PIRAMUS ÉS THISBÉ HISTÓRIÁJÁNAK LEFORDÍTÁSA
OVIDIUS METAMORPHOSESSÁBÓL

Hát már örökké a mézes szerelemnek
  Mindenekbe fojtós mérgei teremnek?
Hát az édes méznek élesztő harmatja
  Alatt a szerelem mérgét kóstoltatja?
Hát a vígasságnak legvídámabb pontja
  Komor esetünkkel kedvünket elbontja?
Hát mikor egünkön a fényes nappalnak
  Szikrázó lovai frissebben nyargalnak,
Akkor is hirtelen a gyászos éjjelnek
  Siralmas órái tőlem teldegelnek?
Hát mikor a Fébus büszke paripája
  Lángjától fénylik az istenek hazája,
Akkor is mennykővel terhes zűrzavarnak
  Rettentő zúgási szívünkbe zavarnak?
Ó, kegyetlen Vénus kevély urasága
  Már hány ezret a sír fenekére vága!
Hány ezret a vídám öröm közepébe
  Taszíta a komor halál kebelébe!
Mit hozom elő, hogy a bőlcs Ulissesnek
  Miatta lábai veszélybe sietnek?
Mit említem azt, hogy Piramusnak páros
  Thisbéjével vala hív szíve határos?
Írnám, de pennámnak sok segítség kéne,
  Jövel, erősítsél, Múzsám, Melpoméne!
Két kinyílt rózsáit mondd a természetnek,
  Újúló szemeid ezekre nézhetnek,
Kiket, Semiramis várossa hol volt, ott
  Az egyes szeretet egymásba beoltott.
Piramusba lévő díszes furcsaságnak
  Ázsia ifjai nyomába se hágnak.
Szép deli termete ifjú formájának,
  Tűndöklik rózsája piros orcájának.
Mikor ennek testét kiformálta, ott a
  Természet egyik bőlcs remekét alkotta,
Így mások, mivel az előttök kedvesnek
  Szívével mindenkor víg kedvet keresnek,
Thisbé szívét amint indulati várták,
  A fátumok ennek szívébe bézárták.
Thisbén is a tiszta természet az oka,
  Hogy látszik olly kéznek kitetsző nyomdoka,
Mellyben csak szívének mint ígéző nyílnak,
  Indúlati szállás-adásra kinyílnak.
Mosolygó ajjaki mindenestől fogva
  A szerelem láncán tartják már megfogva,
Nyaka s melle merő elefánt-tetemnek
  Tetszenek a rajta álmélkodó szemnek.
Gyönyörűségével kínálgató térség
  A rajta kitetsző szűztiszta fejérség,
Mint míg a felhőnek lehulló havára
  Még ki nem tündöklött a Fébus súgára,
Vagy midőn fejünkre újonnan lehullnak,
  Sértegető lábbal hozzá nem járulnak,
Úgy tiszta formába midőn teremtette,
  Őtet a természet szépen őltöztette.
Patyolat orcáján a fénylő csinosság
  Között játszadozik gyengéded pirosság,
Ezeken s másokon hív szívébe annak
  Szemérmes tüzei gyakran fellobbannak.
Közel szállások, mert kettőjök házának
  Egy közfalával elrekesztve valának.
Gyenge korokban a gyermeki időnek
  Tréfáival a hív szerelemnek nőnek,
Serdűlt ifjak már a szép esmeretségnek
  Lángoló tüzétől ifjú módon égnek.
Az a legédesebb álmok, hogy Hymennek
  Áldozni örvendve már párosan mennek.
De jaj, a szomszédság visszavonásának
  Átkozott mérgével elszakasztatának,
Míg a kívánt nézés megtiltó strázsája
  Éjjel-nappal bézárt ajtóját strázsálja.
De szerelmek tűze amennyit lappangott,
  Bennek gerjesztett fel annál forróbb langot.
Tehát a már árva párok a kőfalnak
  Gyenge hasadásán egy rést tapasztalnak,
Amellyet megannyi idők elfolytába
  Senki sem vett észre abba a szobába.
De tám a természet titkos kamarája
  Elrejtett javait ezektől sajnálja.
Ollyatén titkoson vajjon teremthetett,
  Amit fel nem lelne az okos szeretet?
Nem - sőt soha az illy szerelmetes párok
  Szívét el nem rejtik semmiféle zárok.
Sőt, te szerelmes szív! még ahol a szélnek
  Gyenge fúvási is általjárni félnek,
Szemes tanácsid még ott is a beszédnek
  Nyájasságra szabad suttogást engednek.
De sírjál, Piramé! panaszolkodj, Thisbé,
  Hogy szabados úton nem mehettek ki s bé.
Mond: minket ez háznak itt az irigy fala
  Vénus bús kohába bánattal aszala.
Kedvesem, az édes csókok és a vérnek
  Tiszta indulati, ó, hozzád nem férnek.
Mellyek a sohajtás és a hideg falnak
  Adott csók alatt a setétbe langalnak.
Ó, te átkozott fal! átkozott épűlet!
  Testünk temiattad most nem egyesűlhet.
Ó, irígy kövei a fundamentumnak,
  Miért nem engedtek hív kívánságomnak?
Ó no! mi volt, hogy két kedves kedvesének
  Csókja, látására együvé mennének?
Így az irígy fallal lett panaszos hadnak
  Utánn a bánat közt hallgatva maradnak,
Így az elhűlt falra, mikor elhallgatnak,
  Sohajtással forró csókokat raggatnak.
Míg ismét örömre más rózsás hajnalnak
  Aranyos sugári más napot kicsalnak.
A harmatok, mellyek egünk hajnalának
  Siralmas szeméből jó reggel csorgának,
A meleg nap szárnyán ismét a felhőnek,
  Felső országába renddel mind feljőnek.
Piramus Thisbével a megszokott hellyen,
  Hogy most is örömmel hív szívek betelljen,
Öszveűlnek, s egymás fülébe a zugnak
  Hasadékján ürmös panaszokat súgnak.
De midőn végre az édes szeretetnek
  Illy rabi életben már nem engedhetnek,
Okossággal módot keresnek, amellyen
  Már feltett céljának kiki megfeleljen.
Rendelik tehát, hogy mikor az ég alja
  Endimionjától Diánát elcsalja,
És mikor ujjai a mákos álomnak
  Ajtaiknál minden strázsákat elnyomnak,
Szabadságot, mellyel itt nem élhetnének,
  Egész bátorsággal másutt keresnének.
Kerűljék, hogy távol légyen ama záros
  Vaskapukkal épűlt babiloni város,
Ha pedig a strázsák közűl vehetnének
  Szabadulást, - széjjel ne tévelyegnének,
Hanem csak a Ninus temető-helyének
  Szélihez mindketten együvé mennének.
Közel egy terepély fehér szederjfának
  Sűrű árnyékába mindketten futnának,
Amellynek csendesen híves árnyékában
  Egy zuhogó patak folydogál árkában.
Ezen okossággal végzett feltételnek
  Mondásán mindketten örömmel bételnek.
De az ígért estve óhajtott órája
  Kedvek ellen Fébust kűldeni sajnállja.
De végre a Fébus aranyos Ethonja
  Gyöngyös szekerét a tengerbe levonja.
Már alig látszik, s a Babilon várára
  Tűndöklik egynéhány halavány súgára,
Melly után a nappalt kergető estvének
  Homályos seregi elkövetkezének.
Végre, eljöttével a setét éjjelnek
  Mindenek szomorú, bús lárvát viselnek.
Ide s tova sokat a mákos álomnak
  Altató ujjai már mélyen elnyomnak.
Tehát Thisbe, látván strázsáit nyúgodni,
  Kinyitván ajtait, kezde bátorodni,
És gyenge orcáját fátyollal béfedve,
  Otthagyja azokat már elszenderedve.
Fut a sírhalomhoz, és a mondott fának
  Árnyékába gyenge tagjai nyugvának.
Őtet a szerelem a nádas bokornak
  Hellyén is késztetné maradni bátornak,
Amidőn, ímé, egy véres oroszlánynak
  Tajtékos fúvási vad hangokat hánynak,
Amelly felprédálván az ököraklokat,
  Szomjúzott, ordítva keres patakokat,
Amellyet rettenve, hogy nem vala vélle
  Senki, Thisbe a hóldvilágnál szemlélle.
Fut rezgő lábakon egy vadas barlangnak,
  Setét barlangjába rettegve lappangnak.
Míg tántorgó lábát futni siettette,
  Vékony fátyolatját Thisbe elejtette.
Ezt, - mikor a szomjús oroszlány torkának
  A vizek bőséggel jó italt adának, -
Visszatér, meglátja, és a véres fognak
  Tajtéki közt mérges hangok csikorognak.
Azon véres szájjal midőn elmocskollja,
  Körmeivel ízről-ízre darabollja, -
Azonközben menvén Piramus magába,
  Hányja-veti eszét illy kedves útjába.
Mit? mond a többek közt, lám, amit én kések,
  Im, kipótolják azt a serény lépések,
Talám már az egek bút reám nem hoznak,
  Vélem, hogy bánatim örömre változnak.
Hát hogy elébb-elébb lábai haladnak,
  A porba nézi a nyomait a vadnak,
Mellyre rátekintvén sűrű[n], halaványra
  Változott orcáját az egekre hányja.
Hát mikor a Thisbe véres patyolatja
  Kétséges szemeit arra csalogatja,
Felkiált, mondván: most ezen setét éjjel
  Két szerető szívet lát gyászos veszéllyel!
Ó, egek! javára pedig az életnek
  Méltóbbak már ennél kicsodák lehetnek?
De jaj, mit beszéllek? mikor én vétettem,
  Thisbémet, szerelmem, veszélyre kitettem
Én vagyok megölőd, Thisbém! vagy gyilkosság!
  Ártatlan véreid kezeimet mossák,
Vakmerő szavaim a halálnak adták,
  Mellyek illy veszélyre sietni ragadták.
Hogy elébb kijönnék, ó, lábaim ennek
  Végbevitelére semmit sem serkennek.
Te, a vad ligetek s berkek oroszlányja,
  Ha kőszikla szíved éltemet nem szánja,
Ti vadak! mindennek aki koholója
  Valék: légyetek most testem koporsója.
Ezen testet, mellyet táplála a vétek,
  Mardosó kínokkal itt megemésszétek.
De mit kések? lám, a bátrak a halálnak
  Rettentő színével mindég bátran állnak.
A Thisbe fátyolát illy bátor szavára
  Felkapja, s akasztja azt a jobb karjára,
A mondott fához a buborék életnek
  Véget vetni készen lábai sietnek.
Thisbém! szerelmem! te érted nem sajnálom,
  Már nékem is éltem csak egy képzelt álom.
Így minekutánna szívből kesergette,
  Számtalan csókokkal a ruhát illette.
Most, hogy válhatatlan szerelmem kitessék,
  Ezen ruhát buzgó véreim megfessék.
És hogy a gyötrelem már ne kínozhassa
  Szívemet: ím, e vér e ruhát áztassa.
Ekkor hát hirtelen, minden késedelem
  Nélkűl, végbemegy az halálos sérelem,
Mert oldalán lévő villogó szablyának
  Markolatján gyilkos kezei kapának.
Egyszerre mély sebbel általvereték a
  Gyilkos fegyver által ártatlan ágyéka.
És mikor a zőldes pázsitokra annak
  Gyenge tetemei hamar ledobbannak,
Pirosló vérei, amellyeket tőltnek
  Tagjai, széjjel a levegőn süvőltnek.
És mikor ennek a fecskendező vérnek
  Cseppjei a fának ágaihoz érnek,
Amelly gyümőlcsöt a vércseppek megmosnak,
  Tetszenek tírusi bársony-szín pirosnak.
Azomba Thisbé, hogy ő is meg ne csalja
  Kedvesét: a menést magának javallja,
És miket beszél, már feltette magába,
  Melly szerencsétlenűl járt vala útjába.
Hát már azon helyen, abban a cserében,
  A változott színű fa tűnik szemében.
Kétséges szavakkal mond: vajon e fának
  Árnyékán az elébb tagjaim nyugvának?
A patakot látom, de - jaj, egek atyja!
  Réműlt szemeimet ott mi háborgatja?
De midőn rettenve ártatlan barátja
  Testét hív vérébe fetrengeni látja,
Hogy a nagy fájdalmak róla nem engednek,
  Haldokló szemei immár nehezednek.
Sárga halavánnyá vált, és ajjakára
  Már alig szolgált egy kis éltető pára.
Tagjai ennek a merő szeretetnek,
  Mint a nyári levél, irtóznak, reszketnek.
Belől már bús szíve zavart gondolatja
  Tanácsit, mint habot tengeren, forgatja.
Lábai messze most e siralmas fának
  Árnyékától messze most szaladhatának,
De ismét azok a tartós szeretetnek
  Láncával mindenütt együvé köttetnek.
Gyenge mellyét mindjárt méltatlanúl verve
  Nevekedett szörnyen bús szíve keserve.
Közelítvén hozzá, leeresztett hajjal
  Siratja kedvesét kettőztetett jajjal.
Keserves jajjait, sok jajok között e'
  Már a szinte meghűlt sebekbe tőltötte.
Csókjait a fagyos orcákra raggatja,
  Mellyek közt illy gyászos szavait jajgatja:
"Piramus, Piramus, kedves virágszálom!
  Hát már élted nállam csak egy múló álom?
Ó, szerencsétlenség bizonytalan kára,
  Mi vethette élted illy forgó kockára?
Piramus! szerelmem, ébredj fel, Thisbének
  Zokogó szózati téged serkentének.
Halld kedves szavait édesed szájának,
  Hangjára, ó bár még szemeid nyílnának."
Haldokló szemei a Thisbe nevének
  Hallására egyszer felemelkedének,
De ablakait a halál erőszakja
  Örökös álomra csendesen lerakja.
Thisbének pedig, hogy könnyhullása szűne,
  Véres patyolatja bús szemébe tűne.
Felkiálta, mondván sírva: "A szeretet
  Téged ezen gyászos ágyadba fektetett.
Ezt (óh kedves párom) a tulajdon karja
  Énértem e gyászos hant alá takarja.
Én magamon semmi sérelmet nem szánok,
  Cháronhoz ővele indúlni kívánok,
Sőt érzékenységim a kínos pokolnak
  Gyötrelmiből érte mindent megkóstolnak.
Nékem is erős lész arra gyenge karom,
  Hogy véle éltemet végezni akarom.
Gyászba borúlt szülék! minket ez az éjjel
  Örömünk közt láta illy szörnyű veszéllyel.
Atyai szívetek hajoljon egy szónkra,
  Méltóztasson minket egyes koporsónkra.
Ne irígyeljétek, hogy éltünk a párka
  Elvágván, béfogja testünk setét árka.
Vénus csalárdsági akit így meglopnak,
  Te gyászos fa, maradj annak itt oszlopnak,
Így a gyilkos karddal a halál bús pontja
  A keserűséget vérével kiontja."
Akkor az ő kedves Piramus barátja
  Meghűlt testén magát gyengén elbocsátja
És gyengéded csókját nyújtván hív párjának,
  Gyenge lehelleti széjjel eloszlának,
Így szerelmes teste ámbátor elhűle,
  De hamvok a setét sírba egyesűle.

CANZONETTÁK
Metastasio

A TAVASZ

Már mosolyog a tavasz az ő virággal rakott ábrázatjával: már a kedves zeffirecske játszik a fűvek és a virágok között. - Megjőnek a fákra a zőld ágak, a fűvek a mezőre visszajőnek: egyedűl énhozzám nem tér meg az én szívemnek békéje.

Fébus az ő tiszta súgárival a hegyeken a fagyot eloszlatta: és azok az ő zőldellő ruházatjokat vissza láttatnak őltözni. - És a patakocska, melly az ő partjai közt lassú zúgással mormol, az ő eloszlatott nedvességével virágoztatja a szélét.

Az iszonyú vén cserfák az alpesi kőszirteken már az ő bogos gallyaikról lerázták a tunya zúzmarázt. - A mezők seregenkint piperéznek ezer rezgő virágocskát, mellyeket még nem sértett meg a kegyetlen szántóvas.

Az ő kedves régi fészkéből egész az égyiptomi fövényektől fogva a kis fecske jön, általjövén a tengeren. - Amelly míg repűlését sietteti, nem látja a függő tőröket, és siet a vadász leseibe botlani.

A szerelmes pásztorleány már kinyíltabb ábrázattal fut a szokott forrásra, hogy hajait rendbe szedje. - Kijőnek a nyájak a legelőkre: siet a halász a partot, az útazó az árnyékot elhagyni.

Az a bús hajós, ki a szülötte partokra a hitetlen hab csúf játéki közűl hajótörve jött vissza, látván, hogy a' már csendes, vígan oldja fel a vasmacskákat, és emlékezni nem tud azon irtózásra, melly őbenne vólt.

És neked, Filli, azonba eszedbe sem jut, hogy segíts engemet: mintha az én vadságom nem a te hibád vólna. - De ha szabadon visszatérek az én régi békóimat elóldozni, sohasem fogom többé megszorongatni nyűgökkel lábomat.

A te szerelmes szép neveddel, zőld babérral koszorúzva, arany húrjaimat gyakran hangoztattam. Most ha keményebb léssz hozzám, az én haragom kikél hűséges szolgálatomért bosszút állani.

Ah, nem: én kincsem, engedd meg e bosszús szókat; mert az én siralmim egy igaz szerelemnek jelei. Ha kedved tartja, szeress engemet; ha úgy tetszik, vess meg engemet; akár kegyes, akár kegyetlen, légy az én szívemnek lelke. -

A NYÁR

Megvonván már a maga adományit a tavasz, a virágok kedvese, a sárga kalászokkal koszorúzott nyár rakja felénk lábait. - És már az égő súgár alatt úgy tüzelnek a fövények, hogy a vad Cirénébe sem hevítőbb a nap. - Már nincsenek az első hajnalnak az ő híves harmatjai; már az égből többé nem húll az eső, hogy megújítsa a fűvet és a virágot.

A forrás, a folyamat nem osztogat éltetőt a főldnek, melly mindenütt hasadoz az új nedvesség kívánásától. - Beporozva a napra szemközt elszínetlenedik a zőld bikkfa, melly az ő zőld áginak új díszéből gallyait kivetkezteti. - És a háládatlan nem mutat termőfőldjének törzsökén kivül árnyékot: sem a naptól nem őrzi vizeit azon folyamatnak, melly őtet táplálja.

Gyengűlt ábrázattal, izzadt kebellel, parasztosan elterűlve alszik a már learatott gabonán a magát únt arató. - És szíves s kész kezekkel jön a szép szerelmes majorosné a forrásról, letörűlni néki az ő izzadtságát. - Itt a leaprított száraz mezőn minden elevenségétől lankad az ő ura mellett a kutya, és egyet sem mér vakkantani.

Hanem szűntelen elfojtott kebelébe eresztgeti eltikkadt torkából az új szellőt, sűrű lehegéssel. Az a tinó, melly megszerelmesítette az ő tüzével a nimfákat és pásztorokat, ha a babérok derekain szoktatta magát a jól öklelődzéshez: most a folyamat partján henyén fekszik és bőg és vigyázza azt a szerelmes üszőt, melly az ő bőgésére felel.

Félvén a hév súgártól a madárka, nem verdesi szárnyait: a csörgő prücsköknek engedi a bikkfát a fülemile. - Már új ruhát mutatnak a pettyezett vén kígyók, mellyek öszvetekergődzvén, a mezítelen tövisek alatt szépítik magokat a nappal szemközt. A hosszú nap melegénél érzik amott a sós habokban is azoknak néma lakosi, hogy lakhelyek melegszik.

És az ő mohos barlangjukból nem járnak többé széjjelfutkosva a tengeren: hanem a kőszálak és a keserű hínárok között feküsznek elrejtve a nappal súgáritól. - Bizony, a kínzó nyár, ha én szemlélem, szerelmes Fillis, a te kellemetes szemeidet, nem olly terhes énnékem. - Vigyen engemet a vak Isten a numidák közé, vagy a jeges tengerhez, én mindég boldog leszek, én Bálványom, közel lévén tehozzád.

Ámbár elsűlt homlokom legyen, két görbe vállaimmal, egy árnyékos setét vőlgyet elfed a hegy a nap melegétől. - Ott a magasról aláfelé omolván folydogál egy őgyelgő, tiszta folyamat, amelly öszvegyűlvén egy kisded tóban, megyen táplálva az ő zőldségit. - Ott a nap világa kétséges, mint szokott az éjjeli hóldé: sem a pásztor az alkalmatlan nyájjat oda nem hajtja legelni.

És ha oda bémegy lopva a nap, a fűvek árnyékit az állhatatlan szellőtől mozogni, belől a patakot csillámlani, reszketni - Ott, én Életem, együtt járkáljunk: ott énekelve csaljuk a napot: és több únalmaktól való félelem miatt ne szűnjünk meg vígadni. - Hadd kettőztesse maga gyötrelmeit, aki békételen szemekkel a jövendő ködei közt, siet a következendőket megelőzni.

Énrám ne nehezteljen a sárga isten, engem Filissel egyesítsen ma a szerelem, és azután ontsa ki az ő kemény haragját a kegyetlen fátum, a haragos Ég. - Vajha engem ne gyötörne vagy a nagyravágyás, a gazdagság szerelme, engemet nem rettentene az alkalmatlan vénség bágyadt hidege. - Görbe a vállam, fejér az állam, fel fogom venni szokott lantomat, és rosszúl igazgatott húrjaimmal rekedt szómat egyesíteni fogom.

És e többé nem eleven súgároknál emlékezvén ollykor magamra, azon kézre, melly engemet megszerelmesített, hideg csókokat fogok nyomni. - Igaz istenek, kik csendesen nyúgosztok az egek felett, az én Fillissemet, és az én lantomat, ah, ah, tartsátok meg kegyelmesen. - Nyújtsa osztán a fösvény párka az én napjaimat ezer esztendőre s ezerre, az én lantom és az én Fillisem mindég kedves fog lenni nékem.

A SZABADSÁG

Hála a te szédítésidnek, valahára megpihenek, ó, Nice: valahára egy szerencsétlenhez kegyelmesek vóltak az istenek. Érzem, az ő tőreiből, érzem, hogy lelkem kifejtőzött: nem álmodok most már egyszer, nem álmodok szabadságot.

Megcsökkent hajdani tüzem: és csendes vagyok, nyilván, mert énbennem nem talál neheztelést, hogy elrejtse magát Ámor. - Nem változtatom többé színemet, mikor a te nevedet hallom: mikor szemlélem orcádat, többé nem vér az én szívem.

Álmodom; de tégedet nem szemléllek szűntelen az én álmaimban; felserkenek: és te nem vagy az én legelső gondolatom. Messze tőled elmegyek s soha téged nem óhajtlak: veled vagyok: és nékem se gyötrelmet se gyönyörűséget nem csinálsz.

A te szépségedről beszéllek s mégsem érzem, hogy gyengűlök: Az én kínzásimra emlékezem meg, és nem tudok neheztelni magamra. - Háborodott már nem vagyok, mikor közel jössz hozzám: az én szerelemtársammal magával tudok Rólad beszéllni.

Fordíts rám finnyás tekíntetet, beszéllj hozzám nyájas orcával: a te megútálásod semmi sem, és semmi sem a te szívességed: - mert többé a szokott hatalmat nem tartják rajtam azon ajakak; azon szemek többé nem tudják útát e szívnek.

Az, ami most engem kedveltet és nem tetszik, ha víg vagy szomorú vagyok most, már többé nem a te ajándékod, már nem a te vétséged: - mert nálad nélkűl tetszik énnekem az erdő, a halom, a rét; minden kedvetlen szállás únalmas nékem tevéled is.

Hallgass rám, ha igazán szólok: most is szép vagy előttem; de nem a' vagy előttem, kinek mássa nincsen. - És (meg ne ütközz az igazba) a te ékes tekíntetedbe most látok valami fogyatkozást, melly előttem szépségnek tetszett.

Mikor a nyilat eltörtem (megvallom az én szégyenemet), azt véltem, szívemet töröm el, nékem halálnak látszott. - De a jajokból kimenni, a magát elnyomva nem látni, a magát visszanyerni kívánó mind eltűrheti.

A lépbe, mellybe botlott, a madárka ollykor tollait is otthagyja, de szabadságra jut. - Azután elvesztett tollait kevés napra megújjítja; vigyázóvá lesz a veszedelem által, és többé meg nem ejteti magát.

Tudom, nem hiszed, hogy elaludt bennem a régi tűz, minthogy olly sűrűn mondom azt, minthogy hallgatni nem tudok. - Az a természeti ingerlet ösztönöz engem, Nice, a beszédre, mellyért minden az ő általment veszedelmeiről beszéll.

Kegyetlen bajtétele után a katona az általment haragokat így beszélli, az ő sebeinek a jeleit így mutogatja. - Így mutogatja a megvídult martalék, aki a tömlöcből kijött, a fene láncokat, mellyeket húzott némelly nap.

Beszéllek, de beszéllésemmel csak magamnak ígyekezek eleget tenni: beszéllek, de semmi gondom rá, hogy hiszel-é nekem? Beszéllek, de nem kérdezem: vajjon helyben hagyod-é az én mondásimat, sem hogy csendes vagy-é, rólam beszéllvén.

Én elhagyok egy állhatatlan, te elvesztesz egy igaz szívet: nem tudom közűlünk először ki fog megvígasztalódni. - Tudom, hogy egy illyen hív szerelmest nem fog többé találni Nice; míg egy más ámító asszonyt könnyű találni.

PALINÓDIA

Engeszteld meg a te haragodat. Engedj meg, ó, szeretett Nice: egy szerencsétlennek hibája méltó kegyelemre. Igaz, hogy az ő tőreiből, hánytattam, hogy lelkem kifejtődszött: de végtére csak hánytattam a szabadságot.

Igaz, hogy régi tüzemet rejteni igyekeztem jelesen, mert maskaráztam haragot, hogy ki ne lásson Ámor. - De változtassam, vagy ne, színemet, ha neveztetni hallak, minden olvassa az orcámon, mint van a szívemben.

Ébren bizony minden szempillantásba csak téged szemléllek, nemcsak álmomban: mert akárhol te nem vagy. Téged rajzol az én első gondolatom. Te, ha tevéled megyek, te, ha téged valaha elhagylak, őröngettetsz engemet a kín vagy gyönyörűség miatt.

Rólad ha én nem beszéllek, únalmat érzek magamban; semmiről sem emlékezem, minden bosszant engemet. - A te nevezésedre úgy rá vagyok szokva, annak, kihez közel járok, hogy az én szerelemtársammal magával szoktam rólad beszéllni.

Csak egy finnyás tekíntetedtől, csak egy nyájas szavadtól én hasztalan őrzöm magamat, akár megutálás, akár szívesség - a te édes hatalmadon kivűl semmi fátumjok nincs, amellynek engedelmeskedhetnének az én szívem mozdúlati.

Semmi kedves nem kedves nekem, ha tenéked kedves nem vagyok: az, ami nem a te adományod, megelégedésemre nincs. - Minden veled kedves nekem, légyen halom vagy erdő vagy rét: minden kedvetlen szállás, tőled, én Kincsem, messze.

Most beszéllek igazán: nemcsak szép vagy előttem, nemcsak az vagy előttem, kinek párja nincsen: hanem gyakran, igazságtalan az igaz, kárhoztatok minden más ábrázatukat: minden fogyatkozásnak tetszik előttem a te szépségeden kivűl.

A nyilat már nem törtem el, mert hijába, az én szégyenemre, próbáltam azt kihúzni az én szívemből, és azt tudtam, meghalok. Ah, ki akarván jőni a jajokból, jobban elnyomva láttam magamat. Ah, ugyanannak megpróbálásáért többet el nem tudnám tűrni.

A lépben, mellybe botlott a madárka, ollykor kiveri tollait is, szabadságot keresvén; de tollait hányván-vetvén, bajait (akadályait) újjítja: többször facit periculum fugiendi, jobban rabbá teszi magát.

Tudom, én nem ohajtom, hogy aludjon el az én régi kedves tüzem: mennél gyakrabban mondom azt, annál kevésbbé tudom óhajtani. - Tudod, hogy egy csácsogó ingerlet ösztönzi a beszédre a szerelmeseket; de azalatt, míg beszélnek, a láng el nem ment.

Vétkes bajtétele után így átkozza minden szempillantásba Márs haragjait a katona, és minden szempillantásba a Márs zászlói alá így tér vissza. Így megy a megvídúlt martalék, aki a tömlöcből kijött, viseletére azon láncoknak, mellyeket útált némelly nap.

Beszéllek, de mindenkor beszéllvén, rólad beszéllni igyekszem; de új szerelemre nincs gondom, nem változtathatom hívségem miatt. Beszéllek, de azután kegyelmet kérek beszédimért. Beszéllek, de egyedűl vagy bírám nekem minden pontban.

Egy nem állhatatlan szívet, egy illy tettetés nélkűl való bűnöst, ah, a te szereteted jőjjön először is megvígasztalni. - Az ő vétkét megbánt szerelmesébe legalább a szép Nice egy ámító lelket, tudja, hogy nem tud találni.

Ha nékem adsz egy békeség zálogát, ha nékem visszaadod, ó, Nice, a szívemet; amennyit már énekeltem a haragról, vissza akarom énekelni én a szerelemről.

A DICSŐSÉG TRIUMFJA

A nyúgodalmas Scyrus kedveltető számkivetésében kedvére lankadt az Ámor foglya, Tétisnek a fia: Ámornak, aki egy illy nagy foglyot féltvén szintúgy, mint véle kevélykedvén, az ő megőrizésére minden mesterségét munkába vette. Deidamiába néki ez a ravasz minden szempillantásban valami új szépséget mutogatott; minden ő mozdúlásában, minden ő szózatjában, minden ő neglizséjében, kezdett szemfényjéből hírtelen egy tőrt villogtatni az Ákilles szívébe. Meg vólt mindenfelől rakva lesekkel az egész lakóhely: minden részeiben a fényes királyháznak nem hallattak egyebek, csak szerelmes sohajtások, csak szerelmes szóbeszédek, csak szerelmes zokogások, csak szerelmes suttogások: és az édes titkok barátinak, az erdőknek csendes árnyékiban, az csalfa szellőknek édes haszontalankodása: a víg madárkáknak szerelmes fecsegések: a csergő haboknak a partokon a kövek között eltördelődzése: az ég, a főld mind szerelmet lehellett belé. Az asszonyi ruházatban elfelejtkezvén magáról, itten húzta a napokat a megszerelmesedett hérós. Nem fegyverek és haragok, nem seregek és triumfok vóltak az ő gondjai; hanem az édes invitációk, hanem a bágyadt repulsák, kuncsorgó panaszok, megújjított ígéretek és bocsánatok és civódások és kecsegtetések, és megbántások: és száz meg száz ezekhez hasonló gyermeki balgatagságok, a szerelmeseknek seriumok.

- Egyedűl te vagy - így szóla egyszer - az én életem, és az én reményem: - és bezárta utolsó szavait egy gyenge sohajtással.

- Én lankadok, én elfogyatkozom, csak teérted - egykor mondotta - és azonba kebeléhez szorította az ő lankadásának okát.

De hogy bírjon Ámor egy szívet, melly néki van ígérve, sokáig békével a Dicsőség nem szívelhette. Ákilleshez ment, emlékeztette az ő állapotjáról, és néki szeme elibe vonta a fegyveres Ulisszest. Látására, hívására Ákilles felébredett: látta az ő balgatagságát (gyermekségét), elpirúlt a szégyenlés miatt; a bosszankodás miatt elsárgúlt: méltatlan (illetlen) ruháit magáról leszaggatta: fegyvert kért: és az ő elmúlt vétkeinek helyrehozására már megindúlt: de Deidamia odaszaladt. Halványon, féleleven, kétségbeesve, lehegve, haszontalan erőlködött sok ízbe szólani, s nem tudott a zokogásában (planctus) szót formálni (teremteni). Ah, ha szólani tudott vólna az ebben a percben szerencsétlen, most is győzött vólna. Igazságtalanok, óh, fejedelemasszony (mondotta néki), azok a te háborodásid (commozione d'animo). Ha vilisnek akarsz még engemet, én a veszteséget könnyen helyrehozhatom: ha hérósnak óhajtasz engemet, tűrd el, hogy én a' legyek. Isten hozzád: te mindenha magad fogsz lenni. - - Ezt a resolutus istenhozzádot a Szép nem bírhatta el: érzette szorongattatni (elfojtódni) szívét, öszvefagyott, és elájult. Ah, mi lesz Ákillesről? Babérokat és pálmát ígér néki a dicsőség: Ámor néki mutogatja az ő haldokló kincsét: egyik gyávának, másik őtet kegyetlennek nevezi: a hérós, a szerető egybezavarodnak őbenne, csatáznak együtt. Sír, zokog egy szempillantásban és agyarkodik: akar menni, és késik: indúl, és visszatér; végre öszveszedi minden ő virtusát (erejét): megnyomja kebelében a lágy szerelmet (pieta, jó indúlat), amelly az ő szívét olvasztotta néki; elhallgat, gondolkozik, meghatározza, nékibátorodik és elfut.

Elfutott siránkozva, az igaz, de a Dicsőséggel kísértetve, aki felszáraztotta azt a siralmat, aki triumfált Ámoron.

Ez, a nyilas istennek a szemfényvesztő (káprázó) ingerlete, aki azt felveri (provocat), meggyőzetett, aki fut tőle, az győzedelmes.

MÁRIA TERÉZIA NEVE NAPJÁRA

Hallgassatok, ó, múzsák. Minden felemeli (az igaz) a felséges asszonyért az ő könyörgéseit e boldog napon; és néktek azt megtiltotta a felséges asszony, és néktek nem szabad. Az igaz, kemény a törvény, az igaz, méltán fájhat ez nektek: de azonba ki, ki fogja ezt néktek visszaítélni? Az istenek? Mindnyájan őmellette vagynak. Az emberek? És hol találhatni, aki őtet nem imádná? A ti károtokban az égen vagy a főldön akárki légyen igazságtevő (arbiter), a ti vádjaitok bukni fognak: Ah, illendő engedelmeskedni: hallgassatok, ó, múzsák.

Ne próbáljatok meg (én azt tanácsolom tinéktek), mennyit tehet azon szemöldökön egy bosszankodás.

Azon szemöldökön, mellytől függ a mérészebbeknek bátorsága; amelly a szólásra vagy hallgatásra való akaratot vagy elveheti, vagy visszaadhatja. Vígasztaljátok meg végtére magatokat. Végtére leveszi rólatok a felséges asszony a tilalmat egy nagy próbatételre. Mit fogtok mondani őróla? Ki mondhat annyit, hogy az igazhoz közelítsen? És ki mondhat olly keveset, hogy ő azt eltűrhesse? Akár illyen módon, akár amúgy, az ő tropacuminak beszéllésében mások ellen véteni s néki hízelkedni fogtok láttatni. Méltábban dicséri meg őtet akárki, és engedelmeskedik. Aki Teréziának csak felséges nevét mondja is ki, elvégzi a parancsolatot, és mindent kifejez.

Annak kimondására, mennyi babérok ékesítik a felséges asszony hajait: annak megcsinálására, hogy őtet imádja minden, az a név elég.

Az a név, amelly magába foglal többet minden dicséreteknél: az a név, amelly kevéllyé teszi ezt a boldog időszakaszt.

MÁRIA TERÉZIA SZÜLETÉSE NAPJÁRA

Igaz istenek! mi lesz? micsoda gonosz lélek rejtezett ma az én lantomba? Haszontalan izzadok én már régólta azt nekiigazgatni: hijába változtatom, pengetem és tágítom a húrokat: azok mindig visszások lévén kezemnek, mindég hűségtelenek füleimnek, visszaadnak egy olly hangot, amelly engemet megzavar és stridet. De a ti ajándékotok vólt, ó, múzsák, ez a lant. Ah, ha egy illy nagy napon engemet magamnak elhagytok; vegyétek vissza (én azzal nem gondolok) a ti ajándékotokat.

Az a lant, ah, bizony te vagy, melly édessé tetted az én únalmimat; amelly minden léleknek az ő akaratja szerént; minden szívnek útját megnyitotta.

Ah, te vagy, te vagy bizony az, amelly az én Szépemnek kebelében annyiszor (én arra emlékezem) az ő keménységét meglágyítottad; mennyivel vagy, ó, háládatlan lant, adósom énnékem! Hogy tégedet mindenkor fényesebbé, tisztábbá tegyelek, éretted naponként s éjtszákokonként elsáppadtam: magamat feledékenységben hevertettem éretted: az én több kedves (tener) gondjaim közt olly helyen vóltál, hogy Nicét magát szerelemféltésre kötötted. És ma... Óh, árúlás! És ma... Ó, istenek! A legnagyobb szükségben... Ah, eredj a főldre, haszontalan szerszám: tégedet tapodjon a csorda: tenéked insultáljon minden pásztor: az ő töredékeny vásznát a te poros kebledbe szővje Arákne: a te régi díszedből (onore) nyoma se maradjon tebenned... Balgatag! mit mondok? Az egész vétség az enyím. Bűntet az ég egy vakmerő bátorságot. Bocsánat, Felséges Asszonyom. Hibáztam: bánom: én hallgatni fogok: legyen subjectuma, ez a boldog nap, méltóbb éneklőnek. Okosabb lesz az hozzáfogásban, aki a próbatételkor mérsékelni fogja az ő erejét a kezdett dologhoz.

Nem megy egy kis fa a szelekkel ellenkezni, hogy fellázzassza haragját egy szélveszes tengernek. Legyen az ő nemes próbatétele az, hogy indúljon a sós habok néma lakosinak békességét felzavarni.

I. FERENC CSÁSZÁR SZÜLETÉSE NAPJÁRA

Már az árnyékok között praevaleál a nap: kiterjeszti szárnyait az Angel Reale, és köszönti az új napot.

Ez a nap, amelly visszakerűlt, az a nagy nap, amillyen a nappal súgáraira a te Jupitered szemeidet kinyitotta.

Ma, óh, a császári széknek őrző madara, meg illik magadat különböztetned a közörvendezéstől. Ha mindeneknek szent egy császárnak születése napja, akitől a főld annyit nyér, annyit reményl; ő nem kevésbbé emlékezetet érdemel tenálad. Tudod, hogy a záporok és szélveszek között, bizonytalan kóválygással veszedelmesen tévelygettél: tudod, mennyit próbáltad akkor feketének az eget, ellenségeseknek a csillagokat, a szelet hűségetlennek; és tudod micsoda késztet vissza tégedet a fészekbe.

A MENTSÉG

Nem (engedj meg nékem, ó, Klóris), én nem értem ezt a te igazságtalan haragodat. S mit mondtam osztán? Mi az én vétségem? Mondtam, hogy én téged szeretlek: én kincsemnek neveztelek tégedet. Ez látszik tenéked olly fekete véteknek? Ah, ha tégedet szeretni egy szívet vétkessé tehet, aki tégedet soha nem látott, egyedűl csak az ártatlan. -

Találj vagy egyet, én szép Klórisom, aki véled beszélljen, és ne sóhajtson, aki tégedet lásson, és téged ne imádjon, és azután haragudj énreám.

De annyi bűnösök közt csak énreám miért, miért haragszol? ah, ha szerelemre méltó vagy te, nem az én hibám, kegyetlen, az.

Engesztelődj meg, ó, pásztorleányka, jere vissza széppé tenni magadat. Ah, nem tudod, miként kivesz képedből tégedet az a harag? Nekem azt nem hiszed el? Nézd meg magadat ezen forrásban! Igaz? Megcsallak tégedet? Megesmerhetd magadat? Az a fuscum cilium? az a ráncos homlok, az a vadságos tekíntet nem veszi el felénnyire a te szépségedet? Ah, vagynak a magadnak megbosszúllásába, vagynak bizony más módok. Ha azt mondani: én szeretlek téged, ha tégedet nevezni én kincsemnek, bosszantások; bosszants te is engemet: én tenéked megbocsátok. El fogom szenvedni békével én is tetőled... De te mosolyogsz! Ó, mosolygás, melly engemet ellop magamtól! Nézzed magadat, én Klórisom, nézzed mostan magadat. Lássad, milyen szépséget nevelt az a mosolygás a te ábrázatodon; most gondold meg che faria la pieta? Meg is vallom én, hogy egy mosolygó ábrázatnak nagy a vantója, ami magáról sokat ígér, sokkal bíztat, kevéllyé tehet, gloria, laus. De egy pietosus ábrázat, egy másik bájoló (hódító, igéző).

Térj vissza ama tiszta vízben, ha csak még egyszer is, térj vissza szemlélni magadat, ó, kedves, de a pietás actusában.

Ábrázatodon akkor ezer új szépséged fog lenni: többé azon ékes súgárokat a harag meg nem fogja zavarni.

A TANÁCS

Hallgass rá, barátom, Tirzis, hallgass rá: és hidd el, hogy én tenéked szívből szólok. Szánakoztatsz engemet: reszketek érted. Ki tanácsolta tenéked, ó, balgatag, olly fixe nézni szemközt Nicének, a szemeit? Ah, nézd meg magadat szerencsétlen: az ő tőrei közé fogsz esni. Nice ékes (bizony, nagyon is tudom én azt). Nicének van a tekintetében egy nem tudom mi édes, amelly mindeneknek kedves; amellyet senki sem fejthet meg: amellynek követésére minden más vetélkedő nimfa hijjába fárasztja magát: de melly (ah te azt nem tudod), melly tiranna!

Én tudom azt, hogy a szép ábrázatot egy szempillantásban, ó, isten, láttam: és már többé azon szempillantástól fogva nem szűntem meg sóhajtani.

Én tudom azt: tudják azt ezek az árnyékos vőlgyek, bokros puszták, amellyek éntőlem azt a szeretett nevet tanúlták visszadogatni. Ha hiszel azon kellemetes, nemes szívű cselekedeteknek, ahonnan kecsegtetődni (adescar) látod magadat; ha azon tekínteteknek hiszel, amellyek bággyadtan és lopva merőn néznek a tieidbe: ha azon beszédre hiszed magadat, amelly olly keveset ígér, és annyit reményltet, pietosának, szerelmesnek hiszed majd te őtet: ah, bizony én azt hittem: és magamat megcsaltam. Kecsegtetés, balgatagság. Nicé nem szeret, csak az ő szép szemeinek triumfusát másokban: Nicé nem örűl, csak azt látni, hogy mindennap nevelkedik köröskörűl a boldogtalanok száma: az újakat csalogatja, a régieken kikap: és bizony nincs, aki kijöhessen a rabságból. Nem tudom, micsoda esméretlen mágia legyen az a mesterség, amellyel bészövevényez: tudom, hogy megvét, és megszerelmesít: megbánt és lekötöz. -

Valaha, ha tőle fellobbansz (gerjedsz) valaha, nem reménylni többé jól: mindég a te láncaidat, mindég kell szenvedni. Ha akarni fogod híven szeretni őtet, nyúgodalmad nem fog lenni: ha gondolkozni fogsz elhagyni őtet, magadat érezni fogod meghalni.

A ZIVATAR

Nem: ne háborodj meg, ó, Nice. Én nem beszéllek ismét tenéked szerelemről. Tudom, hogy néked nem tetszik: ez elég. Látd, hogy az ég fenyegetődzik véletlen zivatarral: ha az aklokra akarod visszahajtani a nyájat, én jövök egyedűl ajánlani tenéked az én munkámat. Jéh! Mit félsz? Nézd, hogy egyszerre az egész ég bésetétedik; hogy a szél a port tekervényesen felveri, és az elhullott faleveleket. Az erdőnek morgásából, a tévelygő madarak bizonytalan koválygásából, ezen ritka nedves cseppekből, mellyek nékünk az orcánkra hullanak, Nice, én előre látom: Ah, nem mondtam ezt meg tenéked, ó, Nice! ímhol a villámás, imhol a mennydörgés. Most mit fogsz csinálni? Jer: hallgasd meg: hová mégy? Nincs többé idő a nyájról gondolkodni. Ezen barlangba pihenj meg azalatt: én veled fogok lenni.

De te reszketsz, ó, én kincsem! de te dobogsz, én szívem! Ne félj: veled vagyok én: és szerelemről sem beszéllek.

Míg mennykő húll, míg villámlik, véled fogok lenni, szeretett Nice: ha az ég ismét kiderűl, háládatlan Nice, én el fogok menni.

Űlj le: légy bátorságban. Ez odvas kőszálnak kebelébe mind ez ideig a mennykő nem ütött; a villám be nem hatott. Ezt beárnyékozza köröskörűl a babérok sűrű erdeje, amelly határokat szab az ég haragjának. Űlj le, én szép Bálványom, űlj le, és pihenj meg. De te valóba az én oldalamhoz szorítod magadat félelmesen. És (mihelyt én tetőled futni akarok) az én megtartóztatásomra a te kezeid közé fűzöd az enyímet! Rohan az ég: ne kételkedj, nem fogok elmenni: óhajtottam mindég egy illy édes szempillantásomat. Ah, vajha a te szerelmednek gyümölcse vólna, nem a te félelmednek! Ah, engedd, ó, Nice, ah, engedd legalább kecsegtetnem véle magamat. Ki tudja? szerettél talán engem mindeddig. A te keménységed magad tartóztatása vólt, és nem megútálás; és talán ez a rendkivűl való megijjedésed praetextus a szerelemre. Szólj? közelítek az igazhoz? Te nem felelsz! Lesütöd elpirúlva az orcádat! Elpirúlsz! Mosolyogsz! Értem: értem. Ne szólj, én reményem: az a mosolygás, az a pirúlás eléggé mondja.

És valóba a zivatarok közt találtam meg a csendességet. Ah, ne jöjjön vissza már soha többé a tiszta nap.

Ez az én napjaimnál, ez a tisztább nap: élni így akarnék; akarnék így meghalni.

A SZERELEMFÉLTŐSÉG

Bocsánat, szeretett Nicé; szép Nicé, bocsánat. Gyötrelmemből (az igaz) mondottam, hogy hűségtelen vagy: Útálom a magam gyanúit, a magam kételkedésimet. Soha többé a te hívségedtől, soha sem fogok félni. Azon szép ajjakokra esküszöm azt, ó, én kincsem, amellyben az én fátumaimnak törvényjeit imádom.

Szép ajakak, mellyeket Ámor formált a maga fészkének, nincs többé félelmem: hiszek néktek: magamhoz bízok: megesküdtetek az engem szeretésre: nékem az elég.

Ha visszatérek panaszolkodni, hogy Nicé engem megbántott; értem többé ne tündököljön a nappal világa. Bűnös vagyok, nem óltalmazom magamat: bűntess meg engemet, ha akarsz. Valóba az én félelmem valamelly mentséget érdemel. Tirzis téged imád: én azt tudom: te azt tudod: ővéle külön beszéllve talállak téged: az én érkezésemre te karmazsinná leszel, ő halovánnyá lesz: háborodva mindketten kolduljátok a szókat: ő lopva néz tégedet és te elmosolyodsz... Ah, az a mosolygás, az a véletlen elpirúlás, tudom, mit akar mondani. Az első ízben épen, mikor én a szerelemről beszéltem Néked, így pirúltál el, így mosolyogtál, kegyetlen Nice, és én panaszolkodom kínomban? és te nem árúlsz el engemet? Hívségtelen! háládatlan! Barbara! Ah, jaj! Megesküdtem, hogy bízok magamnak, és íme, visszatérek a kételkedésre! szánj meg, én kincsem: balgatag vagyok: hijjába esküdtem meg, de gondold meg végtére, hogy a szerelem bódúlttá tesz engemet: hogy nem én vagyok az első, aki hijjába esküszik.

Megesküszik a hajós, hogy a tengernek többé nem ád bizodalmat: de ha csendesnek látja azt, fut újonnan a tengerre.

Hogy nem bánik többé fegyverekkel, megesküszik ollykor a katona: de ha egy trombitát hall, már nem tudja magát megzabolázni.

AZ AKADÁLY

Dagályos csermelyecske, mi nevelte meg néked új habjaidat? állítsd meg folyásodat: én Klórishoz megyek: nyisd meg az általmenetelt, Klórishoz megyek én.

Már engem (vígyáz) vár a másik parton: csak engedd meg (bocsáss el), hogy én menjek őhozzá: azután borítsd el özönöddel az én mezeimet, mégsem fogok panaszolni rád.

De te nevekedsz azalatt: a nappal közelget: imhol a hajnal: Klóris vár engem, és én tartóztatom mégis magamat. Irígy folyamat! És mikor érdemlettem illy nagy haragot? Én a te partodtól eltávoztattam a csordákat, én megtiltottam Fillisnek és Likorisnak csak a te széled virágait: én gyakran, háládatlan, hogy ne fogyasszam vizeidet (istenek, azt tudjátok), egy-két cseppet megvontam az én szomjamtól. Hogy esmeretlen nem vagy mások előtt, az én verseimnek munkája az. Ha árnyékosan lépsz a nyári hévségek alatt, én a te partjaidon, én neveltem tenéked a babérokat. Akkor nehezen nedvesítteted meg az kevéssé lejjebb nyomatott fövényt: egy kisded ágacska levettetvén a széltől, egy szomszéd fácskáról, elég akadály vala a te útadnak! És most folyóvízzé változván, vízzel és habbal duzzadván, csörögve (strepitoso, csörgő lármával) kitekered a fákat és köveket, bosszankodsz a partokra; nem hallgatsz rám, és mégy.

De vissza fogsz térni kevésre, pauper rivulus, zúgni a poros part köveccsei között.

Általmegyek rajtad per jocum: széjjel fogom azon habokat zavarni: zavarossá foglak partjaid közt tenni, mikor a tenger felé mégy.

A HALÁSZAT

Már az éj közelget: jer, ó, Nicé, szeretett kincsem, a csendes tenger friss szellőit ismét szívni. Nem mondhatja meg, mi a gyönyörűség, aki nem nyugoszik e fövenyeken, most mikor egy csendes zeffirecske édesdeden göndöríti a tengert. Hagyd el egyszer, ó, Nicé, hagyd el a te kunyhóidat. Már az erdei szállás nem egyedül való helye a gyönyörködésnek: ezek a habok bírják azoknak kedveltetőségeket is. Itten, ha kifejti az éj fuscus kárpitját, az éggel vetélkedő tengerben tündöklőbb, szebb csillagokat sokasodni, és a hideg és setétellő habon látni fogod általrumpálódni a súgárokat és szikrázni a hóldat. Szűnetlen egy retorta concha hangján, amelly semmibe sem enged a megviasszozott zabszáraknak (ha nem akarod az én gyötrelmeimet), Tétisnek és Galatéának s Glaucisnak és Dórisnak fogom előtted énekelni a szerelmeit. Te a tengerről szemlélni fogod a szomszéd réten legelni a lágy fűvecskéket, a te kedves báránykáidat, mellyeknek nem árt a nap az ágak között. És a kákával és a hálóval azalatt a halakat leshetni fogod: és lenni fog az én Nicém pásztorleány egy szempillantásba (percbe, egyszerre) és halászleány. -

Nem fognak többé a hínáros kőszálak között elrejtve lenni a halak. Mindnyájan a keserű habokon, mindnyájan csoporttal fognak jőni tőrei közé az én kincsemnek.

És nedvesded leányai a rezgő kristályoknak, a halavány csigáknak, a tündöklő koráloknak (NB. Vide Dizzionario.) néki halmazni fogják a kebelét.

A TAVASZ

Ó, istenem, Fileno, ó, istenem! Kezd a mező újra zöldelleni. Szokott ruháit ismét felöltözi az erdő, és már fúni éreztetik a tavasznak követje, egy alkalmatlan zefir. A mezőre, a fegyverekre, ó, isten! már tégedet visszahív az újdon kikelet: a te kincsed nélkűl hogy foghatsz élni, szegény Iréné!

Baráttságos szellők, ah, ne fújjatok, könyörűlvén a szerető Irénén; kedves plánták, ah, ne jöjjetek vissza olly sietve germinálni.

Minden virágnak, amelly színesedik, minden zefirnek, amelly fú, mennyi, ó, isten, mennyi sóhajtásokba kell kerűlni az én szivemnek.

De ki volt az a kegyetlen, aki először formált az ártatlan acélból halál szerszámait, és egy mesterséget kegyetlenséggé tett? Nem, nem bírt az a szív emberiség ideáival, szeretet érzéseivel. Micsoda eszelősség! Micsoda dühösség! Utánna tenni egy gyenge szerető szépségeit egy kegyetlen ellenség fenyegetésinek. Ah ne, Filenó, ne hagyd magadat elámíttatni. Ha annyira kedvellője vagy már a hadnak, vannak tulajdon csatái a szeretetnek: minden szerető katona. A szeretet miatt is fázni és izzadni: a szerelembe is szűkséges a tapasztalás, elmésség (vagy: fortélyosság), mérészség. A szeretetbe is vagynak ám mind lesek, mind deprehensiók, mind ostromok, mind oltalmak, mind triumfusok, mind cládesek, mind békességek, mind haragok. De a haragok mulandók (fugaces), de kedvesek a békességek: de egy meg nem különböztetett triumfus egyenlőképen juválja a győzőt és a győzöttet. Sőt magok a győtrelmek - - - Ah nekem! Mit hallok? Imhol a trombita. Ah, ez a jele a menetelnek. Állj meg, háládatlan! Miért futsz annyira? Nem: a te pálmáidat nem kívánom elragadni tőlled: kicsint kérek, ó, kegyetlen: tekints reám; és menj.

Eredj, de tartsd meg, kedves, a te napjaidban az enyimeket; eredj, jöjj vissza, mint enyim, ha tudsz: de jöjj vissza győzve.

Gondolkozz, akárhol légy, ollykor az én gyötrelmimről; és mondjad: a hív Iréne, ki tudja, ha él-é még?

AZ ÁLOM

Valósággal álmomban néhányszor legalább eljön az, aki engem megszerelmesített, az én gyötrelmimnek vígasztalására. Tedd, Ámor, ha igazságos vagy, valóbbakká az én álmaimat: vagy ne ébressz fel ismét engemet.

A magános forrás szélén leűlvén az első virradáskor, ó, Fillis, azt álmodtam, hogy tevéled vagyok. Álmodtam, de ollyan móddal, hogy nem hittem, hogy álmodok. A madarak csevegését, a vizek tördelődzését és a levelek suhogását, úgy tetszett nekem, hogy hallom. A te szép szemeidnek fényjére, amint szokott szokás szerint, az ő szokott dobogási között vólt az én szívem. Csupán csak, hogy tégedet, ó, isten! hozzám kegyesnek láttalak, amillyennek még sohasem láttalak tégedet; arról, hogy álmodok, néhánykor kételkedtem én: millyen szókat hallottam! Micsoda édes neveket nyertem, kedves, a te ajjakidról! Azon puha, rezgő súgárakban millyen gyenge érzéseket olvastam én! Ah, ha szemlélhetnéd, mennyivel szebben ragyognak a kegyesség villámjai között a te szemfényeid, soha hozzám olly kegyetlen nem lennél, ó, Fillis! Millyenné lettem én akkor, azt, amit én akkor gondoltam, azt, amit akkor mondottam, előbeszéllni nem tudom: tudom, hogy a te kezednek eleven tejére én ezer csókokat nyomtam; te egy kellemetes pirossággal mázoltad bé orcádat. Mikor véletlen meghallom egy közel levő bokornak az ágait verődni: arra fordúlok, és a közepébe elbújva kapom Filénó szerelemtársamat, aki az irígy méregtől kékűlvén ábrázatjában, az én titkaimat szemlélte. A rajtakapattatás és a harag közt lángaltam: nékirázkódtam egy szempillantásban: és rövid vólt álomba is az én megelégedésem. Elment az árnyékkal, az igaz, a csalattatás és a gyönyörködés: de az én tüzem, ó, isten! én szívemnek bálványja, az árnyékkal el nem ment.

Ha valaha egy pillantatig, álmodva, én boldog vagyok: azután megnevekedik az én gyötrelmem, mikor visszatér a nappal.

A NÉV

Írom tebeléd szeretett nevét annak, akiért én elfogyok, Napnak kedvese, boldog babér, amint Ámor azt belém nyomta, énbelém (vagy: nékem).

Amint te tartod minden te ágadat, tartson Klóris nekem állhatatosságot: de ne legyen az én reménységem terméketlen veled együtt. Most, szerencsésített növevény, most valóba kevélyen árnyékozhatod bé a levegőt ujdon fürtjeiddel: most nevekedni fog törzsököddel az az édes név. Tégedet a tiszta vizeknek lakó nimfái, tégedet a meredek kőszikláknak lakó nimfái és minden más mezei istenségek az esztendőnek megújúlásakor víg tánccal megtisztelni jönnek majd. A gallyas népnek birodalmát most neked fogják engedni, alád adván magokat, nemcsak a tőlgyfák, a jegenyék, a görcsös róburok, a mérész fenyők; hanem az édomi pálmák, az alpesi cserek is. Én más ággal a hajamat körűlkerítni nem fogom: nem fogok énekelni, hanem ha űlvén a te árnyékod alatt: az én szerelmem titkait csak néked fogom megbízni: egyedűl te fogod ajándékait az én kincsemnek, te az ő haragjait is, te fogod tudni az én vígságimat és az én gyötrelmimet.

Teérted ékesűljön mindég az ég a barátságos áprilistól; s a te nemes árnyékodban ne nyúgodjon kegyetlen nimfa, hirtelen pásztor.

A te zőld leveleid között gyászruhájú madár ne pihentesse repűlését: és csak fülemile rakja ott a fészkét.

A VISSZATÉRÉS

Micsoda új, Iréne, ez a szokatlan hidegség? A te Filénód egy kínos barbarus eltávozása után tehozzád visszatér; és így fogadod őtet? Ugyanaz vagyok én; te ugyanaz nem vagy. A te ábrázatodon van egy nem tudom mi új; kegyesnek hagytalak tégedet el, kegyetlennek talállak tégedet. Mi vólt? Kételkedsz talán az én hívségemről? Hazug nyelve valami gonosz szerelemtársnak vádolt el tálam előtted engemet? De Iréne az én hívségemnek annyi próbáira, Iréne megesmér engemet; és Iréne azt hiszi? Ah, nem: többet higgyél a te szép szemeidnek, mint a szerelemtársaknak. Azok a szemek ezen léleknek sokkal hűségesebb kikémlelői: figáld azokat (mereszd) az én orcámba, és azután ítéld meg (végezz).

Ki fogja valaha tudni e szívnek titkos útait, ha ti nem tudjátok azokat, szép szemei az én kincsemnek?

Ti, akik az első szempillantástól fogva, mikor szerelmessé lettem, az én keblembe elrejtett szerelmet megesmertétek. Ah, melly egyűgyű vagyok én! Én az én bajaimnak okát másokban keresgélem, és azt őbenne találom fel. Nem szerelemféltő bosszankodás: kevélység az ő keménysége. Igen szép vólt Iréne az én elmenetelemkor. Meggondolta akkor, hogy megőrizze az ő nyereségeit, és tálam nem utolsó vólt azok között Filénó. Most az én szerencsétlenségemre úgy megnevekedett a szépségben, hogy a szeretőknek serege csaknem véghetetlenné lett. Ki maga kincsének, ki maga életének, ki maga istenasszonyának nevezi őtet; egyik: beh kínoz, másik mondja: beh fogyatkozom (halok): dicsérik certatim, ez piros ajjakait, amaz fejér (hószín) kebelét. Fordítson egy tekintetet: ezeret szorít meg az elhalványodásra: mosolyogjon: más ezeret erőltet a sóhajtásra. Észreveszi a maga hatalmát: tetszik: és azalatt, míg birodalmának terjesztésére adja csak magát, kevélységgel lévén tele, a szegény Filénóra alig emlékezik.

Ah, emlékezz rá, óh, szép Iréne, hogy állandóságot esküdtél nékem: ah, térj vissza, szeretett kincsem, ah, térj vissza első szerelmedre.

Micsoda vígasztalás marad, ó, isten, nékem? Ki lesz az én reménységem? Kiért kell nékem élnem többé, ha nem enyim többé az a szív?

AZ ELSŐ SZERELEM

Ah, nagyon igaz. Az a szerelmes égés, melly másnak felhevítette először a kebelét, soha teljes életében soha el nem alszik egésszen. Van egy leselkedő tűzhely a hamú alatt elrejtetve. A maga kényjére látszik ollykor, hogy bánhat azzal akárki, anélkűl hogy sérelem maradjon (supersit) miatta fenn: de ha egy szellő azt megüti, ímé, felgerjedt.

Csak hogy egy szempillantásig szemléljem én az én szép ellenségemet, a régi édes lángot érzem keblembe kifesleni.

Visszatérek az én sóhajtásimra: Szerelemmel őérte haldoklok: az én fátumomat imádom szemeiben az én kincsemnek. Nem is csak, mikor őtet szemlélem, égek Nicéért: akárhová fordítsam magamat, én találok eledelt az én tüzemnek. Amott arra emlékezem, mikor szerelmesített meg engemet: ott az jut eszembe, mint esküdött nékem hűséget: egyik hely, ó, isten! az ő keménységeit, másik hely az ő gyengeségeit hozza elmémbe: ez egy harcnak eleven képét téríti gondolatomba énnékem; amaz egy békességét. Mi több? Magok azok a nimfák, akiket szerelmesen szemlélgetni járok, hogy magamat eláltathassam (megcsalhassam), cselekszik, hogy én gondolkodjam az én kincsemről. Szilviának vagy Klórisnak kellemeit néhánykor szemlélem: a haját, a homlokát dicsérem ollykor: de valahányszor ajjakam ezt mondja: ez jeles, ez gyönyörű, Nice (azt feleli szívem), Nice szebb.

Szép lángja az én szívemnek. Csak teérted esmertem meg a szerelmet; és csak téged kívánlak én szeretni.

Nem panaszolkodom a fátumra: édes állapot születni csak a Nicéért való sohajtásra.

A FÉLÉNK SZERELEM

Mit akarsz, én szívem? Mi támasztja fel tebenned azon eddig nem esmért zűrzavarokat? Most kiszélesíted magadat és az én szoros kebelem nem elégséges tégedet egészen béfogni. Most öszveszorítod magadat, és nem talállak meg tégedet a kebelemben. Most fázol, most égsz, most a lángnak és a fagynak csudállatosan egyesedett extremum effectumit tapasztalod. De mit akarsz? Kínlódol, vagy örűlsz? Mersz, vagy félsz? Ah, azt tudom, emlékezem arra a napra, arra a szempillantásra, mellyben én, vigyázatlan, láttam egy kellemetes szemben szikrázni azt a fáklyát, mellyről most meggyúladtam. Ah, valóba nagyon tudom azt. Én szívem, értelek tégedet.

Értelek tégedet, igenis, én szívem. Illy nagy dobogással tudom, hogy panaszolkodol, hogy szerető vagy.

Ah, hallgasd el a te fájdalmadat: ah, tűrd el a te kínodat.

Hallgasd el azt: és el ne árúld az én indúlatimat.

De mit! Hallgatva lankadnod így kellene mindég? Ah nem; a merőknek kedvez Ámor. Tudja meg az én kincsem, hogy én őtet szeretem. És azt tudja meg éntőlem. Meg fogom mondani, hogy az ő szemei bűnösök az én merészségembe: hogy a természetnek a törvénye kérni szánakozást. Meg fogom mondani. - De ha a kevély megharagszik rám? És ha engem elűz? Ó, Istenek! Akarnám megmondani néki, hogy én őtet szeretem: és nem akarnám.

Csendes zeffirecske, ha megtalálod azt a kedves tárgyat, mondd meg néki, hogy sóhajtás vagy; de meg ne mondd néki, kié.

Tiszta patakocska, ha valamikor elébe vetődöl néki; mondd meg néki, hogy sírás vagy. De ne mondd meg néki, micsoda szem nevelt téged meg ennyire. -

A SZERELMEK FÉSZKE

Ha elég néked, hogy én téged szemléljelek, azt megnyerted, Iréne barátném: ha azt akarod, hogy a szerelem miatt sóhajtsak, nem probálom (ne probáld) azt: haszontalanság (hijába). Szép vagy; szerelemre méltó vagy; ékesnek látszol az én szemeim előtt: de énérettem nem láncok, csak a szépségek és az ékesség.

Ha én nem fogadom el azt a helyet, amellyet ajánlasz nékem a te szívedbe, adakozó Nimfa, kárhoztatni engemet nem tartozol. A szerelmeknek rendkivűl termékeny egy fészke az Iréne szíve. Egyik alig kezd szárnyain tartózkodni: a másik siet már a héjjból kibújni. A felnőttek eledelt adnak a születőknek: és bizony ezek nem sokáig lesznek alumnusi. Nevelkedik a sokaság annyira, hogy már csaknem véghetetlen, hogy annak megszámlálásában megbódúlna Árkitás. Van minden színű. Egyik a violákat készíti, látszik, hogy fejti ki tollain; másik a liliomokat: vagynak feketék és pirossak: végre vagynak hamuszínűek (hamvasok). Látni, hogy nem szebbek az aranyosok, de ezeknek minden más enged. Továbbá mindnyájan ellenkezők húmorokra nézve egymás között. Egyik gondolkodik és hallgat. Másik szabad és fecsegő. Egyiknek a maga gyanúi; a másiknak a maga gyönyörködései vagynak lefestve tekíntetén. Ki könyörög, ki fenyegetődzik, ki kér: ki ragadoz: ki óhajt, és nem mér: egyik az ívet ragadja (lopja), a másik a fáklyát a vetélkedő társától, a másik a szemkötőt. Leselkednek egymás után; és ölelkőznek szűnetlen. Egyik a másiktól fél; gyűlölik egymást halálból; és együtt vagynak. És ennyi zsinat közt reményletted, hogy én tartózkodni fogok? Reményletted haszontalan. Én nem szeretem olly kevéssé az én nyúgodalmamat. Azt az unalmas csivogást, azt a szűntelen való fecsegést, azt az alkalmatlan repkedést az én szemeimbe csak egy szempillantásig sem tudnám majd szenvedni: Higgy nékem: mindketten jobb lesz külön lennünk. Te keress énnálam kevésbé komorabb vendégeket: én egy csendesebb szállást fogok keresni. Mindenikőnk igyekezze (continuet) azt a módot követni, amelly néki jobban tetszik: te tartsd meg a te fészkedet: én az én békeségemet.

Sokkal édesebb lesz a te állapotod (fátumod) az enyímnél: te a te Geniusodat jobban megelégítheted (kifizetheted) majd, mint én.

Te a szeretőket egyűgyűeknek, én az én kincsemet hűségesnek kívánnám: és egyűgyűek annyian vagynak, de a hűséges hol van?

  Nálam jó vacsorád leénd, Fabullom,
Egy-két napra, ha megsegít az isten.
Ha gazdag vacsorát hozol magaddal,
És fog jönni veled fejér leányka,
Jó bor, tréfa, egész sereg kacajjal.
Ezt, mondom, ha hozol, Fabull barátom,
Lesz itt jó vacsorád; mivel Catullod
Erszényét merevűl beszőtte a pók.

  Ellenben veszel itt csupán szerelmet,
S édesebb, gyönyörűbb ha még van ennél:
Mert lyánkám kenetét adom tenéked,
Ezt adták neki Vénus és Cupídók:
Mellyet hogyha szagolsz, az égre így nyögsz:
Hogy téged merevűl teremtsen orrnak.

  A szem-fül majoros első szunnyadásába
Zörgést és csörömpölést hall a kamarába,
Észreveszi, hogy egy egér az ajtósark felől
A polcon a kövér sajtot rágicskálja belől.
Egy vén macskát felvesz a patkáról és saját
Éles-házába veti, rázárván ajtaját.
A jó macska a kártékonyt mindjárt kivégzette,
De osztán a sajtot is mind egy cseppig megette.

  Egy torkos pajtásod néha tesz több kárt,
Mint amennyit rabló ellenséged árt.

Semmivel sem gondolván már
  A szabad berekbe,
Gyönyörködik egy víg madár
  Játékba, énekbe.

Ha virágos réteket lát,
  S talál híg kútfőre,
Csattogtatja tarka szárnyát,
  Fut mind a kettőre.

Mindég ugrál, csevegve zeng
  Szabad társaságba,
Mérték nélkűl örvend, kereng
  E víg múlatságba.

Nem tartja meg se vőlgy, se hegy,
  Elmerűl a jóba,
Egyszer a sűrű zőldnek megy,
  Akad a hálóba.

Veri szárnyát, s imé, nyakát
  Kiszegi egy legény:
Akkor, hogy ő bolond vólt hát,
  Megesméri szegény.

Mondják, hogy halálakor is
  Nyögését hallatta,
S hogy a nyögés közben Klóris
  Szép nevét jajgatta.

A szabadságnál nincs szebb kincs,
  Úgy é, ifjak, vélünk?
Igen, de károsabb sincs,
  Mihelyt visszaélünk. -

Hervad a Pindus, maga Tempe szárad,
Sok folyó könnytől Aganippe árad,
Sírnak a Múzsák, maga sírva szól, óh,
             A nagy Apolló.
A serény hír is szaporább menéssel
Repdes, bús szárnyát szomorú veréssel...

  Értelek én, szívem, jól!
  S tudom, e dobogás
  Azon tett zokogás:
  Hogy szeretsz magad.
  Ah, hallgass fájdalmidról!
  Ah, tűrd el kínaidat!
  Hallgass, indúlatimat
  El ne árúljad!
De mit? - hát hallgatva emésztődjünk mindég?
Ah, nem, a mérőkön segít Ámor s az ég.
Tudja az én kincsem, hogy én megszerettem,
És azt tőlem tudja, én megjelentettem. -
Megmondom, hogy tüzem szemeit vádolja.
Hogy a könyörűlést a természet szólja.

Megmondom - A kevély hátha megneheztel,
Hátha kiver? S kemény szitokkal ereszt el.
Óh egek, mondani akarom is, nem is,
Hogy én őt szeretem, ah, íme, félem is!
  Csendes kis zefirecske,
  Ha rád talál ama szépecske,
  Mondjad, hogy sohajtás vagy,
  De meg ne mondd, kié.
  Tiszta kis csermelyecske,
  Ha ő elődbe akad,
  Sírásnak mondd magad,
  De meg ne valld, vized illy nagy
  Vízzé mi szem tevé.

Annak, aki országát
Felemelte az égbe,
Székinek méltóságát
A fényes messzeségbe,
Ki a sok csillagokat,
Mint egy dicső remeket
Bírja, s a mély poklokat:
Teremtés! mondj éneket!

Nagy munkáinak körűl-
Véve seregeivel,
Lelkem lát csak egyedűl
Szépséget szemeivel,
Teremtett, hogy csudáljam
Mindenható nagyságát,
Esmérjem és háláljam
Véghetetlen jóságát.

Hogy tűndököljön szépen
Zsámolya e felségnek,
A fényes egek ott fenn
Ezer napokkal égnek.
Melly sok tűzzel ékesűlt!
Miként csiklándoztatja
Szemünket a dicsőűlt
Egeknek bóltozatja.

A főld minden határa
Csudákkal megrakatott,
Egy is ember javára
Anélkűl nem hagyatott,
Az egeken a napot
És hóldat ő vezeti,
Mellyek által a napot.
S éjjelt gyönyörködteti.

Ah, Isten! vajon élve
Ki közelít fényedhez?
Még az angyal is félve
Járúlhat felségedhez!
E főldnek homályjáról
Halld 'rebegő nyelvemet
S vedd setét határáról
Reszkető énekemet!

Majd mikor amaz órán
Tekintem bámúlással,
Hogy e világ szaporán
Elmúl nagy ropogással,
Mikor e főld hirtelen
Tördelékké változik,
Szemed előtt megjelen
Lelkem s néked áldozik.

Mondj, teremtés! dícséretet,
Akinek lábainál
Az üregbe függesztetett
Sok millió világ áll.
Ki ezeket amaz üres
Éjszakából kivette,
És vélek a nagy ég széles
Környékét béűltette.
Imádd azt, ki gondolkozott
Tefelőled akkor is,
Míg az életre nem hozott,
Sőt nem vóltál csak por is,
Ő már bóldog lakásodra
Hazát formált, amellyben
Gyönyörködnél, mint számodra
Kipallérozott helyben.
A Teremtő hatalmának
Theátruma, magos ég!
Mondd: hogy e világ urának
Nagyságában nincsen vég.
Ti csillagok! a nyugtató
Éj tüzes címerei,
Ti vagytok a Mindenható
Nagyságának jelei.
Repűl a főld határain
Túl a világ végire,
A hajnal bársony szárnyain
Méltóságának híre.
Az ő parancsolatjától
Vár a szabad szél is szót,
Mindent felforgat és feldúl,
Ha felnyitja az ajtót:
De ha hallik csak egyetlen
Parancsolatja hangja,
Bézárja őtet ismétlen
A hegy tagos barlangja.
Szóll ő és mindent béterít
Az éj setét kárpitja.
Szóll ő és új napot derít,
Az ég zárát felnyitja.
Az ő haragját hirdetik
A komor mennydörgések,
A főldet megreszkettetik
Rémítő dördűlések.
A főldnek kemény csontai,
A kősziklák, repednek,
Ha napkeletről nyilai
Napnyúgotra lövődnek.
De ki meri azt magának
Vakmerően ígérni,
Hogy kész az Úr nagy vóltának
Mélységeit megmérni?

A reggel immár hogy mosolyog! s körűl
  A főld határán játszadozik s örűl:
    Örvendez a Mindenhatónak,
    S áldja kegyelmit az Alkotónak.

Hát nossza! hadd el álmodat; állj elől,
  Természet! és mondj éneket efelől,
    A tenger, ég, főld zengedezzen,
    S a zefirus vele lengedezzen.

Buzdúljatok fel hát ti is, állatok!
  Áldásban légyen nagy neve nálatok.
    Háláadó szívem! siessél,
    Térde elébe borúlva essél.

Ím, a setétes éjszaka már szalad
  A vőlgyeken! s majd jó tova is halad.
    Ezt a piros hajnal ijjeszti;
    S tengerek öblibe e' sijjeszti.

Az éj alighogy másuva kőltözött,
  Szép fejéreslő ingeket őltözött
    A felkelő természet. Ebben
    Láttatik ezzel is ékesebben.

Aurora, amint fényje megütközött
  A harmatos fűn, a ligetek között
    Villámlik. A nap megferesztett
    Fényt mosolyogva felénk eresztett.

A szép virágszál mint piperézgeti
  Mézes palástját, s fel-felemelgeti:
    Itt úgy ragyognak a kaszállók,
    Hogy ma vélek szerelembe szállok.

Hol sok patak foly s mentibe csergedez,
  Mellyet felűlrűl tűkör-üveg fedez.
    Közbűl smaragd s kristály mulatnak
    S gyöngyszemet a kövecsek mutatnak.

A felkelő nap szép arany ujjain
  Lantját kitartván, pengeti húrjain
    Víg énekét. Mennybéli jóság!
    Téged imád ez! Örök valóság.

Te vagy csupán az, akire gerjedez
  Buzgó szerelmem; s mennyire terjed ez,
    Mutatja szívem s e két sor ének,
    Mellyeket ajjaki szentelének.

Ahányszor a hegy bércei intenek:
  Szívem s szemem rád egybe tekintenek.
    Még a nap is jól fel ne keljen,
    Már citerám neked énekeljen;

Mert addig, amíg szent neved áldhatom,
  Boldog vagyok, jóvóltod imádhatom;
    Sőt hogyha kell érted halálom,
    Abba egész örömöm találom.

Nagy az Úr, s jó a seregeknek atyja;
  Aki szűlt mindent s maga tartogatja.
  A kerek főld s ég csuda bóltozatja
    Ezt mutogatja.

Tízezer főldnek ki midőn kiálta,
  Fényben őltözvén szaporán kiállt a'.
  Aki e sok száz s ezer ész csudálta
    Fényt kitalálta.

Híves árnyék! friss kebeledbe dűlök,
  Flauta s víg versek helye ez; leűlök,
  Minthogy a nap s vers tüzivel hevűlök,
    Míg nekihűlök.

Bámúló elmém s szemem ácsorognak
  S a kies karton legelőn forognak,
  Ahol a csergő patakok csorognak,
    Öszvemorognak.

Játsznak a szellők s leveles tetőket
  Másznak s a naptól elalélt mezőket
  Értetik híves italokkal, őket
    S a delelőket.

Néha a nyárfák tetején csatáznak;
  Most virágos, zőld ligeten cicáznak;
  Majd kelepcével s kézivel komáznak
    A buta váznak.

A kalászok már az ugarban érnek,
  Dús szemek tán ősz fejeken se férnek.
  Sokba kik fogytát eszik a kenyérnek,
    Lelkeket érnek.

A juhok mind a hegyeken akadtak,
  Vagy nyakokban tán emezek szakadtak,
  S nékik amelly szép vizek ott fakadtak,
    Tükröket adtak.

Partjokon a kis halak elmerednek,
  Szálka - páncéros - kecsegék ferednek;
  Vagy ha a víznek sebesenn erednek,
    Eltekerednek.

Vajha én mostan csupa szív lehetnék!
  Bőlcs Teremtőm! tán eleget tehetnék!
  S hogy ezekből több örömet vehetnék,
    Arra mehetnék.

Hadd epesszék hát magok a bolondok,
  Túrjanak port mint valamelly vakondok;
  Róllatok végképp hanem én lemondok,
    Ostoba gondok!

Víg öröm! virtus szerető barátja,
  Végy öledbe, óh igazak sajátja!
  Aki a jajt s bút valamerre látja,
    Futni bocsátja.

Jer! gyönyörködjél Te, ki táborában
  Szenteidnek laksz, s vele sátorában
  Részesűlsz gyakran örömök borában
    Verse sorában.

A nap a kunyhók tetejit haladta,
  E világ üstjén tüzel, ég alatta;
  Vagy ha a gyeplűt Phaëtonnak adta,
    Öszveszakadt a'.

Éget a forró homokok fövényje,
  A juhásznénak csuda főzeményje
  Szolgafán függ s forr. Ropog, ég sövényje
    S szurtos edényje.

Minden ég. Szívem de szerelme hatja
  A Teremtőnek; s tüzel indulatja,
  Benn imádásnak buzog áldozatja
    S versnyi falatja.

Mennyben éneklő seregek vezére!
  Elhiszem, nótám füleidhez ére.
  Kedvesen vedd, még ha ma visszatére
    Tiszteletére.

Édes estve! melly lefestve űlsz az egek felhőjén,
  Nézelődöl s leskelődöl bársony-szín könyöklőjén.
Ki a szikkadt és eltikkadt világot feléleszted,
  A megfáradt és elszáradt főldet gőzbe fereszted.
Mit vársz űlve, fuss repűlve a Zefirus szárnyain,
  Jőjj a kellő híves szellő ingadozó vállain,
Valahára hozd el már a suttogó alkonyodást,
  Adj az elhúnt s dologba únt természetnek szunnyadást.
Már körűljárt a nap s mindjárt a nagy tengerbe csúszik,
  Holott este forró teste híves lepleken úszik.
Ezt ahova ide s tova ezer fáklyák kísérik,
  S ragyog az út, még oda jut, a lángok egymást érik.
Gyengén leheg, alig piheg s tán már elszenderedett,
  Minden erdő, forrás s ferdő álomba keveredett.
Azt, mint rengő, a kerengő patakok úgy altatják,
  A víz pereg, zörög, csereg; a fák csak úgy hallgatják.
Az erdő kong, hol e' cseng, bong a köveken, s hortyognak
  Suhogási, suttogási a szellőknek suttognak.
A mezőkön s legelőkön cseppjei a harmatnak
  Az ösztövér főldre kövér áldásokat húllatnak.
Mákolajt hint, nyugvásra int azt esthajnal csillaga,
  Megfog mindent, ki nem pihent, az álom-por maszlaga.
Forrnak a sok gyors munkások a csendes kunyhók felé,
  Ott a sok lom, s majd az álom hogy fullasztja mind belé!
Óh bé édes a negédes munkásnak e jutalma!
  Ekkor szűnik dolga, s tűnik azzal együtt únalma.

A mai nap jármát s odahagytam az emberi lármát,
  Mind hijjába való: nincsen azokba való.
Gyűlöli azt a bőlcs s a tiszta szemérmetes erkőlcs,
  A virtus maga kik közt keseregve lakik:
Mintha különválnék e főldtől s messze megállnék:
  Olly csuda nagy figyelem van körül állva, velem.
S bátor az éj elzárt mindent s ajakokra vetett zárt,
  Szám szabadon marada, s ő bele verset ada.
Mert az eget széjjel ha szemem bekerűlgeti éjjel,
  Ott sok ezernyi rubint, gyöngy s briliántra tekint.
Rajta ha vizsgálom tüzeit, szemeimre az álom
  Nem jöhet: e' ha lobog, szívem örűlve dobog,
S éjjeli várának az egek felséges Urának
  Csillaggal cserepes mennyezetére repes.
Andalog eltátott ajakam, mikor e palotát ott
  Nézi, s Urát keresem: térdre elébe esem.

Már egyebek fáradt szemein a balzsam eláradt,
  Mellyet az álom ereszt: sok fejet ebbe fereszt.
Róla nem aggódott szemeken mihelyst belopódott
  Morpheus s a feladott várba körűlszaladott,
Csakhamar a várták cövekes kapuját be-, lezárták
  A buta gondok elől, mindenik árka felől.
A süket erdőben lakozó vadak illyen időben
  Nincsenek ott, a sík tér-helyeket keresik.
Jobb sivatag réten szabadon szaladozni setéten.
  Futnak. Előttök az út. Mécset az éjszaka gyút.
Így mikor azt vélem, hogy nincs ki ez éjszaka vélem,
  Istenem! a Te neved áldja, csudálja kezed;
Hát elöl állának, kik elébb lyukaikba valának,
  S bőggenek, így ezek is nagy neved énekelik.
Mennydörög a barlang, a rettenetes fenevad-hang
  A hegyek öblibe reng, kő üregébe kereng.
Éktelenűl ordít az oroszlány, élire fordít
  Tán maga mindeneket, puszta kietleneket.

Cifra magosságok! sok ezer planéta-világok
  Tűndöklő serege! Márs s Jupiternek ege!
Dísze az éjfélnek! öletekbe sok állatok élnek!
  Őket is így fedezik; csillagi címerezik,
S ennyi dicsőségnek fejedelme szerelmivel égnek
  Mindezek! Ezt mindég hirdeti ott is az ég.
Míg csak eme zőlddel piperés s gyönggyel teli főlddel
  Újra megöszve-kerűl a nap, ölébe derűl,
S gyöngyei harmatját, Aurora arany folyamatját
  Majd felemelni ha jól a puha fűre hajól.
Csókjai felnyalják súgárinak; újra kicsalják
  A piros új reggelt, melly körülötte legelt:
Akkor az éj elbú, s vele a komor estveli sok bú,
  Vídul az emberi ész, bánati ködje enyész,
Hajnala újjúlván, a sírhalom éjjele múlván,
  Így megy elől egykor mennybe az angyali kor,
S ritka mulatsággal a győzödelem s olajággal
  Egy örülő sokaság szép palotáira hág.
Drága nap! Érkezzél, eleinkbe siess, igyekezzél,
  Lám, sok igaz szív vár, hozz örömöt neki már.
Hogy bele ezt öntsél, im, alig hiszi, hogy beköszöntsél,
  Messze tehát ne maradj, mert fele-szíve te vagy.
Majd ha kit itt ér ez, több bút soha szíve nem érez.
  Hajnala mindent dél-színre s örömre cserél.

1

Te előtted, óh felséges Isten, térdekre esnek
  Számtalan ezer emberek, csak tégedet keresnek.
Tiszteletedre az ember talál ékes éneket,
  Az ártatlan angyal szava mond gyönyörű verseket:
Minden teremtésidnél minthogy vagy felségesebb:
  Úgy minden nap ajándékod gazdagabb és nemesebb.

2

Isten vagy Te: benned lakó nagy szeretet
  Mégis ez ideig engemet éltetett:
Mégis hűségesen gondomat viseled,
  Ezzel szereteted jeleit neveled.
Ki áldozhat méltó hálákat ezekért
  A sokszor mutatott jótéteményekért?
Illendő éneket hát ki énekelhet,
  Háládatos szívet hozzá ki emelhet?
Aki sokszorozott ajándéki között
  Jó atya személlyét magára őltözött.
Minden teremtési, kérlek, imádjátok,
  Ő példás szerelmét valakik tudjátok.
Az ártatlan angyal elkezdett éneke
  Lesz e mozdúlásnak példája s remeke.

3

Minden megindúlás nélkűl, ki, aki szemlélheti
  Szereteted mélységét, ki, aki nem szeretheti?
Nem hajól-é meg minden térd óltárának előtte,
  Mikor vélünk ajándékit illy gazdagon közlötte?
Az angyalok kórussában lakozol s az egeket
  Lakóhelyűl választottad: de mégis az éneket
A főldről is meghallod és meghallgathatsz engem is,
  Ki por s hamú vagyok: kérlek, halld meg hát énekem is.

4

Trónusodnak hát leborúl elébe
E világ, s Téged dicső énekébe
Felmagasztalván, neved áldja végig
  A magos égig.

Mindenik napnak újúlása s fényje
Bánatos szívnek leve új reményje,
Megvídúlt főldünk örömet s világot
  Vett vígasságot.

Estve új áldás fejeinkre már kész,
S bátor a napnak ragyogása elvész,
A setétben is bizony a miénk lesz
  A nemesebb rész.

5

Jőjjetek hát! kényszerítlek e nagy Úrnak nevére,
  Jőjjetek, szolgáljuk őtet, esküdjünk hűségére;
Mert amelly jókat minékünk szeretetéből mutat,
  Halld, főld, golyóbissa! mindaz boldogságra nyit útat.
Látjátok-é az aranyos világnak dicsősségét!
  Nézhetitek ennek pompás s kellemetes szépségét.
Ah! tiszteljük Teremtőnket, hányszor tengerbe merűl
  A nap pirossa s kékellő Thétis öblébe kerűl.
Meg ne némúljon a hárfa, mihelyt a nap új tűze
  Titeket, lankadt csillagok, a kék égről leűze.
Szemed előtt, magasságos Isten! ím, felhevűlnek
  Minden érzékenységeim s dicséretbe merűlnek.
Távozván a zavarodás setét, ködös fellege,
  Nem tisztúl-é ki azonnal szívemnek vídám ege?
Nem önti-é dicséreted ki mindjárt a hárfába?
  Énekelvén elméket megújjító muzsikába.

A HÁBORÚS ZIVATAR
Metastasio

Ó, ne háborodj meg, szép Nice! előttem
Ne reszkess, ne borzadj! - én nem azért jöttem,
  Hogy újra szerelmes szókkal terheljelek,
  Néked az nem tetszik: ne félj! nem sértelek.
Nézd, mint borítja el egy felhő az eget!
Lásd, ez egy iszonyú szélvésszel fenyeget!
  Ha akolra készűlsz verni nyájacskádat:
  Ímé, én eljöttem segélni munkádat. -
Ó! tehát ne rettegj!... nézz fel! nézz csak erre!
Lásd, miként setétűl bé az ég egyszerre. -
  Nézd ezt a süvőltve zúgó forgószelet,
  Mint veri fel a port s az elszórt levelet!
A megborzadt berkek rettentő zúgása,
A madarak szerte-széjjel kóválygása,
  E vigályos cseppek, mellyek ránk szemzenek,
  Sebessen repűlő veszélyt jelentenek. -
Hát nem mondtam-é meg, ó, Nice! ezt régen?
Imé! - - már villámlik, - - már dörög az égen!
  Mit csinálsz? fogadj szót! - jer! - már hová mehetsz?
  Nincs idő! - - Nyájaddal már semmit sem tehetsz.
E kősziklák alá jer, öblösök ezek,
Pihend ki magadat! - én teveled leszek.
  De te reszketsz, ó, én kedves kincsem!
  Ó, mint dobog szíved, még - is, -
  Ne félj! ím, itt vagyok én is,
  S szerelmet nem beszéllek.
Míg villámlik, míg a mennykő húll,
Veled leszek, szerelmes Nice!
  S ha az ég újra feltisztúl:
  Háládatlan Nice! én elmegyek. -
Űlj le! legyél csendes és bátor lélekkel.
Itt e kő: ne gondolj semmi szélvészekkel.
  Ennek öblét semmi villám meg nem hatja,
  Soha semmi mennykő által nem szaggatja.
Ezt egy sűrű laurus-erdő árnyékozza,
Melly az ég haragját körűlhatározza.
  Űlj le, szép bálványom! űlj le és pihenj meg!
  Bátorítlak!... mégis szíved szorúl s remeg;
És ha tőled futni akarok, kezemet
Kezed közé fonva tartóztatsz engemet. -
  A lerohanó ég vívik a szelekkel:
  Ne essél kétségbe, ne félj - - nem megyek el.
Illy víg napját szívem mindég óhajtozta:
De ezt ijjedésed - - s nem szerelmed hozta. - -
  Ah! ne csalogasd, ne, ó, Nice! szívemet.
  Ki tudja, tán mindég szerettél engemet?
A te érző szíved megvetni nem akart,
S ezen ijjedésed tán szerelmet takart!
  Szóljál, - - no, mit mondasz? kérlek! hát nem igaz,
  Amit állítottam, - - te nem felelsz: mi az?
Lesütöd szemérmes szemeid mellettem,
Pirúlsz, - - mosolyodol, - - ó, érzesz érettem.
  Ne szólj, egyetlenem! e pirúlásodból
  S háborodásodból szíved eléggé szól. -
    És ím a szélvészek közt
    Találtam csendességre!
    Ah! többé napfény az égre
    Ne készűljön derűlni! -
    Ez nékem minden napok
    Között legtisztább napom:
    Élni így óhajtok,
    Így óhajtok halni! -

  Virágszedéskor Ámort
A rózsa közt találtam,
És szárnyait kezembe
Fogván, boromba mártám,
S menten megittam őtet. -

  Már most csikolja szárnya
Minden tagom belőlről.

  Midőn iszom borocskát,
Alusznak aggodalmim.
Mi nékem akkor a bú?
A gondra is mi gondom?
Búsúljak is, kimúlok.
Miért epesszem éltem? -
  Igyunk tehát borocskát,
A szép Liéus adtát.
Mert míg iszunk mi, addig
Alusznak aggodalmink.

Ki vállán az eget könnyen forgathatta,
Hanyatlik a piciny Ámornak alatta.

Mért adja el szerelmit Thais
  Pénzen ifjúságába?
Azért, hogy majd vehessen ő is
  Pénzen öreg korába.

A gyászos óra itt van:
  Níce, jaj, isten hozzád!
  Hogy élek majd tehozzád
  Illy messze városban?
Én már gyötrődve élek,
  Én már több jót nem érek:
  S te majd vajon többé
  Megemlítsz-é ugyan?

Engedd, hogy lelkem majdan
  Útján eltűnt javának,
  Nyomába lábaidnak
  Kísérjen untalan.
Akárhová fogsz menni,
  Mindég közel látsz lenni,
  S te majd vajon többé
  Megemlítsz-é ugyan?

Én távol a pusztákban,
  Majd távol mindenektől,
  Azt kérdem a kövektől,
  Az én Nimfám hol van?
Egy éjjel másik éjig
  Kiáltom ezt az égig,
  S te majd vajon többé
  Megemlítsz-é ugyan?

Ama kies helyt gyakran,
  Óh Níce, megtekintem,
  Hol boldogságba éltem,
  Veled lakván hajdan.
Ah, mint gyötrődöm majd én
  Sok száz elmúltnak képén:
  S te majd vajon többé
  Megemlítsz-é ugyan?

E víz (majd mondom) itt van,
  Mellynél boszankodott rám,
  De végre szép kezét ám
  Adá hit-zálogban. -
Ott nőtt kőlcsön reményünk,
  Ott lankadt gyenge kényünk,
  S te majd vajon többé
  Megemlítsz-é ugyan?

Hányat fogsz látni majdan
  Az új lakóhelyedbe,
  Ki hív tüzét melyedbe
  Ajánlja nyájasan!
Óh! majd ha annyi tisztel
  S kér könnyező szemekkel,
  Óh, majd vajon többé
  Megemlítsz-é ugyan?

Lásd, melly kedves nyilad van
  Szívemnek mély sebén, óh!
  Lásd, hogy kedvelt Filénó,
  Bár mind haszontalan.
Lásd, szép, s gondold meg szintén
  Búcsúd keserves percén:
  Lásd. - - - Ah, vajon többé
  Megemlítsz-é ugyan?

Ah, az a kincs' az égnek
  Hol van, miért nem jő,
Akin minden szépségnek
  Ezer rózsája nő?

Ah, tán oda hűsége,
  S mind elhordta a szél,
Az esküvés szentsége
  Szívébe már nem él?

Szemeim, mit nézzetek,
  Ah, mit nézzetek már,
Ha az a fény tőletek,
  Ah, ha olly messze jár?

Már nékem a szép nappal
  Setét éjféllé vált,
Mert ama kedves nappal
  Minden fény ködbe szállt.

Ah, fő java éltemnek,
  Hol múlatozol te?
Éltetője szívemnek,
  Látlak-é még, vagy se?

Egy szép szűz szerelmében
  Illy bús éneklést tett;
S könnye szép özönében
  Rózsája nedves lett.

A kis Viola,
Kit kiburkola
  A gyepen a szép reggel,
Kékes levelét,
Szagos kebelét
  Nem delin nyitja-é fel?

Úgy vagyon! nedves
Kelyhéből kedves
  Fűszerszám illatja jő;
  Szemet ígéző
  Színnel a néző
    Lelkét megvídítja ő.

Szépen kékellik
És veresellik,
  Míg leng a hajnali szél;
Május nimfája
Legszebb lyánkája:
  De végtére mire kél?

Ah, egy meleggel,
Mint a szép reggel,
  Tőllünk eltűnik még ma:
Ím már bágyadtan,
Ím már hervadtan
  Áll a szegény viola!

Te, szépségeddel,
Ifjú léteddel
  Ki olly kevély vagy és vak,
Édes kínzója,
Kedves békója
  Keserves rabságomnak!

Ah, végy magáról
E violáról
  Tanácsot, míg ifjú léssz,
Mert szépségednek,
Deliségednek
  Dísze olly hamar elvész.

Ah, szép szűzek, mit mutatok!
  Melly édesen ragad most el
  A született rózsa reggel. -
  (Szépek lenni tanúljatok.)

Szépséget, melly szállt az égből,
  Tövis nyíllal rakja meg ő,
  Rejti magát; s még inkább nő
  Dísze a szemérmességből.

E virágos táblázatok
  Mint kezdenek örűlni már!
  Így kezd szólni: (halljátok bár,
  S bőlcsek lenni tanúljatok!)

"Mint örűlök e pompának,
  Látván azt, hogy minden imád,
  S minden virág koronát ád,
  Hogy tegyen királynéjának.

Nékem mélyen meghajola,
  Bár a több virágok között
  Ő légyen is első szülött, -
  A kellemes kis viola.

Nem vetélkedik énvelem
  A viola, fagyal, jázmin;
  Mert hószínjek nincs olly szép szín,
  Mint az én piros kebelem.

Piros orcámra Klícia,
  Gondolván a nap fényjének
  S május első reggelének,
  Szerelmesen kacsintott ma:

Országom minden virági
  A szerelmest észrevették;
  Megtévedt tüzét nevették,
  Nevettem, s mind nevettünk mi.

Ekkor víg nevetésünkkel
  A mosolygó tavasz szebben,
  Pompásabban, díszesebben
  Emelte víg orcáját fel.

Reggel engem minden madár
  Köszönt édes énekekkel,
  Hajnalba víg csergésekkel
  A friss patak magasztal már.

A szerelmes zefir-sereg
  Sóhajtozik fúvásával,
  S én, szám kedves illatjával,
  Magam édesítem azt meg.

De mit hányom, balgatag ész!
  Illy tündér kellemességem?
  Az én gyönyörű szépségem
  Egy villám, melly fénylik s elvész.

A nappal együtt ez elszáll,
  Ha a nappal szűlettete;
  És az ő egész élete
  A nap egy fordúltába áll.

Jól tudom én, melly tartatlan
  Ez az én pompás szépségem:
  De van egy szebb becsem nékem,
  Melly dicső és halhatatlan.

Már nékem nem reménylhetni
  S várhatni é szebb örömet?
  Szűz Mária engem szeret,
  S rólam kíván neveztetni.

S ha a világ több névvel is
  Szólítja meg szűz Máriát,
  Kérvén az ő gráciáját:
  Szólítja az enyimmel is.

És ő, ki alázatosan
  Regnál olly nagy dicsőségbe,
  Örűl, hogy rózsa az égbe,
  S nevemmel dicsekszik ottan.

Ha hát egy déli hévségben
  Elvész múlandó szépségem,
  Máriáért az én nevem
  Mindörökké tart az égben." - -

Ah, szűz lyánkák! a rózsa szép
  Tanácsát szabjátok rátok;
  És ha hasonlít hozzátok,
  Légyen néktek tűkör és kép.

És te, kegyes szűz! ne vesd el
  A halandókról szemidet,
  S vígasztald meg, ki tégedet
  Kér a rózsa szép nevével.

Belészeretvén a rózsa magába,
Nézte díszét a rétnél
Egy sebes pataknak kristály habjába:
S egyszer megrázza ágát
Egy véletlen forgószél
S lefosztja szép virágát:
A vízbe húllt minden dísze s magokkal
Eltűnt a gyors habokkal. -
És illy sebessen, s ah még
Sebessebben fut el néha a szépség.

Magát s tulajdon díszét
  A Róza megszeretvén,
Egy szép patakba képét
  Bámúlta nézegetvén.
S im egy erőszakos szél
  Eltépi büszke ágát,
A hab morogva felkél
  S elhordja húllt virágát.
Ah, illy hamar repűl el
  Minden szépség nevével.

Te szép babér-csemete,
  Nőjj nagyra mint vénhedett
  Törzsököd; a győzők várnak tégedet.

Nőjj szerencsésen és te
  Zőldeljél, ha a vén fának
  Zőldségi több idén is ki nem nyílnának.

Játsszanak vígan a te
  Gallyaid közt a levelén
  A kis szellők és szerelmek szűntelen.

Pajtás, pajtás, kész az asztal!
  Már ne gyermekeskedjetek,
  Minden gondot kergessetek
  Ördögbe, pokolba:
  Mert az ég akár derűl,
  Akár felhőbe merűl,
  Jó napunk lesz itt ma.

Ha én az asztalnál űlök,
  A Mogollal nem cserélek,
  Az adósságtól nem félek,
  Annak gondja nem fúr:
  Űljünk le víg elmével,
  Vígadozzunk békével,
  Aggjon creditor úr.

Hogy az a sok mord zsugori
  Veszne mind anyja kínjába!
  Jövendőre a ládába
  Eb aki pénzt gyűjt bé.
  S én tartsak hólnapra is?
  Tudja-é az apja is,
  Még hólnap élek-é?

De ha azt hányják szemünkre,
  Hogy mindég csak eszünk éppen:
  Igyunk is hát, mert így szépen
  Megy a concoctio:
  Ott a pint az orrossal,
  Fejér borral s pirossal,
  Ez az élet a jó!

Hajdan ha egy szem lankasztott,
  Ha egy szép mellyet öleltem,
  Minden kedvem ebbe leltem:
  Bolondság, ifjú szél!
  Mennél jobb így múlatni,
  A kancsókat forgatni,
  Míg felázik a bél!

Ámor minket pityeregtet,
  A bor nevetés közt megyen:
  Ámor akárkié legyen,
  Nékem a bor kell ám.
  Előttem, bár nyalka is,
  Úgy kap fel a dáma is,
  Ha kancsót köszön rám.

  Dorilla, ez a te
Szép kellemed végre
Még mivé lészen?
  Ah, ah, megbánod még,
Hogy elvontad mindég
Mástól egészen.

  A deli ifjúság
Olly, mint egy szép virág
Természetébe:
  Mezei és paraszt
Ha nem míveli azt
Ámor kertjébe.

  Sok az örömtől fut,
Vélvén, hogy így nem jut
A bú markába:
  S elélvén tavasszát,
Látja vak hibáját,
De már hijjába.

  Ollykor a szerető
Vadászként az élő
Prédát kíséri,
  S annyi baja után
Rá sem ügyel osztán,
Mikor eléri.

  Igaz, de van olly is,
Ki ha megfogja is,
Kincs gyanánt tartja,
  Nyájaskodik véle
S arany ketrecébe
Cúkorral tartja.

  Ne harcolj hát, ah ne,
A magad vesztedre,
Gondolatiddal:
  Gyorsan fut az idő
S soha vissza nem jő
Víg napjaiddal.

  Szerelem nélkűl ma
Ebb' a szabadságba
Élek én éppen.
  S egy illy nyugvás mit ér
Kín s öröm nélkűl vér
Szívünk eképpen?

  Az arany szerelme
S a nagyravágyás se
Bántson tégedet.
  Búsúlsz, ha elveszted,
Ha megvan, nem leled
Bennek kedvedet.

  Egy szerelmes hévség,
Melly szerelemért ég,
Lelkünk táplálja,
  Egyebet szélvészbe,
De ezt csendességbe
S vígan találja.

Csak igyunk, kellemes Doris,
  Jól szerettet a jó bor.
  Ha Bakhus s Céres tüzével,
  Melegével
  Nem enyhűl, fázik Ámor.

Egy pár szép, mosolygó ajak
  Mindég szép s édes ugyan;
  De ha jó borba ferdeni
  Kezd, isteni
  Színe s szaga akkor van.

Bolond, ki azt véli, hogy jól
  Szeret, ha mindent megvet.
  Ha lyánykánk víg a másláson,
  Úgy dupláson
  Inni s szeretni lehet.

A szép Rózsi szép szemének
Nyilát ennek
A mellnek nékicsapta;
S gyöngy kezét sebemre tévén,
Onnan az én
Tört szívemet kikapta.

Ah, szegény szív, melly iszonyú
Fájdalom s bú
Közt hagyott el engemet!
Ah, már ki beszélli elő,
Hová ment ő
S hová vitte szívemet?

Ha mellemből elment ő már,
Csak tudnám bár,
Hol van most s mit csinálhat?
Kérdem forrástól s erdőtől,
Hegytől, vőlgytől,
De rá egy sem találhat.

Ti itt, nimfák és pásztorok,
Tudhatjátok,
Az én szívem hol vagyon:
Aki látta köztetek tám,
Hozza hozzám,
Lánggal ég ő, hív nagyon.

De ah, hallom, egy kemény szó
Ezt mondja: óh,
Hijjába keresgéled,
Rózs' eltette, Ámornál van
Haszontalan;
Többé azt nem szemléled.

Szép jázminok, Flóra dísze,
Látom, nagyon kevélykedtek,
Örvendeztek s dicsekedtek,
Hogy csak véletek hinti be
Szép mellyét, mint gyöngyszemekkel,
Rózsi szerelmes kezekkel.

Büszke jázminocskák, ím, én
Azt merem néktek mondani,
Hogy jobb lett vólna állani
A fűvek s virágok rendén,
Mert más virág közt magatok,
Mint csillagok, úgy látszatok.

De olly deli orca alá
Űlvén, ollyan hószín mellyre,
Minden szépséget amellyre
Ámor halmazzal rakta rá,
Egybevetvén a színeket,
Elvesztitek díszeteket.

Pompázni jobb lett vólna ma
Egy istenség oltáránál:
Így egy napnak hajnalánál
Csak tovább éltetek vólna,
De őrá azért szálltatok,
Hogy tüstént elfonnyadjatok.

Már én látom, lassan-lassan
Mint lankadtok és hervadtok,
Ah, szerencsétlenek vagytok!
Megemésztő forróság van
A szép Rózsi két szemébe,
Lángoló tűznek hevébe.

Néktek azt mondtam vólna én,
Hogy havára szép mellyének,
Lángja alá két szemének
Ne szálljatok olly[an] büszkén:
Szép mellén ne múlassatok,
Két szemébe ne bízzatok.

Szép mellén nem múlathatni,
Mondtam vólna, elhervadtok,
Mondtam vólna, elfonnyadtok,
Két szeméhez nem bízhatni.
Egyűgyűk, tűstént elvesztek,
S a porba megvetve lesztek.

Látom már, s látják mindenek,
Miként húlltok kebelére,
Ki kezére, ki prémjére,
S végre mind lábára estek,
Hogy lábától gyógyúljatok,
Kik szemétől meghaltatok.

Büszke jázminocskák, ekként
Intem én a szeretőket,
Az egyűgyű szeretőket,
Mint titeket is az imént:
Szép mellén ne múlassatok,
Két szemébe ne bízzatok.

Szép hallgatni, űlve a fűvesen,
A pásztort és a pásztornét.
Így szólt Fillis Milonnak édesen:
Melly szép virágos ez a rét!
Milon így szól Fillisének:
Szép virágok, de egyik sem
Hasonlít e szép orcának
Virágihoz, ah, egyik sem,
Szép Fillisem!

Felosztván szerelem
  Tüzét veled s velem,
  Nem játszott-é?
Mert téged fényjével,
  Engem hév tüzével
  Boríta bé!

Megcsípvén a kis Ámort
Egy méh, mikor mézét lopta mérészen,
Ezt a mézet egészen
Rozim rózsás ajjakára kente fel
És így szólt nagy méreggel:
"Lopásom emlékezete bennetek
Hóltig maradjon szintén,
S érezze, aki csókot oszt véletek,
Ennek a méhnek, mint én,
Mérgesítő fulánkját a szívébe,
Édesítő mézét szája ízébe."

CHLOÉ
Nem látod, a sebes fellegek hogy jőnek,
  S mint csattog már háta megett az erdőnek?
Jer, kedves Dámonom, mert már az elterűlt
  Fellegek éjjele főldünkre reáűlt.

DÁMON
Dörögjön bár, de ha Chloé kezd beszélni,
  Megnémúl a dörgés, nincs hát miért félni.
A mennykövek csak a tirannusért égnek,
  De a mi csókunkkal nincs baja az égnek.

CHLOÉ
Istenek, hagyjatok békét a mezőnek,
  Mert az ártatlanság gyermeki itt nőnek? -
Kivált a mirtusnak, mert csak e' hallgatta,
  Mikor Dámon nekem megesküdt alatta.

DÁMON
Néked esküdtem meg hóltig. Ti halljátok,
  Villámok, s megrontott hitem bosszúljátok,
S méltán haragudván megrontott hitemre,
  Búsúlt mennykövetek csapjon le fejemre.

CHLOÉ
Óh, nem! irtóztató mennykövek, nem! bár a
  Nékem tett hitet megszegi valahára.
Kedvezzetek neki, s régi indúlatja
  Változásának én legyek áldozatja.

Idvez légy, szép rózsaszál!
Tegnap még bimbó valál,
Ím, ki vagy fakadva már,
Már köszönt a zefír is,
A zsibongó méhraj is,
És a cifra lepkepár
Vígan repdes szád körűl
S harmatod szíván, örűl.

A REGGEL
Seneca

Egynehány csillagok már pislogva égnek
  Hajlott boltozatján a csillagos égnek.
Halavány tüzei[t], kik bújdosnak széjjel,
  Öszveszorítja a meggyőzetett éjjel.
Űzi már új fényje, - pirítván az eget
  A hajnalcsillag, - az tündöklő sereget.
A Göncöl-szekere fagyos csillagzatja
  Megfordúlt rúdjával a fényt csalogatja.
Tengerszín lovain jövén ég színére,
  Mosolyog a Titán Oeta tetejére.
Már a csipkebokrok, hogy meghintettenek
  A nap súgárival, mind veresellenek,
Meghalaványodván arany színű fényje,
  Eltűnik a Phoebus visszatérő nénje.
Felserken a remény, midőn a gondokat
  Előszedvén, mind kinyitja a házakat.
A pásztor, bocsátván legelőre nyáját,
  Előszedi zúzzal deredzett táskáját;
A borjú a szabad tér-mezőn játszadoz,
  Téjjel barmok tőlgye újólag dagadoz;
A puha gyep-fűven az anyai téjjel
  Jóllakott gödölye futkározik széjjel.
Fújván egy ághegyen a kis fülemüle
  Az új napnak, szárnyát vígan ereszti le,
S köszönvén hangosan, a szép fénynek örűl,
  Énekel a véknyan síró fészkek körűl.
Körűlte a nappalt bizonyító sereg
  Nyelve öszvekevert örömnótát pereg.
A hajós, életét vetvén vak kéttségre,
  Hajóját bízza a szélre s a mélységre:
Viszi a félelem színétől kékellő
  Tenger, felbosszantván vásznait bőv szellő.
A halász, függvén a redves kőszálakon,
  Igazít a megcsalt halászó horgokon,
Úgy nézi meggörbűlt kézzel nyereségét,
  Melly lehúzta rezgő vesszejének végét,
Így vagynak, akik az ártatlan életnek
  Csendes békessége alatt legelhetnek,
Akik bírván kevés magok vagyonjokat,
  A mezőn építik remény-oszlopokat.
Reszkető félelem, nyughatatlan remény
  A városban legtöbb s legsűrűbb vetemény.
A pénz az uraknak kevélly palotája
  Makrancos ajtaját álmatlan strázsálja.
E boldogságának véghatárt nem vetvén,
  Az aranyra újabb aranyt gyűjtögetvén,
Több kincset kincséhez kíván, amellyel lett
  Szegény a halmozott aranyhegyek mellett.
A holdnál ingóbb név kedvének szellője
  Lett amannak magos polcra emelője.
Az áruból veti a lármás tanácsot,
  A haragból s perből keresvén harácsot.
De a csendességet kevesen esmérik,
  Kik a gyorsan futó időt bőlcsen mérik,
Bírván óráival e rövid életnek,
  Amellyeket többé vissza nem vehetnek.
Mindnyájan, míg lehet, víg szívvel éljetek,
  Sebes szaladással siet életetek.
A kereken gyorsan repülő napoknak
  A tőlünk rohanó esztendők forognak,
Amidőn lefonják Párkák rokkájokat.

Lelkesen óhajtván Fannius, hogy neki
  Valahára bárcsak lennének gyermeki.
Elment túl Piréné hóval telt határán,
  Áldozatot tenni szent Jakab óltárán,
Azután megmászván az Álpes bérceit,
  Köszöntötte Péter és Pál küszöbjeit.
És majd elhaladván öblét Ádriának,
  Lorétomban gyertyát szentelt Máriának.
Az Édom tengere felé azután tért
  S ottan Idvezítőnk koporsójához ért,
Sőt ájtatos lelke meg nem elégűlvén,
  Útazott pusztákon, tevepúpra űlvén,
A vad arabsokon keresztűl Sináig
  Ment a szent Katalin hegye sziklájáig.
E sok zarándokság, kérded, mit használa?
  Hazamenvén három gyermeket talála.

Ó, vídám környék, ó, magános vőlgyecske,
Ó, e csendességben elrejtett hegyecske,
Melly a sütő naptól béfedvén engemet,
Árnyékos hátaddal enyhíted tüzemet.
Ó, friss patak, amelly kristály hömpölygéssel
Virágos partod közt folysz édes csörgéssel,
Ó, ha egy szép Driás lappang e fák között,
Ó, ha egy szép nimfa úsz e habok között,
Ó, ha egy faunus jön e boldog tőlgyesbe,
Vagy itten bámúlja szépségét a lesbe
Valamellyik kedves istenasszonyának,
Kit halandó szemek meg nem láthatnának;
Ó, meztelen kövek, ó, járatlan útak,
Ó, gyenge fűvecskék s kövér virágszálak,
Mellyek a tavaszi lágy-meleg szelletek
S bőv harmatok által illy nagyra nőttetek;
Ó, ti magas nyárfák, jegenyék, gyertyányok,
Csemeték, tövisek, bokrok, borostyányok,
Vagy ha még valami más van itt, amellynél
Hajdani szerelmem emlékezete él:
Szólni, vagyis sírni kívánok véletek,
Hogy keservemnek is tanúi légyetek.
De míg elbeszélném szörnyű fájdalmamat,
Bár már esmérnetek lehetne szavamat,
Minthogy én szoktam vólt tinéktek hajdani
Kedves örömimnek rendét elmondani,
S gyakorta hallgatván szómra e barlangok,
Visszafelelének belőlök a hangok.
Megmondom, ki vagyok, kételkedvén ebben,
Netán a szerelmes kínok felesebben
Ütvén rám, egészen úgy elemésztettek,
Hogy már a színemből rám sem esmérhettek.
Én vagyok az, aki Rózsimnak isteni
Nevét minden fába szoktam itt metszeni;
Én vagyok az, aki hánytatni csak gondolt
Bóldogságom néktek annyira szoktam vólt;
Én vagyok az, aki legszebb kedvesemről...
S ah, semmit sem tudtam jövő esetemről!
Ha keserves kínom megfojtva viselem,
Úgy tetszik, hogy mindjárt megöl a gyötrelem,
Ha beszéllek rólla: a világ nyelvével
Jegyzem azt a kevélyt háládatlan névvel.
Hogy hát meg ne haljak, felnyitom szívemet
És elmondom, de csak néktek, keservemet;
Csak néktek, kik nékem egyéb dolgomban is
Hív titoktartóim valátok hajdan is.
Amit néktek mondok, másnak nem mondanám,
Hiszem, hogy búmat is megtartjátok talám.
Az, ó jaj, az, ó jaj, ki olly szívességgel
A több bóldogokhoz az égbe ragadt fel,
Az, aki bőv reményt adott vólt legelől
Legtisztább hűsége s hív szerelme felől,
Ki olly kötéssel is kezdett vólt bíztatni,
Hogy azt csak a halál fogná elszaggatni:
Nem szeret, nem becsűl már többé engemet,
Sőt már gyűlöli is talám személlyemet,
S gondolom, haragszik és búsúl lelkébe,
Hogy engem valaha tartott szerelmébe.
Ha csak egy éjszaka nem volt is énvelem,
Melly hosszúnak tetszett ez a késedelem,
S most, ah, szegény fejem, hónapok is múlnak,
Mégis várt örömim elő nem fordúlnak.
Nem is menti magát, hogy azért nem jött el,
Mert lehetetlen volt, hanem még így felel:
Hogy nem tetszik lenni többé szeretőnek.
Itten megáll, és én könyörgök egy kőnek,
Sőt egy vad áspisnak, melly fülét bézárja,
Hogy semmi édes szó azt által ne járja.
Míg nemcsak az édes ölelgetéseket,
Nemcsak az éjjeli együttfekvéseket,
Sőt a csókokat is, mellyektől azelőtt
Haldokló lelkem is mindjárt életre jött:
Megvonja már tőlem, vagy ha ád is, azok
Csak sikeretlenek, kurták és szárazok.

Az ő szép szemei, ó, legfőbb gyötrelem,
Mindég azt igyekszik elhitetni velem,
Hogy annál kevésbbé várjam bírásokat,
Minél bájolóbban mutatják magokat,
Egy pillantásokkal megőldöklik szintén
Azt a reményt, mellytől élek és halok én.
Nincs senki, ki téged jobban nem szeretne,
S temiattad, óh szép, engem meg ne vetne,
Azért nem vádollak káromra tégedet,
Nem akarom hírbe keverni nevedet.
Méltó haragját mind ellened forralja,
Mind kárhoztat téged, aki csak meghallja,
Hogy futó szerelmed, nem gondolván vele,
Illyen kellemetes jármot eltördele;
Vagy öszve sem kellett vólna forrasztani,
Vagy hóltig nem kellett vólna elbontani.
Akármi esetbe, de ebbe főképpen,
S ha megvan, késő már gondolni másképpen.
Előbb kellett vólna megbánnod, s nékem bár
Mindég, de kivált most legfájdalmasabb már.
Te pedig örökre háládatlan maradsz,
Mert jutalmat illy[en] szívességnek nem adsz;
S ah, én nem érzenék olly nagy kínt szívembe,
Mint amillyet érzek, ha jutnak eszembe
Ama szép gyümölcsök, amellyeket már ma
Nem enged magáról szednem a kevély fa.
Melly édes gyümölcsök! Ah, ezzel ejtenek
Legmélyebb bánatba, hogy tudom, millyenek!
Ha soha nem érték volna ízlésemet,
Ah, most nem érzeném olly nagyon vesztemet
Akkor kegyetlennek és háládatlannak
Mondhattalak vólna mind ennek, mind annak;
De háládatlannak, vadnak, kegyetlennek
Mondhatlak már mostan, s mi több, hitetlennek.
Utolsó panaszom ellened e' lészen,
Mellyet rebegő szám mások előtt tészen.
Olly hallgató leszek életem fogytáig,
Mint amelly hív vóltam hozzád ekkoráig.
Ti halmok, források, nimfák, és végtére
Valakikhez jajos panaszom elére,
Kérlek, minden szómat titokban tartsátok
Úgy boldogúljatok. Az Isten hozzátok.

Csak három vólt a Grácia:
  De míg csak élt Rozália,
  Négy vólt mindég a grácia;
  Most, hogy meghólt Rozália,
  Három megint a Grácia.

Hála, hogy csábításidnak,
  Nícé! már véget vetek:
Egy szegényen szánakoztak
  Végtére az istenek.

Érzem, érzem felóldatva
  Tőreiből lelkemet,
Nem álmodom valahára
  Szabaddá-lételemet.

Elaludt már régi tüzem,
  Lelkem olly csendes velem,
Hogy haragot nem lél bennem
  Lárvának a szerelem.

Nem változik többé színem,
  Mikor hallom nevedet;
Nem dobog már többé szívem,
  Mikor látlak tégedet.

Álmodok de mind szűntelen
  Álmomban nem szemléllek:
Felserkenek, de elsőben
  Nem terólad eszmélek.

Messze vagyok s vissza megint
  Nem óhajtlak ölembe;
Véled vagyok, s kedvet vagy kint
  Nem csinálhatsz szívembe.

Szépségidet emlegetem,
  Mégsem gyengűlök jobban:
Kínaimra emlékezem,
  Haragom mégse lobban.

Meg nem háborodom mégis,
  Ha előttem szemléllek:
Sőt szerető-társammal is
  Róllad gyakran beszélek.

Ám szívesen hányd énnekem,
  Ám kevéllyen szemedet:
Megvetésed fel sem veszem,
  Fel sem veszem kedvedet.

Elmúlt szokott birodalma
  Rajtam szép ajakidnak;
Nem nyílik meg szívem útja
  Többé pillantásidnak.

Az, ami most örvendővé
  Vagy szomorúvá tészen,
Nem a te jóságod többé,
  Nem a te vétked lészen:

Mert tetszik nálad nélkűl is
  Az erdő, mező, halom,
Minden megúnt hely véled is
  Szintúgy csupa únalom.

Hallgass igaz mondásomra:
  Most is szépnek tartalak;
De nem úgy ám, hogy ne volna
  Hozzád hasonló alak.

És - a való meg ne sértsen -
  Most már olly hibát láttam
Szép képedbe, mellyet régen
  Szépség gyanánt imádtam.

Mikor nyilad törtem széjjel,
  Megvallom, bár szemérem,
Azt véltem, hogy szívem tört el,
  S tán halálomat érem:

De szívéről a sok jajt, bajt
  Ki el kívánja vetni,
S a magáé lenni óhajt,
  Mindent elszenvedhetni.

A lépbe, mellybe a madár
  Véletlen esett bele,
A tollát is ott hagyja bár;
  De szabaddá lesz vele;

Elhúllt tollát kevés nappal
  Megnyeri mindenestől;
Okossá lesz a kár által,
  Messze kerűl a lestől.

Tudom, nem hiszed, hogy régi
  Lángomat mególtottam;
Mert nem tudom elhallgatni,
  S már annyiszor mondottam:

Bennem az a természeti
  Erő ontja szavait,
Melly szerint minden beszélli
  Elmúlt baját s kínjait;

Így beszélli a katona
  A kegyetlen harcokat,
A had után így mutatja
  A sok forradásokat;

Így mutatja, elóldatván,
  A rab, örömmel tele,
A kegyetlen láncot osztán;
  Mellyet hajdan visele.

Beszéllek, de megnyugtatni
  Csak magamat kívánom;
Beszéllek, de fogsz-e hinni,
  Már azt nem sokat bánom;

Beszéllek, de nem kérdezem,
  Azt millyennek ítéled?
S vajon csendes vagy-e, vagy nem,
  Midőn beszéllek véled?

Én egy csalfa szívtől, és te
  Egy hívtől fogsz megválni:
Nem tudom, előbb örömre
  Mellyikünk fog találni?

Tudom, hogy olly hív szerelmest
  Níce többé nem lelhet;
De más csalfa leányt a rest
  Kereső is ölelhet.

Hajdan a régi világnak
  Vólt egy híres istene,
(Ma stuccer kompanistának
  Legjobban beillene.)
De meghólt post Christum natum
  Egynehány esztendővel,
Nem jut eszembe a dátum,
  Eggyel-é vagy kettővel.
Ez a mindenhatóságot
  Ez egybe helyheztette,
Hogy a szűz ártatlanságot,
  Tört szakadt, elejtette.
Szerelmes hajlandósága
  Szerette a szépeket,
S isteni szent csalárdsága
  Meggyőzte szegényeket.
Van nállam egy igen régi
  Könyv, melly történetivel
Tele van főldi és égi
  Titkos szerelmeivel.
Ez sokat beszéll felőlle;
  S ha olvasni tudnának
Sok gavallérink belőlle,
  Bezzeg tanúlhatnának.
Ebből egy anekdotáját
  Majd én is beszéllek el;
De csak egyet, mert mindnyáját
  Ki győzné lehellettel.
Ti! óh nimfák! beszédembe
  Ha valamit elhagyok,
Súgjátok gyengén fülembe,
  Mert ti is ott vóltatok.
Jupiter (amint szokások
  Ez a potentátoknak,
Hogy a reggeli nyugvások
  Legfőbb tárgya gondjuknak)
Egy reggel soká nyúgodván
  A bársony paplan alatt,
Már a nap a láthatárán
  Jó magasra felhaladt.
Midőn felserken, s eszére
  Mindjárt az a gond megyen?
Hogy vizitet majd estvére
  Mellyik dámának tegyen?
Ezen gondolkodásában
  Elmerűlve heverész -
Hencsereg puha ágyában,
  Míg végre a plánum kész. -
Ekkor felkél. S hát lármával
  Szórja a teremtettét,
Majd leszaggatja lábával
  Az Olimpus tetejét.
Ihol, úgymond, már dobolnak,
  Már itt van a parádé:
Mégis széjjelkóborolnak,
  Még sincs itt csokoládé!
Esze nélkűl egy lokájja
Mindjárt ott terem vele;
Másiknál már a pipája,
  Fein knaszterrel tele.
Egyik a bugyogójával
  Futott rettegve elő,
Másik kefélt Schlafrockjával,
  Harmadiknál a cipő.
Egyik fidibussal szaladt
  Elő - de azt megszidta:
Hát a tűz maga hol maradt?
  Illyen, amollyan atta!
Ez azért vólt, hogy magába
  Múlassa magát reggel,
Mert akkor kabinétjába
  Egy lyány sem ment örömmel
Ezek így folyván sorjával,
  A csokoládéhoz űl
S felhörpent vagy nyólc findzsával,
  Minekelőtte meghűl.
De e' sem vólt jókedvére:
  "E' rossz Gattungból való,
Úgymond, e' semmit sem ére,
  Ebben nem volt cacao.
Tám a tej is savanyú vólt,
  Mert csaknem öszveszaladt."
(Gondolom jobbacskát kóstolt
  Az Ió tőgye alatt.)
Itt kikáromkodja magát
  Jóformán őfelsége,
A főld hallotta lármáját
  És mennydörgésnek vélte. -
Ekkor kap a pipájához
  S egy mennykövet zsebéből
Kiránt, rágyújt és dohányoz
  Gusztuóz knaszterjéből;
Kidűl az ég ablakába
  S bokros füstöt bocsát ott,
Mellytől az atmosphaerába
  A nap csak alig látott.
Majd perspectiváján éppen
  A főld golyóbisára
Lenéz (mert rövid másképpen
  Elgyengűlt láthatára).
Itt egy kies vőlgy ölében
  Egy körűl elszéledett
Szűz-sereg tűnik szemében,
  Amelly violát szedett.
A legszebb stikkolt ruhába
  Könnyen őltözve látszott,
Zőld bársony vigánójába
  Arany meander játszott.
A kiderűlt ég kéksége
  Tűndöklött a szemében,
A nefelejcs szelídsége
  Játszott tekintetében.
A többek mindnyájan ennek
  Udvarolni láttattak,
Nagy vólt a tisztelet bennek,
  Mellyet hozzá mutattak.
Ennek hajnalszín orcáin
  Szemei megállának
A nagy úrnak; s tagocskáin
  Félalélva nyugvának.
Esztendeit nyílt színéből
  Amint jól kinézhette,
Tanúlt hozzávetéséből
  Tizenhat felé tette.
Azomba hogy esett, hogy nem,
  A vigánó alá is
Bészökik az isteni szem,
  S tán még beljebb annál is
Ott is mindent egy szőrszálig
  Gondosan öszvenézett,
S talpától fogva combjáig
  Ott is minden igézett.
Tetszettek őfelségének
  Ott is gyenge tagjai,
S keményen vertek szívének
  Tüzes kalapáccsai.
Többet akart a látásnál
  Már a lobbant appetit,
Mit van mit tenni - csalásnál
  Egyéb nem segíthet itt.
Maszkírozni kéne magát,
  Így ha módját tehetné,
Jó vólna, ha e szép prédát
  Horgára keríthetné.
Így gondolkozik magában,
  De itt ismét az a baj,
Hogy őltözzön maskarába,
  Kos legyen-é vagy bivaly?
Ezen sokáig rágódik
  Végetlen bőlcsessége,
Míg végre megállítódik,
  S bika lesz őfelsége.
Nem tudom én, illy egyszerre
  Ezt véghez hogy vihette;
Talán, Isten bocsásd! erre
  Az ördög segítette.
Akárhogy esett, elég e'
  Hozzá, hogy bikává vált,
S ímé, bika istensége
  A tűkör előtt megállt.
Nézte új ábrázatjába
  Magát, hát szép mindene;
Akármelly szilaj gulyába
  Bikának beillene.
Sajnálta, hogy hajdanába
  Ezt ésszel fel nem érte
S Pasiphaét illy formába
  Néhányszor nem kisérte.
Tudtam vólna én, hol fáj a
  Nap buja leányának,
Bár csalárd tehén formája
  Nem hitt vólna bikának.
Így szólt, s sietvén céljára,
  Egy kis köd szárnyán leszáll
Azon szép vőlgy lapályjára
  S ott a zőld fűben megáll.
Olly színt vesz tekintetére,
  Mintha nem is ügyelne
A szűzek víg seregére,
  Az akarmit mívelne. -
Így megindúl s szédelegve
  Arra közelebb cammog
Hát a sok leány rebegve
  Mind a szaladáshoz fog.
De még e futás fortélyját
  Semmivé nem tehette:
Jól tudván tanúlt rolléját,
  Még ezt itt fel sem vette.
Vólt néki tapasztalása
  Már az illyen dolgokban,
A románok olvasása
  Tanította sokakban.
Náso szerelmes munkáit
  Százszor jobban értette,
Mint Burmann önnön nótáit,
  Mellyekkel bővítette.
Írt is ő szép jegyzéseket
  Az Amorum Liberre,
Mellyeknek elvesztéseket
  Heyne se hozza helyre.
Azért nyájas szelídséget
  Őltözik fel magára,
Hallgat és vigyáz evégett
  Minden moccanására.
Jámbor magaviselése
  Tetszvén Európának:
"Nézd, be nyájas a nézése!"
  Így szóll egy Hofdámának.
"Ha tudna, tám hozzánk szólna,
  Olly szelíden néz felénk;
Nem hiszem, hogy hamis vólna,
  Mégis hogy megijjedénk."
"Senki se higyjen macskának",
  (A dáma ezt feleli)
"De jobban ne a bikának,
  Mert e' jól megökleli."
"Szép vólna a homlokára
  Egy kis koszorút tenni,"
Monda a dáma szavára:
  "Oda kén' hozzá menni."
Még jól tám ki sem mondhatja
  A princess e szavait,
Már a zőld fűben nyugtatja
  A szép bika tagjait.
Kérődzik és jámborsága
  Kitűndöl szeméből,
Nem látszik ki gonoszsága
  Bika-tekintetéből.
A princess megbátorodik,
  S már nem fél a szarvától,
(Egy leány sem iszonyodik
  Ma is a szép bikától).
Hozzá megy hát, s most füleit
  Vakarja - majd szarvára
Köti virág köteleit
  S ah! felmász a hátára.
Majd kibúva őfelsége
  Bőriből a bikába;
Szíve forró lánggal ége
  Édes csiklandásába.
Kölcsön esik emelése,
  Gondolja, szép terhének,
Melly dicső előérzés e'
  Gyúladozó szivének!
Látja születő formába
  A boldog jövendőket;
Még egy lépés szándékában,
  S mindjárt eléri őket.
Ebbe nem is hibázának
  Jól gyakorlott lábai,
E mindenható marhának
  Szerelmes ugrásai.
Mert alig űlt a hátára
  Jól a kisasszonyka fel:
Felpattant szikra módjára
  Az ártatlan teherrel.
S mint a szél, melly Líbiának
  Elkapja fövénnyeit,
Vagy a tikkadt Szericának
  Átfutja térségeit;
Viszi a tenger színére
  A homokot szárnyain,
S repűl a túlsó szélére
  Annak duzzadt habjain:
Így szökött egy ugrásával
  A bőgő isten belé
A tengerbe - s prédájával
  Így nyomult Kréta felé.
Azok, kik vele valának
  A princessel, ezeket
Látván, a partra futának
  S törék gyenge kezeket.
Ezeknek tördelt jajjai
  Őtet addig kísérték,
Míg a tenger dagályjai
  Látnia megengedték.
Azomba Európa is
  A habok közt jajgatott,
Még a tenger fenekén is
  Borzasztó jaj hallatott.
De az isten örömébe
  Siket vólt jajjaira
E kétségbeesésébe
  Omló zokogásira.
Vitte a víz híg térségén,
  Mintha vér látásától
Felgyúladott dühösségén
  Nem tarthatna magától.
A Neptunus gulyáinak
  Vén számadó pásztora,
Protéus és bojtárinak
  Öszveszaladt tábora,
Ezenkívűl a tengernek
  Több betyár istenei,
Kik e gulyáknál hevernek,
  S a Thetis gyermekei
Perge kacajjal követték
  Őfelségét úsztában;
Sokan csúfsággal illették,
  Ragódzván a farkában.
Egy Triton a vasvilláját
  A farának vetette,
S meglökvén az isten-gályát,
  Jól elébbsegítette.
De elszenvedte békével
  Ő tőllök mindezeket,
Bár belől teremtettével
  Szidta enyelgéseket.
Azomba túlsó szélére
  A tengernek átúszott,
Itt hátáról a fövényre
  Európa lecsúszott.
Érzéketlen terűlének
  El törődött tagjai,
Megállván zavart vérének
  Béfagyott folyásai.
S mint a merész ibolyára,
  Midőn jókor búvik fel,
Rálehell a fagyos pára,
  S ez lankadván hervad el:
Így hervadtak el rózsái
  Halavány orcáinak,
E hajdani szűz tanyái
  A test gráciáinak.
A szent barom megsajdítván
  Ezt a maskarájából,
Maga hasznára fordítván,
  Kibúvik a bikából.
Módi gavallér formába
  Frissen általkőltözik,
Egy szép innepi gálába
  Fényesen felőltözik.
À la Titus nyírt hajának
  Bodrozott frizurája
Bársonyos figarójának
  Nem tér könnyen alája.
Jól szabott englisch Sackjából,
  Minden egy-egy tag kiűl,
S kivált előlvarrásából
  A Sack majd széjjelfeszűl.
Módi kaputja s csizmája
  Jó gusztussal van varrva,
Hármasával az órája
  Bársonytokba takarva.
Illy módi őltözetébe
  Toppan Európánál,
S felveszi gyengén ölébe.
  Átfogván derekánál;
Felkőlt mellyét kitakarja,
  Mególdozza ruháit,
Míg gyengén ölelő karja
  Szorítja tagocskáit,
Majd élesztő balzsamjával
  Csiklandozza szaglását,
Ennek kifolyó szagával
  Enyhítvén ájulását.
E hűs balzsam erejétől
  A szűz magához tére,
Lassan-lassan seprejétől
  Meghiggada a vére.
Félve tért meg orcájára
  Reszkető pirossága,
Mellynek gyakran hűlt nyomára
  Egy lankadó szín hága.
Akkor, amint ezt magával
  Hozta a bon tón nálla,
Az úr a kisasszonykával
  Illy galant diskurála:
Isten hozta! Isten hozta!
  Kincsem, a kisasszonykát!
Ugyan, ugyan mi okozta
  Ezen elájúlását?
Honnan? hová akar menni,
  Kedvesem, így magába?
Óh, én társa fogok lenni
  Akármelly szándékába;
Par Dieu! bóldog órába
  Esett idejövésem,
Ezt az égerfa héjába
  Még ma mélyen bévésem.
Megérzem biz ezt előre,
  Mert álmodtam szépeket;
Ma mindíg a szemem szőre
  S a nagyújjom viszketett.
Örvendek, hogy itt kertembe
  Alássan tisztelhetem;
Még jobban, hogy az ölembe,
  Kincsecském! szemlélhetem.
Ne féljen - s gondja ne légyen,
  Kedvesem, itt semmire!
Csak egy kis pihenést végyen,
  Gondom lesz a többire.
Majd derék paripájának
  Jó abrakot adatok,
S míg majd a kisasszonykának
  Frühstückkel szolgálhatok,
Addig akár itt leűljünk
  E ligetek vőlgyébe,
Akár amoda ledűljünk
  A rózsák sűrűjébe.
Mint otthon, itt úgy viselje
  Magát a kisasszonyka,
Nincsen itt kitől szégyenlje
  Magát ne genierozza.
Vesse le ázott ruháját
  S szárassza meg mindenét,
Strimflijét és vigánóját
  S kis hosszú ingecskéjét.
Én szobaleány képébe
  Avec premiss szolgálok,
Tám a kisasszony ölébe
  Jutalmat majd találok.
Ezen szók között óldozza
  Legalsóbb kötéseit
Tiltott helyeken hordozza
  Mindentlátó szemeit.
Elébb a szűz meg nem állta
  A nagy udvariságot,
Akármelly szépen instállta
  Az úr a szabadságot;
De mivelhogy a dámáknak
  Magok-vonogatása
Csak forma, s a leánykáknak
  E' még ma is szokása:
Hogy midőn győzni szeretnek,
  Meggyőzetni kivánnak,
S engedvén a szeretetnek,
  Ha könyörgünk: megszánnak.
Ő is sok szép kérésére
  Engedett a szavának
S mindenekben tetszésére
  Hajlott gavallérjának.
Ekkor - itt lesz már a java
  E kis históriának,
Itt lesz érezhető sava
  Ezen komédiának?
Szűzek! kik ezt olvassátok
  Pirúlva s nevetéssel,
Tudom, tudni kívánnátok
  Csiklandozó érzéssel:
Hogy itt lucskos kis szépjével
  Mit csinált őfelsége,
S mi a játék velejével
  E felvonásnak vége?
De nem merem kimondani,
  Mert félek a papoktól,
Ha meg találnák hallani!
  Isten ments meg azoktól!!!
Úgyis van már ideátok
  Az illyen felvonásról,
Mert nem hiszem, hogy tudnátok
  Annyit a lenfonásról.
Azért csak rövid summába
  És elhagyván belőlle
Azt, ami nem szép magába,
  Ezt említem felőlle,
Hogy a szűz engedelméből
  Derék Frühstücköt csapa
Az úr s a friss pecsenyéből
  Négy jó porciót kapa.
A nimfák előúszának
  E dolog látására,
S mindnyájan rábámulának
  Az isten munkájára.
Sok csaknem agyonnevette
  Magát - sok elpirúla,
Némelly szemeit béfedte
  És másfelé fordúla.
Ez a többiek fülébe
  Titkos dolgot sugdosott,
Míg a másik örömébe
  A farkához rugdosott.
Neptun pedig szigonyjára
  Dűlvén, ezt kiáltotta:
Bátyám! kedves proszitjára
  Essen a hig rátotta. -
Itt a szerelmes scénának
  Az estve véget vetett
És a nagy Európának
  Nagy neve így született.

Jó, hogy az ártatlanságnak
  E tolvaja elveszett,
S nem adunk a csalárdságnak
  Isteni tiszteletet. -
Kár, hogy emberi formába
  Keresztelt bikák vannak,
Kik a bujaság nyomába
  Barom módra rohannak.

BACCHUSHOZ. INSCRIPTIO
Casoni

Régenn elsűllyedtem vólna még
A kegyetlen tenger méllyében,
Hanemha az édes reménység
Űlt vólna szívem rejtekében.
Ki vígasztalvánn engemet,
Megtartatta vélem életemet.
Ő gondolatim javával
Együtt nővénn felfelé,
Az örömnek zőld ágával
Lelkem árnyékozta bé.
És ha elmém derűlt egét
Béborítja terhes felhő,
Azonnal belérepűl ő,
S eloszlatja fergetegét.
Néha kívánságimat is
Megelőzi s hozzám így kiált:
Mit félsz száz zűrzavartól is,
Állhatatos szíved mivé vált?
Meglátod, hogy csendes szellők
Fogják fúni vitorládat,
S mint hív pajtásid, még ők
Révpartra viszik gályádat.
Vezetőid lesznek magok
A tindarusi csillagok,
És kedvező fényekkel
Derítik útadat fel.
Vígann fog piros hintaján
Kijönni az ég ajtaján
Hozzád a szép hajnal is,
Felhozza kedves fényével,
Mosolygó tekíntetével
A te békességed is.
E kecsegtető szózatokra,
Újonnan a zajgó habokra
Indítom merész gályám,
De elébb könyörgöm ám
A tenger méllységének
Mindegyik istenének,
Így a szélnél is gyorsabban
Repűl szívem a sok habban
S esméretlen partra kél.
És reá nézve lassúnak
És csendes fúvallatúnak
Látszik akármi gyors szél.
Mikor ím szemem az égre
Felvetvén, meglátom végre,
Hogy környéke fejérlik
És azután szürkéllik,
S nem soká ezer villám gyúl
Ezer...

Ti lesztek részesi e nagy prédának,
  Azzal is dicsekedvén,
  Hogy Istennek új világot nyertetek,
  És tán az én nevem is még véletek
  Triumfálván a Léthénn
  Halhatatlan hírt fog nyerni magának.
  S Itália, melly mint irigy mostohám,
  Most jó szemet se vete rám,
  Megbánja még, ha későnn is, magába,
  Hogy nem segéllt e felséges munkába,

E versekben titkos célom takarom,
  Mert okom van, az igaz,
  Hogy Columbus nagy virtusit hirdetem.
  Leírhatnám szerencsétlen életem,
  De könyveim ellen az
  Írigy epét felgyújtani nem akarom.
  Te esmered, szívem fele, mind az én
  Gondolatimat szintén:
  Az ég mindennek kitészen egy véget,
  S nem érek soká én is vénséget.

Hogy ki és mi vagyok? mit kell itten tennem?
  E tigrisek s majmok közt miért kell lennem?
Micsoda célja van bennem az Istennek,
  Hogy engem teremtett, mi az oka ennek?
Hát a szív nyögése tetszik-é fülének,
  Ez-é az ő nevét magasztaló ének?
Hát örűl-é rajta, hogy nyomorúlt lettem,
  Hogy nyögök és sírok? - ó, miért születtem!

                             *

Dühösködj, vad szélvész, dühösködj mellembe,
  Lobbanj fel, emésztő láng, búsúlt szívembe!
Mi? hát a féregnek a tapodó lába
  Alatt nem szabad-é reszketni kínjába?
Hogy az embert vagy az angyalok nevessék,
  Vagy a vadállatok prédájáúl essék,
Egy bosszús istenség búsúlt haragjába
  Mezítelen veté ezt a vad pusztába,
Itt fetreng azok közt, kiket a sors vélle
  Az élet kínjára méltónak ítélle.
Jajgatás éltének első jelensége,
  Jaj annak folyása, jaj közt jön el vége.
Ó, te közép-állat! kevély halandóság,
  Te ó, tökéletlen, nyomorult valóság,
Hallgass a Teremtő mennydörgő szavára,
  Halld, mit bízott az ég legfőbb angyalára:
"Nézz, úgymond, a földnek széles térségére,
  Nyüzsgő teremtésim roppant seregére,
Menj el, és lebegj le nyájason hozzájok,
  Terjeszd ki óltalmad szárnyait reájok,
Adjál őltözetet mindennemű vadnak,
  Mellynek az ég, a főld, a tenger helyt adnak,
Adj serényt az erős oroszlán nyakára,
  Fűzz kérget az izmos fának derekára,
Fűzz puha toll-ágyat a hattyú hátára,
  Adj pitykét és páncélt a hal derekára,
Őltöztesd a békát kerek paizzsába,
  Sződd bé a hernyót is csendes puppájába,
Csak az én képemre teremtetett állat
  Légyen mezítelen, nyomorúlt s utálat."

                             *

A végrehajtásnak angyala e szókat
  Hallván, meggyűlöle minden halandókat,
S az ember azt nyerte őltözet hellyébe,
  Hogy éljen a kínos szégyen érzésébe.
De bár tovább nézd meg minden jelességét,
  Nézd meg gondos szemmel minden elsőségét,
Melly által magát a teremtés királyja
  Hiú okossággal legfőbbnek csudálja -
Az észt - ó! e kóldus kevélység szózatja
  Dicsekedő hangját miképp harsogtatja!
Jaj néktek, bolondok, akik e bálványtok
  Csalárd óltárára égő tömjényt hánytok;
Holott ez titeket éltetek folytába
  Hurcolt a tévelygés vak labyrintjába:
Még a halál álma közt is tanít élni,
  S a nem-lételben sem hagy nyugtot reménylni.
Az állatok halált s jövendőt nem várnak,
  Gond és remény nélkűl kedvek-telve járnak.
Édesdedenn esznek gyilkossok kezéből,
  Nem gyanítnak veszélyt társaik véréből.
Csak ti (ó, bóldogság) ti néztek előre,
  A lassú halállal terhes jövendőre:
Csak ti ó, nyomorúlt emberek, tudjátok,
  Hogy és gyakran mikor jő el végórátok.
S hogy míg még az élet napjai eltelnek,
  A gyászos koporsón túl lévő lételnek
Rettentő jajjait jókor esmérjétek,
  S a pokol kínjait még itt rettegjétek,
A revelatio borzasztó világa
  Szívetekenn egy új mérges sebet vága.
Ez az örök létel képzeltt országába
  Mikor vezetgeti lelkedet útjába,
Olly borzasztó titkot ád tudtára annak,
  Mellyből rá milliom kétségek rohannak:
Köztök vagyok-é én a választottaknak,
  Kik a mennyben, az Úr tornáciba laknak?
Kik gyalázatjára egy fő istenségnek,
  Majd az örök kínok lángjai közt égnek?
Játéka vagyok így a fő Valóságnak,
  S örökké nyomorúlt tagja e világnak.

                             *

Nézd az ősz hagyomány által felfedezett
  Tudomány melly kínos kétségekre vezet! -
Ember! te e világ okoskodó bőlcse,
  Itt van bőlcseséged gyönyörű gyümőlcse.
Kőltött dolog, álom kis gyönyörűséged,
  Gyáva az értelmed, csalárd bőlcsességed.
Egy más világ, mellyet még nem esmér senki,
  Egy gyászos sír, mellybe vitetik mindenki.
Ez tehát az a nagy külömbség határa,
  Melly az állatoktól téged külön zára.

                             *

Még alig született a bárány, már örűl,
  Ugrándozva játszik édesanyja körűl.
Alig lép a csirke ki a nap fényjére,
  Rátalál egyszerre kis eledelére.
Csak a teremtésnek dísze nem tud menni,
  Ennek kell tanulni mind járni, mind enni.
De ha ma a szükség arra indította,
  Hogy egyék, s a példa járni tanította,
Már hólnap az égnek csillagait méri
  S kerengő útjába a Napot kíséri,
Egy örök lételről ébrenn álmodozik,
  Okoskodik - lármáz - nyög - és imádkozik,
Az idő s az örök létel határába
  Vont kőfalakonn túl lép vakmerő lába.
Csak e remek állat dühösködő mellye
  Ezer vad indúlat lángoló műhelyje;
Itt készűl a halvány irigység kék mérge,
  Itt nő az álnokság s bosszúállás férge,
A fösvénység és a kevélység hagymázza
  A nyomorult lelket kíméletlen rázza,
Hát a bujálkodás, dühösség dagályja
  S a halál félelme hányszor megzilálja!

                             *

Csak fogok és körmök van az állatoknak,
  Ezzel állnak ellent megbántatásoknak. -
Szók - nézés - kard - puska - méreg a fegyverek,
  Mellyekkel gyilkolják egymást az emberek.
A barmokat csak a víg tavasz sugára
  Ébreszti fel nemek szaporítására.
Az erőtlen ember teljes életébe
  Egy olly fulánkot hord lángoló erébe,
Melly magát létele gyökerénn hízlalja,
  S az élet legbecsesb nemeit felfalja;
Amelly néki gyakran már gyermekkorába
  Lassan ölő mérget ád be méz-formába.
Csalárd virágot hint a sír ösvényére,
  Ezen csalja őtet a halál révére.
Ha egy ősz az örök gyilkolást megúszta
  S fonnyadt éltét nyólcvan esztendeig húzta,
Kérdjétek meg tőlle, vajjon valójába
  Élt-é a huzamos idők lefolytába?
Számláljátok, ugyan mi marad belőlle,
  Ha éltéről szoros számot vesztek tőlle:
S majd ha vizsgáljátok még azt is, mit ére,
  Ami kevés maradt valódi éltére.
A gyermekség első tíz esztendejébe
  Megcsalta élete egy nyólcad-részébe.
Hosszú életének utólsó nyólcadja
  Az elsőt semmiben feljűl nem haladja.
Unalmas a létel - komor, tehetetlen,
  A test, elme, lélek haszonvehetetlen,
Ekkor eljő osztán az óhajtott halál,
  S már rajta csak hatvan esztendőket talál.
Mit? - Ó, felényit sem - mert fele éltének
  Dézmáúl ment a lágy álom istenének,
Felén a fájdalmak s ezer nyavalyának
  Magzati egyforma jussal osztozának.
Úgy van: ha éltednek reggelét átsírtad,
  Ha a dél szikrázó hevét alig bírtad,
Ó, ekkor rád - lankadt élted újítása
  Helyt - gondot hoz élted béalkonyodása.
Mikor az életnek, e sors játékának
  Elsőbb felvonási már mind lefolyának,
Lelj ekkor valakit, ki panaszt ne szólna
  S aki vólt sorsával megelégedtt vólna.
A kívánságokat újjabbak váltják fel,
  Ezeket ismét új fájdalmak bontják el,
S mégis a halálnak végső kívánása
  Az ember szívének titkos hazugsága!
Csak azt pedig mennyi nyomorúság nyomja,
  Melly kegyetlen rajta a kínok ostromja,
Mikor a gyűlölség s űldöztetés jajja
  Közt csak egy baráti szív sem vígasztalja,
Mikor kenyerét csak könnyekkel áztatja,
  Mikor komor éjjét csak villám hasgatja,
Mikor az irígység és a balítéllet
  Miatt pokollá lett ránézve az élet.
Nézd, mint törekednek a jót ócsárolni,
  A virtust fekete színekkel mázolni,
A más becsűlletét miképpen csonkítják
  És a gyalázatba miképpen toszítják.
Bolond, külömböző, fantaszta a neve,
  Vad gyűlölségeknek ki tárgyává leve.
Gonosz szorgalommal mindaddig áskálnak,
  Míg ennek virtusin mocskot nem találnak.
Ekkor nagy az öröm szívek rejtekébe,
  Ezt súgják gúnyolva egymás vad fülébe:
"Ismét meztelenek társunk gyengeségi,
  Éljenek a jámbor virtus ellenségi."
Jobbítás helyett az eltévelyedettnek
  Legkissebb hibát is a szemére vetnek.
Ezt a világ előtt mentenn hírbe hozzák,
  Nagyítják, szépítik, kiraffinírozzák.
Az eltántorodott gúnyolása végett
  Elővesznek minden sovány ellenséget,
Az elestet gonosz lábakkal gázolják,
  Sárt vesznek és azzal jobban bémázolják.
Ha a kétségbesés a lágy szívet vérzi
  S egy szegény fájdalmit élesebben érzi,
"Hazugság - így szólnak - e bánat érzése,
  Csak egy poétai kőltő-ész képzése;
Mi is szintolly nagyra születtünk mint mások,
  Még sincsenek bennünk illyen lázzadások."
Mikor a szegénység csendes kunyhójába
  Elfogódik az én szívem búsúltába:
Mikor egy harmadik embertársam jajja
  Szememből a könnyek özönit kicsalja,
Mikor, amim vagyon, felderűlt lélekkel
  Osztanám meg az ok nélkűl szegényekkel,
Istenem! te tudod, érzem-é szívembe
  Azt, amit a könnyek mondanak szemembe.
De a szívek, mellyek kéreg közt hevernek,
  Látják ezt s nem hisznek az érző embernek.
Sovány jegyzéseket tesznek a szívére
  S bal magyarázatot cselekedetére,
Román- s enyelgésnek nevezik el őket,
  Érzékenykedőknek hívják az érzőket.
Mikor a mászkáló hamisság a polgárt
  Nyomja, s a szegénynek az igazság is árt,
Mikor a gazdagnak a Plútó zászlója
  Minden dolgaiban hív bóldogíttója;
Mikor a szűletés s a rang méltósága
  S az alacson arany mindenhatósága
A vakmerő vétket megmenti magától -
  A bosszúló villám méltó haragjától.
Mikor a meggyilkoltt virtus végnyögése
  S az imádó arany bájoló pengése
Együtt hangzanak el a virtus sírjából
  S könnyet csavarhatnak a nem érző fából,
Mikor egy tobzódó vendégség pompája
  Által - eltöretik a bíró pálcája,
A fontot lenyomja a hamisság célja
  S viasszá válik az Ástrea acélja,
Mikor egy királynak hiú kegyelméért,
  Egy bájos szerető megejthetéséért
Eladják (ó, szegény) a szűz igazságot,
  Elfedik a vétket és a hamisságot:
Ó! ó! Ti nagy lelkek, ugyan próbáljátok,
  A virtus veszélyjét fennen sirassátok.
A világ - ezt fogják nevetve felelni -
  Nem ideál, nem kell ellene kikelni.
Ó! csak égj hát, szívem szótalan fájdalma,
  Mellytől emésztetik lelkem nyugodalma.
Átkozott légyen e világ s ennek jajja,
  Átkozott az ember, a viperák fajja,
Ki bár tegnap ölelt testvéri karokkal,
  Ma megöl tégedet a több gyilkosokkal,
Akik között ha tudsz hazudni, gyalázni,
  Tettetni - árúlni - a virtust alázni,
Ha tudsz hízelkedni s a rágalmazásnak
  Szavát által tudod szépenn adni másnak,
Ha tudsz a tűz közzé olajat locsolni,
  A jámbor esetén tudsz vígan tombolni,
Ha tudod a tiszta virtust jó módjával
  Szaggattatni a vad irigység szavával,
Ha a fiút atyja vérébe fereszted,
  Testvérjével a más testvért öszveveszted,
A kegyesség színét fel tudod rá venni:
  Így az emberek közt emberré tudsz lenni.

                             *

Ó! mert ki adhatja vissza lételemnek
  Legelső óráját teremtetésemnek!
Mikor még emberi éltem csírájába
  Nem tudva lappangék valamelly plántába,
Mikor öröm s kínok nélkűl minden reggel
  Kinyíltam mint virág, a nyájas meleggel,
Mikor a fiatal tavasz pompájának
  Zőldellő részeim ujjabb díszt adának,
Mígnem egy kérődző állat utóljára
  Plánta-életemnek végére nem jára.
Így mint plántáló nedv, vérré s tejjé váltam
  S az engem megevő embert így tápláltam,
Elsőbb állapotom elvétetvén tőllem,
  Arra nemző erő származott belőllem,
Melly a gyönyörűség dühös hagymázzába
  Nemzve, bévetett e nyomorult hazába.

                             *

Végzés! mért nem lehet teveled perelnem,
  Ó! miért nem lehet ellened kikelnem?
Megegyeztem-e én plánumod titkába,
  Teremtetésembe s az élet kínjába?
Mikor a légyen szót kimondtad felőllem,
  Teremtő, ó! ugyan megkérdted-é tőllem:
Vajjon e maroknyi gyönyörűség mellett,
  Amellyet teremtő lelked rám lehellett,
Kész vagyok-é élni e jajj világába,
  Szűntelenül égni e kínok kohába,
Jó lesz-é kijönnöm a Semmi méhéből,
  A magam-nem-tudás bóldog éjjeléből,
Hogy itt lassan-lassan gyötrődjem, s egészen
  Az' újjabb-újjabb kín végre megemésszen?

                             *

Ó! hát kegyelemért kell-é ott kóldúlnom,
  Ahol a tartozott jusshoz szabad nyúlnom? -
- Nem! - nem! - még szenvedek s panaszim elzárom
  És tőlled tartozott jutalmomat várom:
Adós vagy énnékem halhatatlansággal,
  Nézd, kívánom tőled nyúgodt bátorsággal. -

  Én, Vénus, a nagy égből,
Hol mint örök királyné
S fő istenasszony űlök,
A barna főldre szállván,
Az én szökött fiúmat,
Ámort keresni jöttem.
Ő tegnap estve nyájas
Ölembe játszadozván,
(Akár akarva történt,
Akár csupán hibából)
Egy szép arany nyilacskát
Bal oldalamba ejte:
S osztán, hogy elkerűlje
A bűntetést, sebessen
Távol repűlt előlem.

  Azólta nem tudom már,
Hol van szegény s hová ment?

  Én néki anyja lévén
S eránta gyenge szívű,
Megszántam, és azonnal
Haragom megint eloszlott:
S hogy feltaláljam őtet,
Semmit se hagytam abba. -
Tűvé tevém az égnek
Minden zugát; bejártam
A Márs golyóbisával
A több tüzes golyóbist,
Mind, ami tengelyén áll,
Mind, ami jár körűlte.

  De nincs az égbe olly zug,
Amellybe bújdokolna!

  Azért jövök közétek
Tehát, szelíd halandók!
(Kiknél, tudom, szokott ő
Gyakorta múlatozni)
Hogy tőlletek kitudjam,
Ha nincs-e nállatok lenn
Az én szökött fiacskám?

  De őt nem is reménylem,
Hogy köztetek találjam,
Óh, kellemes leánykák! -
Mert bár gyakorta játszik
Orcáitok körűl is,
Hajfürtötök körűl is
Édesdeden repesvén;
És bár gyakorta zörget
Kapuján kegyelmeteknek
És szívetekbe szállást
Kér istenért magának:
Még sincs azért csak egy is
Közűletek, ki néki
Szállást akarna adni
Hószín, de kő mellyében,
Ahol csupán vadonság
Lakik makacs haraggal.

  Hanem hiszem s reménylem,
Hogy feltalálom őtet
A nyájas emberek közt;
Akik közűl csak egy sem
Neheztel őt tulajdon
Szívébe béfogadni.

  Néktek fogok tehát én,
Kedves sereg! beszélni:
Vezessetek reája,
Hol az én szökött fiacskám?

  Ki köztetek reája
Fog engemet vezetni:
Kívánom, az jutalmúl
Nyerjen magának egy pár
Hév csókot ajjakimról.
Meg lesz ez édesítve
És fűszerezve; hogy már
Ne kelljen édesebben. - -
De aki őtet ismét
Lappangtató helyéről
Önként ölembe hozza:
Az másegyéb jutalmat
Várjon magának érte,
Mellynél nagyobb jutalmat
Őnéki már nem adhat
Az én hatalmam; ámbár
Alábocsátanám is
Mind a hatalmas Ámor
Országit öszveséggel.

  A Stikszre esküszöm meg,
Hogy minden ízig e nagy
Igéretem betőltöm:
Vezessetek reája,
Hol az én szökött fiacskám?

  De senki sem felel rá?
Mind hallgat! - Éjh, csak egy sem
Szemlélte vólna őtet?

  Mert tám bizony megújra
Titokban s esmeretlen
Jár ő közöttetek most:
Mert tám bizony megújra
Lerakta tarka szárnyát:
Nem hord parányi vállán
Puzdrát, nyilat vagy ívet,
S több büszke győzedelmi
Készűletet magával.
De mondok én tinéktek
Sok olly jelet, hogy arról
Könnyen reá akadtok.

Ámor, - ki minden ésszel
Munkálja, hogy titokba
Előttetek lehessen, -
Ámbár ravasz fejére
S életkorára nézve
Idős öreg: de mégis'
Ollyan parányi, hogy, lám,
Tekintetére s apró
Kis termetére nézve
Látszik szopós gyereknek. -
S ő, mint gyerek, sokáig
Veszteg maradni nem tud,
Egy helyben meg nem állhat
Csélcsap ledérkedése.
Játéka mind gyerekség,
De teljes ám veszéllyel.
Könnyen meg is haragszik,
Könnyen meg is juhádzik.
Kaján tekintetében
Egyszerre látj' az ember
Mind a pataknyi könnyet,
Mind a vidor mosolygást.

Haja göndör és aranyszín:
S mint a szerencse képén,
Hosszú, tömött előlről,
Kopasz meg a nyakánál. -
Orcája színe csillog
Jobban az égi tűznél. -
Pajzánka homlokából
Látszik szilaj ledérség. -
Szemét gyakorta hányja
Villogva össze-vissza;
Egy csalfa kis vigyorgás
Új lángot ád azoknak.
Egyenes tekíntgetéssel
Nem szokta hányni őket,
Csak lopva és keresztűl-
Pillantva néz alólok.
Selyp nyelve, mintha csak most
Vált vólna el csecsemtől,
Édes kotyogva szólong.
Minden szavát hibáson,
Csonkán, rebegve ejti.
Szózatja tiszta vékony:
Mondása rakva szíves
Kedvvel, kecsegtetéssel.
Parányi szája mindég
Mosolyog: de e mosolygás
Alatt leselkedés van,
Csábíttatás, ravaszság,
Mint a szagos virágok
Agyába álnok áspis.

  Elsőbe ő egészen
Jámbor- s alázatosnak
Tetszvén tekintetéről,
Mint egy szegény zarándok
Első szavába szállást
Kér Istenért magának.
De majd ha béfogadják,
Lassan kevély, kevélyebb
S végtére csélcsapabb lesz:
Csupán csak ő akarja
A szívnek is tulajdon
Kúlcsát örökre bírni:
S azon vagyon, hogy abból
A régi nép kifutván,
Újat vigyen beléje;
A hathatós okosság
Rabbá legyen, s az elme
Törvényjeit fogadja,
Így lészen ő tirannus
Legjóltevőbb urán is:
Űzőbe vészi és még
Halálra gyötri mindazt,
Ki néki mindezekbe
Ellent mer állni egyszer!

  Most mind tekintetét már,
Mind tetteit s szokásit
Előttetek leírván,
Sok jelt adék tinéktek:
Kérlek tehát, barátim!
(Ha itt közöttetek van)
Vezessetek fiamra.

  De hát ti nem feleltek?
Bizony talám örökre
Elrejtenétek őtet?
Rejtekbe tartanátok,
Ah ostobák! ti Ámort?
Hiszen ki fogja Ámor
Magát mutatni sok száz
Nyilvánvaló jelekkel
Első beszédetekbe
S nézésetekbe mindjárt.
Én fel merem fogadni
Néktek, hogy őmiatta
Úgy jártok, amiként jár,
Ki a kegyetlen áspist
Saját ölébe rejti,
Hogy végre jajgatással
S vérével adja azt ki.

  De már mivelhogy itten
Fiamra nem találok,
Míg még az égbe térnék,
Feljárok e világon
Több főldi tartományt is.

SERKENTÉS A NEMES MAGYAROKHOZ
Kántáta
Wéber Simon Péter

A MAGYAROK KARJA
Hadra, pajtásim! serényen,
Vágjuk a francot keményen,
Dölyfös mérgét rontsuk meg

EGY HANG
Számra hérósok nem néznek,
Egy valóságos vitéznek
Bátorság kell, nem sereg.

KAR
Hadra, pajtásim! serényen,
Vágjuk a francot keményen,
Dölyfös mérgét rontsuk meg

A TÖRTÉNETEK MÚZSÁJA
Recitativo
Minő dal ez! -
Hármóniával zeng az égen,
Harsog hegyen, vőlgyön, cseréken,
És minden embert felbuzdít.
Sok szózat ez - de egy a hang szere;
Olly, mint midőn Izrael hadra-készűlőt vere,
Az Úr s Gedeon fegyvere!

A MAGYAROK KARJA
Hadra, pajtásim! serényen,
Vágjuk a francot keményen,
Dölyfös mérgét rontsuk meg!

A TÖRTÉNETEK MÚZSÁJA
Recitativo
Mi borzasztó dal ez! -
A régi dolgokat vizsgáltam
S nem űgyelék a maiakra,
Mellyek jobban tartoznak a fiakra,
Midőn a lármahang fülembe hat,
Indúlok, s érzek sok bús gondokat
Nyílt szívembe.
Egy hajdon szép országra nézek fel;
S ah! tollam illy bús lélekkel
Felvegyem-é, vagy ne!

ÁRIA
Hallatlan történetekbe
S borzasztókba kezdek most;
Vajha véres könnycseppekbe
Márthatnám a pappirost!
Illy gonoszság egy summában
Nincsen semmi krónikában.

A fiú az atyja vérét
Itta érzéketlenűl,
Őlte a testvér testvérét,
Sőt a vétek többre gyűl:
Szomjokat drágábbal' óltják,
A felkentt királyt elóltják.

A MAGYAROK KARJA
Vágjuk e királyölőket,
A mi kardunk vesse őket
A setét pokolba be.

EGY HANG
Emberséget színelétek,
Amidőn azt megtörétek,
Véres bosszú verjen le!

A MAGYAROK KARJA
Vágjuk e királyölőket,
A mi kardunk vesse őket
A setét pokolba be.

A TÖRTÉNETEK MÚZSÁJA
Sőt Teréziánk magzatja,
Aki néki mássa vólt,
Lett vad mérgek áldozatja
És gyalázattal meghólt.
Vére ártatlan folyt el,
Mérgesen itták azt fel.

A MAGYAROK KARJA
A királyház magzatjáért
Álljunk bosszút s Tréziáért,
Kit hazánk most is sohajt.

EGY HANG
Rettentő ez a latorság!
Állj bosszút, nemes magyarság!
Fel se vévén semmi bajt.

A MAGYAROK KARJA
A királyház magzatjáért
Álljunk bosszút s Tréziáért,
Kit hazánk most is sohajt.

EGY BIRODALOMBÉLI NÉMET
Recitativo
Ti népek, - kik nyúgosztok békeségbe, -
Királytok árnyékába még; -
Ó! lám, - minket melly rettentő inségbe
Ejtett a franc kegyetlenség. -
Ím, városinkat és szép mindenünket
Kegyetlenűl felperzselé, -
S vad nemzetként erővel nemzetünket
Polgári hadra ingerlé. -

Ne higgyetek kecsegtető szavának,
Melly a szabadsággal teli;
S bérért azt csácsogó apostolának,
Hogy most rabláncon nyögtök ti.
Irígyli, hogy szép békeségbe éljen
Országtok állandó időt.
S az kell, hogy több bóldogtalant szemléljen;
Ó, ó, verjétek vissza őt!

EGY
Távozz, franc! magyar fülünkben
Csalfa szód kedvet nem lél.

MÁSIK
A királyhűség lelkünkben
Lángol s még hazánkban él.

KETTEN
Népünk ezzel kerget be
Téged bojnyik-fészkedbe.

KAR
Távozz, franc! magyar fülünkben
Csalfa szód kedvet nem lél.

EGY CSEH
Eljöttek széleink felé
Hóhérdrabanti a pokolnak,
Hogy minket systematice
S moraliter majd meggyilkolnak.
Princ Károly Márssal megjelent,
Márs látszott e vitéz személyen:
S a tolvajnép mind széjjelment. -
Éljen soká princ Károly! éljen!

EGYIK
Éljen! mert ő a hazának
Védelmére állt elő.

MÁSIK
Majd sok ősz saját fiának
Mondja: melly vitéz vólt ő.

KETTEN
A veszély alig jött ránk,
Már segítni jött hozzánk.

KAR
Éljen, mert ő a hazának
Védelmére állt elő.

EGY BELGA
Hát mi hogyne jajgatnánk,
Belgium szegény lakói!
Kik tudjuk, mint törtek ránk
Népünknek meggyilkolói,
S adtak, játszván csalfa színt,
Szabadságfát s gillotínt.

Már nem méltó e határ
A sas árnyékában űlni;
A nyakasság bűntet már,
S hév buzgóságunk kezd hűlni.
Ah, az engedetlenség
Semmi jót nem szűle még!

A MAGYAROK KARJA
Térjetek hát útatokra,
Rontsatok tirannustokra,
Hódolván királyunkhoz.

EGY HANG
Hogyha ismét hívek lesztek,
Tőle bóldogságot vesztek,
Mellyet bőlcs pálcája hoz.

KAR
Térjetek hát útatokra,
Rontsatok tirannustokra,
Hódolván királytokhoz.

EGY TÍROLISI
A dühös franc széleinkről
Már felénk is bényomúlt.
Ámde roppant bérceinkről
Népünk által mind lehúllt.
A kemény stuccpattogásra
Omlott a sok franc rakásra.

Néktek hála, jóbarátok,
Kik stuccot küldétek ki;
Préda helyt kedves hazátok
Óltalmát szerzettük mi.
Mert h' a franc Tirolba menne,
Úgy a győzés súllyosb lenne.

A MAGYAROK KARJA
Hogy vitézűl harcolátok,
Isten terjesszen reátok
Érte bőv áldást alá.

EGY HANG
Stuccot is, sőt mindenünket
Néktek adjuk, s életünket,
Hogyha szükségtek lesz rá.

KAR
Hogy vitézűl harcolátok,
Isten terjesszen reátok
Érte bőv áldást alá.

A TÖRTÉNETEK MŰZSÁJA
Recitativo
Sebhedt szívemre millyen ír! -
Belőle véres könnyek hemperegnek
Láttára illy szörnyű történeteknek,
Amellyeket mind emberség,
Mint Isten és vallás ellen
A hajdan még
fényes, de most egész világ
Csúfjára elaljasodott franciaság
terjesztni meg nem szűnik.

KAR
A gaz franciáknál egy nép is még
Méllyebb fenékre nem merűlt;
Légyen dühösségedbe vég,
Mert a te bűnöd sokra gyűlt.

MÚZSA
Recitativo
De ó, az emberséget mint tiszteljük,
Látván e nagy tekíntetet,
Hogy a vitéz szív gerjedelme,
Hogy a haza s király szerelme
Éget sok nemzetet;
Hogy észak s dél aljáról
Már minden nép minden határról
Seregbe tódúl a király előtt,
S körűlte táborsáncot vetvén,
Megójja őt.

EGY MAGYAR
A felkent mellett védelműl
Sok milliók mennek csatába,
Kik élnek bóldog birtokába,
S az Isten is, ki trónusába
A nemzetek fontjával űl.

MÚZSA
Recitativo
Magyar, cseh és horvát egészen
Amit mostan a bécsi részen
Olly vígan tészen:
Örökre élnek az históriába
E fényes tettek egy summába.

Nemes magyar! hazád főldébe még
Nem jött a had s kegyetlenség;
Nem láttad még, a gyilkos francok mint pusztítnak
Még házatok fennáll, s mezőitek virítnak.
E bóldogság királyi mív.
Ó, halld! királyod millyen bízva hív:
Menj harcra, győzni termett szív!

A MAGYAROK KARJA
Semmi minket el nem vét,
Megyünk víg dobszóval:
Bár az ellenség tüzét
Ontsa ránk csomóval.
A fegyvercsörgésre mars!
Ó, ez a legvígabb mars.

NÉP
A fegyvercsörgésre mars!
Ó, ez a legvígabb mars.

KAR
Már tudod, dühös franc agy,
Hogyha szemközt hajtunk,
Bátor számunk nincs is nagy,
Van magyar kar rajtunk.
Görbe kardunk hány ezért
A nyeregből már levert?

NÉP
Görbe kardunk hány ezért
A nyeregből már levert?

KAR
Majd h' a nemzet öszvejő
S hadra fog kiszállani:
Büszke csúfolóin ő
Nagy bosszút fog állani;
És fog adni dupla bért
Vakmerő rablásodért.

NÉP
És fog adni dupla bért
Vakmerő rablásodért.

KAR
Majd megbünteténdi ez
Sok kegyetlenséged,
Míg örökre porba vesz
Csúnya dölyfösséged.
Sírva nézed szerteszét
A magyarok istenét!

NÉP
Sírva nézed szerteszét
A magyarok istenét!

MÚZSA
Rajta hát, magyar fiak!
Istenben harcolni.

CSEH
Míg csak a kemény franc nyak
Meg nem kezd hajolni.

TÍROLISI
És az árnyékkép nem kell,
Melly belé dölyföt lehell.

HÁRMAN
És az árnyékkép nem kell,
Melly belé dölyföt lehell.

MÚZSA
Hírt és pálmát nyerjetek
Rólok e csatában.

CSEH
Tudja jó fejdelmetek,
Hogy minden bajában

TÍROLISI

Óltalmúl, mihelyt csak szólt,
A ti bátorságtok vólt.

HÁRMAN
Óltalmúl, mihelyt csak szólt,
A ti bátorságtok vólt.

MÚZSA
Ó! miként hálál meg ő
Mindent hajdanában;

CSEH
Mondván: legtöbb kedvem nő
A magyar hazában.

TÍROLISI
Mert vitézi szíve nagy,
És szerelme meg nem fagy.

HÁRMAN
Mert vitézi szíve nagy,
És szerelme meg nem fagy.

AZ EGÉSZ KAR A NÉPPEL EGYÜTT
Nem; nem hír, nem bér, csak tiszt
Serkent védelmezni:
Egy magyart csupánn e' kíszt
Vérrel is fedezni
A királyt és a hazát,
E kettőért harcra hát!

  Melly különös látvány jelenik meg előttem az éjnek
Néma homályában? zeng a rózsákra akasztott
Páfusi kis lantom, s már trombita-módra zörögvén,
Tábori zajhanggal dobját siketíti fülemnek!
Rettentő hadakat látok, küszködnek erőssen
A viadalra kiszállt hadi népek, az éji homályban
Csillog az egybezavart seregeknek kardja szemembe.
Lármák s porfelhők sűrűn kavarodnak az égre
A Duna két partján, zördűl a tábori dobszó,
És sok ezer paripák körmére dübögnek az erdők.

  Haj! már látom amott, hol az Árpád főlde határán
Vára dicsőségét Pozsony a felhőkbe mutatja,
Látom amott, látom, koronázott fővel az ország
Fényes rendei köztt a kellő Trézia mint áll.
Trézia, Károlynak s olly sok császári atyáknak
Gyermeke, sok gazdag főldeknek örök fejedelme!
Rajta az ifjúság rózsái virágzanak éppen,
Homloka kellemetes, gyönyörű orcája hasonlít
Egy istennéhez, de azonn a bánatok űlnek,
És nedves szemein keserű könnycseppek omolnak.

  "Ó, te nemes nemzet! mellybenn a régi vitézség
És az igaz hűség legforróbb lángjai égnek.
Ím, hozzád kíván folyamodni ez árva leánya
Károlynak; szabadítsd veszedelmes ügyébe királynéd.
Most, hogy az egybecsatoltt ellenség mérge szorongat,
Karjaitokba vetem minden szívbéli reményem.
És nemcsak magamért kérlek, kér vélem ez árva
Kisded is, (elbággyadt karral feltartja öléből
Gyenge fiát) ím, e kisded, sok régi királyok
Vére, ki egy édes szerelemnek záloga nálam!
Ah, ha ti nem fogtok, magyarim, megmenteni minket
E veszedelmektől, e bánatos édesanyának
S gyenge szülöttjének ki fog oltalmára kiállni?"

  Így szól s elbággyadt karral feltartja öléből
Gyenge fiát, kimutatja nekik, s még szólani kíván. -
Ah, de elég! - E bús scénát nem tűrhetik immár
A nemes érzésű magyarok, buzdúlnak a házban
Mindenek, és dagadó hérós mellekbe dobogni
Kezd magyaros szívek. Könnyek gördűlnek az ifjak
Szikrádzó szemiből, a feltüzesűlt öregeknek
Ősz pillájokról folynak vérrel tele könnyek.
Rettenetes, bosszús könnyek, s amellyek az ádáz
Ellenségre halált s végső veszedelmet izennek.
Egybesereglenek, indúlnak, verik öszve kirántott
Kardjokat, illy bosszús hanggal zendítik az ekhót
A felhők s paloták: "Haljunk meg Trézia mellett!
Drága királynénkért, magyarim, haljunk meg a harcon!"

  Nincs haladéka ezen nemes érzéseknek, azonnal
Mint mikor a rohanó jégzáport avvagy az omló
Fergeteges havakat szanaszétt górálja az Auszter,
Úgy kavarog minden részről a scytha vitézek
Tábora; mint a hegyek derekán bömbölve letódúltt
Téli patak, mikor a gátat darabokra szakasztván,
Tör mindent, s ha elébe akad, lesodorja magával:
Így rohan, illy dühösen tör, ront a büszke magyarság;
Míg a bámúló Rénus mezején kimutatván
Ősi vitézségét, győző örök oszlopot annak
Partja felett nem rak s Károly magzatja fejében
A koronát maradandóvá nem teszi örökre! - - - -

E kép álla az én elmémben. - Scytha magyarság!
Ó, te nemes, te igaz, bátor, hív és hadi nemzet,
Boldog főldbe lakó magyarok! Nem örűltök-e annak,
Hogy ti is illy nagyatyák s hérók unokái lehettek?
Nem gyönyörűség-é néktek, mikor őseiteknek
Virtusit illy fényben látjátok előttetek állni?
És ti nem érzitek-é magatokba az illy deli példák
Bajnoki buzdító erejét, és arra nyomító
Ösztöneit, hogy az illy munkát követésre vegyétek?
Lássátok csak! Ihol tódúl ismét az eláradtt
Rettenetes hadözön, dörög és villámlik az Iszter
Partja körűl egy olly ellenség, akit a hadnak
Sorsa segít; ismét fejedelmetek a ti vitézi
Hűségtekre tekínt. Jobb és igazabb fejedelme
Nálla hazátoknak sohasem vólt; képire nézvén
S lelkire, ő ollyan, mint a nagy Trézia; első
Úgyis az ő unokái között: ő, aki tinéktek
Jó indúlatinak legaranyosabb záloga helyett
Adta saját öccsét, akit gondolt, hogy az égnek
Szent végzése szerént sok időkig bírtok örömmel:
Ah, de mivel, nagy princ! te az égi hazába repűltél,
Hol sok szérafimok s a mennyei szentek ölelnek,
Elkűldötte Ferenc tüstént e második öccsét,
Aki az ő képét s szívét úgy hordja magába,
Szánakozó szívből ő néktek ajánlta egészen
Józsefet, a példás, nagylelkű hercegi ifjat.
E' néz hát, e drága király, mint Trézia hajdan,
Rátok, hív magyarok, kérvén, hogy az ősi dicsőség
E veszedelmes idők közepén eszetekbe forogjon.

  Mert melly'k nép lehet az, melly a természet öléből
Több áldást és több javakat vett volna ki, mint tik?
Gazdag ajándékit bő kézzel szórta ki Céres
A ti határitokonn, a bornak az istene örvend
Megkoronáztatván gyönyörű szőlőkkel azokban,
Zőld pusztáitokon hány száz gulya, csorda fejérlik?
Mennyi szilaj ménest, paripát nevel a ti mezőtök?
Hány száz válogatott, körmönfontt termetes ifjak
Vagynak az országban, hadi nép, Bellóna vitézi?
Mennyi sok ellenség viadalján, hány hadi tűzbe
Lett győző nevetek, ti akár gyalog álltatok ottan
A próbára, akár paripán ütköztetek öszve.

  Rajta tehát, magyarok! buzdítson az ősi vitézség.
S nyújtsátok vígann a győzödelem mezejére
(Mellyre királytok hív titeket, hív véle hazátok)
Kardotokat magyaros karotokkal. Tik, nemes ifjak,
Fussatok, azhova hív uratok védelme csatára,
Hív a próbaveszély, melly a nagyok ösztöne mindég,
Hív az örök hírnév, a köz jó, régi becsűlet!
Trézia a magyarok bátor szívébe talála
Védelmére erőt: Unokája is ebbe találjon.

BACCHUS, PHOEBUS
Egy török poéta után

Az üvegnek gyönyörű napkeletéből
Mikor a bor tüzelő napja kiszállott,
Az ivónak szeme-száján ezer új rózsa virít ki

Egykor, hogy a köpűből
Mézet lopinta Ámor,
Megcsípte őtet egy méh.
Mérgébe a kis isten
A mézet újja végén
Lillámnak ajjakára
Kené s nevetve monda:
"Leányka! e lopásom
Szádon jegyűl maradjon,
És aki csókot ejt rá,
E méhnek is magamként
Érezze tiszta mézét
Érezze mérges ívét."

Vígasságnak, fájdalomnak,
  Szerelemnek embere,
  Isten hozzád! bánatomnak
  Súllya engem levere.

Isten hozzád! ah, szívedben
  Zengjen búcsúvételem
  Akkor is, ha hív öledben
  Többé nyugtom nem lelem.

Arany helyett légyen híved
  Emlékeztető jele
  Mindaz, amit szemed, szíved
  Lillában édest lele.

Vedd e fürtöt hajfodromból,
  Mellyet nem cirólgatsz már,
  Mellyet selyemből, bársonyból
  Mondtál lenni, csapodár!

Vedd orcámnak, melly ágyáúl
  Csókodnak választatott,
  Képzeltető zálogáúl
  Ez árnyékrajzolatot.

Légyen szemem példázatja
  Ez a kötés nefelejcs,
  Mellyen könnyem gyöngyharmatja
  Kérlel, hogy el ne felejts!

Fogd e fátyolt, melly keblemnek
  Őrzötte szent titkait
  S csókodra olvadt szívemnek
  Itta párázatjait.

S ha még ennyi hitjegyemből
  Győzedelmed nem hiszed:
  Végy mindenből! Végy szívemből -
  Ja, de - szívem mind viszed.

A RÓMAI NÉPHEZ
Horatius

Második emberkort tipor a polgári had immár,
  S önnön hatalma dönti Róma városát,
Kit sem ama szomszéd Marsok nem tudtak elölni.
  Sem a fenekedő Porsenának tábora,
Sem Capuának irígy virtussa, se bajnoki Spartac,
  Sem a naponként hitszegő allobrogok,
Kit vad gyermekivel Germánia sem töre még meg
  Sem a szüléktől átkosított Hannibál.
Mink vesztjük, kiknek vérét kívánja az ég is,
  S főldünket a vadak bitangolják megint.
Pernyéin tapod a fene győző, s a deli várost
  Dübögő körömmel verdeséndi a lovas,
Jaj, iszonyú látás! tetemit szétszórja Quirínnak,
  Mellyeknek sem szél, sem nap eddig nem juta.
Tám mind, vagy pedig a jobb rész, azt kérdezi tőlem
  Hogy vólna legjobb tenni inségünk felől?
Legderekabb mód lesz: hogy mint a phocesi népség
  Rab városából átkozódva számkiment,
S hagyta saját mezejét, házát és templomit a vad-
  Disznóknak és a farkasoknak lakhelyűl:
Menjünk, merre viénd lábunk, vagy merre vezérel
  A pajkos Afer s Notus a habok felett.
Tetszik-e, vagy tud más jobbat javasolni? siessünk
  Gályákra űlni jószerencse hírivel.
Jó, de megesküdjünk: hogy bűn légyen hazatérni,
  Míg a vizek alól fel nem úsznak a kövek,
S visszafelé akkor görbűljön az árboci vászon,
  Ha Padus önti a Matinus bérceit;
Vagy ha Apenninus hegye a tengerbe rohan le;
  S olly csuda szerelmek párosítják együvé
A vadakat, hogy tigriseken folyat a puha szarvas,
  S a héja megpetéli a galambokat,
Vagy ha oroszlántól a csordák meg nem ijednek,
  S a síma kecske múlat a sós tengeren.
Illy átkot s mindent elmondván, hogy hazatérő
  Kedvünk elessék, hagyjuk el mind e hazát!
Mind! vagy ez aljnépnél okosabbak: lakja, ha tetszik,
  A gyáva s félénk a szerencsétlen helyet.
Rajta, vitéz lelkek, ti ne sírjatok asszonyi módra,
  S Hetruriának partjain túl fussatok.
Ránk a főldövező Oceán vár, rajta repűljünk
  Ama szerencsés szigetek s mezők felé,
Hol Céres mindenha terem szántatlan ugarba,
  S bár metszve nincsen, mégis a szőlő virít,
És az olajfának meddőtlen lombja tenyészik,
  S tulajdon ágán díszlik a gyászszín füge.
Méz csepeg a podvás tőlgyből; s a bérci tetőkön
  Ugrál le zörgő lábbal a könnyű patak.
Ottann a kecskék önkényt rocskára sietnek,
  S tőgyét feszűlve hozza a szelíd juhnyáj;
Ott sem az akioknál nem bőgnek az estveli medvék,
  Sem viperákkal a magas főld nem dagad.
Boldogok! itt láttunk több jót is: hogy sem az Eurus
  Bő záporokkal a mezőt nem sepri el,
Sem száraz rögök a sikeres magot el nem aszalják,
  Mértékben tartván Juppiter mindegyiket.
Argi evedzőkkel nem szállt ide semmi fenyőfa,
  Nem jára itt még a ledér Medea is.
Sídoni gályások nem nyomtanak erre vitorlát,
  Sem a bajoskodó Ulysses társai;
Semmi dög a marhát nem bántja, semmi veszélyes
  Csillag hevétől a szegény nyáj nem beteg.
Juppiter e partot szent nép számára hagyá meg,
  Hogy megkeverte rézzel a szép aranyidőt;
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

  Melly emberre születtekor
Egyszer, Melpomené! szép szemeket vetél,
  Nem nyer isthmusi próba közt
Bajvívó nevet az; s rá hadi tettiért,
  Hogy sok büszke királyt levert
És hérósi fején délusi ág lebeg,
  Nem néz a Capitolium.
Tíbur bő mezején csergedező vizek
  S a sűrű csere fürtjei
Formálnak neki hírt aeoli verseken.
  Róm', a városok asszonya
Kellő lantosinak szép seregébe hát
  Béméltóztata engemet:
És nem marnak is úgy már az irígy fogak.
  Óh, szent szűz! ki az én arany
Lantomnak gyönyörű zengzetit izgatod,
  Óh, a néma halakkal is
Hattyú-hangzatokat kedvre közölhető!
  Mind néked köszönöm, hogy a
Mellettem lemenők újja reám mutat,
  S néz, mint római lantverőt:
Tőled van, ha mi van, köz becsem, életem.

  Nincs elefántcsont, s arany
Mennyegzetek házamba nem ragyognak:
  És hymetti szálakat
Nem tartnak a vég Afrikába vágott
  Oszlopok: sem Attalus
Kastélyja nem szállott reám bitangúl:
  Sem lakóni bíborom
Nem fondogálják érdemes clienták.
  Ámde hű szívem s folyó
Elmém vagyon: s vágyik reám, szegényre,
  Sok nagy úr. A mennyeken
S tehetős barátomon nagyobb javaknak
  Kedviért nem zsarlok én,
Elég szerencsés lőn az egy Szabínnal.
  Tolja a nap a napot,
S új holdjaink sietve fogydogálnak.
  És te a márványokat
Hóltod felé vágattatod: s felejtvén
  Sírodat, kastélyt rakatsz:
S a Báji zajgó tengereknek arrább
  Csúcsosítod partjait:
Nem vagy talám a szárazon elég dúzs!
  Sőt mit? a szomszéd mezők
Mesgyéit elszántattatod, s fukarként
  A cliensid főldjein
Túl lepel: a férj hitvesével együtt,
  Házi istenit s cudar
Magzatjait keblébe tartva, elfut.
  Mégse nyér a gazdag úr
Dicsőbb lakást a bényelő pokolnak
  Meghatárzott véginél.
Mit vágysz nagyobbra? Egyaránt beveszi
  A kegyes főld a szegényt
És a királyfit. Lám, az Orkus őrje
  A ravasz Prometheust
Nem hozta pénzért vissza. Ő a kényes
  Tantalust és gyermekit
Fogságba tartja; ő a sok bajokból
  Végre megfáradt szegényt,
Vagy kéri, vagy nem kéri, megnyugotja.

EGY HÁLÁDATLANHOZ
Németből

  Távozz tőlem, háládatlan!
Távozz, ha vélem így tettél!
Gondold meg jól, hogy szerettél,
De már annak vége lett.
Gondold meg, hogy elárúltál
És hogy állhatatlan voltál,
Egy hév szívtől elpártoltál,
Melly mindvégig szeretett.

  Hogy, láncaink elbomolván,
Ámor nyila és dárdája
Szívem többé nem rongálja,
S érted nem sohajtozom:
Hogy, mivel engem elhagytál,
Több hűségem hozzád nincsen,
Lábom nem csörög bilincsen
S rólad nem gondolkozom.

  A hajós is dallásától
Fut a szerelmes szirénnek;
Mert tudja, hogy mérges ennek
Dalja, sőt halálos is:
Így fordítom el orcámat
Én is bájoló képedtől,
Mert csábító beszédedtől
Jéggé fagy a szívem is.

  Meghűl minden vérem bennem,
Mihelyt kegyetlen voltodról
És nem várt árúlásodról
Emlékezem, hitszegő!
Irígyemet vígasztald meg,
Örvendj, hogy űlhetsz ölébe:
Pedig tán egyszer cserébe
Megvet és elárúl ő.

  Megvallom, bár szégyenemre.
Szived olly heven szerettem,
Hogy midőn azt megvetettem.
Véltem, a halál jön rám:
És ha azután némellykor
Távolról megszemlélélek,
Mindjárt kiszakad a lélek
Belőlem, azt gondolám.

  Szép virág vagy, azt megvallom:
Mert a rózsa bíborához
És a líliom havához
Színed hasonlóvá tész,
Rózsa vagy, de tüsketermő;
Líliom, de illatatlan;
Mert hűségednek tartatlan
Hószíne mindjárt elvész.

  Távozz tőlem, háládatlan!.
Távozz, szerethetsz miattam.
Én, mi voltam, az maradtam
S az maradok örökké.
Ha az én arányos szívem
Változna a szerelmembe,
Akkor mondd osztán szemembe,
Hogy: hazudtál, hallod-é!

1799. jan. 15.

Be boldogok valának
A szép aranykor napjai,
Nem, hogy tejet hozának
A szent folyóknak partjai,
Hogy a setét cserében
Minden fa mézzel izzadott,
S az áspisok nemében
Méreg s harag nem láttatott:
S bár nem törék ekével,
Hegy, vőlgy elég termést hozott,
És barna fellegével
A gyászos ég nem tornyozott;
Hanem delin ragyogván,
Díszlettenek kék bóltjai,
Örök tavasz buzogván,
Olly szép tavasz, mint e mai:
S a tengerek határa
Nem tólt zarándok fenyveket,
Nem horda más határra
Vagy háborút, vagy kincseket:
Hanem hogy e boldog világnak
E drága jót adá az ég,
Hogy a hibáknak s csalfaságnak
Nem állt ama bálványja még,
Ama hiú szó, melly idővel
Becsűletnek neveztetett
A balgatag néptől, s erővel
Csigázta a természetet,
E csalfa tündér bús örömmel
Meg nem zavarta gondjait,
Ha a szerelmes nép örömmel
Ivá az élet habjait.
És a szabadsághoz szokottak
Lelkébe vas törvényjei
Még akkoron bé nem jutottak
S nem lettek erkőlcs nyűgjei.
A tiszta természet metszé be
Áldott kezével e szabad
Törvényt az emberek szívébe,
"Hogy ami tetszik, az szabad."

1

I. KÖNYV

  Maecenas, mostan már azt fogom dallani,
Mi tesz kövér vetést, mikor kell szántani,
Mikor kell a szőlőt kötni karójához,
Millyen gonddal szükség láti a marhához,
Millyen szorgalmatos figyelmet kívánnak,
Kik a takarékos méhecskékkel bánnak.

  Őh ti, világunknak két fénylő lámpási!
Kiket kísérnek az esztendők forgási!
Bacche! s áldott Ceres! ha ti szerzettétek,
Hogy makk helyett búza az emberi étek,
Ha a ti munkátok, hogy vizes korty helyett
Szőllő-lév ébreszti az elbúsúlt fejet,
Ti is, kik a mezőt s mívest megáldjátok.
Faunok és driádok, énekem halljátok!
És te, ki a főldbe ütvén nagy villádat.
Hortyogva ontád ki büszke paripádat,
Neptun! te is, kinek a kövér Ceába
Ezer tinód legel a bokrok aljába,
Magad is elhagyván hazád ligetjeit
S a hideg Liceum bömbölő bérceit,
Pán, juhok őrzője! légy jelen sípoddal.
Ha gondolsz még a te kedves Menaloddal.
Légy jelen, Minerva, olajfák szerzője,
S te gyermek, a horgas eke készítője!
Silvane! magad is segítsd poétádat,
Elhozván gyökeres cupressus pálcádat!
Istenek! istennek! kiknek óltalmába
Állanak a mezők, gyertek egysummába.
Kik a magból gyenge termést csíráztattok.
Kik reá az égből bő záport hullattok!

  Te kivált, óh Caesar! kiről mostanába
Kétséges, hogy millyen istenek sorába
Fogsz átalíródni: vajon a városok
Urát imádják-é benned a lakosok,
Vagy kinn a mezőkre fogsz gondot viselni.
És a széles világ úgy kíván tisztelni,
Mint ki a jó időt adod s a gabonát,
S anyai mirtusból fűz néked koronát;
Vagy istene leszel a roppant tengernek
S csak te lész reményje a hajós embernek;
A legvégső Thule uralja felséged.
S Thétis minden habján vejének vesz téged;
Vagy a rest hónapok csillagává leszel
S helyet a Szűz és az Ollók között veszel.
Imé, már az égő Skorpió, lábait
Öszvehúzván, tág tért hagy a számodra itt.
Akármi légy (mert hogy te légy a királya,
Ne várja a Pokol, s te se vágyj reája,
Bár Elysiumát a görög dicséri
S Persefoné hívó árnyát nem kíséri):
Nyissál könnyű utat, merész feltételem
Jó kedvvel fogadd el, s megszánván, légy velem.
Jöjj az út nem tudó mezei munkáshoz
S még most szokjál hozzá az imádtatáshoz.

  Első kikeletkor, midőn a fejéres
Hegyeknek hó-levét issza már a téres,
És a nedves göröngy kezd engedni már a
Tavaszi szellőknek lágy fuvallására:
Már nyögjön az ökröm ekémnek súlyától,
Fényljen szántó vasam a vont barázdától.
Olly vetés tesz fösvény urának eleget,
Amelly kétszer állt ki hideget, meleget.
Gabonája annak nagy bőséggel terem,
Dugva tele lészen a csűr és a verem.
De míg a nem esmért főldhöz kéne nyúlni,
Szelek s idő jártát jól meg kell tanúlni.
Meg kell a főldeknek csínját is esmernem,
Hol miként mívelik, mi hol terem s minden.
E' vetésnek való, az pedig szőlőnek,
Itt gyönyörű a gyep, ott a fák jól nőnek.

1799. november.

2

Mi teszi széppé a vetést; mi tájba jó szántani;
  Szőllőt szilfához aggatni; hogy kell barmot tartani;
A takarékos méheket melly gonddal kell művelni:
  Kegyes szívű Maecenásom, elkezdem énekelni. -
Ti, óh, a tágas világnak legtűndöklőbb lámpási,
  Kiket kísérnek az égen az esztendő forgási;
Bacche s áldott Ceres, hogyha kegyességtek alkotta,
  Hogy a szelíd kalászokkal a főldig felváltotta
Chaoniának makkjait s Achelous vizébe
  A feltalált szőlő levét vegyíti jókedvébe;
Ti is, kik meghallgatjátok a munkás parasztokat,
  Jertek, faunok és driádok: dallom áldásitokat.
És te, Neptun, ki a főldbe ütvén hármos villádat,
  Kiontád méhéből első hortyogó paripádat,
Te is, kinek ama kövér Ceának szigetébe
  Ezer hószín tinód legel a tós, bokros cserébe.
Magad, Pán, juhok őrzője, Tegea ligetjeit
  S Licéum béreit elhagyván, ha Menalod hegyeit
Kedvelled, légy jelen velem: és te, az olajfának
  Első szerzője, Minerva: te gyermek, ki magának
A görbe ekének hasznát megmutogattad nyilván,
  Jer te is, gyenge ciprusfát tövestől hozó Silván.
Istenek s istenasszonyok, akik védelmetekbe
  Tartjátok a bóldog mezőt, jertek mind egy seregbe.
Mind, akik holmi magvakból új termést csíráztattok,
  Mind, akik reá az égből bő essőket hullattok.
Te kivált, óh Caesar, kiről nem tudjuk mostanába,
  Hogy az istenek közt mellyik tanácsnak a sorába
Fogsz jövendőbe íródni, s vajon hogy a városok
  Megtartóját imádják-é benned majd a lakosok,
Vagy pedig kinn a mezőkre kívánsz gondot viselni,
  Amellyért a roppant világ úgy fog téged tisztelni,
Mint ki az időt jártatod s érleled a gabonát,
  És anyai mirtusból fűz homlokodra koronát,
Vagy hogy istenévé leszel a temérdek tengernek,
  S imádsága csak tehozzád megy a hajós embernek.
Maga a legvégsőbb Thule uralja istenséged,
  És Thétis minden habjain vőnek vásárol téged.
Vagy hogy a lassú hónapok csillagzatjává leszel
  S magadnak helyt Erigone s az Ollók között teszel.
Már a tüzellő Skorpió lábait öszvébb szedi
  És az égnek jó nagy részét számodra átengedi.
Akármi légy (mert a pokol ne is várjon urának,
  S te se kívánj ura lenni illy szörnyű tartománynak;
Bár Elysium mezejét Görögország dícséri
  S hívó anyját Persefoné nem nagy kedvvel kíséri),
Nyissál nekem könnyű útat, és merész feltételem
  Nyerjen tenálad kegyelmet, s megszállván őtet velem.
Jövel az útat nem tudó szegény paraszt munkáshoz;
  És még most szokjál hozzá a segítségűl híváshoz.
Kikeletkor, midőn az ősz hegyekről megerednek
  A hóvizek és zefirtől a lágy rögök engednek.
Már nyögjön tulkom bevágott ekémnek a súlyától,
  Tűndököljön szántó vasam, kopván a barázdától.
Az a vetés tesz kíváncsi gazdájának eleget,
  Amelly két ízben állott ki hideget és meleget.
Gazdag lesz itt az aratás, temérdek élet terem,
  Úgyhogy megpukkad majd tőle mind a csűr, mind a verem.
De míg a nem esmért főldnek munkájához kén' nyúlni,
  Szükség szeleknek s időknek járását megtanúlni.
Szükség a főldnek magányos csínját is megesmernem,
  Hol miként szokták mívelni, mi hol terem, és mi nem.
Itt vetésnek van divatja, amott meg a szőlőnek,
  Itt az önként való gyepek, ott a gyümőlcsfák nőnek.
Tmolus illatozó sáfránt, tömjént meg Arábia,
  Elefánt-tetemet pedig kűld mihozzánk India.
De a meztelen chálibsok hozzánk acélt kűldenek,
  Orvosló hódtökök pedig a Pontusba termenek,
Másfelől Epirus nevel olly derék paripákat,
  Amellyek győzve futják meg az élisi pályákat.
A természet minden hegyek és tartományok végett
  Akkor tett illy törvényeket és örök szövetséget,
Még mikor Deukálion az elszórott kövekkel
  Megraká a puszta főldet a kemény emberekkel.
Nosza hát forgassák az új esztendő elejével
  Izmos tulkaid a kövér főldeket az ekével,
Hogy a kihányt göröngyöket a levegő érhesse,
  S a porhanyó nyár a napnak hevével kifőzhesse.
De ha nem olly kövér a főld, jó lesz, ha azt felmetszik
  Gyenge barázdákra, mihelyt az Arcturus feltetszik.
Így amott a kövér vetést nem fojtják el a gyomok,
  Itt magának egy kis nedvet nyér a sivatag homok.
A tarlód más esztendőben ugarképpen pihenjen,
  Hogy az elrestűlt szántófőld pihenvén öszvemenjen.
Vagy ott termessz jövendőre sárgálló kalászokat,
  Ahol tavaly bőven szedtél csörgő tokú babokat.
Vagy silány lednek-magvakat s fanyar figebab fejét,
  Leaprítván töredékeny szárát, zörgő erdejét,
Mert kiszárasztják a mezőt a lednek s a babok is
  S a feledékeny álommal behintetett mákok is.
De mégis így esztendőnként könnyű lesz váltogatni,
  Csak az ember ne restelje a trágyát hordogatni;
Elaszott mezejét zsíros ganéjjal kövérítse,
  Vagy lúgos hamuval sovány főldeit béterítse.
Így hát pihen a szántófőld, ha termése változik,
  Mindazáltal hasznos az is, ha szántatlan nyúgoszik.
Néha jó a terméketlen mezőket meggyújtani
  S lenge szárát a ropogó lángokkal felfalatni,
Vagy azért, hogy titkos erőt nyér a főld, kövérséget;
  Vagy, hogy a láng kifőz minden hibát s rossz nedvességet;
Vagy, hogy a meleg a főldnek nyílásit kitágítja
  S vetésünkre a nedveket több útakon indítja,
Vagy, hogy tömöttebbé teszi a lyukacsos mezőket,
  S nem hagyja bészivárogni a kártékony esőket,
Nem hagyja, hogy a zőldséget a hév nap kiaszalja,
  Vagy a kemény északi szél ereje megfagylalja.
Sokat segít szántófőldjén, ki gereblye fogával
  Megtöri a gyáva rögöt s megvonja boronával.
És ki amelly barázdákat hányt első menésével,
  Keresztűl ismét felszántja rézsút vetett ekével,
Így mindég zaklatja főldjét s hatalmával intézi:
  Ceres ezt a magas égből nem is hiába nézi.
Szántóvetők! nedves nyarat, száraz telet kérjetek.
  Porzó télbe búzátok jó, sikeres a főldetek.
Nem másért van, hogy Mizia tőlt vermeit hántatja,
  Gargara bőv aratását nem másért bámúlhatja.
Mit szóljak én arról, aki, mihelyt magvát elveti,
  Mindjárt a főldjének esik s a rögöt tördelteti.
Osztán forrást vezet reá s árokba vett vizeket,
  S midőn az elégett mező tikkasztja a fűveket,
Ím, a dombos csatornának szemőldök-nyílásából
  Vízér üt ki, melly lebukván a hegynek óldalából
Rekedt csörgéssel morzsolja az aprólék köveket
  S híves folyással enyhíti az elszáradt főldeket.
Hát aki, hogy midőn majd a kalászok megtőltenek,
  Azok terhétől a gyenge szárok meg ne dűljenek,
Az illy bujálkodó vetést fűventen meggyomlálja,
  Mihelyest az olly magasan nőtt, mint a barázdája.
Hát aki a ritkás főldről levonja a tócsákat,
  Kivált midőn a változó hókba a csatornákat
Felvévén az árvíz, mindent béborít iszapjával,
  A lapályok tele vagynak hínáros mocsárjával.
De bár az emberek s barmok mindent így megmunkálnak,
  Serényen bánnak a főlddel: de mégis kárt csinálnak
Néha a csintalan lúdak és a Strimon darvai,
  Vagy az árnyék s a keserű katangkórók szárai.
Maga Jupiter akarta, hogy dolgunk a mezőbe
  Munka s mesterséggel menjen, maga kezdte elsőbe.
Nem hagyta a henyeségtől ellanyhúlni népeit,
  Búval, gonddal köszörűlvén a halandók szíveit.
Őelőtte semmi paraszt nem szokott még szántani,
  Nem vólt szabad a mezőket cövekre felosztani.
Mind közre ment a kereset, s a szabadon maradott
  Főld maga is, bár nem kérték, mindent önként megadott.
Ő szerzette a kígyóknak halálos marásait,
  A prédáló farkasokat s a tenger hullámjait,
Fákról lerázta a mézet, a tüzet elrejtette
  És a csörgő borpatakok forrásit bétemette,
Hogy az elme s tapasztalás pótolná a szükséget
  S találná ki lassan-lassan mindenik mesterséget.
Az önként nem termő búzát szedné a barázdákból
  S az elrejtett tűz szikráit ütné ki a kovákból.
Akkor űltek az odvas fák a haboknak hátára,
  Akkor vigyázott a hajós az égnek forgására,
Felszámlálván s elnevezvén a csillagok ezerét,
  A Kaszást, a Fiastyúkot, és a Göncöl szekerét.
Akkor kezdték tőrrel, léppel rászedni a vadakat
  S a bércekre kibocsátni a fürkész agarakat.
Egyik a folyóvizekbe hányja lucskos varsáját,
  Másik a tenger öblében keresi a prédáját.
Akkor éltek az acéllal s a zörgő fűrészekkel,
  (Mert hajdan a szilánkos fát hasították ékekkel)
Béjöttek sok mesterségek: a kegyetlen serénység
  Meggyőz mindent s a szükségben kényszerítő szegénység.
Ceres volt, aki szántásra tanítá legelsőbe
  A világot s a gabonát elhinté a mezőbe,
Midőn makkja s vad gyümőlcse nem volt a szent erdőknek,
  És Dodona már nem adott enni az éhezőknek.
Baj is járúlt a búzához, az üszög megégeti,
  A sivatag bogács borzas árnyékába temeti.
Elfúlad a legszebb vetés, a burjánok bészövik,
  A lapuk, mérges konkolyok és vadzabok felnövik.
Hanem ha főldedet mindég tördeled gereblyével,
  A kártékony madarakat ijeszted kelepcével,
Minden árnyéktartó fákat körűl te megágazol,
  És mikor szükség, a hasznos esőért imádkozol:
Héj, a más tőlt verme mellett éhen kell ásítani,
  Az erdőkön a lerázott csermakk fog jóltartani.

El kell mondanom a kemény parasztnak eszközeit,
  Mellyek nélkűl meg nem lehet munkálni a főldeit.
Első a szántóvas és a horgas eke igája
  S az eleuzi anya lassan fordúló talyigája.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Mellyeket idő javába mind elkészíts előre,
  Ha éppen méltó míves vagy a mennyei mezőre.
Elsőben is hajtsd görbére az erdőn egy szilfának
  Fiatalját s ha meghódol, csináld ekeszarvának.
Egy nyólc lábnyi hosszú rudat faragj le az aljába
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Elmondhatok, ha kívánod, sok régi szokásokat,
  Ha nem restelsz megtanúlni minden aprólékokat.
Kivált szükség nagy hengerrel a szérűt meglapítni,
  Sárját meggyúrni s ragadós krétával keményítni,
Hogy porhanyóvá ne légyen s fel ne nőjje a dudva,
  Sok a kártékony ellenség, tartsd ezeket is tudva.
Sokszor a főldét házaknak és csűröknek kifúrja
  A kis egér s a szemtelen vakondok öszvetúrja.
Gyakran lehet a lyukakba lelni varasbékákat
  És sok egyéb, főldbe termett, útálatos csudákat.
Gyakran szörnyű zsákmányt tészen a zsizsik a búzába,
  A hangya is, hogy szükséget ne valljon vén korába.
Vigyázz rá a diófára, hogy midőn kiteríti
  Virágit és illatozó ágait meggörbíti,
Ha levélnél több a virág, gazdag lesz az aratás,
  S nagy meleggel megyen végbe majd a hosszas nyomtatás.
De ha árnyékos levéllel buján látod a fádat,
  Csekély haszonnal töreted polyvát termő szalmádat.
Sok babirkálni szokott a vetni való magvakkal,
  Megáztatván salétrommal s barna olajsalakkal,
Hogy a csalárd búzatokba nagyobb szemek nőjjenek.
  S bár sok vetni való magot vigyázva készítenek,
Gyenge tűzön megpárolják: mégis elredvesedik,
  Hacsak minden esztendőbe a nagyját meg nem szedik,
Így láttam én minden dolgot jóból rosszabbá válni
  S a fátumok erejétől nyomatván, alábbszállni.
Mint ki csónakját a sebes patak ellen indítja,
  Ha karján tágít azonnal, a hab visszarándítja.
Továbbá úgy kell vigyáznunk az Arctur csillagára,
  A Gödölyék s a ragyogó kígyó szokott napjára,
Mint a szeles tengereken útazó hajósoknak
  Környékén a csigás abid- és pontusi partoknak.
Ha a Mérték eggyé teszi az éjszakát s a napot,
  Fénybe és homályba borít a főldön fél-fél lapot:
Be kell fogni a tinókat s árpát kell vetni szinte,
  Mígnem az alkalmatlan tél esőt és havat hinte.
Mind a szántást, mind a vetést a mákok és a lenek
  Most várják, míg száraz a főld, és a felhők függenek.
Tavasszal vessél lóherét a nedves barázdába,
  Tavasszal jön a köles is és a bab is munkába,
Midőn a Bika esztendőt nyit aranyos szarvával
  S helyt ád a hátráló fénynek a Kutya elhúnytával.
De ha búzavetés alá készíted szántásodat
  S csak gabona-termesztésre szántad minden gondodat,
Mikor Atlás fiastyúkja feljárni már megszűnik,
  S a crétai koronának tüzes fénye eltűnik:
Akkor vesd el elkészített magod a barázdába
  S esztendei reményedet úgy tedd a főld gyomrába.
Sok gazda még Májának a lenyugta előtt vetett,
  De várt gabonája üres kalászokkal fizetett.
S ha ledneket s hitván paszulyt fogsz főldedbe hinteni
  S nem átallasz egyiptomi lencsét is termeszteni,
A lenyugvó Bootesnek jelére vigyázhatol,
  Kezdd el akkor s télközépig vetésén dolgozhatol.
Öt zónája van az égnek. Egyik a forró delen
  Szűntelen pirúl a naptól, tűzbe lábbog szűntelen.
Az ég szélén jobbra-balra ekörűl kettő szorúlt.
  Mindenik barna essőkbe s kékellő jégbe borúlt.
Ezek s a középső között más kettőt az istenek
  A nyomorúlt halandóknak javára szerzettenek;
És e két övön keresztűl egy nagy útat vágtanak,
  Amellyen az égi jelek görbe renddel forganak.
Amint a Riféus hegyek felé és Scythiába
  Fel, úgy lenyúlik világunk délfele Afrikába.
Az a sark minékünk mindig magas, de ezt, úgy vélik,
  Lábunk alatt a barna Styx s a mély poklok szemlélik.
Itt ama temérdek kígyó tekervényes hajlása
  Környűlvészi pólusukat, mint egy nagy víz folyása.
Környűlvészi a két medvét, (vagy a Göncöl szekerét)
  Melly nem meri megmocskolni az Óceán tengerét.
Amott vagy mord éj vesztegel s örök homály burkozza,
  Vagy a tőlünk elment hajnal a fényt ott is felhozza.
S mikor ránklehelnek a nap lángoló paripái,
  Ott meggyúlnak a pirosló este késő gyertyái.
Innen tudjuk meg előre, millyen idő fog lenni,
  Mikor kelljen az aratást, mikor a vetést tenni,
Mikor kell hadi gályákkal a vad tengerre hágni,
  Vagy az erdőben a fenyőt jó időben levágni.
Nem is hiába vigyázunk a csillagok húnytára,
  Kőltére s az esztendő négy egyenlő szakaszára.
Sokat tesz a parasztember otthon hideg essőbe,
  Amit tenni kellett vólna dologtevő időbe.
Csónakot vágnak, vagy marhát és boglyát bélyegeznek,
  És megcsorbúlt avagy tompa szántóvasat hegyeznek.
Mások karókat faragnak és kétágú villákat,
  Vagy, a cinábor szőlőket kötni, rekettye-fákat.
Illyenkor lehet csipkéből kötni könnyű kaskákat,
  Megpergelni gyenge tűznél s megőrni a búzákat.
Sőt sok dolgot innepen is a törvény nem ellenez,
  Ha a vizet lebocsátod, nincs a vallás ellen ez,
Nincs a vetést beóltatni, madarakat fogdosni,
  Burjánt égetni s juhokat hasznos vízbe megmosni.
Rakj szamárra holmi almát, olajat, s visszajövet
  Hozz a városból fekete szurkot vagy malomkövet
Maga a hóld külömböző napokkal tőltözködik,
  Melly jó vagy rossz a munkára: kerűld, amelly ötödik.
Plútó és minden fúriák ezen a napon lettek,
  A főld iszonyú magzati tőle ekkor születtek:
Coeus, Japéth s a kegyetlen Tifoeus, kik régen
  Öszveesküdt öccseikkel hadat vertek az égen.
Háromszor buktatta széjjel menykövével ezeket
  Jupiter, lehempergetvén a bércre tolt bérceket.
A hetedik nap szerencsés új szőlőket űltetni,
  Tinót kézen szelídítni, vásznat bordába vetni.
A tizedik nincs ollyan jó: de bújdosóba menni
  Legjobb a kilencediken, hanem ártalmas csenni.
Sok dolgok jobban ütnek ki hideg éjjel, vagy midőn
  Az új nap leharmatozik a friss hajnali időn.
Éjjel az asszú réteket s a karcsú gabonákat
  Legjobb vágni; szívós harmat járja az éjszakákat.
Sok ember a tűznél tőltvén a téli éjszakákat,
  Világánál faragcsálja baltával a foglákat.
Míg neje a hosszas munkát danlással édesíti
  S csörömpölő vetéllőjét vásznán végigperdíti,
Vagy az édes mustnak levét pártűzön főzögeti
  S a felforrt kazán tajtékját zőld levéllel leveti,
De ám az aranyló vetést délközépbe aratják,
  A megszikkadt gabonát is szérűn akkor nyomtatják.
Egy ingbe szánts, meztelen vess, télen a paraszt henyél,
  És nagyrészint, amit nyáron szerzett, télen azzal él.
Együtt isznak, együtt esznek, vígan tőltik napjokat,
  Kedvvel kínál a vidám tél s tágítja a gondjukat,
Mint midőn a terhes gályák partjokra eljutottak,
  Reájok a víg hajósok koronát akasztottak.
De idő is akkor van ám szedni a csermakkokat,
  Babér- s olajfabogyókat és vérszín mirtusokat.
Akkor vess a szarvasoknak hálót, s tőrt a darvaknak,
  Akkor vessél az őzeknek és a füles nyúlaknak,
Ha kezedre áll a csepűs baleári parittya:
  Mikor jégtáblát tol a víz, s a főldet hó borítja.
Mit szóljak az őszi idők és csillagzatok felől
  És ha a nap rövidedik s gyengébb héség áll elől,
Mire vigyázzon a gazda és mit nézzen eleve,
  Ha a záporozó tavaszt felszíjja a nyár heve,
És a kalászos takarmány felborzadt a mezőbe,
  S a zőld száron a tejedző búza dagad a csőbe,
Midőn sárgálló főldjére a gazda már vezette
  Aratóit s a töredék árpakévét köttette?
Láttam én, hogy a szeleknek felcsődült minden hada,
  Melly minden érett gabonát tövestől felragada.
Fekete porfellegébe kavarta a lengeteg
  Szalmát és repűlő kalászt szerteszét a fergeteg.
Gyakran temérdek víztábor lepi el a szép eget,
  S a tengertől tolúlt felhők rettentő fergeteget
Vak záporral hömpölygetnek, a nagy éther leomlik,
  S habjaitól a víg vetés, a barom bére, romlik.
Zúgnak a nyakig telt árkok, a felduzzad vízerek.
  Buzognak a feltajtékzott hullámtól a tengerek.
Maga Jupiter a felhők borzasztó éjjelébe
  Villogtatja a mennykövet lángoló jobbkezébe.
Melly zendűlésre reng a főld, a vadak megriadnak.
  És szanaszét a halandók szívei lekushadnak.
Ő pedig sustorékoló nyilát fennyen elsüti,
  S vagy Cerauniát vagy Athót vagy Rhodopét leüti.
Nekizúdúlnak a sűrű záporok s az Austerek,
  Most a ligetek sikóltnak tőle, majd a tengerek.
Ettől tartván, csillagokra és hókra vigyázz nagyon,
  Hogy a hideg Saturnus és Merkur mely'k jelbe vagyon.
Kivált féld az isteneket s Ceresnek esztendőbe
  Áldozz tavaszkor a gyenge fűvel vídúlt mezőbe.
Akkor már kövér a bárány és a borok ízesek.
  Sűrűk a hegyi árnyékok, az álmok kellemesek.
Egész majorod elmenjen Ceres imádására,
  Mellynek téjjel, finom borral vegyíts mézet számára.
Három ízbe kerűltesd meg áldozati barmoddal
  Az új vetést és örömmel kövesd minden társoddal.
Kik Cerest felhanggal hívják magokhoz, és a sarlót
  Senki addig fel ne vegye, levágni az ért tarlót,
Míg Ceresnek cserfaággal koszorúzott homlokkal
  Tárituppos táncot nem jár s nem innepel dallokkal.
Hogy megtudhassuk az essőt, héséget s hideg szelet.
  Maga Jupiter előre rendelt bizonyos jelet.
Mit jelent a hóld, és mikor szűnnek meg az Austerek,
  Mért tartják ólba a marhát a mezei emberek?
Ha szél támad, mindjárt vagy a tengerek feltolúlnak.
  Hánykolódnak, s a nagy hegyek magoktól megzúdulnak.
Vagy távolról kezd hallani a partok harsogása
  És terjedez a berkeknek s erdőknek mormolása.
Már akkor a görbe gályák könnyen habba merűlnek,
  Ha a búvárok sebessen visszafelé repűlnek
A tengerről s lármával a part felé kiáltoznak,
  Vagy ha a tengeri szárcsák fövényben játszodoznak,
Vagy ha esméretes tóit a nyurga gém elhagyja
  És reptében a fellengős felhőket meghaladja.
Gyakran ha szél lesz, az égen a csillagok lehúllnak,
  S az éj árnyékán utánnok fehér lángfarkok nyúlnak.
Néha könnyű gazok s húlló levelecskék repkednek
  Vagy a víz színén a pelyhek játszadozva ferednek.
De midőn a vad Boreás oldalán mennykő dörög,
  Vagy az Eurus és Zefirus házatája mennydörög,
Zápor tőlti az úszkáló mezőknek csatornáit,
  Szedi a tengeri hajós csatakos vitorláit.
Sohasem tesz kárt a zápor annak, ki a jelekből
  Előre tud jól vigyázni: mert vagy a mély vőlgyekből
Reptekbe az égi darvak kerűlik az essőket,
  Vagy a tinó az égre néz s órrolja a szellőket,
Vagy a dallos fecske repked a tó körűl és abba
  Régi bajokat a békák vartyogják az iszapba.
Gyakran bolyja rejtekéből kihordja tojásait
  Keskeny ösvényén a hangya: vagy a tenger habjait
Felissza a nagy szivárvány: és jóllakott gyomorral
  Zörgő szárnyakon repűlnek a hollók nagy táborral.
Külömb tengeri madarak s amellyek Caysternek
  Édes tói közt, Ázsia zőld rétjein hevernek,
Versent szórják hátaikra a vizet s lebukdosnak,
  Mind csak a fördésen vagynak s a vizekbe futkosnak.
Az essőt a dévaj varjú felkárogja nagy fennyen
  És egyedűl sérikálgat magába a fövenyen.
De az idő változásit észreveszik valóba
  Az éjszakánként dolgozó lányok is a fonóba:
Midőn az égő mécsesbe az olaj csak szikrádzik,
  S körűlötte holmi apró gomba teremni látszik.
Hasonlóképp az essőből bizonnyal megtudhatni,
  Hogy tiszta időt és fényes napot mikor várhatni,
Mert sem a csillagok tüze lágy homályba nem borúl,
  Sem bátyjára a tiszta hóld kőlcsön fényért nem szorúl.
Sem gyenge gyapjúszálak a levegőn nem repkednek,
  Se tollakkal a jó meleg napra nem terjeszkednek
Kedvellett Halcionjai Thetisnek a partokon,
  Sem nem tépásznak a disznók holmi rongyot órrokon,
Hanem leszállnak a ködök a vőlgyeken, mezőkön,
  A nap szálltával a bagoly nem húhol a tetőkön.
Nisus a híg levegőbe kóvályog nagy magasan
  És Scillán, bársony hajáért, bosszút áll halálosan,
Ím, a rettenetes Nisus nagy robajjal kergeti,
  Amaz előtte a szellőt gyors szárnnyal veregeti,
Másfelől rekedt torokkal a hollók a berekbe
  Négyet, ötöt kurjantanak, s odafel a fészkekbe,
Nem tudom, mi édes öröm élesztvén a kedveket,
  Magok között megzörgetik a fészkeket s leveleket;
Kedvek jön, mihelyt a záport a fellegek lehintik,
  S apró magzatjokat s édes fészkeket megtekintik.
Én ugyan azt nem gondolnám, hogy vélek az istenek
  Elmét és a fátumoknál nagyobb észt közlöttenek,
Hanem midőn az időnek s az ég nedvességének
  Változási más útakra és formákra térének,
S a megnedvesűlt Jupiter az Austert megindítja
  És a ritkát megsűríti, a sűrűt megritkítja,
Másképpen fordúl az elme, más a szív indúlatja,
  Más, midőn a mord felhőket a felszél hajtogatja.
Innen van, hogy a madarak a mezőkben zengenek,
  Vígak a marhák, s a hollók kákogva örvendenek.
De ha vigyázol a sebes napra s a hóld rendére,
  A hónap és a tiszta éj soha nem csábít fére.
Ha az újhold setét szarvval száll ki a levegőben:
  Nagy zápor lesz a tengeren, nagy zápor a mezőben.
De ha szél lesz, szűz pirosság omlik tekintetébe,
  A széltől pirúlni szokott mindig az arany Fébe.
Ha negyedik feljöttekor (mert legbiztosabb jegy e')
  Tisztán megy az égen, s nem is tömpe a szarva hegye:
Sem esső, sem szél nem támad azon az egész napon,
  Sőt végig szép csendes idő jár az egész hónapon.
S a parton a szerencsével járt hajósok áldoznak
  Glaucusnak, Panopéának és az Inó fiának.
A nap is sokat jelent meg, mind a feltetszésében,
  Mind mikor elrejti magát az Óceán vizében,
A napról legbizonyossabb jelt vehetnek mindenek,
  Akár reggel, akár ha a csillagok feltetszenek.
Midőn a nap feljöttekor a felhőkbe rejtezik,
  Mocskok fedik féltányérját: esős nap következik,
Mert a Notus a tengerről közelget, melly a fákat
  S vetéseket megkavarja, zaklatja a marhákat.
Ha a felhő sok vak súgárt vér ki reggel magából,
  Halványon jön ki a hajnal Tithon rózsás ágyából.
Vaj! hiába borúl a zőld levél a lágy szőlőre,
  Annyi jég ugrál kopogva akkor a háztetőre.
De jobb rá vigyázni, mikor az égről le fog szállni,
  Mert színébe több változást lehet akkor találni.
Ha kékes, úgy essőt jelent, ha lángszínű, úgy szelet,
  Ha pedig mocskok látszanak csillámló tüze felett:
Akkor széllel és záporral zúdúlnak fel mindenek,
  Én akkor senki szavára a tengerre nem menek;
Én meg nem óldom a partról gályámnak alattságát;
  De felhozván s levivén a napnak világosságát,
Fényes tányérral tűndöklik, ne jövendőlj essőket,
  Tiszta északi szél fogja lengetni az erdőket.
Végre mit hoz a késő est, a szél honnan hajtogat
  Száraz felhőket, s a nedves Auster mivel látogat,
A napba lévő jelekből könnyű mindezt megtudni:
  Ki is merné azt mondani, hogy a nap tud hazudni.
Ő gyakran megint sok titkon forralt zenebonáról,
  Fortélyokról s alattomos hadak közeljártáról.
Ő Caesar halálakor is megszánta Róma népét:
  Midőn homályos rozsdával fedte tűndöklő képét,
S az istentelen századok örök éjtől féltenek,
  Bátor akkortájba elég jelenséget tettenek
Maga a főld, a tengerek habja, az undok ebek,
  A nem kedvest jövendőlő madarak és egyebek.
Hányszor láttuk, hogy az Etna kipukkant katlanjain
  Ártűzével pusztított a Ciklopsok határain
És a lánggombolyagokat s a megolvadt köveket
  Torkán kikalyimpásztatta - a fegyverzörgéseket
Mindenütt a levegőben Germánia hallotta,
  S az Alpeseket szokatlan rengés megindította.
Hallott óriás szó is a csendes berkekben széjjel,
  Csuda halvány kísértetek láttattak szürkés éjjel.
A barmok is megszólaltak, szörnyűség! ím, egynyomra
  Megállnak a folyóvizek, megreped a főld gyomra.
Az elefánt-tetem-képek bús könnyekkel áradnak,
  S a templomok rézbálványi bánatjokban izzadnak.
A vizek királya, Pádus, sok erdőket kitepert
  Örvényjével s ólat, barmot minden mezőn elsepert.
Ekkor az áldozni való barmok testein belől
  A rosszat jelentő inak látszattak mindenfelől.
Vérrel habzottak a kútak és a városok széjjel
  Az ordító farkasoktól hangzottak egész éjjel.
Annyiszor a tiszta ég is soha meg nem villámlott.
  S a gyászos üstökös csillag annyiszor nem csillámlott.
Azért is látta Philippi, hogy tábori Rómának
  Hasonló fegyverrel ismét a harcra kiszállának.
Nem is sajnálták a Hemus térjét az ég isteni
  És Emathiát vérünkkel kétszer kövéríteni.
Lesz az idő, hogy a paraszt, vonván itt barázdákat,
  Felhányja ekéjével a rozsdu-rágta dárdákat,
Gereblyével kocogtatja az üres sisakokat,
  És csudálja a kiásott sírba a nagy csontokat.
Hazánk hazai isteni, Romule s Vesta anyánk,
  Ki őrzöd a pompás Rómát, és Tiberis, tekints ránk.
Ti, ti legalább ez ifjat, kérlek, óltalmazzátok,
  Hogy a leomló világot általa megtartsátok.
Úgyis régi hitszegését Laomedon várának
  Régen fizetjük már becses vérével a hazának.
Hogy te vélünk vagy, óh Caesar, régen irígyli az ég,
  S az emberek triumfusit hogy te úgy kedvelled még,
Holott nem sokat néznek itt igazságra, gazságra,
  Annyi had jött, annyi nemű vétek itt a világra.
A szántásvetésnek méltó becsűletet nem adnak,
  Elragadják a főldmívest, a mezők elsorvadnak.
Innen az Eufratesnek, onnan Germániának
  Környéke támaszt hadakat: ímé, frígyet bontanak
Körűl-belől a városok, a fegyvert előszedik,
  A pusztító Mars az egész főldön kegyetlenkedik.
Mint mikor a verset futó paripák valahára
  Kirohannak a láncoktól kiszabadúlt pályára,
Hiába tart vad szájokon, ragadják nyakra-főre
  A kocsist, s a zörgő kerék nem hallgat a gyeplőre.

Eddig a szántófőldeknek mívelését dallottam
  És az égnek csillagait. Most már terád jutottam,
Bacche, s téged énekellek az erdei bokrokkal
  És a lassan nevekedő olajfa-suhancokkal.
Ide, óh sajtoló atyám, ím, teledest teltenek
  Itt a te ajándékidnak legjavával mindenek.
Jer ide, sajtoló atyám, hányd el, vesd el csizmádat,
  És új mustba ferdett lábbal tapodd velem a kádat,
Virít a mező, rakottan az őszi gerezdekkel,
  Számodra, és tajtékozik a szüret tőlt csebrekkel.
Elsőben is az élőfák nem egy móddal teremnek,
  Mert ezek közűl emberi munka nem kell sok nemnek.
Ezek dajkálkodás nélkűl a mezőn szoktak nőni,
  És a vizek görbe partján önként árnyékot szőni.
Illyen a hajlós iglice a gyönge rakottyával
  És a tengerszín levelű ősz fűzfa a nyárfával.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Másoknak a gyökeréről sűrűséggel teremnek
  Csemetéik, a cseresznyék és a szilfák illyenek.
A Parnassus babérja is így űl kicsiny korába,
  Béboríttatva anyjának temérdek árnyékába.
Ezek legelső módjai a gondos természetnek.
  Így nő minden bokor s erdős fái a szent ligetnek.
Más módokat az emberi szorgalmatosság lele,
  Ez csemetét dug a főldbe, kit anyjáról metsze le.
Ez a főldbe betemeti a gyökeres töveket,
  Néggyé hasított karókat s meghegyezett cöveket.
Más csemeték megkívánják, hogy görbén lehomlítsuk
  Vesszejét s maga főldjébe elevenen borítsuk.
Másoknak még gyökér se kell, a legfelső ágokat
  Elmetszi a gazda s bátran elűlteti azokat.
Sőt nagy csuda: az olajfa, ha levágják a tövén,
  Kivirít, száraz fájából ismét új gyökér jövén.
Sőt egyik fának ágait, amint gyakran szemlélni,
  Kár nélkűl lehet más fának ágaira cserélni.
Elváltozik a körtvélyfa s kínál óltott almákkal,
  S a kőkeménységű somfa veresellik szilvákkal.
Tanúljátok meg hát, gazdák, minden faj mívelését,
  És tegyétek szelídekké a fáknak vad termését.
Ne heverjen tunyán a főld, Izmaromot szőllővel,
  Be kell a nagy Taburnumot rakni olajvesszővel.
És te, óh díszem! és méltán legfőbb része híremnek,
  Maecenas, légy segítője elkezdett énekemnek.
Jövel, szállj ki vélem együtt a tengernek hátára,
  Kérlek, adjál vitorlákat kisded gályám számára.
Nem kívánok én itt mindent béfogadni versembe,
  Nem, ha mindjárt száz nyelv, száz száj vagy szó van a mellyembe.
Jer, hajózzunk a part megett, itt se kőltött versekkel,
  Se hosszas előbeszéddel nem késem s tekervénnyel.
Amelly fák magokba nyúlnak néki a levegőnek,
  Terméketlenek, de vígan és mind izmosan nőnek,
Mert az anyafőld termeszti, mégis ha törzsökjökbe
  Béoltanak, vagy elrakják őket kapált gödrökbe,
Levetkezik vad vóltokat és a gyakor munkára
  Könnyen engednek akármelly mesterségnek szavára.
Az is, amelly a gyökérről terméketlen nőve ki,
  Így jár, csak tágas mezőre az ember űltesse ki.
Most az anyja ágainak homályos sátorába
  Megfojtódnak gyümőlcsei és csak sínlik magába.
Már amelly fát magról vetnek, lassan szokott az nőni,
  És árnyékot csak a késő unokáknak fog szőni.
Elfelejtvén a régi ízt, az almák elfajúlnak
  S a szőlők rigóknak való hitván fürttel pirúlnak.
Úgy van, munkát vár mindenik, sorjába kell űltetni,
  S hogy szelíd légyen, termérdek kőltséggel míveltetni.
De az olajfát tövéről, a szőllőt homlítással,
  Páfus mirtusát szaporítsd vastag karó-dugással.
Plántáról nevelkedik a mogyoró kemény fája,
  A nagy kőrisfa s Hercules árnyékos koronája,
A chaoni atyánk makkja a temérdek pálmákkal,
  S a tengeri veszélyeket meglátandó lúcfákkal.
Ellenben a diófába fojtós vackort óltanak,
  És a meddő platanusfán derék almák állanak.
Gesztenyével virít a bükk, gyertyánfán körtvélyvirág
  Fejérlik s a szilfák alatt a disznónyáj makkot rág.
Mert amint a hajközépből kinőnek a kis bimbók,
  Megszakasztják a gyenge bőrt, felmetsződik a csimbók,
És öblébe belétévén más fának bimbócskáját,
  Öszveforrasztatják vele annak nedves mézgáját.
Vagy a görcsetlen törzsököt elvágják s meghasítják
  Jó mélyre és a termékeny ágat beléállítják.
Nem soká magosan hányja a fa boldog növését,
  Bámúlván új leveleit és idegen termését.
Osztán nem csak egy-egy nemek van az erős szilfáknak,
  A lótosnak, az idai ciprusoknak s fűzfáknak.
A kövér olajbogyók is nem egyforma testűek,
  Vannak gömbölyűk s hosszasok, keserű gyümőlcsűek.
Nem egyfélék az almák is, az Alcinous fái,
  A crustumi, síriai s fontos körtvély fajtái.
Nem függ ollyan szüret a mi hazánkban a tőkéről,
  Mint amillyet téphet Lesbus Methimna vesszejéről.
Vannak thásusi szőllők és fejér marotidesek,
  Ezek kövér, azok pedig ritkás főldbe kedvesek.
Psythiai jó asszúnak, a nyúl-szőlő súgáros,
  Melly a lábra tekergőzik s a nyelvnek hamar káros.
Van bíbor s elein érő: a haetiát mi névvel
  Dicsérjem? de mégsem érnek a falerni pincével.
Ollyan erős az aminni szőlők bora, millyenek
  Tmoluson s a fejedelmi Phanén is nem teremnek.
Egy sem ereszt bort az apró Argitisnál bővebben,
  Sem bora esztendő-számra nem áll el erősebben.
Nem hagylak el, óh! csemegék isteninél nagy becsű
  Rodia, s tömött gerezddel kínáló kecskecsecsű.
De nem is számlálhatni fel fajtájokat s neveket,
  Mert számba sem szükség venni olly szorossan ezeket.
Mellyet ha ki tudni akar, vesse fel azt magába,
  Mennyi fövényszemet kavar Zefirus Lybiába;
Vagy midőn Eurus sebessen a vitorláknak esik,
  A partokat Joniumnak hány hullámi verdesik.
Nem mindenütt nőhet minden. A fűz kedvel patakot,
  Az éger mocsárt, a tisza hideg helyet s északot.
A szikár gyertyán legjobban vágy a köves bércekre,
  A mirtus a tengerpartra, Bacchus az enyh hegyekre.
Nézd el bár a világ szélin művelt tartományokat,
  Az arabs keletső házát s a festett gelónokat,
Minden fának más hazája. Csak az egy Arábia
  Terem tömjént, és fekete ebénust csak India.
Mért említsem a jószagú balzsam izzadó fáit,
  És a szűntelen zőldellő akántnak bogyókáit?
Vagy a lágy szösszel őszűlő berkét a szerecsennek,
  S hogy a szerek gyenge gyapjút a falevélről szennek?
Vagy az Óceán vizével határos Indiának
  Ligetit, hol végső öble van a főld határának?
Hol a fák csúccsát nyilakkal megtetézni nem lehet;
  Pedig az a nemzet nyíllal serény próbákat tehet.
Média termő hazája ama boldog almának,
  Mellynek fanyar íze legjobb a méreg ártalmának
Űzésére, ha a gyilkos mostohák megétetnek
  S a pohárba vesztő fűvet és öreg írást vetnek.
Nagy fa ez, és mint a babér, rá nézve ollyan maga,
  S babér volna, csakhogy külömb messze terjedő szaga.
Kivált virági állandók, és bármi dühös szelek
  Fúttára is le nem húllnak róla a zőld levelek.
Bűzös szájok lehelletét ennek nedvével vesztik
  A médusok s az eltikkadt öregeket élesztik.
De sem a médusok gazdag országának erdei,
  Sem a szép Gánges, sem Hermus aranyporos vizei
Nem vágnak ki Itália főldén, sem Bactra tája,
  Sem India, sem a tömjént termő, kövér Panchája.
Ezt sem a tüzet lehellő bikák nem szántogatták,
  Mint midőn a barázdákból hajdan kicsíráztatták
A szörnyű sárkány fogait, mellyekből a dárdának
  S a sisakos vitézeknek kalászi borzadának;
Hanem rakva van Bacchusnak massicusi borával,
  Terhes búzával, olajjal és a legszebb csordával.
Innen a harcra termett ló kiszáll gőgös fejével,
  Amott az óltári bika Clitumnus szent vizével
Megmosatván, gyakran megyen temérdek nagyságába
  Róma triumfusi előtt istenek templomába.
Itt örök tavasz van, s a nyár havai külömböznek,
  Kétszer ellenek a barmok, és a fák gyümőlcsöznek.
Nem lelsz itt sem vad oroszlánt s vérengző tigriseket,
  Se csomorka meg nem csalja a szegény fűvészeket,
Sem a kígyó nem csavarog temérdek karikával,
  Se nem débolja a főldet ölszámra nyúlt farkával.
Vesd hozzá még olly sok jeles városoknak számát is
  És az illyen városokra tett kőltséges munkát is,
A meredek kősziklára kézzel rakott várakat,
  A folyóvizeket s tőlök mosott régi falakat.
Szóljak-é az alsó s felső tengerről s a tavakról,
  A nagy Lárról s a tengeri zajjal duzzadt Benacról?
Említsem a révpartokat és a Lucrin gátjait
  S a bosszankodó tengernek ott csikorgó zajjait?
Hol harsog Julius vize, vervén a tengert vissza,
  S hol a Tyrrhénum özönét Avernus torka issza.
Itt teremnek az ezüstnek folyási s a réz-ércek
  Bőven vannak és arannyal bővölködtek a bércek.
Itt nőttek fel a marsusok s több körmönfont férfiak,
  A nyársat vivő volscusok és a sabinus fiak,
A sanyarúsághoz szokott ligurok, Deciusok,
  Nagy Camillok s hadra termett Scipiók, Mariusok.
És te, legnagyobb Caesar, ki Ázsia végcsúccsába
  Győzöl s nem bocsátod a lágy indust Róma várába,
Idvez légy, gyümőlcsök s hérók nagy anyja, Itália,
  Idvez légy, Satumus főlde, íme, egy hazádfia
Kívánja a te kedvedért énekelni azokat
  A hajdan annyira becsűlt és gyakorlott dolgokat,
Ím, én e szent forrásokat fel merészlem bontani
  És Ascra verseit Róma városiban mondani.
Itt van már helye, hogy szóljak a főldeknek csínjáról,
  Erejéről, színeiről, külömb termő vóltáról.
Elsőben a durva főldet és mostoha dombokat,
  Ahol sívó agyag vagyon, s a köves porondokat
Tövisbokrok borítják el; Pallás olajfájának
  Sokáig élő erdeje választja el magának.
Ennek jele, ha a környék bénőtt vad olajfákkal,
  S bé van terítve a mező erdei bogyócskákkal.
De az a főld kövér s vídám kellemetes nyirokkal,
  Melly termékeny sűrű fűvel és buján nőtt gazokkal,
Amillyet gyakorta látunk a horpadt hegyaljában,
  Hová a patak a magas szírtokról lebuktában
Hordja a bóldog iszapot, és amelly délre vagyon,
  S a horgas ekéktől gyűlölt perje felnőtte nagyon:
E' fog néked állandó és bő bort termő vesszőket
  Nevelni, itten szedheted gazdagon a szőlőket
S azt a nedvet, mellyet szoktunk az istenek számára
  Arany csészékből apránkint kitőltni az óltárra,
Midőn a pofók Tyrrhenus fú elefánt sípokat,
  S feladjuk terjedt tálakban a füstölgő tagokat.
Ha pedig nagyobb kedved van csordákat legeltetni,
  Borjúkat vagy a juhoknak fajzásit tenyésztetni,
Vagy pedig a mívelt főldet elemésztő kecskéket,
  Erdőt keress és a kövér tarenti végvidéket.
Vagy amillyen mezőt szegény Mantuától elvettek,
  Mellynek pázsitos vizénél hószín hattyúk ferdettek.
Mindég talál ott a marha tiszta csergetegeket,
  Legelőből sem lát szűköt, mert amennyi fűveket
Egy hosszú napon a pásztor leétet csordájával,
  Egy kurta éj visszaadja mindazt hűs harmatjával.
Legjobb búzának a barnás s porhanyó mezőt mérni,
  Külömben is a szántással ezt kívánjuk elérni.
Jó főld, melly a szántóvasnak metszésénél sikeres,
  Sehonnan sem cepel haza több terhet a szekeres.
Jó főld az is, mellyről a vén erdőt elpusztította
  S a régtől fogva henyélő berkeket kiirtotta,
És a madaraknak régi hajlékait morogva
  Feldúlta a szántóvető mind gyökerestől fogva.
Azok elhagyván fészkeket, magossan elrepűltek,
  A bémetszett vastól pedig a mezők kiderűltek.
Mivel sivatag porondja a dombok görbéjének
  Alig hoz törpe kázsiát és rozmarint a méhnek,
Így az éles porkő s kréta. Amint tartják némellyek,
  Nincs ezeknél a kígyóknak jobb ételek s lakhellyek.
Amelly vigály ködöt lehell és lenge füstöt fakaszt,
  Béissza a nedvességet s könnyen elbocsájtja azt.
Amelly tulajdon gyepével magát zőldbe borítja
  És a vasat csípős sóval össze nem rozsdásítja:
Az a főld fogja gyönyörű szőlőivel beszőni
  Szilfáidat, abba fognak az olajfák jól nőni.
Munkád után észreveszed, hogy az legjobb marhának,
  Hogy könnyen enged az eke hórihorgas vasának.
Illyen a gazdag Capua és a Vesuv környéki
  S az Acerrát elpusztító Claniusnak mellyéki.
Most már a főldesmerésre mondok egynehány jelet.
  Ha vizsgálod, mellyik ritka vagy tán sűrű szerfelett:
(Mert egybe a búzák jobban, másba a szőlők esnek,
  A legritkább kell Bacchusnak, a legsűrűbb Ceresnek)
Előbb válassz ki szemeddel egy jó helyet és végre
  Ásassál a kemény főldbe egy kútat jó mélységre.
Azután a kihányt főldet ismét visszahányassad
  És azt lábbal bétapodván, gödrét színig nyomassad.
Ha mind belé nem megy a főld, ritkának ítélhetni,
  Jó lesz ott marhát tartani s áldott szőlőt űltetni.
Ha pedig régi gödrébe a főld bé nem férhete,
  És maradt kinn a hányásból, sűrű a természete.
Tömött göröngyöket várj ott és vaskos barázdákat,
  És a főldnek szántására fogd az izmos marhákat.
A sós főld pedig és amelly keserűnek mondatik,
  A gabonatermesztésre nyomorúltnak tartatik.
Már annak helyre nem hozza semmi szántás a baját,
  Elveszti az almák nevét és Bacchusnak a faját.
Ezt így lehet megesmérni: vedd le sűrű vesszőből
  Font kasod és sajtó-szűrőd s füstös háztetőből,
Tapodd színig azt az illyen hitván mező főldével,
  Feleresztvén a legtisztább forrás édes vizével.
A nyomás közbe minden víz ki fog versenyt buzogni,
  Nagy cseppek fognak a suhanc fonásin szivárogni.
Nyilván próbát ád az íze, és aki megkóstolja:
  Öszvehúzott száját majd a keserű elvásolja.
Mely'k kövér főld, így tudhasd meg: bár hánd a két markodra,
  El nem porlik, sőt rámállik szurokként az újjodra.
A nedves főld nagy gazt nevel: s bár olly kövér ne vólna
  És fűvente a búzára oly bő nedvet ne tólna.
Mellyik nehéz vagy könnyű főld, a terhe megmutatja,
  A feketét s akármi színt a szem is megláthatja.
Az átkozott hideg jele nem olly észrevehető,
  Ott holmi szurkos fa, tisza, fekete borostyán nő.
Ezeket így tudva tartván, előbb kifőzve legyen,
  Egész főldet és gödröket vájass a magos hegyen.
Göröngyeit az északi szélnek hanyatt fektessed,
  A vídám szőllő-vesszőket beléje úgy űltessed.
Legjobb hát a porhanyó főld, ezt a szelek és derek
  Csinálják s a feldúlt főldet ásó izmos emberek.
De ha vigyázó a gazda, választ két egyforma helyt,
  Az egyikbe csemetékkel nevendék űltetést ejt,
A másikba, ha megnőnek, sorjába elplántálja,
  Hogy az űltetvény mostoha anyját is így kiállja.
Sőt sokan az ég tájékát megrójják a héjjban is,
  Hogy kiki amerre állott, arra álljon mostan is;
Amint vagy a dél pirítá, vagy észak felé hajólt,
  Ennyit tesz, amire kiki ifjantan rászokott vólt.
Dombos helyeken lesz-e jobb szőlőt rakni, vagy téren,
  Azt vizsgáld meg legelébb is: és ha már a kövéren
Mérted ki a barázdákat, sűrűn álljon a vessző,
  Itt sűrűn is terem Bacchus s alábbvaló nem lesz ő.
Ha domború tájékokat és a hátas lejtőket
  Választottad, vigály sorral rakasd ott a vesszőket.
De itt is az útak, mint a milling, öszveilljenek,
  És a metszett barázdákon a fák sorban légyenek,
Mint midőn a roppant hadba kiszállott nagy táborral
  A fegyveres nép s egyenes csoportokba állt sorral.
Síkra állott a legénység, fegyverét felemelé,
  Mellynek csillámjától habzik a mező mindenfelé.
Még ugyan rettentő csaták nem látszattak a népben,
  De a kétes fegyverek közt Mars tébolyog középben.
Minden útnak kimérése egyenlő számmal essen,
  Necsak hogy holmi ácsorgó elmét gyönyörködtessen,
Hanem azért is, mert másképp a főldtől nem vehetnek
  Illendő erőt s az ágak jól el nem terjedhetnek.
Talán kérded: millyen légyen a gödrök nagysága is?
  Én bízvást el merném rakni kicsiny barázdába is,
Ami a szőlőt illeti, de már az élőfának
  Mélyebb s éppen nyakig érő vermek kívántatnának.
Főképpen az esculusnak, mellynek ága az égbe
  Amint tolúl, úgy siet le gyökere a mélységbe,
Így tehát azt sem a télnek fagya meg nem ronthatja,
  Sem a forgószél, sem zápor tőből ki nem forgatja.
Ingadozás nélkűl megáll, erőt vesz az időkön,
  Sok emberkort végigélvén, truccol az esztendőkön.
És akkor vaska gallyait szerteszét kiterjeszti,
  S középen állván, temérdek árnyékát elterjeszti.
Se szőllődnek a fekvését ne ejtsd napnyugot felé,
  Se abba mogyorófákat ne hagyj űltetni belé.
Se homlítni valót ne szedj a felső venyigéről,
  Se csemetét ne űltessél a fának ághegyéről,
Ollyan kedves nékik a főld. Se kozlobár bicskával
  Ne mesd le, se bé ne űltesd hegyed vad olajfával,
Mert a tüzet a gondatlan paraszt sokszor elejti,
  Melly a kövér kéreg alatt magát előbb elrejti,
Majd megragad a tuskóban és az ágaknál fogva
  Magossan reppen az égre nagy recsegve-ropogva.
A levélről az ágakra több-több erővel gerjed,
  Míg végre diadalmasan a legtetőre terjed.
Minden berket lángba borít és szurkos köddel végre
  Barna felhőgombolyagot hömpörget fel az égre,
Kivált berkedre északról ha több fergeteg tódúl,
  S a szelek szárnyán a tűzvész kacskaringózva lódúl.
Ha e' történt, sem a tőkék többé ki nem hajtanak,
  Sem a vesszők, bár elmetszed, ágot nem bocsátanak.
Többé akkor ki nem virít a főld hasonló fával,
  Csak a csip-csup vad olajfa marad fanyar ágával.
Te ne hallgass semmi okos tanácsára olly nagyon,
  Hogy északi szél futtakor áss gödröket a fagyon.
Akkor bézárja a mezőt a deres tél, s nem hagyja,
  Hogy a gémberedett gyökér a főldet megragadja.
Legjobb akkor rakni szőlőt, ha piros tavaszra már
  Eljött a nyalánk kígyókat faldosó fejér madár.
Vagy hideg ősz kezdetével, midőn a nyár elhaladt,
  És paripáin a gyors nap a télpontig nem szaladt.
A tavasz hát legjobb dísze az ágaknak s a fának,
  Tavasszal vár a dagadt főld nemző magot magának.
Ekkor mindenható atyánk az Éther jó kedvébe
  Termékeny záporral száll le víg mátkája ölébe,
És nagy teste közösűlvén ennek a nagy testével,
  Minden termést és magzatot táplál friss erejével.
Akkor az útszéli bokrok madárszókkal zendűlnek,
  A csordák szokott naponként a Vénusra bőszűlnek.
Szűlhetnék az áldott mező, gyenge nedvvel van tele,
  Felbizgatja pezsgő méhét Zefir olvasztó szele.
S az ifjú napra a fűvek biztosan kacsingatnak,
  S a kászolódó alszéltől a szőlők nem tarthatnak.
A tátos felszéltől kotrott záportól sem ijjednek,
  Hanem gyöngyökkel bimbóznak s leveli kikeshednek.
Gondolnám, hogy a felserdűlt világ szopós korába
  Nem folydogáltak a napok más rendbe és formába.
Tavasz vólt akkor, és a nagy világ tavaszlott maga,
  S deret horkantó szusszával Eurus ki nem ballaga.
Mihelyt a legelső napfényt a barmok szippantották,
  S a vasra ütött legények fejeket feltartották
A kopogó parlag közzűl, és megszállották magok
  A vadállatok az erdőt, a mennyet a csillagok.
Nem is lett vólna embere illy tetemes szakmánynak
  Másként a totyakos világ, ha a hév ragyogványnak
És a kemény télnek néha nem vólna pihenése,
  S pártját nem fogná a főldnek az ég megenyhűlése.
Végre akármelly csemetét űltetsz örökségedbe,
  Zsíros ganéjjal hintsd meg azt és a főldbe jól tedd be.
Vagy szűrőkövet áss mellé avagy szennyes csigákat,
  Hogy leeresszék a vizet és lengeteg párákat.
Kedvek tosszan a kis fáknak: sokan találkoztanak,
  Akik reá nehéz követ s nagy téglákat hordtanak,
Hogy a' légyen tartalékuk, ha sok záporok járnak,
  S a tikkadt mezőt hasgatja hév kutyája a nyárnak.
Az űltetett csemetéknek tövét jól meghordatni
  Gyakran szükség lesz új főlddel, s kapával megásatni.
Vagy bevágott szántóvassal forgatni a rögöket,
  A szőlőbe hajkorászni a küszködő ökröket.
Meg kell szerezni számára hántott rúdból kopjákat.
  Sima gyéként, kőris-karót és kétágú villákat,
Mellyek által a szelekkel még jobban truccolhasson
  És a szilfák ága hegyén a lugasra kúszhasson.
Hanem illendő kedvezni a gyengéded szőlőnek,
  Midőn fiatal korába új venyigéi nőnek.
És a vessző az ég felé nyomúl virgonc erőbe
  S nékitágított gyeplűvel vágtat a levegőbe.
Még most nem kell metszőkéssel sértegetni ágait,
  Hanem csak kézzel csipkedni imitt-amott kaccsait,
Midőn osztán a szilfákra mászván izmos jövéssel
  Felnőttek, tépd le lombjait, mesd meg vesszeit késsel.
Addig félnek a fegyvertől, de most már keményebben
  Bánhatsz vélek és pongyola ágát nevelhedd szebben.
Sövényt is szükséges fonni s a marhát eltiltani,
  Kivált míg gyenge és a bajt ki nem tudja állani,
Amellynek egyébaránt is sok ellenségi vagynak,
  Ki van téve a hév napnak s a sanyargató fagynak.
Sőt az erdei bivalyok és kecskék belécsapnak,
  Rajta a juhok s kíváncsi tinók is nagyon kapnak.
Sőt nem árt annyit a dérnek zúzmarás keménysége,
  Sem a tüzes kősziklákat sütő nyárnak hésége,
Amennyi kárt a nyáj tészen s kemény fogának mérge,
  Fekélyt kapván a harapás helyén a tőke kérge.
Bacchus óltárin a kecskét e vétkeért áldozzák
  És a régi játékokat a nézőszínre hozzák.
Ezért tették fel jutalmúl a játszóknak mustráján
  A nagy Athené lakosi a faluk s utak táján,
Mikor poharat forgatván a lágy hantú mezőkön
  Vígan ugráltak olajjal megkent kecske-tömlőkön.
Eképpen ama népek is, kik a feldúlt Trójának
  Omlásiból Ausonia határin megszállának,
Enyelgenek bárdolatlan versekkel s hahotával
  És odvas kéregbe vájott ijjesztő álorcával.
És tégedet víg dalokkal, ó Bacche, kurjongatnak
  S néked a magas fenyőre apró bábot aggatnak,
Mellyért kicsíráznak minden szőlők bő termésekkel,
  Megtelnek a horpadt vőlgyek potrohos gerezdekkel.
Béterűl gazdag szürettel a hegyek bóltozatja,
  Valamerre a kis isten tisztes fejét ingatja.
Azért hazai versekkel Bacchust híven tiszteljük
  És néki szent pogácsánkat s tálunkat felemeljük
És a szarván vitt szent bakot óltáránál leütjük
  S mogyorófa-nyárson kövér belsőrészét megsütjük.
De van még egy másik szorgos munka is a szőlőben,
  Mellybe semmi sok sem elég, mert minden esztendőben
Háromszor, négyszer kapálni szükség s a porondokat
  Kapafokkal mindég törni s irtani a lombokat.
Visszakerűl új forgással a földmíves munkája,
  És szokott nyomán előjön az esztendők pályája.
Mert mikor már késő zőldjét a szőlő elhullatta,
  S az erdők díszét a fagyos felszél lefosztogatta:
Már akkor a serény gazda a jövő esztendőről
  Gondolkozik és lehányja a megtarolt szőlőről
Saturnus görbe késével a koszlobár vesszőket
  S a metszés közben csínosabb sorra szoktatja őket.
Első légy a kapálásban, első égetésébe
  A venyigéknek, első légy a karók szedésébe.
Legutól szűrj. Két ízbe árt az árnyék a szőlőnek,
  És a tömött burjánok is benne két ízbe nőnek.
E' mindenik terhes munka. Becsűld a nagy mezőket
  S kicsit mívelj. Ezenkívűl az iglice-vesszőket
Az erdőben s a víz partján vágni kell a nádakat
  És gonddal kell gyarapítni a vadon fűz-szálakat.
Bár a szőlő meg van kötve, a metszőkés nem kell már,
  Bár a lankadt vincellér a sor végén dúdolva jár:
Mégis szükség megkapálni s törni a göröngyöket
  És félteni Jupitertől a már megért fürtöket.
Ellenben az olajfáknak nem kell semmi mívelés,
  Nem kell a görbe késeknek a metszés s a tördelés,
Nem kívánják a karmoló gereblyéket, ha végre
  Megragadtak már a főldbe s ha rászoktak az égre.
Maga a főld bő nedvet ád a plántált olajfának,
  Ha fokával megturkálják a béhorpadt kapának,
És a szántás után bőven gyümőlcsözik. Termessz hát
  Kövér és a békességtől kedvelt szelíd olajfát.
Az almafák is, ha egyszer erős tőre akadtak
  És ha a nékik szükséges erőre találhattak,
Magoktól is nagy sebessen az ég felé felnyúlnak,
  És így a mi dajkálkodó erőnkre nem szorúlnak.
Azomban sűrűn tenyésznek az erdők gyümőlcsei
  S vérszín bogyókkal pírúlnak a madarak fészkei.
Kaszálhatni a zanótot, bércen fáklyát hasítnak,
  Mellyek éjszakára tüzet adnak és világítnak;
S mégsem űlteti az ember és rajtok munkát nem űz?
  Mért említsek nagyobbakat, ím, a rekettye s a fűz
Vagy a vetésnek sövényt ád, vagy a méhnek virágot,
  Hűs árnyékot a pásztornak, a marhának zőld ágot.
Szép is látni a puszpánggal habzó Citor tetejét
  S a szurokkal bővölködő Narixia erdejét.
Szép látni az olly vidéket, hol sem a gereblyének,
  Sem az emberi kezeknek munkái nem levének.
Maga a Kaukázus bércén álló kopár rengeteg,
  Mellyet úntalan tör, sodor keletről a fergeteg,
Külömb-külömb termést nevel, ád hasznos gerendákat,
  Hajóknak fenyőt s házaknak cédrus- és ciprusfákat.
Ezekből gyárt a főldmíves a szekérnek kereket,
  Ezekből faragnak küllőt s horpadt hajófeneket.
A szilfa szép ágas-bogas, s a fűzfa hány vitlákat,
  A mirtusból csinálhatni legerősebb kopjákat.
A kemény hadi szerszámot a somfából készítik,
  A tiszafát ituréi kézíjjaknak görbítik.
A megesztergályozható puszpáng és sík hársfába
  Éles vassal sok szép metszést tehetsz külömb formába.
Úszkál a könnyű égerfa a vizeknek hátain,
  Lebocsátkozván a Pádus hempelygő hullámjain.
A porlós cserfa odvába és elvásott kérgébe
  Belérajzanak a méhek gyakorta a cserébe.
Hát Bacchus millyen hasonló hasznú adományt talált?
  Bacchus indított sok bűnre okot, ő szerze halált
A dühös Centaurusoknak, Récusnak és Folusnak
  S a Lapithákat kondérral fenyítő Hylaeusnak.
Óh, millyen nagy bóldogságba tőltik áldott élteket
  A szántóvetők, csak tudnák saját szerencséjeket.
Kik ámbár a viszálkodó fegyverrel nem küllődnek,
  A jószívű főldnek könnyű termésiből élődnek,
Mert nálok a tág kapukra pócolt kastély garádja
  A reggel köszöntők árját pitvarral nem okádja.
Nem vágynak a cifra bólttal kihányt ajtófelekre,
  Sem arannyal szőtt ruhákra s korinthusi rezekre,
Se gyapjokat a Síria kenőccsébe nem mártják,
  Sem a jó olajt idegen kásiába nem ártják,
Hanem csendesen nyúgodnak, élnek ártatlanságban,
  Minden jóval bővölködnek, hevernek a jószágban.
Van itt barlang, van élő víz, hűs tempéket láthatni,
  Bőgnek a barmok, és a fák enyhébe szunnyadhatni.
Itt az erdő s a vadakkal megrakott szövevények,
  Itt vannak a munkát győző, szűkön élő legények.
Itt Istent félik s atyjokat megbecsűlik. Itt jára
  A világból kikőltöző igazság utóljára.
Én meg az édes múzsákhoz szítok mindennél jobban,
  Kiket halálból szeretek s tömjénem nékik lobban.
Ők mutassák meg az égnek jártát s a csillagokat,
  A napnak fogyatkozásit és a holdfertályokat.
Mi erőtől rendűl a főld, a tengerek dagadnak,
  Feljűlhaladván gátjokat, és ismét lelohadnak,
Miért siet a téli nap a tengerbe vágtatni,
  Vagy mi tudja a késő éjt olly soká tartóztatni.
Ha úgy meggyávúl minden vér szívem fagyos öblébe,
  Hogy a természetnek bé nem vergődhetem ölébe:
Ám dicsőség nélkűl fogom kedvelni a réteket,
  A folyókat s a vőlgyek közt lecsorgó kútfejeket.
Óh, hol vannak a szép mezők, a sperchiusi liget
  És a lakoni szűzektől bébarangolt Táiget?
Óh, ki visz engem a Hémus híves vőlgye aljába?
  Ki sátoroz bé a fáknak temérdek árnyékába?
Bóldog, ki megesmérhette minden dolognak okát
  És pillantás nélkűl nézi a félelem homlokát,
Ki a megkérlelhetetlen fátumot öszvezúzta
  S a fösvény Acheron zörgő neszét megsarkantyúzta.
Bóldog az is, ki esméri a mezők isteneit,
  Pánt és az öreg Silvánust és a nimfák szűzeit.
Nem ügyel az sem a népre, sem királyi bársonyra,
  Sem az egymással civódó hűségtelen rokonra.
Bátor a pártos Dácusok a Dunán nyüzsögjenek,
  Bátor Róma mit csináljon, s az országok vesszenek:
Ő sem az ügyefogyottat esdekelve nem szánja,
  Sem a gazdag előmentét irígyképpen nem bánja.
Leszedi a fák és mezők önként nőtt gyümőlcseit,
  Nem esmeri a balgatag törvényszékek pereit.
Mások a tengert lapáttal verdesik, fegyvert fognak,
  A királyok tornáciban tolongnak, ácsorognak.
Ez a szegény városokat borítja füstbe, porba,
  Csak, hogy drágakőből igyék s takaróddzék bíborba.
Más eldugdossa aranyját és elásott kincsén űl,
  Ez a szószóllók székébe fakép módjára elhűl,
Ez a játéknéző-helyben meghökkent száját tátja,
  Köszöntvén a Tanács és nép kettős tapsa, vivátja.
Vígadnak, kik rokoniknak a vérében úszkálnak,
  Számkimenvén, más ég alatt újabb hazát találnak.
A földmíves pedig görbe ekéjével felvájja
  Szántófőldjét, és innen van az esztendő munkája.
Ebből táplálja hazáját és apró unokáit,
  Ebből érdemes tinóit s ökreinek csordáit,
Nem nyugszik, míg az esztendő vagy a fák gyümőlcsével,
  Vagy a barmok fajzásival, vagy Ceres kévéjével
Meg nem tőlti nagy bővséggel, míg csak meg nem terheli
  Terméssel a barázdákat, és minden csűr nincs teli.
Béjön a tél: faolajat tör csikorgó préssébe,
  Vígan makkolnak disznai, van vackor a cserébe.
Az ősz is sok gyümőlcsöt hoz, és a meleg napokon
  Főződik a szelíd szüret az enyhős kőszirtokon.
Azalatt édes magzati ajjakáról csüggenek,
  Szűzen él szemérmes háza, bő tejjel tőgyellenek
A marhái, és a vídám gyepen öszveütközött
  Szarvakkal vínak a kövér gödölyék egymás között.
Maga innepnapokat tart, a fűvön félóldalt dűl,
  Hol a kancsót színig tőltik társai a tűz körűl.
Bacchust hívja, kicseppentvén a bort az ő számára,
  És a marhák őrzőinek célt függeszt a szilfára,
Amellyet sebes nyilakkal versenyt arányozzanak,
  Vagy mezítelen izmokkal küszködéshez fogjanak.
Illy életet éltek hajdan a régi szabinusok,
  Illyet Remus és a bátyja s a vitéz etruskusok.
Így tette Róma a világ legékesebb csudáját,
  Békerítvén egy kőfallal hét hegynek a pompáját.
Illyen életet élt vala e főldön hajdanába
  Maga az arany Saturnus, míg pálcáját markába
Nem vette Dicte királyja; és míg az agyonütött
  Tulkokból a kegyetlen nép vendégséget nem ütött.
Még akkor senki fülébe trombiták nem harsogtak,
  Még a vaskos üllőkön vert fegyverek nem kopogtak.
De mi messze tartó mezőn nyargaltuk meg pályánkat,
  Illő már kizabolázni tajtékzó paripánkat.

Nagy Páles és amfrizusi híres pásztor, már ti is
  Lesztek énekim, s Licéum erdei s forrási is.
Úgyis már egyéb tárgyú vers, melly az üres elméket
  Múlathatná, közkézre kelt s betőlt minden környéket.
Ki nem tudja Euristheus kemény durvaságait?
  Vagy az útálatos hírű Buziris óltárait?
Ki nem szólt Hilás gyermekről, Latona Delusáról?
  Hippodámról s lovász Pelops elefáncsont válláról?
Útat kell próbálnom, mellyen magam is felkelhessek
  A főldről s a világ nyelvén, mint győző, repkedhessek.
Ha élek, Aon hegyéről leszállván, én viszem be
  A múzsákat legelőször édes lakta-főldembe.
Mantua! Edom pálmáit én hozok legelsőbe
  Számodra s márvány templomot építek zőld mezőbe.
A víz mellett, ahol a nagy Mincius lassan kereng,
  És csavargó partja körűl a gyenge nádperém leng
Caesart fogom állítani a templom közepére,
  Ő bírja az én templomom: az ő tiszteletére
Én mint győző s tűndökölvén tirusi új bíborba,
  Száz négylovas kocsit hajtok a pataknál a porba.
Egész görögség Alfeust s Molorch-berke vidékit
  Elhagyván, számomra teszi pályafutó játékit.
És küszködik nyers kesztyűvel: én magam homlokomat
  Olajággal koszorúzván, viszem ajándékomat.

A nyugtató Szkírusnak édes
Ölébe már kedvére lankasztotta Ámor
Thetis fiát rabszijjain. És olly nagyon
Féltvén dicső foglyát ez a ravasz,
Mint amiként kevélykedett vele,
Az ő megőrzésére minden
Fortélyjait munkába vette.
És Déidámiába őneki
Mindenkor új szépségeket szemléltetett. Azonba
Mindjárt; ha megmozdúlt, ha megszólalt, vagy épen
Magát mutatta neglizsében,
Szívére Akillesnek egy nyilat
Villogtatott annak szeméből.
Megrakta lakhelyét belől
Lesekkel: és mindenfelől az egész királyi házba
Csupán szerelmes suttogások,
Sohajtozások és beszédek,
Panaszok, pityergések folyának: És az édes
Titkok barátinak a kies
Erdőknek árnyékába a cicázó
Szellők legyeskedése,
A csácsogó madárkák víg szerelmeteskedése,
A parton a kövek között
A mormoló haboknak eltörése:
A főld, az ég mindenfelé
Szerelmeket lehelt belé.
Így múlatott itt, elfelejtkezvén magáról,
A megszerelmesűlt hérós leányruhába. És már
Nem fegyverek, nem táborok,
Nem is csaták s triumfusok
Valának elméjébe. Hanem a kőlcsönös
Kedveltető elhívatás,
Bággyadva tett kosáradás,
Koldúlva tett panaszolkodás,
Viszontagolt igéretek,
Bocsánatok, bosszantatások,
Nyájaskodások, civakodások: és ezer
Hasonló gyermekeskedések, mellyeket
Úgy néznek a szerelmesek mint értéket.
  Én életem, néhánykor ezt mondotta,
    S én reményem, ah, csak te vagy:
    S utólsó szavait egy nagy
  Sohajtással egészen elfojtotta.
  Én lankadok, néhánykor ezt mondotta,
    Csak teérted haldokolván,
    S lankadása okát osztán
    Kebeléhez ájúlva szorította.

                         *

De hogy hamissan bírja azt a szívet Ámor,
Melly néki volt igérve, a Dicsőség
Sokáig ezt nem tűrheté. Ákillesre ment.
Ott állapotját mind eszére adta,
S a fegyveres Ulisszest előtte megmutatta.
Láttára, hívására Ákilles megint
Felébredett, meglátta melly hibás vólt:
Szégyenletébe felpirúlt:
Mérgébe elhalványodott: alávaló ruháit
Köröskörűl letépte: fegyvert kért magának
És már megindúlt, hogy hibáit helyrehozza szépen:
De Déidámia oda méne éppen,
Elhalva, sáppadtan, lehegve,
Kétségbeesvén mindhiába készűlt
Gyakorta szólni: nem teremthetett
Siralma közt szót. Ah, szerencsétlen! ha most,
Most el nem állott vólna nyelve,
Valóban győzött vólna érdekelve.
"Méltatlanok, fejedelemasszony,
(Így szóla néki) a te kínjaid. Ha engemet
Gyávának óhajtsz, helyrehozhatom
A veszteséget mind: ha héróssá szeretnéd
Hogy legyek, engedd meg, hogy a' lehessek.
Isten hozzád! te már magadba fogsz maradni
Mindenkor." Óh, e nékiszánt istenveled
Súllyára a szépnek ereje elfogyott,
Lágy szíve elszorúlt, s elájúlva lerogyott.

ÓDA AZ ÁRNYÉKSZÉKHEZ
Blumauer

Kis szék! mellynek nevét nem emlegetjük
  Ha tudjuk a políciát,
Vagy mellé mindenkor vigyázva vetjük
  A tisztes salva-véniát;

De akit mégis megkeres napjába,
  A legszorosb órába is,
S ájúlás nélkűl bűzölget magába
  A legfinnyásabb dáma is.

Mindennap e te óltárodra tészi
  Természet-áldozatjait
E nagy világnak a galántabb részi,
  S temjénét felbocsátja itt.

Olly bálvány vagy te, mellynek a királyok
  Térdet, fejet görbítenek,
És akit ők, csak áldást nyújts reájuk,
  Haj'don farral süveglenek.

Olly hű barát is vagy, hogy a te széked
  Előtt mindennap megjelen
A nagyszemérmű szűz apáca, s néked
  Magát mutatja meztelen.

Mint isteneknek trónusán a mennyen,
  Nagy gőggel űl a bőlcs terád,
Büszkén tekint le és durrantja fenjen
  A zúgó mennydörgést alád.

Te vagy példája a trónusnak sokba;
  Mert annyi milliók közűl
Terajtad is, miként a trónusokba,
  Egyszerre egynél több nem űl.

Te vagy, mellynél több pompa s etiquette,
  Mint a trónus körűl, vagyon:
Mert mellyik trónus az, mellynek mellette
  Udvarlanának olly nagyon?

De abba méltó tégedet becsűlni
  Minden szagos székek felett,
Hogy a trónusba sokszor terhes űlni,
  Te még könnyítesz ahelyett.

Ajánlod kebled a test ösztönétől
  Nyomott embernek szívesen,
S az emberség legsúlyosabb terhétől
  Magad felóldod édesen.

Nagy lélek, kis lélek búcsúdat járja,
  Ha lépszorúlás bántja őt:
Teáltalad lehiggad lelke sarja,
  Melly rá vastag ködburkot szőtt.

Melly sok csudádat szemléljük napjába!
  Ím, hozzád sok szegény beteg,
Mint a nyavalygó moslemin Mekkába,
  Tolúl, hogy őtet gyógyítsd meg.

Áldásnak széke vagy te! s áldozatját
  Hiába nem találja ki
A páciens, mert régi állapotját
  Tetőled érte megnyeri.

DAPHNE
Pope

Éppen idefel valék Pesten, azon szomorú alkalmatossággal, midőn hazánknak ama dicsekedése, Alexandra nádorispánnénk meghalálozott. Részt vevék magam is a köz fájdalomba, s veszteségünket élénk színekkel forgatván képzésemben, tele tőltem érzékenységgel. Magamat nem mertem olly nagy erővel bíztatni, hogy tulajdon szerzeményemmel próbáljak egy illyen tárgyat felékesíteni: és ez okon folyamodtam Pópehoz - a mennyei lelkű énekeshez. Az én részem itt csak ennyi, hogy ami a gondolatok és érzések skeletonját illeti, én is éppen úgy éreztem s szinte azokat gondoltam, a versezetet, ott, ahol illő volt, hazánkhoz és a történethez alkalmaztam; és végre a Pópe szép ánglus versezetéből, vagyis inkább annak szép francia folyóbeszédi fordításából egy csekély magyar eclogát koholni bátorkodtam. Mellé tettem a francia fordítást is; hogy akik az én magyar szemetemen kiesmérni s megkedvelni találják az ánglus gyöngyöket, legalább a francia könnyű kantuson nézegethessék azokat. Én ugyan, hacsak Álbion hasonlítatlan bárdussa eránt való tiszteletem nagyon meg nem csal, merem állítani, hogy ha Pópe soha többet ennél az egy idilliumnál nem írt vólna is, örök életet nyert vólna magának a poéták paradicsomában. Az igaz, hogy maga is ezt a munkáját mindenek felett kedvelte. Meg vólt már ez készítve, midőn Walsh, az ő barátja, így írt hozzá: "Minthogy utolsó idilliumod éppen azon a matérián jár, amellyen az enyím, amellyet a Tempest asszonyság halálára csináltam: nagyon leköteleznél véle, ha azon idilliumot ollyan formába öntenéd, amellyből azt lehetne gondolni, hogy ennek a dámának emlékezetére dolgoztad." Ez a dáma egy yorkshiri régi familiából való vólt, és Walsh életében nagy tisztelettel vólt eránta, s halála után egy pásztori alagyával dicsérte meg őtet; meghólt 1703., azon az éjszakán, mellyen az akkorban olly híres nagy szélvész történt, mellyre céloz Pópe is ebben a munkájában. Alexandra ugyan márciusban hólt meg; de amillyen idő vólt akkor egész vásár alatt, azt fiának fogadhatná akármellyik hónapja is a télnek. Utóljára csak arra kérem az olvasót, hogy itt csupán a Pópe lelkét és Alexandrát szeresse bámúlni, mert hány mássát mutathatni mind a kettejének a maga nemében: énrólam pedig csak azt higgye el, hogy mind a kettő emlékezetének temjénezője vagyok; már akkor jutalmommal megelégedek.

LYCIDAS
  Nincsenek-é zuhogó csermely morgásai, Thyrsis!
Olly szomorúk; mint a te szavad, nem folynak előttem
Ollyan kellemesen ezek a vőlgyünkbe keresztűl
Kígyódzó patakok. Nyájink kényjekre alusznak
Már puha gyapjaikon; teljes fényjébe ragyogva
Száll fel a Hóld; és a madarak mély csendbe fülelnek.
Fúdd el azért, kérlek, Daphnénak mostoha sorsát
S virtusait.

THYRSIS
  Látod mind jégbe borúltak az erdők,
Elvesztvén nevető zőldségeket. Ám ha tenéked
Tetszik, Eleknek ama versét elfúvom előtted,
Melly a szép dryadok szívébe is 'úgy benyomúla.
A Duna jól hallá e dalt s meghagyta, lefolyván.
Partjai fűzeinek, hogy hangját el ne felejtsék.

LYCIDAS
  Úgy koronázzák meg mezeid legszebb aratással
A termékeny esők: kezdd el. Hogy meghala Daphne,
"Mondjatok énekeket síromnál, pásztorok!" így szólt.
Tőltsd be azért szavait, s e tisztességet utólszor
Tedd neki: én azalatt e sírt, melly béfedi őtet,
Laurus-gallyakkal kirakandom, mellyeket éppen
Most szedtem, s szemeim levelére leharmatozának.

THYRSIS
  Tiszta folyásitokat hagyjátok el, óh deli Múzsák;
Hordjanak a faunok s nimfák cipruskoszorúkat;
Könnybe borúlt Kupidók, óh! fedjétek be vidékünk
Csergetegit mirtuslombbal, törjétek el immár
Íveteket, valamint régen az Adóni halálán;
S hasznavehetlen arany nyilatok végével ez ígét
Véssétek fel az ő sírjának néma kövére:
"Őltözzék a legszomorúbb formákba világunk,
És a főld s az egek vegyenek részt szívbeli búmban:
A szép Daphne kimúlt, s nincs a szerelem maga többé.

  Úgy is lőn: az egész természet díszei menten
Elváltoznak, az éj csendes nimfája világát
Barnítják szomorú felhők, s a fák tele könnyel.
Gyenge virágosakat, nosza, menjünk szedni tövestől,
S űltessük sírjára! kihervadt fényje azoknak
A Daphnééval. Mit is érnek akármi cirádák,
Kikkel díszesedett a víg természet egyébkor?
A szép Daphne kimúlt, s nincs a szépség maga többé.

LYCIDAS
  Itt-nem-léte miatt a nyájak búba merűlvén,
Zőld legelőre nem is mennek; nem vágynak epesztő
Szomjokat a tehenek csillapítani tiszta vizekből;
Vesztét zengedezőbb hangokba kesergik a hattyúk,
Mint amillyeneket magok elmúltával eresztnek.
A levegőnek ama' nimfája, ki lakni leginkább
Mély üregekbe szeret, komor andalgásba merűle,
Vagy mást vissza nem üt hangján a Daphne nevénél,
E névnél, mellyet kedvére viszontoza máskor.
A szép Daphne kimúlt, és nincs az öröm maga többé.

  Eljön az éj, s főldünk enyhítésére az égből
Mégsem ered harmat; kihasad későre a hajnal,
S illatot a szellőn nem terjeszt semmi virágszál;
A szag-adó fűvek megszűntek balzsamomozni
A levegőt gazdag mezeinkbe; s az egyes erővel
Fáradozó méhnek nincs édes mézire gondja.
A szép Daphne kimúlt, és nincs a Grácia többé.

  Többé a szántóka hegyes reptébe megállván
A levegő közepén, a Daphne dalára nem űgyel;
E gyönyörű zengést nem fogják hímzeni többé
A madarak, hogy szép szavait bámúlva tanúlják;
Többé már a habok, mellyek mormogva csörögnek,
Olly muzsikálásért, mellynek szava szebb az övéknél
Nem tartózkodnak; hanem a part szélire csüngő
Nádakat ingatván, ezt fogják mondani nékik;
A szép Daphne kimúlt, és nincs a muzsika többé.

  Jön sóhajtva Zefir kijelenteni Daphne halálát
A remegő fáknak; nógatják a remegő fák
A kristály csermelyt; a kristály csermely előbbi
Tiszta vizét bezavarja s özön könnyekbe kizúdúl.
Szél, erdő, folyamat, mind sír a Daphne halálán.
Daphne, dicsőségünk s gyászunk oka, nincs maga többé.

  Mit látok? Maga Daphne megy ott, bámúlva lebeg fel
A magos étherbe, s már feljebb látszik az úszó
Felhőknél s a csillagos ég híg mennyezeténél!
Melly gyönyörű szállás, hova ő megy lakni ezentúl!
Ott örökös hűsség leng a fű-lepte mezőkön,
S a ligetek mindég zőldellenek. - Angyali Daphne,
Daphne, akar amaránt tornáciba nyúgoszol immár,
Ó, akar a bóldog kerteknek drága virágit
Örvendezve szeded, kik hervadságba nem esnek,
Nézz ránk, kik nevedet hívjuk, nézz isteni szemmel,
Daphne, kinek sorsod többé siralomra nem indít.

LYCIDAS
  Ó, hogy ügyelt Múzsád szomorú nótáira minden!
Illy gyönyörű csendet szerez a filoméla keserves
Éneke, hogyha Zefir valamelly szép napnak enyésztén
A levelekbe cicáz s elalél a lombok utában.
Ó, kegyes istenné, juhaim ha tenyészni találnak,
Egy-két gyenge barist fogok én áldozni tenéked.
Míg árnyéka leénd fának s illatja virágnak,
A te neved, híred, dícséreted el nem enyészik.

THYRSIS
  Indúljunk, Lycidas: hideg essőt hoz le magával
Órion, a főnek nem jó a fenyvesi árnyék,
Mordon fú Boreás, s a természet maga bágyad.
Mindent dúl az idő: engednünk kell az időnek.
Isten hozzátok, vőlgyek, patakok, hegyek, erdők,
Isten hozzátok, jámbor dalok és puha nyájak,
Isten hozzátok, jó pásztorok, angyali Daphne,
S minden egyéb dolgok, mind Isten véletek immár.

RAJZOLATJA E MUNKÁNAK

Áll ez három részből. - I. A belékezdés. II. A festés maga. III. A bérekesztés. -

I. A BELÉKEZDÉSBEN megköszönti a mezőket és írásának tárgyát előadja.

II. A FESTÉSNEK öt szakassza van. 1) A kikelet. A) A tavasz leszáll; 1. lehell, a hó elolvad; 2. lehell, az árvíz megszűnik; 3. lehell, a zőldségek és virágok kiújúlnak. B) Hívás a mezőkre, intés az örömre; jelesben a leánykákhoz. 2) A vidék. A) Faluk. Fenyves. Vetések. Tó. Bált tengere. Ménes. Csorda. Major. Szőlőhegy. Pacsirta. Szántóvető. B) A hadnak kártételei. Intés minden fejedelmekhez a békeségért, kereskedésért, a bőlcsek pártfogásáért. 3) A major. A) Ennek tekintete. Tó az udvaron. Tyúk. Lúd. Gyermekek fördése. Paraszt leány. Tengeri nyúl. Galamb. A kert. Virágok, Diófa. Tulipánt. Rózsa. Jácint. Gyöngyvirág. Ibolya. Estike (a magános bőlcs). Páva. Kankalinok. Lepkék. Mezei gazdasszony. B) A mezei nép boldogsága. Erre és a bőlcs életre való áhítozás. Jövendőlő képzet a jobb élet felől. Elragadtatás Lillához és a barátjához, Gleimhoz. Felébredés és az azon való szomorkodás. 4) Az erdő. A) Felvídúlás. Erdei sétálás. Kecskepásztor. Szarvasok. Szilaj ménes. Bikák. Erdei omlópatak. Madarak éneke. Fülemüle. Vadgalamb. Fészkek. B) Az Istennek nagyságos dolgai. 5) A rét. A) Illatok. Hívás Spaldinghoz és Hirzelhez, a mezőre s a virtusra. Gólya. Libuc. Méhek (az útazó bőlcsek). Tó. Sziget. Berek. Szárazság. Esső. Zápor. Juhok. Fecskék. Napfény. Szivárvány. Hívás Hallerhez. Az esső után való köz megújúlás.

III. A BÉREKESZTÉS. Búcsúvétel a mezőktől. Óhajtás.

Fogjatok bé, szent árnyékok!
  Ti elmélkedésemet
Andalító zőld hajlékok,
  Fogjatok bé engemet;

S kezdjetek belém fúvalni
  Egy édes versezetet,
Mellyel fogom magasztalni
  Az ifjúlt természetet!

És ti, mosolygó réttájok,
  Kiken hűs patak kereng!
Harmatos völgyek, lapályok,
  Hol sok ezer virág leng!

Megeléglést hadd szíhassak
  A ti jó szagtokkal bé;
Párás hegyek, hadd juthassak
  Kies tetőtök felé!

El kívánom arany lanton
  E vídúlást dallani,
Melly most kezd e bóldog hanton
  Körűltem mosolygani.

Hadd hallja meg Aurórával
  Hesperus e dalomat:
S Lilla érdempántlikával
  Fűzze érte lantomat.

                 *

Rózsaszín felhőn az égből
  A Tavasz leszállala,
Rajta fiatal zőldségből
  S virágból font öv vala.

Minden természet érzette
  Isteni lehelletét;
A hó végig hempelygette
  A hegyek görbűletét.

Partjokon feljűl úszkáltak
  A patakok szerteszét,
A felhők záporrá váltak,
  Hullámokat tolt a rét:

A földmíves elréműle. -
  De ő egyet lehellt még;
S ím, minden köd elrepűle,
  S alámosolygott az ég.

Ismét a főldnek gyomrába
  Leszivárgott a csatak,
És náddal tűzött árkába
  Halkal csörgött a patak.

Hozzánk ugyan gyakor éjjel
  A lankadt tél visszatért,
S megrázott szárnyáról széjjel-
  Szóra zúzot, havat, dért;

A zablátlan szélvészeknek
  Felhítta csoportjait,
Kik az északi bérceknek
  Kitörvén barlangjait,

Mendörgő hanggal rablották
  A virdító berkeket,
Fenekestől felforgatták
  A setét tengereket.

De a főld zordon színére
  Még egyet lehelle ő,
S éltető lehelletére
  Felengedt a levegő.

Béteríte egy szőnyeggel
  Vőlgyeket és halmokat,
Mellybe szőtt vad merészséggel
  Zőldséget s virágokat.

Most már a bikk a cserébe
  Hűs árnyékokat vetett,
Hármóniás dal tőlté be
  A pitymalló ligetet.

A tiszta nap megtekinté
  A szelíd patakokat
S játszi szikrákkal behinté
  Göndörödött hátokat.

A szellők útját eltőlték
  A vidék illatjai.
A szunnyadt ekhót felkőlték
  A pásztorok sípjai.

                 *

Ti, kiknek megcsalt lelkére
  Az öröm fénye közűl,
Mint a tél felhős éjére,
  Egy víg súgár sem derűl,

Oszlassátok el a kába
  Kétséget s aggságokat,
Ne nyögjétek el hijába
  A múlandó napokat.

A hírnév rab kívánója,
  A fukar, s halvány kaján
A bosszú hév szomjúzója
  Hadd epedjen a baján:

Titeket a vígaságnak
  Alkotott a kegyes ég;
Virtusnak s ártatlanságnak
  Aggódni illetlenség.

Ússzatok gyönyörűségben!
  Tiérettetek van ez:
Ím, leng és zeng a híg égben,
  A vőlgyben virít s rügyez.

És ti, a tavasznak kedves
  Barátnéi, jertek el!
Virágzó szépek, a redves
  Városból fussatok el.

Fújtó gőzzét ne szívjátok
  Arany tömlöctöknek már:
Jertek, ím, Ekhó hozzátok
  Mosolyog és Zefir vár.

Vár, hogy játszhassék a hőlgyek
  Bodrozott hajfürtjein,
Midőn táncoltok a vőlgyek
  S ligetek ösvényein,

Vagy ledűlvén a kútfőkhöz,
  Apró violát szedtek,
Hogy ártatlan emlőtökhöz
  Bokrétát biggyesszetek.

                 *

Itt, hol örökké zőldellő
  Fenyvekkel a bérc benőtt,
És feléig a kékellő
  Pataknak árnyékot szőtt,

Itt fogok zőld gyepre űlni -
  Ó! a mező mint örűl!
Mint kezd új élet derűlni
  E mosolygó táj körűl!

Jámbor faluk! ó, enyelgő
  Nyájak! ó, erdők, hegyek!
Pihenést széjjel őgyelgő
  Szememnek méken vegyek?

E gyenge zőld gabonákon?
  Kik hímmel tarkállanak,
S végre a szűk barázdákon
  Távol alig látszanak?

Vagy e tón? mellynek gödények
  Ússzák csendes habjait,
Csipkebokrok és kökények
  Koszorúzzák partjait? -

Szemem egyszerre magához
  Rántja a Bált tenyere,
E kék méllység s a partjához
  Vergődő hab ezere.

A tündöklő nap súgára
  Egy csillagokkal rakott
Eget terít rá, s magára
  Pislogva tekinget ott.

Óriási a vizeknek,
  Felocsódván a napon,
Bukfencezve ténferegnek
  Ez ellátatlan lapon.

Nézd el, ó mezők Múzsája,
  Ama szomszéd síkokat,
A lovak pompás homálya
  Mint lepi el azokat.

Délceg nyákot emelítnek,
  Mellyet lágy sörény kerít,
Dübögnek, fennyen nyerítnek;
  A fenyves visszanyerít.

A komor bika nyomában
  Sok szép fejér tehenek
A major bokros lápjában
  Kedvekre őgyelgenek;

Mellyhez nyár- és fűzbokrokkal
  Árnyékozott róna megy,
Hátúl egy thyrsusbotokkal
  Béűltetett szőlőhegy:

Egy része tisztán csillámlik,
  Másutt fátyol fogja bé;
Fut a felhő, s a fény hámlik
  Grádicsonként felfelé.

A pacsirta az egekre
  Fennyen emelkedve száll,
Lenéz a bóldog vőlgyekre,
  Függtön marad s jubilál.

Kerengő dalja hangjában
  A szántó gyönyörködik
S édes elandalodtában
  Az égre bámészkodik.

Majd a vőlgyelő ekére
  Dűlvén kihempelygeti
A barna habot főldére;
  Csóka, varjú követi.

A vető az ő nyomába
  Mérsékelve lépeget,
S a bíztató barázdába
  Arany záport hinteget.

                 *

Ó! ha a magvát magáért
  Szórná a munkás paraszt,
Ó, ha fáradván boráért
  Maga is inná meg azt!

Ha azért görbítnék fáját
  Az esztendő terhei,
Hogy enyhítsék saját száját
  Jónedvű gyümőlcsei!

De a torkos had s más részen
  A fogcsikorgató éh,
S a vad tábor hányszor tészen
  Munkát, reményt semmivé!

Mint a forgószél kezéből
  Parittyázott jégeső,
Úgy töri széjjel tövéből
  A tápláló fűvet ő;

Tipor karókat, szőllőket
  A főld színéig szintén,
Felgyújt falukat, erdőket
  Kedvére... Hol vagyok én?

Ím, ím, a messzi dombokból
  Fegyverek villámlanak,
A feltátott réztorkokból
  Tűzfelhők gombolyganak,

Megdördűlnek s menkövekkel
  Górálnak mindannyiszor;
Szétszaggatott emberekkel
  Rakva a rettentő por.

Kék homály alá takarja
  Mindentlátó szent szemét
Az ég, s nézni nem akarja
  E kegyetlenség nemét. -

Ni, egy legszebb virágjában
  Lévő fiatal legény
Mint hajtja fejét kínjában
  A bajtársára szegény.

Csorgó vérét és páráját
  Útjában késlelteti,
Reményli, hogy szűz mátkáját
  Még egyszer ölelheti,

Reményli, hogy kedvessének
  Ajjakiról talám még
Bérét hosszas hűségének
  Learattatja ez ég:

De egy kard most vágja főbe...
  A szűz kimúl sírással,
S ezen egy bőlcs jövendőbe
  S egy szent poéta elhal. -

Ti, akiknek hűségére
  Bízták szabad nemzetek,
Hogy a főld minden kincsére
  Nevekben ügyeljetek,

S korona légyen pálcával
  Szent hatalmatok jele,
Ah! a magok fegyverével
  Gyilkoltatjátok-e le?

Ha az célja szíveteknek,
  Ó, emberek atyjai!
Hogy több boldog gyermekeknek
  Légyetek gyámolai:

Ám bízvást vásároljátok
  Minden módon ezeket,
Csak hogy fel ne áldozzátok
  Az elsőszülötteket. -

Világ minden fejedelme!
  E szómra hallgassatok,
Hogy az Istennek kegyelme
  Meghallgassa szavatok!

Sarlóját az aratónak,
  Mellyért éh könnyeket hint,
És lovait a szántónak
  Adjátok vissza megint.

Napkeletre duzzasszátok
  Vitorlátok öbleit
S a tengeren arassátok
  A szigetek kincseit.

Űltessetek országtokba
  Emberekből kerteket
És állítsatok azokba
  Serény, okos csőszöket.

Azoknak jutalmazása
  Légyen rang és tisztelet,
Kiknek éjjeli lámpása
  Fényt terjeszt a főld felett.

Kérdjétek a kalyibától,
  Nem lappang-é ott egy bőlcs,
Kit a nagyok pitvarától
  Magához vont az erkőlcs?

Hol rejtekben él magának:
  Ó, innen hívjátok ki
És adjátok a hazának
  Bírói székét neki;

Zárja bé az orcátlannak
  Palotátok ajtaját,
És a síró ártatlannak
  Orvosolja meg baját.

                 *

Jer, Múzsa, e vőlgy lapályán
  Nézzünk széjjel a paraszt
Gazdaságán s háza táján,
  Jer, látogassuk meg azt. -

Itt sem párusi márványból
  Nem raktak oszlopokat,
Sem alabástrom halványból
  Nem véstek bajnokokat,

Sem itt a messzi vizeknek
  Csavargós kerűleti
A hatalmas mestereknek
  Fékszárát nem követi.

Egy fa, melly alatt nagyatyja
  Három ember idejét
Általélte, takargatja
  Hűs árnyékkal lakhelyét,

Mellyre a zőld venyigéknek
  Csimpajkóznak karjai,
Oltalmazzák a tüskéknek
  És bokroknak falai.

Udvarában egy mosolygó
  Tó kínálja a szemet,
Mellyben felhőkkel gombolygó
  Kék ég fog fel engemet:

Egy ég felettem elterjedt,
  Alattam áll másik ég,
Ó, e kettő közt elterjedt
  Megmérhetetlen méllység!

Itt sír egy tyúk s a mellyéket
  Borzadt tollal futja bé,
S az imént kőlt kis récéket
  Csalja a száraz felé;

De szavára nem ügyelvén,
  Végigfutják a tóközt,
S a habokon általkelvén,
  Háphápolnak a nád köztt.

Lúdak sárga libáikkal
  Sétálva járják a gazt
S berzenkedő szárnyaikkal
  Űzik a lompos kuvaszt.

Játékból a szöszke fattyúk
  Az úszáshoz kezdenek,
Lebukkannak, mint a hattyúk,
  S evickélve függenek.

Amott fut az ól mentében
  Egy kis fürge, dolgos lyán,
Tarka kosár a kezében,
  A tyúk fut nyoma után:

Most megáll, s üres vetéssel
  Őket a kis csintalan
Megcsalja, ím gyors lépéssel
  Odafutnak hasztalan;

Majd hirtelen a kosárról
  Árpát szór le azoknak;
Nézi, hogy egymás hátáról
  Mint esznek s civakodnak.

Amott homályos odvában
  Kandikál a fejér nyúl,
S piros szemét bámúltában
  Forgatván, be-berándúl.

Lágy dúccából hahotával
  A kék galambka kijő,
Nyakát pirosló lábával
  Gyengén kapargatja ő.

Csipked orrával mellyéhez,
  Szép szárnyain babirkál;
Minden megvan, és hímjéhez
  A ház fedelére száll:

Emezt a féltés gyötrötte,
  Haragszik negédesen,
Ürög-forog körűlötte
  És turbékol begyesen:

De hozzásimúl hajolva
  A hízelkedő szép pár;
Ez is felé megy brukkolva:
  Egymást éri a csók már.

Öszvecsapják víg robajjal
  Mind a ketten szárnyokat
S folytatják tördelt kacajjal
  A kert felett útjokat.

Elmegyek a főld színén is,
  Amerre ti szállatok,
Érzékeny galambkák! én is
  Elmegyek utánnatok.

                 *

Elmegyek. - Ó, mint ragyognak
  E kertnek virágai!
Melly édesen párolognak
  A lombok illatjai!

A virágok felhőjében
  A víg zefir sátoroz,
Az égre kapja reptében
  S vélek onnan záporoz.

Ide mórok vad plántái
  A merész hajós nem gyűjt,
Bogácsok ritka fajtáit
  Itt üvegtömlöc nem fűjt.

Csupán hasznos cifraságot
  Szeret a főldmívelő,
Vagy egy koszorú virágot
  Ollykor, ha jó kedve jő. -

Ez a hosszú boltozatja
  A diófáknak fejűl
A kék eget mutogatja,
  Mellyen sok felhő repűl,

Hátúl a zőld térmezőkkel
  Tókat, berkes vőlgyeket,
A dagályos hegytetőkkel
  Körűlvett vidékeket.

Még egyszer végigsétálok
  Szememmel e tárgyakon,
Azután tőlök megválok: -
  Ez itt, ez magára von!

Ó, tulipánt! szent kezével
  Ki nyitott fel tégedet?
A napnak minden színével
  Ki tölté meg kebledet?

Virágok királynéjának
  Köszöntenélek ugyan;
De az isteni rózsának
  Több királyi dísze van:

Ezerrétű szép kantussa,
  Szerelemszín arcai,
Magas tövises trónussa
  És örök illatjai:

Éppen itt áll büszke fáján,
  Itt az én becses rózsám,
S félig kinyílt bimbócskáján
  Keresztűl mosolyog rám.

Itt a kék jácint fejtődik
  Hűs illatú kelyhivel,
Itt a gyöngyvirág vergődik
  Ezüst csengetyűivel;

Itt érzem az ibolyának
  Kifolyó balzsamjait,
Széjjelhintvén orcájának
  Aranyos súgárait. -

Az estike csendességgel
  Nézi a virágokat,
Midőn egész büszkeséggel
  Szórják el illatjokat:

Kímélve bézárja száját
  S remélli, este felé
Az egész napnak pompáját
  Szégyennel borítja bé.

Képe ő a nagy léleknek,
  Kinek a bámúló nép,
Mint sok gyáva vitézeknek,
  Buzdítására nem lép;

Ki a virtust önmagában
  Becsűlvén, szemfényt nem veszt,
S rejtekje szent árnyékában
  Jóság illatját terjeszt. -

Ni, ahol a szép Flórának
  Táblája fényeskedik,
A páva önnönmagának
  Melly büszkén begyeskedik.

A barna, s csillámló porral
  Béhintett kankalinok
Úgy állnak ott ékes sorral,
  Mint tömött csillagzatok.

Mellettek truccolva járván
  A páva, és zőld farkát
Szivárvány-módra kitárván,
  Hányja színváltó nyakát. -

A lepkék megvídámodva
  S önnön választásokon
Soha meg nem állapodva
  Lengnek a virágokon;

Majd visszafelé ingatják
  Onnan tarka szárnyokat
S a cseresznyéknek kutatják
  Ismét a virágjokat,

Mellyeket a kert gazdája
  Kökényfába olta be;
És mostoháit csudálja
  Mármost a vad csemete. -

A vídám kellemességnek
  Béllyege, a ház nő
Ama termett venyigéknek
  Leveles bóltjába sző,

Bokrokat űltet vásznára
  És virágokat hímez;
Az öröm űlt orcájára,
  S onnan mosolyog le ez.

Egy gyermek, a Gráciának
  Kedvesse, a csintalan,
Gyenge karjával anyjának
  Nyakán csüngvén úntalan,

Hízelkedik s a munkában
  Gyakran tartóztatja meg;
Másik játszik a mályvában
  S magában mélán petyeg.

                 *

Ó, százszor boldog nemzetség,
  Kit semmi gond nem rongál,
Kit sem a kaján veszettség,
  Sem kevély gőg meg nem száll!

Halkal folynak el rejtekben
  A te élted napjai,
Mint a virágos rétekben
  A tiszta víz habjai.

Mást hadd nézzen a sok kába,
  Mászván ház- és fatetőt,
Midőn győző-hintajába
  Elefántok vonják őt;

Mások ércben vagy márványban
  Bámúltassák magokat,
Körűltök látván nagy számban
  A térdeplő sklávokat:

Csak az kedves az egekben,
  Akit nem kajdászván fel
A bolondok, hűs berekben
  Szunnyad, felkél s énekel.

A nap bíbor ábrázatja
  Első súgárt őrá hány,
Néki leng a rét illatja,
  Néki zeng a csalogány.

A bánat nem jár nyomában,
  Sem a zőld vetéseken,
Sem a nyáj közt a pusztában,
  Sem a szőlőhegyeken.

Fűszerszámot ételére
  A munka hint, mellyet győz,
Mint az éther, könnyű vére.
  Maga virgonc, mint az őz.

Híg álmát a fellehellő
  Virradtakor végezi,
Egy hajnali nyájas szellő
  Szeméről lelegyezi.

                 *

Ó! ha az ég úgy kedvezne,
  Áldott mezők, nékem is,
Hogy rajtatok csergedezne
  Le az én életem is!

Hevervén ingó árnyékán
  Kis bigecsem fáinak,
A csörgő patak tájékán
  Élnék már csak magamnak,

Széjjelszórnám a világnak
  Éretlen bánatjait
S az ellobbanó vígságnak
  Alacsony szorgalmait.

Ó, ha az én nedves pillám
  Könnyeit tirajtatok
Törlené le az én Lillám,
  Kit mindennap siratok!

Ha néha vígasztalnának
  Hű barátim szavai,
Néha némán oktatnának
  A holtak írásai,

Néha a bőlcsesség nyitná
  Méllységes folyásait,
S lelkemnek lecsillapítná
  Tudományos szomjait!

A mogolnak nem kívánnám
  Akkor gyémánt-gödreit,
Hadd bírná ő, én nem bánnám,
  Aranytermő bérceit.

Ám akkor holmi törpének,
  Kik szomjúztak harcokat,
Az emberek hadd tennének
  Kőszálnyi bálványokat,

Hadd öntenek meg számokra,
  Hadd a tenger köveket:
Én nem vetnék pompájokra
  Soha irígy szemeket. -

Ó ég, bóldogság forrása,
  Ó, szeretet tengere!
Ó, jótéted kifolyása
  Hadd itasson meg, jere!

Hát bennem úgy elhervadjon
  Az élet, melly tőled jött?
Mint egy virág megfúladjon
  A földi dudvák között?

Nem; megáldod te munkádat.
  Már vídúlva érzem én,
Éltető ambróziádat
  Hinti rám csendes remén'.

A hajnal súgári jőnek,
  A homály ellebege,
Felrándúl a jövendőnek
  Setétellő szőnyege.

Máris andalgó szememben
  Más scénáji jőnek fel
A dolognak, s képzetemben
  Új vidékek nyúlnak el.

Látlak, mennyei Lillácska!
  Sietsz karjaim közé,
Indúlsz a sűrű rózsácska
  Mellől lugasomba bé.

Rajtad szemérem, ékesség,
  Fény, szerelem terjed el:
Így termett a kellemesség,
  A virtus így lépdegel.

Lanthoz fogsz, s a nap kibukkan
  A tömött felhők közűl,
A szélvész egyet se kukkan,
  Olimp figyelmezve űl.

Zeng benn a messzi hegyekben
  Nótád képe édesen,^[1]
S hozzám Zefír e kertekben
  Általfújja csendesen. -

És te Hémus tetejéről,
  Nyíltszívű Gleimom! leszállsz
S a téji lanton messzéről
  Víg örömmel játszdogálsz.

A menny kapui felnyílván,
  Cypris, Ámor, Kellemek
A csillám felhőkre nyílván
  Kijővén, tündöklenek.

Kellemes szavok hangzatja
  A kék levegőben zeng,
A csillagok bóltozatja
  Öröm-koncertjekre reng. -

Jertek bé majd, ó, szívemnek
  Kedves egypár javai,
Vígasztalóji éltemnek,
  Egek ajándékai!

Szállítsátok magatokkal
  Hozzám a vígságokat,
Hintsétek bé virágokkal
  A réteket, halmokat.

De mit? hát már felébredtem? -
  Hol vagy dicső képzelet?
Melly kies álmot rengettem
  Ébredt érzésim felett?

De már elfutott azoktól,
  És én így sohajtozok:
"Ó, sok függ a fátumoktól
  Ez élet útján, ó sok!

Itt csak a remény játéka
  Áll a való helytt elő,
Boldogít puszta árnyéka,
  Maga hozzám sose jő." -

De a jövőn mit aggódom?
  Hasztalan gond, fére menj!
Hadd legyek a kedvben módom,
  Amellyel kínál a menny.

A mezőknek víg népével
  Hadd járjam a berkeket
S a dalló filemilével
  Hadd zengjek énekeket.

Hadd gyönyörködjem a szellet
  Változó zengésibe
E nyöszörgő patak mellett,
  Melly e kőről omlik le.

                 *

Ó, ti, a dolgok anyjának
  Kezével font levelek!
Ti, a bőlcs gondolatjának
  Fényt adó zőld fedelek!

Ti andalgás szent tanyáji,
  Vidító kerűletek,
Magános útak homályi,
  Idvezlettek légyetek!

Ó, a ti íhletéstekre
  Melly kellemes fájdalom
Nyomúl mindjárt a lélekre -
  Melly lágy érzés - nyúgalom!

Itt a magossan zőldellő
  Lugosnak árnyékain -
Amellynek sok pajkos szellő
  Hirintódzik ágain,

S amellynek bóltozatjában
  Egy látható hívesség
A zőld haboknak fodrában
  Hempelyegve útat szég -

Lekukuccsál súgarával
  A nap a felhők felett
És mennyei aranyjával
  Hímzi a zőld levelet.

A virágozó bokroknak
  Béfutják illatjai
A szép estvét, párolognak
  A zefirek szárnyai. -

Barlangjában, mellyet kondor
  Bajboncsokból öklözött,
Űl a kecskés, a komondor
  S a virágszálak között.

Fújja trillás tillinkóját:
  Megáll s hallja másfelé,
Hogy az erdőknek ekhóját
  A sok síp hogy futja bé,

Itt harsántt vág a bikkfára,
  Amott alig hangicsál
S el is múlik utóljára:
  Sípol - és ismét megáll.

Alól a méllységben másszák
  A meredek szirtokat
Kecskéi és úgy tépásszák
  A keserű bokrokat. -

A könnyű szarvasok nyája
  Öszvenyargal minden közt,
Villog ágbog koronája
  A zörgő, zőld bokrok köztt.

Sebes-futva kóborognak
  Nádon, vízen, szirtokon;
Az ingoványok tátognak
  Belesüppedt nyomokon. -

A tavasz szerelmes kénnyel
  Gyújtván a víg lovakat,
Feljárják lengő serénnyel
  Az erdőket, síkokat.

A főld dübög megzúdúlva;
  Duzzad és feszesedik
Erek ága, s elvadúlva
  Farkok felberzenkedik.

Kedvet és tüzet lehellnek,
  S hogy hűsítsék lángjokat,
A partokról leszökkellnek,
  Tördelik a habokat.

Azután keresztűl futnak
  A harmatos vőlgyeken,
A kősziklára feljutnak,
  S fent a törpe berkeken

Végignézvén, a ködökből
  Távolról tekintenek
A mezőre s a felhőkből
  Büszkén lenyerítenek.

Futnak a bikák s orrokkal
  Nősző hevet lehellnek,
Hányják a főldet szarvokkal,
  A porködben dühödnek:

Némellyek meg bécammogván,
  Bőgnek a barlangban benn,
Mások bömbölve mormogván,
  Futnak a szirtköveken. -

Amott a bércek odvából
  A ligetes vőlgyekre
Egy folyóvíz a sziklából
  Vad morgással omlik le.

Sodorja a kőszikláknak
  Elmarconglott csípejit,
Átcsörgi a kivájt fáknak
  Meztelen gyökereit,

Mellyek az omló habokban
  Elhajolnak s ingának,
Míg a zőld fűzek azokban
  Kényjek szerént mosdanak:

Az erdő minden barlangtól
  Megzendűl és jajgat rá,
A vad meghökken e hangtól
  És elszalad másuvá.

A madárkák nem zenghetnek
  Itt magános dalokat,
Azért másutt keresgetnek
  Csendesebb szállásokat,

Hol szerelmes fajdalmoknak
  Kőlcsön-érzési felől
A piramidál bokroknak
  Hűvös ernyőin belől

Párjok előtt gyengén zengnek,
  Vallást tésznek szájokon,
Vagy danolással versengnek
  A zőld bikkfaágakon.

Majd meglesem e rejtekben
  A kis ártatlanokat,
Mit mívelnek jó kedvekben,
  Mint osztják a csókokat.

Halkal folyj itt, nyughatatlan
  Patakocska, halkal itt!
Nyögdécselő, állhatatlan
  Zefirusok, csitt, csitt, csitt!

Olly nagyon ne zörgessétek
  A leveles ágokat;
Kérlek, el ne gyengítsétek
  Szerelmes zsibajjokat!

Zőld tetők lakosi! zengő
  Hanggal énekeljetek;
Hadd tanúljam meg kerengő
  Nótátokat tőletek. -

Danolnak, - bokrokat, fákat
  Zendítnek mindenfelé,
A tágas árnyékszálákat
  Szimfónia tölti bé:

Az egész táj hanggá lészen. -
  A pirók kenderike
S a pinty hegyes füttyöt tészen
  Egy sörje tetejibe;

Tarkán ugrál a bokrokra
  A sok tenglic, rátekint
A virágzó bogácsokra;
  Dalja ugrós magakint.

A csíz a szépek kínjáról
  Leveles bóltjában nyög:
Öblös hanggal a szilfáról
  A rigó basszust dörmög.

Csak a szárnyas zengzet mégyen,
  Csak a kis filemile,
Hogy több dícsérője légyen,
  A magános aljba be,

A bú örök szállásába,
  Mellyet fed sűrű ágbólt,
S úgy tetszik, hogy egysummába
  Mind ide futottak vólt

A levegőnek s pusztának
  Térjéről körűl, belől
Árnyéki az éjtszakának
  A piros hajnal elől.

Itt danol ő, s az erdőnek
  Rémítő vadonjait
Hangjával örömmezőnek
  Mássává csinálja itt.

Ott egy setét tó itatja
  Fűzfáit a partokon;
A kis dallos ott ringatja
  Magát a zőld ágokon.

Ott cicoráz víg réjával,
  Ott csattog, süvölt, kereng,
Hangzik a vőlgy a pusztával:
  A hegedűs kar így zeng.

Most lejtőre nyög nótáján
  S gyengén kanyarog ezer
Érzékeny hangok trilláján,
  Majd ismét keményen ver.

Ollykor, midőn a kegyetlen
  Madarász, ki félfelől
Ólálkodik a kietlen
  Hársfaerdőben belől,

Zőld levél alatt lappongó
  Tőrkalitkája alá
A csemeték közt bolyongó
  Kedves párját bécsalá:

Azonnal víg énekében
  Ő is egyszerre megáll,
Akkor szíve gyötrelmében
  Mindenfelé szálldogál.

Őröngve repked a fákon
  S életének örömét
Erdőn, mezőn, kősziklákon
  Kiáltozza szerteszét.

Zokog, jajgat egyfolytában,
  Míg végre kínja miá
A bokorra ájúlttában
  Kókkadt fővel esik rá.

Ott kesereg őkörűlte
  Hólt párja árnyéka már,
Ott képzeli, hogy vérűltte
  Sebekben körűlte jár.

Majd újra zendűl jajdalján,
  S éjjel sincs nyugta neki,
Úgy tetszik, hogy minden jajján
  Saját lelkét nyögi ki.

A szomszéd halmok aljában
  A bokrok kesergenek,
S részt vévén az ő bújában,
  Elalélva lengenek. -

De mi búg felkavarodván
  E vén tőlgy óldalánál?
Mellynek kopasz, reves odván
  Semmi madár meg nem száll?

Igaz-é? vagy játékával
  Csak képzésem rezzent-e?
Ímé, kóválygó szárnyával
  Hirtelen felröppene

Egy vadgalamb a tőlgyfának
  Üregéből, félfelől;
És emiatt kondúlának
  Podvás öblei belől.

Suhan kiterjedt szárnyakkal
  A vőlgybe egyenesen,
Keresgél bókoló nyakkal
  Az árnyékban csendesen,

Gondosan körűlszemléli
  Magát és a tárgyakat
S orrával felszemecskéli
  Az asszú ágszálakat. -

                 *

Ki tudja arra oktatni
  A zőldági népeket,
Miként kelljen boltozgatni
  Mesterséges fészkeket?

S édes szorongattatástól
  Meglepve, mit tegyenek,
Hogy fortélytól és rablástól
  Bátorságban légyenek?

Mi láthatatlan lehellet
  Szálldogál ezek felé,
Melly szíveket egymás mellett
  Szerelemmel tőlti bé?

Tetőled van minden jóság
  S e csudadolgok sora,
Ó, véghetetlen valóság!
  Természet atyja s ura!

Felséged olly nagynak látszik
  Egy madárka termetén,
Melly itt a tüskék közt játszik;
  Mint az ég mennyezetén.

Szintolly nagy vagy egy fa gallyán
  Mászkáló hernyócskában,
Mint a trónusodnak alján
  Lángoló Kérubimban.

Nagy tenger! mellynek nem áll ki
  Sem partja, sem feneke,
Minden tebelőled száll ki,
  Beléd semmi sem foly be.

Csillagink tűz-óceánja
  Ama fény-punktumoknak
Visszavert lágy ragyogványja,
  Mellyek rólad omlanak.

Egyet szólsz a szélvészekhez:
  Azonnal veszteglenek.
Hozzáérsz a nagy bércekhez:
  És tüstént füstölgenek.

Midőn a tenger örvényje
  Egymásba megütközött,
S kilátszik a fenékfövényje
  A hullámbércek között:

Az ő halálos torkának
  Harsány ordításai
A Felséged nagyvoltának
  Magasztaló daljai.

A langszárnyú mendörgések
  Követik szózatidat,
Hirdeti szörnyű bőgéssek
  Nagyságos dolgaidat;

Mellyre félénk tisztelettel
  Minden berkek rengenek,
S néked mondott dícsérettel
  Ők is visszazengenek.

Ezer hármóniás sorral,
   (Melly't hall az Egész maga)
Hírdetvén roppant táborral
  Az ég minden csillaga

Hatalmadnak s kegyelmednek
  Nagyvoltát mindenfelé,
Terjed híre szent nevednek
  Egy pólustól más felé.

De ki, aki felszámlálja
  Minden csuda tettedet?
Ó, Teremtő, ki úszkálja
  Keresztűl mélységedet?

Véges lelkek! szálljatok fel
  A szelek szárnyaira,
A villámnak kapjatok fel
  Kilövellt nyilaira.

Bújjátok az istenségnek
  Tündöklő méllységeit,
Átélvén a végességnek
  Milliom esztendeit:

Utóljára sem látjátok
  Egy ponttal is közelébb
A fenekét, mint láttátok
  Partja széléről elébb.

Némúljatok meg hát éppen,
  Ti reszkető hegedűk;
Így az Urat méltóképpen
  Tisztelitek. - - -

                 *

E szomszéd rétnek illatja,
  Amint bongó szárnyakon
Zefir ide fúvogatja,
  Erővel magához von.

Annak virágos ölében,
  A sziszergő nádak közt,
Mellyem erős pihegtében
  Bészívom e kedves gőzt. -

Bőlcseség baráti! kedves
  Spaldingom és Hirzelem,
Kik által zőldellett nedves
  Ködje köztt a múlt telem,

Ó ti, kiknek ajjakáról
  Édes öröm csepegett
Szívemre, sok bús óráról
  Oszlatván a felleget,

Jertek, barátim! s e tájon
  Ide mellém űljetek,
Hogy égi lakhellyé váljon
  Ez a környék tőletek.

Jer, szemléljük itt Flórának
  Mosolygó gyermekeit,
És bámúljuk mindnyájának
  Termetit s szerelmeit.

Ezekkel a magunk képét,
  Jer, piperézzük fel mi
S a bíboros lomha népét
  Magunk köztt csúfoljuk ki!

A virtus díszét zengjétek:
  És szájatok szózatit
Nékem ollyanná tegyétek,
  Mint a rózsák illatit.

A gráciák itt hevertek;
  Az öröm itt mosolyog,
E mesterkézetlen kertek
  Útjain csend tébolyog.

Itt a tiszta csermelyekkel
  Lágy andalgás csordogál,
Elszórt virágligetekkel
  A rét felcifrázva áll.

A kellemes illatoknak
  Láthatatlan tengere
Hullámlik a parlagoknak
  Zőld mezején messzire,

S az enyhős szelek széllesztik
  E dagályos habokat. -
Ezer lakosok élesztik
  A tarka tájékokat:

Ama sás közt nagy lábával
  Gázolja a vizeket
Az eszterág, prédájával
  Nézvén farkasszemeket.

Amott a líbuc rikácsol
  Egy fickó feje körűl,
Ki fészke mellett harácsol
  S a káka közt lesben űl;

Színli, hogy szárnyát fájlalja,
  A partra csak sérikál,
Egyszer őt a gyepre csalja,
  Addig-addig sántikál.

A méhek a szellőcskéken
  Szerteszéjjel bonganak,
A virágzó csemetéken
  S lóherén megszállanak;

S olly csillogva függnek onnan
  Alá a kis állatok,
Mint a hóldfénytől újonnan
  Megaranyzott harmatok:

Onnan várossokba térnek,
  Mellyet a paraszt maga
Egyik zugjában a térnek
  Csúcsos köpükből raka.

Itt ládd az igaz bőlcseknek
  Valóságos bélyegét,
Akik születte-főldeknek
  Elhagyván enyhős egét,

Az emberiség határját
  Felkeresik gondosan,
És annak drága nektárját
  Gyűjtvén fáradságosan,

Munkájok édes terhével
  Honjokba bészállanak,
Hogy a bőlcsesség mézzével
  Minket táplálhassanak. -

A zőld síknak közepében
  Egy kékellő tó zsibong,
Mellyen a szellők mentében
  Sok habkarika tolong;

A vizekből domborúson
  Nyúlik fel egy szép sziget,
Mellyet kerít koszorúson
  Nyárfa- és bokorliget:

És mintha el vólna válva
  A főld egyéb részitől,
A habok ellen úszkálva
  Lebeg önnön terhitől.

A tüzes csillagocskákkal
  Megrakott vadrózsafa,
A mindég-zőld borókákkal
  Uszkuruc és bodzafa,

S a rekettyék nyájas karral
  Öszvefűzvén ágokat,
Kellemetes zűrzavarral
  Mutatják itt magokat.

A virág a több virággal
  Közli örömcsókjait
S rálehelli nyájassággal
  Balzsamos illatjait.

A galagonya lóbálja
  A part szélén vesszeit,
S a vízbe nézvén csudálja
  Fejér s piros díszeit. -

Ó, szép táj, melly a szíveknek
  Legbelsőbb rejtekibe
Képét a víg örömeknek
  Gyönyörűen fested le!

Vajha a héség nagy vólta,
  Melly már szinte káros lett,
S amellyet még a tél olta
  Egy esső sem szűntetett,

Téged s veled a mezőknek
  És kerteknek zőldjeit,
Mellyek várják az essőknek
  Megfrissítő cseppjeit,

Száraz pardiccsá ne tenne
  Szépséged kezdetiben
S a paraszt reményét benne
  El ne ölné fűviben!

Újítsd meg hűs záporoddal
  Őtet, ó, kegyelmes ég!
És áraszd el jóságoddal
  A főldet, melly öszveég...

Jön az áldás valahára,
  Jön a felhőkön ide,
Ott tornyodzik s nemsokára
  Patak-módra omlik le.

Már a szél száguld előtte,
  A fák levelin morog,
Fut a vetésen s közötte
  Örvény-módra kavarog.

A pamutforma párának
  Kárpitja alá vonúlt
A nap, és az ég aljának
  Fénye halványon kimúlt.

Árnyék s éjszaka terűl el
  Vőlgyeken és halmokon;
Édes borzadással hűl el
  A természet azokon.

Apró ezüst perecekkel
  Göndörödvén habosan,
(Mellyek terjedő szélekkel
  Tűnnek el játékosan)

A víz felső ábrázatja
  Öblögeti a fűzfát;
És az essőt kimutatja,
  Mellyet a szem még nem lát. -

Most már ugyancsak fecsélli
  A felhő a vizeket
S mintegy keresztűlvetélli
  Vászonszálkint ezeket.

Zuhogva omlik belőle
  Bugyborékos zápora;
Alig óltalmaz meg tőle
  Ez égerfa sátora.

A kis nép, melly a tájékon
  Gyönyörű nótákat fútt,
Elhallgatott az árnyékon
  És enyhős bokrokba bútt.

A gyapjas nyáj is fáztában
  Holmi törzsökök körűl
Az ágfedél óltalmában
  Egy hársvőlgyön körbe gyűl.

A pusztúlt égen s mezőben
  Csak a fecskék látszanak,
Hogy csoporttal az essőben
  A tóra nyilallanak. -

Azok a barna szemhéjjok,
  Mellyek a világ szemét
Fedik most, - a gőzkaréjok -
  Ím, felnyílnak szerteszét.

Csillog az ég friss színekkel
  És a függő tengerek
Elfolyván tiszta cseppekkel,
  A szellőn ellengenek.

Nevet a főld virágokkal,
  Örömmel minden tele,
Mintha az ég záporokkal
  Maga csorgott vólna le. -

De napnyúgotról egyszerre
  Újabb teherre kapott,
Felhők vitorláznak erre
  És elfogják a napot.

Ismét bőséggel csorgatják
  Tóvá vált záporjokat,
És mint emlők, úgy szoptatják
  A szomjú pallagokat. -

Ezek is kifogynak végre;
  És egy súgárokból szőtt
Aranyzápor száll az égre
  S bétőlti a levegőt.

A kősziklák zőld pompája
  A napra kikönyököl,
Felhőkkel béplántált tája
  Szemfényvesztve tündököl.

Egy szivárvány öv módjára
  Körűlfogja az eget
És a tengerben magára
  Jobbra, balra nézeget.

Megifjúlt fényes orcákkal
  Mosolyognak a mezők,
Színes hímmel s bokrétákkal
  Megrakva néznek rám ők. -

Márts a hajnalnak színébe,^[2]
  Fesd e hely tájékait,
Ó te, kinek énekébe
  Látom az Ár partjait,

Mellyek mintegy szagoskodnak
  Örök soraid közűl,
És ábrázatján dalodnak
  Egész formájok kiűl:

Te, ki midőn énekletted
  Az Alpesek bérceit,
Érdemoszlopiddá tetted
  Az égnek cölöpjeit! -

A gyémántforma cseppekkel
  Mint villog a csíkos rét!
Melly kedves tündöklésekkel
  Lanyháznak le szerteszétt

E cseppek a virágoknak
  Tarka ligetjeiről
És a virító bokroknak
  Koronája széliről!

Minden fű e bő harmattal
  Újonnan feléledett,
S gőzöl erőssebb illattal.
  Az egész ég szaggá lett.

Örömmel felemelíti
  A gyep ittas fejeit,
S úgy tetszik, hogy dicsőíti
  Az égnek jótéteit.

                 *

Zőldeljetek most, ó kedves
  Térmezők és ligetek!
Árnyékos erdők és nedves
  Rétek, most zőldeljetek!

Légyetek a nép javának
  Megvídító tárgyai
S lelkem ártatlan vóltának
  Menedék kárpitjai;

Ha únván a gonoszoknak
  S büszkéknek csoportjait,
Elhagyom a városoknak
  S palotáknak falait.

Zefir többször is hadd fújjon
  Rám e virágok felől,
Mellyre szívem megvídúljon,
  Megcsendesedjék belől.

És a világ kegyes Atyját,
  (Ki a napsúgárokon
Hinti rátok jó'karatját
  S az essőn, harmatokon)

Szépségtekben tisztelhessem,
  S szent borzadás lepvén el,
Dícséretét hírdethessem
  A felelő egekkel.

És ha az ő szent szavára
  Éltemnek határt vetek:
Vég nyugalmam utóljára
  Hadd legyen tibennetek! - -

Ár, vagy az Aar folyóvize a bernai kantonon foly keresztűl és a Rajnába ömlik.

Arc = orca. Innen: arccal, arcon csapni, arcúl, arcúlat.

Aurora, hajnal; Hesperus, esthajnalcsillag: itt jelenti napkeletet és napnyúgotot, azaz: az egész világot.

Bált tengere. Az író pomeráni fi lévén, örömest zengi a Bálticum-tengert, melly az ő hazájának partjait mossa.

Bajboncs = cserje, csalit, bokros, szövevény, dumetum. Felfőld. Márton Szókönyve.

Bigecs = gyümőlcsös kert. Tiszamellyék.

Boróka - gyalogfenyő (melly is rossz és természet ellen való név), Juniperus communis Linné. Felfőld. Nagyváti.

Cölöp = ágas, támasz, oszlop, gyám, cönk, szobor. Tiszamellyék.

Csalogány = erdei fülemüle, Luscinia arborea. Kazinczy, Földi.

Csermely - patakocska, csergeteg. Felfőld. Könyvek.

Cypris = Venus, Cypria; Cyprus szigetétől, hol különösen tiszteltetett s a poéták szerént lakni szeretett.

Kellemek = Gráciák, Charites, a kellemesség három istenasszonykáji.

Dúc, galambház, galamb kosár, galamb fészek. Tiszamellyék.

Estike, Hesperis Plinii; Hesperis tristis Linné. Egy barátszín és kűlső tekintetére nézve szomorú virág, mellynek nappal semmi illatja nincs, de estve elkezdvén, egész éjjel, a nap felkőltéig ollyan kellemetes szagot bocsát, mint az apró viola vagy a jácint. Van szelíd is, vad is: ezt a debreceni erdőn is leltem.

Eszterág, gólya. Régi könyvek.

Felocsúdni az ájúlásból, ijjedésből vagy aléltságból, magához térni, felébredni. Dunamellyék. Régi könyvek.

Flóra, a virágok istenasszonya a rómaiaknál.

Gleim, egy a legjobb és legkellemetesebb német poéták, jelesben a lirikusok közzűl: Kleisttal egyidőbeli, s néki barátja.

Górálni, hajítni, lökni, dobni; ezek mind egyet tesznek. Ezektől frequentativumok: hajigálni, lökdösni, dobálni = górni. A górásnak ismét frequentivuma: górálni; és mellyik nyelven lehet ezt a szót illy sokat jelentő szóval kitenni? Tiszamellyék.

Haller. Itt Hallert szóllítja meg, ama híres orvost, bőlcset, hazafit és poétát, ki mélly tudományi mellett gyönyörű verseket is írogatott, mellyek között fő az Álpesek nevű festő versezetje, mellyben a helvetiai nagy havasokat s annak lakossainak élete módját édesen rajzolja.

Harsányt. Hars: innen harsog, harsány, harsányt. Onomatopepoimenon. Dunamellyék.

Hémus, Rácországba vannak a Hémus hegyei, hol Orpheus énekelt.

Hőlgyek = leányok, menyecskék. Régi könyvek; de már postliminio az új írók is béhozták.

Hullám = nagy hab. Balatonmellyék. Könyvek.

Hullámlik. Villám, villámlik; csillám, csillámlik; hám, hámlik; hullám, per analogiam hullámlik, azaz hullámot vagy habot hány: több és nagyobb, mint habzik.

Kankalin, fűlvirág, kesztyűvirág, papagáj, mennyország kúlcsa, primula auricula Linné.

Kaján = irígy. Dunamellyék.

Kajdászni = lármázni, kiabálni, Dunamellyék.

Kelyh vagy kehely = pohár, csésze, calyx.

Kis nép, azaz: az éneklő madarak.

Kókkadt; Kókkadni; öszverakva: megkókkadni, lekókkadni = elhervadni, elalélni, meglankadni. Jelesben a plántákról, mikor azok vagy az új ültetés, vagy a héség, vagy a féreg miatt szenvednek. Tiszamellyék.

Kör = circulus. Innen: körűl; és mindazok, amiket idővel e betűre tekertek, mint: kerítem, kerűlök, keresek, kergetek, kerengek, kerék s a többi. Most is hallani a néptől: körbe állani, körbe venni, körbe fogni.

Libuc = bíbic, kébic.

Lomb. Eddig egy szép ideának híjjával vóltak, kivált poétáink; a zőld ágat egy szóval ki nem tudván tenni. De Molnár Albertnek, ki a magyar nyelvről olly sokat érdemlett, a XVII-dik századnak elején kijött magyar Dictionariumában a frons vagy zőld ág ezzel tétetik ki, hogy lomb, innen lombos frondosus, lombozni frondare. Én tehát bátorkodtam ezzel a szóval mind itt, mind más munkáimban élni.

Mógol. A mógolok (tatár nép) elfoglalván Indiának északsó részét, a leggazdagabb birodalmat állították fel. Császárjokat az európai írók nagy mógolnak nevezték. De ma mindezeknek végek lett.

Mórok, vagy maurusok, Afrikának északi s napnyúgoti részén elterjedt sárfekete vagy szegsárga népek.

Nektár, az istenek itala, Homér és több poéták szerint.

Nő = asszony, feleség. Erről többet nem szólok, hanem az olvasót utasítom az Etelka alatt való Jegyzésekre; és azt adom hozzá, hogy a poétának az illyen rövid, jó hangzású és régi törzsökös szón kapva kell kapni.

Olynip = Olympus, ég.

Pardics = elpusztított, elrontott, eldúlt, elgázolt hely, mező, vetés, rét, kert. Debrecen, Tiszamellyék.

Párusi márvány. Görögországnak Párosz nevű szigetében teremnek ama márványok, mellyek a magok fejérségekről, kivált a régieknél, olly híresek.

Pitymallik, teszi a világosságnak legelső kiütését, vagy a hajnal előtt való időt. Tiszamellyék.

Pólus. Két polus van: vagyis az ég golyóbisának két sarka vagyon: egyik az északi polus, másik a déli.

Réja = nóta, dal, dana. Felfőld. Innen: réjázni.

Robaj = zördűlés, zörgés, zörej, zör, nesz. Dunamellyék.

Rügy = fakadás, levélbimbó, gemma. Erdély, Könyvek.

Skláv = rabszolga, martalék, jobbágy.

Sörje = esmeretes csemete, másképpen fekete gyűrű [Dunamellyék].

[Spalding. Spalding J. J. a burkus királyi főconsistorium tagja és berlini prépost. Meghalt 1804. május 2. Berlinben 90-dik esztendejében. 1788-tól fogva, mikor számos hivatalait letette, csendességben élt és munkákat adott ki. Németországnak egy a legnevezetesebb theologussai közzűl.]

Szála, salla, Saal, tészen nagy, tágas szobát. Symphonia pedig együtt való zengést, öszveéneklést.

Szállalok. Valamint ez igének: szóllok, inchoativuma szóllalok; úgy ennek: szállok, inchoativuma per analogiam szállalok.

Szírt: öszverakva kőszírt, homokszírt, nyakszírt. Ezt a szót némellyek így hajtogatják: szírtet, szírtek s a többi. De nem jól: mert nem mondjuk, hogy nyakszírten ütötték, hanem nyakszírton ütötték. Egyébaránt is, valakiknek jó fülök van és anyai nyelveknek több-több hármoniát kívánnak szerezni, ne szaporítsák azt a sok e-betűt! mert most is sok nyomorúlt monotoniát csinál.

Téji. Téji fi volt Anacreon Jóniából, vagy némellyek szerént Paflagóniából. Gyönyörű és kellemetes dalokat írt, amint maradványiból is láthatni. Gleimot ehez hasonlítja Kleist, és azért tulajdonít néki téji lantot; mint Horatiusnál: et fide Teia dices s a többi.

Thyrsusok azok a szőlővesszővel körűlkerített kopjak vóltak, amellyeket a Bacchus innepén szoktak hordozni a régiek: itt teszik az igazándi szőlővel béfutott karókat.

Uszkuruc = vadberkenye, Sorbus aucuparia. Linné. Felfőld.

Itt a tavasz, az ő enyhében
  Elolvadt a hó és a jég;
A vizek kristály tükörében
  Magát meglátja már az ég.

A megszelídűlt levegőben
  Lanyházó essők hullanak,
Mellyek a cserén és mezőben
  Új gyöngy gyanánt csillámlanak.

Minden pásztort örömre hoznak
  A virágok illatjai,
Midőn körűlte ugrándoznak
  A halmokon bárányjai.

A fű a rög alól kicsúszik,
  Zőld koronát tol a fején;
Zefir, mint a habon, úgy úszik
  A lágy vetések tetején.

Virágokból szövött ruháját
  A tarka rét már hímezi,
Az ezüst csergetegek táját
  A gyenge nád béprémezi.

Az erdőknek zőld éjjelében
  Ámor kedvtelve tébolyog,
Öröm foly a szellők mentében:
  Ég, főld, tenger, mind mosolyog.

Ama sijónál lyánkájával
  Szunnyad a pásztor édesen,
Ki őtet gyenge két karjával
  Átölelte szerelmesen:

Lágy álom űlt szemek héjjára,
  Lelkek egymás lelkébe jár:
A csalogány nyájas daljára
  Szunnyadt el ez a boldog pár.

                 *

Ah, ha ebben a köz örömben,
  Melly már elterjedt szerteszétt
Érezhetném én is mellyemben
  Az öröm legkisebb neszét!

Nem, nem; ő elfut tőlem messze,
  Rég elhagyott már engemet,
Nincs olly tavasz, melly elszéllessze
  Holtig tartó keservemet.

Én csak a boldogtalanságnak
  És kínnak fia vagyok már,
Csak úgy lesz vége ez aggságnak,
  Ha a halál síromba zár.

Mert Lilla egy tavasz nyíltában
  Éntőlem messze vettetett,
Akiért tudtam hajdanában
  Becsűlni ezt az életet. -

Midőn akkorba mélly sebemnek
  Kiontottam vérhabjait:
Mért állítád meg életemnek
  Széjjelfutott patakjait,

Ó, fátom? hogy éltem végéig
  Tudjál engemet gyötreni?
Azért nem kellett egy cseppjéig
  A véremnek kiömleni,

Hogy a hízelkedő hiszemben
  Tengődtetvén bús napomat,
Elsorvadjak a szerelemben
  És holtra sírjam magamat? -

Hitetlen sors! ki jobbadára
  Csak a bohóknak kedvezel,
Kerestelek! de más határra
  Futottál énelőlem el:

A szerelem ugyan vállamra
  Sebes két szárnyakat köte,
Semmit sem ért; az én láttamra
  Még távolabb repűltél te.

Már én téged el nem érhetlek
  Futásodnak gyors kerekén,
És soha reá nem vehetlek,
  Hogy Lillámat bírhassam én.

                 *

Nagyobb sorsra ugyan sokképpen
  Tarthatsz te, Lilla! méltó just:
Én elégtelen vagyok éppen
  Megjutalmazni egy virtust.

A te bájoló kedvességed,
  Melly a teremtés remeke,
S nemes lelked méltóztat téged
  A királyok szerelmire;

És sok száz úr, ki pántlikával
  És csillaggal díszesedett,
Fellobbanván szemed lángjával,
  Párnak választna tégedet.

De ezek, akiken a módi,
  A rang és bíbor fénylenek,
Alacsony szívűek, s valódi
  Szerelmet ritkán érzenek.

Nékem nincs semmim, melly a szemnek
  És érzésnek tessék nagyon;
De van egy szívem, s e szívemnek
  Nemes indúlatja vagyon.

Van egy szívem, melly szerelmével
  Még sohasem legyeskedett,
Egy szív, melly a világ kincsével
  Fel nem cserélne tégedet.

                 *

Ám ígérd azt, ó, fátom! nékem,
  Hogy én majd őnála nélkűl
Caesar leszek, királyi székem
  Mind a két világ^[3] nyakán űl:

Az alávaló büszke lélek
  Örűlhet, hogy illy sorsa jött;
Én ővele vígabban élek
  A szalmás kalyibák között.

A szerelem fényes várakká
  Csinálja a duttyánokat,
A tiszta forrást borpatakká,
  Édenné a kopárokat. -

Hány kastélyt láttam díszeskedni,
  Hány város pompája bájolt,
Miólta véled esmerkedni,
  Ó, szép Lilla, szerencsém volt!

A szépek ingerlő formája,
  Melly másokkal hitet szeget,
Bennem még forróbbá csinálja
  Az erántad gyúlt meleget:

Mihelytt elmémben megvizsgállak,
  Az ő tűzök bennem meghűl.
Én csak téged választanálak
  A főld minden szépe közűl.

                 *

Ó, arany kor! mellynek folytában
  Az aranynak vak fényiről
Semmit se tudtak hajdanában,
  Miért futsz a főld színiről?

Most már bizonnyal nyugtatnának
  Lillám ölelő karjai. -
Ó, bárcsak visszahívhatnának
  A rimánkodók szavai!

Ah! jőjj vissza! s akkor érettem
  Engedd meg azt az egyet is,
Hogy pásztor lehessen mellettem
  Az én kedves barátom is. -

De nem hallgatsz szavamra éppen,
  Ó fátom, már-már képzelem,
Hogy a szerencse laptaképpen
  Játszik mindenha énvelem.

Te hallgass hát, te hallgass erre,
  Ó, halál! s vedd ki vámodat.
Mindenkor csak bóldog emberre
  Szórod öldöklő nyiladat?

Itt a mellyem, jer, fegyvereddel
  Nyisd meg elroncsolt szívemet.
Készen állok, éltemet vedd el;
  A kín nem rémít engemet.

Amott, hol téged a döglesztő
  Levegőn által szívni be,
A sírásóknál s az ijesztő
  Temetők sötét gödribe,

Ott, hol az embert az emberrel
  Fegyver élére hányatod,
Majd ott kereslek fel jószerrel,
  Ha végórám halasztgatod. -

S te Lilla! nyögj akkor, így szólván:
   "Ah! én keserítettem meg!
Ő érettem szívből lángolván,
  Szerelme kínja ölte meg!"

  Már a fergetegek dühe
Megszűnt, és az üveglő
Zúzon nem pirosollanak
Át a fenyvesek ágai.
A jégtől szabadúlt patak
Alján látni csigát, gyepet
S apró lenge virágokat.
A bükkök magas erdejét
A sűrű, lobogó levél
Éjjellel fedi bé megint.
Itt ingerl sok ezer futó
Hang közt a csalogánynak
Zengő dalja az ágakon.
Itt a rétre az esti szél
A zőld rózsabokorból
Áldott illatokat lehell.

Ottann a ragyogó patak
Habján a kivirágozott
Bokrok képzete tűndököl,
És fut, mint maga a part,
Mint a nádasok a halász
Elsuhanó ladikától.

  Pajtás! hagyd el a harcokat,
A fegyverropogást kerűld,
Itt a kedvre való idő!
Érezd a ligetek között
Azt a gyenge gyönyörködést,
Mellytől messze van a vitéz
S a lágy udvari emberek.
Mit használ, mikor az hadi
Tisztesség szesze részegít?
[S ordó láncok alatt gebedsz
Vídámon iszonyodni
A koszorút viselő bakóktól?]
Mit használ, ha aranyba vont
Fényes fegyverek őrizik
Sírhalmod! ha ijesztő
Páncélbann emelik fel
Márványból hadi képedet?

  Achill, és maga Hannibál
Szintúgy kénytelen az halál
Éjjét végigaludni,
Amelly engem is egykor,
A végzés akaratjaként,
Vak kárpitja alá takar.
És így én is egyenlő
Leszek holtom után vele;
A főldön pedig édesebb
Boldogságba foly életem.
Ő csak vérbe kevert mezőt
Látott, és csak az ég fedé
Altában, s paizsok, nyilak
És dárdák ropogásai
Zörgöttek füle mellett.
Őmellőle futottanak
Játék, tréfa, gyönyörködés
És Cypris deli gyermeke.

  Én a tarka virággal
Hímzett rétbe tekintgetem
A rám integető egert,
A hozzám nevető berek
Ékességeit, a fejér
Nyárfák lengeteg ágait
S a vőlgyben zuhogó folyást.
Alszom rózsalevél alatt
S hallom daljaidat, Chloé,
Amellyekre lecsendesűl
A zengő filoméla
És leskődve figyelmezik. -
Környűlem csak öröm lebeg.

  Kis Fillis, ha te engemet
Meglátsz, a ligetekbe búvsz,
Én vígyázva kereslek,
Mégis rád nem akadhatok:
Míg majd a leveles bokor
Zőld ernyőibe csíntalan
Kuccantásod elárúl.

Dámonom, kincsem, megadom magam már!
Érzem, érzem most, miket érze szíved!
Kénszerít tartós erejű szerelmed
  Visszaszeretni.

Hogy szemedről a kezedet ledéren
Elkapám: Isten! miket izgatott fel
Néma kínoktól vizenyős szemednek
  Szép tüze bennem!

Elfuték, sírék, lerogyám az érnél,
Lángözön járá tetemim keresztűl.
Ah! örökkétig fog ez a sebes tűz
  Engem emésztni.

Jöszte, hű Dámon, te légyél sajátom!
Számra már lelkem kilebeg, hogy édes
Ajkadonn által tebeléd ezernyi
  Csókkal ömöljék.

A SZABADSÁGFÁHOZ
Schweizer nóta

1

Dűlj a főldre, szegény fenyőfa, csak dűlj le!
Ah! mi is le vagyunk immár dűlve, mint te;
Most, miként a galamb a karvaly körmében,
Úgy kezdünk nyúgodni a francok kezében.

Tenéked lenyúzzák kérgedet s héjadat,
- - - letépik minden ágszáladat:
Illyen módon fogják megnyúzni népünket,
Jaj, régen eladták már a mi bőrünket.

Pípezhetnek ugyan téged pántlikákkal,
Mint minket pípeznek a tarka sárpákkal:
De a szent tuloknak sorsa nem illyen-é,
Mellyet cifrán visznek a vágószék felé?

E hiú dísz mellett elalszik szépséged,
Mert ágtól, gyökértől megfosztanak téged:
Mi elrongyosodunk, mert prédára menünk,
Oda alkotmányunk, hitünk és mindenünk.

Verebek fészkelnek még ott utóljára,
Hol szabadságsapka és zászló lebeg ma:
Ah! a franciák is a magok fészkére
Hazánk hőlgyeivel szállnak el végtére.

Ökrök fognak téged a' helyig vonkálni,
Hol símán s csupaszon kell majd neked állni:
Hja! egy Ochs vólt az is, aki minket viszont
E siralmas inség gyászküszöbéig vont.

Főldre vét téged az idők zivatarja
Vagy ledönt a vitéz helvétusok karja:
Akkor, - akkor osztán légy akasztófává,
S a direktórium annak madarává.
1802. március 24.

2

Dűlj le, szegény fenyőfa a földre csak dűlj le!
  Ah! magunk is le vagyunk dűlve immár, mint te;
  Most, mint a hergő galamb a karvaly körmében,
  Úgy találunk nyúgalmat a francok kezében.

Tenéked majd lenyúzzák kérgedet s héjjadat,
  - - - - - letépik minden ágszáladat:
  Illyen nyúzást fognak elkövetni népünkön,
  Régen vásárt ütöttek már a mi bőrünkön.

Felcsicsézhetnek ugyan téged pántlikákkal:
  Mint minket piperéznek övekkel, tarkákkal;
  De az áldozóbarom sorsa nem illyen-é,
  Mellyet cifrázva visznek a vágószék felé?

E hiú pompa mellett elszárad szépséged,
  Mert gyökered s ágadtól megfosztanak téged:
  Mi meg elrongyosodunk, mert prédára menünk,
  Elveszvén alkotmányunk, hitünk és mindenünk.

Még verebeknek lesz ott fészke és tanyája,
  Hol most zászló lebeg és a szabadság sapkája:
  Ah! majd a franciák is a magok fészkére
  Leányunkkal, nejünkkel szállnak el végtére.

Ökrök fognak tégedett a' hellyig vonkálni,
  Hol símán és csupaszon kell majd néked állni:
  Hja! az is egy Ochs vala, aki minket viszont
  E szörnyű nyomorúság gyász küszöbéig vont.

Földre vét téged az idők zivatarja,
  Vagy ledönt a vitéz helvétusok karja;
  Akkor - akkor osztán légy akasztófává,
  S a directorium annak madarává.

3

Dűlj, szegény fenyőfa, dűlj le!
  Ah! mi is ledűltünk mint te!
A franc kézben úgy nyugszunk már.
  Mint ölyv körmén a madár.

Néked lenyúzzák héjjadat,
  Letépik minden gallyadat,
Ah, így nyúzzák meg népünket,
  Régen eladták már bőrünket.

Téged ugyan szép módjával
  Pipezhetnek pántlikával,
Mint miránk is a vének
  Tarka sárpot biggyesztenek:

De a pompa nem ollyan-é
  Mint az áldozóbaromé,
Mellyet nyalkán felcifrálnak,
  S a vágóra úgy vonkálnak.

Te elszáradsz utóljára
  E hiú pompa truccára
Mert zőld ágad lefosztatik,
  Gyökered elvagdaltatik.

Szép Elíza, olly nagyon
  Mért csókolod versemet?
  Bennem tenger vers vagyon,
  Csókolj inkább engemet.

MÉLTÓSÁGOS KIRÁLYI TANÁCSOS
SOMSSICH LÁZÁR ÚR ÓDÁJA
MÉLTÓSÁGOS RHÉDEI LAJOS^[4] CSÁSZÁRI
ÉS KIRÁLYI KAMARÁS Ő NAGYSÁGÁHOZ

Mint Jupiternek cháoni törzsöke,
Melly cserfamakkal széltibe tengeté
  A vad világot s a bereknek
  Századokig vala zőld királyja,

Ámbár kiszárad, mégse hal el, hanem
Késő fiában újra feléledez,
  S szent magva porhanyós egerfát
  Nem terem és henye hangabokrot:

Így a vitézek hív unokáiban
(Bár régi pompás fényjeket a gonosz
  Sors oszvedúlta is) kitetszik
  A magas elme s az ősi virtus.

Ezt látni benned, RHÉDEI, kedvesem!
Formád s nagy elméd megmutatá, ki légy,
  Védvén királyink óldalát és
  Szent küszöbit fiatal korodban.^[5]

Nagyobbra gyúlván, a paloták puha
Pompáit immár megveti érdemed,
  S a gyilkoló Mars táborában
  Bajnoki fáradozással izzadsz,^[6]

S fegyverbe vágyol nyerni dicső halált!
De visszaszólít élemedett atyád.
  A kurta mentét hát letészed
  S békeruhába hazádba megtérsz.

Szűz hitvesednek karja között midőn
Polgári cserfát nyerni serénykedel,
  És benned országunk ügyében
  Szíves, erős hazafit csudálunk:

Ím, a világnak két fele borzadó
Lármára zendűl, városok és mezők
  A tengerekkel és folyókkal
  A csata véríbe füstölögnek.

Már jó királyunk s csendszerető hazánk
Márs durvaságát érzeni kénytelen.
  Felkél, nemes dühével égvén,
  A magyar és feni görbe kardját.

Vélnéd, hogy égből húll le, vagy a kinyílt
Főldből tolúl fel hirtelen a sereg.
  Megtesz Bihar nemes vezérnek
  Tégedet, esmeretes leventát.^[7]

Készülnek immár a hadak, és liheg
A szittya népség vívni; de visszatér
  A dölyfös ellenség, s királyunk
  Szárnya alá jön az égi béke.

Az újra felgyúltt harcok után, hogy azt
Megállhatóvá tegye kegyes Fejünk,
  Gyűlésre hívja nemzetünknek
  Hű fejeit s követit Pozsonyba.

Megbízza esmért virtusid a nemes^[8]
Szatmár s követnek kűld ide tégedet.
  A jó kiformált szív s talentom
  Mit tegyen, itt magyarink eléggé

Láták tebenned. Mennyire szíveden
Fekszik hazádnak közjava! Megtéved
  Gazdag s okos jótételeddel
  Drága jelét örök érdemednek.

Mert Festetics György tiszta szerelminek
Tüzét követvén árva hazánk eránt,^[9]
  Pompás ajándékkal segíted
  Márs nevelő hadi oskoláját.^[10]

Vitéz ABÁKNAK Léthe ködébe dűlt
Királyi házát fényre hozod megint
  S újabb dicsősséggel tetézed
  Érdemes egy fia őseidnek.^[11]

Méltán becsűlnek jó magyarink tehát
S méltán szeretnek. Bár vicsorogj, irígy!
  Ezt a király méltó kegyelme
  S a haza tapsai boldogítják!

De míg vitorlád jó szelek öblözik,
Vigyázz, hogy álnok helyre ne csapjanak,
  Ne hajts a szírének szavára
  S térj ki az Acrocerauniáktól.

AZ OROSZLÁN ÉS SZAMÁR
Lessing

Midőn az Aesopus oroszlánja együtt vitte magával az erdőbe a szamárat, hogy rettenetes ordításával a vadakat meghajtsa, egy eszelős varjú ezt kiáltotta rá egy magos fáról:

- Szép múlattató társ! Nem szégyenlessz szamárral menni? - -

- Akinek hasznát veszem - felele az oroszlán -, annak, azt tartom, megengedhetem, hogy mellettem járjon.

Így gondolkoznak a nagyok, mikor alacsony embereket emelnek fel magok társaságokba.

- Honnan esik az, hogy minden fák között, mellyek ősszel gyümőlcsöt hoznak, csak te nem virágzol tavasszal?

Ezt kérdezte egykor a mondola a figefától.

- Azért, hogy úgy ne tegyek - felelte a figefa -, mint te: te gyakran virágzol tavasszal, s ősszel nem teremsz.

Magad-fitogtató ifjú! néked is szól ez a figefa...

Szicília már egy időben kérte Neptúnt azért, hogy őtet méltóztatná ismét Olaszországhoz ragasztani.

- Balgatag! hát nem tudod, hogy jobb kicsiny főnek lenni, mint nagy lábnak? - E' volt rá a válasz.

Ezt a mesét egy fejér mentés gazda beszéllte egy paszomántos cselédnek.

Van nékem egy barátom, aki ánglus és poéta, s különös kedvellője a sétálásnak. Közelebb, midőn őtet alkonyodatkor hiába keresem vala a szállásán, megtalálám az erdőben, hol egy hantdombon pihen vala; egy patakocska megett, melly egy vadrózsaernyő alól rohan ki, és vízporrá s tajtékká változván, a völgybe omlik. A vízbukadéknak morgása miatt nem hallhatta meg érkezésemet. Hátúlról a fejéhez sullogék, s megsajdítám, hogy a jegyzőtáblájára hallatos sóhajtások között, s néhány könnyeket is ejtve, éppen valamelly versezetnek utolsó sorait írá.

Már fel akar vala állni, s megláta engemet.

- Régen itt vagy már - így szóla egy kicsit megpirúlva -, nem hallottam, mikor idejöttél.

- Már itt voltam, mikor olly nagyon kezdél sohajtozni - felelék én -, s mikor könnycseppjeid jegyzőtábládra hullának.

- A szép tavasz, és e szép tavaszi estve - úgymond ő - olly kedves andalgásba hoztak engemet, hogy én meg nem állhatám, hogy némelly érzéseimet le ne írjam, s azok indítottak a sohajtozásra.

Ekkor közlé velem a maga munkáját, mellyet szabad légyen nékem egy gyengébb folyóbeszédi fordításban esméretessé tenni.

"Melly édesen mormol a vízomlás és mormolni meg nem szűnik! Mint remeg végig az ő habja a vőlgyön a virágok között, mellyek az ő színe felé hajladoznak! Még kevéssel ezelőtt jégbolt alól omlott ki ez; a főld búson kesergett vala, fejér halottruhával lévén béborítva. Az erdők és vőlgyek hópelyhekkel valának bérecézve, elhagyatva éneklő lakossaiktól. A bikáknak és szarvasoknak kemény testeket zúz és jég öntötte bé, és úgy jártak benne, mint a pengő páncélokban. Minden teremtmények érzették vala a télnek súllyát.

Melly kegyelmes az isten! Mint ifjítja s mint örvendezteti meg ő mindazt, ami él! Mert ő volt az, aki mindenható karjával a sokezer világokba azt az első mozgást indította, amék által azok saját abroncsaikban mindörökké futnak; s az esztendő szakasszait változtatják.

A nékipirúlt Nap jobb kedvvel nézi most, hogy a zőld és virágokkal rakott Főld miképpen úszik az ő súgárinak tengerében. A cethal úszó sziget módjára nyugszik a melegűlő vizekben, vagy lerohan a tenger mélységére, s örvényt indít játéka közbe: és a Nautil ismét hajó, evedző, vitorla és kormányos önnönmagának. A teméntelen madársereg, melly a mi pázsitjainkat elhagyta volt, most örömmel siet hozzánk a tengeren keresztűl és szintúgy truppba lovagol a levegőnek láthatatlan habjain.

Minden erdő zeng örvendő polgárinak hangicsálásoktól. Az elefánt és minden temérdek állatdomb, a sokféle aprómarha és minden féregfaj, ami a főldben, ami az erdőknek fáin, ami a levegőben és a vizekben él, mind-mind érzi hatalmát a mindent felélesztő kikeletnek.

Óh, adjatok hálát az Úrnak, s magasztaljátok az ő nevét, mindnyájan, kik az ő kegyelmét érzitek. Közönséges koncert emelkedjék fel tőletek az ő királyi székéhez! Adjátok nékem szavaitokat, óh, mendörgések, mellyek ismét a levegőben laktok már, hogy az Úrnak dícséretét a földnek hirdethessem!

És óh! melly ingerelve ragyog amott a naplementi ég az ő bíbor és aranyszín világával! Amott egy mezei vidékhez hasonló, rakva rétekkel, rakva erdőkkel, rakva hegyekkel, tavakkal; amott pedig egy tengerhez, mellyen lánghullámok tündökölnek. Gyönyörű illatok lepik el a tájékot, s mély csend uralkodik mindenfelé, mellyet csak a kis patak mormolása zavar meg, s hébe-korba a fülemülének melánkóliás dalja vág ketté, s egy mezei sápító sípocska.

Légy csendes, én szívem! Légy csendes, mint a levegő, s légy az mindörökké! Sohase lázzadjanak fel tebenned zivatar indúlatok, azon a gyűlölségen és haragon kívűl, mellyet az igazságtalanság és a bűnök érdemelnek.

Uram! ki az én életemnek reggelét és déltáját eltőltenem megengedted, adjad, hogy annak estvéje, melly már sebes lépésekkel közelget, ah! adjad, hogy az szebb légyen éltem nappalánál! Adjad, hogy midőn az eljön: mint e haldokló Nap, úgy lángoljak én azon való örömömben, hogy nékem a te felséges voltodat majdan szemlélnem kell.

És ti, barátim, ti, kik nékem boldogságom, becsűletem, gazdagságom és mindenem valátok, kik az én hibáimat s gyengeségeimet a szívemért elnéztétek: ejtsetek akkor egynéhány könnyeket énmellettem, mikor az én már lankadófélben levő pillantásim a menny körül elragadtatva tántorognak."

A tavasznak bőven tékozlott adományi, mellyek körűlöttünk folynak és gőzölögnek, cudarok a szerelem betegjére nézve: őnéki a hajnal félholtan lángol, a nap homályosnak tetszik őnéki; nem bocsát ez őreá gyönyörködést a maga súgárain: őrá nézve az egész teremtés megholt. - Örvendő barátinak zsibongása között elhagyattatottnak érzi magát és magánosnak, nem hallja azoknak perge kacajjokat; hanem hallja a kőszálakon és tengeren által az ő bálványjának suttogását, amelly őtet megvarázsolja. Az ő lelke ama kebelnek liliomjai közt portyász, s ama szácskának mézzén ragaszkodik. A hitszegés felől való gyanúság lidérc módra megcsalja az ő érzését, s őrangyalának képe messze rándúl előle: akkor rohan ki először az ő fájdalma, akkor hasonlít ő a szélveszek és a hideg miatt színéből kikőlt hervadozó virágszálhoz; akkor őgyeleg egy halott a főld színén.

Ti, harmatlepte tarka rétek! ti félénk nyárfákkal megrakott ösvények! ti Zefirek! és ti, kik hajdan lombos ernyőtök alatt a virágzó lóherén sokszor hűsítettétek őtet, borzas fenyők! ti patakok, mellyek megett gyakran szunnyadott el rekedt morgástokra, ezután már istenhozzátok! többé már csak kínját fogjátok éleszteni. Csak a sivatag, homokos puszták, az óceán szélveszes partjai, a távol fekvő cintermeknek árnyéka, az öszvedöntött várak, mellyeket már a redvesség foga át- s meg átrágott; és búson fenyegetődző szilfák homálya borít; csak ezek az ő paradicsomi, ahol nyomorúlt volta könnycseppekben foly le sápadt orcáján, ahol egész napestig tébolyog, s gyakran a süvöltő szelekkel együtt nyögdécsel ki a kriptákból és kőbarlangokból, és sivákol a magános csúvikokkal.

Ha, egy darabig a szökdöső lidérctől csalogattatván, a seppedékeket sokáig gázolván, végre estvefelé haza váncorog; akkor bút és könnyeket önt felesleg is levelére, s mindenik sorában meg-meghal. Csigázólajtorja gyanánt van nyoszolyája, világos virradtig aggságot hereg fel megnehezedett szívéről, s gyötrelem egy oldalról másra hencsergeti, s dobog minden pulzusütésre. Ha sokár elnyomja az álom, akkor útálatos képek incselkednek reá nyugvóhelye körűl. Most setét boltozatok alatt tévelyeg, mellyek rakvák lélekkel és csontvázakkal; majd tüzes hydrák ijesztgetik. El akar szaladni; de alatta a főld hátravonúl, és őtet magával együtt visszarántja. Most úgy tetszik néki, hogy a főld óceánná lett, a hullámok továbbragadják őtet; látja a mélységnek feltátott torkolatját, rettegve kapaszkodik a vízbércekre, és meghal azoknak omladékin. Majd egy üregből, mellynek mély voltára szédeleg, nógatva kiált hozzá szerelmének édes tárgya: sebes lebegve száll le oda; de mikor hosszas ereszkedése után azzal kecsegteti magát, hogy hozzájuthat, a barlangnak feneke amaz isteni képpel együtt végképpen alásűlyed. Ijedtében felrezzen, és ébren folytatja álmodozását, rázattatván a szűfájástól és súlyos bútól, s a gyújtvány hideg miatt vonaglódván.

Boldogságnak tarthatni az emberi nemzetre nézve, hogy a benne elhalmozott bűnök közűl sokkal közönségesebb a gyönyörűségekre való hajlandóság, mint a nagyravágyás és a pénznek szerelme: úgyhogy száz bujálkodókat (akiknek fő hajlandóságok a gyönyörködés) lehet addig találni, míg tíz nagyravágyót és egy fösvényt, akiknek t. i. fő indúlatjok a becsűletvadászás, és a pénzkuporás. A fukarság annyira ellenkezik a társasággal és az Egésznek hármóniájával s boldogságával, hogy az emberek vagy felette nyomorúltak volnának, vagy utóljára (felteszem, hogy a nemzés által tovább is szaporodnának) ki kellene nékik a világból fogyni, ha még többen volnának közöttök a zsobrákok. Irígység, gyűlölség, áskálódás, üldözés, álnokság, csalárdság, tolvajkodás és végre öldöklés és vérontás - ezek tennék akkor gyilkoló barlanggá e világot; és ekkor tűrhetőbb volna a kietlenben, csupa kígyók és skorpiók, oroszlányok és tigrisek, mintsem emberek közt lakni. - A nagyravágyás pedig minemű inségeknek szerzője, nem szűkség megmutatni. Aki a világnak történetiben egy kevéssé jártas, úgy találja, hogy a hatalmas birodalmaknak leomlását, a közönséges nyomorúságot és a milliomnyi embereknek vérek kiöntését ez az indúlat okozta.

Azonban a kis gonosz is csak mindég gonosz marad, és a gyönyörűségeknek mód nélkűl való szerelme sohasem tagadja meg a maga bűn természetét, és szintúgy nem kevés rossznak szokott eszköze lenni. Ha azt meg nem gondoljuk is, hogy minden mesterségek és tudományok rossz lábon állanának, hogyha a főldet csupán ollyan gyönyörűség fiai laknák, akik minden szoros munkát gyűlölvén, a kényes életet pedig mód nélkűl szeretvén, nemsokára mindazt, valami az élet módját könnyebbíti, sőt ami annak fentartására elmúlhatatlanul szűkséges, semmivé tennék; csak ezt a kérdést teszem fel, hogy van-é azoknál boldogtalanabb ember, akik a kellemetes érzéseknél, s a legfelsőbb gyönyörűségnél egyebet nem áhítnak, nem keresnek? - Mert mihelyt a kellemetes érzések előlök elenyésznek, azonnal szomorúságba és bús kedvbe borúlnak. És hogy is ne oszlanának el azok őelőlök egyszeribe, holott rend szerént csak a heves és zivatar gyönyörűségekre áhítoznak, amellyek az egész lelket megrázzák, és egyszerre minden érzőinakat általjárnak; az ártatlan gyönyörűségeket pedig gyáváknak és ízetleneknek tartják? Kínos nyavalyák, a test és elme erejének megfogyatkozása, a becsűletnek, jó hírnek, és jószágnak elvesztése, sőt sokszor egész familiáknak megbukása - ezek az elmaradhatatlan következései az ő kicsapongásoknak. Akkor osztán isten néktek, kellemetes érzések! Nyughatatlanság, aggódás és kétségbeesés szállott a ti helyetekbe, ezek lepték meg a bujálkodónak lelkét, aki már most kétszerte szerencsétlenebb, minél kevésbé volt ezekhez az ő boldogságának ellenségihez, hozzászokva.

Igaz ugyan, hogy az ember gyönyörűségre van rendelve, mert a jó Teremtő szeretetből hívott ki minket a semmiségből. De hát ez a gyönyörködés feslettségben áll-e? vagy abban, hogy testünket pincévé, életünket szakadatlan tivornyává tégyük? nem találhatni ártatlanabb gyönyörűségekre s örömökre? Az értelmes barátokkal való társalkodás sokkal többféle módon múlattat, és bennünket bor és játék nélkül is örömbe meríthet. Igaz barátokra pedig ki-ki szert tehet, ha azoknak bírására érdemes, és maga is tud igaz barát lenni. Ezenfeljűl a természetnek és mesterségnek tágas országai ezer szabados múlatságokkal kínálkoznak. "Ni (így szól Wieland), a természet integet ránk. Kibeszéllhetetlen vídámsággal lehelli ki a megelégedést. Ni, a csendes ég hogy tekint alá a hársfáknak társaságos gallyain keresztűl! Minden csak örömöt kiált, s a vígságra hídogál." Miérettünk párolognak a virágok, miértünk csörög a kígyódzó patak a lombos fáknak homályos boltja alatt, melly a madarak énekétől zengedez. A mezőknek és pázsitoknak tarka virágos leplei miérettünk tündöklenek, miértünk festi a nap a támadati eget arannyal és bíbor színnel. Minden, ahová szemünket, ahová gondolatinkat fordítjuk, minden bétölti lelkünket örömmel és elragadtatással. Hát a mesterségek mennyi gyönyörködtetést szolgáltatnak! Melly széles mezejét nyitják ki előttünk a kies foglalatosságoknak! Mink nemcsak a goromba érzésekre, hanem a gondolkodásra és munkára is vagyunk alkotva; és egyedűl a szorgalmatosság és az értelmes cselekedetek adják meg nékünk a valódi és állandó elmecsendességet. A munkát és a virtust gyakorló ember mondhatja el igazságosan, s ő viheti végbe azt, amit Franciaországnak a régense, amaz esméretes Orleáni herceg mondott vala: "Az égnek legkisebb adományán is örvendeni kívánok, s kívánom azt a pályát, mellyet meg kell futnom, virágokkal béhinteni."

Meg nem állhatom, hogy a következendő levelet, mellyet a minapában vettem, ezen alkalmatossággal ne közöljem.

Kedves Úr!

Magamnak is szintúgy szívemen feküvén az emberi nemzetnek java, mint az Úrnak, hanem olly módon nem adódhatván céljaimnak mindenekkel való közlésére; bátorkodom az Urat azoknak végrehajtására megkeresni. Én ugyan szívesen igyekeztem holmi üvegszemeknek, fehér és piros kencséreknek, egyes és kettős mellyeknek készítésével az emberi nemnek szolgalatjára lenni: de az a sok kontár, az a sok majmolója az én mesterségemnek, azt okozta, hogy az én portékáimnak ára szembetűnőképpen alászállott. Mostanában egy találmány ötlött az eszembe, amellyből mind a világnak, mind a magam erszényének sok szép hasznot ígérhetek. Ugyanis láttam itt a mi városunkban, hogy sok ember, mind férfi, mind asszony, orratlanúl őgyeleg, azért is néminemű orrokat kezdtem könnyű fából készíteni, amellyeket doróttal a boldog emlékezetű húsorrhoz hozzácsinálok és hasonló színre meg is festek; úgyhogy sok ember csegéjjével is állítaná, hogy ismét a régi orr nőtt ki. Hogy ez a találmány becses és hasznos, azt az Úr maga is általlátja, s reménylem, nem tagadja meg azt a szívességét, hogy hathatós ajánlása által ezt az én orrfábrikámat kelendőségbe fogja hozni. Hiszen mostmár ki-ki úgy hordozhatja megint az orrát, amint magának tetszik: amit eddig sok ember nem cselekedhetett; és ezután senkinek sem lesz az ábrázatja ollyan pökedelem, mint eddig volt sokaké. Egynémelly ember, akit egynémelly bujaság az orrától megfosztott vala, kicsúfoltatott emiatt egy bizonyos bujálkodótól - egy részegestől! Én mostmár ennek a kicsúfoltnak, illendő áron, visszaszerzettem a becsűletét, és az ő kicsúfolója - ama kézzel-lábbal termett, nagy boroshordó - a világért sem adná, ha ő ollyan szép ábrázatú lehetne. Kérem hát az Urat, adja tudtára ezt a világnak, és jutalmaztassa meg az által az én talentomomat: mellyet az Úr tartozik is megtenni, ha az Úr valósággal az, aminek magát kiadja. Mondja meg az Úr nékiek azt is, hogy nemcsak az orrokvesztett emberek vásárolhatnak nálam, hanem azok is, akik tartanak tőle, hogy orrok nélkűl találnak maradni, igen jól tesznek, ha ezt a magok számára jó eleve bészerzendik. Így az a nyereségek lesz benne, hogy a mostani orrokhoz képest veszem le a modelt, és hogy a néhai sasorr helyett tömpe orrot nem teszek fel. Maradok az Úrnak kész köteles szolgája

Nikolas Postiche,
galantéria-fábrikás.

P. S. Tudja az Úr, hogy egy gonosz nyavalya adott alkalmatosságot a parókák feltalálására; s azonban mégis ollyan nagyon módiba jöttek, hogy én hallottam, mikor sok nagy városban valakinek dícséretére így szólottak: "Ez jeles személy, ő parókát is visel, és néki minden jól áll." Ha az Úr a dolognak emberűl utánalát, reménylem, hogy noha az én találmányomra még gonoszabb nyavalya szolgáltatott okot, mégis idővel minálunk is meghalljuk hogy: "Ez jeles személy, ő vendégorrat is visel, és néki minden jól áll."

 

ELSŐ KÖNYV

Amelly emberekkel Deucalion és Pyrrha a régi Graeciát megnépesítette, eleinte durva kis népet tevének; amit várhatni vala ollyanoktól, akik kövekből lettek emberekké. A setét tőlgyfák                      bolyongottak vadbőrökkel béfedezve, a férjfi                  az asszonyról az ő kicsinyjei majomként csüggöttek. S ha a nap lenyúgodott, ki-ki ott maradt hálásra, ahová őtet a történet ejtette. Amelly fa őket béárnyékozta, az az ő étkeket kebelekbe lehullatta; és ha az odvas volt, annak üregjébe csináltak éjszakára vackot saját leveleiből.

Nem tudom, Danae, millyen hajlandónak érzed magadat annak elhitelére, amit az Új Heloisnak szerzője mond, hogy e' légyen ama boldog állapot, amellyre rendelt minket a természet. De ha minden gonoszt öszveszámlálunk, amellyekről semmi képzetjek nem vólt ezeknek a nyers természet gyermekeinek, úgy lehetetlen, hogy legalább valamelly nemét a negativa boldogságnak ne tulajdonítsunk nékiek.

Egy poéta pedig - mit ne tudnánk mi, poéták, ha egyszer a fejünkbe ötletjük, hogy egy környűlállást megszépítsünk? Nem is volna-é jussa a festőnek és poétának szebbé festeni valamit? Hová maradna a szép ideál mágiája? az ember felett való, a                        amellyek előtt csendes elragadtatásban áll a valódi esmérő? A Reiz,                        amellyre sohasem adott eredeti képet a természetnek nyers felsége s egyűgyű vólta! A Danaék, a Galathéák, a Hébék?

Ez                    szép barátném; mert én csak azt akarom neked mondani, hogy a peták arany korának originálja talán nem volt jobb az olly vadaknak állapotjánál, akik, nem plántálván, nem szántván, nem vetvén                                                                                  az istenek költségén, mint Homerus mondja a szép Siciliának régi lakossairól.

Adjak-é egy próbát abból, miként szebbítné meg egy poéta ezt az állapotot? - - - Hol van az az ember, aki            hogy, legalább az éj kárpitjába, nem épen                                                nézzen vissza egy olly világba, ahol az anya természet, jóltévő lévén, mint              a legjobb tündér, magára vállalta, hogy az ő gyermekeit maga tegye boldogokká és szabaddá minden törvénytől, szükségtől, és                   , a szerencsésnek, a pajtási nevetések között, a karikós tánc óráinak örök innepébe, a vad jázmin lombjai alatt, egy boldog szempillantatnak tetszett? Magok az istenek tetszetesebb boldogságtól kínáltatván, leszállottak saját sphaeráiból s gyönyörködéseket vélek megosztották. Látszatósan megszebbűlt a hóld alatt való környék és sokáig lakatlan maradt a mennyország. Az istenek egymás között buzogva versengtenek, ki adhat többet a természet ajándékihoz. A sárga Ceres aranyos kalászokkal teríti bé a gyepet, Zephyrus és Flóra pedig virágokkal a pásztornék ágyait; a nymphák labyrinthusi              ültetnek és a pásztorok a csendes barlangokba heverednek le szunnyadásra; Pán oltalmazza az ezüstgyapjú nyájakat és azokat gyakran teszi tenyészőbbé; azonban a gerezddel rakott szőlőkről csergedez az újonnan talált bor, a föld nektárja, és Bacchus, őrt állván néki a kacagó Silenus,          a pásztorok            bámulását.

A poéták istenének            amelly azolta a poétáknak tulajdona vala, hogy ő seladon módjára öltözködjön, és esméretlenűl őrizze a sárga pásztorok seregébe az Admét csordáit, ő, a legszebb pásztor. Az ő elméje megszeretteti őtet a pásztorokkal s bizonyossan a pásztornékkal is, mert az az ő durva örömöket megváltoztatja s finomabbá teszi; ő azokat sokra megtanította a szép mesterségekből, holmi dalocskára, holmi táncra s holmi apró játékra, hogy kelljen csókot nyerni fogadásdiból.

Mit mondasz, Danaé? mennyi kellemetes festéseket rakna öszve ezekből a rend nélkűl előhányott képekből egy poétai Watteau? Melly boldogok voltak az aranykorbeli emberek. Az ő egész életek Geniessen! Ők nem tudják (boldogok, hogy ezt nem tudják), hogy van boldog élet az ő állapotjokon kívűl; és ekként észre sem veszik, mikor végigalusszák, -játsszák, -danolják, -csókolják az ő lételeket.

Ki gondolná meg is, hogy azok az autochtonok (meg ne réműlj ettől a veszedelmes szótól), akiket mi            bőrökkel fedve, a tölgy- és diófák között körűl fekünni láttunk, - azok a teremtések, akik ebben az állapotban nemigen különbözhettek a kelet-indiai s áfrikabeli nagy majmoktól és ezek a boldog fiai az aranykornak, éppen ugyanazonok volnának?

De hogy is lehettek volna ők valamivel jobbak addig, míg a gráciák magokat a múzsákkal nem egyesítették, hogy azon teremtéseket, kiket a természet csak elkezdett, emberekké formálják; őket azon mesterségekre megtanítsák, amellyek a tudományt könnyebbé, szebbé s nemesebbé teszik; az ő elméjeket az ő érzéseikkel együtt kifinomítsák és a nemesebb gyönyörködésre ezer új            nyissanak meg az ő kebelekbe?