
Verik, tömlöcözik, halálra hurcolják:
Már ezek a szívet nagyon marcongolják.
S kivált, mikor látom, hogy a gonoszoknak
Tündöklő napjaik kényjekre forognak,
Szabadon ferednek az ártatlan vérbe
S a szűzek erkőlcsét nyerik értte bérbe,
A szegényt a törvény útján megkéselik,
S a rongyos árvának kenyerét bényelik,
Magok az álnokság hálóját hintik el,
S a törvény kötelét csúfolva tépik el:
Mégis a boldogság mosolyog le rájok,
Szívek víg és nyúgodtt, virít az orcájok. -

  Hát ezekért folynak Paktólus habjai?
Ezekért vésődnek Quito havassai?
Ezekért jön-é fel a Nap minden reggel,
Hogy jót tenyésztessen fénnyel és meleggel?
Fúljanak a zajgó habba minden gályák,
Mellyek az öt világ kincsét vondogálják,
Száradjon el fű, fa, erdő, mező és kert,
Minthogy nagyobbrészént csak rosszakért hevert,
Az áldott nap váljon tűznek katlanjává,
Ezt a szép világot tegye bús pusztává,
Süsse ki a kényjén élő gonoszokat,
S egy nagy főldindúlás falja bé hamvokat!
Legalább e közös vég-veszedelembe
Az a vígasztalás fog szállni szívembe,
Hogy a tomboló bűn jajját is megérem,
S az igazság karját egy részről dícsérem. -
De hát a szenvedő jámbornak jutalma
Hová lett? hol van a virtus diadalma?
Azt e dűledékek ormán, e félelem
Rettentő mezején nem látom, nem lelem.
Itt együtt hever a lator palotája,
A jámbor kunyhója és akasztófája;
Egy szél fújja hamvát itt egy jó atyának,
Egy szelíd gyermeknek s ezek gyilkosának;
A végső káromlás, a végső könyörgés
Hangjait egyszerre fogta el a hörgés;
E kerek föld pusztán forog az üregben,
Hordozván a néma halált gyászleplekben,
Bús gyomrába zárta az emberi nemet,
S egy sorsra juttatta a vétket s érdemet;
Nagy sír! de amellyre csak ennyit írhatok:
"Itt laktak tollatlan kétlábú állatok."

  Úgy van! csak állatok! sőt még a barmoknál
S a porba fél napig mászó kukacoknál
Még annyival ezek szerencsétlenebbek,
Amennyivel nálok vóltak nemesebbek.
Őket a beléjek óltott ész megcsalta,
Az erkőlcs ösztövér reménnyel hízlalta,
És ők, kik kérkedtek a szabad lélekkel,
Most együtt hevernek a hitvány férgekkel. -
Ti boldog tigrisek, ti boldog madarak,
Boldog halak, kígyók, férgek és bogarak,
Te szerencsés holló, egynehány száz télig,
Te szerencsés kérész, reggeltől estvélig,
Ti a természetnek szülöttei vagytok,
S egy illy édesanyát soha el nem hagytok:
De mi az erkőlcsnek, e száraz dajkának,
S az észnek, e tőlünk vállalt mostohának
Hideg intésein makacsúlva járunk,
A nyertt jót megvetjük s képzelteket várunk.
Néktek szőrt és tollat ád édesanyátok,
Mindennap terített asztallal vár rátok,
Igaz szomjatokat kristály vízzel óltja,
Hajlékotok a főld vagy az erdők bóltja;
De mi mezítelen jövünk e világra
S azonnal szükségünk van a társaságra,
Étünk, itunk, ruhánk izzadságba kerűl,
S még fiatal fejünk gondba s őszbe merűl,
És hogy bátorságba tehessük magunkat,
Ím, fel kell áldoznunk a szabadságunkat. -
A ti érzésitek fájinok, tartósok,
Elmétek egyforma, lábotok futósok,
S egyiket is a szív lázzadtt indúlatja
Szokott fekvéséből ki nem forgathatja,
Sem az elméskedés szomorú hagymázza
A táplálás útját meg nem tofánázza,
Látástok, hallástok élesek tinéktek,
Hogy meg ne ronthasson ravasz ellenségtek,
S hogy az ennivalót feltalálhassátok,
S e múló életet jobban kóstoljátok;
De a mi szemeink könnyet is húllatnak,
Füleink rezzennek, ajjakink jajgatnak,
Mikor édes hazánk a szélveszek között,
Mint egy roncsoltt gálya, a szirthoz ütközött,
Mikor vallásunkra készűl új fergeteg,
Mikor embertársunk rab, kóldús vagy beteg,
Mikor szüléinket vagy magzatjainkat,
Szerelmes párunkat vagy jó barátinkat
A halál karjain meghűlve csókoljuk,
S kínunkat a fáknak s néktek panaszoljuk.

  Hát még a becsűlet, mellyet akkor adott
Nékünk a természet, mikor megtagadott,
Mikor eredeti forrásit bédugta,
S vad lábunk a virtus csóváit felrugta, -
Hát még a becsűlet hányszor búsít minket,
Hányszor lázzasztja fel délceg érzésinket?
Ti, ti mindezeket még nem érzettétek;
Kevés, de jó s nyúgodt érzés a tiétek. -

  Még ez mind elmúlnék; de nagyobb kínunkra
Rá van az eszmélés vetve a nyakunkra,
Hogy régi fájdalmunk felmaradjon ebben,
S amin általestünk, rágjon mérgesebben;
Sőt, hogy a jövendő bajtól is rettegjünk,
S még a jók között is féljünk, keseregjünk.

  Istenem! ha szétt kell csakugyan oszolnom,
Ah, mit is kell a te munkádban vádolnom!
Még a Reménység is, e legfőbb orvosom,
Csalárd ajándékod, hóhérom, gyilkosom.
Miért szükség nékem a haláltól félni,
Ha csakugyan egykor meg kell szűnnöm élni?
Mért olly édes nékem az halhatatlanság,
Ha ez a reményem merő hasztalanság?
Bizony drágán vesszük ama színes jókat,
Mellyek elcsábítják a vak halandókat,
Ha ez a vágyásunk csak magunk szerelme
S hiábavalóság és lélek gyötrelme! -
Ugyan, ha már ételkívánás van bennünk,
És mégsem lehetne itt e főldön ennünk:
Ha a leghevesebb szomjúság únszolna,
S ez egész plánétán egy csepp víz sem vólna:
Nem azt mondhatnám-é, hogy aki teremtett,
Kegyetlenségének tárgyává engem tett? -
Meg ne ütközzetek, ha illy nagy ügy felől
Egy alacsony példát merek hozni elől:
Egy egyűgyű állat - egy gólya mit szólna,
Ha néki jó szárnya, s egy ország nem vólna,
Amellyben bújdossék; pedig a Teremtő
Belé adta vólna, hogy oda vágyjon ő? -

  Úgy van! e bőlcs Isten, ez élők jó atyja
Még a barmoknak is szívét megnyugtatja,
És bétőltvén minden állat kívánságát,
Örvendve szemléli kedve-tőlt világát.
Ugyan hát, ó, ugyan csak az ember volna,
Melly többet kívánna, semmit sem kóstolna?
Kinek az erkőlcsi világ csak kárt tenne,
A természet pedig mostohája lenne?
Ki az emberek köztt nyomna vagy nyomódna,
S még mint állat is csak tengene, kínlódna?
Én ugyan, ha nincs más élet énérettem,
Meg nem köszönhetem, hogy emberré lettem;
És, ím, egy illy fényes gyűlés hallatára,
Az emberi hitvány kevélység truccára
Letészem az eddig viselt méltóságot
S az állatok között kérek bóldogságot.

Te, ki Ermenonvill rideg szigetében
Nyugszol a nyárfáknak lengő hívesében,
Ébredj fel, és bámúlj egy lelkes állatot,
Ki mér tenni nálad nagyobb áldozatot;
Te a társaságban az aprós hibákat
Nem tűrvén, óhajtál olly messzi pusztákat,
Hol még nyers fiai a nyers természetnek
Kevélyek, gonoszok, hiúk nem lehetnek.
Én pedig őket is kerűlni kívánom,
S hogy hasonló lelkem vagyon, azt is bánom,
Akarom, hogy elmém setétségbe ejtsem,
A vétket, a virtust, mind - mind elfelejtsem.
Ez odvas makkfának kongó oldalában
Eszem, alszom, egyéb állatok sorában,
Az égre nem nézek, főldön jót nem teszek,
Itt élek, itt halok, itt rothadok, veszek. - -

  De melly sűrű homály gombolyog felettem?
Melly váratlan szélvész ordít, zúg mellettem?
A zápor lerohan, s az ég sarkalatja
Lelkemet s e bérces erdőt rázkódtatja;
Míg szóllok, ím cserfám menedék tövére
A sustorékoló gyantaláng leére,
Fut minden fenevad, - én magam maradok, -
Futnak ők, - én fázom, s - a tűzért szaladok. -
Hah! hogy lehet mégis olly erő lelkembe,
Hogy e tűzről is az ember jut eszembe?
A vadak ekörűl meg nem mernek állni,
A pongó szereti, de nem tud csinálni. -
Érzem, hogy lelkemnek tehetségi nagyok,
Hogy én a fő lélek helytartója vagyok,
Hogy már e főldön is több vagyok baromnál,
S tán messzi reményem több csupa álomnál.
Érzem, hogy ha itten bétőltöm helyemet,
Édes ráeszmélés fogja fel lelkemet,
S így lebegvén az én Uram trónusáig,
Kilátok az örök létel központjáig,
Hol eredetemnek kezdetét fellelem,
S a végtelen idők kerekét képzelem.

  Isten! akit fednek általlátszó leplek,
Még egyszer zsámolyod előtt letérdeplek,
Add vissza a tőlem lehányt istenképet,
Mellyet a makacsság orcámról letépett.
Nem! hanem a kevély alázatosságnak,
A rendetlen széltől forgó okosságnak
Csalóka míve ez. - Bocsáss meg, Istenem,
Ha vakon nem lehet hinnem, reménylenem!
Hogy az igazságot keresvén, tántorgok;
A tetőled adott lámpásodnál forgok,
Melly, mikor megbotlom, jóra akkor vezet,
S azon pontban érzem a mennyei kezet.

  Ímé, míg magamat embernek számláltam,
Az emberiségnek becsét nem vizsgáltam:
És most, hogy elhagytam az emberi nemet,
Négy milliárd ember tőlté be szívemet.
Uram! mind egyforma teremtésid ezek,
Kikkel én egyaránt gondolok, érezek;
Csakhogy némely része már kifejtve vagyon,
A többi még buta, kicsinnyég vagy nagyon,
Ki dolgos, ki lomha, ki tüzes, ki hideg;
Ki durva vagy szelíd, ki társas vagy rideg:
Mégis mindeniknek szívén van egy pecsét,
Melly jegyzi és őrzi az emberség becsét.
A London útszája, a Húron posványja
A jövendő boldog életet kívánja;
A csendes kínai s a kóborló tatár
Érzi, hogy a halál nem legvégsőbb határ;
Sőt az a kannibál, ki dühödtt bélibe
Önnön embertársát vendégeskedi be
S az ötig olvasni nem tudó déli nép
Hiszi, hogy lelkestől a halálba nem lép.
Ha ezek mind hisznek, én kételkedjek-é?
Sőt ha hibáznak is, én bölcsebb legyek-é?
Én is ember vagyok: és embertársamnak
Köz hibáját miért szégyenljem magamnak?
Ha úgy nem ítélek és érzek, mint ezek,
Talám akkor botlom, vakúlok, vétkezek.
Négy milliárd ember: felséges társaság!
Hamarább vét négy-öt, mint illy nagy sokaság,
Sőt ha ez mind görbén találna is nézni,
Nem tartoznám szemem szemekhez intézni?
S kivált mikor szívem így verne belőlem:
"Ah, ez édes hibát ne zavard el tőlem!"
Sem több, sem kevesebb, csak ember lehetek,
Sem barom, sem angyal lenni nem szeretek.

  De itt ezt kérdheti egy világ-polgára:
Hogy jutott minden nép ennek tudására?
Barátom! hányd fel bár a könyvek asztagát,
Meglátod, hogy egy nép sem formálta magát,
Egy ember, egy nem-köz lélek, egy isteni,
Szokatlan erővel felruházott zseni
Látta, amit mások nem láttak, s a vadon
Népnek előadta szelíden, szabadon.
A gyenge fél hitte az erősnek szavát,
S nem-tudva érzette önnönmaga javát:
Látta, hogy a szíve nem kiált ellene,
S hogy ez az ő nemes sorsához illene.
Vagyis amelly bimbót nyerses természete
Még béburkoltt kérgek alatt rejtegete,
Mihelyt egy boldog fény s meleg kifejtette,
Mindjárt magáénak vallotta - s szerette.
Én ugyan állítni nagyon merészelem,
Hogy régibb út a hit, mintsem az értelem,
S hogy minden nép elébb lett teológussá,
Mint kételkedővé vagy filozófussá.


III. NÉPEK
Reveláció, filozófia nélkűl

  És én, hogy példát is hozzak a népekről,
Miként képzelődtek azok a lélekről,
Vagy kettőt említek, kit a szent hagyomány
Útján nem vezet még az ész és tudomány,
Kik a bevett vallás álmában nyúgosznak,
Állatként éreznek, s kicsit gondolkoznak.

  A scythák, tatárok s akik az északnak
Fagyos vagy mérsékleti öve alatt laknak,
Azt tartják s reménylik, hogy ezen testekkel,
E kívánságokkal és e szükségekkel,
Amellyekkel bírnak főldi életekbe,
Egy ehhez hasonló helyre kőltöznek be.
Hogy ott nyilazással tőltik napjaikat,
S büszkén ugrattatják délceg lovaikat.
Azért, ha meghalnak, sírjokba rakatják
Mindazt, aminek ott hasznát gondolhatják.
Ki nem marad onnan a kard a kopjával
Vagy a nyusztos kalpag ráró bokrétával,
A buzgány, a puzdra, a varrott sátorok,
A csigás szerszámok s több becses bútorok.
S az így felkészített sírjánál az úrnak
Kutyát, lovat, szolgát s ágyast agyonszúrnak.

  Példáúl halljátok egy lappon érzését,
Ki látván halála elközelgetését,
Megnyúgodt vadsággal, hideg reményjében
Ezt mondja megásott sírjának szélében:
"Légyen vége életemnek, nem bánom, légyen vége!
Hajtó szellő csónakomnak fájdalmim keménysége.
Ni, hogy mosolyognak felém, közepén is a kínnak,
Ezer szép istenasszonyok udvarából Odinnak,
Kiket a hatalmas Odin, az isteneknek ura
Állított ki kastélyából előmbe a kapura.
Már a kékszemű Valkirák a legjobb sert készítik,
Már Odin palotájában az asztalt is terítik,
Hol vaddisznó-sodort eszem a bóldog istenekkel,
S a kopjákról beszélgetek a harcon elestekkel,
És ott Karinton apámmal a felső helyen űlök,
S odvas kaponyákba tőltött zab-sertől részegűlök.
Valhallának kies főlde, hová most kell bújdosni,
Hol a mohos szirt pompáját tiszta tó szokta mosni.
Hol a szép nyírfabokrokat aranyos zúz teríti,
S ha esső és, a nyíl húrját meg nem pőtyögösíti;
Fogadj, fogadj bé engemet! nem hazudtam, nem féltem,
Nem loptam el más tarándját, harc és fegyver közt éltem.
Odin előtt félelemnek szavával nem állok meg!
Lefolytak éltem napjai: mosolyogva halok meg." -

  Lám, melly boldogító a vallás érzése!
S bár illy egyűgyű is, lelket ád ihlése.
Hányszor vígasztalja ez a néger szívét,
Mikor már nem bírja elcsigázó mívét.
Mikor a potosi bányák éjjelében,
Az élet és pokol kölcsönös szélében,
Hol csak jajszók s bilincscsörgések hallatnak,
A rabság s a kínok már lelkéig hatnak,
S a pogány keresztyént átkozván magába,
Elszánva ugrana az ércek kohába.
De csak visszahátrál, letörli könnyeit,
S a tágas tengerre fordítja szemeit,
Melly hazája között, ahová vágyódik,
S nyomorgatásának főldje köztt hánykódik.
Gondolja: majd eljő az a perc végtére,
Mellyben elér ő is a kínok végére,
És az esti szellők lágymeleg szárnyain
Általrepűl lelke a tenger partjain,
S majd otthon egy tarka publikánná válván,
Őseivel egyik fáról másra szállván,
Zengi új örömét és elmúlt kínjait
S átkozza a kávés kertek vad urait.

  Ez, amit így képzel a feketék neme,
Az északi s déli hitnek egy láncszeme.
Mert ahol a tiszteltt elefántok laknak,
S ennivaló fészket a madarak raknak,
A fázó Imaus bérceitől fogva,
Ameddig a déli tenger ér zajogva,
Főldünk legszelídebb s legrégibb nemzeti,
Kína és India s a jó szag szigeti
Azt hiszik, hogy csupán e testé a halál,
A lélek megmarad, csakhogy más testbe száll. -
Bizonyos számok van, mondják, a lelkeknek,
S egy kies planéta lakások ezeknek,
S ha e boldogságban vétkezni találnak,
Számkivetés gyanánt e főldre leszállnak.
Itt a durva testet magokra öltözvén,
Egy állatból másba sokáig költözvén,
Végigtapasztalják e bú-baj világát
S elfelejtik első létek méltóságát.
Ha egy testek meghal, poklokra hányatnak
És a furiáknak kezekbe adatnak,
Hol, ha a kiszabott büntetést kiállják,
Az istenek másik állatban próbálják,
Most egy jó ifjúban, majd egy szép leányban,
Kígyóban, kutyában, féregben, fácányban. -
Közbe megtörténik, hogy büntetésében
Árnyék-módra bolyong az ég üregében;
Sokszor a tengerek mélyére lökődik,
Onnét a kietlen szárazra vetődik,
Felcsapódik a Nap tűzkemencéjébe
S vissza a levegő zúgó örvényjébe;
Maga s minden dolgok irtózva útálják,
S az elementumok visszahajigálják. -
Ezer esztendőkig tart így e vándorlás,
Míg a sok kín, próba, bánat és gyakorlás
A mennyből szállt lelket úgy ki nem tisztítja,
Hogy virtusát semmi már nem mocskosítja:
Ekkor a Teremtő magához felvészi
S önnön istensége részesévé tészi. -

  Bangó képzelődés! - de nem bolondság a',
Háromszáz milliom ember boldogsága.
Ez a hit csinálja őket csendesekké,
Jókká, dolgosokká, mértékletesekké;
Ez okozza, hogy ők a vért nem kívánják,
S még az állatot is kíméllik és szánják;
Emiatt nem fognak kardot gyilkolásra,
Puskát védelemre, ágyút hódításra.
Külömben illy gazdag országnak lakosi,
Gyémánthegyek s aranybércek birtokosi,
Kiknél a fűszerszám erdőszámra fekszik,
Kiknek gyomjaival Schönbrunn is dicsekszik,
Kiknek lakóhelyek az Édenbe ese,
Kikre minden szorúl, és ők senkire se, -
Régen azt tehetnék főldünk több részével,
Amit most London tesz Gánges mellyékével.

  Boldog! ki a tündér románok helyébe
Útazók írásit forgat a kezébe,
Mellyekben szintannyi a sok viszontagság,
Az emberi virtus, ész és balgatagság,
Szinte annyi szelíd s vad scénák festetnek.
Mennyit a firkálók nem is képzelhetnek;
S ami több, mind igaz, ami itt íródik,
Ami a képzésbe vagy szívbe nyomódik;
S mikor végig vittük a könyvet s a napot,
Mind tudomány, amit az elménk megkapott.
Aki ásítozva űl toalettjéhez
S únalommal nyúl egy útazó könyvéhez.
Kis olvasás után emberré kezd lenni,
Főldekről, népekről esméretet venni.
Rátalál helyére e nagy planétában,
S mi ő az emberi nemzetnek láncában?
Azt érzi, hogy ott jár, és ébren álmodik,
Egyre tanúl s múlat, henyél s okosodik.


IV. BŐLCSELKEDŐK
Filozófia, reveláció nélkűl

  Most már a szentté lett régi hagyományok
Partja mellől beljebb visznek a kormányok,
Ollyan emberekhez, kik a természetnek
S csupa okosságnak útján lépegetnek.
Itt népes országot nem szükséges várnunk,
Csak apró különös csoport köztt kell járnunk:
És hogy mindnyájáról itéletet tegyünk,
Csak három haldoklót látogatni megyünk.

  Az első Atheus, ki, hogy nem láthatta
Az Istent s a lelket, vakmerőn tagadta;
Erkőlcsi jó s rossz köztt külömbséget nem tett;
Mindent csak magáért s magából teremtett;
Életét s dolgait aszerént követte,
Amint az állati ösztön ingerlette;
S csak ott őrizkedett világos vétségtől,
Ahol retteghetett földi fenyítéktől.
Most már belelépvén a halál révébe,
Illyenformán érez elfásúlt szívébe:

  "Megvan! vártam is egykor azt,
Hogy megbomlik ez a durva matéria,
  És a dolgos erő kifogy,
S más formákba ütik makhina-testemet
  A dúló elementumok,
És én nem leszek én. - Érzem: ez a halál!
  Mellyen túl mi van? ami vólt
Hitvány létem előtt. Bennem az éltető
  Tűz felgyúla, s elalva már;
S most is gyertya vagyok, gyertya, de melly nem ég.
  Hát kívánjam-e létemet?
Kívánom: de tudom, hogy lehetetlen az.
  Bárcsak téged, erős, vad ész,
Megcsalhatna nemesb sorsra esenkedő
  Szívem; bárcsak ez a remény
Felnyitná lecsukott életem ajtaját!
  Adjátok nekem, állatok,
Csendes, tompa, hideg véreteket. Miért,
  Mért gondolkozom én? s miért
Képződök, habozok, rettegek, érezek?
  Ó, amellyet igen hiszek,
A nemlétel örök tengere mint ijeszt;
  S amit nem hiszek, a becses
Élet s boldogodás, melly igen édesít!
  Lévők létele s kútfeje,
Isten, hogyha te élsz, óltsd ki szorongató
  Eszmélésemet, ó - vagy ó,
Szánj meg, hogy nevetem léted, erőd, neved."

  E bús haldoklótól menjünk ébredtebbhez,
E rettegő szívtől jobbhoz, csendesebbhez.
A hajnal szárnyai engemet felvésznek
S a Kína termékeny partjain letésznek.
És itt, hol nagyot szűlt a Lu tartományja,
Hol virágzik egy szép folyóvíz párkányja,
Háromezernél több tanítványok között
Egy nagy bőlcs már szinte a sírba kőltözött,
Egy főldünk barátja és az ég kedvesse,
Napnyúgot csodája, kelet Szokratesse,
Confucius, - kinek nemes munkáiba
Eltűnik egy vagy két aprólékos hiba;
Ki csak annyit mondott, mennyit érzett s tudott,
Ki világosított, de mégsem hazudott;
Aki egy legnagyobb s legrégibb nemzetet
Törvényre, erkölcsre s jó rendre vezetett.
Ezt látjuk itt. Már ő az Istent dícsérte,
De a halhatatlan lelket nem esmérte,
Egy foggal feljebb volt amaz epés bőlcstől;
Halljunk hát egy-két szót a csupa erkőlcstől:

  "Ó, halál! te szelíd álomnak testvére,
Mikor vetsz örök zárt szemem fedelére?
Mikor száll testemre az a végnyúgalom,
Amellyel örökre bíztat a sírhalom,
Hogy a semmiségbe létem visszaszálljon,
S belőlem csak egy por és csak egy név váljon?
Elalszom mint fáradt, s úgy fogok aludni,
Hogy arról semmit sem fogok magam tudni,
Mert amit beszéllnek a megholtak felől,
Hogy holmit csinálnak még sírjokon belől,
Azok az élőknek setét álmodási;
Mert csendesek minden halottak alvási.
Mélyen alusznak ők; s mi, akik eszmélünk,
Őrólok álmokat látunk és beszéllünk. -
Alusznak? De ugyan lehet-é az álom?
Én az álmot élet nélkűl nem találom.
Hiszen ha porrá lesz testünknek porfala:
Csak semmivé válik, ami semmi vala;
Az ember egy bűzös dögbálvánnyá lészen,
Bomlani kezdenek a részek egészen;
A könnyebb s folyó rész magát feljebb vonja,
S a göröngy köztt marad csak a skeletonja;
Ez is nemsokára, bár érckő vólna is.
Egy rakás agyaggá változik maga is:
Az olajos részek az áerbe mennek,
S a sír körűl lidérc formába jelennek;
A sós és a kövér részecskék meggyűlvén,
Főldszínen maradnak, s öszveegyesűlvén,
A plántagyökerek által felszívódnak,
S belőlök a fűvek s barmok táplálódnak
Így lesz az élőből minera s televény,
A főldi részekből plánta és növevény,
Mellyet ha az élő állatok megesznek,
Belőlle magoknak testet s növést vesznek,
Így alszunk mi! - Hanem vigyáz a természet,
S nincsen forgásiban hízak és enyészet;
Pontos forgásának örök karikája
Egynek elmúlttával másikát táplálja.
Mi voltam magam is, míg még nem születtem,
Míg fűből s állatból e testet nem vettem?
Aludtam mélyen a semmiség ölében,
A magam-nem-tudás csendes éjjelében;
Még a természetből, mint egy annak megholtt
Részecskéje, akkor ki nem feslettem volt;
Így fogok bomlani újjonnan beléje,
Mint annak egy megholtt, picin részecskéje. -
Köszönöm, hogy nemes állatnak születtem,
S nem bánom, hogy ismét minerállá lettem.
De te, mennynek Ura, miért teremtettél?
Egyéb állatoknál okosbbá mért tettél?
Miért adtál nékem több s jobb tehetséget? -
Hogy sok eszköz által érj el azon véget?
Hogy az ételt, italt, levegőt megszűrjem?
S szabad lévén, a sok bút, bajt nyögve tűrjem?
Hogy egy romló testet neveljek s hízlaljak:
S egy kis jóért ezer gonoszt tapasztaljak?
Nem! te bőlcs Teremtő, mindent jól alkottál:
Te egy vagy és minden; s a te véged ott áll,
Hol a mi karikánk forgása kezdődik,
S ahol te kezdődöl, létünk ott végződik.
Ahol szent újjaid hegyét végigvonod,
A jó rendnek láncát ott akarod s fonod,
Mindennek célt, rendet és eszközt csinálsz ki,
S egy részért az Egész útjából nem állsz ki,
Megvan a főld s a kő, hogy talpat csináljon,
Megvan a fű és fa, hogy éljen s tápláljon;
Teremtél állatot, hogy egy önként-való
Sokaság mozogjon, légyen élő s haló;
Teremtél embert is, hogy jót s gonoszt tégyen,
Hogy bolond és okos itt a főldön légyen.
Minden egy tulajdon pontot nyert magába
Ez okos és bolond, jó s rossz világába.
Tőled vagyon célja, eszköze mindennek,
S az a boldog, aki megfelelhet ennek:
Míg az eszköz megvan, addig kergessünk célt,
S aki a célig ért, az nem hiába élt. -
Én tudom, és önnön érzésem hitet el,
Hogy vissza nem éltem e rövid élettel,
Hogy rendelt helyemet bétőltni kívántam,
S ha ollykor hízakot ejtettem is, bántam.
És most, hogy munkámat folytatni megszűnöm,
Csak hibám szomorít és nem feltett bűnöm.
S midőn visszaadom lételem az Égnek,
Csak e vígasztaló indúlatim égnek,
Hogy helyemet méltóbb teremtésnek szánja,
S hogy azt én is bírtam, soha meg ne bánja!"

  A harmadik halott ezt még többre vitte:
Mert a halhatatlan lelket is már hitte,
S önnön méltóságát az Isten létével
Egybe tudván kötni, bírt nemesb elmével.
Szokrates ez, kinél a pogányok között
Másvilágra szebben senki sem kőltözött,
Akiben szemlélni legtisztábban lehet,
Hogy egy természetnek fia mire mehet.
Akit Apolló is legbőlcsebbnek vallott,
Kit a bőlcs Athénás nagy örömmel hallott,
Hanem siettetvén bal gyanúságait,
Egy napon őlte meg őtet s - gyilkosait.
Menjünk tömlöcébe, hol a fő bőlcsekkel
Készűl a halálra megnyúgodt lélekkel.
Imé, a halálos mérget mostan adja
Őnéki könnyezve a tömlöc hadnagyja,
A bőlcs hideg vérrel vészi azt kezébe
S így szóll barátinak a halál révébe:

"Lelkek lelke, te nagy, bőlcs, igaz és örök
Jó Isten, ki az én szívemet esmered,
    Kérésemre figyelmezz,
  És juttass hamar engemet

E főldön lefutott vándori napjaim
Boldog célja felé. Lelkem erőlködik
    És áldott kebeledbe
  Készűl szállani, jó Atyám! -

Itt a vég: megivám kelyhedet, ó, halál,
S néhány percek után testemet itt hagyom. -
    Hogy-hogy, drága barátim!
  Mért vagytok szomorú s levert

Ábrázattal? az én végemet is hideg
Megnyúgvás szemivel kellene néznetek,
    Mégis szántok: ez a bú
  Megbánt, férjfiak! engemet.

Ah, híjjátok elő balzsamomúl az észt
S a virtust. De te sírsz, Chrémesem, és te is,
    Plátóm, könnyezel? - Ó, ég!
  Ó, jó Isten, ugyan hová

Lett és lészen ama szent philosophia,
Melly a főldi halált semmibe véteti?
    Bátran, drága barátim!
  Majd egykor ti is engemet

Megláttok. Mit is ér sírni, sohajtani
S e történetemen nyögve kesergeni?
    Hát egy bűntelen embert
  Rettegtethet-e az halál?"


V. KERESZTYÉNSÉG
Filozófia is, reveláció is

Illy érzések között múlt ki az üldözött
Szokrates kesergő tanítványi között,
Kinek nagy lelke volt és tiszta erkőlcse,
Ez a régi világ feddhetetlen bőlcse,
De akit setétnek s kicsinynek találunk,
Mihelyt egy haldokló keresztyént vizsgálunk,
Kit a kitisztázott értelem okosít,
S maga az igazság napja világosít.
Méltó s épűletes, ha, akik még élünk,
Egy illyen haldoklót gondosan szemlélünk!
Elégnek ágyához tudnálak vezetni,
Akiről jó példát s tudományt vehetni;
De tégyük most hátrább tíz nappal magunkat,
S halljuk végóráján önnön halottunkat,
Kinél a jó lélek magyarázására
Alig akadhatok nemesebb példára.
Így szóll hát e gyenge portestbe őltözött
Szép lélek magához véghörgési között:

"Mennybéli lángnak kellemes isteni
Szikrája! hagyd el, hagyd el ezen halál
  Alá vetett testet: te játszó-
    Eszköze a repeső örömnek,

Búnak, reménynek! Már napod itt vagyon,
Hogy célra jutván, végy diadalmat a
  Természeten, s a boldog élet
    Szent palotái felé emelkedj.

Halld, azt kiáltják fent amaz angyalok:
Jer, drága húgunk, égi rokon, jövel! -
  Már én nem esmérek magamra,
    Megzavarodtanak érezésim,

Béhúlltt szememnek már elaludt tüze.
Híg éltetőim széjjeloszoltanak!
  Lélekzetem kezd szűnni. - Ó, hát,
    Lelkem! ugyan csak ez-é kimúlni?

A főld előlem távozik, és szemem
Nem látja többé. A magos ég kinyílt,
  És benne száz kar szérafimnak
    Zengedezése fülembe csendűl,

Kik általadván szárnyaikat nekem,
Gyors repdeséssel mennybe emelkedem. -
  Fúlánkod, ó, halál! mutasd már,
    És diadalmadat, ó, koporsó!"


VI. A MEGBOLDOGÚLT ASSZONYSÁG KARAKTERE

  Így szállott fel az ég tündöklő várára
Ez a nemes lélek méltó jutalmára,
Ki a halandóság tövises vőlgyében
Már félig őltözött az angyali képben.
Kihez ha mindenek hasonlók volnának,
Tán az égiek is hozzánk leszállnának;
Ki megérdemlette e testi világban,
Hogy részt vegyen rangban, kincsben, boldogságban,
Aki ha származott vólna kunyhóból is.
Kisúgárzott vólna szép lelke abból is.
Kit tisztelt, szeretett egy illy fényes sereg,
Melly most hamvainál bánkódik, kesereg,
Kiben gyönyörködött ennyi pallérozott,
S kimúltakor még az irígy sem átkozott;
Kiért a társaság és az erkőlcs vérzik,
Kinek híjját magok a gráciák érzik. -
Egy nemes törzsökház méltó sarjazatja,
Kinek a közjóért élt és halt az atyja,
Egy érzékeny mátka, egy ollyan feleség,
Melly a nemes szívnek legnagyobb nyereség,
Egy ollyan asszonyság, kinek természeti
Szívét, eszét, lelkét minden esmérheti,
Aki ha származást Párizsban vett vólna,
Esztendőre róla sok memoires szólna.
Otthon nyájas, csínos, víg, lebocsátkozó,
Jó rendet szerető, elmés, múlatozó,
Ki búba csak akkor ejtette vendégit,
Mikor azok észrevették betegségit. -
Nagy emberek vóltak atyja, férje s vére;
Mégsem szállt kevélység s vad gőg a lelkére:
Gazdag volt s nem pazér, hatalmas, nem kemény,
A módosság nem volt benne csak tűnemény.
Mindent megkímélt ő, de nem színeskedett,
Jó lenni nem tanúlt, mert annak született;
Virtusát érzette, önn becsét esmérte,
Elméje könnyű volt, a másét dícsérte: -
De elevensége nem tette hiúvá,
S testi gyenge volta vaddá, szomorúvá;
Sem világ rabjává nem szeretett lenni,
Sem abban magának követőket venni,
Mégis tudott élni ez élet javával,
S gyakran ízleltette azt embertársával. - -

  Ó, felséges virtus, ott tetszesz te nagynak,
Hol a cselekvőnek akadályi vagynak.
Hol, amidőn egy jót szükség fényre hozni,
Sok kedves dolgot kell azért feláldozni.
A hely, szokás, rang, mód s mások ítélete,
A körűltünk lévő emberek élete,
Midőn ezek jönnek a virtussal perbe,
Ekkor kell értelem s erő az emberbe. -
E boldogúltt lelket illy pontból tisztelem;
Csuda egy gyengében illy erő s értelem! -
Más, mikor szokásból szólnak a holtt felett,
Más pedig e bennem megfundáltt tisztelet,
S tudom, hogy midőn ezt illy hosszan kitettem,
Minden ittlévőknek szíve szólt mellettem. -
Engedj meg, szent árnyék! ha e köz siralom
Szomorú piaccán neved magasztalom:
Félek virtusidról több említést tenni,
Ámbár érzékennyé megszűntél már lenni.
Mély álmod s vérednek fagyos elállása,
Orcádnak örökös halaványodása
Alig tudnak egész bizonyossá tenni,
Hogy dícséretedre ne tudj érző lenni.
De e gyász koporsó és e fényes rendek
Meggyőznek; s magam is csakugyan örvendek,
Hogy dícséretidről tisztem most szóllani,
Amit te pirúlva szoktál volt hallani.
Vedd békével tőlem, hogy itt megtisztellek,
Hogy messze, magasra, magadig emellek.
És ti, tisztelt karok! tőlem tán várjátok,
Hogy e boldogúltnak életét halljátok;
De minek írjam azt, amit tudtok nagyon?
Minek írjam, ami tiszteletben vagyon,
S amit már tinéktek jobban lerajzoltak
Ama két túdósok, kik előttem szólltak?
Én hát csak lantommal fogom fel szózatját,
Hogy itt kirebegjem végső indúlatját.


VII. MAGA A BÚCSÚZTATÓ

Zártt koporsómnak fedelén belől is
Érez a szívem szeretett nevedre,
S e setétségnek hideg éjjelében,
                                      RHÉDEI! látlak:

Látlak, eszmélek, karomat fogadd el,
Ó, szerelmemnek deli tárgya, lelkem,
Hű s nemes férjem, LAJOSOM, barátom,
                                      Látlak, ölellek.

Ó, az érzékeny tüzet el nem oltják
E hideg, nyálkás ködök; s az halálnak
Puszta vőlgyén is tifelőletek még
                                      Hangzik az ekhó.

Jöszte, s hív emlékezeteddel újjítsd
E magánosság szomorú világát!
Ah, erős lelked lehatolhat e sír
                                      Érc kebelébe.

Itt fogadd még el, hol az áltatások
Nem lakozhatnak, s ahol a világi
Tettetésnek nincs helye, itt fogadd el
                                      Trézia szívét.

Jer, nemes lelkek remeke s királyok
És magyar hérók fejedelmi vére,
Aki laurussal s olajággal ékes
                                      Érdemeid közt

Házi virtussal szereted tetézni
Nyertt dicsőséged! jövel, és ne vesd meg
Annyi jó hírnek jubileumában
                                      Hitvesi búcsúm!

Jer, de melly híven sietel te meghűlt
Karjaim közzé! Köszönöm... de szóllít
A dicső tornác, hova téged is hoz
                                      Egykor az érdem.

                    *

Kedves testvérem, Zsuzsannám,
  Fogadd el végszózatom;
Elválásom nagyon bánnám,
  Mert leköt indúlatom:
De a mennyei szózatnak
Szent törvényi felhívatnak,
  Most bocsáss el: egykor még
  Egyesitni fog az Ég.

Addig is gróf Gyulayddal
  Élj a hűség karjain,
S nagyra termett magzatiddal
  Járj az öröm szárnyain.

Én szeretlek, én tisztellek,
Én sohajtlak, én ölellek.
  Isten hozzád! ah, egy ó
  Nékem elég búcsúszó.

                    *

De még több jajszót kell tennem,
Többtől is kell búcsút vennem:
  Ó, keserves változás!

Még Szerencsy özvegyétől
Bús hang jön sírom szélétől
  És igaz sóhajtozás.

Te, kit a hív rokonságnak
S ebben ritka barátságnak
  Kétszeres szent kötele

Énvélem úgy egyesített,
Hogy köz érzés lelkesített,
  Tréziám, szívem fele!

Ez elválás pontján érzem,
Melly keserves kínnal vérzem
  Elhagyván az életet;

S most, mikor már elszakadtunk,
Ott, ahol egybeforradtunk,
  Szörnyű metszés tétetett.

Ó, ha addig tartanának
A barátság angyalának
  Rózsákból font köteli,

Míg a sír bé nem nyél minket:
Ó, úgy érző szíveinket
  Csak kínnal rakná teli.

De ő bármelly messziségre,
Égből főldre, főldről égre
  Egyaránt fut szárnyain.

Véle a szelek sem bírnak,
S a tömlöcnek és a sírnak
  Truccol vasas boltjain.

Mikor már én itt tündöklők
S a kék égen kikönyöklök,
  Hallom tőled nevemet.

Valamelly'k csillag súgára
Ráfesti szemed héjjára
  Hív emlékezésemet.

E dicsőűlttek országa
Egyik legfőbb boldogsága
  Az a kedves érzemény,

Hogy barátinkról eszmélünk,
S hogy majd vélek együtt élünk,
  Legvígasztalóbb remény.

Ó, karjaim mint repesnek,
Hogy egykor nyakadba esnek
  Ez élet tornáciban;

Addig is kívánja szívem,
Hogy rózsák közt járjál, hívem,
  E világ pusztáiban.

                    *

Hát te, Domokos Jakabnak
  Tiszta szívű hitvese,
Ki a boldogtalanabbnak
  Dajkája vagy s frigyese,
Hív Uray Juliánna,
  Kitől a végpercen is
Több jóságot nem kívánna
  Még a békételen is,
Te, a baráti hűségnek
  Példája és bélyege,
Kit nem borzaszt az inségnek
  Szélvesze és fellege,
Ki a sűrű fájdalomba
  Vígasztaltál engemet,
S te kisérted le síromba
  Elhervadott testemet;
Hogy köszönjem meg hűséged
  S arany barátságodat? -
Ó, már az ég esmér téged,
  S letette jutalmodat:
Megőriz kedves férjeddel,
  És megáld benneteket;
S végre vélem, kedveseddel,
  Meglátod a szenteket.

                    *

Ti is a Gyulay, Bárczay s Rhédei
Fényes familiák minden vérségei,
Hűséges rokonok, nemes atyafiak,
Itthon és a hadban példás hazafiak,
Végbúcsúmat tiszta szívvel fogadjátok,
Az Úrnak áldása terjedjen reátok!

                    *

Legfőbb tiszteletre méltó praelátusok,
Minden hiten lévő papi szent chórusok,
Kik híven őrt állván az Úrnak házában,
Részeltettek mindent annak mannájában;
Ti is felsőbb, alsóbb rendű méltóságok,
Nemes magyar urak s úri asszonyságok;
Vitéz hadi tisztek, akik a csatának
Tüzén éltek s haltok királynak, hazának:
E régi városnak csínos polgárjai
S e tisztes közönség minden jó tagjai;
Valakik erántam hív szívvel vóltatok,
S a jó emlékezet könyvébe írtatok,
Köszönöm, valamit erántam tettetek,
Légyetek áldottak! Már Isten véletek.

                    *

Mi pedig, valakik koporsódhoz gyűltünk,
Valakik szerettünk, tiszteltünk, becsűltünk,
Köszönjük, hogy rólunk most is emlékezel,
S még a sír szélén is erántunk érezel.
Mi is, nemes lélek, sóhajtunk és sírunk,
S háládó szívünknek táblájára írunk,
És csak az vígasztal, hogy még feltalálunk,
Égi társak leszünk, s többször el nem válunk.

És én, aki ollyan szerencséssé lettem,
Hogy illy nagy lelkek közt virtusid zenghettem,
Bocsánatod kérem rebegő nyelvemről,
Elmém szűk voltáról s kis tehetségemről,
Amelly ha bírt volna szívemnek lángjával,
Verset futott volna a szelek szárnyával.
De bár talentomim nem tüzesek s nagyok,
S hazám lantosi köztt középszerű vagyok;
Az az önnönérzés emeli tollamat,
Hogy még méltatlanra nem fogtam lantomat,
S hogy most is egy méltót magasztalt énekem,
S ennyi nagy, bőlcs, csínos hallgatóm vólt nekem.

 

TÜDŐGYÚLADÁSOMRÓL

  Fenn lengő Hold! nézd, mint kínlódom,
Mondd meg nekem, hol fekszem én?
Ágy-é, amellyben hánykolódom,
Vagy a koporsó az szintén? -
Nem! Csónak ez, melly, jaj, a kétes
Remény és biztos félelem
S az élet és halál setétes
Hullámjain lebeg velem.

  Fojtó szirokkóknak hevétől
Asznak tüdőhólyagjaim,
S a kriptáknak fagyos szelétől
Borsódznak minden tagjaim.
Szívem megett egy láthatatlan
Kéznek nyila bélővé áll,
S mellyem csontbóltján irgalmatlan
Sarkával rúgdos két halál.

  Hová ütődöm az habokba?
Haj! melly szörnyű hányattatás!
Most a kupresszusos partokba,
Hol rémlet űl s jéghallgatás;
Majd a túlsó part lejtőjébe,
Honnan barátság szózatit
Hallok a platánok berkébe
S örömszerszámok hangzatit.

  Innen savanyú ázótjokkal
Pusztás barlangok fojtanak;
Amonnan kerti balzsamokkal
Hígabb szellők újjítanak.
Fúlok, lehellek; fázom, gyúlok,
Vagy egy kivégez már vagy más,
Ájúlok, érzek és ocsúlok:
Haj! melly szörnyű hányattatás!...

  Ki vagy te, ki hószín leplekbe
Felém mosolygva közelítsz,
S a partról e szagos berekbe
Áldott jobbodon felsegítsz?
Te, főldi biztossa az égnek,
Arany gyógyúlás! Te a nagy
És bőlcs teremtő tehetségnek
Halandó leánya! te vagy.

  Te illeted rózsás újjoddal
Mellyemnek rokkant bóltjait,
S elindítád pillantásoddal
Az élet dobbanásait.
Már lelkem új fenix módjára
A lángok közzűl éledez;
S gyengűlt újjom pattanására
Kis lantom újra zengedez.

  De te repűlsz? mind tűnnek, - mennek
Minő derűlés ez, nagy ég?
Sándorffym űl ágyamnál... s ennek
Köszönhetem, hogy élek még?
Zendűlj, ekhózz, esti csendesség!
A hálá engem dalra ránt.
Telj bé, kettős szent kötelesség,
Az orvos és barát eránt!

 

FŐHADNAGY FAZEKAS ÚRHOZ

Kerek hajnal! súgároddal
Küllőzd meg a fél eget
S múlólagszín sáfrányoddal
Szegd bé a kék felleget.
Én, ki téged napszálltával
Legtöbbször áldottalak,
Most a kelet harmatjával
Melly nagyon óhajtalak.
Menj, s fogj szürke paripádhoz
Félébredtt zefireket,
Tégy kakast is hintócskádhoz
S kettőzd a lépéseket
Süss druszámnak, barátomnak
Két szemére édesen,
S babonázd le az álomnak
Mákját rólok csendesen.
Vagy ha már ő, mint kedvellőd,
Ébren szívja lelkedet,
Mondd meg néki, hogy egy szellőd
Mellyemből kerekedett;
Mellyemből, mellynek tartatlan
Ereje csak akkor nagy,
Mikor érzése ártatlan,
Tiszta s vídám, mint te vagy.
Mondd meg néki, hogy kertjébe
Régólta kívánkozom,
Hol a természet ölébe
S az övébe nyúgoszom.
Mondd meg néki, hogy pattantom
Húromat már őfelé.
Ah, mert - ah! magános lantom
Drágább névvel zenghet-é?
Mondd meg, - de már - már jól látom.
Már itt van, - már látom őt, - -
Haj! az én nemes barátom
Hogy használja az időt!
Ő, akinek Bellónától
Magasztalva van neve,
A gőgösség hagymázzától
Irtózván, kertész leve.
Ő a tomboló vígságnak
Futja unszolásait
S egy félig fejlett virágnak
Lesi bíztatásait.
- - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - -

Ő a fösvények sorában
A dög kincsekkel felhágy
S húgának társaságában
Gyöngyvirág gyöngyökre vágy.
Számlálgatja víg orcával
Az ezüst jácintokat
S az ibolyák aranyjával
A szagos gyémántokat.
Most a bőcseknek álmára
Hol ébred, hol szunnyadoz,
S majd a képzeltt Heloára
Érez, újjúl, bágyadoz.
Majd a rendtartó méheknél
Kedve-telve ácsorog,
S érzi, hogy az embereknél
Az ország nem így forog.
Már meglátott: gereblyéjét
És kapáját elteszi,
S félig harmatos Linnéjét
Pipája mellé veszi.
Jer, barátom! lépegessünk
Kis kertednek útain,
S dohogás nélkűl nevessünk
Mások bolondságain.
Jer, s érezzük, hogy nagy telket
Többször fának ád az ég,
S kis jószágot és nagy lelket
Bírni bóldogabb sors még.
Jer, e répánál térdeljünk,
Jer, kacsint e tulipánt,
Jer, e töknél süvegeljünk:
Mind használ ez, s egy se bánt.

 

SALÉTROM INSPECTOR KISS IMRE ÚRHOZ,

Debrecenben

Múzsáknak barátja! hát Mársot segíted?
S gyilkoló bombáit langszárnyra repíted?
Irtózva lépek e halál műhelyébe:
De erősb ösztön hajt barátom ölébe.
Bár itt emberölő savakra találok,
Bár itt kádra vagynak szűrve a halálok;
Bár itt azt a cúkort öntitek kristályba,
Melly keserves ízt hágy a népbe s királyba,
Bár, barátom! az itt kipáralgott lének
Cseppjei számtalan könnyekké lennének:
Mégis e gyász kohát édesdeden látom,
Mihelyt eszembe jutsz, régi jó barátom! -
Kivált most, amidőn az alkalmatosság
Int, hogy veszteg légyen a komoly okosság;
Sárba is kihozott hozzád Imre napja,
Talán máslással foly a salétrom csapja.
Jobb is lesz hát, ha bor zúg ma minden kádba,
És viváttá válik a számba s a szádba.
Bezzeg ekkép csapunk derekas szüretet,
Kívánván Imrének szerencsés életet.
- - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - -
De így is élj vígan, nemes lelkű Imre!
S tarts számot baráti, hív érzéseimre.

1804. nov. 5.

 

TÖREDÉKEK

1

Szerelmem pompásabb sírt nem talál.
Itt legyek én elfeledve, elrejtve.
Ti mohos kőszálak, érzékenyedek,
Ha a szép szíve nem indúl.
Bévésem nevét a szirtbe,
Hadd fújjanak belé a szelek,
Hadd lássa meg az útazó.
Azt kell szeretnem, aki nincs,
És mégis kell szeretnem.
Így járt Narcissus.
De én őt mégis szeretem,
Mert hogy lehetne nem szeretni?
Ti folyóvizek, ti szép vidék,
Szívemet néked elkűldeném,
De kell még a hazának,
Te azt kebledbe temetnéd,
S míg olvadoznál,
De mégis a te neved marad rajta,
S óh! háládatlan, akkor mit mondasz?
Közel vagy, mégsem láthatlak.
Mert meghalnék.
Megháborítnálak.
Még kétszáz esztendő múlva is látja az útazó, és
A hazafi elsóhajt s a poéta:
Te addig nyugszol, míg én -
És nevetsz:
Hát nem lettem volna elég gazdag,
Hát lehet-é olly kőszíve...

2

Hajdan dorongok, vasak etc. és Erő.
Most pénz, por, papiros, - Ész.
Botond egy bottal; most nézd,
Egyet kerekít s omlanak az ezer és ezer napi mívei.
Szép palota nemes lakossa, magyar test és szív.
Én ugyan békesség barátja: Rousseau.
Hát a fortia aget et canet? Azért dicsősége...
Kövessétek, hazafiak! kis ajándék az oltárán.


3

E - - -
Láss - - -
Én is - - -
Addig - - -
Szívemet - - -
Most röv - - -
Másszor - - -
Légy te igaz - - -
S boldog az - - -
                          - - - ül
                          - - - ulj [?]
                          - - - un
                          - - - ényjei [?]
                          - - - d
                          - - - míg őtet
                          - - - -lehell
                          - - - állnék
                          - - - vár [?]
                          - - - ókra
                          - - - emet
                          - - - ge dulóra
                          - - - ilit
                          - - - lni fog együtt
                          - - - Juli barát
                          - - - tiszta

 

IN COMITEM PÁLFFY

Hangzik-é hát olly kedvesen a magyar szájába is,
Ó, nagy magyar, a nagy Voltér dicső Henriássa is,
Úgyé, hogy a magyar...

 

TERVEZET

Orpheus innepet tart.
Hozzá érkezik Aristeus.
Belészeret Eurydicébe.
Kergeti, ez meghal.
Eurydice temetése.
Orpheus keserve.
Leszállta a poklokra.
Feljötte.
Keserve.
Pyrén emberekkel áldozik.
A többit rabságra veti.
Pusztít, öl, éget.
Orpheus reducálja a népet.
Arion elérkezik.
A pásztorokat szántásra veszi.
Napfogyatkozás, réműlés.
Orpheus oktatása.
Háború.
Pyrént a maga népe megkötözi.
Orpheus megenged néki.
Orpheus oktatása.
Orpheus secedál Strymon mellé.
Várost épít.
Orpheus maga tusakodása unter Ruhm und Ruh.
Orpheus muzsikál.
Eurydice is odamegy.
Orpheus beleszeret.
Ámor rózsát producál Eurydice kertjébe.

 

ZSENGÉK
(1785-1787)

 

PROO: EGY KIES KERT LEÍRÁSA

Mutogatja magát a pompás természet,
  Mesterség cifrái tündököltet készet.
Áldott természetnek kies lakóhelye
  A nyájas örömök legelő mezeje,
Hol az ártatlanság vidám képe örűl,
  Kedves gyönyörűség táncolva jár körűl.
Ártatlan mulatság emelte magának
  Örökös sátorát kertébe Flórának.
Itt Zefir virágit mikor csókolgatja,
  Édesen illozgat mennyei harmatja.
A termő gyümőlcsfák majd hogy egymást érik.
  Egyről gyümőlcsöket vékával is mérik.
Már Priapus is felállott az állóra,
  Hogyha majd nem vigyáz, megbűnteti Flóra.
Itt a víg örömök s nyájasság egymással
  Táncolnak öszvefont karral Zefirussal.
Egy szép forrás csereg e kert közepében,
  Nimfák gyengédedett fái nőtt szélében.
E szép, kies kerthez közel egy folyóvíz,
  Mellyből sok plántákra hárúl bőv, édes íz.
Nem messze a parthoz van egy szép zőld csere,
  Mellybe a bú soha bemenni nem mere.
Egy magos kőszikla a habok mérgétől
  Őrzi e kies helyt észak hidegétől.

 

SZŰNTELEN KÖZEL VAN A HALÁL

Nézd meg csak a rózsák tűndöklő szépségét,
  Flóra magzatinak csuda ékességét:
Most a virágoknak szépségét csudállod,
  Majd száradt kóróit megúnván útállod.
Így ember éltének mivolta hagyatott,
  Az három Párkákra egészen bízatott,
Kik személlyválasztás nélkűl mindeneknek
  Életek fonalát vágják a véneknek,
De még az ifjak sem maradnak ki sorból,
  Ámbár ki nem léptek még gyermeki korból;
Mert akit akárhol célba vesz a halál,
  A nyila halálos sebet rajta talál.
Utólsó óráját senki sem tudhatja,
  Hogy a' mikor hal meg, meg sem gondolhatja,
Mert sebes szárnyakkal repűl mindenfelé,
  Amott jár, majd fordúl gyors lépéssel elé.
Gonosz Pándora is pixisét forgatja,
  A sok embereket igen nyomorgatja,
Nem kérdi e' ki ez, király-e vagy Irus,
  Vagy nagy gazdagságban kevélykedő Cyrus,
Nem vigyáz senkire, érett-e vagy gyenge,
  Hull az ért kalásszal együtt a zőld zsenge.
Ó te, gyötrelmeknek kegyetlen királyja,
  Nincs, ki veszélyedet valaki kiállja,
Kérlek, kedvezz nekünk, gyenge edényeknek,
  Kik társai vagyunk a nyárleveleknek.

 

PROO: AZ ESTVÉNEK LEÍRÁSA

Látod-e szép Fébust dicső trónusában
  Űlni az ég bóltján fényes ruhájában?
A megmosdott nap az, aki mindeneket
  Táplál súgárival minden embereket.
De mikor megúnja már hosszas futását
  És félbe akarja hagyni útazását:
Elérkezik hozzánk az az édes estve,
  Melly az ég kárpitján van sűrűn lefestve.
Az ég bóltozatja már másba őltözött,
  Sok csillagok sora az égre kőltözött.
Ez, aki plántákat öntözi könnyével,
  Kellemetes Zefir csókolja szelével.
Illyenkor vehetnek a múzsák időket,
  Pallás tanítja [a] tudományra őket.
Mert ekkor szűnik meg a városi lárma,
  A gondos múzsáknak igen nehéz járma.

 

EGY FÖSVÉNYNEK LEÍRÁSA

Míg Plútó jóságát nem közlé emberrel,
  Amíg meg nem vesztett sokat édes szerrel;
S mihelyt az Úr őket veré gazdagsággal,
  Bemocskolták éltek sok rút gonoszsággal.
Mert ebből származott az a fösvény elme,
  Amellynek csak a pénz minden segedelme;
Mert a crézusi kincs a fösvény szentsége,
  Ha pénzt kérnek tölle, mindjárt van mentsége.
Akármi nagy vétket nem fél vinni végbe,
  Csak hogy bús ládája pénzzel telhessen be,
Csak hogy pénzt adjanak, rágja a fa héjját,
  Bosszantja az Istent, ha nem éri célját.
A pénz kívánságát addig el nem únja,
  Míg örökre szemét maga bé nem húnyja,
A gondtól gyötretik lelke s tetemei,
  Nem esmérnek álmot béesett szemei.
Leesik lábáról szörnyű rohanással,
  Búsúlt orcájára borúl nagy sírással,
Ha látja, hogy pénzét viszik a tolvajok;
  Nem bánja, ha testét epesztik sok bajok,
Így felel a fösvény keserűségébe,
  Mikor gyötrettetik súlyos inségébe:
Ama boldog idők, jaj, úgymond, elmúltak,
  Mellyekben szegények lábamhoz borúltak,
És tetszésem szerént magokat intézték,
  Mert pénzemért szavam mint törvényt, úgy nézték.

 

A POÉTAI FELVIDÚLÁS

Mit nyájaskodsz, bánat, s akarod magadat
  Kedveltetni? nállam nem éred célodat.
Retteg engem a bú, s szomorúság kerűl,
  Még a mély bánat is én körűltem örűl.
Hagyjatok hát békét nekem, ó bánatok,
  Mert nállatok nélkűl mással múlathatok.
Bár igyekszel nyomni le, mély bánat árja,
  De nem, mert víg öröm a szívemet járja.
Bár igyék a balsors Erisnek borába,
  Mégis bé nem férhet múzsák táborába.
Múzsák zabolázzák minden dühösségét,
  S a bánat megtartja hozzájok hűségét,
Mert Pallás őrzi ezt egész erejével,
  Táplálja ezt Fébus kellemes tejével.
A múzsák táborát, bánat, meddig rontod,
  Bár kemény erődet egészen kiontod,
De nem árthatsz semmit, bármeddig próbálod,
  Az öröm csatáját, tudom, ki nem állod.
Bár szórja az átkot szomorúság szája,
  Ellene áll néki az öröm bástyája.

 

AZ ÁLOM LEÍRÁSA

Mindennél jobb hír vagy, ó te édes estve,
  Nyúgodalom képe mellybe van lefestve!
Édes szenderedést mert ez mutogatja,
  Mély álom szelével a bajt elmúlasztja.
E' pihenteti meg az törődött testet,
  Az ember képére új életet festet,
Mert fáradtság miatt bár halálra szálltak,
  De álom vitézi azok ellen álltak.
Akik egész napot nyughatatlansággal,
  Testeket gyötörik a sok fáradsággal,
S ha munkájok után testek kezd lankadni,
  Olly orvos az álom, melly erőt tud adni.
Akire szunnyasztó mákját bőven ejti,
  Fáradtsága terhét az könnyen felejti;
Akiknek szíveket a bú általjárta,
  Az öröm reményét már tőlle elzárta,
Csupán álom által tér meg minden vére,
  Kívánt nyugvás után tér meg erejére.

 

EGY VÁROS LEÍRÁSA

A mord Merkurius szárnyain repűltem,
  A Fekete tenger partjára leűltem.
A habok mormolva verik a kőszirtot,
  De ezek csúfolván, mellyet ki nem irtott
Még a dühös habok mérgek s irígységek,
  Ámbár akármeddig tartott dühösségek.
Nem messzire láttam ott egy roppant várost,
  Sok szegény királynak igen nagyon károst,
Ahonnan az ágyúk zúgván közelgettek,
  Mellyeknek gyomraik halállal tőltettek.
A sok rakás bombi repűlt mindenfelé,
  Melly az egész határt egészen eltelé.
Bementem a várba, ahol megütköztem,
  Mert sok kincsek között majd eltévelyedtem.
Drága temjént visznek ennek óltárára,
  Sok ajándékokat emelnek számára.
Űl az Achmet zultán kevély trónusában,
  Gyönyörködik szeme sok cifraságában.
Lába alatt hever tűndöklő ezüstje,
  Mellyre sohajt feldúlt sok városok füstje.
Sok drágaságoknak e város hazája,
  Az egész világnak mert ez[t] szólja szája.
A palotájára mesterség cifráját
  Tékozlá a szépség rá a frizúráját.
Te nagy, kevély császár, kinek bűnös karja
  Öl, ront, pusztít, s vérrel a főldet takarja,
Kitől függ sokaknak mind élte s halála,
  Boldog, ki kedvébe hellyet jól talála.

 

PROO: VENTUS DESCRIBITUR

A ragyogó napnak díszes ábrázatja
  Magát a kékellő égen mutogatja.
A vízen mosolygó súgárok magokat
  Mossák, de jaj, nézzük, mi leli azokat?
Aeolus irígyli, a kamarát nyitja,
  A háborgó tengert mindjárt felindítja.
Morgatja a felhőt, s egyiket másikhoz
  Üti öszve, és így a' könnyen essőt hoz.
A ragyogó napfény hirtelen elborúl,
  Zeng az ég, zúg a szél, a tenger háborúl.
A nagy Álpesekről a szelek leszállnak,
  Mellyek mormolással tengerpartra állnak.
Mindjárt a sós tengert fenékig forgatják,
  Legbelsőbb gyomrát is a főldnek mozgatják.
Az eloldott szélvész hánytat vízhegyeket,
  A langoló mennykő szaggat fellegeket.
Itt a zúgó habok csak öszveütődnek,
  S így küszködvén messze egymástól verődnek,
Törik az árbocfa, hajó orra szakad,
  A hajóba a víz mindenfelől fakad.
Romlik a sok kötél, a hajó repedez,
  Hajóba házakat csupán az ég fedez.
Törnek a vasmacskák, hajó hányattatik,
  Caronhoz utazni hajós hívattatik.
Melyet látván hajós, jajgatásra fakad,
  Gondolván, hogy mindjárt ég, főld öszveszakad.
Hajósra már halál sárgája ráűle,
  Benne minden vére egészen meghűle.
Úgy látszik, hogy az ég barnúl s búsúl belé,
  Tudván, a dühösség mint ront mindenfelé.
De ha kedvező szél kezd szépen lengedni,
  Akar a haragos tenger is engedni.
A megmaradt hajó űl szelek szárnyára,
  Úgy siet a hajós a feltett tanyára.
Kipihent erővel úgy csendesen mennek,
  Mi baja, kérdezvén, volna annak s ennek.

 

A BÉKESSÉG

Olajfa ágakkal fűzi bokrétáját,
  Pallás úgy viseli békesség tógáját.
Múzsák a Parnassust békességgel lakják,
  Apolló leckéjét figyelmmel hallgatják.
Tegzes Diána is sereg nimfáival
  Bátran vadászgat már gyors agaraival.
Bakhus általagja már nyertesen telhet,
  Pán ökrei bátran a fűvön legelhet.
Neptun is haszonnal halássza tavait,
  Triptolemus bőven rakja asztagait.
Dúdolgatván fogja paraszt esztekéjét,
  Hol csára, hol hajszra mozdítja szőkéjét.
Bátran jár a kalmár, nincs már félelmes út,
  Nem fél, hogy szekerén lásson már többé bút.
Mesterség lábra áll, és szépen virágoz.
  Az igazság feláll, s mindenfelé ágoz.
Boldog az az ország, s gazdag minden jókkal,
  Hol a Merkúr forog a két kígyós bottal.

 

PROO: QUEM DII ODERUNT,
PRAECEPTOREM FECERUNT

Ha a legkeményebb bűntetés hellyébe
  Azt tette vólt hajdan Horác egy versébe.
Legnagyobb bűntetés[t] akik érdemlenek,
  Jóllakásúl egy pár foghagymát egyenek;
Ha az igaz lelkű jó Polixénesnek
  A kővágásnál is nehezebben esnek
A Dionizius verseit dícsérni,
  S jó szívét egy tirann vad lelkéhez mérni;
Ha Scaliger, kinek tisztelik hamvait,
  A léleknek minden únalmit s kínjait
Egy kurta lexicon kicsinálásában
  Nem félt befoglalni hajdan egy summában:
Talán engemet sem ítélnek hazudni,
  Ha minden lélektőrt ebbe fogok tudni,
Hogy akit a reá felbúsúlt istenek
  Egyszer praeceptori névvel bűntettenek.
Talált egy sokszeres bűntetés sorára,
  Holtig vétkezhetik annak rovássára.
Mellyet a végezés jól tudván eleve,
  Dioniziusra illy végezést teve:
Hogy sok vétkeiért már eleget tégyen
  Úgy, hogy Corinthusnak praeceptora légyen.
Ha tizennegyedik Lajos feltámadna,
  Pártosinak egyéb bűntetést nem adna.
Hanem hóltig való praeceptorrá tenné,
  Szenvedésit rajtok így bőven kivenné.
A praeceptorságot én akképp képzelem,
  Hogy ha benne öröm rózsácskáit lelem.
Ez is a többitől kicsit külömbözött,
  Nővén bogácskóró s ördögszekér között
Sokan azért járják Apollo templomát,
  Hogy az Pinduson is lásson ökör nyomát;
Csak azért keresik Pegazus vizeit,
  Hogy felturkálhassák kristályszín cseppjeit:
Külömben barom is ha ezt nem tapossa.
  Nem fog kitetszeni majd így az okossa.

 

PROO: EGYEDŰL A TUDOMÁNYOK TESZIK
HALHATATLANNÁ AZ EMBERT, KIVÁLT A POÉZIS

Bár bírj te nagy gazdagsággal.
  Világon égjen fényed,
S főldi minden boldogsággal
  Dicsekedjen reményed,

Bár hectori vitézséged
  Itt mindent feljűlmúljon,
S mindeneknél kedvességed
  Gyönyörűségbe fúljon,

Legyenek bár kamaráid
  Sok kincsekkel teljesek,
És szép, fényes palotáid
  Cirádákkal ékesek,

Bízd el magad tisztségedben
  A grófi méltósággal,
Kevélykedj örökségedben
  Sok szép, drága jószággal,

Bár bírj sok birodalmakat
  Mástól csalárdságoddal,
Végy el csak sok városokat,
  Uralkodj hatalmaddal:

De ezt az idő vaskeze
  Egészen mind lerontja,
Mindent, ami gyűlekeze,
  A főldre veti s ontja.

Aki szereti a virtust,
  Poézist gyakorolja,
Kötik annak a szép mirtust,
  A halált nem kóstolja.

Ki Pinduson múlatozik
  És Pegazust kóstolta,
A szűz múzsáknak áldozik
  S ezt kedvelli azolta.

Itt az Ovid, Horatius,
  A koszorús Virgilius,
Kik eztet bizonyítják,
  Múzsákat felindítják.

 

AZ ÁLOM

Jön az álom, s mindent pihenésre hajta,
  Az éjjelnek barna palástja van rajta,
Beborítja véle a főldet s az eget,
  Alóla altató mákolajt csepeget,
Mellynek hűs balzsama a benne feredett
  Szemhéjaknak édes nyúgovás[t] engedett.
Lágy karjain fáradt érzékenységinket
  Ringatja, s egy másik világba tesz minket,
Hol sok ezer képpel elménk játszódtatja
  Valóság képébe tűnő ábrázatja.
Most az öröm aranyhegyeit ígéri,
  Az áldás javait bő marokkal méri,
Majd a félelemmel rettenti lelkünket,
  S a kétség szélére viszi életünket.
De akármint tűnik képzelődésünkbe,
  Valódi örömöt terjeszt ő szívünkbe;
Ápolgató karral kötésink felóldja,
  Ellankadt erőnkhöz új erejét tóldja,
Megtört érzésinket símítja kezével,
  Új életre hozván gyógyító mézével,
A terhes gondokat rabláncához fűzi,
  Szívünkből a Léthe partjaira űzi.
Minthogy a világi bajoknak érzése
  Éltünknek legnagyobb terhe s szenvedése,
A halálnak képét őltözvén magára,
  Bennünket holtakká tészen utóljára.
Úgy vagyon, holtakká tészen, és hogy élünk,
  Csak egy kis szuszogás hiteti el vélünk.

 

PROO: MINDÉG KÖZEL VAN A HALÁL

De hát olly ösztövér remény is táplálhat,
  Hogy aki még ma él, holnap meg nem halhat?
Hát ha az egészség s az erő jár veled,
  Bízhatsz és a halált még messze képzeled?
Illy édes álmokkal ne csalogasd magad,
  Mert biztos örömid közt hamar elragad.
Gyakran a legnagyobb erők leroskadnak,
  Ledűlt oszlopai ezekre szakadnak.
Mikor így az erős a főldön fetrenge,
  Minden bajon kívűl nyúgova a gyenge.
Gyakorta sírhalmot a meghólt ifjaknak
  A vénség nyálazó erőtleni raknak.
A halálnak jöttét egy ember se tudja,
  Az erő, a szép szín gyakran elhazudja.
Mindezek az Isten titkának házába
  Sorra vágynak metszve adamás táblába.
Ezt az emberi ész soha fel nem járja,
  Bár minden titkoknak légyen nagy búvárja.
A' bizonyos, hogy meg kell halni mindennek,
  De rendelt idejét ki tudhatja ennek?
Várhatja hát éltünk akármellyik pontja,
  Hogy gyógyíthatatlan mérgét reánk ontja.

 

PROO: A POÉTA CSAK GYÖNYÖRKÖDNI SZERET,
NEM KÍVÁN Ő SEMMIT EGYEBET

Ugyan tehát mit érsz azzal,
  S mi hasznod e munkába,
Hogy kincseid nagy halmazzal
  Gyűjtöd bé a ládába?

A te szívednek bálványja
  A fösvénység angyala
Bokros gondok között hányja,
  Nincs étele s itala.

Te a királyok udvarát
  Éhen és szomjan lesed,
A nagyok csalárd pitvarát
  Szívszakadva keresed.

A kevélyeknek lábait
  Örvendezve csókolod,
S ezzel hiányosságait
  Érdemidnek pótolod.

Te nem sajnálsz mászni porba,
  Másoknak rabja lenni,
Csakhogy szabad légyen sorba
  A több kopókkal menni.

S ekképpen nyert érdemeid
  Ruháidra varratod,
Szolgaságos szép jeleit
  Azokon fitogatod.

A gazdag paszamántokkal
  Láttatol jelenteni,
Hogy több paszamántosokkal
  Tartozunk becsűlleni.

Azért fellengős palotát
  Rakatsz a felhők között,
Amellybe bíbort s tafotát
  A más világ kötözött.

A szegénytől gráciádat
  Sok grádicsra emeled,
S tőlle készűlt palotádat
  Még magad is tiszteled.

De légyen ez a szerencse,
  Légyen tiéd, barátom!
Sorsom az ég ettől mentse,
  (S menti is, amint látom.)

Egy hellyhez nem kötelezem
  Én gyönyörködésimet;
S így magam le nem vetkezem
  Szabados tetszésemet.

Minden, ami csak szépíti
  Az egész természetet,
Bennem a gondot enyhíti,
  Melly rabszíjára vetett.

Az éneklő madárkákkal
  A szép napot tisztelem,
S a csendes etéziákkal
  Élesztgetem kebelem.

Ha sétállok, szép útamon
  Liliomon sétálok,
S kevéllységgel a Salamon
  Dicsőségén járkálok.

A hegyek hűs forrásai
  Lelkem felébreszthetik,
Ezt a királyok borai,
  Óh, ezt ritkán tehetik.

Édes anya a természet,
  A bujaság mostoha,
Ez legtöbbször elenyészet,
  Az nem változik soha.

A gyönyörűség karjait
  Itt kinyújtja énnekem,
S pengetvén lantom húrjait,
  Lelkesíti énekem!

 

KONSTANCINÁPOLY

Amint a Bosporus Európát mossa,
  Másfelől Ázsia partjait csapdossa,
Itt büszke habjai dicsekedve folynak
  Kevélly fala alatt Konstancinápolynak.
Régi szépségének pompás dűledéki
  Borzasztó árnyékot bocsátanak néki.
A roppant templomok, úgy látszik, kérkednek
  Nevével a bennek lakó Muhamednek,
Amellyekbe sok szent bőgéseket halla
  Az ezekben igen gyönyörködő Alla.
Örűl, hogy nagy nevét a felhőkre hányja
  Talpig zőld selyembe fénylő muzulmánja.
S könyörűlvén hozzá esdeklő táborán,
  Szentebb lesz az illyet ígérő Alkorán.
Ó, e népre, ó melly sűrű felhőt vona
  A szentség színével bemázolt babona!
Ti is itt állotok, kőszálnyi mecsetek,
  Mellyek a fellegek közé rejtettetek!
Hegyes tetőtöknek aranyozott holdja
  Fényjével az égi holdak számát toldja.
A tágas utcákon sok veres selyembe
  Őltözött törökök találkoznak szembe,
Kevéllyen ugratják az arabs paripát,
  Szíván ázsiai dohánnyal tőlt pipát.
Súgározik lován gazdag brilliántja,
  Az olcsó aranyat megvetéssel szántja.
Itt megyen egy dáma, de irígy fátyola
  Minden szépségeket tőllünk elpakola.
Jer, Múzsám, láthatunk majd eleget szembe,
  Ha bemegyünk ama firhangos hárembe.
Ez ollyan magazin, vagy inkább kalitka,
  Amellybe csirippol a zultánnak titka,
Olly templomsegrestye, mellyben a zultánnak
  Erőt, egészséget sok százan kivánnak,
És ha érkezése hallatik Zelimnek,
  Sokszáz előkontyú turbíkol egy hímnek.
Mikor excerpálni akar unalmába,
  Bémegyen e dáma-bibliothékába,
Hol sok ázsiai pergamen membránák
  Író pennájának megnyílni kívánnak.
De menjünk ki, Múzsám, mert majd a császárnak
  Daktilust éneklő múzsáihoz zárnak,
A szemfűl heréltek utánnunk zúdúlnak,
  Jer, fussunk, hagyjuk el kapuit Stámbulnak.

 

CIGÁNY

Mikor Prometheus a megkészíttetett
  Sárból kigyúrta az emberi nemzetet,
Egy estve a vidám mű-látó istenek
  Vacsorára az ő házához mentenek.
Mikor már keresztet tettek sok kancsóra,
  Műhelyébe mentek ők konkokcióra,
S ottan nézegetvén a kész embereket,
  Csudálták isteni formájú képeket.
Hát egyszer eszébe a'jut egy istennek,
  Hogy egy tréfás mássát kék csinálni ennek.
Ráhagyja az egész kompánia, s végre
  Körömhegyig isznak nagyobb erősségre.
Mindenik elkezdi a vizes sárt gyúrni,
  Az elkészűlt masszát egy halmozba túrni.
Először is Vulkán a képit megmássza,
  Mindenütt ott marad szurtos kulimássza,
Mellyet hogy megköpött Vénus útalással,
  Két szem fejérlett ki csalfa vigyorgással;
Kezét Merkúrius frissebbre drótozta,
  S enyves tolvajírral öszvefirnácozta;
Apolló béhinté hegedűgyantával,
  S éjszakákat győző kanaforiával.
Mikor elkészűltek benne a tetemek,
  A patkán állott már ez a dicső remek:
Prometheus lélek felől gondolkozott,
  Egy nagy csomó lélek-fótot előhozott,
De ki igen vastag, ki meg igen lenge,
  Ki igen durva volt, ki meg igen gyenge.
De mind cikkelyenként mégis öszveszedte,
  S eképp a setétbe öszveőtögette;
Végre megbéllelte a majom lelkével,
  Egy végből hasított vékony velezzével.
Azért olly találós, azért tud követni,
  Azért nem tud soká egy helybe űlhetni,
Azért lett kenyere világon jártába
  A fódozni való serpenyő s eszkába,
Azért henyélkedik teljes életében
  A szurtos gráciák condor kebelében,
Azért van, hogy néki legédesb nyúgalom
  A hajnalig pengő hegedű s cimbalom,
Azért tudta vinni a lopást annyira,
  Azért ragad minden enyves újjaira,
Azért tud másoknak jövendőt, mostani
  Állapotjok felől szerencsét mondani,
Ezért kedves munka a tapasztás nála,
  Mert néki is első lételt e' csinála.
Éppen ott sétál egy: én, ha illy mazúrnak
  Nem látnám, ítélném egy szárnyas Merkúrnak.
Megszóllítom: megállj! Nem felel rá. Hahó!
  Nem addig van ám a', fekete Fárahó,
Most már elsietek, utánna futtatok,
  Rólla hát többet nem historizálhatok.

 

PROO: LURIDA SUB DULCE MELLE VENENA LATENT

Most bárány képedet vedd fel,
  Majd farkas színbe hevervén,
És íved másra te tedd fel,
  Így bokros búba kevervén,
Ronts minden, nyelved is ártott
  És szép szín közbe te mérget
Adsz: s más vérébe bemártott
  Fegyvert, és rontod e férget.

 

PROO: A SZÍNESSÉG

Vélnéd, hogy a nyalkán pirosló Sodoma
  A legjobb gyümőlcsök szép paradicsoma:
Pedig ha skarlátja szádba ketté válik,
  Várt gyönyörködésed mind hamuvá válik.
Gyakran a mennyei illatú epernek
  Apró levelei közt kígyók hevernek:
Ne higgy a hozzája csalogató partnak,
  Ne véld, hogy sikamló hantjai megtartnak.

A szív igen szoros helyre vagyon zárva,
  Az ábrázat sokra fordítható lárva:
Sőt még a beszéd is egy olly csalható jel,
  Hogy minden szándékot palástolhatsz ezzel.
Sőt a mosolygó száj, a vigyorgó szemek
  Egy ártalmas lelket fedező tetemek;
Sőt mit mondok? vagynak ollyatén Judások,
  Akiknek halálra árúl csókolások.

Óh, Jupiter! ha már a hamis arannak
  Illy tiszta jelei s bizonysági vannak:
  Ugyan hát a hamis szívű rossz embernek
Testén illyen jegyek miért nem hevernek?

Különben ki millyen portékákat árúl,
  Azoknak jutalma mind magára hárúl.

 

PROO: GLORIA CALCAR HABET

Nézd, sarkantyú által e katona alatt
  Szép pej paripája millyen nagyon szaladt,
Bár kemény zablája roncsolta a száját,
  Mégis ugrálással hagyta el tanyáját.
Bár a kertet nőjjék fel a durva gyomok,
  Mégis kitetszenek a szép liliomok,
Így laurus-koszorút igen nehéz fűzni,
  A bajt, a bánatot sokszor el kell űzni.
De Gloria szívét egészen meghatja,
  Bízik, mert Apolló jóakaró atyja,
Ki ámbár merűl is veszélyes örvénybe,
  Bár feje csügged már a kínos veszélybe,
Mégis bátorsággal fog nehéz dolgához,
  Csak hogy juthasson el a feltett céljához.
Bár sok tövis ösvényt kelletik meghágni,
  Sok ellenségeit bátor szívvel vágni,
Nem retteg, hanem megy, míg csak vége nincsen
  Bár keze s lábai legyenek bilincsen,
A Pindusnak járkál nemcsak a szélébe,
  Hanem vígassággal dombol közepébe;
Nem retteg Boreás kemény hidegétől,
  Nem fél viperának legnagyobb mérgétől,
Dicséretért semmit nem fél vinni végbe,
  Nagy nevével csak hogy mehessen az égbe.

 

PROO: LIBERTAS OPTIMA RERUM

Bár próbálj akármelly grófi méltóságban
  Élni: király után főfő uraságban;
Bár sok országokra tűndököljön fényed,
  Nagy s hosszú időket ígérjen reményed,
Bár ne félj a király legnagyobb mérgétől,
  Hogy megöljön, akárki nagy erejétől,
De ha legkedvesebb szabadságod nincsen,
  Bár kezed, lábaid ne légyen bilincsen,
Csak ha úgy nem élhetsz, amint te akarod,
  Sajnállod azt, ámbár akármint takarod:
Mindennél jobb vagy te, kedvező szabadság,
  Távozz tőlünk, komor és mostoha vadság.

 

PROO: EXUNDATIO AQUARUM

Mikor már sokára
A főld határára
  Már árvíz nem érkeze,
A zőld vetésekre,
Barna ligetekre
  Kék isten nem férkeze,

Jupiter haragja
Aquilót nógatja:
  Jőjjön gyors lépésekkel,
Essőket mindenről,
Északról úgy délről,
  Hajtson lehellésekkel.

Az esső már csorog,
És mormolva zorog,
  Csattog már mindenfelé.
Patakok is nyelik,
Essőket, úgy telik,
  Érkezik a víz elé.

De hogy jobban teljen,
S több vizet főld nyeljen,
  Notust is már hívatja,
Hogy vizes szárnyával,
Nedves szakálláva
  A főldet így áztatja.

Kűld a kék istenhez,
Kedves testvérjihez,
  Hogy kűldje a szeleket,
Kik tengert zavarják,
S fenékig kavarják,
  S öntsék el a főldeket.

Így minden állatot,
Kit a főld fogadott,
  A halál torkába ejt.
Mert itt van a halál,
Kit akárhol talál,
  A főld gyomrába elrejt.

De majdan végtére,
Sokak kérésére
  Megszán Juno bennünket,
Vizeket oszlatja,
S a főldet szárasztja,
  Helyrehozza kedvünket.

 

PROO: A POÉTA LEGKISEBBÉRT IS MEGHARAGSZIK

Mikor méhecskék zsibongással,
Királynéjok lassú zúgással
  Mézeiket virágokból
Hordják sietve, gyors szárnyakkal,
Mézzel terhelt nehéz lábakkal,
  Részt vévén a vígságokból,

Ha valaki megháborítja,
És mérgét haragra indítja,
  S mindjárt kíván bosszúállást,
Addig egyik is meg nem szűnik,
És eszébül ki nem is tűnik,
  Míg nem adja a tromfolást

Illyen az ékes Pindust járó,
Ezt bizonyítja maga Máro,
  Hogy aki ellene járúl,
  Rólla ha bánat rá hárúl,
Aztat el nem szenvedheti,
S bánat szívét nem sebheti.

 

PROO: FULMEN DESCRIBITUR

Ront mindent, valamit csak ronthat az égnek alatta,
A Tüzes dörgő nyílját hajigálja sebessen,
És az acél cserfákat az erdőn tördeli ízre,
Hogy ha ki látván észrevehetné, futna előlle,
Nincs olly erősség, melly szenvedhetné kicsapását.

 

PROO: GLORIA CALCAR HABET

Hogyha kihez jutalom jár, úgy annál örömestebb,
Nagy bátorsággal mindég folytatja az útját.
Gloria kit ha vezet, nagy örömmel sijjet utánna,
A Pindust járó múzsákkal énekel, aki;
Gáncsot lába alá nem hányhat semmi teremtés,
Tiszteli a virtust, egyedűl csak arra igyekszik.

 

PROO: IMPEDIT IRA ANIMUM

Durva tekintettel szemeit forgatja tüzessen,
Ördögi ábrázatja mutat vad tigrisi képet,
Így rontván sok ezer meg ezerszer öszve haragja,
Fut ő, kél, mindent rontván, ahogy érheti célját.
Orcáján a harag sok ezer színekbe csatázik.

 

PROO: INVIDUS

Görbe szemekkel jár az irígység s hányja sebessen,
Villámló szeme bámúlván szikrádzik ugyancsak,
Orcáján a bú[k] sok ezer ráncokba verődnek.
E' viperát marcong, egyedűl csak ez étel[e] ennek,
S így beesett szemmel mindent haragudva tekint ez.

 

PROO: FORMA VENUSTA PERIT

Nézd bár a rózsát, kit kertész űltet, azonnal
  A nap súgárát hányja eresztve belé.
Fonnyaszt mindjárt rózsát, szegfűt, futva tüzével,
  Amit csak látván, rontja bomolva tüze.
Így a szépség is ha ki vénűl, csakhamar elvész,
  Mély ráncok szántván képedet, öszveaszik.
Így ifjúságodban míg bírsz vénusi képpel,
  Míg rózsás száddal csókolod a kezeit
A szép szűzeknek: ...bár azzal ne kevélykedj,
  Mert néked Clotho vágja az éltedet el,
Bár orcád légyen, mely't Gratia lepjen el éppen,
  Bár villám szemed hajtson maga lánca alá.

 

PROO: BENE QUI LATUIT, BENE VIXIT

Nézd bár a nagy gályát, melly a tengeri örvényt
  Szántja, hempelyget partra halomnyi habot.
A tenger felbuzdúl, s mindjárt ontja haragját,
  A gályát rontván, sok darabokra törik
Kis csajkája, mikor nem romlik, partja alatt is
  A zúgó tenger habja eresztve kerűl.
Bár kincses kamarád boltja dicsekszik arannyal,
  Énnekem egy kisded s kurta szerencse elég.

 

PROO: A KALMÁR

Bár fújjon szél s a tenger buzdúl is erőssen,
  Nem fél a kalmár, bár habok öszveüt is.
A tengert járván, csak hogy gyöngy légyen elégszer,
  A veszedelmektől nem tart ez s hányja hajót.
Ámbár buzdúl a tenger, s mindenre haragját
  Ontja sebessen, semmit nem fél, bár omol a hab.

 

PROO: PANASZOLKODIK EGY MINDENBE
SZERENCSÉTLEN, DE IGAZ LELKŰ EMBER

Majd hogy kétségbe nem estem,
  A bút nem bírhatja testem.
Ront, pusztít Pandora nagyon,
  Pixisével majd csap agyon.

Szülőm búk árjai vala,
  Minden kedv tőllem elhala.
Már csak pusztít veszedelem,
  Bár égből a segedelem

Kűldessék, nem sokat a' tész,
  Mert minden mostoha nállunk,
Sőt minden tőle el is vész,
  Mellyt nem bírván soha vállunk,

Csak a bú árja csatázik;
  Már rajtam bánatok állnak,
És könnyel már szemem ázik,
  S a búk szívembe leszállnak.

 

PROO: SINT MAECENATES, FERET HUNGARA TERRA
MARONES, VIRGILIUMQUE TIBI VEL TUA RURA DABUNT

A Pindus tetején sok olasz veri szép muzsikáját,
  Sok franc verselvén hárfa szavának örűl.
Sok más nemzetek is követik citerával Apollót,
  Kik hangos szóval verseket énekelik,
Mert köztök laurust terem a főld nagy sokasággal,
  Melly koszorúval az ő homlokokat befedi.
Zengene köztünk [is] hangos versekkel Apolló,
  Hogyha ki zőld koszorút tenne fejére neki;
Virgiliust lelnénk, köztünk itt lenne Homérus,
  Csak hogy már Maecenást tudna mutatni hazánk.

 

A RÖVID NAP S HOSSZÚ ÉJ

A nap megint leszálla,
  Elvégezé futását;
  Sátort az éj csinála,
  Fonván setét lakását.

Így múlik életünk el,
  Melly most ragyog körűlünk,
  És végre mindenünkkel
  Gyász éjszakába dűlünk.

Az éj komor homályja
  Ismét ki tud derűlni,
  Mihelyt az ég királyja
  Keletre fog kerűlni.

De ó, ha a mi fényünk
  Már egyszer éjjelen jár,
  Nincsen tovább reményünk
  Felvirradás felől már.

Míg hát az ég kinyitja
  Örömre hajnalunkat,
  S az éj be nem borítja
  Örökre víg napunkat:

Éljünk, barátim, e szép
  Kies világ ölébe,
  Mert majd az éjjel itt lép,
  S borít setét ködébe.

 

PROO: A VIRTUS LEGBÁTORSÁGOSABB KŐFAL

Bár kérkedjen sok kincsekkel a te reményed,
  És bőv pincédben légyen is a sok arany,
Mégis fél, retteg, hogy mindenek ellene állnak,
  S megfosztván attól mindene füstbe megyen.
A virtus nem fél, bár hányja az északi mord szél,
  Bár a dárda csörög, puska ropogva zörög.
Nem fél mérgétől, baziliscus erős erejétől,
  Nem fél, nem hátrál, módot ölésre talál.
Cerberus ordítson, harapó fogakat vicsorítson,
  Mégis ez ellene áll, vélle erőre kiszáll.

 

PROO: THISBE KESERVEI

Piramus, jőjj, jőjj ide, fényem!
  Piramus, meghólt-e reményem?
Jőjj! nem szóll, ó, oda nékem,
  Hova légyek, nincs menedékem.

Megy, sijjet, hogy közelebb is
  Juthatna halálra elébb is.
Bámúlván áll meg előtte,
  Keserűség mert belelőtte

Kézívét; szíve de vérzett,
  Mert belső bánatot érzett.
Óh, Thisbéd hív, Piram, kelj fel!
  És szóll szíved fele, nézz fel.

Nézz fel csak, kedvesed óhajt,
  Mostann is látnia sóhajt.
Nem szól, és gőzösi karddal
  Hal meg hát asszonyi karral.

 

PROO: A SZERENCSE VÁLTOZÓ

Bár szemét rád a sors mosolyogva nyissa,
  Bár feléd fordúljon csalfa golyóbissa,
Bár nyájas karokkal kívánjon ölelni,
  S páva módra fénylő szárnyára emelni,
Bár jőjjön kincsekkel talpig bétakarva,
  Nálla hízelkedjen a bőségnek szarva:
Ne higgy néki, ne higgy: mert sokan megesnek,
  Mikor nálla boldog életet keresnek.
Ne higgy: mert amidőn legjobban kecsegtet,
  Forrót alád éppen azalatt csepegtet.
Midőn legnyájasabb karokkal öleled,
  Akkor rakja tele fúlánkkal kebeled;
Azért repűl veled az ég tetejére,
  Hogy mélyebben vessen a pokol mélyére.
Ne higgy hát, barátom, ne higgy, mondom, neki,
  Mert halálra csalnak sziréni éneki.
De azért ha bánt is, meg ne rezzenj tőlle,
  Bátor szívvel vonjad fére magad tőlle.
Ő asszony s szerencse: minden pontba fordúl,
  Nem sok, akár vígan legyen, akár mordúl,
Azért hát, barátom! bár szíved rettentse,
  Meg ne rettenj tőle: ő asszony s szerencse.
Ellene a virtus fog lenni kőbástya,
  Az ártatlanságnak befed szent palástja.
Ez az a conductor, amellyre mennyköve
  Mindig haszontalan ropogással löve.
Ez ama Gibraltar, ez ama citadell,
  Mellyre minden bombit haszontalan lövell.

 

PROO: A TENGERI ZIVATARRÓL

Béborúl hirtelen a nap nyájas fényje,
  Béfonván a setét felhők szövevényje,
Mellyeket a gyors szél felvévén hátára,
  Nyargal véle az ég felsőbb határára.
Megborzad a setét tenger, mivel hallja,
  Melly bús hangon mormol a réműlt ég alja.
A megszakadt zápor özönnel tőltődik,
  A tenger sikoltó zúgással verődik.
Lerohan a felhő megnyílt csatornával,
  Egyesűl a tenger atyafi habjával.
Közte az ellobbant villámok látszanak,
  A tüzes mennykövek pattogva húllanak.
Rádördűl a felhők fegyveres tárházza,
  Az égnek mind a két sarkát öszverázza,
Majd az ég hajlásán dübögve dörömböl,
  Mellyre a bús tenger torka rútúl bömböl.
A szelek halomnyi habokat görgetnek,
  Mindenikbe egy-egy halált hempelygetnek:
Most a hajót ollyan magosra feltolják,
  Hogy már az árbocfák a holdat korholják.
Majd köztök a hajó olly mélységbe csúszik,
  Hogy az árnyék holtak fejek felett úszik,
Csikorog a kötél, az árbocfa törik,
  Kötésit a dühös habok öszvetörik.
A jajszók az elzárt egeken szaladnak,
  Mellyre azok választ mennykövesen adnak.
A Halál kevéllyen nyargal a habokon,
  Nyilait ordítva szórja el azokon.
Az irtózás véle, a kék rettegéssel,
  A sárga félelem [s] kétségbeeséssel
Denevér szárnyakon repdesnek itt széjjel,
  Rettentőbbé teszi e nappali éjjel.
Egyik csupa néma, más csak a jajt szólja,
  Remegő szavait ketté darabolja,
Némellyik sír, ordít őröngő lármával,
  Némellyik csak piheg, nem bírván magával.
Azonba lobbannak a szörnyű villámok,
  A rettentő tüzek húllnak, s nincsen számok,
Ropog a kipattant mennykő és legörög,
  Az égnek megrendűlt sarka hosszan dörög.
Sikóltnak Éolus dühös seregei,
  Nagy csatát kevernek vad forgószelei.
Újjabb zavarodás lázzad a tengeren,
  Verődnek a habok egymáshoz ezeren.
Megérzi Neptunus, megjelentvén néki
  Híg palotájának lehúllt omladéki.
Kiüti a fejét, széjjel tekint várán,
  Hát látja a szörnyű pusztúlást határán:
Neki mindjárt, öszvehívja a szeleket,
  Jól öszveattázván őket s vezérjeket.
Jól megegyengeti őket tridensével;
  Így mind hazafelé ereszti békével.
Akkor nyájas színnel felűl szekerébe,
  Triton és nimfái mennek seregébe,
Kikkel együtt a vad tengert csillapítja,
  S a felduzzadt habok hátait símítja.
Azok engedelem kérésére nyúlnak,
  S hízelkedve urok lábához borúlnak.
Szakadoz a felhők setét gyászkárpitja,
  Az elzárt egeknek kékségét megnyitja.
A nap a felhők közt magát csillogtatja,
  S közzűlök nyájason virít ábrázatja.
Végre minden felhők messze elenyésznek,
  S a kiderűlt egek már teljes fényt vésznek.
Megmutatja a nap, űzvén a felleget,
  Az égnek a főldet, s a főldnek az eget.

 

PROO: DIDO AENEASTÓL VALÓ BÚCSÚZÁSA

Hát itt hagysz, szívemet kínozó kegyetlen,
  Hát fogadásodat így tartod hitetlen?
Ugyan, hogy hagyhatod itt szegény Didódat,
  Ki jó szívvel fogta lyukacsos hajódat?
Nem jut-e eszedbe, mennyi sok jót tettem
  Veled, ugyan mégis előtted hogy lettem
Illyen utállatos, hogy elmégy, s itten hagysz,
  Fúriák mérgétől ugyan hogy maradhatsz,
Kik téged gyötörnek, mert szegted hitedet,
  Hogy hagyhatnád árván szerető szívedet.
Térj vissza, ne szegd meg már tett fogadásod,
  Mert tudod, hogy megvólt a kéz béadásod.
Ha nem jössz, a tenger teellened légyen,
  Szerencse csak neked kárt okozzon s tégyen!
Juno, tőltsd ki rajta bosszús haragodat,
  Mért merte bosszantni isteni rangodat.

 

PROO: A KEVÉLLY

Nézd csak azt, ki amott sétálgat kevéllyen,
  Mindent megvét s útál szemeivel mélyen.
Felemeli orrát a többiek felett,
  Öblös vitorlája hajt igen nagy szelet.
Ezt mihelyt valami szellő megmozgatja,
  Azonnal kétfelé büszkén fintorgatja.
Fel sem vesz senkit is nagy rátartiságban,
  Mintha csak ő vólna ember e világban.
Sajnálja a főldre bocsátni lábait,
  Utállván a vélle testvér főld porait.
Nem méltóztatik ő kimondani a szót,
  A[z] u-t o-nak mondja, a-nak teszi az o-t.
Ezt is foga között szűrve kell kitenni,
  Különben parasztos s comis fogna lenni.
Sőt még nagy lelkének az esik terhére,
  A Teremtőt azért veszi crisisére,
Hogy amelly levegőt a szegény kileheli.
  Úri tüdejének ugyanazt színi kell.
Most is a' derogál dagályos szívének,
  Hogy rólla a múzsák verseket kőltének.

 

PROO: A FŐLDINDÚLÁS

Csak alig rendűlt meg a főld mély ürege,
  Azonnal minden szív irtózva rettege.
Megrázott oszlopi fundamentumának
  Rettentő zúgással egyberoskadának.
Öszveszakadt háta befelé omladoz,
  A pokolig érő mélységig hasadoz;
Mellyből sustorékol sűrű kénkő lángja,
  Mint mikor fellobban az Etna barlangja.
Az égig ért kevélly hegyek elsillyednek,
  Rajtok feneketlen tengerek erednek.
A városok rakás kövekbe omlanak,
  Az égből a pompás tornyok lehúllanak.
Recsegés, ropogás hallik mindenfelé,
  Bomlik, törik, szakad minden ezerfelé.
A főld mormol belől, s küszködik magával,
  Kívűl ekhóztatja a romlást lármával.
Belől a pokolnak szelelő lyukai
  Megnyílván, árvízként omlanak lángjai;
Kívűl az öszvedűlt városok kéményi
  Lettek a pusztító lángoknak örvényi.
Iszonyító romlás, irtóztató csata,
  Amellyet még semmi toll le nem írhata!
A jajszók, sikoltás a vidéket teli,
  Magát a csillagok közzé felemeli;
Honnan terhesedve a nyílt poklokra űl,
  Az ott valók kínos jajjával egyesűl.
A halál a füstnek s pornak közepében
  Kevéllyen kóvályog véres szekerében,
S felütvén zászlóját egy barna fellegre,
  Nyilát sűrűn hányja e szegény seregre.
Hát az ítéletnek millyen lesz formája,
  Ha illyen iszonyú ichnográfiája?

 

PROO: A GAZDAG

Van Mídásnak pénze, van kincse rakással,
  De azért sohasem cserélnek Mídással.
Neki foly Paktólus arany fövenyjével.
  Neki telik háza Frígia pénzével,
De mit ér, hogy házát teli tőlti a kincs,
  Ha esze házában semmi portéka nincs?
Néki ezer juha legel a hegyeken,
  Ezer ökre járkál a kövér réteken,
De ezer ökrével minek dicsekedik,
  Ha maga a gazda az ezeregyedik?
Hogy drága étkekkel van rakva asztala,
  Mit ér, ha ezekkel csak disznót hízlala?
Hogy felhők közt lakik dicső palotába,
  Azzal nem derekabb ember valójába,
Mert lám, véle laknak ugyanott az ebek,
  Sőt még fentebb laknak a baglyok s egyebek.
Nem újság, hogy bolond lakjon palotába,
  Egész sereget látsz a bécsi utcába.
Ő talpig aranyba s talpig bíborba jár,
  Már ezzel magának mély tiszteletet vár.
Pedig sokkal cifrább s szebbek a farsangi
  Szánkázó lovaknak csörgői s cafrangi;
Még régenten [sokkal cifrábbak valának,
  Akik a kopókkal egy házba lakának,]
De sokkal drágábbak vóltak a római
  Áldozatra hajtott barmok oldalai.
De sok titulusid sem tehetnek nagynak,
  Nálunk a kutyáknak tíz nevei vagynak.
Mit ér, hogy szolgálnak Frigia népei,
  Mit ér, hogy előtted görbűlnek térdei,
Ha a nádszálak is ekkép kiáltanak,
  Hogy Mídásnak szamárfülei látszanak.

 

PROO: RÚT ÁBRÁZAT, SZÉP ÉSZ

Az[t] mondod, barátom, hogy én ocsmány vagyok,
  S orcám fertelmei irtóztató nagyok.
Hogy én, ha magamnak zőld kantus[t] vehetnék,
  Olvasva a majmok között elmehetnék,
És hogy te nem tennél már engemet másnak,
  Hanem csak egy meggyfán lebegő Tamásnak,
Mellyen ha illy cirmos képpel hirintóznék,
  A varjú csak felém jönni is irtódznék,
És hogy én ne vegyek reám semmi harát,
  Magam képe is tud játszani maskarát.
Azért így szól róllam véled sok goromba,
  Hogy ez csak egy essős időben nőtt gomba,
Hogy egy lóganéjon hízott, rút pöfeteg,
  Mellyre tekinteni a szemnek viszketeg.

De megállj, barátom! illyen ítéletet
  Még Mídás, vagy amaz régi szamár se tett.
Megáll, szép ostoba s festett fejű szamár!
  Kiben csak egy szóra kong a kaponya már.
Lélektelen szép test és pengő cimbalom!
  Hogy lettél csak cifra makhina, sajnálom.
Szép súgárok lábad egyenes szárai:
  Még szebbeken járnak a szarvas borjai.
Sugár derekadat ne csudáltasd vélünk:
  Az anglus csikókba szebbet is szemlélünk.
Büszke fejér mellyed nem becses portéka,
  E' csak egy kotlós szív pompásabb hajléka.
Síma kezeiddel szívünket ne ragadd;
  A mutató fától e díszt meg ne tagadd.
Ne légy márvány nyakad bőv magasztalója:
  Illene rá a cseh ló nyakravalója.
Az igaz, fejérlik orcád igen szépen,
  A kecske hátúlja úgy fejérlik éppen.
Rózsaszínnek se mondd veresses pofádat,
  Még én veressebbnek láttam egy kutyádat.
[Erős vagy? s levered az erősseket is?
  Erőssebb az ökör s lever tégedet is.]
Te a főbe tartod minden szépségedet:
  Megnézetem tehát Múzsámmal fejedet.
E' jóllehet csínos, s módija mostani,
  Mégsem merne reá a cinke szállani.
Éppen, míg még el nem száradt a törzsökje,
  Illyen vólt a Jónás félérésű tökje.
Csak elől épp volna egy keveset lompos,
  Lehetnél a nyájba te első kolompos.
Frizérozott hajad hosszan fedi nyakad:
  Még ez, szép Absolon! hátha cserfán akad.
Illy tarka madárka vagy hát te, barátom.
  Ezzel tépett tested szárnyára bocsátom.
Libegj te a felhőn, fitogasd magadat,
  Büszkén csattogtatván aranyos szárnyadat;
Én itthon maradok formátlan testemmel,
  Tökélletesítvén őtet is eszemmel.
Ha ti gyaláztok is, majd mondják valakik:
  Kár, hogy az a szép ész olly rút házba lakik.

 

AZ EMBERGYŰLÖLŐ

Azt beszélli Timon, hogy ő mind egyaránt
  Gyűlöl minden embert s még senkit meg nem szánt.
Mellyre mások könnyű választ feleltenek,
  No, tehát őtet is gyűlölik mindenek.

 

BARÁTSÁGOS BÚCSÚVÉTEL

Már hát külön választ a végzés bennünket,
  Megosztja egymáshoz forradott szívünket.
E kötéssel eggyé azért kellett lennünk,
  Hogy annál keserűbb búcsút kelljen vennünk.
Hát amit annyi sok esztendő érlele,
  Most vész el, s nem lehet már most élni vele?

Ó, gyászos végezés irtóztató pontja,
  Melly két szerető szív frigyeit felbontja,
S így a legkedvesebb vagyonunktól megfoszt,
  Mikor két barátot kegyetlenűl megoszt
Barátság, barátság, ó édes nevezet,
  Mellyre sohajtással sok szív emlékezett,
Be gyakran méreggel van mézed keverve,
  Bontván örömünket szívünk új keserve.

Véltem, hogy egymástól hóltig el nem válunk,
  S megoszlatónk lehet csupán csak halálunk:
De lám, más lappangott egy gyász fátum alatt,
  Amelly most közöttünk vont örökös falat. -
Külön válunk tehát egymástól egészen,
  De lelkünk tovább is egymás mellett lészen.

Bár én nyomorogjam Spitzberg havassain,
  Te járkálj a festett hottentót partjain,
Én Amerikán túl vonjam magam hátra,
  Téged tartóztasson a forró Szumátra;
Az én estvém légyen tenéked reggeled:
  Mégis együtt élek s együtt halok veled.

Mostan kedves képed utóljára látom,
  Ah, már isten-hozzád, szerelmes barátom.
Hozzád ez utolsó szó rebeg ki számon,
  Légy te hív Phintias, leszek én hív Dámon.

 

A RÓZSA

Gyakran a setétes üregű barlangnak
  Rejtekébe fényes kincshalmok lappangnak,
Gyakran a természet láthatatlan karja
  A keserű alá az édest takarja,
A kezeket sértő tövissek bokrai
  A lágy tapintású rózsák hajlékai,
Mellyeknek ha színét s kinyílását nézem,
  Csudálkozásomat szűntelen tetézem.
A nyílás ideje amíg el nem haladt,
  Kucorog a rózsa zőld boríték alatt,
Majd osztán levelit széjjelebb taszítja,
  Gyenge bimbócskáit részekre hasítja,
S pirosló újjait onnan kimutatja,
  Mellyel a kíváncsi szemet csalogatja.
Végtére kinyílván egészen kebele,
  Kereken egymásra tekerűl levele,
Leveleit pedig olly szín palástolja,
  Hogy azt a festő kéz hiába majmolja.
A hajnal is midőn ettől kőlcsönözött
  Színnel ékeskedő köntösbe őltözött,
Illyen ruhájában feltetszik az égen,
  Diadalmaskodik vénusi szépségen.
A gyenge orcáknak rózsaszín fedele
  Forró szeretetet sok szívben nevele.
Maradj tehát festő pénzel minden mázza;
  Mert e' néked minden műved megalázza.

 

AZ ŐSZ

Ősszel minden plánták, a víg kikeletnek
  Díszei, sárgúlva porba temettetnek.
A madarak, mellyek a bársony reggelnek
  Új óráinn ékes hangon énekelnek,
Már régen véletlen egy seregbe gyűltek,
  S csattogó szárnyakkal tőlünk elrepűltek.
Mások, mellyek puha fészkeket raktanak,
  Elaltató, meleg kebelébe vannak,
Hol a természetnek gondviselő atyja
  Azokat az álom mákjával nyugtatja.
Az erdők bársonyi már, a zőld levelek
  Lehullván, a szelek játszadoznak velek.
A mezőnek minden lakóját kész honja
  Készen várja, s oda tagjait bévonja.

 

A TÉL

Elérkeztél hát, ó didergő december,
  Mert decembert vett rá minden okos ember.
Mormoló szelei a hideg északnak
  A ház ereszére jégcsapokat raknak.
A vizekre, ámbár a vízi istenek
  Haragusznak, márvány hidat építenek.
A sík mezőségen hóhalmok épűlnek,
  Bár tavasszal vízzé válnak s öszvedűlnek.
Elmegy a víg hajnalt köszöntő pacsirta,
  Mellynek köszöntőjét a Teremtő írta.
Sötét üregibe a mély barlangoknak
  Búvóhelyt keresnek a vadak magoknak.

A farkas, a róka együtt hébe-hóba
  Az erdőre mennek együtt prédálóba.
A bagoly a fagyos fa hideg odvában
  Keservesen huhog szűntelen búvában.
A varjak, e télnek madari, a tornak
  Örűlvén, mihozzánk a városba forrnak,
Az ember a Bakhus innepét szenteli,
  Kulacs az óldalán, tokajival teli.
Így, noha truccára a kegyetlen télnek,
  Az emberek öröm s nyájasság közt élnek.

 

LATIN NYELVŰ MŰVEK

(Muraközy Gyula fordításaival)


[VIZSGAI ORÁCIÓ]

Illum vero ego sapientem existimaverim, qui optimos fines non eligit solum, sed etiam apta media invenit ad scopum suum obtinendum. Amorem certe propriae utilitatis nemo sanae mentis culpare ausus fuerit, hic enim est vis illa movens, quae homines excitat ad quaevis egregia facinora suscipienda. Hoc studium commodi sui in Themistocli pectore amorem Patriae excitavit, aluit; Iulium Caesarem de somno etiam excitavit, quod Alexander Macedo, hostis licet potius, quam amicus generis humani iuvenis splendidiores expeditiones finiverit, quam ipse annosus. Et ut breviter dicam, nihil magni in hoc orbe terrarum gestum est, ubi incitamentum hoc defuisset. Tolle hoc, torpebunt homines. Civitates quae nunc maribus dominantur, vitam suam fragili asseri committunt; quae florent, sunt splendidiores coemitorio potius tristi, quam hodiernis metropolibus erunt aequales. Tolle utilitatem, agri latissimi inculti iacebunt, exulabunt artes, immo quemadmodum ingeniosus Palingenitus Poeta observavit:

Deme lucrum, superos et sacra negabunt,
templa ruent, nec erunt nec Iupiter ullus,

quod de Ethnicorum sacerdotibus intelligi velim. At quemadmodum medium tenere difficillimum est, ita quid revera felicitatem nostram promoveat determinare oppido difficile est. Enimvero, haec plane ratio illa est, quae Parentes nostros in id permovit, ut nos curae vestrae Celeberrimi Domini Professores commitant fidelissimae; ut ea quae ad veram nostram felicitatem pertinent, a vobis sapientiae scilicet studium non percipiamus solum, sed at vitae etiam rationem transferamus. Ut ex hoc seminario bonae virtutis tandem egressi, tum nobis ipsis, tum vero etiam aliis, tum denique etiam Patriae, cui omnia in acceptis referendum, prosimus.

Si vis ut felix, possis simul esse beatus;
temporibus vitae regulam hanc servare memento:
talia ne facias, quae non prodesse valebunt,
utilitate sua tibi nec dare commoda possunt;
nam secus infelix, cunctis miserandus erisque,
donec tristem animam sub pallida tartara mittes.

 

[VIZSGAI ORÁCIÓ]

Azt tartanám én valóban bölcsnek, aki nemcsak kiválasztja a legnemesebb eszményeket, hanem alkalmas eszközöket is talál céljának elérésére. A személyes haszon szeretetét bizonyára egyetlen épeszű ember sem merné bűnnek nyilvánítani, hiszen ez az a mozgatóerő, mely az emberekben bármely nagyszerű feladat iránt vállalkozókedvet ébreszt. Önnön érdekének ez a keresése ébresztette fel, táplálta Themistocles keblében a hazaszeretetet; Iulius Caesart álmából is felébresztette, hogy a makedón Sándor, inkább ellensége ugyan, mint barátja az emberi nemnek, fiatalon is ragyogóbb hadjáratokat fejezett be, mint idős korában. És, hogy röviden kimondjam, ezen a földkerekségen semmi nagy dolgot végbe nem vittek, ahol ez a serkentő hiányzott volna. Vedd el ezt, megbénulnak az emberek. Olyan államok, melyek most a tengerek urai, törékeny deszkára bízzák rá életüket; amelyek virágzanak, inkább a komor temetőknél fényesebbek, semmint a mai metropolisokkal lesznek egyenlők. Vedd el a hasznot, a végtelen szántóföldek műveletlenül fognak elnyúlni, a művészetek száműzetésbe vonulnak, sőt ahogyan a nagytehetségű Újraszületett Költő megfigyelte:

Vedd a hasznot, s vallást-istent már senkise ismer,
templom omol, Iupiter, művészet a semmibe tűnik,

amit a pogányok papjaira vonatkoztatnék legkivált. De, mint ahogyan a középutat megtartani a legnehezebb, úgy azt is igen nehéz meghatározni, mi mozdítja elő valóban a mi boldogságunkat. Csakugyan, nyilván ez az a megfontolás, ami szüleinket arra indította, hogy bennünket a ti makulátlanul hívséges gondotokra bízzanak, Nagytiszteletű Professzor Urak: hogy azt, ami mindnyájunk igaz boldogságához tartozik, vagyis a tudásszomjat, ne csak megtanuljuk tőletek, hanem életfelfogásunkra is alkalmazzuk. Hogy a nemes erénynek ebből a veteményeskertjéből utoljára kikerülve, részint önmagunknak, részint azonban másoknak is, végül a hazának, melynek a kapottak arányában mindent visszafizetni tartozunk, hasznára lehessünk.

Vágyad a boldogság? a tiéd lehet egyben a jólét;
arra ügyelj, míg élsz, hogy megtartsd ezt a szabályt itt:
semmi olyat ne tegyél, ami nem szolgál a javadra,
s hasznával valamit nem lendít rajtad előre:
álom a boldogság másként, és téged szán a világ majd,
mígnem bús lelked meglátja a Tartarosz éjét.

 

PROO: PRUDENS FUTURI TEMPORIS EXITUM
CALIGINOSA NOCTE PREMIT DEUS

Aeternum Numen, qui praesidet Orbi universo,
Et large semper cunctis alimenta ministrat,
Et etiam vox semper acuta omnia terret.
Atque homines horrent, perduraque saxa tremiscunt,
Consonat omne nemus, strepitu collesque reclamant,
Dissultant ripae, refluitque exterritus amnis.
Et quia omnipotens futura praedicere vetat,
Nullus scit hominum rei tantum ipse caussam.

 

TÉTEL: BÖLCSEN JÖVŐNKNEK TITKAIT ÉJSZAKA
SÖTÉT KÖDÉVEL FEDTE EL ISTENÜNK

Az örök isten, egész földünknek gondviselője,
És mindenkinek ő ád mindig bő eleséget,
Hangja is úgy zúg, hogy minden fél tőle szünetlen.
Félik az emberek őt, a kemény sziklák meginognak,
Zúgja zaját minden liget, és harsognak a dombok,
Rengnek a partok is, és az ijedt víz visszafelé fut.
S minthogy a mindenen úr a jövőt megmondani tiltja,
Még csak egy ember sincs, aki tudja okát e dolognak.

 

PROO: NIL FERET AD MANES DIVITIS
UMBRA SUAS

Quisquis habet nummos et plenam possidet arcam,
Felix magna ope jam dives ubique habetur.
Omne etenim nummis emitur nunc, nummis amicos
Quisque sibi multos jam conciliare valebit.
Quin etiam quantum quis multum possidet aeris,
Distribuit magnos datque aeris acervus honores.
Nil tamen ad Manes fert divitis umbra suas tunc.

 

TÉTEL: NEM VISZ SEMMIT SEM SÍRBA
MAGÁVAL A DÚS

Az, ki elég kinccsel bír, s duzzad nála az erszény,
Sok pénzéért már dús, boldog hírt nyer akárhol.
Hisz pénzért minden vehető most, bárki magához
Kötheti kincs révén a barátok nagy seregét majd.
Sőt hozzá, ha ilyen sok arany gazdája, hatalmas
Nagy tisztségeket ád és oszt aranyának a halma.
Mégsem visz semmit sírjába magával a gazdag.

 

PROO: NE QUID NIMIS

Qui nimium sublimia rerum scandere solet,
Fastidit ile rem tunc nonque peragere potest.
Icarus utque dum pennis sublimia scandit,
Et miscras pennas sic Icari perdit in aquis,
Unde loco nomen in saecula sera remansit.
Non ergo nimium sublimia scandite, neve
Si vis, at rata sint tua quaeque omnia facta.

 

TÉTEL: SEMMIT SE FÖLÖTTÉBB

Az, ki a dolgoknak nagyonis fölibé akar érni,
Únja a dolgát így, és nem képes befejezni.
Icarus is szárnyán míg fölfele száll a magasba,
Íme, szerencsétlen tollát elveszti a vízben,
S így őrizte nevét ez a hely késő korokon át.
Túlzón hát a magasba ne törjetek; úgy se, ha vágyad
Vonz, s hogy mit cselekedj, fontold meg minden időben.

 

PROO: MAGNA SERVITUS EST MAGNA FORTUNA

Fortunae veniunt jam omnia legibus atque
Eripit interdum, modo dat fortuna salutem.
Mitia cur magnos titulos tibi fata dederunt?
Nempe ut inde magis jam tunc detrudere possent?
Et qui tenent summas jam jam - omnia timent,
Nam ii nec amicos corde sincero habebunt.
Hic tibi mellitis verbis mentitur amicum,
At tunc sub verborum melle venena latebunt.
Et tibi quo placeat tua limina saepe salutat,
Non requiem placidam possunt acquirere reges.
Montes pertangunt Jovis altos fulmina saepe,
Infima fulminibus tunc loca tuta manebunt.

 

TÉTEL: A NAGY SZERENCSE NAGY SZOLGASÁG

Már a szerencsének törvényét érezi minden,
S néhanap áldást nyújt a szerencse, de elveszi máskor.
Mért is adott a kegyes fátum néked magas állást,
Nemde, hogy innen majd egykor jobban letaszíthat?
És aki már-már csúcsra jutott - mindent remeg az, mert
Néki sosem lészen jószívű, drága barátja.
Ez hazudik mézes szókkal, hogy már a barátod,
S majd kiderül, hogy mérget rejt kedves szava méze.
Hogy jobban tessék, sokszor tisztel küszöbödnél,
Nincs a királyoknak sohasem békés nyugodalmuk.
Többnyire nagy hegyeket sujt mennyköve is Jupiternek,
Míg alacsony helyeket nem dúl szét akkor a villám.

 

PROO: NESCIO QUA NATALIS PATRIA
CUIQUE EST CARA

Verus amor patriae cunctorum infixus in imis
Cordibus, ut quocumque solo vitalibus auris
Vescatur, quamvis immensa ibi copia rerum
Instar aquae sibi delabatur, cornua cunctis
Plena optabilibus teneat seu rebus Amalthae,
Attamen ardet amore suae patriae atque redire
Semper habet mentem asvetasque revisere terras.
Clausa bene cavea quamvis animalia fiant,
Et large semper cunctis alimenta ministrent,
Attamen in silvas haec, quas coluere, redire
Nituntur magis, et cupiunt cava in arbore tecta.
Tantus amor patriae cum sit cuique inditus ergo,
Saevior ille feris vilique abjectior alga,
Qui natale solum insidiis belloque lacessat.

 

TÉTEL: NEM TUDOM, KINEK MIÉRT
KEDVES A SZÜLŐFÖLDJE

Meggyökerezve a honszeretet mindenki szivében
És mélyen s igazán, bármely más táj levegőjén
Éljen is, ámbár ott nagy bőség van,mely elébe
Vízárként ömlik, minden kívánt csemegével
Telt bőségszaruját bár tartsa elébe Amalthae,
Mégis honvágytól ég, és mindig hazatérni
Vágyik a szíve, szokott földjét hogy lássa meg újra.
Bár a vadállatokat biztos ketrecbe bezárják,
S adjanak is mindig mindjének bő eleséget,
Inkább törnének mégis ki a rengetegekbe,
Hol nőttek, s vágynak faodújuk mélyire vissza.
Mert mindenkiben ily született nagy honszeretet van.
Vadnál ádázabb s hitványabb tengeri fűnél
Az, ki szülőföldjét csellel, haddal nyomorítja.

 

PROO: VIS ET NEQUITIA QUIDQUID
OPPUGNAT, RUIT

Consilio fortes astuto jungite vires,
Duraque quantumvis tum vincere saxa valebunt.
Sanguinolenta quid in Troianos intulit arma,
Frausque latebat equi fabricatis addita costis.
Accedens etiam latitans in viscere robur,
Cum Priamos Troiam bello captura decenni
Mens mala sic dominat paritque facta nefanda.

 

TÉTEL: AZ ERŐ ÉS GAZSÁG BÁRMIT
MEGTÁMAD, TÖNKRETESZI

Fortélyos szándék társuljon a bátor erőhöz,
S akkor akármi kemény sziklát megvív a hatalmuk.
Véres fegyvereket csel vitt be a trójaiakhoz,
Ott lappangva a ló faragott bordái közében,
Melyben a csel mellett ott rejtőzött az erő is,
S míg a gonosz szándék tíz évig vívja Priamos
Várát, ilyképpen veszi meg, s szül sok csunya tettet.

 

PROO: DUM IN DUBIO EST ANIMUS,
PAULO MOMENTO HUC ET ILLUC IMPELLITUR

Hoc menti dubiae, nunc illud dicere tenta,
  Illud non spernit, credit et illa simul.
Nam quod scit, nescit sibi tunc mens utile dictum,
  Hinc est, ut multis credere saepe velit.
Navis mox illuc, iterum mox pellitur illuc,
  Si non in fluviis ancora firma tenet.

 

TÉTEL: A KÉTSÉGBEN LÉVŐ LÉLEK
EGY PILLANAT ALATT IDE S TOVA HÁNYÓDIK

Ingó léleknek most ezt, majd máskor amazt mondd,
  S ő ugyanakkor emezt nem veti el s hiszi azt,
Mert nem tudja, melyik dolgot mondták a javára,
  Éppen azért mindig hinni sokaknak akar.
Majd ide hányódik, majd ismét arra a gálya,
  Hogyha a horgonya nem tartja erős kötélen.

 

PROO: HAUD FACILE EMERGUNT,
QUORUM VIRTUTIBUS OBSTAT RES
ANGUSTA DOMI

Cum virtus per se summos venatur honores,
  Et sine cum nummis scandere celsa velit,
Tunc nummus ridet: "sine me quod pergere tentat."
  Illaque virtuti dicere verba solet:
"Non potes a villis, simul, simul ibimus ambo,
  Et iuvo te in factis auxiliumque fero."

 

TÉTEL: NEM KÖNNYEN EMELKEDNEK
FÖL, AKIKNEK VIRTUSÁT OTTHONI
SZŰKÖS SORSUK AKADÁLYOZZA

Hogyha saját erején tör nagy tisztségre a virtus,
  S jutni magasba a pénz támasza nélkül akar,
Ezt kikacagja a pénz: "Nélkülem ez mit is óhajt?"
  S szólni szokott hozzá gyakran ilyen szavakat:
"Nem juthatsz föl, hát együtt, ketten haladunk mi.
  Dolgaidat segítem, s majd segedelmet adok."

 

PROO: TAURORUM LUCTA

In campo vidi fortes concurrere tauros,
Cum praetium pugnae toto nitidissima saltu
Expetitur coniux, spectant armenta paventque
Nescia quem maneat tantae victoria luctae.
Unus et alterius frontem quod fronte premebat,
Expetiit cornu feriitque. Resumere vires
Secedunt paulum, rursusque ad bella feruntur.
Cum pede pes junctus, strident et cornua acuta,
Et fugat et sequitur loca praecelsissima longe
Instar anhelanti prohibetque resumere vires.
Multos quando alter tulit ictus jam socii atque
Fervida cum rauco lata stridore per arma
Spuma fluit, tandem iam fessi relinquunt.

 

TÉTEL: BIKAVIADAL

Láttam, hogy csapnak legelőn a bikák vadul össze,
Míg az egész tájék legszebb nősténye a vágyott
Díja csatájuknak; rájuk néz, reszket a csorda,
Nem tudván, hogy e nagy viadal győzelme kié lesz.
Egynek a homloka hogy másik homlokra nyomódott.
Szarvával nekiment s szurkálta. Hogy újra erőre
Kapjanak, elválnak kissé, majd harcba rohannak.
Láb szorul itt lábhoz, s a hegyes szarvak csikorognak.
Ez fut, amaz lihegő, társát föl a domb tetejéig
Űzi, nem ád nyugtot neki, hogy frissítse erőit
Hogyha elég szúrást tűr el már tőle a másik,
Míg kihevült tajték hull széles fegyvereikről,
Nagy zaj közt már végre kifúlva megállnak.

 

PROO: HYEMIS DESCRIPTIO

Aspera crescit hyems omnique a parte feroces
Bella gerunt venti, concrescunt frigore fontes.
Arboris en ramos nunc frigus laesit acutum
Hibernaeque nives, nec non furibundus ab Arcto
Omnia percussit Boreas, tam stiria pendet
Maxima culminibus, glacie tunc flumina torpent.
Nunc nivei longe celsi numerantur et Alpes,
Non humus aspicitur, non ullam cernis arenam.
Non nunc ardet Athos, nive namquc obducitur alta,
Imo gemit, tanta nivea ut sit mole retectus.
Effoditur fragilis testis, non hauritur unda,
Quaque rates ierant, nunc pedibus itur, et olim
Hospita remigio ferratos sustinet orbes.
Horrida de stabulis gladii instar stiria pendet,
Et cernis terras quasi quod perfodere tentet.

 

TÉTEL: A TÉL LEÍRÁSA

Nő a kegyetlen tél, mindenhonnan hadakozni
Jönnek a bősz viharok, fagytól merevült meg a forrás,
Ím, a fa ágait is most megsértette a vad fagy.
Mindent áthat a tél hulló hava és a sarokról
Fúvó őrjöngő Boreas, oly rettenetes nagy
Jégcsap függ a tetőn, s a folyókat jég köti immár.
Most a nagy Alpesek is hófödten messzire tűnnek,
És nem látszik a föld, nem látsz egy szem homokot sem.
Már nem fénylik Athos, mert vastag hó fedi ormát,
Szinte nyög is, hogy ilyen nagy hótömeg ül tetejében.
Nem merigetnek most, a vizet darabokba szedik ki.
S hol gályák jártak rég, ott gyalogolnak, a nemrég
Még evezőt tűrő viz vasperemü kereket hord.
Kard formájú roppant jégcsap csügg le az ólról,
Mintha keresztül akarná szúrni hegyével a földet.

 

PROO: APUM PUGNAE DESCRIPTIO

Ecce novus pugnam reparat nunc hostis et aether
(Hostis apes poterant, si vero nomine dici),
Non terra his campus, non vallis castra ministrat.
Concurrunt saevae gladiis (non arte paratis),
Sed quibus indulgens illas natura donavit.
His circumcincti sociam quoque vocavit
Ad pugnam et vires commiscent viribus omnes.
Haec vincit sociam fessam, mox vincitur illa,
Haec caput, illa pedes, truncos, haec hostibus omnes
Praedam concessit, multos victoria mansit
Laeta et victores repetunt domicilia fortes.

 

TÉTEL: A MÉHEK HARCÁNAK LEÍRÁSA

Íme csatát új ellenség kezd most, s a magas lég
(Méhek e hadviselők, ha valódi nevük nevezed meg)
Harci terük nem a föld, s nem sánccal védik a tábort.
Bőszen harcolnak kardjukkal, mit nem a mester
Készített, de a jó természet kész adománya.
Így felövezkedvén társát is hívta csatába
S vívnak a másik fél erejével teljes erőből.
Ez győz megfáradt társán, majd az veri őt le,
Ez fejit, az lábát, más törzsét hagyta az ellen
Zsákmányául, míg sokakat víg győzedelem várt.
S visszarepülnek a hős győzők víg otthonaikba.

 

PROO: DEGENERES ANIMOS TIMOR ARGUIT

Ille Jovis thalamo frustra se jactat obortum,
Et genus a caelo falso deducit ab alto,
Quem timor invasit, metus et quem tenet inanis,
Nam timor hic sidus poterit non scandere celsum.
Nec metus in terras ex alto invasit Olympo,
Hinc genus Aeneas ducit, quem non timor ullus
Tenuit atque omnes tensit virtute labores.
Nobilis hic sanguis non ulla pericla refugit,
Vel si quae novit, sed saltem nosse recusat.

 

TÉTEL: AZ ELFAJZOTT LELKEKET ELÁRULJA A FÉLELEM

Hasztalanul gőgös rá, hogy Jupiternek a sarja,
És hamisan viszi föl nemzetségét a nagy égig
Az, kin a félelem ül, s a hiú remegés kin erőt vett,
Mert ez a félsz a magas csillagzatokig sosem ér fel.
Földre a félelmet nem küldte a fényes Olympos,
Aeneas neme lett onnét, mely nagy remegést nem
Ismert, s hős szive semmibe vett minden veszedelmet
Nagy vészektől sem hátrált e nemes faj, akár jól
Tudta, mi várja, akár még csak kíváncsi se volt rá.

 

PROO: ORPHEUS TARTARA PENETRAT
PRO UXORE EURYDICE

Eurydicen fatis ad Tartara nigra meantem
Orpheus in lucem ducturus carmine dulci
Custodem oppressit, qui flammas ore trilingui
Evomit et leges Stygias hic voce domavit.
Ad poenas Stygiis vellet damnatus in undis
Tantalus, his secum quod sedibus Orpheus esset,
Namque cibus fugiens tunc tantum ante ora resistit,
Tuncque semel pingues potuit contingere mensas,
Et sibi profuerat, nam dulci uxore recepta
Provolat ad lucem; vincunt ita carmina manes.

 

TÉTEL: ORPHEUS LEMEGY AZ ALVILÁGBA
FELESÉGÉÉRT, EURYDIKÉÉRT

Orpheus Eurydikét, kit a gyászos lenti világba
Vitt le a sors, föl akarván hozni a fényre dalával,
Elbűvölte az őrt, mely hármas szájjal okádott
Lángot, s törvényét dala megfékezte a Styxnek.
Azt kívánta a Styx árjánál kínra elítélt
Tantalus is, hogy lent legyen Orpheus véle örökké,
Mert csakis ekkor nem menekült el előle az étel,
Ekkor az egyszer bírt odaülni a dús lakomához,
És táplálta magát, mert megkapván az az édes
Hitvest, ment fel a fényre; eképpen győz dal a poklon.

 

PROO: PICTORIBUS ATQUE POETIS QUIDLIBET
AUDENDI SEMPER FUIT AEQUA POTESTAS

Omnia, quae mentem capiunt, id carmine vates
Vulgant, illis enim semper licet omnia fari.
Omnia namque suis comprendunt versibus isti,
Imo quae non sunt fuerantque miracula nunquam
Esse iubent. Vates, sistunt non entia nobis
Quis credat? (Nullus). Nam incredibile dictu est
Esse canes utero sub Virginis, esse Chimaeram,
Quadrupedesque hominum cum pectore pectora iunctas
Fingunt et Harpias serpentipedesque Gigantes.
Bellaque saeva canunt, naturam quae arboris esset.
Quid memorem, parvas quam continet aeqour arenas
Hi quoniam possunt omnem comprendere versu
Omnia et vivo nobis pinxisse colore,
Haec proferre licet pictoribus atque poetis.

 

TÉTEL: FESTŐK MEG A KÖLTŐK MINDENKOR
TELJES JOGGAL MERHETTEK AKÁRMIT

Versükben mindent, ami hat lelkünkre, a költők
Elmondnak, hiszen ők mindig szólhatnak akármit.
Mert belefoglalnak mindent művükbe ezek, még
Nem lévő, sose volt csodadolgokat is kitalálnak,
És ami nincs, elibénk azt is felidézik a költők.
El ki hiszi? (Senki.) Mert mondani is hihetetlen,
Hogy nőtestű ebek vannak, s élő a Chiméra.
Négylábú fél-ló, félemberi lényeket alkot
Versük, kígyólábu Gigast és Harpia-népet.
Vad harcról zengnek meg a fák természetiről dalt.
Ám minek is mondjam, hogy hány porszem van a síkon?
Minthogy ezek bármit versükbe vehetnek, elébünk
Élő színekkel tudnak megfesteni mindent,
Nyilván festőknek s költőknek jár e szabadság.

 

GEOGRAPHIA ANTIQUA

Lusus ingenii Csokonaiani

Quaestio: Quomodo olim vocabatur vulva?

Responsus: 1. Potta, a pato quondam ibi latitante.
2. Cum us, a cuniculo quasi cunniculo.
3. Vulva, quasi valva.

Quaestio: Quos habuit terminos?

Responsus: A septemtrione Montem Veneris; ab oriente Sylvam Herciniam; a meridie Imperium Medardi; ab occasu litora Oceani Urinarii.

Quaestio: Quae loca ibi notanda veniunt?

Responsus: 1. Lacus Asphaltites malignis evaporationibus et sale nimio infamis.
2. Vorago inferni, Hungaris: Kárhozat varsája.
3. Portus rapidus magna hominum frequentia celebris.
4. Caput bonae spei continuis flatibus obnoxium.
5. Fluvius Menstruus nimio fusco plenus saporis optimi quo aegris medicatur.
6. Saltus pudendi tractu longo regionem ambit.
7. Mons merdosus, ubi homini fodina.

Quaestio: Quale ibi Regimen occurrit?

Responsus: Despoticum sub imperio Magni Cacatus, qui etiam Penis vocatur ex domo braccali oriundi.

Quaestio: Quod est insigne?

Responsus: Chalybs turcicus transfixus in campo rubro.

Quaestio: Quae sunt producta naturae?
1. Urina acido salsa ad condiendas cupedias.
2. Menstruum adhibetur pro Limonade ad quotidianum usum contra scabaritiam dentium stomachique corroborationem.
3. Pulices maximi instar equorum provinciae Kenoh ni Anglia (?) alacres et saltatores.
4. Pueri.
5. Scabies quae etiam in alias regiones deportatur.

Quaestio: Qui populi inhabitant?

Responsus: Maiorem partem tenent Galli.

Quaestio: Quibuscum habent commercium?

Responsus: Cum testiculis seu cucurbitis, quibus quidem intrare non licet, sed stantes(?) extra portum suppeditant regno Semen, quod indigenis dicitur Getzi.

Quaestio: Unde fontes Geographia huius hauriuntur?

Responsus: Ex Commentariis Illustrissimi Szüry Professoris in Stossenberg.

 

ÓKORI FÖLDRAJZ

Kérdés: Hogyan nevezték hajdan a vulvát?

Felelet: 1. Részeg nőnek, a boros cseberről, mely itt lappangott.
2. Pinának, az alagút szóból.
3. Vulvának, azaz bejáratnak.

Kérdés: Mik a határai?

Felelet: Északról Vénusz dombja; keletről a Hercinai bozót; délről Medárd birodalma; nyugatról a vizelet óceánja.

Kérdés: Mik itt a nevezetes helyek?

Felelet: 1. A Holt-tenger - bűzös kigőzölgéséről és nagy sósságáról hírhedt.
2. A pokol örvénye; magyarul: Kárhozat varsája.
3. A sebes rév - a nagy embertömegtől látogatott.
4. A Jóreménység foka - szüntelen szelek miatt veszedelmes.
5. A Havibaj folyója - nagyon zavaros, telve a legjobb zamattal, melyek a betegeket meggyógyítják.
6. A szemérem szakadéka - vonulata hosszan végighúzódik a vidéken.
7. A Szaros-hegy, az emberbányánál.

Kérdés: Milyen kormányzata van?

Felelet: Despotikus, a Nagy Kakás uralma alatt, akit penisnek is neveznek, s amely nadrágbeli lakásából bújik ki.

Kérdés: Mi a címere?

Felelet: Török szablya, vörös mezőben.

Kérdés: Mik a terményei?

Felelet: 1. Savanyú vizelet, csemegék ízesítésére.
2. Havonkénti terméke limonádéként használtatik naponta, fogromlás és gyomorrontás ellen.
3. Repkedő, szökdellő, hatalmas bolhák, melyeket a tartományban lovak helyett használnak.
4. Gyerekek.
5. Rüh, mely más tájakra is szállíttatik.

Kérdés: Mely népek lakják?

Felelet: Nagyobb részét a francúzok.

Kérdés: Kikkel kereskednek?

Felelet: A Herékkel vagy Tökökkel, amelyeknek azonban tilos belépni, csak a kapun kívül állva küldik be a birodalomba a magot, melyet a lakosok geci-nek neveznek.

Kérdés: Milyen forrásokból merítették ezt a földrajzot?

Felelet: Szűry, stosszenbergi jeles professzor kommentárjaiból.

 

FUTTÁBA KÉSZÜLT VERSECSKEK

Jóllehet:
  Non omnis arbusta iuvant humilesque myricae

1
Epitaphium Marci
(azaz hogy nem tudom biz én, kinek hívták) cuiusdam Graeci hominis, qui ob Musicam a Valachis interfectus est, quod fistulam, quam habebat egregiam, illis sponte dare nollet.

Musica cognatum cum Musa iungit amorem
A Musaque suum Musica nomen habet.
Musica me Marcum, Nasonem Musa peremit,
Utraque Cultori perniciosa suo.
Tu vero... onitus iam disce... r!
Ut fuge cum Musis quae quid habere puta; -
Eloquium Marcum Ciceronem et lingva diserta,
Fistula me Marcum blanda peremit. Abi!

die 26a Dec. 792.


2
Valedictoria cum bene precatione

Periege Cancrinos patienti pectore versus,
Periege; sic etenim vota benigna leges.
Scorpius extremae violentus acumine caudae est,
Sic, si retro leges hos, maledicta dabunt:

  NB. Nunc cancrini sequuntur:

Egregium caput hoc devitent funera busti
Tristia, non Musae; mors fera, non pia sors.
Laetitiam TIBI non luctus dent Numina Coeli
Optima; dent plausus, non TIBI tristitiam.

  Si retro legatur: Diras evomit. Exempli gratia

Sors pia, non fera mors; Musae, non tristia busti
Funera devitent hoc Caput egregium,
Tristitiam TIBI, non plausus etc.

27a Decembris.

 

FUTTÁBA KÉSZÜLT VERSECSKÉK

Jóllehet:
  Nem mindenki szeret cserjét, alacsony tamariszkot

1
Marcusnak (azaz hogy nem tudom biz én, kinek hívták), valamiféle görög embernek a sírfelirata, akit a valachusok a muzsika miatt öltek meg, minthogy remek sípját nem akarta nekik jószántából odaadni.

Tudjuk, a múzsát és muzsikát szerelem köti össze,
  Múzsáknak neviből lett muzsikánk neve is.
Én, Marcus Naso, múzsám s muzsikámnak a holtja
  Lettem, mindkettő bajt hoz a híveire.
Ám te valóban nézd példám, és rajta okuljál:
  Fuss el a múzsákkal, hogyha akad valamid; -
Szép szava, nyelve miatt halt meg Marcus Cicero, míg
  Én, Marcus, nyájas pásztori sípszavamért.

1792. december 26-án.


2
Jókívánság, jóakaratú fohászkodással

Olvasd rákversem végig szíves türelemmel,
  Olvasd végig, mert így csupa jóra akadsz.
Skorpio legjobban tud szúrni a farka hegyével,
  Olvasd visszafelé, így csupa rosszakarat:

  Figyelj! Most következnek a rákversek:

Ezt a nemes főt sír gyászos zokogása kerülje,
  És nem a Múzsák, nem sors kegye, ám a halál.
Vígságot s nem gyászt kapjál kegyes isteneidtől,
  Légyen ajándékuk taps, s ne komor siralom.

  Ha visszafelé olvassuk, átkozódást ad ki. Például:

Sors kegye és ne halál, Múzsák, s nem a sír zokogó bús
  Gyásza kerülje nemes, nagyrabecsült fejedet.
Néked gyászt és nem tapsot stb.

December 27-én

 

CARMEN INAUGURALE

Illustrissimo Domino Domino Josepho Comiti
Károlyi De Nagy Károly

Arcium et dominorum Károly, Erdőd, Béltek, Ecsed, Füzér, Radvány, Csongrád,
Megyer, Surány, Haereditario Domino, Sacratissimae Caesareae et regio apostolicae
majestatis Camerario etc.

Ad I. Comitatus Szatmáriensis supremi comitis munus proxime inaugurando.
Per coll. Heh. Conf. Addictor. Debrecinense Humillime Oblatum Debrecini.
Per Michaelem Szigethy Typographum
Anno 1794. die 5-ta Julii.

  Viderat exhaustam Celebri iam Semine Stirpem
Károliam, iustis pertundens astra querelis
Patria; nec tantos sata gens perferre dolores,
Iacturam Generis reputans, aevique futuri
Detrimenta suo secum sub pectore volvens:
Qua querulis ripas quatiebat fluctibus ingens
Danubius, passis iusto moerore capillis,
Constitit, et, quibus indignos percusserat artus,
Ad Coelum duplices erexit squalida palmas.
Atque ita: Quid mortem, quid iam, Pia Numina! nostram,
Extremumque mihi Fati invidus Ordo moratur
Interitum? hoc ergo cumulo iam defuit unum,
Quae perpessa fui per secula multa, malorum?
Hoc unum, ut celebres postquam mala fata tulerunt
Pannoniae stirpes, Heroum semine Claras;
Hanc etiam varia virtutum laude nitentem
Karoliam, Antonii mors funere mergat acerbo?
Quippe alii pariter fortes, quippe hic quoque demum
Clauditur, ex cuius rivo olim nostra manavit
Gloria, faecundo perlustrans flumine terras!
Sed flere haud satis est: ibo, et durissima questu
Moenia Coelorum rumpam, Superosque movebo.

  Talibus orabat dictis, Coelumque petebat
Aethera purpureo divisum tramite signans,
Undantique rigans lacrymarum flumine Nubes.
Ut vero superas arces et tecta petivit;
Ingemit, atque oculos paulum tellure morata
Sustulit ad Superos, rupitque silentia voce:
Dii! quibus aeternis humana negotia fas est
Imperiis regere, et Regnorum educere sortes!
Si pietas, si qua est coelo elementia; tantis
Afflictam relevate malis; aut denique Fata
Si penitus cupiant Hunnorum excindere gentem;
Hoc mihi momento veniat sors ultima, quae me
Vitali male concussam radice revellat.
Si tamen Hungariae sortem, si gentis iniquas
In melius clades, Pia vertere Numina vultis:
Hanc saltem petimus Stirpem servate iacenti
Pannoniae, veterum iacturam Haec una rependant!
Non iniusta loquor: possit quid vivida Virtus
Károlydum, didici. Sit tanto Nomine felix
Dacia, et aeternam possit sperare salutem!

  Tum Deus ingentes repetens longo ordine clades,
Atque animo Patriae sortem miseratus iniquam,
Concussit Caput augustum, dehinc Fata revolvens,
Talia voce refert: Iubeo te solvere cunctos
Corde metus, tristesque animo secludere curas,
O Diva, a fatis multum delicta Virago!
Mox erit, ut tandem Leopoldus, (nomen in omni
Pannonia late acceptum) tua vulnera longo
Desperata malo placida sanaverit arte:
Cum veterem laeto plausu reparabit honorem
Hungarus, et verso fatorum cardine, avitum
Accipiet decus, ac toto celebrabitur Orbe.
Tunc erit, ut tandem Divorum sanguine Regum
Natus Alexander, Leopoldi Nomine dignus,
Deliciaeque amor Gentis, sumat sibi fasces
Pannonicas, gratus Scythicis Palatinus in oris.
Tunc Zichyus, patriae ferventi notus amore
Clarescet, tantamque reget Prudentia mentem:
Magne Comes, meritis, quae Te super aethera tollent,
Maior habende Tuis, Tu mox eris alter ab Illo!
Et vero decus hoc aevi vivente redibit
Antonio; vivet spes Gentis, et inclyta tantae
Stirpis progenies, Josephus, - et omnis in Uno
Gloria Károlydum serie constabit avita.
Heu, quae Illum Virtus, quae Gloria, quique manebit
Laudis honos! Illum certatim bellaque vellent
Paxque togata sibi: neque enim non cognita bello
Pacique, Heroum, - quos Karoliana propago
Fertiliore tulit Virtutum semine quondam, -
Nomina sunt, meritis, et belli, et pacis amicae.
Dum Pia te cupient defendere Numina; crede,
Károlydum semper Stirps Illustrissima vivet!

  Sic ait; et placido requiem de lumine spirans,
Illustrem Patriam, nutu blanditus amico
Iam mulcente fovet dextra, iam lumina siccat.
Illa autem grato suspiria pectore mittens
Oscula divinis manibus ferventia figit;
Purpureasque genas ad gaudia tanta reformans,
Ad terras hilari se maiestate ferebat,
Exultans, sortisque animo securo futurae. - -

  Tandem Vota piae Gentis revolubilis Anni
Circulus ad terras retulit, cursuque rotato
Augustam tantis Natalibus attulit horam.
Heroumque alto Josephus stemmate natus
Hanc Patriam, quam congenita virtute bearet,
Conspexit, longa spe plurima secula ditans.
Ergo alacris Daciae squalentia rura Voluptas,
Pannoniaeque tenet montes; volat aethere clamor,
Laetisonisque polo permixtus plausibus errat:
Et qua Carpathiis coeli convexa rotantur
Montibus, ingeminata sonat de rupibus Echo,
Ingentem late terris reboanda per Istrum.
Ipsi exsultantes propio Natalia Divi
Conspectu celebraverunt, dignoque Deorum
Conciliis Puero laetantes adstipulantur.
Cumque herbam prima haerentem radice viderent
Amplas virtutum iam nunc promittere messes,
Et calamum exilem pingues iam trudere aristas:
Quemvis cepit amor, tantaeque Propaginis ingens
Cura exornandae tenuit praecordia Divum.
Munera tum Puero nascenti, et pinguia dona
Quisque dare, ac magnas in maius tollere dotes
Coeperant. Olea tunc primum cincta corona
Terribili molles cunas Tritonis obumbrat
Aegide; perpetuam iurans sibi sumere curam
Telemachi, et teneros duci se Mentore gressus.
Mussabat Divum chorus omnis. Denique torvo
Lumine Gradivus crepitantia concutit arma;
Deberique sibi nascentem Nomine et ipso
Károlyum Getico violentior intonat ore.
Cui Pallas: - dextra Themidem amplexata togatam, -
Sit satis effuso bellorum vortice multos
Károlydum Patriis rapuisse, ait, hactenus oris:
Iam Themidi permitte, suos exornet honores
Nomine Károlyo, Patrumque tropaea togato
Pacis honore tegat; non tantum tristia belli
Fulmina, sed niveae Pacis quoque foedera vellent
Nomine laudari tanto. Ne sit tibi durum,
Martius Astraeae gladio si cesserit ensis,
Optime Károlydum dextris vibrandus uterque!

  Annuit huic pia turba Deum: visusque feroces
Ponere Mars animos, tandem prece Palladis actus
Deposuit cunctas Deus hic adamantinus iras.
Tum Themis, et niveis Tritonia docta lacertis
Amplexae Puerum, coelesti nectare sparso
Oscula libarunt, tandem super astra levatum
Pannoniae, Divisque volentibus ostenderunt. -
Utque erat armigeris Virtus vicina Deabus
Aeterna illustri Dea Maiestate renidens:
Ipsi Formandos mores, et prima dederunt
Lustra regenda Deae; teneris praeesset ut annis
Dignum Atavis olim Patribusque datura Nepotem.
Ergo Dea ambrosiis Puerum complectitur ulnis,
Mentemque aethereis ut reddat flatibus aptam
Ad Virtutis opus, Themidisque oracla severa;
Ilicet emollit, generosisque imbuit illam
Motibus, humanas removens e pectore faeces.
Et iubet, ut secum repetentem exempla Suorum
Et pater Aeneas, et avunculus excitet Hector!
Iamque videbatur, - cum vix lanugine prima
Floreret malis praecox ad magna Iuventus,
Virtutis patriae vestigia passibus aequis
Sectari, et magnos generoso pectore motus
Volvere: cum titulis ultro illum Gloria dignis
Ornat, et insigni comitatur nomen honore.

  Audiit, antiquum referens aevo Hungara nostro
Terra decus, tanto Josephum nomine clarum:
Audiit, atque alacres concepit pectore motus.
Utque orbi, Virtus quid possit Károlyana
Monstret, honoratas, o Szathmár Inclyte! fasces.
Dat gestare Tuas, clarumque tenere Tribunal. -

Ardua Virtutis, Comes Illustrissime! facte est
Haec via; cum meritis Patrum repleta Tuorum
Vulgari nihil ornatus Virtute capessat:
At Tu scande vias Laudis, nec te ardua saxi
Turbarint, pete qua scopuloso devia clivo
Semita quaesiti Templum Tibi pandat Honoris!
Te Szathmár, Tua Te Provincia gestit habere,
Unanimoque suas Tibi fasces tradere voto
Gratatur, titulisque suis hoc scilicet uno
Nunc illustre lubens addi putat ornamentum.
Sit felix, faustumque Tibi, quod splendida longo
Tempore iam meruit Virtus Tua stet, precor, ille
Laudis honos, meriti non vilia munera Vestri!
Has geminat Szathmár voces, festivus ad astra
Sic resonat Károly, rapidisque Samusius undis.
Sic Debrecen tanto laetatur honore Nepotem
Mactatum Illorum, - Queis plurima debuit olim,
Et Queis debet adhuc, et Quorum haud immemor unquam
Esse potest, grato Quos semper corde tenebit.
Nunc quoque, Magne Comes! Te felix hospite laetos
Ingeminat plausus, Teque hoc praesente superbit!
Salve! Vive diu! Comes Illustrissime, Salve!
Hoc Salve arguto geminant Tibi gutture Musae,
Quas Helicone sub hoc iussit Divinus Apollo
Innocuam pulsare chelyn, humilesque myricas
Inter, et exiguis virgulta trementia ramis
Virtutes Magnorum hominum; landesque Deorum
Cantare, et leni deducere carmina plectro.
Te Musae salvere iubent, ac tempera circum
Et tenues hederas, et serta nitentia texunt.
Accipe laetitiae, quae totum Helicona pererrat,
Pignora, Magne Comes! nec gaudia despice nostra
Si quid honoris habent, laudisque, exilia Vatum
Munera: ne patiare istam sordere coronam!
Quin geminum Salve repetit, genibusque salutat
Submissis, chorus Aonidum, chorus omnis Olympi;
Seque Tuis velatum alis, hacque Aegide tectum
Carpere securae petit otia blanda quietis!
Ergo Magne Comes! Musarum haec dulcia Tempe
Nominibus decorare Tuis dignare, precamur!
Quae mox officii memores, Te carmine Divae
Sublimem super astra ferent, Coeloque locabunt! -
Salve, Vive, Vale! felicem ducere vitam
Te pia Vota iubent, quibus haec Gens astra lacessit. -
Tarda sit illa Dies, serisque Nepotibus olim
Deploranda, Tuos cum Spiritus altior artus
Deserat, et meritos coelo capturus honores
Despiciat Terras, cognataque transeat astra!

 

BEIKTATÓ VERSEZET

Őnagysága Nagykárolyi Károlyi József gróf.

Károly, Erdőd, Béltek, Ecsed, Fűzér, Radvány, Csongrád, Megyer, Surány
örökös urának, a legszentebb császári és apostoli királyi felség kamarásának stb.

Szatmár megye főispáni tisztségébe leendő közeli beiktatására.
Melyet a Debreceni Helvét Hitvallású Kollégium a legalázatosabban átnyújt Debrecenben,
Szigethy Mihály nyomdájában,
1794. évben. Július 5-én.

Látva a Károlyiak fényes törzsének a fogytát,
Joggal szórta honunk panaszát fel a csillagos égre;
Ekkora fájdalmat nem bírván hordani népünk,
S fontolgatva e nagy nem vesztét és a jövőnek
Ekkora nagy kárát hánytorgatván szive mélyén;
Míg zokogó habbal csapkodta a nagy Duna is két
Partját, ő méltó gyászára zilálva a fürtjét,
Állt s mivel ártatlan kebelét verdeste előbb még -
Két tenyerét dúltan feltárta az égre s eként szólt:
Ó, kegyes égilakók, mért késik már a halálom,
Végső múlásom mért tartóztatja irígyen
Sorsom rendje? Ez egy baj várt, betetőzni a többi
Vészt, amit eltűrtem már oly sok századon által?
Még ez az egy, hogy már miután Pannónia annyi
Hősének sok nagy magvát elvitte a fátum,
Íme, a Károlyi név is, amit sok virtusa fénye
Dícsér, Antalnak vesztén bús gyászba borul már?
Persze, akad más hős, s elzárul végre a forrás,
Melyből ránk áradt egykor még annyi dicsőség
Földünk termékeny folyamárjával bebolyongva!
Csakhogy a könny nem elég: megyek és panaszommal a zordon
Ég várára török most, s megmozdítom a mennyet.

  Így szólt és felszállt az egekbe, hasítva az éthert,
S bíborszín ragyogás örvénye jelezte az útját,
S könnye a fellegeket - folyvást áradva - növelte.
És hogy elérte az ég várát és nagy palotáit,
Sóhajtott s szemeit kissé nyugtatva a földön
Isteneinkre emelte, eként megtörve a csendet:
Istenek! Ó, kik örök hatalommal az emberi nemről
Dönthettek s népek sorsát szabhatja erőtök!
Hogyha az égben még kegyelet s jóság akad, annyi
Bajtól dúlt lelkem szánjátok; vagy ha a fátum
Már a hunok népét el akarja törölni örökre,
Érjen most tüstént végéhez sorsom, amely majd
Megrendült létem gonoszul kiszakítja tövéből.
Ám, kegyes égbeliek, ha talán Hungária sorsán
S eddigi méltatlan gyászán enyhítni akartok,
Hát e nemet legalább őrizzétek meg a csüggedt
Pannonáinak, a sok bajt ő tegye egymaga jóvá.
Méltányost kérek: tudom én, hogy a Károlyi nemnek
Élő virtusa mit tud! E nagy hévvel kiviruljon
Dácia és nyíljon tartós jó sorsra reménye!

  Ekkor a baj hosszú rendjét felidézve az Isten,
Méltatlan sorsán honnunknak megkönyörülvén,
Bólintott ragyogó fővel s felfedve jövőjét
Így szólt: Óhajtom, szívedből vesd ki az összes
Félelmet, s lelked bús gondját messzire vesse,
Hős és isteni nő, kit a sors már oly sokat űzött!
Még kis idő, s Leopold (e nevet szívébe fogadja
Pannoniának egész faja) meggyógyítja az annyi
Évi bajoktól vert sebeket békés tudománnyal:
Régi dicsőségét a magyar nép felleli egykor
Ujjongón, hogy a sors megfordult, felveszi ősi
Díszét és az egész föld őt ünnepli örömmel.
Ekkor majd végül szent császároknak a vére,
Sándor, nagy Leopold neve díszéhez maga méltó,
Fénye, szerelme leszen népének, s hordja a pannón
Tisztséget, szeretett palatinus a scytha hazában.
Híres lesz Zichy is, ki honát ismert szerelemmel
Kedveli, néki olyan bölcs észt nyújtott az okosság:
Nagy gróf, érdemeid többé tesznek tieidnél
S csillagokig visznek, s közvetlen jössz te utána!
Antal híre ki nem húny, felgyúl újra valóban
Fénylőn; megszületik József, bizodalma a honnak,
Nagy törzsnek ragyogó hajtása, a Károlyi névnek
Minden tűnt fényét egy ember hordja magában!
Mennyi dicsőség és virtus bélyegzi! Milyen sok
Hálanyerő érdem! Mert egyként versenyez érte
Tisztes béke s a harc. Mert ismeri jól ama hősök
Hírét mindkettő, kiket egykor a Károlyi-virtus
Még sokkal termőbb bőséggel szült a világra.
Hősi nagy érdemüket tudják a csaták s a szelíd kor.
Míg kegyes isteneink meg akarnak tartani, addig
- Hidd el - a Károlyiak neve mindig legragyogóbb lesz!

  Szólt; s arcán békés nyugalomnak fénye sugárzott,
Bólintott kegyesen, s nyájaskodván a dicső hont
Jobbja becézgeti már és fölszárítja a könnyét.
Boldog sóhaj száll ennek hálás kebeléből,
Égő csókjával ráhajlik az isteni kézre;
Látszott bíborszín arcán örömének a képe,
S nagy méltósággal, vígan tért vissza a földre,
Ujjongón, a jövőt békülten látta a lelke. - -

  Végre kegyes népünk vágyát meghozta a vissza-
Térő év pályája a földre, megadta futása
Fénylő óráját egy ily roppant születésnek.
Héroszi nagy törzsből született s meglátta hazánkat
József, hogy vele lett virtussal emelje a fényét,
S késő századait tegye gazdaggá a reménye.
Ekkor a szárnyas öröm száll végig Dácia durva
Falvain és pannon hegyeken; víg zaj ver az égig,
S röpdös boltja alatt boldog tapssal keveredve:
S merre a Kárpátok koszorúja mered fel az égre
Körben, bérceiről kettősen zendül az echo,
Hogy végigzúgjon robajával a nagy Duna mentén.
Örvendett maga is születésnapján az egeknek
Népe is ujjongón, hogy látta, s az égi tanácsba
Illő gyermeket egy szívvel szemlélte vidáman.
Majd, hogy látta: a kis gyökerű, még zsenge palántán
Már most mily roppant aratást ígérget a virtus,
S kisded szárán már duzzadva hogy üt ki kalásza:
Mind szeretetre hevült, s nagy vágy gyúlt égi szivükben.
Hogy vállalják ily felséges sarj nevelését.
Kezdte a most született gyermeknek mind adományát
Hordani, dús javait, s nagy ajándékuknak a halma
Folyvást nőtt. Legelőbb az olajlombbal koszorúzott
Pallas tart árnyat nyájas bölcsője fölé zord
Pajzzsal; s esküt mond, hogy e Télemachosra örökké
Gondot tart, s Mentor lészen kicsi léptei mellett
Erre az égi kar elnémult mind. Végtire zörgő
Fegyvereit Gradivus megrázza - az arca ijesztő -
És geta hangoknál dörgőbben zúgja el azt, hogy
Már csak a Károlyi név révén is az övé ez az új sarj!
S szólt Pallas, békés Themisét jobbjával ölelve:
Légyen elég, hogy a hon tájáról máris olyan sok
Károlyi-sarjat vitt el a had kicsapó, dühös árja:
Engedd, hogy Themis is díszítse a Károlyi névvel
Most hírét s a szelíd békének dísze övezze
Már az atyák diadaljeleit. Mert ekkora névtől
Nemcsak a mennykövező bús had vár hírt, de a béke
Hószín öltönye is! Ne legyen bántó teneked, hogy
Mars szablyája ma meghátrál Astréa vasától,
Jól csak a Károlyiak jobbjában villog e kettő!

  A kegyes isteni nép ráintett erre. Megenyhült
Mars dühe - úgy tetszett -, mérgét elhagyta a vértes
Isten egészen, nagy Pallasnak hajtva szavára.
Erre Themis s a tudós Pallas hószín kezeikkel
Átfogták a fiút, s míg megcsókolta az égi
Nép, nektárt hintvén, felemelték csillagokon túl,
S Pannoniának az ég szándékából bemutatták. -
S minthogy a hadviselő úrnők szomszédja a Virtus
Volt, örök istennő, fenség fényével övezve:
Átadták neki, hogy formálja erényeit ifjú
Éveiben, a zsengébb korban nevelője legyen, hogy
Majd az utód méltó legyen őseihez s az atyákhoz.
A pedig ambroziás karjával ölelte a sarjat
S étheri ihlettel lelkét, hogy fogjon a Virtus
Fáradozása azon, s szigorú jóslása Themisnek;
Lágyítván tüstént fennkölt mozgásra tanítja,
Elszór lelkéből minden csúnya emberi szennyet.
Készteti, őseinek példáit idézve elé, hogy
Aeneas atya és nagy Hektor emelje a lelkét.
S már látszott, - amidőn első pelyhével az arcán
Még csak alig nyílott a nagyobbra törő fiatalság, -
Hogy nyomain biztos lépésekkel megy az ősi
Virtusnak, csupa nagy vágy forr fennkölt kebelében:
Méltó címekkel díszíti fel őt a dicsőség
Önként, s fényes hír lesz kísérője nevének.

  Ős díszt öltve megint a magyar föld ebben a korban
Meghallotta, milyen nagy névvel híres e József:
S hallván, szárnyas öröm kezdett verdesni szivében.
S hogy feltárja a földnek, mit tud a Károly-virtus,
Nagy Szatmár! Fényes méltóságod jeleit rá
Bízta viselni, hogy ott ragyogó székedbe beüljön. -

  Szűk ösvényt tárt fel, fényes gróf, néked a virtus;
Régi atyáidnak szegi sok nagy tette; ha itt jársz,
Köznapi érdemmel semilyen hírnévre se törhetsz:
Ám a dicsőségnek járj útján, és a magas bérc
Meg ne riasszon, menj, hol a sziklák közt kicsiny ösvény
Majdan a méltóság keresett szentélye felé visz!
Ősi hazád, Szatmár kíván örvendeni néked,
Boldog, hogy neked egy szívvel nyújthatja e tisztet,
Méltóságaihoz most - úgy hiszi - ezzel az eggyel
Adhat vígan még hozzá újabb ragyogó díszt.
Óvja a sors, kérem, legyen áldott, mit nagy erényed
Hosszú időn által ragyogón már nyert, ama fénye
Hírednek s a ti érdemetek nem gyér adománya!
Megkettőzi szavunk Szatmár, Nagy Károly is így zeng
Vígan a csillagokig, meg zúgó árja Szamosnak.
Vígad Debrecen is, hogy azoknak sarja olyan nagy
Tisztességre jutott, kiknek legtöbbel adósa
Volt hajdan s most is, kiket ő soha el se feledhet,
És őket hálás szívébe fogadja örökre!
Most is, fényes gróf, boldoggá tette, hogy itt vagy.
Kétszeresen tapsol, s e jelenlét büszke öröm rá!
Üdvöz légy, nagy gróf! Üdvöz légy s élj te sokáig!
Néked ez üdvözlést zengik kettőzve a múzsák
Mind, kiket e Helikon lábánál készte Apolló,
Hogy verjék békés lantjuk, s alacsony tamariszkok
És kicsiny ágakkal rezgő bokrok közepette
Zengjék virtusait nagy hősöknek meg az égi
Népet dícsérjék, dalt lágyan játszva a húron.
Néked a múzsák is jót kívánnak s a fejedre
Zöld repkényágat, fényes koszorút fonogatnak.
Vedd az egész Helikont eltöltő boldog örömnek
Zálogait, nagy gróf! s boldogságunk le ne nézzed!
Hogyha a költők gyér adománya jelent valamelyes
Hírt és érdemet: úgy koszorúnk megvetni ne hagyjad!
Hódol, az üdvözlést kettőzvén, s térdre lehull a
Teljes olympusi kar, meg a múzsák kórusa szintén.
Szárnyad alatt bújván és pajzsoddal befedezve
Vágynak a csendes öröm békéjét élni ezentúl!
Így kérünk, nagy gróf, hogy múzsáinknak e nyájas
Tempéjét méltóztassál ékítni neveddel!
Melyet az istennők dala majd, jól tudva a tisztét,
Felvisz a csillagokon túl és eljuttat az égbe! -
Üdvöz légy te, virulj, élj! Áldott életet esdnek
Jámbor imák, mikkel zaklatja e nemzet a mennyet!
Későn jöjjön a nap, késő unokáknak is egykor
Megsiratandón, majd amidőn elhagyja a tested
Nagy lelked, s méltó díszéért felmegy az égbe,
Megveti földünk, s száll a rokon csillagseregekhez!

 

[PESTEN, MÁJUS 9. CSOKONAI
BATTHYÁNY JÓZSEF HERCEGPRÍMÁSNAK
E VERSEZETTEL UDVAROLT]

Vive precor, summoque Pater Te Numine longum
  Servet Pannoniae, Pannoniamque TIBI!!! - - -
Nunc haec officii signa, o, CELSISSIME PRINCEPS,
  Accipias animo - qualiacunque - TUO.
Bis duo lustra meae si non dant grandia vitae,
  Da veniam! Trabs est, quae modo virga fuit.
Sint Maecenates; feret haec quoque terra Marones,
  Virgiliumque Tibi vei Tua rura dabunt.

 

[PESTEN, MÁJUS 9-ÉN CSOKONAI
BATTHÁNY JÓZSEF HERCEGPRÍMÁSNAK
E VERSEZETTEL UDVAROLT]

Élj, kívánom, Atyánk kegye hosszan tartsa meg élted
  Pannoniának, amint Pannoniát teneked.
Most - fényes herceg - vedd udvarlásom e néhány
  Gyenge jelét, bármily zsenge is az, szívesen.
Hogyha nagyot nem tud húsz éven nyújtani, nézd el!
  Durva gerenda vagyok, még növendék-fa minap.
Lenne Maecenasunk: ez a föld is termene Marót,
  S Vergiliust a saját falvad is adna neked.

 

AD SERENISSIMUM ARCHIDUCEM

Regii sangvinis Principem,
Inclyti Regni Hungariae Palatinum,
Nationalis Litteraturae fautorem optime meritum,
Michael Vitéz Csokonai.

Vitis eram, et surgens generoso palmite gemma,
  Spemque olim docili falce datura bonam.
Serpere vix humili coeperunt valle corymbi,
  Et sensim teneras explicuisse comas.
Arripui tum humiles cyrrho pendente myricas,
  Virgulta auxilio non valitura meo.
Nunc igitur, coelo quae me dare possit aperto,
  Quaeritur aethereo quercus amata Jovi,
Quaeritur augustum referens nunc cedrus honorem,
  Quaeque arbor foliis surgit ad astra suis.
Hanc mihi si liceat passis ambire racemis:
  Celsior e tenui valle per alta ferar.
Sic hilares ramos botro pendente gravabo,
  Sic dabo Castalio pocula plena mero.
In sua me puerum traxerunt otia Musae,
  Otia iudicio semper amata meo.
Utque Caballina primum scaturigine Phoebus
  Bellerophonteis ora rigavit aquis:
Exin' sola mihi placuere cacumina Pindi,
  Solaque Castaliis saxa canora modis.
Hic mihi fons vitreo pallentes flumine curas
  Abluat, hic rauca gaudia voce canat.
Non me vittato velarit rite tiara
  Inter presbyteros sacra cathedra pios;
Non ego consultis regales Juris honores
  Invideam, aut magnas ambitiosus opes;
Non mihi Paeonias optarim industrius artes,
  Impleat ut loculos febris anhela meos;
Non Eratostheniis quaesitum ductibus aurum,
  Si modo mi faveat Phoebus, - habere velim.
Sola mihi Aonidum placeant ante omnia Tempe,
  Solaque Musarum vatibus apta cohors.
[Atqu]i si liceat sacros habitasse recessus,
  Si liceat tenera personuisse chely;
[Si lice]at minimi nomen meruisse poetae:
  Sidera sublimi vertice celsa petam!
[Si qu]ando meritis, - quae nunc quoque magna feruntur, -
  Plena magis fiet Patria nostra tuis:
...li coelesti si Musa potentior ore
  [Im]belli dederit talia verba lyrae,
[Doce]bo TUAS laudes resonare Tibiscum,
[Qua]s simul inmixtis triplicet Ister aquis.

 

A FENSÉGES FŐHERCEGNEK,

Királyi vérből való Hercegnek,
A Dicső Magyarország Nádorának,
A Nemzeti Irodalom legérdemesebb pártolójának,
Csokonai Vitéz Mihály

Voltam szőlőtő, a nemes venyigén fakadó rügy,
  Mely a nyeső késnek drága reményeket ád.
Kis völgyében alig kezdett szétkúszni az ágam,
  Lassanként hányván zsenge levélhajait,
Én indámmal kis tamariszk-bokrokba fogództam,
  Adni segélyt az ilyen cserje aligha tudott.
Most, ami engem a nyílt égboltig képes emelni,
  Nagy Jupiter ragyogó tölgysudarát keresem,
Oly ragyogó díszű cédrustörzset keresek most,
  Mely fa a lombjaival felhat a csillagokig.
Szétnyúló indám ha a törzse köré csavarodhat,
  Kisded völgyemből mind magasabbra török,
Így víg ágaimat csüngő fürt húzza, borával
  Castaliának majd töltöm a serlegeket.
Zsenge koromban már csendjükbe fogadtak a múzsák,
  Mindég is kedvelt volt kebelemnek e csend.
Mert hogy forrás nyílt lova léptén Bellerophonnak,
  S önteni szent Phoebus csermelye kezdte vizét,
Akkortól örömem csak a Pindus csúcsaiban telt,
  Csak zengő bércén Castaliának örült.
Mossa le itt sáppadt gondom csillogva a forrás,
  Légyen csergedező hangja öröm dala itt.
Jámbor véneknek hada fennkölt püspöki székben
  Ékességül rám szent tiarát ne tegyen;
És nem irígyelem én ügyvédeknek se királyi
  Méltóságát, s nem vágyom a kincsük után:
Nem töröm én Paean tudományáért se magam, hogy
  Megtöltsék ládám pénzzel a lázbetegek;
Én Eratosthenes által lelt sok aranyra se vágyom
  Már soha, csak Phoebus védje meg életemet.
Nékem a múzsáknak Tempéje legyen csak a vágyam,
  És csak a költők hű társa: a múzsasereg.
Bár e magános szent tájékon lenne lakásom,
  Csak pengethetném ifjúi lantomat itt;
S bár a poéták közt legkisebb hírre kerüljek:
  Homlokomat büszkén nyújtom a csillagokig!
Majd ha az érdemeid, miknek most is nagy a fénye,
  Egyszer a hírükkel végre betöltik a hont;
És ha magasztosabb múzsám majd égi ajakkal
  Békés lantomon ily hangzatot is kidalol:
Visszhangozza Tiszánk dícséretedet, s a Dunának
  Összevegyült vize is zúg vele sokszorosan.

 

SOL CUM PARHELIO.
AT SOL NON DIFFLUIT IPSE

Qui modo conspicuus cernebar in aethere vasto
curculus, et dubium Phoebo facturus honorem
volvebam nitidos alieno ab lumine vultus
ora iubarque Patri similis, quem, lumina mille
mille coronabant radii, vultuque secundo
propitium populis gaudentibus ostendebant.
Nunc ah nunc nimio flammarum ardore subactus
non expectatos subito dissolvor in imbres.
Liquitur in pluviam color omnis, et aurea sensim
forma simul volucres fugiens vanescit in auras.
Linquo equidem tepidis vestros, gens Hungara, coelos,
linquo equidem lacrymis. At Sol non diffluit ipse
aureus, immensi vivet Lux publica mundi.
Ille dabit vires populis alimentaque terrae
praebebit, tepido tot gentes nutriet igne.
Inde feret, sic fata volunt, vitamque coloremque
alituum pecudumque genus, quodque educat orbis.
Salve dulce iubar, rerum Sol maxime, salve,
sis bonus, o, felixque tuis, et lumine dignum
gigne tuo dignumque meo, qui deinde nitebit.

 

A NAP ÉS HASONMÁSA.
DE A NAP MAGA NEM TŰNIK EL

Kit nemrég gyönyörű gömbként szemléltek a tágas
égen, s Phoebusnak rangját aki más sugaraktól
fénylő arcommal kétessé tettem, Atyánkra
ütve alakban meg ragyogásban, ezernyi sugárral
megkoszorúzva, ezer fénycsóvával, mik a boldog
népnek a víg arcot jó sorsot igérve mutatták -
most, jaj, most a fölöttébb vad tűzláng elemésztett,
s oszlom hirtelenül váratlan záporesővé!
Színem esővé foszlik mind, s szétbomlik a lenge
légbe aranyfényű alakom, lassan tovatűnve.
Elhagyom én egedet, hő könnyeket ontva, magyar nép,
elhagyom. Ám az aranyló Nap maga el nem enyészik,
él a hatalmas mindenség e közös ragyogása.
Ő ad erőt minden népnek, táplálja a földet,
s élteti, mindvalahány nemzet van, lágy sugarával.
Tőle nyerik létük s díszük, ha a sors is akarja,
szárnyasok és nyájak s minden, mit a föld kegye dajkál.
Üdv, édes ragyogás, nagy Nap, te, világ ura, áldd meg
s óvd tieid, méltót alkossál majd sugaradhoz,
és méltót az enyémhez, amely most fog kiragyogni.

 

EGY MAGYAR ÚRHOZ S TUDÓSHOZ
KÜLDÖTT LEVÉLNEK TÖREDÉKE

In sua me puerum traxerunt otia Musae,
  Otia iudicio semper amata meo.
Utque Caballina primum scaturigine Phoebus
  Bellerophonteis ora rigavit aquis:
Exin' sola mihi placuere cacumina Pindi
  Solaque Castaliis saxa canora modis.
Et licet haud faciles nactus situ [?] in carmina Musas,
  Nec possim armigera Pallade digna loqui:
Me tamen in sacras valles et amoena vireta
  Parnassique potens per iuga raptat amor.
Hic mihi fons vitreo pallentes flumine curas
  Abluat, hic rauca gaudia voce canat.
Non me vittato velarit rite tiara
  Inter presbyteros sacra cathedra pios.
Non ego consultis regales iuris honores
  Invideam, aut magnas ambitiosus opes.
Non mihi Paeanias optarim industriis artes,
  Impleat ut loculos febris acuta meos.
Non Eratostheniis quaesitum ductibus aurum
  (Si modo mi faveat Phoebus) habere velim.

At modo temporibus nostris laudatur, et alget,
  Cuius Apollineum carmen ab ore sonat!
Non lacrymas inter sedet et suspiria Caesar:
  Dedignare sacros, Aula! fovere viros.
Ennius hoc nostrum fato revocetur in aevum,
  Et videat nullum vatibus esse decus:
Malit abire iterum pavonem in Pythagoraeum,
  Quam modo Maeonius, (qui fuit) esse senex.
Carmina laudantur passim: qui carmina fecit,
  Emendicatis victitat ipse bonis. -
Quando igitur largo quae dignaretur Honore,
  Quaeque pararet opes nos [?] mihi nulla placet,
Sola sed Aonio Tempe resonantia rivo, -
  Sed bona quae possunt cogere nulla, - iuvant:
Pauperiem charis, video, me quaerere Musis,
  In Permessiacis naufragus exul aquis!

 

EGY MAGYAR ÚRHOZ S TUDÓSHOZ
KÜLDÖTT LEVÉLNEK TÖREDÉKE

Zsenge koromban már csendjükbe fogadtak a múzsák,
  Mindég is kedvelt volt kebelemnek e csend.
Mert hogy forrás nyílt lova léptén Bellerophonnak,
  S önteni szent Phoebus csermelye kezdte vizét:
Akkortól örömem csak a Pindus csúcsaiban telt.
  Csak zengő bércén Castaliának örült.
Bárha a múzsákat nem könnyű versbe idézni,
  S Pallashoz méltót zengeni úgyse tudok,
Mégis a roppant vágy Parnassus csúcsai és a
  Szent völgyek viruló bokra közé viszen el.
Mossa le itt sáppadt gondom csillogva a forrás,
  S légyen csergedező hangja öröm dala itt
Jámbor véneknek hada fennkölt püspöki székben
  Ékességül rám szent tiarát ne tegyen.
És nem irígyelem én ügyvédeknek se királyi
  Méltóságát, nem vágyom a kincsük után.
Nem töröm én Paean tudományáért se magam, hogy
  Megtöltsék ládám pénzzel a lázbetegek.
Én Eratosthenes által lelt sok aranyra se vágyom
  Már soha, csak Phoebus tartsa meg életemet.

Ám, akinek száján mai nap Phoebus dala zendül,
  Azt csak dicsérik, s élete nélkülözés:
Caesar sóhajok és könnyek közt el nem időzik:
  Udvar, a szent költőt védeni nem szereted.
Hogyha a sors miközénk felhozná Enniusunkat,
  S látná, hogy költők díszt sohse nyernek el itt:
Pythagorasként lenne megint csak páva szeretne,
  S újra Homérosszá válni (ki volt azelőtt).
Versünk dicsérik mindenfele, ám aki írta,
  Az maga koldul, eként tengeti bús nyomorát.
Minthogy semmi olyan vers nincs kedvemre, amelynek
  Bőven jár tisztség, s hozza a kincseket is,
S tetszésemre csupán az van, mely a tempei csermely
  Hangján zengve sosem csal ki kövér javakat,
Látom, víg múzsák, inségbe kevertelek én, a
  Permessus vizein partra dobott, kivetett!

 

VERSUS ONOMASTICI

Nominis en retulit December festa diebus,
  Quae fuerant votis festa vocata meis.
Ipse videns Phoebus depellit nubila coelo,
  Purior et roseo surgit ab axe dies.
Undique conveniunt praeclara stirpe creati,
  Quos amor et cultus jussit inire viam.
Et tibi vir, cujus rumor super aethere notus,
  Prospera sincero pectore vota canunt.
Si faveant igitur famae sic aetheris arces,
  Non deerit officio casta Minerva suo.
Castalides Musae, qui te venerantur amore,
  Non decet, ut nectant in Helicone moras.
Quin praesentes sint et te venerentur amore
  Et pro te voti fundere dona deo.
Huius ego quondam pars quantulacunque cohortis
  Imploro pro te numina sacra deum,
Magne deus sanctos spectas qui lumine blando,
  Praebes terrigenis praemia digna piis.
Hunc in longa virum cupio quod saecula serves,
  Fac super et proprios absque dolore dies.
Foemina seu princeps vivat tibi laeta per annos
  In gremio virtus, quum generosa tenet
Vivat tota domus, vivat pietate celebris
  Possit Nestoreos et superare dies.

 

VOTUM

1

Benignus precor, quod favor coeli
  Te tueatur cura fideli,
Te dominus legat et partim tegat
  Dextra Zeli.

2

Fortuna favens semper abundet,
  Et tuos conatus obsecundet,
Terra suos flores donet atque rores
  Coelum fundet.

3

Castalidum gregis o solamen.
  Parca tuum longe ducat stramen
Spiritus ad astra laeta poli castra
  Migret. Amen.


CONCLUSIO

Devota haec vota tibi do,
Quae fata lata ut dent opto.
Sunt plura, quae pura mente latent,
Condita deo sed illa patent.

 

NÉVNAPI VERSEZETEK

Napjaival neved ünnepjét meghozta December,
  Hogy vágyott e dicső ünnepi napra szivem!
Ezt látván Phoebus maga is felhőit elűzte,
  Tisztábban kel a nap rózsapiros szekerén.
Mindenhonnan gyűl, ki e híres törzsnek a sarja,
  Hűség és szeretet készteti útra haduk.
S fényes férfi, neked, kit az égen túl visz erényed,
  Jókívánságát zengeti tiszta szivük.
Hogyha a hírednek kedveznek az ég palotái,
  Szűzi Minerva se fog késni, de megjelenik.
S kik tisztelnek, a szent múzsák is Castaliában,
  Már nem késhetnek tájaidon, Helikon,
Sőt idejöjjenek, és téged tisztelve kiöntsék,
  Mit kértünk néked, szent adományaikat.
Bármilyen apró leszek is egykor majd seregükben,
  Érted kérem a szent, égbeli isteneket.
Ó, ki kegyes szemmel nézel le a jókra, nagy Isten,
  Méltó díjat nyer tőled a földi kegyes.
Tartsad e férfit meg - kérem - s éljen sok időig,
  S hozzá teljenek el napjai gondtalanul.
Hercegi asszonyként örvendően élje a virtus
  Kebleden éveidet, míg csak emel nemesen.
Éljen egész házuk, s éljen ragyogó kegyes élte,
  Múlja felül Nestort is kora napjaival.


ÓHAJ

1

Jószívvel kérem, hogy az ég gondja
  Életedet hű készséggel óvja,
Buzgóság urának válasszon magának,
  S védjen jobbja.

2

Féltő Fortunád mindig kegyeljen,
  Minden szándékod jó végre menjen,
A föld virágával, az ég harmatával
  Néked kedvezzen.

3

Múzsa-nyáj kedve csak veled száll fenn,
  Párka ne tépje léted fonalát sem,
Lelked majd víg égi csillagseregbéli
  Légyen. Ámen.


ZÁRADÉK

Óhajom, ezt adom én néked.
Kívánom, megáldjon az élet.
A tiszta ész titka még sok minden,
De rejtett jövőt egy fejthet: Isten.

 

A PALATINUSNÉ HALÁLÁRA

1

Advecta externis aloe[203] vernabat ab oris,
  Delicium nostri principis atque Budae;
At vix flore novo nova coepit gaudia ferre,
  Ut mos est aloe, vitaque flosque cadit.

2

Cum tua terrestres tetigit praesentia nymphas,
  Pest Buda angelicam dixit adesse deam:
Nunc quando superis immixta es sedibus: eia!
  Quo te coelituum nomine turba vocet?

 

A PALATINUSNÉ HALÁLÁRA

1

Más partról plántált aloé itt hozta virágját,
  S szép gyönyörének örül nádorurunk s Budavár.
Ám új szirma alig nyílott újabb örömünkre,
  Más áloék módján élete, szirma lehullt.

2

Pest-Buda szépeinek tündér seregében időzve,
  Isteni angyalnak hitte a lényed a föld.
Óh, jaj! Most, hogy az ég fényes palotáiba értél,
  Mily nevet adhatnak néked az égilakók?

 

[KÖLTÉSZETI KÉZIKÖNYV TERVEZETE]

1. Historia Heliconis, a primis eiusdem incunabulis, ad felicem eiusdem erectionem. Ubi
De meritis patroni N. N.
De erecta typographia.
De collectione societatis
De meritis singulorum socioram.
De meritis extraneorum.
De patronis subalternis.
De modo impressionis, correctura, charta, etc.
De ablegatis societatum, eorumque actis diurnis.
De sculpturis.
De musicalibus.
De emptoribus.

2. Poemata. Ubi continentur: titulus, dedicatio, nomen nationis, poetae, poematis.

3. Aesthetica. Ubi
Historia pulchri et gustus, a primis humanitatis exordiis ad haec tempora, per omnes nationes serie chronologica, in omnibus scientiis atque artibus elegantioribus. Adduntur causae, cur vel elevata fuerint, vel in deterius ruerint. Aesthetica ipsa, seu doctrina boni gustus, ex philosophia pulchri deducta in artes et scientias amoeniores. - Cum historia aesthesium [?] scriptisque et generalibus, et specialibus ubique suo loco ex omni lingva citatis.

4. Poesis. Ubi:
Historia poeseos, ab ipse humanitatis origine ad haec usque tempora pragmatice deducenda. Non descendo ad specialia.

Encyclopedia poetica, seu brevis delineatio artium et scientiarum tam poesi adfinium, quam eandem adiuvantium. Quales sunt musica, pictura, naturae et arte factorum contemplatio.

Prolegomena ad poesim. In qua tractabitur de dotibus et charactere poetae; quomodo quis poeta veri nominis evadere valeat? quid ad amolumentum vel detrimentum humanitatis poesis contulerit, vel olim conferre possit? Quae sint caussae cur vel ferveat vel frigeat in una aetate vel natione poesis? Quomodo illae caussae iuvandae, hae tollendae? Quis est scopus poetae? et in quo consistit vera poeseos indoles atque genius? An antiqui poetae praeferendi recentioribus? In quibus? Et quare? Poeta fitne an nascitur?

Prosodia hic tractandum est, de eo utrum prosodia vulgato sensu sumta ad poesim necessaria sit? et in quantum sit? nonne etiam in prosaica poesi quaedam prosodia, numerus, et verborum sententiarumque adsit, solum adesse debeat? De naturae dotibus et imperfectionibus cadentiae et quantitatibus syllabarum. Quomodo lingva ad perfectiorem prosodiam deducenda esset? Qualis lingva esset ad poesim maxime idonea?

Poesis ipsa.

5. Poesis nationalis. Utpote; orientalium, sive hinensium, aliarumque minoris nominis nationum Asiae Hebraeorum antiquorum, et si qui sint recentiorum, Arabum, Persarum, Turcarum, Hingarorum; occidentalium, sive Graecorum antiquorum et si qui sint recentiorum, Latinorum antiquorum et recentiorum, Hispanorum, Portugallorum, Italorum, Gallorum, Anglorum, ubi etiam leltaram, Hollandorum, Germanorum, Danorum, Svecorum, Russorum, Bohemorum. - Ubi:

Historia poeseos nationalis, a prima nationis origine ad haec tempora pragmatice deducenda.

Prosodia, eiusque perfectiones, et defectus, cum mediis eam ad maiorem perfectionem, explorata lingvae natura, deducendi.

Genius poeseos nationalis.

6. Notitia auctorum et operum. Ubi
Vita et fata auctoris.
Genius auctoris.
Operum auctoris catalogus, editio, recensio, crisis, translatio in aliam lingvam.

7. Fabulae aeneae, Ubi
Imagines auctorum.
Atlas geographicus.
Musicalia.

8. Index.
Operum.
Rerum et verborum, commentarii, notarumque vicem suppleturus.

 

[KÖLTÉSZETI KÉZIKÖNYV TERVEZETE]

1. A Helikon históriája, első kezdeteitől szerencsés felemelkedéséig. Ahol szó lesz
NN-nek, a pártfogónak érdemeiről.
A felállított nyomdáról.
A Társaság gyűjteményéről.
Az egyes társak érdemeiről.
Kívülállók érdemeiről.
Kisebb rendű pártfogókról.
A nyomtatás, a korrigálás módjairól, a papirosról, stb.
A társaságok küldötteiről, üléseik jegyzőkönyvéről.
Metszetekről.
Zenei dolgokról.
A vásárlókról.

2. Versek. Itt kap helyet a cím, az ajánlás, a költő nemzetisége és műveinek felsorolása.

3. Esztétika. Ahol lesz

A szépnek és az ízlésnek története az emberiség első kezdeteitől a jelenkorig, időrendben, minden népnél, minden tudományban és szépművészetben. Ide jönnek ezek felemelkedésének és hanyatlásának okai.

Maga az esztétika vagy a jó ízlés elmélete, levezetve a szépség filozófiájából a szépmesterségekig és széptudományokig. - Az esztétika történetével, általános és speciális írásokból, megfelelő helyeken minden nyelvből vett idézetekkel.

4. A költészet. Ahol lesz

A költészet története, a műveltség kezdeteitől a jelenkorig, oknyomozással levezetve. Részletekbe itt nem kell bocsátkozni.

Költői enciklopédia, avagy azoknak a művészeteknek és tudományoknak rövid rajzolata, amelyek részben rokonok vele, részben segítői. Ilyenek: a muzsika, a festészet, a természetnek és a kézműveknek vizsgálata.

Bevezetés a költészetbe. Itt kerül szóba a költői tehetség és jellem; melyik költő miért érdemes arra, hogy valóságos hírnévre tegyen szert. Mit tett - vagy tehet majdan - a költészet az emberi nem felemelésére vagy megrontására. Mik az okai annak, hogy egyes korokban vagy nemzetekben a költészet felpezsdül, illetve megfagy? Hogyan lehet ezeket az okokat segíteni, illetve megszüntetni? Mi a költő célja? Miben áll a valódi költői természet vagy tehetség? Az ókori költőket kell-e jobban becsülni vagy a maiakat? Miért? Hogyan? Lesz-e a költő vagy születik?

A prozódiáról itt kell tárgyalni. Vajon a köznapi értelemben vett prozódia szükséges-e a költészethez? És milyen mértékben? Nemde a prózai költészetben is van bizonyos prozódia és mérték, mind a szavakban, mind a mondatokban - legalábbis kellene lennie. A természet adományairól és tökéletlenségeiről a verselésben. Hogyan kell a nyelvet tökéletesebb prozódiára vezetni. Melyik nyelv a legalkalmasabb a költészetre?

Maga a poézis:

5. A nemzeti költészet. Mégpedig: a keletieké, így a kínaiaké, a kisebb hírű ázsiai nemzeteké, a régi hébereké, és ha vannak, a maiaké, az araboké, perzsáké, törököké, magyaroké; a nyugatiaké, így a régi görögöké és ha vannak, a maiaké, a régi és a mai latinoké, spanyoloké, olaszoké, franciáké, angoloké, itt a keltáké is, hollandoké, németeké, dánoké, svédeké, oroszoké, cseheké.
Ahol is:

Oknyomozással elő kell adni a nemzeti költészet történetét, a nemzet keletkezésétől a jelenkorig.

A prozódiát is elő kell adni, annak tökéletességét vagy fogyatékosságát, azokkal az eszközökkel együtt, melyek azt - a nyelv természetét vizsgálva - tökéletességre vihetik.

A nemzeti költészet géniusza.

6. A szerzők és művek ismertetése. Ahol lesz
A szerző élete és sorsa.
A szerző tehetsége.
A szerző műveinek jegyzéke, a kiadások, ismertetések, bírálatok, idegen nyelvű fordítások feltüntetésével.

7. Rézmetszetű táblák. Ahol lesz
A szerzők arcképe.
Földrajzi atlasz.
Kották.

8. Mutató.
A művekről.
Tárgyakról és kifejezésekről, jegyzetként szolgáló magyarázatokkal.

 

[HÁROM TERVEZET]

1

1. Ex omnibus gentibus.
2. Ex omnibus sectis.
3. Ut 500 tomos facerent.
4. Propria lingua.
5. Etiam manuscripta.
6. Vita et literatura. Sulzer.
7. Aesthetica.
8. Sine praeiudicio.
9. Index notarum latine.
10. Charta Geographica.
11. Musicalia, Pictura.
12. Vana fragmenta.
13. Otiosae praefaciones.

 

2

1. Mali Poetae.
2. Mali Dramatici.
3. Mali Romanistae.
4. Difficilis collectio et notitia.
5. Facilis digantio.
6. Ornatus.
7. Etiam in aliis scitatiis (?)
8. Facilis.
9. Idem status Parnassi.

 

3

1. Moe.
2. Una (?) Typographia.
3. Ordo in Gentibus.
4. Selectio ex unicis operibus.
5. Academia.
6. Per duos annos.
7. Communicatio cum aliis.
8. Missio Göttingam.
9. Typographus voluntaris.
10. Translatio in alias linguas.
11. Praenumaratio.
12. Compactio Rosacea.
13. Quot status Academiae, quot Bibliotheca Magnorum virorum.
14. Saltim unius gentis

 

[HÁROM TERVEZET]

1

1. Minden nemzetből.
2. Minden felekezetből.
3. Hogy 500 kötet legyen.
4. Saját nyelv(en).
5. A kéziratok is.
6. Élet és irodalom. Sulzer.
7. Esztétika.
8. Előítélet nélkül.
9. Latin nyelvű névjegyzék.
10. Térkép.
11. Zenei dolgok, festészet.
12. Haszontalan töredékek.
13. Felesleges előszavak.

 

2

1. Rossz költők.
2. Rossz drámaírók.
3. Rossz regényírók.
4. Nehéz a gyűjtés és a följegyzés.
5. Könnyű a méltatás.
6. Ékesség.
7. Az egyéb kutatásokban (?) is.
8. Könnyű.
9. A Parnassus hasonló helyzete.

 

3

1. ?
2. Egységes nyomdai előállítás.
3. A nemzetek rendje.
4. Válogatás az egyes művekből.
5. Akadémia.
6. Két éven át.
7. Érintkezés másokkal.
8. Kiküldetés Göttingába.
9. Önkéntes (?) nyomdász.
10. Más nyelvekre való fordítás.
11. Előfizetés.
12. Rózsaszínű kötés.
13. Ahány az Akadémián, ahány könyvtára van a kiváló férfiaknak.
14. Legalább egy nemzeté.

 

OBSERVATIO DE TRIBADICO ANSERUM

Anno 1802, cum Kleistianorum operum Hungarice translatorum editioni incumberem, eademque causa Comaromii apud perillustrem Dominum Valentinum Laky, Comitatus Vicefiscalem commorarer: observari anserem feminam, quae masculo usuque Veneris carnis, pluribus vicibus, sociam suam instar maris concendisse, viriliter sane uropygium suum, illius foramini applicuisse, motitasse, lintamque Veneream, illius pace exercuisse, et demum seminem vei petuitam, e natibus, caeruleo albescentem, vitream, viscosam, ovini odoris, albumini, vei spermati virili similem, bona copia ad terram ejaculasse, quam quidem materiam, quia luso immersa fuit, uberiosi examini subjicere non potui.

Starem claustrum moniale.

Anser femina post modum alacrior visa est die 28a Februarii. Anno 1795, die 4a Maii. Cum essem Pestini, vidi in domo Civitatis Kecskemétiensis, canem pudlium, quem domus eiusdem arendator, nomine Ausser in conclavi suo aluit, quique cum eiusdem filiola, annorum circiter 6 ludere taliter solebat, puellulamque in area prioribus pedibus in vékonya acceptam... voluisse, penemque eius natibus applicuisse, et motitasse visusque semine illuvisse.

 

MEGFIGYELÉS A LÚDAK FAJTALANKODÁSÁRÓL

1802-ben, mikor Kleist munkáinak magyar fordításán dolgoztam, s ez okból Komáromban, tekintetes Laky Bálint vicefiskális úrnál időztem, megfigyeltem egy liba tojót, amely szerelmeskedő hím módjára, mintha gúnár volna, több alkalommal rászállt egy másik tojóra, farát ennek végbélnyílásához illesztette, mozgatta, s miközben a másik nyugodtan tűrte, pajzánkodott vele, s végül hátsó részéből nyálkaszerű, kékesfehér színű, csillogó, nyúlós, tojásszagú, fehérjeszerű és férfiúi maghoz hasonló magot lövellt nagy mennyiségben a földre. De ennek anyagát, mivel eltűnt a sárban, nem tudtam alaposabban megvizsgálni.

A kerítés kapujában álltam. Ekkor láttam ezt a szenvedélyes libát február 28-án.

1795. május 4-én; Pesten jártamban Kecskemét város házában láttam egy pudlikutyát, amelyet a ház Ausser nevű bérlője a lakásában tartott. A kutya oly módon szokott játszogatni a bérlő mintegy hatéves kislányával, hogy az a két mellső lábával átfogva s vékonyához szorítva meg akarta hágni, penisét hátsó részéhez illesztette, mozgatta, s látni lehetett, hogy a lányt magjával benedvezte.


Jegyzetek

1. Alvilág [VISSZA]

2. Szénát [VISSZA]

3. Szamár áll [VISSZA]

4. Sen: Laurus ági [VISSZA]

5. [Horatius Carminum Liber I. Óda 37.] [VISSZA]

6. Körmös hal, azaz: béka [VISSZA]

7. Bon zsúr! franciául van; ezt teszi: jó napot [VISSZA]

8. Im-Hoff, régente híres könyvnyomtató vólt Bazileában [VISSZA]

9. Donna, főbbrangú asszonyság vagy dáma [VISSZA]

10. Festung, vár [VISSZA]

11. Nationalis industria, nemzeti szorgalmatosság, munkásság [VISSZA]

12. Sehol sincs, annyit tesz mint: ahhozképest semmi sem; vagy: elbújhat előtte; nem is hasonlítható ehhez sat. [VISSZA]

13. Trager, így nevezik a nagyvárosokban a teherhordásból élő embereket, akik a felvállalt terhet többnyire a hátokon viszik [VISSZA]

14. Elpatkolni, elveszni, meghalni [VISSZA]

15. Rock, bő kaput, kabát [VISSZA]

16. Kron Princ, koronaörökös herceg [VISSZA]

17. Kannibáloknak neveztetnek a karaibi szigetek vad lakosai, akik elfogott ellenségeiket megeszik. Kacik, vagy Kadzik, vezér [VISSZA]

18. In anxió, nagy szorongattatásban [VISSZA]

19. Ambassadeur, főrangú követ, főkövet [VISSZA]

20. Klub, öszveszövetkezett társaság [VISSZA]

21. Champagne, város és egész kerület Franciaországban, ahol a híres borok teremnek [VISSZA]

22. Serbedli, serbli, a magyarnak nincs, és így neve sincs. Hagyjuk meg hát serblinek azt az éjjeli edényt. [VISSZA]

23. Amit itt Jupiter szájából hallunk, meg ne ütközz rajta, jámbor magyar olvasó. Azt mondhatja ő az ő egében, amit akar... az ő szemei már igen elgyengűlvén, újságot is alig olvas, nem hogy egyebet. Az illyeneket kétségkívűl a nagyobb assemblékba hallja kűlfőldön... ott is elég Jupiterek s Merkuriuskák vannak, akik Hazánkról és Nemzetünkről így gondolkoznak. De engedjük meg ezeknek is ezt a kis járatlanságot a világ egy illyen kis, eldugott Kanahánjába, nincs annak egyéb oka, hanem hogy mi minden affélének, ami honnyunkban történik, mindjárt dobot üttetni nem szeretünk; még távolabb vagyunk pedig attól, hogy azzal, amit magunkról és másokról tudunk, úgy kereskedni és kedveskedni szeretnénk, mint a tokaji s több más borainkkal. [VISSZA]

24. Báró de Grand; a francia nyelvben ez a de nemesi rang jele a nevek előtt, mint a németben von és a magyarban az i helyett felvett y a nevek végén. Grand ezt teszi: Nagy, tudniillik méltóságára, vitézségére nézve. [VISSZA]

25. Kröte, német szó, tesz varasbékát [VISSZA]

26. Grenouille, franciául van: olvasd: Grenuil, azaz béka [VISSZA]

27. Adieu, olvasd: adiő, franciáúl van, ezt teszi: isten hozzád! [VISSZA]

28. Nix, Nichts, semmi. Itt ennyit tesz: de abból semmi se lesz [VISSZA]

29. Láthatár, horizon. Péczeli [VISSZA]

30. Első rendű, első fényű, első nagyságú csillag. Stella primae magnitudinis. Astronom [VISSZA]

31. Az én barátom Péczelinek barátja volt [VISSZA]

32. Superbe delicatum [VISSZA]

33. [Cosmopolita] [VISSZA]

34. [Éjszín tenger, Pontus Euxinus, - mind színére, mind nemére nézve] [VISSZA]

35. [Azaz: Dácusok] [VISSZA]

36. [Volga (v. Atil, Atel, Etele) és Jajk (II. Katalin és Pugacsev idejétől fogva Ural) vize körűl laknak a régi mogorok, magyarok] [VISSZA]

37. [Termés arany, termés kő: termés elme] [VISSZA]

38. [A mandzsuk főldén vadássza a tigriseket a mandzsu nemzetből való chinai császár: legvégső főld az napkeleten] [VISSZA]

39. [Azaz: napnyugat felé] [VISSZA]

40. [A potosi, átaljába perui kincseket Spanyolország nyeli el; mikor az anglusok az ezüst flottát el nem csiperítik.] [VISSZA]

41. [A Moldovában lakó törzsökös magyarok így nevezik magokat; ezekhez járulnak még az újabb időkben egyszer-másszor kivándorolt magyar és székely familiák, a Besszarábiában, Krimeában és Új-Szerviában lakó régibb és újabb magyarok.] [VISSZA]

42. Aetheris blandi vada navigantes Flore Paestano - A levegő égben rózsa virágon úszkálván. Lásd Gessnert. [VISSZA]

43. Önti a nagy hasba. Bakhust nagy potrohos hassal festik [VISSZA]

44. Hébe. Az ifjúságnak istenasszonya: Uxor fingitur Juventutis [VISSZA]

45. Ardua, quae pulchra [VISSZA]

46. A poétának gondolatja szerint a kis Ámor Polifémus. Ezt vagy a nagy képzelődés csinálja vagy a nescio! [VISSZA]

47. Rafnak munkái vagynak für Kinder, mint Geografia és Naturalis historia [VISSZA]

48. Juventius S. J. Auctorum Castrator ipse incastratus. Sok van illyen! [VISSZA]

49. De csak kétsoros legyen ám a cadentia [VISSZA]

50. Pethő [Pero. A kuruc világban élt a múlt század elején, e' csak azt teszi hát, hogy a Senior vén ember.] [VISSZA]

51. Jenei [VISSZA]

52. Lukács [VISSZA]

53. Szikszai [VISSZA]

54. A sólyom régente Magyarország címere vólt [VISSZA]

55. [A messzéniak feltámadván a spártabéliek ellen, ezek az oraculumhoz folyamodtak, amelly azt tanácsolta nékiek, hogy Athenaeből kérjenek vezért magoknak. Kértek is. Az athenaebéliek pedig csúfságból egy Tyrtaeus nevű sánta poétát küldöttek nékiek. De aki egy buzdító versezetet mondván a katonák előtt, annyira fellobbantotta azokat, hogy megvervén a messzéniakat, győzedelmet nyert, nem annyira kardjával, mint poézisával. A verse máig is megvan görög nyelven. Distichonokba van a munka öntve: melly vers nemét, minthogy a hexametere 6, a pentametere 5 lábból áll, még hajdan már sántának csúfolta a játszi Ovidius. - Tirtének a történetit bőven előadja Justinus] [VISSZA]

56. [Deákul akartam írni. De azt gondoltam meg, hogy nem római katonáknak, hanem magyar vitézeknek írok, akikben egy "rajta, ősi, vitéz, magyar" s több efféle hazai szólás több benyomást csinál, mint minden latiumi eloquentia] [VISSZA]

57. [Az ütközetek után solennis örvendező pompát csináltak vitéz eleink, amelly mintegy triumphus gyanánt szolgált. A vezér a kapitányoknak és vitézeknek ajándékokat osztogatott és főldeket. Sőt a jó hírt megvivő is gazdagon kapott. Azután az egész tábor örömnapot tartott. Áldomást ittak. Ez a név még akkor nemcsak a kupecek borozására ruháztatott. Béla királynak nevetlen íródeákja minden nevezetes dolgaik után a kapitányoknak odaveti: Et biberunt magnum Áldumás] [VISSZA]

58. [Eteléről, vagy amint a kűlfőldi írók ejtik, Atilláról feljegyzi Priscus Rhetor, a konstáncinápolyi udvarnak Etelénél volt követje, hogy az ő asztala felett mindenkor poéták énekelték a scythiai vitézek tetteit, amellyre az ott ebédlő főbb hunnusok buzgottak, s ittak] [VISSZA]

59. [Leventa, vagy magyarosabban Levente, egy ollyan nemes ifjú vitézt jelentett eleinknél, aki akkortájba ment elsőben hadba, és akit ők előbb solenniter tettek meg vitéznek. Erről a vitéz kötésről s a többi jeles jegyzéseket tesz fel professzor Dugonics úr, magyar hazánknak méltó fia] [VISSZA]

60. [Atlas és Herkules egymást felváltva tartják az eget. Poétai mese] [VISSZA]

61. [A cupresszus halotti és halálos fa volt a rómaiaknál] [VISSZA]

62. [Ausländische Specerey, kivált deutsche] [VISSZA]

63. [Tátra Szepes, Mátra pedig Heves vármegyében eső szörnyü hegy. És így ez annak délre esik. Amaz része a Magyarországot körűlkerítő nagy Karpatus, vagy magyarosan Beszkéd hegyeinek; a Mátra pedig ágazatja, amellynek vidékén laknak a palócok. - Ez az egész hasonlatosság van véve a Henriásból, de újonnan öltöztetve és megmagyarosítva. - Külömben pedig a jegyzésekben gyakorta esméretes dolgok is világosíttatnak. De ez nem a tudókért, hanem a más rendű olvasóknak kedvekért esett] [VISSZA]

64. [Dentumoger, azaz Dentmagyaroknak nevezték magokat régi eleink, a Béla nótáriusa szerint. Az a Dent micsoda ige ottan, én nem tudom. Megérdemlené a tudósok vizsgálását régi igaz nevünk!] [VISSZA]

65. [Tuhutum, Árpád után legnevezetesebb vezér. Ez foglalta el, és ez bírta Erdélyországot. Ennek maradéka volt az a Gyula erdélyi fejedelem, akinek leánya volt Sarolt, szent István király anyja; és akitől István elvette Erdélyt. - Lehel is egy főfő vitéz vólt. Anonymus, Turóczi] [VISSZA]

66. [Uszubú, Árpád vezérünknek vitéz hadnagya, aki a tótokat béjármolta. Amelly történetet tréfásan hoz be professzor Dugonics az Etelkájában] [VISSZA]

67. [A magyaroknál kedves serkentés ez: ne légy külömb, mint az apád, és ez a dicsérés is: apja fia!] [VISSZA]

68. [Gr. Nádasdi Ferenc, fővezér, kinél többet a burkus háborúba senki se tett, és aki az ő vitézségről híres familiáját újabb érdemekkel tetézte. Ő vette meg Schvájdicot, Boroszlót s a többi, a bavarusokat öszvetörte, a francot a Rénuson túl zaklatta, s a többi. Utóljára horvátországi bánná lett. - Ez a nagylelkű hérós kedves szavajárása gyanánt tartotta ezt: Vitéz barátom, rajta s a többi. Esmérte ő a magyart, mert maga is a' vólt! Többet is ért vele, mint száz "rekcunkerdáj"-jal. Egész históriát lehetne az ő életéről írni, csak hazánkfiai az illyenekbe restecskék ne volnának. - Jeles sírverset készített e fő vitézünknek Faludi atya, nemzetünknek amaz édes poétája] [VISSZA]

69. [Ez a szó: nádor, vagy hosszabban nádorispán, tesz palatinust, de hol vette magát, megvallom, nem tudom. De én a Nándorfejérvár nevét örömest ettől húznám. Igazság szerint volna Görögfejérvár, Alba Graeca; de talám, minthogy a régi időktől fogva az ország kulcsa volt s fontos szerencséjű egy vár, a palatinusnak vagy nádornak fő vigyázása alá rendeltetett, mint hazánk legfőbb hadi vezérének. Innen ezt a végvárat a mindent hamar elnevező magyarok Nádorfejérvárának nevezhették. Ebből osztán a később időbe könnyen ronthatott a köznép szája Nándorfejérvárat, mint már ma Landorfejérvárat] [VISSZA]

70. [A scythák s magyar eleink minden pogányok közt legtisztább vallásúak voltak. Valamint egyébbe, úgy ebbe is az ártatlan együgyűséget tartották. Egy istent hittek. És amidőn látták, hogy a több népeknek annyi és olly sokféle istenjek van: ők a magok egy istenét Magyarok Istenének nevezték, mint a zsidók Jákob, Izrael s a többi istenének. Ebbe bíztak és azt tartották, mint a zsidók is, hogy ez minden más nemzetet gyűlöl, őérettek pedig mindég kiáll a legkeményebb bosszúállásra. Ahonnan ha valakit meg akartak fenyegetni, ezt mondták: Várj rá, megver még a magyarok istene, megemlegeted, vagy megkeserűlöd a magyarok istenét, megtanítlak a magyarok istenére etc. Ezt ők, hihető, a szomszéd bálványozóknak mennydörgötték; de késő unokáiknál is mái napig szokásban maradt] [VISSZA]

71. [A Don vagy Tanais Európa és Ázsia közt a muszka főldön foly, a Rénus a német és belga tartományokon, az Arar Franciaországban] [VISSZA]

72. Szeg a régi magyaroknál barnát vagy setétet jelentett, némelly szólásokba nálunk is megmaradt. - Erről is bőven Dugonics [VISSZA]

73. A régi felülés módjáról ezt hagyta írásban Turóczi. - A kapitányoknak s kádár főbírónak kinevezések után azt is elvégezték eleink, hogy midőn valami közönséget illető dolog adja magát elő, vagy a népnek mind fel kell űlni: akkor egy véres szablyát hordozzanak el a honnyosok sátoraiban, s egy hírmondó ezt kiáltsa ki: Isten szava is az egész közönségnek parancsolatja, hogy kiki ez s ez helyen, fegyveressen, vagy amint tőlle telik, megjelenjen a közönség tanácsának és rendelésének meghallgatására! - Aki pedig ezt a parancsolatot átalhágta, szolgaságra vettetett. Így lett sok ősi magyar jobbággyá. Mert azelőtt mint atyafiak, mind egyenlőek voltanak. Méltó az egész helyet megolvasni. Chronica. P. I. Caput X. örömest tettem volna több régiségi jegyzéseket is, de a hely is szűk, tudósabb hazafira is bízom - [VISSZA]

74. Ez a hív szeretet és tiszta élet köz virtus vólt régi magyar dámáinknál; ma is látszik valami nyoma... [VISSZA]

75. Pázmándy Terézia [VISSZA]

76. CARNEVÁL (Carnaval, Carnoval) olasz szó; tészi azokat a nagy fársángi maskarás bálokat s múlatságokat, amellyeket az olaszországi nagy városokban, kivált Velencében szoktak tartani. Tesz átaljában csak fársángot is. - Itt személynek vétetődik [VISSZA]

77. HÁT FÉRHET ILLY HARAG s a többi, Virgilnál: Tantaene animis coelistibus irae? [VISSZA]

78. A FRIZÉROZÓ VASAT, mint sok olvasó nálam is jobban tudja, elébb holmi hányt-vetett papiroson próbálják meg, hogy nem éget-é nagyon? Ez is elég szerencséje sok szegény verseskönyvnek [VISSZA]

79. A tekintetes LENGYEL familia Tótiról, TÓTI pedig az említett familiáról nevezi magát, Somogy vármegyében [VISSZA]

80. Ez a NAGYBAJOM Somogynak közepén esik, sok urak lakják, kivált lakták ezelőtt. Az odavaló víg társaságokról láss egy tréfás megjegyzést KORABINSZKY: Lexikon von Ungarn Articulus NAGYBAJOM [VISSZA]

81. KAPOSMÉRŐ, ahonnan nevezi magát a tekintetes Mérey familia, fekszik Kaposvárhoz félórányira [VISSZA]

82. MONGOLFIER nevű francia találta fel Parisban 1783. a levegőégbeli hajót, mellyen azólta Blanchard úr, kiről az alábbi versekben szó lesz, sok ízben produkált, nevezetesen Bécsben is. - Olvashatni erről a híres makhináról a tiszteletes FÁBIÁN úr köznép számára kiadott magyar Physicájában (Veszprém 1803. n. 8) a 75-77. lap [VISSZA]

83. Ez a TROMPŐZ, franciául trompeuse, magyarul csali ruha, ollyan patyolatdomb, amellyet kebleikre az ollyan dámák tesznek, akiknek nincs ott mit mutatni. Azt tartom, helyesen! - De, idővel, a módiból ollyan fiatal és ép gráciák is felrakták, akiknek van mit mutatni. Már ez nem szinte olly helyesen! [VISSZA]

84. PÉTERVÁRA, Petersburg, Petropolis, az orosz császár lakvárosa, ahol pompás szánkázások tartatnak. Péterváradját hibásan hívják sokan Pétervárának. Ennek igaz neve Pétervárad, Peteruardein, Petrováradinum [VISSZA]

85. ÖT szolgabírói JÁRÁSAI Somogy vármegyének ezek: kaposi, marcali, igali, szigeti és babócsai [VISSZA]

86. ASSEMBLÉ, átaljában gyűlés, gyűlekezet; különösen múlató társaság a nagy városokban s udvarokban [VISSZA]

87. PHOSPHORUS, magyarúl hajnalcsillag. Ez ama sezép Vénus planéta, melly mikor estve jár fel, Hesperusnak, esthajnalcsillagnak mondatik [VISSZA]

88. CIPRIS nevet is visel Vénus, a Ciprus szigetéről [VISSZA]

89. SZENGELLÉRI BORS. Azzal tartja az egyűgyű nép, hogy a vén banyák éjszakánként megnyergelvén az embereket, a Szent Gellért hegyére járnak rajtok borsért [VISSZA]

90. LÚDGÉGE névvel nevezik a Duna két mellyékén a tésztának azt a nemét, amellyet a Tisza körűl csigának hívnak. Ezt orsó hegyével kanyarítják meg egy kivőlgyelt vagy kibarázdolt deszkácskán, faluhelyett pedig a szövőbordán [VISSZA]

91. GILVA, gomba neme, melly rothadásnak indult gyertyán-, bikk- és sziltörzsökökön pezsdűl ki [VISSZA]

92. A TOPONÁRI ZSIDÓK nevezetes muzsikusok Toponár nevű mezővárosában Somogy vármegyének, melly a tekintetes Festetics famíliának uradalma, s Kaposvártól nem messze esik [VISSZA]

93. WITZ német szó, jelent elmésséget, hírtelen találó észt, s azt is, amit a franciáknál a bon-mot tészen, t. i. elmés mondást vagy erre ejtett találmányos feleletet. Mátyás királyt úgy adják elő mind a históriák mind a regék, hogy a bon-móknak barátja vólt, s maga is szerencsés volt azokban: de az illyen bonmós lelket minden valóságos nagy emberekben feltaláljuk az egész világ históriáján keresztűl [VISSZA]

94. LIBER ATYÁNK, azaz: Bakhus, pedig a vendégségnek hajdani istene [VISSZA]

95. KUPA HERCEG nagy és nevezetes fejedelem volt a Somogyságon, Szent István király idejében [VISSZA]

96. ZÁKÁNY, nevezetes helység Somogy vármegyében, nem messze a Drávától; tartozik a méltóságos gróf Széchényi familia uradalmához. Borai híresek és kelendők [VISSZA]

97. CALEPINUS Ambrus augusztiniánus barát volt a XV-ik században, egy nagy deák dictionariumot írt, mellyhez idővel 9-10 nyelven való magyarázatokat adtak s a felsőbb időkben híres munka volt a tudósoknál. Most is hasznavehető. Van némelly kiadásában magyar nyelv is mellette. - Született ez az ember Calepióban, Bergamo városa mellett és a nevet hazájáról vette [VISSZA]

98. ETUIS, francia szó, átaljában minden tokot tesz, amiben sok darab holmi tartatik; különössen pedig, és itt, jelenti azt a kis cifra tokot a dámáknál, amellyben apró kés, tűkör, pugilláris, szagos üveg etc. vagyon [VISSZA]

99. Stanislaus DUBRANOWSKY mátémátikus és kalendárjomcsináló volt a XVIII. században [VISSZA]

100. RIDEG annyit tesz, mint egyedűl való, magános, p. o. rideg fa, rideg marha, rideg legény s a többi [VISSZA]

101. AVAR, azaz: lábán maradt, száraz gyepfű [VISSZA]

102. AUSZPRUG, vagy Ausbruch néven ejti és issza a német a magyarok asszúszőllőborát [VISSZA]

103. Az Etéziák kánikula idején lengedező szelek [VISSZA]

104. A GARABONCÁS DEÁK felől az a mese van népünknél, hogy sárkányon jár és a forgószelet ő támasztja, kivált ha, ahol rongyos köpenyegjében kéreget, tejet és kását nem adnak néki [VISSZA]

105. SPRINGER német szó, magyarul ugrás, egyik tiszt a sakkjátékban. - A községnél a neve kutya, nem jobb és csinosabb neve volna-é lovas vagy huszár, minthogy franciául is chevalier? [VISSZA]

106. MIKOR FŐISPÁNYUNK BÉŰLVÉN SZÉKÉBE, A LEGELSŐ TÁNCOT MAGYARON KEZDETTE... Amire itt célozás van, valósággal megesett a nagyméltóságú gróf Széchényi Ferenc ő excellentiájának főispáni beiktatásakor, 4. jul. 1798. [VISSZA]

107. Az igaz MAGYAR TÁNC, a lassú verbunkos, amit bóldog emlékezetű eleink, kik a nemzeti dolgokat korcsosodó unokáiknál jobban kedvelték, szebb és méltóbb kifejezéssel nemeses táncnak neveztek. A mi hiú, szapora és rendetlen táncunk, mellyben asszonyszeméllyek is ugrándoznak, ölelkeznek, keringenek, s kiki magáért és párjáért táncol, egész formájával megmutatja, hogy tót eredetű, az ázsiai gravitással és méltósággal átaljában ellenkezik; ezt én a nép után nevezem kuferces táncnak. - Ilyen megkülömböztetéssel, reménylem, megesmérik az olvasók a magyar tánc felől tett ítéletemnek igaz voltát. Az illyen táncról tették a kűlföldiek is azt a sok jeles megjegyzést. Mikora francia háború idején sok ánglus nagy emberek lakának vala Bécsben, egy ánglus az ott lévő magyarok táncában háromszáz figurát számlált meg. Ezt produkálni s hideg vérrel felszámlálni - csak ánglustól és magyartól telik. Jusson eszedbe, édes magyarom! a halhatatlan Kaunitznak ama mondása, hogy nemzeti karaktere csak az ánglusnak és a magyarnak van: s érezvén jobban-jobban nemzeti méltóságodat - becsűld meg még az aprókban is magadat! [VISSZA]

108. PASZIT, vagy paszita, túl a Dunán a keresztelőkori vendégség [VISSZA]

109. BANYA-POSZ néven esméri a nép némelly helyeken a pöfeteget. Lycoperdon Bovista, Linné [VISSZA]

110. ÉRIS, görög szó; itten az egyenetlenség és visszavonás istenasszonyát jelenti [VISSZA]

111. KRÁFLI, magyarul fánk és olasz tészta [VISSZA]

112. FLORENTINA; TÜNDÉR ILONA. - Ezek a régi öregeknek s a mai községnek esméretes rományjaik, vagy istóriáik, mellyeket a szűrboltokban árúlnak a tót bibliopólák [VISSZA]

113. TŐKÉT VONNI. - Szokásban vagyon sok helyeken, hogy mikor a fársáng elmúlik, a meg nem házasodott ifjakkal és férjhez nem ment leányokkal valamelly darab fát vagy tőkét nevetségnek okáért megemeltetnek, vagy egy helyről más helyre vitetnek. A csínosabbak az ollyan személynek zsebjébe egy kis forgácsot, szilánkot vagy zsindelyt tesznek, sőt affélét levelekbe s cédulákba is zárnak. Illyenkor a' csinál legtöbb nevetséget, hogy a furcsa emberek miképpen fortélyoskodnak, hogy vigyáznak magokra, s hogy szedődnek rá s a többi [VISSZA]

114. AUGSPURGI LÁNCOK. - Ollyan finom, apró láncocskát csinálnak az augspurgi mesteremberek, hogy azzal a balha lábát is megköthetni, s ha a balha ugrik, utánna rándúl. - Az árra egy láncocskának csak 15 kr. [VISSZA]

115. HÁROM-KÉPŰ HECATÉ. A régi mesék szerént azonegy istenasszony az égen Luna vagy a hóld, a földön Diánna vagy a vadászatnak istenasszonya, a pokolban vagy a hóltak alsó világában Proserpina, akinek, mint minden odavaló isteneknek, fekete marhákkal áldoztak. VIRGILIUS említi a Tergeminam Hecaten tria Virginis ora Dianae, és HORATIUS a Diva triformis-t: mert három fejjel festették; közbűl állott a leányfő, jobbról a lófő, balról pedig a kutyafő [VISSZA]

116. A MENNYDÖRGÉST jó isteni jelnek tartották a rómaiak, ha BALFELŰL talált imádságokra vagy áldozások idején hallatódni. Erre van itt a célozás; valamint több régi pogány ceremóniákra, kivált amellyek a rómaiaknál megvóltak: de mindazokat bajos volna illyen szűk helyen eléggé megmagyarázni az azokban járatlanoknak. - Virgiliusnál, Aeneis Liber 11. versus 693. az Anchises imádságára... Intonuit laevum [VISSZA]

117. A HORTOBÁGY pusztáján, melly az úgynevezett Hortobágy folyóvíznek vagyis Tiszaszakadéknak környékén esik a debreceni és újvárosi földön s közönségesen az alfőldi legelők körűl, szokások holmi pajkosoknak, hogy pipájokba süveg- vagy kalapmocskot tesznek, mellynek füstjét ha messzéről a gulya megérzi, szerte-széjjel szaladoz [VISSZA]

118. BÁSZLI némelly környéken annyit tesz, mint másutt baszuta, liphec, pipogya, és ami odább alább előfordul: kákompilli s a többi [VISSZA]

119. PÁRTES! SCHLOSSBERG! fájdalom, hogy nagyon is esméretes nevek és helyek, amellyeken való lelki, testi és világi elromlások az ifjaknak nemcsak egy szatiristának érdemlené meg a figyelmét, hanem ollyanoknak is, akik vagy könyveikkel vagy hatalmokkal hamarább fordíthatnak a dolog nevén! - Nem elég a bűnt megtiltani, hanem a bűnnek eszközeit kellene eltörleni; vagy a gyönyörűségeket a virtus kecsegtető eszközeivé tenni. - A legútálatosabb úgynevezett Kreutzertheaternél mi közönségesebb fészke és menedékhelye a közönséges bűnöknek? Tegyük virtus oskolájává a theátrumot, s érzékeny ifjainkat bátran vezethetjük akkor belé; a gyönyörűségek nemes érzést fognak bennek, mint a Róma és Athéné nevendékiben, felindítani! [VISSZA]

120. NYÍLJ MEG MOST! Helikon! s a többi. Mikor Virgiliusa háborúra felkőlt itáliai vitézeket elő kezdené számlálni, így kiált fel egész enthusiasmussal (Aeneis Liber VII. versus 641-646.):

Pandite nunc Helicona, Deae cantusque movete,
Qui bello exeiti reges, quae quemque secutae
Complerint campos acies; quibus Itala jam tum
Floruerit terra alma viris, quibus arserit armis.
Et meministis enim, Divae, et memorare potestis:
Ad nos vix tenuis famae perlabitur aura. [VISSZA]

121. GENERAL EN CHEF a legfővebb vezére egy sok ezerből álló fegyveres seregnek, akitől függnek osztán minden osztályos generálisok [VISSZA]

122. GUVERNÁNTNÉ, franciául gouvernante, a nagy házaknál a gyermekeket nevelő s az azoknak gondját viselő asszonyszemély [VISSZA]

123. AVANTGADE, elősereg, előre indított vagy az ütközet elejére állított kissebb sereg [VISSZA]

124. HARNÁDEL s a többi. - Nadel német szó, magyarul tűt tészen. Egyszer egy német technologicus könyvben a tűnek huszonkét nemét olvastam meg; pedig sem a hájvarró, sem a bornyomózsák varró, sem még inkább a bocskorfűző tű nem vala meg benne [VISSZA]

125. FRINGIA. - Ezt a szót a kardvasakra szokták felütni, annak jóságának jeléűl és bizonyságáúl [VISSZA]

126. Spanyol SOROMPÓnak nevezik a hadi mesterségben azokat a hegyes, vasazott karókból készített és forgatható palánkokat, mellyeket a gyalogság elibe szoktak hányni, hogy a lovas nép el ne gázolhassa azt. Németül spanische Reiler. [VISSZA]

127. MINŐRÖK a tábornál azok, kik minát ásnak, vagyis akik a puskaport földlyukakba rejtvén, azzal az ellenséget vagy annak valamelly épűletjét felvettetik [VISSZA]

128. CERUSSA, tesz fejér festéket, fejér kendőzőt; miniom pedig egy neme a piros festéknek. A jóféle orcafestő piros színnek a neve carmin [VISSZA]

129. TOALET. toilette, teszen franciáúl asztalkát, különösen pedig asszonyi ékesgetésre készűlt kis fiókos asztalt; KURTIZÁN, courtisan, udvari ember, hízelkedő, dámák körűl hívalkodó; COQUETTE, tetszeni kívánó, színes, mézes-mázos beszédű, szerelemhez értő dáma s a többi [VISSZA]

130. CARRÉ tesz itten különösen négy szegeletre álló s egy bizonyos helyet békerítő katonacsoportot [VISSZA]

131. SCHREIBKALENDERNEK vagy írókalendárjomnak hívják a németek a negyedrétű árkusra nyomtatott kalendárjomot [VISSZA]

132. EDDIG MINDEN NAGYOK ÜRESSEN BOCSÁTÁK. - Ha mások ezt mondják, nem jól mondják: mert példának okáért nagyméltóságú gróf Széchényi Ferenc ő excellentiája egy presentben is 100 rf., a grófnő ő excellentiája egy ódámért külön 50 rf., ismét méltóságos Gr. Festetics György ő nagysága a hadi oskoláról írott ódámért 100 rf., más ízben 25 rf., ismét 30 rf, ismét 40 rf. méltóságos gróf Erdődi Zsigmondné ő nagysága 5 vagy 6 sor versemért 12 aranyat, tekintetes nemes Fráter István úr 50 rf. adtak, hogy most másokat ne említsek. Méltatlan panasz az, hogy nemzetünkben Maecenások nincsenek; vagynak igen is, csak az íróink vagy importunusok ne légyenek, vagy sordidusok. -

Principibus placuisse viris, non ultima laus est.
                                                       HORATIUS [VISSZA]

133. LENCSEN egy puszta Somogyban, Nagybajom mellett [VISSZA]

134. A BUFFÁN, magyarúl far-dagály, talám a módinak minden bolondsági között legképtelenebb bolondság vala! Ez már kiment a szokásból; de a mopszok vagy a dámáknak ölbeli kis kutyáik mégis a gráciák szolgalatjában vagynak [VISSZA]

135. CASTRUM DOLORIS nevet visel a nagy emberek halálára felállíttatni szokott gyászalkotmány, mellyben a meghóltnak érdemei szoktak példázatokban előadódni [VISSZA]

136. PÁZSI, franciául page, ollyan nemes gyerkőc, akit a nagyobb udvaroknál nevelnek [VISSZA]

137. PAMPÁM nevű pudlija volt Somogyban egy uraságnak, kinek házánál ismeretségben voltam. Furcsa kutya volt!

Fies nobilium tu quoque PUDLIUM,
Me dicente. - - -
                                      HORATIUS [VISSZA]

138. A KALAMAJKA egy szőrből való fényes matéria, mellyet kivált régi magyarjaink mentebéllésnek viseltek [VISSZA]

139. EGY NIMFA, KIT VIRGIL s a többi. Lásd Aeneis Liber IV. versus 174. sqq. [VISSZA]

140. Hogy a literatúrában még a rozsólisos butellára is kell citálni. Vide sic:

Rosolio di aqua d'oro, all'insequa della
Fenice in Bologna.
               MICHAEL KOZMA. FAMA VOLAT.

- In Bologna: pedig Kozma Mihály, míg élt, budai rozsólisos görög vólt. - [VISSZA]

141. A NOVELLA, ZEITUNG, GAZETTA ÉS JOURNAL mind olasz, francia és német nevei az újságleveleknek [VISSZA]

142. SVALÍR vagy Svalje, franciául Chevalier, gavallér, Ritter, nemes vagy nemeskedő [VISSZA]

143. KELETSŐ vagy napkeletső; keleti vagy napkeleti. Így ejtik ezt néhol magyar hazánkban, és ítéletem szerént nagyon helyesen. Valamint ezekből: túl, innen, vég, hátúl, elől vagy elő, utól, közép s a többi ezen szók jönnek: túlsó, innenső, végső, hátúlsó, első, utolsó, középső s a többi úgy nem tudom, mi okon lehetne kicsúfolni azon helységeket, amellyeknél szokásban vagyon az északsó, napkeletső, délső, napnyugotső terminatió? Kivált hogy a és suffixumok mindég helyet jelentő szóhoz ragasztódnak [VISSZA]

144. FOSZFOR, görögül Phosphorus, deákul Lucifer, magyarul hajnalcsillag. Lásd az első könyvben [VISSZA]

145. CITÉRE, görögűl Cythere, deákúl Vénus, a szerelem istenasszonya, ki hattyúkon jár [VISSZA]

146. A HIJÉNA egy kegyetlen állat, mellyet soha tökélletesen meg nem szelídíthetni. Irtózva kell olvasni, amiket erről az állatról írnak az útazók és természetvizsgálók; aki magyar olvasóim közzűl a hiénáról keveset vagy éppen semmit sem tud, ne múlassa el megolvasni, amit Raff után felőle beszéll tiszteletes FÁBIÁN József úr a Termeszeti históriának (Veszprém, 1799. n. 8.) 497. és 498. lapján [VISSZA]

147. LAJHÁR, Főldi és Fábián elnevezések után az a minden állatok közt legtúnyább, leglassúbb és legostobább négylábú állatocska, melly görögűl bradypus, deákúl ignavus vagy tardigradus, franciáúl paresseux, németűl Faulthier, az amérikaiaknál pedig a maga sipitnya szavairól AI nevet visel. Minthogy ennek természetét is járatlan olvasóim magyar könyvből is megtanúlhatják, útasítom őket az említett Históriájára FÁBIÁN úrnak a 604-606. lap. Vessék egybe ezzel a FŐLDI jegyzését is, mellyet a Természeti Históriának (Pozsony. 1801. 8.) 55-dik lapján tészen, Blumenbach után. Megnézhetni Johann Friedrich BLUMENBACH'S Handbuchder Naturgeschichte. IV-te Auflage, Göttingen 1799. 8. Seite 72. [VISSZA]

148. A BALÉN a legnagyobb neme a cethalaknak, sőt a legnagyobb állat a mi főldünk kerekségén; mert 10-15 öl van a hosszasága, s áltáljában van a teste százannyi temérdekségű, mint a mi ökreinké. Terem az északi és déli Óceánuson; legjelesben pedig az északi pólus felé hajló, kietlen Grönlandiának környékén. - Ennek is egész formáját, természetét és fogása módját megolvashatni Főldinél 108. és 109. lap., hosszasabban pedig Fábián Raffjának 589. lapjától egészen az 599. lapig. [VISSZA]

149. Hogy a PLÁNTÁK is szaporodnak, s magvaikból hasonló fajtát tenyésztetnek, azt a paraszt ember is tudja. Hanem, hogy erre a tenyésztésre szintúgy a plántákban is hím és nyöstény nemet állított elő a természet, mint az élő állatokban, azt már nem tudja minden ember. A régi bőlcsek valamennyicskére sajdították ezt a dolgot; de világosan és határozottan legelőször MILLINGHTON nevű ánglus írt a plántáknak nembeli külömbségekről. Ő pedig élt a XVII-dik század végén. - A növevények nemzőrészei a virágban vagynak. Itt az én verseimnek megértésére elég ennyit tudni; hosszabban ennek fejtegetésébe illyen helyen nem bocsátkozhatom [VISSZA]

150. A PÁLMA legelső és legszebb, nemesebb, pompásabb neme a plántáknak; a PENÉSZ pedig legutolsó s legsilányabb. Erről méltó lesz tanúlatlan olvasóimat a hely szűk vóltához képest megvilágosítani. Azt gondolja a természetet nem esmérő ember, hogy a penész csak valami rusnya por és pelyhes nyálkásság, melly a romlásnak és rothadásnak következése: holott mindaz, ami nekünk illyennek látszik, egynehány ezer apróplántákból öszvecsoportozott erdőcske, amellynek gyökerei, szárai, ágai, virági és magvai vagynak, s amellyet jó nagyító üvegen szemlélni kibeszélhetetlen gyönyörűség. Ha feketedni kezd, jele, hogy megérett, s már veszni tér. Többnyire hamar felnő (nyáron 1-2 óra alatt, ha nedvességet, meleget s rekedt levegőt kaphat), de némelly nemesi esztendő-számra is eltartanak. Van pedig, amint a természetírók számlálják, 15 faja, melly fajok közűl némellyiknek egyes szára van, némellyiknek ágas-bogas, háta tartós, kilence múlólag való. Nemi neve Linnénél mucor és tartozik a gombák rendjébe [VISSZA]

151. SCHWARTZ Berchtoldot tartják a puskapor első feltalálójának - Európában. Élt ő a XIII-dik században: freyburgi fi volt és franciscanus barát [VISSZA]

152. JUNO, amint Ovidius beszélli, magtalan lévén, Jupiter a maga fejében a fegyveres Minervát foganta, kit osztán a Vulkánus kalapáccsa szabadíta ki onnan. Ezen bámúlván Juno s hasonló páratlan nemzésre törekedvén, elindult az öreg Oceánhoz, hogy tőle tanácsot kérdjen afelől, mi móddal lehetne néki is férjfi nélkűl gyermeke. Ez útjában elfáradván, betér Flórához s közli véle szándékát. Flóra a kertjébe viszi őtet, egy virágot mutat néki, amellyet ha csak újja végével érintene is, azonnal fogadna méhében. Úgy is lett: és Mársot szűlte, a hadak istenét. - Más alkalmatossággal, midőn Jupiter asztalánál vendégségben ülne, jól talált lakni mezei salátával, s azonnal megterhesedett. Ebből szűlte a hasonlíthatatlan szépségű Hébét, az ifjúság istenasszonyát s istenek pohárnoknéját. - Csudálatos kőltemény ez, holott a salátának vizes és hideg természete mind a két nemet meddővé teszi! [VISSZA]

153. DONNA OLYMPIA, egy nagy familiából való, de szegény és büszke spanyol úriasszony a Holberg egyik vígjátékában. Báró von NICHTS a németeknél ollyanforma szólás, mint magyarul a Sohonnai vagy Semmiházy uraság [VISSZA]

154. ÉLVÉNY, deákúl vivax, olaszúl, franciáúl vivace, németűl lebhaft. Ellenkező jelentésű azzal, hogy halovány, halvány. A deáknál ezek a grádusok vagynak: vivens, vivus, vividus, vivax; az olaszoknál szint ezek; a franciáknál vivant, viable, vif, vivace; a németnél lebend, lebendig, lebhaft. Nyelvünkben még eddig csak e két szót gyomroztuk: élő és eleven. Ha azt akarjuk, hogy jövendőben a tudományokban, muzsikában, képírásban előbb menjünk: sok szavakra s meghatározott értelműekre kell szert tennünk. Ama két régi szónkhoz hadd járúljon hát hozzá az élvény, melly ellen semmit az új vóltán kívűl nem vethetni. Ha jól emlékezem, BENKŐ úr valahol illyenformát akar az élénk szóval kitenni. Nagyon hellyesen! valamint fél gyökértől félénk, úgy él gyökértől élénk jön. Ezt is adjuk a többihez, s nékünk is négy grádusú szavunk lesz az élet ideájára, mint az itt előhozott nemzeteknek. - Aki az új szókat nem tűrheti, mondjon le az új ideákról is. Elég tágas a Caspium homokpusztája! Ott életében sem hall egy új szót is! [VISSZA]

155. Amelly régi bőrét a kígyó tavasszal elveti, az felette vékony, halovány és lenge: a LEBERNYEG illyen ruhát jelent a magyaroknál; példának okáért a rongyos, kopott, vékony, szélszűrő köpönyeget lebernyegnek csúfoljuk. Deákúl és görögűl ez a kígyóhártya syphar és leberis, ahonnan az a példabeszéd is van: nudior leberide: nem jól jön-é hát ez a leberis magyar nyelven lebernyegnek? [VISSZA]

156. A miskólci s több magyar nektárt termő hegyek alján fekszik Zsolca, a Sajó vize mellett [VISSZA]

157. Zsolcán lakik üres napjaiban méltóságos vajai báró Vay Miklós ő nagysága, császári-királyi ingenieur kapitány, 1797-ben a szabolcsi insurgens nemes seregnek óberstere, most a debreceni és vidékebéli salétromfőző helyeknek birtokossa [VISSZA]

158. Hébe az ifjúság istenasszonya, ki az istenek asztalán adogatja fel a halhatatlanító nektárt s ambróziát [VISSZA]

159. A görög elmének szép találmánya a Vénus övedzője, szépen leírja Tasso is, mikkel piperézte fel Vénus quel cinto, de quello ella avea il bel fianco succinto [VISSZA]

160. Tekintetes nemes vitéz roffi Borbély Gábor úr, becsűletből nyugvó császári és királyi kapitány. Ittenn mint vőlegény [VISSZA]

161. Méltóságos vajai Vay József úr, császári és királyi tanácsos, ezelőtt a felséges Helytartótanács tanácsossa, most a főtiszteletű Tiszamellyéki Superintendenciának s a nemes sárospataki Református Kollégiumnak fő kúrátora [VISSZA]

162. Atticus, római főember, az akkori világ legnagyobb embereinek s a tudományoknak barátja. Egy házi hérós. Midőn az ő élete leírását olvassuk, alig hihetjük, hogy ő ember vólt: illy gyarló, illy Hobbes ideájához szító ember, mint a mi világunk fiai [VISSZA]

163. Tekintetes nemes vajai Vay Jeanette (olv. Zsanét, magyarosan Johanka), a méltóságos Consiliárius úr kisasszonya s a Kapitány úr mátkája [VISSZA]

164. Tekintetes nemes nemzetes és vitézlő pankotai Jósa Gábor új, aranysarkantyús vitéz, több tekintetes vármegyék táblaűlője, Tiszafüreden [VISSZA]

165. Két esztendőnél tovább várakozni csak egy Borbély tud, s csak egy Zsanét érdemli azt [VISSZA]

166. [Mann und Weib, und Weib und Mann
        Grenzen an die Gottheit an.
                        
Die Zauber
flőte] [VISSZA]

167. Méltóságos bocsári Motsáry Erzsébet asszonyság, a méltóságos Consiliárius úrnak hitvese [VISSZA]

168. Holberg elmés jegyzése, hogy a régi rómaiak feleségeiknek szolgálván, mind a világon uralkodtak: a mai olaszok azokon uralkodván, rabjai sok nemzeteknek [VISSZA]

169. Az áloé egy fejedelmi virága a fejedelmi kerteknek; mihelyt elvirágzik és magzik, azonnal meghal [VISSZA]

170. Debrecenből, az én hazámból, a Hágó meredek hegyén menni a nagyváradi gyűlésekre [VISSZA]

171. Itt a muzsikaszerszámok természeti hangját akartam követni, a magyar nyelv harmonikusságát megmutatni [VISSZA]

172. Az orgona [VISSZA]

173. Mint ez a váradit [VISSZA]

174. Ovidius Metamorphoses. Liber XI. Fabula 4. [VISSZA]

175. Kösöntyű - Monile, - Torques, Armband, Halsband, Aranylánc, Karkötő, Nyakbavaló. Régi magyar szó [VISSZA]

176. [Akik valamelly tartománnyal jól tettek, annak indigesz (vagyis honnyi) istenévé lettek, mint Osiris, Faunus, Aeneas s a többi. Lásd Virgilius Aeneis Liber XII. v. 794, 795.] [VISSZA]

177. [Cyana, búzavirág. De az illyen öszverakott nevek nem jól jővén ki a poétai ízléssel, megtartottam a gyönyörűen hangzó görög szózatot] [VISSZA]

178. [Értem a Muraközt, ahol teremnek a kereskedésben Insulaner név alatt menő, igen becses borok] [VISSZA]

179. [Hajdúknak nevezték a magyarok átaljában a gyalogkatonákat] [VISSZA]

180. [Béla nevetlen íródeákjánál: Septem principales personae, qui Hetumoger vocantur. Álmos vezér maga hat fő társaival, akikkel jött vala ki Scythiából, a Tátur vagy Karpatus bércein keresztűl, Per montes Hovos] [VISSZA]

181. [Láthatni ezt a Botond históriáját az említett íródeák könyvében, a Mándi úr fordításában] [VISSZA]

182. [Jegyzés nélkűl is érthetni, hogy itt méltóságos báró Vay Miklós ő nagyságára van a célozás; ki a hadi tudományoknak bővebb tanúlására a felséges rendelésekhez képest Franciaországot és Angliát öszvelakta] [VISSZA]

183. [Ama tengeri módú gályával, melly a Balaton zajjait neveti] [VISSZA]

184. [Görög neve Jupiternek. Égis pedig a Minerva medúzás paizzsa, mellyre aki nézett, kővé változott] [VISSZA]

185. [A bárdusok valának a celta, gallus s a többi népeknek poétáik, kik isteneikről, eleiknek vitéz tetteikről s egyéb nemzeti dolgokról énekeltek] [VISSZA]

186. [Célozás van a nagyméltóságú Gróf Széchényi Ferenc ő excellentiája által fundáltatott Nemzeti Könyvtárra. Ebből az okból jön elő oda alább a Mátyás király emlékezete is] [VISSZA]

187. [Kis Balatonnak nevezem a Fertő tavát, mivel ezt a nevet nemigen aestheticához valónak tartom: ez okból teszek oda alább hellyette Nizidert] [VISSZA]

188. [Ekkor megégett a Nagytemplom is, melly 1564. esztendőben megégvén, 64 esztendeig állott a fala pusztán. Ez egy jeles példája a góthusi építés módjának, és eredete elvesz a Debrecen és Magyarország históriájában] [VISSZA]

189. [Ekkor megégett a Nagytemplom is, melly 1564. esztendőben megégvén, 64 esztendeig állott a fala pusztán. Ez egy jeles példája a góthusi építés módjának, és eredete elvesz a Debrecen és Magyarország históriájában] [VISSZA]

190. [Sérafi, jobb mint Serafimi, tudják a zsidó nyelvhez értők] [VISSZA]

191. [Itt a népes református Kollégium értetődik, melly az említett nagy égésben szintúgy a lángok zsákmánya leve] [VISSZA]

192. [A számkivetett Ovidius háza egybe volt ragasztva a Capitoliummal, lásd a kesergését, Tristia I. Elegia 3 v. 29-34. Az én hajlékom is közel vólt a Nagytemplomhoz és szomszédjában a Kollégiumnak] [VISSZA]

193. [Ez a rózsalugas, ez a fülemile és ez a poétizálás nem kőlteményes gondolat, hanem természet után van festve] [VISSZA]

194. [Pieri, azaz Múzsa, Horatius után:
        O testudinis aureae
        Dulcem quae strepitum, Pieri! temperas.] [VISSZA]

195. [Gángesi, azaz napkeleti nyájas szellők, amellyek a szent Mihály nyarát olly édessé teszik; amikor ez az óda is készült. - Veszta a főld, vagy a természet] [VISSZA]

196. [Azaz Bacchus. Liber pater. - Ikva Cenk alatt foly] [VISSZA]

197. [Célozás van a cenki bíró köszöntésére a nép nevében. Lásd a Magyar Hírmondó Nro. 38. Toldalék] [VISSZA]

198. [Az Uránia, vagy mennyei Vénus a lelkek és elmék szeretetének volt istenasszonya, minden testi gerjedezés nélkűl: az amathusi pedig a két nem között való testi, de mégis törvényes szerelemnek: A páfusi Vénusnak a fajtalanok áldoztak] [VISSZA]

199. [Én ezt a tiszteletet olyan jussal adhatom, mint Horatius a magáét. L. I. Od. I. v. 2. és II. Od. 17. v. 2, 3.] [VISSZA]

200. [Említém a méltóságos gróf Széchényi Lajos és Batthyány Miklós ő nagyságok menyegzőit.] [VISSZA]

201. Megboldogult tiszteletes, tudós Budai Ferenc úr a régi magyar nagy embereknek életét és tetteit leírta a b c szerént azon könyvében, mellyet a kólikából hirtelen történt halála miatt ki nem adhatván, tudós testvérje, tiszteletes tudós Budai Ézsajás úr, a históriának és literaturának Debrecenben professzora fog a tanúlt világgal maholnap közleni. Erre a munkára amillyen nagy szükségünk vólt, ollyan nagy hálával tartozunk mind a megboldogúlt szerzőnek, mind az azt világra bocsátandó professzor úrnak [VISSZA]

202. Tiszteletes Budai Ferenc úr vólt a deák tudományokban, különösen pedig a magyar történetekben meghálálhatatlan tanítóm közönségesen: valamint Budai Ézsajás úr magánosan a poézisban. Ezzel dicsekedni országosan is szerencsémnek tartom [VISSZA]

203. Az áloe egy fejedelmi virága a fejedelmi kerteknek; mihelyt elvirágzik és magzik, azonnal meghal [VISSZA]




Kezdőlap Előre