TARTALOM

TENGERTÁNC

Matematika
A nagy küldetés
Tengertánc
Hova siettél??
Püspökkenyér
Ifjúság, ifjúság
Istili, hallgass!
Vendégek
Tizenhárom

A VISSZAVÁLTOZÁS

A Hunnia Csöködön
Jégárpa
Nápolyi
Zürich, Budapest, Charlottenburg
Sirató
A visszaváltozás

NIAGARA NAGYKÁVÉHÁZ

Jeruzsálem hercegnője
Az utolsó vonat
Meddig él egy fa?
Nincs bocsánat
Levelek a kollégiumba
Niagara Nagykávéház
Te édes-édes

KAVICSOK

Fort Quirinar
Rekviem
Fohász
Éden
Európa legjobb síterepe
Kavicsok

Beültek az Apostolokba. A kiváló fizikus egy pohár vermutra vágyott, Szilágyinak sörre volt gusztusa. Aztán mégis másképp alakultak a dolgok. Persze, a kiváló fizikus megmaradt a vermutjánál, mert a tudomány nem fér össze szeszélyes rögtönzésekkel, kósza ötletekkel; Szilágyi viszont, ez a haspók, ha ételt látott maga előtt, nem ismert megállást.

Előbb csak öt pogácsát evett, álmodozva, oda se figyelve. Aztán észrevett egy tálcán egy diókrémtortát. A torta után még egy sört ivott, s közben felötlött benne - ami pedig elég valószínűtlenül hangzott -, hogy hátha van a konyhán marinírozott ponty. Ettől, mondta, miután megeddegélte a pontyot, ő már úgyszólván jóllakott. Rendelt ugyan még egy húslevest finommetélttel és egy adag lencsét, némi füstölt hússal a tetején, de azt már csak majszolta, szemelgette. Utána nem evett semmit a világon; otthon, mondta, várja a meleg vacsora. Fizessünk, mondta a kiváló fizikusnak, mert a mama olyan, mint egy óramű, s ha ő csak öt percet késik a vacsoránál, már lesi a csengőt, ideges.

Amit evett s ivott, Szilágyi mondta be a fizetőpincérnek; öt évre visszamenően minden falat ételre emlékezett. A pincér, miután összeadta a számokat, letett egy cédulát az asztal sarkára. És azt mondta:

- Tizenegy-húsz.

A nagy fizikus már a zsebébe nyúlt volna, de útközben hirtelen megáll a keze.

- Nem akarom önt megbántani - mondta, egy mentegetőző mosollyal. - De azt hiszem, ez csak tizenegy-tíz.

A pincér gyorsan eltüntette a cédulát, el is pirult egy kicsit, s egy új számolócédulán újra összeszámlálta a számoszlopot. Aztán ránézett a nagy fizikusra, és így szólt:

- Bocsánat. Ez bizony tizenegy-húsz.

És letette az asztalra ezt a cédulát is.

A kiváló fizikus persze oda se nézett. Kellett is őneki papír, ceruza! Naprendszerek, tejutak, kozmoszok úsztak az agyvelejében, de éppen ezért, szerényen és halkan, csak annyit mondott, hogy véleménye szerint a kedves főúr összeadása téves. A helyes végösszeg: tizenegy-tíz... És hozzátette, az ő finom mosolyával:

- Bocsásson meg, hogy vitatkozom. Én Albert Einstein vagyok.

A főpincér rámeredt.

- Istenem - mondta, alig hallhatóan. Ó, hogy ő erre nem jött rá magától! Hiszen ez egy világhírű, jellegzetes arc! Hajlongva elhátrált a szomszéd asztalhoz, reszkető kézzel meghegyezte a ceruzát, aztán elővett egy nagyobb papirost, és szépen, kalligrafikusan újra egymás alá írta a számokat. Összeadta. Újra összeadta. Harmadszor is összeadta. Homlokát verejték lepte el. Aztán fölkelt, és rogyadozó térdekkel elment a söröző hátsó részébe. Odahívott még egy pincért és Fröhlich urat, a söröző tulajdonosát. Hatalmas kockákra osztott ívpapirosokat hoztak, és külön-külön elvégezték az összeadásokat. Utána összehajoltak, susogtak.

- Mélyen tisztelt professzor úr - lépett oda Fröhlich úr. - Meg se merem mondani, ami a szívemet nyomja. A mi gyarló képességeink szerint a számla végösszege tizenegy-húsz. Ne tekintsék ezt részünkről kicsinyességnek, mi akkor lennénk a legboldogabbak, ha fizetés nélkül vendégül láthatnánk egy ilyen világnagyságot... A mi főpincérünk azonban harminc éve működik a pályán, és mellesleg négygyermekes családapa. Ő ebből a tíz fillérből presztízskérdést csinál.

Einstein professzor megértően bólintott. Egy szempillantásra behunyta a szemét, gondolatban végigfutott a számsoron, a vermuttól kezdve a lencsefőzelékig. Aztán sóhajtott.

- Kedves barátaim - mondta. - Úgy ülök itt, mint egykor Galilei az egyházi bíróság előtt. De mit tehetnék? A tudomány nem ismer presztízskérdést, és én - bár nincsenek gyermekeim - ugyanúgy szégyellném a tévedésemet, mint az igen tisztelt főpincér úr az övét... Vagyis, ezt a vitás kérdést el kell dönteni.

Fröhlich úr bólintott.

- A söröző személyzetének is ez a véleménye.

- Talán az itt a baj - folytatta tűnődését a kiváló fizikus -, hogy mindnyájan túl vagyunk terhelve számokkal, és a feladat kicsi nekünk... Nincs véletlenül egy ember a közelben, aki nem végzett egyetemet, nem érettségizett, és épp csak hogy el tud végezni egy összeadást? Ilyen apró vitát csak törpék dönthetnek el.

És minő szerencse! Van az Apostoloknál egy süketnéma csapos. Odahívták. Leültették. A vermuttól a lencsefőzelékig elébe tették a számoszlopot. Szuszogott. Nyögött. Sóhajtozott. Izzadt. Húsz percig tartott, amíg elvégezte az összeadást. Átadta az eredményt Fröhlich úrnak.

Fröhlich úr nem szólt semmit. Egy pillantást vetett az eredményre, s átadta az első fizetőpincérnek, aki továbbította a másodiknak, aki némán letette a nagy fizikus elé.

Albert Einstein fölállt, leszámolta a pénzt, bőséges borravalóval megtetézve. És így szólt, a világ legszerényebb mosolyával:

- Uraim! Albert Einstein tévedett. Isten velük.

A személyzet sorfalat állt, és mélyen meghajolt a modern fizika úttörője előtt. Némán kisétáltak az étteremből. Kint az utcán Albert Einstein - aki már nem mosolygott, sőt, nagyon gondterhelt arcot vágott - megkérdezte Szilágyitól:

- Mi a véleményed erről a dologról, barátom?

- Nekem haza kell sietnem vacsorázni - mondta Szilágyi. - De azt hiszem, ezen a világon nem lehet segíteni.

30-as évek

- Nincs kedve egy viaduktot felrobbantani, kedves Brosch?

Brosch gondolkozott. Azt se tudta, hogy szólítsa megbízóját, aki nevét (azaz álnevét) havonta változtatta. Az öreg anarchisták csak Csubnak hívták, mert ez volt a legelső álneve, még a nagy időkben. Brosch azonban kezdő volt a pályán, neki a Csub név nem mondott semmit. Megkérdezte hát, mi a helyes megszólítás.

- Szólítson D-Huszonegynek - mosolygott az éles arcvonású, de már hízásnak indult férfi. - De hát nem ez a fontos. Mit szól egy hegyi viadukthoz? A vidék gyönyörű, csupa hegy meg völgy, és a messzeségben a svájci havasok.

- Nem egészen erre számítottam - mondta Brosch -, de most, hogy végiggondolom, nagyon tetszik nekem a munka.

- Ennek igazán örülök - mondta Csub. - A reggeli gyorssal induljon Bécsbe, és menjen el a Kohlmarktra, Fraserhez. Attól mindent megkap. Egyelőre négyezer schillinget, a legszükségesebb kiadásokra. Aztán a papírokat. Igen használható papírokat fog kapni. Születési bizonyítványt, Brosch névre szólót - Ausztriában jól cseng ez a név -, katonai elbocsátólevelet és egy erdőmérnöki diplomát. Ha esetleg nagyothallást szeretne szimulálni, adunk róla klinikai bizonylatot.

- Nekem ez túl körülményes - mondta Brosch. - Én az egyszerű dolgokat szeretem.

- Ahogy akarja. De nézzen körül, mit kell tudnia egy erdőmérnöknek. Kap újraoltási bizonyítványt is, ezt kérje el Frasertől, mert ő mindent elfelejt. Aztán kap tőle egy tehénbőr koffert, benne tizenkét csőben az ekrazitot. És el ne veszítse a kulcsát, mert úgy járhat vele, mint Bauer.

- Mit csinált Bauer?

- Ügyetlenkedett, amikor elvesztette a kulcsot - mondta kitérően Csub. - Úgy nyissa ki a koffert, ahogy Genfben tanították. Ezt a térképet pedig tegye el.

Odatolta neki a vorarlbergi koronatartomány térképét. Megmutatta a vasútvonalat. A bludenzi vasúti állomást. Bludenzen túl két zárójel keresztezte a síneket. Ott a viadukt.

Brosch nézte az egymásnak háttal álló zárójeleket, és a szíve nagyot dobbant. Csub úgy vélte, nem szabad elsietni a dolgot. Brosch időzzön Bécsben két-három hetet, de ha kell, egy-két hónapig is. És a helyszínre érve, ismerje ki alaposan a körülményeket, szerezzen barátokat, verjen gyökeret.

- Nem szeretném elkomplikálni a dolgot - mondta Brosch. - Szerzek egy menetrendet, egy kicsit körülnézek, hiszen csak egy nyugodt félórára van szükségem, hogy felkötözzem a tölteteket.

- Maga még fiatal - mosolygott Csub. - És egy viadukt nem szalad el.

Szigorúan a lelkére kötötte Broschnak, hogy ne hirtelenkedje el a dolgot. Inkább három évig tartson, mint hogy egy számítási hiba keresztülhúzza a nagy tervet. Ez a vasútvonal Ausztria ütőere, fontosabb a bodenbachi vonalnál is, amit szegény megboldogult Bauer elfuserált...

- Legyen ügyes - mondta búcsúzóul -, legyen türelmes. Az a viadukt megvárja magát.

Brosch hajlott a szóra. Három hétig ki se mozdult Bécsből, csak ingatlanügynökökkel levelezett. Egy hat hold körüli gyümölcsöst keresek, írta leveleiben, azon a szép, erdőben gazdag vidéken, Buchs és Bludenz között... Egy csomó ajánlatot visszautasított, mert Fraser azt mondta, alkudni kell. Végül elég olcsón hozzájutott egy szép családi házhoz, kétezer almafával, szép kilátással a Kloster-völgyre s egy merész ívelésű viaduktra, mely a Csub-féle utasításban 127/11 Q számú hídmű jelzéssel szerepelt. Aztán egy helybeli iparost szerzett, mert Fraser úgy vélte, a lakást festeni, mázoltatni kell. Május elsején Brosch beköltözött.

- Mondja csak, Rupprecht. Ki ez a csöndes ember?

- Nem ismeri a szomszédomat? Broschnak hívják, ő vette meg az almáskertet. Az első termése rosszul ütött ki, de kivágta az elöregedett fákat, csemetéket vett, pár év múlva nagyszerű termése lesz.

- Nem látszik gazdálkodónak.

- De hiszen erdőmérnök! Művelt ember, jó szomszéd, és abban igaza van, hogy nagyon szelíd. Még egy rossz szót se mondott senkire.

És ez igaz volt. Az anarchisták többnyire szelíd emberek, mert ami bennük hevesség és indulat lappang, azt hidak és vasutak, miniszterek és lőszerraktárak számára tartogatják. Brosch - híven a Csubtól hallottakhoz - meglepő gyorsan gyökeret vert. Összejárt a szomszédaival, tarokkozni tanította a csendőrparancsnokot, és a korai almák legszebbjeit mindig a plébániára vitte. Nem komédiázott; ő igazán szerette az embereket. Brosch csak a hatalmat gyűlölte, és nem nagyon kereste, kit jelöl e szó. Nem, nem a császárt! Ferenc József egyenes derékkal aludt a vaságyán, malátakávét reggelizett, maga is rab, rabja egy magasabb tiranniának, melynek már nem volt testi megjelenése, csak láthatatlanul uralkodott. Brosch ezt a testetlen zsarnokot gyűlölte csupán és mindazt, amit e zsarnok szeretett: a nagy hasú, füstös pályaudvarokat és a karcsú, lebegő hidakat.

Ablaka a viaduktra nézett, de ő - bölcs óvatosságból - még a függönyt se húzta el soha. Inkább napszálltakor, amikor a hegyek közelebb jöttek, a szomszédok visszavonultak, leballagott a kert végébe, s egy vén lugasban üldögélt, könnyű fehérbor és giszhübli mellett. Ez volt az ő órája. Fölül az ég, alul a szakadék - és közbül a viadukt pengő acélpántja... Szűk szemmel nézte a négy sarut, melyre majd ráerősíti a robbanószert, s ilyenkor - bár a hideg futott át rajta - mindig megizzadt a homloka. Mikor már a harmadik almabora forrott, Fraser útján rejtjelezett levelet írt Csubnak: "Az előkészületek csaknem véget értek. Új útlevelet kérek, hogy Svájcba mehessek, egy új gyújtózsinórt és egy parókát."

Ez idő tájt történt, hogy hozzápártolt a horgászszerencse, ami nem biztató jel, mert minden viaduktrobbantó babonás. Nagy barangoló volt ő. Lassan kiismerte az erdőt, a tisztást, a patakot s annak egy helyütt szűkre szoruló medrét, a hajnali pisztrángles helyét... "Ma fogtam - hencegett - ezt a hat gyönyörű példányt!" - az esküvőt követő lakomán. Özvegy Siebertné, akit nőül vett, olvadó pillantást vetett rá. Utána lencsefőzelék volt, nagy szemű, stockeraui lencse, töltött kappan, torta, gesztenyepüré. A plébános adomázott, Rupprecht jódlizott, az özvegy irult-pirult, mert Brosch, ahol érte, ott nyomkodta, nem tudott várni az a rossz kutya! És mind becsíptek a ravasz szűzbortól, csak ő nem; hiába, aki fémcsőbe fagyasztott ekrazitot őriz az ágya alatt, annak nem szabad.

Alkonyattájt, mint máskor, lesétált a lugasba; az izzó vörös égre rajzolva várt a viadukt. Brosch boldog volt. Ez nagyszerű trükk volt, az esküvői móka, ezt Genfben egyszer majd tanítani fogják... Megírta Csubnak, hogy mihelyt beállnak a téli ködök, elvégzi a munkát, de a levelére csak nagyvártatva válaszolt Fraser: "Csub barátunk, akit ön D-Huszonegy néven ismert, egy hirtelen szívrohamnak esett áldozatul..." Ez fájdalmas hír volt, de a vasakaratú Brosch ezt is kiheverte, csak néhány hetet lézengett étvágytalanul. Aztán újra erőt vett magán, s egy éjjel kilopózott a házból. Ekrazitot nem vitt, nem is vihetett, mert világított a hold.

Most lépett először a hídra. Végigment a sínek mellett, s az első pillérnél hasra feküdt. Óvatosan kitapogatta a sarut, s elégedetten nézett a mélységbe; itt, őalatta, még csak enyhén lejtett a sziklafal. Majd a nyereggerendán húzom végig a zsinórt - gondolta, s amikor föl akart állni, megcsúszott, és egyensúlyát vesztve legurult a sziklagörgetegen. Csak másnap találtak rá, vérébe fagyva, eszméletlenül.

- Csak egy kis friss levegőt akartam szívni - mondta a kórházban, amikor már beszélni tudott.

Az asszony ott virrasztott hétszámra mellette, de mire meggyógyult, ő esett ágynak. Ennyi izgalom után nem volt könnyű lefolyású a szülés; az első fiú a Johann nevet kapta, Peter Paul lett a második, s a harmadikat - mert az asszony kislányt szeretett volna - Josef Otto Maria néven írták az anyakönyvbe. Sok gyerek sok gond, a fái is férgesedni kezdtek, aztán kitört a világháború, és Broschnak szigorú diétát rendeltek, mert sokszor súlyos epegörcsök kínozták. De ő szívós volt, ebből is kilábolt, hang nélkül viselte a fájdalmakat, s egy hosszú és dolgos élet alkonyán, hetvenkilenc éves korában, szép csöndesen jobblétre szenderült. A helység apraja-nagyja ott volt a temetésén.

Hét unokája - micsoda rakoncátlan kölykök! - mindent feltúrt a temetés után. Ágya alól egy csomó fényes rudat kapartak elő, s üvöltözve bajvívást játszottak velük. A kisírt szemű özvegy azonban szétcsapott közöttük, elkobozta a rudakat, és a szemétládába dobta egy szőke parókával együtt az egész kacatot.

30-as évek

Ebédnél kezdődött a baj, amikor Olaj kezéből kiesett a kés, és kivételesen nem nyelével, hanem hegyével esett a kőpadlóra. Elnyújtott, hosszú zizzenést hallatott, mint a csorba hangvilla; hangja idegtépően vibrált az asztal alól, végigfutott a gerincen, és az agyba kergette a vért. Kamilla fölpattant és visított egy vérfagyasztót, de az ápoló rá se hederített, a kerti ágyásokat nézte az ablakból, és az ágyások közt egy rigót. Ezek - gondolta - csak visítoznak, de máskülönben nincs velük baj. A rigó ugrált, örült az életnek, az ápoló nézte, s örült a veszélytelen beosztásnak.

- Foglaljon helyet! - szólt rá Kamillára Olaj. - Mire való ez a visítozás?

Nem szerette a lármát. Jogász volt, amikor kitört a háború, és egy gránátnyomás billentette ki az egyenesből. Azóta mindentől borzadt, ami golyók fütyülésére, gránátok sivítására emlékeztette. Kamilla viszont azt nem bírta elviselni, ha csillapították; most is remegni kezdett a szája, szeme kidülledt, fölkapta a padlóról a kést, és egy boldog sikollyal beledöfte az ápoló lapockájába.

A kés, az előírás szerint, tompa volt ugyan, de a tompa kés is kés. Amikor az ápoló hang nélkül előrebukott, mindnyájan fölugrottak az asztaltól.

Ami ezután következett, úgyszólván magától ment. Az ápolótól elvették a kulcsokat. Kinyitották az ajtókat, egyiket a másik után, osztályról osztályra haladva. A fölpattanó ajtókon, mintha ott várakoztak volna mögöttük, csak úgy tódultak kifelé a betegek. Dobogó lépések, kiáltások visszhangzottak a folyosón. "No még egyet! No még egyet!" - kiabálta a szkizofréniás Héring, ha egy ápoló vagy orvos került elő valahonnan; zihálva, egy zongoraszékkel a kezében rontott neki, és úgy csapta agyon őket, mint a falon a legyeket.

Akit a zárt ajtók mögül kiszabadítottak, csatlakozott a tömeghez. Volt, aki zuhany alól jött, és víztől csepegve, pőrén követte őket; volt, akit elkábítottak, s most félig hunyt szemmel, tántorogva jött, álmában. Korec, akit nappal a rémek hajszoltak, éjjel pedig búskomorság gyötört, e túlfűtött percekben páratlanul életrevalónak bizonyult.

- Így nem mehetünk az utcára! - kiáltotta. - Fel kell törni a ruhatárt!

Feltörték a ruhatárt, és válogatás nélkül kapták magukra a ruhákat, ahogy jött. Olaj rózsaszínű flamingókkal díszített, női pongyolába bújt, és tűzoltósisakot csapott a fejére, Korec reverendát öltött, és - merész ízléssel - strucctollas kalapot keresett hozzá. Kamilla egy tábornok köpenyére lelt, esernyőt kötött a derekára, fejdíszül pedig rókamálas kucsmát választott, amilyent a máramarosi ószeresek viselnek. Szerencsére óriási volt a választék, s így még e kapkodásban, sietségben is sikerült mutatósan felöltözködniük. A főorvost, aki váratlanul előkerült, bepofozták a női illemhelyre, és rázárták az ajtót.

Leözönlöttek az udvarra. Széles jókedvükben már nem tudták, mit csináljanak; Kamilla a kardját forgatta, Rudolf császár a lengyel himnuszt énekelte gyermekhangon, Mohamet négykézláb mászkált, és fejével a feneküket bökdöste.

Ekkor Korec kiállt a kapu elé, és imponáló eréllyel rájuk kiabált:

- Ne lopjuk a napot! Sorakozó!

A megrémült kapus kinyitotta a vaskaput, és tisztelgett. A bal szárnyépületből kihallatszott az illemhelyre zárt főorvos üvöltözése, amikor ők már kitódultak az utcára.

Olaj lépkedett az élükön, egyedül, mögötte Korec és Kamilla, és aztán a tömeg, teljes összevisszaságban. Héring, a legkövérebb, az oszlop végén futkosott, és zihálva próbálta őket megállásra bírni. "Vesztünkbe rohanunk - könyörgött -, ha nem szervezzük meg a dolgot!" Szervezésre azonban nem is volt szükség. A tömeg az ösztönére hallgat; most is akadtak egyesek, akik taxit kerítettek, és odakiáltották Olajnak:

- A Belvárosban találkozunk!

S már száguldottak is, hogy sorra vegyék a nagy állami tébolydákat, a kórházak elmeosztályait s az előkelő idegszanatóriumokat. Mindenütt kitárták a kapukat, feltörték az ajtókat, s már indult is a népözön a Belváros irányában. Mi szükség lett volna szervezésre? Sokan, akik csak házi ápolásra szorultak, mit sem tudtak az egész mozgolódásról, de egyszerre fölkapták a fejüket, kikászálódtak a karosszékből, sárcipőt húztak, és verdeső cimpákkal, szimatolva, lobos szemmel meneteltek a város központja felé. Tömegével jöttek a kertvárosokból, sőt vidékről is, a menetrendszerű gyorssal. A tehetősebbek, akik a család jóvoltából külországi fürdőhelyeken gyógyíttatták magukat, hirtelen megtorpantak a San Remó-i vagy gräfenbergi sétányon, félrehajtották fejüket, mintha valami távoli neszre fülelnének, aztán hanyatt-homlok rohantak a legközelebbi utazási irodába. A felkelés hírszolgálata nemcsak megbízható, hanem olcsó is volt.

A Belvárosba Olaj érkezett elsőnek. Héring egy nyitott társzekeret rekvirált, amin a vágómarhát szállítják a Közvágóhídra; ezen járták be az utcákat, ahol a járókelők összeszaladtak, röhögtek és hangos megjegyzéseket tettek rájuk. Olaj nem sokat törődött ezzel; emelt fővel, keresztbe font karral szemlélte a gyülekező csoportokat. Egy idő múlva intett Mohametnek, hogy szórja a kanálisba a konfettit; ettől, amint az várható volt, elment a csőcselék kedve a nevetéstől.

- Mi lesz a muzsikával? - érdeklődött Olaj.

Ez Héring dolga volt, aki tüstént útnak indult, s kijelentette, hogy kizárólag önálló hangversenyeken szereplő muzsikusok vagy legalábbis aktív zenetanárok kaphatnak helyet a zenekarban.

Ahogy ők sokasodtak, úgy nőtt körülöttük a tömeg. Előkerültek az újságírók, de Olaj, akire valósággal záporoztak a kérdések, csak ennyit válaszolt:

- Egyelőre nincs mit mondanom - de úgy, hogy ettől rögtön tágulni kezdtek a skriblerek, és a hátukon szánkázott a hideg.

Az igazat megvallva, se Olaj, se a mindig felhőkben járó Kamilla se merte remélni, hogy ekkora visszhangja lesz a megmozdulásnak. Az utcák - megannyi tölcsér, mely nyílásával a város központja felé nézett - öntötték a tömeget. Mindenünnen jöttek, egyre újak, kiapadhatatlanul. A járókelőknek most már nem volt nevethetnékjük. Valaki kihívta a rendőrséget, jött is két riadóautó, aztán még három, még hét, de ezeket valósággal felszippantotta a tömeg, mely egyszerre száz karral nyúlt a rendőrökért, előbb a kardot, aztán a gumibotot szedték el tőlük, utoljára az egyenruhát. Le se kászálódtak a riadóautókról, csak ültek, dideregve, tenyerükkel szemérmüket takarva, rémült szemmel, aztán az egyik, akinek a félelemtől egészen lila lett a szája, azt hebegte:

- Éljen Olaj!

Így kezdődött a tánc.

De közben is nőttön-nőtt a tömeg. Jöttek a nem köz-, csak önveszélyesek, a félbolondok, a szelíd hülyék; jöttek az eszelősök, az agyalágyultak, a kelekótyák. Jöttek a bogarasok, a félküllősök, a bélyeggyűjtők, a zavaros agyú feltalálók, a kisiklott zsenik. Jöttek a járda szélén járók és azok, akik pénteken nem ülnek vonatra. Akik alig várják, hogy egyszer a szemük láttára kiugorjék valaki az ablakon, és akik szívükön viselik a haza sorsát, de ütik-verik a gyerekeiket. Aztán azok jöttek, akiket félretoltak, leköpdöstek, víz alá nyomtak, kiröhögtek; és mindjárt utánuk a józanok és egészségesek. Bánatos zongorahangolók jöttek, rúdra fűzött kaktuszokat lengetve; sintérek, örökméccsel a kezükben, rideg lelkületű bankigazgatók, hárfázva. Petárdákkal jöttek a pártában maradt postáskisasszonyok, eljöttek a politikusok is, óriási olajfestményeket hordozva, melyeken nyugvófélben a nap, s egy anya az ölében ringatja gyermekét. Lihegve jöttek, borzas fővel, verejtékben úszva; tolták, lökték, egymásba préselték egymást, mert mindenki attól félt, hogy lemarad.

A vezetők - Olaj, Korec és Kamilla - a vágóállatok rekeszeiben állva, fegyelemre intették a tömeget. Héringet meg a zenekart a külvárosokba küldték, propaganda-hangversenyre; Rudolf császár a laktanyákat vette sorra, Korec a vízműveket foglalta el, Mohamet a rádiót és a telefont. Egy helyütt, a Fiastyúk utcai Vénusz mozi gépházából revolverlövések fogadták őket, de mindjárt felgyújtották a mozit. (Két halott.)

Eközben vonaton és repülőgépen egymás után megérkeztek a külföldi barátok. Számuk légió; mutatóba itt csak azokat soroljuk föl, akik azt képzelték magukról, hogy ők egy sajt. (Gorgonzola Zürichből, Trappista Aix-les-Bains-ből, s a londoni ideg- és elmeklinikáról egy köztiszteletben álló aggastyán, aki ötvenöt évet töltött egy rögeszme szolgálatában, oly eredményesen, hogy érkezésekor az egész repülőtéren sajtszag uralkodott.) Látnivaló, hogy egyik sem újonc a pályán, de minden harci tapasztalatuk ellenére Olaj egy fejjel kimagaslott közülük. Keveset beszélt, de mindig a kellő szót mondta ki; a délutáni órákban szinte önmagát múlta felül... Estére eldőlt a küzdelem: győzött a felkelés.

Kihirdették az ostromállapotot. A Parlament palotájában ideiglenes börtönt rendeztek be; Olaj az ő párját ritkító, puritán gondolkozásával egy sonkafüstölőben ütötte fel főhadiszállását. Innen vitték szét, táblaszalonnákra és füstölt oldalasokra írva, az első nagy jelentőségű rendelkezéseket. A győzelem másnapján mindenki kapott egy tubus vazelint; többgyermekes családanyák - rangkülönbség nélkül - egy üvegvágót is kaptak, bukott leányok és hadiárvák egy zacskó madáreledelt. Halálbüntetéssel sújtották az üzérkedést, a körömrágást viszont tisztiorvosi engedélyhez kötötték. A nyelvészek javaslatára bizonyos szavak fogalmi körét kiszélesítették, főleg olyan élelmiszerekkel kapcsolatban, melyek nem voltak kaphatók. Eszerint szabad volt a száraz kenyeret "vajas kenyér" néven enni, ha pedig valaki két fél zsömlét egymásra borított, azt teljes joggal nevezhette "sonkás zsömlé"-nek. Szegény sorsú személyek, akiknek nem volt pénzük villamosra, vasútra vagy színházjegyre, ezentúl fillérekért vásárolhattak olyan jegyeket, melyek a megszólalásig hasonlítottak az igaziakra, de mégsem jogosítottak se villamos-, se vonatutazásra, sem pedig színházba menésre. Az első örömmámorban, a győzelem másnapján, ezrek és ezrek vásároltak olyan operajegyeket, melyekkel nem léphettek be az Operába.

Zúgtak a harangok, zászlódíszben pompázott a város, de a vidék is lángoló lelkesedéssel csatlakozott, sőt, külföldön nagy fölvonulásokat rendeztek a rokonszenv jeléül. Harmadnap népgyűlést hirdettek a Szabadság téren. Az úton félmillió ember állt sorfalat, a téren háromszázezren szorongtak, és várták Olajt, a "Főtestvér"-t, a mellék-, a pót- és kistestvéreket, az öcsöket és húgokat, az egész díszes pereputtyot.

Amikor Olaj az emelvényre lépett, ablakok törtek be a tömeg ordításától. Aztán egyszerre csönd lett, súlyos, fülledt csönd; töltött ágyúk hallgatnak úgy, mint most a nép. Olaj fölszegte fejét, és beszélni kezdett. Hangja zengésétől a Bazilika tornyában magától megkondult egy harang, s a virágágyakban elájultak az árvácskák.

Csak ennyit mondott:

- Egyedem, begyedem, tengertánc...

Nem is beszélhetett tovább. Ez több, mint amennyit az ember elviselni képes! A tömeg fölüvöltött, fölsírt, följajdult, eggyé vált és összefolyt. Kinek-kinek még megvolt a saját cipőfűzője, fülcimpája, egyebe. De mi a fontos? A vér már közös edényzetben áramlott keresztül rajtuk, és közös lett bennük az akarat.

1937

Május huszadikán lejárt a vízumom.

Épp egy éve voltam Franciaországban, de a hatóságokkal mindaddig nem volt találkozásom. Most aztán lett lótni-futnivalóm, hogy több se kellett. A sok utánjárás, sorban állás két napomat vette el. A legszebb májusi napokat, melyek fényesek és hűvösek voltak, és megpendültek az üvegen, mint a frissen vert ezüstpénzek.

Délutánjaimat a Szent Genovéva könyvtárban töltöttem. Törzshelyem volt ott, majd egy esztendeje. Magában álló jelenség lehettem. Ha az altiszt odajött és megkérdezte, hogy mit óhajtok olvasni, nyugodt lélekkel válaszoltam:

- Mindegy. Ajánljon valami jót.

- Én ajánljak? - bámult rám az elején, mikor még nem ismert. - Nekünk hétszázezer könyvünk van, és közte harmincezer inkunábulum.

- Hát akkor hozza ide azt, amit a többiek beadtak - javasoltam.

Nekem mindegy volt. Oly csekély alaptőkével indultam rohamra a francia kultúra ellen, mintha valaki a Standard Oilt akarná kiragadni a részvényesek kezéből, s nincs hozzá egyebe, mint egy olajpecsét a ruháján.

Mások határozott céllal jártak ide. Előre megírt cédulákat hoztak, és átrágták magukat egy-egy részletkérdésen a szuvak türelmével. Nekem, mint a fecskének, egyszerre mindenfelé szabad volt repülnöm. Elolvastam Lespinasse kisasszony levelei-t. Elolvastam a Saint-simonizmus történeté-t, 1825-től 1864-ig. El a Katonai Szállítók Illetménytáblázatá-t, egy füzetet arról, hogy Mit tegyünk, ha salétromos a pincénk, aztán Franciaország Királyainak Válogatott Gondolatai-t. Két gondolat közt levehettem a polcról a Nagy Larousse-t, mert ami Cholesterin címszó alatt állt, éppoly fontos kinyilatkozás volt számomra, mint amit a kumis nevű erjesztett italról közölt. Egy év alatt a szuvak alig valamicskét araszoltak előre, én viszont hétmérföldes léptekkel csörtettem befelé a francia nyelvbe és műveltségbe. Egy év alatt a csecsemő is megháromszorozza súlyát.

Huszonharmadikán úgy látszott, hogy aligha jutok el a könyvtárba. Délelőttöm azzal telt el, hogy kérvényt írtam egy kávéházban, s aztán sorba álltam a prefektúrán egy ablak előtt, melyre az N, O, P és Q betűk voltak ráfestve. Mikor sorra kerültem, kiszólt a tisztviselő:

- Hol vannak a fényképek?

Háromnegyed kettő volt. Ötkor véget ért a félfogadás. Szerencsére mindjárt a sarkon, a boulevard du Palais-n fölfedeztem egy igazolványfényképekkel teli kirakatot. Kövér, borzas hajú, csipkeruhás asszony fogadott, hatalmas keblén akkora kámeával, mint egy kompótostányér. A kámeán Xerxész valamelyik csatája volt kifaragva.

- Három óra múlva lehet jönni a képekért - mondta.

- Az nekem késő, asszonyom. Ötkor zárják a prefektúrát.

A kámea kék alapján fehér alakok öldökölték egymást. Egy ló két lábra ágaskodva épp levetette lovasát, akinek egy nyílvessző állt meg a torkában.

- Hiába - mondta az asszony. - Három óránál gyorsabban sehol a világon nem csinálják meg a képeit.

- De nekem ötig be kell adnom a kérvényt, asszonyom.

A haldokló lovason kívül hullák és lódögök is ki voltak faragva a kámeán. A hullák fölött egy szakállas perzsa diadalittasan röhögött.

- Ezt nézi? - kérdezte az asszony. - Már sokan megbámulták.

- Isteni darab - mondtam megbabonázva.

- Néhány szakértő már meg akarta venni - mondta az asszony. - Főleg külföldiek.

- Nem csodálom. Kisebbfajta vagyon lehet az ára.

Kezdett megpuhulni. Lágyan mosolygott, lekapcsolta, szeretettel nézte, majd visszatűzte a melltűt. Akkora keble volt, hogy szöget lehetett volna bele verni.

- Ma már nem is látni ilyesmit - mondtam sóvár mosollyal.

- Családi ereklye - mondta ellágyulva. - Eredetileg Figueras herceg tulajdona volt.

- Az meg is látszik rajta.

- A hercegnél még a falon lógott. Én csináltattam belőle brosst.

- Ami az ön ízlését dicséri, asszonyom - jegyeztem meg.

Rám nézett, mérlegelve.

- Hát nem bánom - mondta hirtelen. - Két és fél óra múlva jöhet a képekért.

- Köszönöm, asszonyom. Akkor még beadhatom a kérvényemet, és még a könyvtárba menni is lesz időm.

- Egészen kivételesen - mondta az asszony. - Sehol a világon nem kapná meg két és fél óra alatt a képeit.

- Nagyon szépen köszönöm.

- De ne szóljon senkinek. Mindenki másnak három óra.

Odakint sütött a nap. Ragyogva, vakítva, egészen különlegesen sütött, mintha a fotonoknak éppen tavaszi ívásuk lett volna, s mind ideözönlöttek volna, hogy megtermékenyüljenek a Citén. Átmentem a hídon, és lenéztem a vízre. Volt két és fél órám, és sütött a nap.

Arra gondoltam, hogy van két és fél órám, és azt csinálhatok vele, amit akarok. Arra gondoltam, hogy az ember addig fiatal, amíg héba-hóba van ilyen két és fél órája. Nem sürgetik. Nem várják. Nem marasztalják. Senkitől sem fél, és senkit sem irigyel: csak van. Arra is gondoltam, hogy ez egyszer el fog múlni, de mindjárt elhessegettem ezt a gondolatot.

Aztán arra gondoltam, hogy Párizsban vagyok. Erre sokszor szoktam gondolni, mert ez ugyanolyan érzés, mint ha faragott melltűje van valakinek. Itt vagyok, s ettől pezsgésnek indul a vér. Lehet, hogy egyszer másutt leszek, és gyötrődni fogok, esetleg éhes vagy beteg, vagy a halálomon leszek, de most itt vagyok, és ezt már tőlem senki sem veheti el.

Aztán azon tűnődtem, hogy lehet-e múló perceket egy kámeára vésni, és elvégeztem magamban, hogy ezeket a perceket lehet. Körülnéztem, hogy mi bennük a legillanóbb, mert ezt kellett legjobban megjegyeznem. Például elnéztem, hogyan csillognak a finom porszemek a levegőben. Megfigyeltem, hogy ahányszor átmegy rajta egy autóbusz, remegni kezd a híd a lábam alatt. Behunytam a szemem, s éreztem, hogy az Idő kezd megalvadni körülöttem, ikrássá lesz, lassan folyó és forró, mint a láva. Álomszerű állapotba merültem. Egy vízözön előtti kullancs szunnyadhat így, egy jégbe fagyott masztodon hasára ragadva. Mikor a szememet újra kinyitottam, már tudtam, hogy végérvényesen enyém lett ez a perc.

Órámra néztem. Két óra húsz; csak öt percet pocsékoltam el az örökkévalóságból. Mint aki dolgát jól végezte, lesiettem a metróba, jegyet váltottam egy éppen induló szerelvénybe. Amikor az embernek két és fél órája van, mindegy, hogy milyen szerelvényre száll. A harmadik megállónál átszálltam; amikor a kocsi elindult az Operától, és az ajtók becsapódtak mögöttem, akkor vettem észre azt a lányt.

Még nem a lányt, csak egy csíkot a homlokából, egy csücsköt a hajából, s egy féltenyérnyit a vállából, mert nagyon sokan utaztak ebbe az irányba. Ennyit láttam belőle, de ebből a kevésből, mint egy etruszk váza cserepeiből, összeállt előttem az egész. Rozsszőke hajából azt következtettem, hogy a szeme csak sötét lehet; válla a melle formáját, csuklója a bokájáét jósolta meg. Később, amikor az utasok kezdtek leszállni, láthattam, hogy nem akartak becsapni a cserepek.

Az Opera és a place Balard közt rengeteg a megálló. Valahol leszállt. Mint akit madzagon húztak, mentem utána. Még sohasem jártam Párizsnak ezen a részén. Egy rövid utcán s egy téren vágtunk át, ahol a legtöbb üzlethelyiségre cédula volt ragasztva, hogy kiadó. A kapuk előtt macskák sziesztáztak; lustán, de megértéssel néztek utánam, mert ők is ismerik ezt a szenvedélyt.

Az ember mindig azt szereti legtovább a nőkön, amit legelőször vett rajtuk észre. Nekem a szemöldöke tetszett a legjobban, mely oly merészen ívelt föl a tiszta homlokára, mint egy üdvözlőrakéta az égre. Hamvas arcbőrű, keskeny és elmélázó arca volt. Vannak nők, akik kislánykorukról fogva fél nap hosszat képesek eltűnődni azon, hogy ha férjhez mennek, a küszöbön kívül vagy belül lesz-e a lábtörlő, s ha majd megszületik, milyen névre keresztelik a gyereküket. Ennek a lánynak is ezek az édes gondok tükröződtek az arcán. Mikor befordult a sarkon, észrevettem, hogy egy érett szépségszemölcs sötétlik szellős és magas halántékán. Sietni kezdtem, hogy utolérjem.

Léptem zajára visszafordult, aztán megállt. Odamentem hozzá.

- Úgy rémlik - mondtam -, hogy együtt jöttünk a földalattival.

- Igen - mondta.

- Ha nem tévedek, maga az Operánál szállt fel.

- Nem - mondta. - Én már a place Saint-Michelen felszálltam. Láttam is magát, mikor átjöttem a hídon.

Csak bámultam rá. Ami eddig véletlen volt, eleve elrendelés lett. A csillagokba volt fölírva, harmincmillió éve, hogy én jegyet váltsak a földalattira.

- Hol látott engem? - kérdeztem hebegve.

- A hídon állt, és behunyta a szemét.

Lassan elindult. Némán vele mentem. Nem beszéltünk, de lépéseink mindjárt összehangolódtak. Csak most vettem észre, testközelből, hogy a járása is milyen szép. Rakott szoknyája alatt ringó csípője, a mosóvászon blúzban tevékenykedő melle, kezében lóbázó, sásból font retikülje oly pontos taktusérzékkel tartotta járásunk ritmusát, mintha testének minden porcikája külön-külön is tudná, hová megyünk.

- Maga nem francia? - kérdezte.

- Nem.

- Érdekes - mondta. - És kivel él itt?

- Csak egyedül - mondtam.

Ez valamiért meghatotta.

- Istenem - sóhajtotta, és gyengéden rám mosolyodott.

A legszebb szerelmek szánalomból születnek. S a meghittségnek azon a legelső lépcsőfokán, melyre mi ketten oly gyorsan fölléptünk, már ő is igényt tartott az én részvétemre.

- Én is egyedül élek itt - mondta.

- Hát maga nem párizsi? - kérdeztem.

- Nem - mondta, egy kis sóhajjal. - Én Arc-en-Barrois-ban születtem. Ott tűlevelű erdők vannak - tette hozzá.

Hátrafordult és felnézett az égre. Talán arra van Arc-en-Barrois. Én pedig láttam őt lerohanni egy vízmosáson, sűrű fenyves erdők közepén, átugrálva a görgetegköveket, miközben rozsszőke haja varkocsba fonva lobogott utána. Lent, az erdő alján terült el Arc-en-Barrois.

- Szép lehet ott - mondtam.

- Haute-Narne megye nagyon szép - mondta a lány. - Kár, hogy nem ismeri.

- Pedig szívesen megismerném.

Megállt, rám nézett, fölragyogott a szeme.

- Hát jöjjön el egyszer! - kiáltotta. - Nincs messze, és ideális a vonat-összeköttetés.

- Talán a nyáron - mondtam.

Öröme rám is átragadt. Útitervet csináltunk. Ő az összes vonatok indulási és érkezési idejét ismerte; én megígértem, hogy kölcsönkérek valakitől egy fényképezőgépet. Összekarolva és tervezgetve mentünk tovább. Az ő édes gondjai eggyel megszaporodtak, nem bírta eldönteni, hogy a két számba jöhető arc-en-barrois-i vendéglő közül melyikbe menjünk ebédelni.

- Nem szomjas? - szóltam egyszer közbe.

- Nagyon - mondta. - De én csak vizet iszom - tette hozzá, amikor beléptünk egy bisztróba.

- Én a csípős vizet szeretem - mondtam.

- Én is - mondta, és boldogan felkacagott.

Hasas, zöld színű üvegben tették elénk az ásványvizet. Rögtön elfutotta a pára. Nagyon hideg volt a víz, és úgy szúrta a nyelvünket, mintha éles jégszilánkokba haraptunk volna.

- Milyen szép szeme van - mondtam elfogódva.

- A magáé viszont kék - válaszolta a lány.

Céltalanul kóboroltunk, és sokat fecsegtünk. Néha minden ok nélkül állva maradtunk, és meg-megbámultuk egymást. Ha egy kis időre kikarolt belőlem, mindjárt gépiesen összekulcsolódott a kisujjunk; élet-halál kérdése volt, hogy legalább egy ponton érintkezzünk. Semmivé váltam volna nélküle, hasznavehetetlen limlommá, mint egy olló fele. Egyszer, mikor éppen álltunk, kutatóan nézett a szemembe.

- Hány éves maga? - kérdezte gondterhesen.

- Huszonhét.

Vállamra hajtotta fejét, megkönnyebbülten sóhajtott és továbbment.

- És maga? - kérdeztem.

- Én húsz. De mindenki azt mondja, huszonnégynek látszom.

Én is annyinak néztem. Boldoggá tett, hogy még csak húsz. E korkülönbség egyszerre szilárdabbá és időállóbbá tett mindent. Ő aztán egy bizonyos Madame Michelről mesélt, a lakásadónőjéről, aki nagyon szigorú és fukar, de csupa szív. Este nyolckor otthon kell lennie, tízkor el kell oltania a villanyt. A vécében sem szabad villanyt használnia, csak be- és kimenetelkor gyújthatja meg a lámpát. Viszont Madame Michel kimossa és kivasalja az ő fehérneműjét, amire pedig nem volna köteles, mert a szoba bérében nincs benne a mosás. Ő pedig azt vallja, hogy az olcsó fehérnemű is lehet szép, ha tiszta. De akkor ami fehér, legyen olyan fehér, mint a hó...

Ettől összeszorult a szívem, magam sem tudtam, miért. Mint a hó! Nem tudtam hová lenni az elragadtatástól. Közben-közben én is hasznát láttam a Szent Genovéva könyvtárban töltött óráknak. Hogyan törtek be a markomannok Itáliába? Mik a rózsakertészet kártevői, és hogyan védekezhetünk ellenük? A legjobban az tetszett neki, hogy a Szajna tükre hetven méterrel magasabban állt a harmadkorban, mint ma... Felnézett a magasba, s összeborzongott, mintha csak átmenetileg ért volna véget a harmadkor, s holnap talán újra elönti a várost a víz...

- Milyen porszemek is vagyunk mi, emberek! - sóhajtotta.

Ettől kezdve komolyabb tárgyakról beszélgettünk. Én közben kíváncsian nézelődtem, mert először bolyongtam Párizs külvárosi utcáin. Különösképpen otthonosan járkáltam ezeken a köveken, pedig minden más volt, mint ahol eddig megfordultam. Itt minden ridegebb volt, de valódibb. Itt nem árultak drága piperecikkeket, nem árultak könyvet, kevesebb volt a dísz, soványabbak a fák, kopárak a kirakatok. A kereskedők csak azt tették ki, amire a környék lakóinak elég volt a pénzük. A szép kirakat: szép hazugság. Itt igazat mondtak a málló vakolatú falak, az erkélyen száradó férfigatyák s a fodrásznál ülő nők, akik a napon szárítják frissen festett hajukat, a boltajtó előtt. A nők is őszintén hazudnak itt. A mozik sem ragyogtak neonfényben; csak az volt kiírva, mit játszanak és mibe kerül a jegy.

- Nincs kedve moziba menni?

A film közepére érkeztünk. Banditák kínoztak egy fiatal lányt, aki póznához kötve is szépen énekelt. A gyorsvonati síneken már vágtában közeledett egy lovas. Amikor a lovas elővette pisztolyát, megcsókoltam a lányt. Attól kezdve mindig csókolóztunk, amikor nem volt nagyon izgalmas a film. Az ülés bársonya átmelegedett alattunk. Lélegzetünk egyre rövidült, mintha hegynek futottunk volna. Később, amikor a lovas nyergébe emelte szerelmesét és énekelve elnyargalt vele az ingoványba, a lány kigombolta blúzát és szívére vonta kezemet, ahogy vak embert vezetnek be egy lakodalomba. A szünetben otthagytuk a mozit.

Órámra néztem.

- Sietsz? - kérdezte a lány.

- Ráérek.

- Tudok itt egy kis penziót - súgta a fülembe. - Nagyon tiszta, és nem drága.

Ő ment föl előbb, én az utcán vártam. Már akkor jó messze voltunk a mozitól, de idehallatszott a csengő berregése, mely a következő előadást jelezte. Aztán megjelent a lány.

- A tulajdonosnő nagyon fél a tűztől. Azt mondtam, hogy nem vagy dohányos.

A tulajdonosnőt nem láttam, de ő ott leskelődött egy résre nyitott ajtóban. Bizonyára azt nézte, nem vagyok-e dohányos. A szobában négy nyelven ki volt írva: "Tilos a dohányzás", és közvetlenül a pamlag fölött piros kézifecskendő lógott, melyen tűzvész esetén meg kellett nyomni egy fogantyút.

- Ne haragudj - mondta a lány, amikor körülnéztem a szobában; aztán hozzám simult.

Tiszta volt, mint egy csillag. Jó szagú, mint egy nyári reggel. Természetes, mint egy pohár friss víz. A szerelemben a romlottság ott kezdődik, ahol a rítus. Őbenne ennek semmi nyoma sem volt. Minden mozdulata, mint a kézzel festett porcelán, melyből csak egy készül, s azért ilyen drága és becses.

Ott kellett volna maradnom, abban a légypettyes szobában. Másnap munka után megvárni, egy átzsírosodott zacskóból zsírban sült krumplit vacsorázni. Egy hét múlva, mikor berregni kezd a csengő, megnézni az új filmet a moziban. Tíz év múlva megkérdezni tőle, hogy szeret-e még. Minden cigaretta után ablakot nyitni, nehogy a tulajdonosnő szimatot kapjon... De én az órámra néztem.

- Sietsz? - kérdezte.

- Nem sietek - mondtam, de cihelődni kezdtem.

Az órám háromnegyed négyet mutatott. De bennünk is van egy óra, mely ostoba és kegyetlen, mint minden gép. Ez azt ketyegte, hogy ötig van félfogadás a prefektúrán, és hatra a könyvtárban leszek. De lehet, hogy nem is törődtem vele, hiszen másnap is ráértem volna odamenni. Lehet, hogy csak egy cigarettát kívántam. Jobban a szoba homályánál, jobban az újra összeölelkezésnél, jobban még annál az eredendő vágynál is, hogy mások legyünk, mint amik vagyunk. Talán azt hittem, hogy Párizs kimeríthetetlen, az ifjúság végtelen, és holnapra is jut majd egy ilyen találkozás. Ilyen semmiségeken fordul meg a sors.

- Milyen hosszúkat lépsz - mondta. - Hová sietsz?

- Nem is tudom - mondtam, és lelassítottam a lépteimet.

Ugyanazokon az utcákon mentünk visszafelé. De visszafelé minden út rövidebb, mintha időközben összébb tolták volna a házakat. Egyszerre ott álltunk a metróállomásnál.

Nem tudtunk miről beszélni. Álltunk, és néztük egymást.

- Ráérsz ma este? - kérdeztem egy idő múlva.

Megrázta fejét.

- Nekem este nyolcra haza kell mennem.

Megint hallgattunk. Hirtelen fölnézett a villanyórára, s én önkéntelenül követtem tekintetét. Négy óra volt.

- Viszontlátásra - mondta, és gyorsan odanyújtotta a kezét.

- Viszontlátásra - mondtam, s eszembe jutott, hogy sem a nevét, sem a címét nem tudom. De most már késő lett volna megkérdezni; hirtelen sarkon fordult és elment. Utánanéztem, míg el nem tűnt az útkanyarulatban, aztán lementem a lépcsőn, és beszálltam egy metróba az Opera felé.

- Most lett kész! - kiáltotta örvendező arccal a fényképésznő, és kivette a szárítóból a képeket. - Nézzen az órára, hogy meddig tartott.

- Épp két és fél óráig tartott, asszonyom.

- Na látja - mondta az asszony elégedetten. - Mind a ketten pontos emberek vagyunk.

Mielőtt borítékba tette volna, egy kis itatóspapírba csomagolta a még nedvesen csillogó fényképeket. S mikor az ajtó felé indultam, utánam szólt:

- Sehol a világon nem kapná meg ilyen gyorsan a képeit.

1939

Éhséget nem éreztem akkor. Pedig a szakértők, akik nem három, de harminchárom nyarat töltöttek itt, gyakran mondták, hogy ünnepnapon erősebben gyötri az embert az éhség. Lehet ugyan, hogy ez csak az egyház ünnepeire érvényes, és nem vonatkozik a nemzetéire; végre is mi köze az idegennek a Bastille bevételéhez? Átvágtam a Hölgyek Tornyáról elnevezett utcán, és az Opera felé tartottam; itt megnéztem az órát. Öt órát és egynéhány percet mutatott: erről sok mindenféle jutott az eszembe. Mindenekelőtt Anna, a Kitaibel Pál utcában; ilyenkor párolgó tejeskávét iszik, sok föllel, kuglóffal; a kuglóf sárga tésztabuborékjai közt szeszélyesen kanyarog a kakaó barna csíkja, egy magyaros motívum. Elhessegettem ezt a parázna képet; arra gondoltam, hogy éppen két napja nem ittam kávét, és hetvenkét órája az utolsó étkezésemnek. Ettől elszomorodtam, jóllehet tudtam, hogy nem az én hibám. Az ember élősdi lény, szimbiózisban él a sült krumplival, a pirított borjúmájjal meg a hónapos retekkel. Az ember, sajnos olyan, mint a fagyöngy: életének mindig egy idegen élet az ára. A baj az, hogy nem tudok szénsavat asszimilálni, és esőből, napsugárból, levegőből élni, mint a növények. Nem tehetek róla. Az az ősöm felel érte, aki ezt az átkozott fagyöngyéletet választotta, ott az ősi mocsárban, planktonkorában. Valamennyi üköm könnyelmű volt. Ha mandulafa lennék a boulogne-i erdőben, vagy valami együgyű kis virág a Kitaibel Pál utcában, Anna kertjében, ha lila pávaszem lennék, vagy sárga pipitér, piros rétike avagy jézusszív, mit bánnám akkor, hogy hetvenkét órája nem láttam rostélyost!

De büszke is voltam erre a hetvenkét órára, kihúztam magam, és szívesen kiszámítottam volna percekben vagy másodpercekben koplalásom idejét, ha tudtam volna fejben szorozni. Tizedikén még az urak módján éltem, reggelivel, ebéddel, vacsorával; tizenegyedikén már csak vacsorára futotta, tíz frankból, Roger-nál. Még így is maradt volna az ünnepre egy tízes, ha oda nem jött volna Roger, a főnök! De odajött és leült, és déliesen a fülembe dúdolta, hogy van egy üveg 96-os calvadosa. Kilencvenhatos calvados! Agyamba szaladt a vér: "Hozzad" - mondtam, és Roger szaladt. De én erről se tehetek, lévén ez is családi örökség. A hagyomány szerint Gedeon bácsi, a debreceni Bikában, tizenkettő nyarán egy ültő helyében elpucolt ötvennégyezer forintot, lórumon. De hogy még mindig maradt huszonöt forintja, hamarjában bevágta a tükröt. "Most legalább blank vagyok" - mondta volt Gedeon; én ugyanezt mondtam Roger-nál.

Mégse voltam éhes. Gyenge voltam, mint aki villásreggelire túl sok bresti osztrigát evett és elrontotta a gyomrát. "Legjobb, ha kikoplalod - mondják ilyenkor -, csak egy üres teát igyál. Vagy semmit, az még jobb." Én a semmit választottam. Imbolyogva jártam, roggyanó ízületekkel, mint a lábadozók; az Edward VII.-hez érve befordultam a kapun, kikerestem egy kényelmes bársonyzsöllyét a társalgóban, és unatkozni kezdtem. Csak választékos környezetben szabad koplalni. Koszos külvárosban, ótvaros szegények körében is lehet éhezni, de micsoda szenvedés az! Míg itt, ebben a dús fogadóban, golfütős öregurak és tengerentúli leányok között, el bírom magammal hitetni, hogy hiányos táplálkozásom nem kényszerűség, hanem egy bogaras ember szeszélye.

Később átballagtam az írószobába, és magam elé tettem a kék címeres levélpapírt. "Édes Mama - írtam -, a három ünnepnap idejére ideköltöztem, mert a Mártírok Hegyén éjjel-nappal szól a zene, és nem lehet tőle aludni. Tudatom azt is, hogy már találtam mosónőt, amilyent Mama gondol, a tisztítóban csakugyan klórral mosnak, ebben is Mamának volt igaza." A másik levél Annának szólt. "Tegnap jártam Bloch úrnál, a cikk miatt. Mikor meglátott, többször is megrázta örömében a kezem, és hajlongott és így szólt: »Köszönöm, édes úr - mert ez itt szokás -, a cikke nagyszerű és roppant időszerű.« Tüstént rendelt egy cikksorozatot a magyar szabadságharcról; különösen Branyiszkó ostroma tetszett neki, meg az a rész, mikor Táncsics urat kihozzák a börtönből. »Ezt írja meg párbeszédesen, ez fog tetszeni a részvényeseknek.« Adott ezer frank előleget, és megígérte, hogy karácsonyra leszerződtet állandó munkatársnak. Akkor persze idejössz te is, kiveszünk egy főbérleti lakást, már találtam is egyet Montrouge-ban, le is foglalóztam. Te meg keress valami virágos függönyanyagot, mert az Pesten olcsóbb."

Mikor a Concorde-ra értem, sötét volt. A téren hangtalanul, széles ívben keringtek az autók, s mikor megálltam az obeliszk alatt, úgy látszott, maga a tér forog, csillogó fényeivel, ugyanazon az elliptikus pályán, mint a föld. Meg kellett kapaszkodnom. Lassú ívben mozogtak a lámpák, a diadalív, Strassburg szobra meg a többi, mind, egy kísérteties keringő ütemére. "Kyrie!" - kiáltottam és belevetettem magam a forgatagba; nagy nehezen átevickéltem a téren, át a hídon, s keresztülvergődve számtalan kacskaringós utcán, eljutottam a Parnasszus dombjára.

Itt már javában állt a bál. Minden második utcában zene szólt, és táncolt a nép. Iszonyú tömeg sodort magával, bágyadt és álmos voltam, de megállni nem lehetett. Csak a Szent Domonkos utca sarkán jutottam lélegzethez. Itt három vagy négy zenekar játszott, és mindenki táncolt. Nekidőltem egy lámpaoszlopnak. "Ideje lenne valamit harapni" - gondoltam; körülöttem táncoltak vagy ettek, még olyan is akadt, aki tánc közben evett. Eszembe jutott, hogy Párizsban csak szegény embert ismerek, méghozzá olyan fajtát, aki maga is csak szegényeket ismer. Igaz, Robertnek van egy gazdag nagybátyja, de az Besançonban lakik; messze van ide. De azért minduntalan fölmerült előttem a nagybácsi, amint éppen vastag és véres húsokat eszik Besançonban, mustárral.

Egy taxi állt meg a közelemben, és egy törékeny leány szállt ki belőle. A villanyfényben csak annyit láttam, hogy nem fehér bőrű; maláji lehetett vagy japán vagy szingaléz. Hozzáléptem és kalapot emeltem. "Madame - mondtam gálánsan -, szánja nékem a következő táncot." Zavartan nézett rám. "Nem is ismerem magát." - "Sebaj" - legyintettem elnézően. Csak a járdáról léptünk le, és máris elkapott a forgatag. Néhány percig szótlanul keringtünk. "Maga maláji?" - kérdeztem aztán, s ő csodálkozott. Fekete haja volt, a két fekete szeme két karbunkulus. "Annamita vagyok." Elszégyelltem magam. Mit is tudok Annamról? Ott van valahol Ázsia déli csücskén, ahol az a nagy rendetlenség van. Onnan származunk, az volt a bölcső. "Asia est vagina gentium". De az idő tájt még a fákon ültünk, datolyán híztunk, és az ásítozó aligátorokat kókuszdióval hajigáltuk meg. "Maga hová való?" - kérdezte ő. "Magyarországra." Most rajta volt a pirulás sora; tűnődni látszott. Később földerült az arca. "Akkor maga magyar?" - "Az vagyok".

Ennek - nem tudom, miért - megörült, közlékenyebb lett. "Az én atyám Lwaf herceg, Baigoi királya, de őt bebörtönözték és minket száműztek. A bátyámmal élek itt, aki jogot tanul. A nevem Ly. És maga micsoda?"

Mit mondjak? Egy hercegnőnek, hogy indigópapírral ügynökölök? "Épp most végeztem el az orvosi egyetemet" - közöltem könnyedén. "Akkor üljünk le valahová." - "Szívesen" - mondtam én, és leültünk egy kerek asztalkához. Ly hercegnő egy Mandarint rendelt, én követtem a példáját. A Mandarin piros ital, és semmi köze a mandarinhoz; boszorkák véréből párolják, és bakkecskék porrá tört szívét áztatják meg benne. Máskor három pohártól csíptem be; most elég volt ránézni, máris forgott körülöttem a világ. Ly hozzám fordult.

"Beszéljen az atyjáról. Vagy őt is bebörtönözték?" - "Nem. Ő szabad." - "És hány rabszolgája van?" - "Nálunk nincs rabszolgaság." Ez meglepte. - "Hát akkor ki műveli a földet?" - "Rabok - mondtam. - Akiket bűnösnek ítélt a bíróság." - "Milyen praktikus! Így legalább nem lázadnak föl." Hát azt nem, mondtam, annál kevésbé, mert a gyilkosokat párosával láncoljuk össze, az apagyilkosokra húszfontos kölöncöket szoktunk kovácsolni. A pénzhamisítók csak ötkilósat kapnak, a részegesek, a káromkodók, vagy akik szidalmazni merték a bíróságot, csupán egy vaskarikát a nyakukba, épp csak hogy el ne szökhessenek. "Hogy lehet így szántani-vetni?" - kérdezte Ly. - "Nehezen - mondtam. - Ettől aztán elég rosszkedvűek a magyarok. És magának hol van a kedves bátyja?" - "Otthon fekszik, mert beteg. Tudja mit? - ugrott föl. - Jöjjön, nézze meg. Én sejtem ugyan, mi baja... de csak jöjjön!" - kiáltotta és már ment is. Pincért sehol sem láttam, talán engem se láttak. Ly belém karolt; a vállamig ért. Az emberek utat engedtek nekünk, Ly szépsége meglazította a legsűrűbb tömeget. Elfelejtettem mondani, hogy olyan légiesen szép volt, mint egy jáspisba vésett táncosnő. Hallgatva mentünk, mámoros voltam, a Mandarin megtette kötelességét.

"Itt vagyunk" - mondta Ly. Drága és pompás szállása volt, három szoba a félemeleten. A harmadikban feküdt a báty; nagyon hasonlított Lyre: egy másik annamita volt. Csak a szeme nem olyan fürge, bogárfekete, mint a lányé; a szeme mereven nézett, és kék volt, kék, mint a nefelejcs. Vannak szemek, melyeket csak a nefelejcshez lehet hasonlítani; ez olyan volt. "Hogy hívják a bátyját?" Ly megmondta. A bátynak is rövid neve volt, Dé vagy Pé vagy Ef: nem emlékszem már pontosan. Megfogtam a csuklóját; az ütőér nem vert, a kéz hideg és merev. Szegény Ef halott volt, halott, mint egy ametiszt. Akármelyik orvos észrevette volna. "Hercegnő - szóltam elfogódva -, ha Pé reggelre se tér eszméletre, el kell a legrosszabbra készülnie. Ne sírjon, Ly, ne sírjon! Attól félek, nincs remény." Ly erős maradt. "Nem sírok - mondta -, van otthon még huszonegy bátyám. Magának mennyi van?" - "Csak kilenc" - válaszoltam szerényen, és leültem, mert nagy álmosság vett rajtam erőt. De ekkor a pohárszéken jókora darab süteményt pillantottam meg; tüstént éber lettem. Éppen olyan volt, mint egy püspökkenyér. Fölkeltem és a kezembe vettem. "Nicsak - gondoltam -, püspökkenyér! Mama se süthetne különbet." Édes vaníliaszaga volt, a tésztában dió, mazsola, dinnyehéj, egy drága mívű mozaik. Egy darabot letörtem, de Ly felsikoltott. "Ne! - kiáltotta -, az Ke-Wi!" - "Hát aztán? Azért megízlelhetem?" - de ő kivette a kezemből. "Nem szabad - szólt aggódva -, hátha mérgezett? Ha megverték szemmel? Ha átokkal babonázták meg?" Elvette és visszatette az asztalra. "Most menjen - mondta aztán -, én virrasztok vele. De holnap, ha erre jár, látogasson meg." Bőrtarsolyába nyúlt, és egy apróra hajtogatott bankót vett elő. "Ezt nem a barátnak adom - úgymond finoman -, hanem az orvosnak. Köszönöm, hogy eljött és segített a bátyámon." Szép, fehér tízfontos bankó volt, önérzetes, kacskaringós aláírásokkal. Új volt, nem sokat forgott izzadt kezek közt; tegnap ez a pénz még nyersanyag volt, kopra, gumitej, szantálfa, quebracho. A kísértés nagy volt, rettentő nagy: ha elfogadom, a rizsföldek poshadt szagát fogadom el, annami szüzek verejtékét, kávéhántolók kalamolását, gyapotgyűjtők hajladozását. De nékem azonmód az agyamba futott a vér, a Gedeon bátyám vére. "Ly - mondtam -, tegye el a pénzt." Kezet nyújtottam. A hercegnő elpirult, felágaskodott, és csókra csücsörítette ajkát, ősi annami szokás szerint. Megcsókoltam. Aztán a pohárszékhez léptem. "A Ke-Wit - szólottam eltökélten - elviszem magammal. Megvizsgálom, van-e benne méreg." - "Jó - bólintott -, vizsgálja meg. És holnap megmondja." - "Igen, holnap megmondom."

Lementem a lépcsőn, ki a kapun, átvágtam az utcán. A Rue de Rennes-en leültem egy padra, és óriási darabokat törtem a tésztából. Édes és illatos volt, otthon se lehetett volna jobb; szemlátomást nem volt rajta átok. Vagy mégis? Jóllakni ugyan jóllaktam vele, de tüstént rám tört egy új és immár csillapíthatatlan éhség vagy inkább hiányérzet vagy még inkább betegség, aminek a Kitaibel Pál utca lehetett volna az egyetlen orvossága.

Mi dolgom itt, Anna? A Kitaibel Pál utca nem akar viszontlátni, a Rue de Rennes pedig nem fogad be. Igaz, a világ minden száműzöttjének francia az anyanyelve; felejtsek el magyarul beszélni? Élő és halott annamiták között énbelőlem is élő vagy halott annamita legyen?

Körülnéztem. Csönd volt. A bálnak vége, az utca kongott az ürességtől, és Issy felől véresen bukkant föl a nap, mint egy távoli, ijesztő robbanás, amit a hatóságok eltitkolnak a nép elől, de vörösen fénylő üvegekkel már feltűnt az első autóbusz.

1941

Körös-körül, a nyugtalan táj fölött hóbortos felhők kalandoztak, lőporfüst kóválygott a levegőben, vörös tócsák csillogtak a földön, mint egy csataképen, melyről elvonultak a küzdők. Egy eltévedt trombitahang keringett a völgyben, aztán irányt vett, és elszállt a lucerna felé, lassulóan, lombhullóan, mint fészke körül a fácán. Csönd lett, csak odaát, a Dnyeper túlsó partján dörrent meg egy puska, váratlanul, de veszélytelenül, mintha nem élném, csak elmesélném. Nikoláj megfogta a karomat. "Már észrevettek, kapitány! Vágjunk át a kukoricán, ott fedezve leszünk!" De nékem Mária Valéria járt az eszemben. Hogy örülne, ha látna fehér zubbonyomban, szívemen a Vladimir-renddel, az óvatos Nikoláj oldalán, aki újra csak intett: "Térjünk le, kapitány! Egy üteg áll a túlsó hídfőn!" Ágyúk is? Annál jobb! Ha nem egy, de száz ágyú, ha ezer lövész, s ha maga Murat állna ott, marcona testőreivel, akkor se térnék le az útról. Nem fog azon a halál, aki a cár képét hordja a mellén és Mária Valériáét. "Csak előre, Nikoláj - buzdítottam bátran -, hogy büszke legyen rád Kutuzov!"

De ekkor megszólalt egy hang. "Kukucs" - hívott, s megrezzentem. "Szerbusz" - köszönt, és felébredtem. Mária Valéria állott előttem: rohanvást tértem vissza hozzá, birodalmakon és századokon léptem át. Messziről jöttem, a zöld vadászmezőkről, kék Óperenciából, a Dnyeper-parti csatából; a száguldástól tüzelt a szemem, Mária Valéria azonban nem vette észre, mert a nők mindig ott vannak, ahol éppen vannak, és nem is kívánkoznak másfelé. "Szervusz" - mondtam nagy sokára, s akkor már tudtam, ki vagyok, mi vagyok, hol vagyok. Haj bizony nem Kutuzov délceg huszárja, s Mária Valéria se sétál a Carszkoje Szeló-i nyírek alatt, csipkeuszályosan, habos napernyővel, négy fehér agárral, de itt áll a szobámban, matrózruhában, s a kezében szalámis-vajas kenyér.

"Svájsz nincs még itt?" - kérdé két nyelés közt; a kérdés fájt, és külön a szándék, a kínzószándék a szók mögött. A Svájszt, épp azt kereste nálam! Szívembe törve, tövisként csüggött rajtam Svájsz; mert ennek a lánynak mindig a távollevő kellett, a vetélkedő szerelmet szerette, a Svájszot rajtam követelte, Svájsztól meg engem vagy valaki mást. "Nincs itt - szóltam fekete gyűlölséggel. - Nincs, nem volt, nem lesz!" Mária Valéria bemutatta azt az állatszelídítő mosolyát, mely egyszerre ígér korbácsot és illatos, márványos marhahúst, de feleletre se méltatott. "Jön Petyák" - mondtam kárpótlásul; alig szóltam, már ott is volt Petyák, s a földre borult a lány előtt. "Hódolat, fölség, dicső királynőnk, Glega Mária Valéria Kredenc." Ez tréfa volt, buta vicc: én, aki igazán szerettem a lányt, komoran vártam a végét. Én nem tréfálkoztam, olyannak szerettem, amilyen volt, s ha más lett volna, amúgy is szerettem volna, mert egy férfi csak egyféleképpen tud szeretni: csökönyösen, egyhangúan és hűségesen. Úgy szerettem Mária Valériát, mint a vasárnapi napsütést, mint a Mamát, mint Magyarországot. Hogy ingatag volt, szívtelen, kacér? Annál inkább! Én voltam az állandóság, a meder, a part; ő a patak, a mindig változó, hidegen csillogva tovacsobogó. A nevéből élcet nem faragtam, csak áhítattal ismételtem sokszor: Glega Mária Valéria! Szép, ugye? Számomra szebb, mint Báthory Erzsébet, olyan, mint Kossuth Lajos!

A lány azonban elfogadta ezt a buta élcet. Elfogadott ő mindent, csak adni nem adott. "Állj fel, hívünk, Petyák Tamás, legyen tiéd Bács meg Mohács!" Petyák fölállt, és megköszönte a két falut. Volt neki már vagy nyolc. Én a szekrénybe nyúltam. "Elkészült a Téli Kiáltvány" - jelentettem büszkén, és Mária Valériára pillantottam. Petyák megörült. "Nagyszerű, akkor visszük is Budára, Fridrikhez. Jössz?" A lány biccentett. "Jövök, de várjuk meg Svájszt." Petyák nem akart várni. Minek? Svájsz messziről jön, ki tudja, mikor. Lehet hogy baleset érte, zátonyra futott a hajó, léket kapott, vagy elfogyott az élelem. A Behring-szorosban sok a jéghegy, és Alaszka fokán áll a köd: Petyák tudta, mert sarkutazó volt, Amundsen, Scott és Cook barátja, s már négy levelet írt Pearynek. Valahányszor kiléptünk a házból - mi hárman egy házban laktunk, csak Svájsz lakott távol -, Petyák delejtűt és térképet hozott, és körültekintően vezetett át az Oktogonon. A Ligetben, a Nagy Rabszolga Tó körül libasorban jártunk a csörgőkígyók miatt, a Mátyáshegyen madzagot kötöttünk a derekunkra, mert enyhült a tél, lazult a hó, s elég egy hopp, egy fütty, egy fecskepötty, és ránk zúdul a lavina...

"Most táncolni fogok" - szólt a lány, és eljárta azt a mártogatóst, amit a vasárnapi ünnepélyre tanult. Három lépés előre, három hátra, ingás, ringás, bokázás. "Karolj át, egyedül nem tudok!" Átöleltem, és Mária Valéria kecsesen hajladozott a karomban. Én az árnyékát néztem s a két politúros hajfonatát, amint a padlón tekergőztek, akár a kígyók. Soká táncolt. A dereka karcsú, s mint egy szélbe hajló suhancjegenye: csupa feszesség, csupa pattogás, csupa mézgás, tavaszi nedv. Szívemben örvényleni kezdett a vér, éreztem, soká nem állom ezt a kacér táncot, de letöröm a derekát, és földhöz vágom, és rátaposok, késsel szúrom, és meggyilkolom, s ha megszomjazom, a csapnak dőlök, és iszom rá rengeteg csobogó vizet.

Ekkor lépett be Svájsz. Meglátta a kislányt a karomban, és elvörösödött. "Te vagy?" - csodálkozott Mária Valéria, mesterkélt közönyösséggel, de én éreztem, hogy csupa figyelem, mint a préda nyomán a leopárd. "Elég a táncból!" - mondta Svájsz. "Miért?" "Ne táncolj most - kiáltott hirtelen dühvel -, váratlanul meghalt az apám!" A lány kibontakozott a karomból, és engem elfutott a méreg. Hogy hazudik! De nemcsak most, mindig hazudott, hogy törődjünk vele, hogy ő legyen a körök középpontja, legyen övé a férfiak figyelme, a lányok szerelme meg minden. De nem tartott mértéket, túlméretezte a hazugságait; ha utat akart robbantani, a hegyet vetette szét. Minden szava túlzott és felesleges volt, mint egy meteor, mely belecsap egy vályogviskóba, és agyonüt egy haldokló banyát. "Te szegény" - szánta meg a lány. "Hadd csak" - morogtam undorodva, hisz tudtam, hogy nem friss a seb, lévén az öreg Svájsz tíz éve halott.

"Na, ebből elég!" - szólt Petyák, ő is tudta a magáét. - "Megyünk Budára, Fridrikhez!" Kiáltozva futottunk le a lépcsőn, a félelmetes Petyák becsöngetett. Özv. Gruz Herbertné állt a táblán, s a kövér Gruzné lesett ki a kukucskálón. "Mi tetszik?" "Mezzanin" - szólt Petyák, iszonyú mély hangon, hogy kiérdemelje az özvegy bizalmát. Az ajtó kinyílt. "Nem jártak itt a múlt héten is maguk?" "Á - csodálkozott a leány. - A múlt héten? Dehogy. Most érkeztünk Penteléről." "A személlyel - tette hozzá Petyák. - Galgamácsa, Galgahévíz, Galgaguta, Szirák." Mert ő tudta a menetrendet. "Hol van Gruz?" - kérdeztük a szalonban, s az özvegy felcsuklott. "Meghalt a télen, szegény Herbuskám..." Petyák egy székbe zuhant, és minden átmenet nélkül visítani kezdett: "Atyám, Herbus, elhagytál, édes kicsi jó atyám!" Vadul dobálózott a széken, az özvegy pettyes lett, mint a csalánkiütés, és sípolva szedte a levegőt. Mi is üvöltöttünk, összevissza: "Árvák lettünk, mi lesz velünk, Herbus bácsi, kis atyánk!" Csurgott a könnyünk; aztán körülnéztünk, és valami emléket kerestünk. Petyák az állóórát hozta, a lány a Szálkahúzó szobrát, Svájsz meg én a lakás ajtaját emeltük ki, és lihegve cipeltük le a lépcsőn. Mindent bevittünk a Magyar utcai pékhez. "Mi ez?" - kérdezte a segéd, és szaporán pislogott lisztes pilláival. "Mezzanin" - dörmögte Petyák kedvetlenül, és kiment.

Végigmentünk a nyirkos Reáltanoda utcán, a huzatos Irányi s a sörszagú Kéményseprő utcán; az Erzsébet hídon átkeltünk Budára. A kecses híd a délutáni fényben az erőfeszítéstől szinte remegett: mint egy szőke tornászlány rugalmas testét, úgy homorította ívét az ezüst víz fölé. A Várhegy tövében alig járt ember; mikor a szállóhoz értünk, rákezdte Svájsz. "Állathangok" - mondta nekünk, azazhogy Mária Valériának; mert minden csíny és bűn és játék csak néki szólt, az ő tetszésére várt. A Lánchíd utcában sokan jártak, mikor megszólalt a csalogány; egy öregúr megállt, körülnézett, és tűnődve kandikált a gesztenyék szoknyája alá. Hol csivog az a csalogány? Mentünk tovább. "Emlősök" - jelezte Svájsz, s a tető gerincén egy hergelő kandúr surrogott. Egyre többen néztek a magosba, két siető baka egymásnak rohant, de akkor az alagút kellős közepén elbődültek a bivalyok. Még a rendőr is az úttestre lépett, és onnan kémlelt szerteszét: egy hosszú csorda vonult a hegy alatt, topogva, bőgve, döfkölődve. Az egyik aligha szögbe nem lépett, mert szívettépően bőgte panaszát: így értünk át a Krisztinába. A vak ember ott csücsült a ládáján, melyben kintorna vagy planéta volt, "szegény vak ember", mondta néha, s kenyeret rágott, szürkét, kérgeset. Svájsz a fülébe szuszogott, majd elbődült, rettentő hangosan: Buáá. Aztán kitépte kezéből a kenyeret, mohó étvággyal bepofázta, és nyelte, nyelte fulladásig. De Mária Valériának egy izma se rándult, felszegte az állát, és ment tovább.

Szorongva léptem a Boston kávéházba: Fridrik ott volt, egy tükör tövében, az ablak előtt. Valamit írt, s hogy ráköszöntünk, fölpillantott, és elmosolyodott. "Négy habos kávét!" - szólt a pincérnek, aztán bennünket szemlélt meg megint. "Csak nőltök, nőltök, mint a kóró, nőltök" - mondta rosszallóan; Petyák behúzta a nyakát, mert ő volt a leghorgasabb köztünk, s úgy nőtt, hogy hallani lehetett a sercegését. Elővettem a Téli Kiáltványt, és tikkadtan szóltam: "Egy kézirat, ha el tetszik olvasni... Most lett kész." "Várj, míg végzek ezzel; Mikes püspöknek írok levelet." "Tessék csak" - biztattam jó lélekkel, s az arcom kitüzesedett. Úgy éreztem, nincs szebb kerek e földön: öregnek, ősznek, bölcsnek lenni, a Horvát-kertre könyökölve a püspöknek írni levelet, s a bekezdések végére pontot a Krisztina harangja tesz, ha aranysárgán végigkong a napsütéses délutánon.

Mikor esett? Se tegnap, se tegnapelőtt: de a nadrágja szára mégis összefröcskölt, s a bakancsa orra csupa sár. Lassan írt, és közben almát rágott, héját az ölébe hámozta, szivarjáról is odaejtegette a hamut, piszkos volt, egy szemétdombon trónolt, s a püspöknek írta levelét. A hajában toklász és repcepetrence, mintha az a nagy eső, a tegnapelőtt-előtti valahol a mezőn érte volna, az agyagos törökvészi kaszálón, s ő víz és villám elől egy szalmakazalban lelt volna tanyát. Nadrágján almahéj rugója rozsdált, haja keféletlen, arca csupa sörte. Sárban és iszapban ült, akár egy szent és termékeny folyónak istene, a Gangeszé vagy a Nílusé, csak szakállából hiányoztak a kagylók és üstökéről az íbiszmadár.

"Hadd lám, mit hoztál" - mondá később, s a szájában harsogott az alma. "Sok almát tetszik enni" - szólott Svájsz, a pimasz. "Azt, azt, fiam, semmi mást, mert híznom nem szabad. S ez átmegy rajtam, mint kacsán a szeder." Csutkástul ette az almát, csak a magját köpdöste, egyiket a másik után. Nyelvével összevissza kutatta száját, aztán az ajka közé vette, és kilőtte jó messzire. Minden percben köpött egy magot, s ha százból csak egy is megfoganna: tíz év múlva - ha Isten éltet, s a fák beérnek - lesz ranettje és betulja, lesz kálvilja és jonatánja, csak föl kell érte nyúlnia.

Most olvasni kezdett, s nekem izzott a fülem. Reszketve figyeltem a száját, homlokát, szemöldökét, hogy kifürkésszem a tetszés vagy nemtetszés jelét. De Fridrik egyre csak rágott és pöfékelt és köpött, ettől nem lettem okosabb. Első írásom, a Nyári Kiáltvány, bizonyára jobban tetszenék; az ugyanis a halálról szólt, pontosabban Vitkovics Arzén haláláról. Az idő tájt csak a végső dolgok érdekeltek, a látszat mögött a lényeg, az élőkben a csont s a csontban a velő. A Téli Kiáltványnak már szerelem a tárgya, köznapi indulat, emberi baj; áltattam magam, hogy ez a fejlődés útja, de titokban tudtam: csak megalkuvás. Ritka az ihlet, az ember esendő, s a valóságról írni olyan csábító!

Imhol a hősnő: Bordali Emma! Egy kertben sétál, zúg a felszél, a platánokon időnkint felsóhajt egy levél, és szélütötten fordul le az ágról. Emma a kezét tördeli, és néha így szól: "Elhagytál, Konstantin!" - másszor meg így - "Mi lesz veled, szegény magyar hazám!" Úgy érzi: mindenki hűtlen hozzá, ahogy elhagyta a délceg Nagybotos Viola, holott váltig ígérgette, hogy vesz neki éberlaszting cipőt, és felülteti - végre - a velocipédra! De Konstantin ez időpontban váltott lovakkal száguld a Vaskapu felé, s kocsiján az ország pénztárát rejtegeti egy halom fonnyadó saláta alatt. A ládát Görgey bízta rá, hogy ássa el Orsován egy jegenye alá, melybe bicskával e három szó van vésve: Dum spiro: spero. Konstantin megleli a fát, elássa a bankót, és lóhalálban siet vissza Emmához. De nyomában vannak már Haynau sbirrjei. Konstantin kifog a bérgyilkosok eszén: egyik nap tót olajkárnak öltözik, sárosi szekeresnek a másikon, harmadnap, a soproni páncikterek köntösében, a Búbos Galambhoz címzett fogadó udvarán duellumot vív egy linzi zenésszel, aki az ivóban így nyilatkozott róla: Ein magyarischer Feschak!

Emma várakozik. Konstantinra gondol, s a nyakában, szarvasbőrbe varrva, száz arany. Ki volt Bordali Emma? (Ő az a bánatos hölgy a piros disznón, a sárga krinolinos, aki bizonyára elunta a majálist, el a keskeny cipellőjű uracsok bókolását, s magányt keresőn félrevonult e szelíd lankákra. Ölében kosár, s benne a régi idők szelíd virágai: menta, laboda, levendula. A mulatozók minduntalan szólongatják, Mili így; Mili úgy, de ő csak ül, mint Hamupipőke, pedig Losonctól Lőcséig az ő hírétől hangos a Felvidék. Holott Emma még csak szépnek se mondható: arca - az eperjesi egyházfi szerint - a Habsburgokra hasonlít, az egész családra, ily kegyetlen a sors! Az álla Józsefé, ajaka Ferdinándé, szeme Mária Teréziáé; a homloka IV. Károlyra hasonlított. Igaz, akkoriban még Ferenc József volt a császár, s a jó schwechati sört az öreg Dreher Antal főzte Kőbányán.

Egy nap végre megcsikorognak a kavicsok, s egy hintó fordul be a fasorba. Konstantin megemeli bolyhos köcsögkalapját, s a hágcsóra segíti Emmát. A kocsis - bizonyos Kókusz nevű, volt podolini fiákeres - a lovak közé csap, Konstantin pedig az ajkához emeli azt a kis szarvasbőr zacskót, mint valami amulettet, ami távol tartja a hajdenákokat, a kórságot meg a halált. Így mennek messze, messze, egy lengyelországi fogadóba, ahol nagyszerű rizses húst főznek, vegyítetlen a bor, és mindig friss a pacal. Ebéd után az ablakba könyökölnek, és soká nézik ezt a különös országot, ahol a lucfenyők csúcsán piros bársonygégéjű madarak dalolnak, és éjjel-nappal hull a hó.

"No, te modern" - csóválta Fridrik a fejét, letette a lapokat, és kinézett az ablakon. A nyári színház zöld oszlopos tornáca s a Horvát-kert fái elborultak az alkonyatban. "Miért is írtok, ti modernek? Mit akartok? Mit akarsz te?" - Mit is - tűnődtem nyugtalanul; voltaképpen villanyvasutat akartam és örök életet. De hallgattam erről és Fridriket figyeltem, akit láthatóan idegesített a Téli Kiáltvány újszerűsége. Mert Fridrik maradi lélek volt, Buda halála volt a legfrissebb olvasmánya, s mindjárt utána a Téli Kiáltvány. E kis művem nagy írónknak, K. Gy.-nek irályát tükrözte, ez nyitott utat Fridriknek K. Gy., sőt a 20. század irodalma felé. Az ember azt hihetné, hogy Fridrik megörült vén fejével az új világnak, mint Rip van Winkle a mogyorónak: nem így volt. Meghámozott egy almát és elégedetlenül szólt: "Úgy hallom, manapság sokat írnak. Sokan és sokat. Néha én is felütök egy könyvet, beleböngészek, de elunom. Mindezt olvastam már, azoknál ni! - szólt, és hátrafelé bökött a tükörbe, melyből Csokonai, Jókai, Vörösmarty és Arany János nézett vissza rám. Petőfi, a bal sarokból, szúrós tekintettel mért végig: szívemben megakadt a vér. Egy miatyánkot próbáltam mondani, nem ment; közben Fridrik szüntelenül beszélt. Nyitott szemmel jár - úgymond -, néha Pestre is átmegy, látja ezt meg azt, írót és olvasót, bolondot, ítészt, kiadót, poétát. Meg-megáll a könyvesek előtt, s vár. Csak beverik már az ablakot?! De nem. És mért nem? Hát sosem támad föl a népharag, hogy száműzzön egy hunyász műbírálót, és karóba húzzon egy-két kiadót? "Az ám!" - szólt Arany a tükörből, s Jókai, a kék szemű rábólingatott. "Azt a kövéret" - ajánlá Vörösmarty. "Menjen böllérnek" - tetézte Petőfi dühe. Nem írók ezek - Fridrik mondta így -, vagy író az a nyálfreccsentő bolond? "A mi szemetünkön taréjosodnak ők!" - lobbant fel Csokonai Vitéz: "Mihály, Mihály" - csitította Arany, de Vörösmarty nyakán is duzzadt már az ér. "Hát te, kölyök - rikoltott Petőfi, kun szeme lángolt, jobbja a hajába túrt -, kotródj haza, himpellér, ripők! A magyar szó nem lesz ebek konca, míg én őrködöm itt, Pest-Budán!" Derékig kihajolt már a tükörből, az öklét s a szitkait rázza fölém. "Takarodj - kongatta haragját -, tűnj el, fuss el, pusztulj, te nyavalyás taknyos, vagy kipenderítlek én!"

Én úgy megijedtem, hogy sírva fakadtam, és még jobban sírtam, azért, mert sírtam, és éppen itt, a lány előtt! Fridrik megrázta rémes üstökét, hajából hullott a szalmatörek, a homok, a rizs, a korpa, a mák; Petőfit Arany és Jókai fogta, mert dühös volt, vad volt, egy szörnyeteg! Svájsz a körmét rágta kajánul, "ripők - motyogta -, taknyos, himpellér" -, a szíve romlott-bomlott az örömtől, hogy végre én is alul maradok. Szemem a lányét kereste kérőn, de az csak nézett, ki a sötétségbe, fekete szemmel, fekete szívvel, akár a végzet, könyörtelenül. Nem mondott semmit, nem volt segítség, nem volt biztatás, irgalom, remény... ahogy csak bírtam, kiszaladtam, az utca csupa rém, csupa borzalom, egy sárga sárkány futott a sínen, egy negyvennégyes, Hűvösvölgybe, le: már csak egy lépés, csak egy lendület kell... s már ott is voltam, a fény előtt! Az egész világ felcsikordult, ami mozgás volt, az lett a fék, az ütés nem fájt, s nem jajongtam, vártam, hogy mi lesz, élet vagy halál? Az emberek mind-mind körém szaladtak, a lány és Petőfi, Fridrik és Arany, Csokonai felcserért futott a hegyre, Petyák zokogott, Jókai zihált, bántam is én? Gyönge voltam, nem bírt volna a lábam, csak könyökre dőltem, úgy pillantottam szét: csöppet se féltem. Nikoláj intett, a Dnyeper völgyét álmodtam megint, az éjszaka mélyén büszke hadak keltek, hét falu égett a dombokon túl, Szmolenszk alatt a mozsarak szóltak, mint távoli, tompa szívdobogás... A homlokomon egy vércsík támadt, és melegen folyt le az ing alá; meg kéne törülni, de nékem már mindegy, a világnak vége, meghalok.

1942

Éjféltől reggelig Koncz vezetett, azóta én. A motor egyenletesen búgott, a gumik zajtalanul suhantak a betonon, kesztyűs kezem lazán pihent a volánon, mint egy kezes komondor örvén. Ment a kocsi magától, tudta az utat, megérezte a felpartot, és nagy bölcsen egyedül is kikerülte a veszedelmes tölcséreket, a tankcsapdák kirobbantott üregét. Nem törődtem semmivel, csak azzal, hogy el ne aludjak valahogy. Egyenes úton, állandó sebesség mellett, harminc lépéssel egy tereptarka teherkocsi mögött, mindig fenyeget ez a veszély, hát még ilyen lapos, egyhangú vidéken! Gondoltam, szólok Koncznak, rázzon meg, ha leragad a szemem, de Koncz a mellettem levő ülésen mélyen aludt. Mélyen, de ébren. Egy zökkenésre, kőroppanásra, de még a sebességváltásra is felrezzent, körülnézett, és álomba szenderült megint. Jó természet, katonaembernek valóságos áldás: akkor aludni, amikor lehet. S Koncz tudta ezt! Mint az aggokat a hirtelen halál, úgy lepte őt meg az álom, a legfurcsább helyzetekben, hanyatt vagy hasmánt fekve, ülve vagy állva, sőt - ha lett volna rá alkalom - ágyban is tudott volna aludni, pehelypaplan alatt. Meleg volt, zümmögött a gép, a sürgönypóznák ütemesen csapódtak el az út jobb oldalán, s a szemhéja egyre mélyebbre ereszkedett. Előhúztam egy cigarettát, megnyálaztam, és a számba dugtam; Koncz horkantott, és kinyitotta a szemét.

"Héé - nyöszörögte álmosan -, sodorints nekem is!" Megsodortam és gyufát kértem. Koncz végigpüfögtette a zsebeit. "Fene megette. Nincs!" Mondtam, félreállok a kocsival, és megvárom az első legénységi autót, azon ül Bíró tiszthelyettes, annak van öngyújtója, patronhüvelyből, még a nagy háborúból. De Koncz nem akarta. Ő - úgymond - szenvedélyes dohányos, de egy cigarettáért meg nem állítja az oszlopot. Elv. "Ha elv, elv - mondtam -, akkor szídd a fogadat, cimbora" - s hajtottam tovább. Jóllehet én is hadnagy voltam, mégis ő volt az úr. Mert Koncz aktív volt, én csak tartalékos, Koncz januári hadnagy, én csak júniusi: Koncz kétszeresen rangidős. Hisz épp ez a szép. Ha egyszer rajtam a mundér, nincs több gondom magammal-mással: megvan a helyem a világban, mint a betűé az ábécében. Simán robogtunk tovább, idáig komoly torlódás nem volt. Körülbelül hatvanas lehetett az átlag.

"Az ott, a szilfák közt a Nyári-kastély - mondta Koncz később. - Ott van a dandár. Be kell menni eligazításért. Bemégy?" Megvakartam a fejem. Én az ilyen hivatalos ügyekkel sehogy sem vagyok. Talán furcsán hangzik, de nem szívesen megyek a dandárhoz. Elfogódott vagyok, egészen mást mondok, mint kéne. "Nem mehetek - mondtam kitérően. - Parancsért csak aktív tiszt mehet." - "Lárifári, én egész éjjel vezettem, eredj csak... Vagy félsz, méltóságos uram?" Méltóságos uram! - ezzel vérig tudott bosszantani. Amellett tudtam, hogy bakot lövök, de ezt semmi pénzért be nem vallottam volna. "Jobb, ha te mégy - mondtam olyan nembánomformán -, te jobban tudod a dörgést..." Oldalvást nézett rám. "Nem fogom föl ésszel. Nem szeretsz a dandárhoz menni? Csudállak, koma..." - A combjára csapott és vigyorgott. "Jól van, megyek én!" A kastélyhoz érve megálltunk, és a kocsikat a gazdasági udvarba faroltattuk, hogy torlódás ne legyen. Vettem a derékszíjat, és végigmentem a parkon. Kétoldalt a tölgyfákon frissen aggatott huzalok csüngtek, a parancsnokság telefonvonalai, egy tisztáson gyerekek verekedtek, talán a kapus vagy a kertész fiai. Háborúsdit játszottak.

Békés napjaiban finom úrilak lehetett a kastély; a sárga murvával hintett utak még őrizték a konteszek lábnyomát a sok bakancsnyom között. De a konteszek nem voltak sehol, csak a komondor nyúlt el a napon, nyelvét lógatva, kaffogva, fújva. Vadszőlővel futtatott oszlopok közt léptem a tornácra; egy kövér alhadnagy ült ott, és jöttömre fölállt. "Huszonnyolc per bé" - mondtam. Elindult előttem. A társalgóban írógépek ropogtak, távíró ketyegett, csörgött a telefon: "Balra a második ajtó" - mondta az alhadnagy, és visszafordult. Beléptem; békében ez volt az ebédlő. Magas hátú tölgyfa székek közt hatalmas asztal állt a közepén, a falon agancsok, köztük egy tízágút is láttam. A szemágán látcső és pisztolytáska lógott. Régi, színes vadászképeken piros frakkos lovasok, lompos hajtók, pórázon feszülő vizslák. Az ábrák alatt kalligrafikus szöveg. Egy vadászhölgy a lova nyakát simogatta, s a csatlós a kürtjén hallalit fújt...

Egy ezredes intett. Jelentkeztem. Zárt borítékban átadta a parancsot. Egy könyvbe be kellett írjam a nevemet: beírtam, s már azon voltam, hogy összekapom magam, és elevezek. De az ezredes megszólalt: "Hol az állománykimutatás?" Megdermedtem. Sejtelmem sem volt. A könyveket nem én vezettem, hanem Kona, Bíró és Hoffmann Csibi, az orvos zászlós. Kiraktam az asztalra minden papírt. "Itt kell lenni - szóltam illedelmesen. - Tán az a kék? - Nem volt szerencsém. - Akkor az a vastag..." Az ezredes fölemelte: Közélelmezési könyv volt ráírva, rondírással. "Szóval nincs. Szép dolog! Gyönyörű dolog! - mondta az ezredes, de csak gúnyból mondta. Nem tetszett neki igazán. - Eszerint az urak nem vezetik az állománykimutatást!" Már magázott. Már azt mondta: urak. Ha egy ezredes - egy vezérkari ezredes - magázódni kezd, és azt mondja: urak, akkor cudarul állnak a dolgok. "Vezetik vagy nem vezetik?" - kérdezte szigorúan. Rajtam csakugyan a hideg szánkázott. Megállj, Koncz, ezért meglakolsz! "Mi mindent vezetünk" - szóltam szerényen. "Na, kiderül. Hol az orvosi vizsgálati könyv?" - "Az a pepita" - mutattam találomra, s az ezredes már kézbe vette, mikor az alhadnagy bejött. "Ezredes urat kérik a telefonhoz." - "Kicsoda?" - "Sallai százados úr." - "Na, vidd" - adta vissza az iratokat, és töprengve indult kifelé. Csupa víz lett a gallérom.

Trappoltam vissza. Koncz a kormányon aludt, de ahogy beültem, fölriadt. "Na, jó volt?" - "Csupa cukor." - "Tán bántottak?" - "Á, dehogy! Habos kávét adtak. És az útra egy marék Kuba szivart." Koncz felült, belepödört a hajába; már gyanakodott. "Történt valami?" - "Nekem semmi." - "Hát?" - "Neked." - "Nekem? Én benn se voltam. Nekem mi közöm hozzá?" - Na - gondoltam -, ütött az órád, Koncz! És meséltem. Hogy így meg úgy, mondom komoran, csak bemegyek. Kérdik, én vagyok-e a századparancsnok? Mondom, én. Kérdik, hogy hívnak? Mondom, Koncz. "Azt mondtad, Koncz?" - "Azt hát. Mi mást mondhattam volna? Tiszti eligazításra csak aktív tiszt mehet, én szóltam előre..." - "Ne cifrázd - idegeskedett Koncz. - Aztán mi történt?" Aztán kérték a micsodát. Az állománykimutatást. Mondom, az a kék. Mondják, az nem az. Mondom, az a pepita. Az se az, mondják ők... "Kik azok az ők?" - faggatott Koncz. Már bekapta a legyet. Szóval, két tábornok, egy ezredes és annyi őrnagy, hogy nem számolhattam. Meg egy százados, bizonyos Sallai, aki a telefonnál ült. "Ne fecsegj annyit - sürgetett. - Mi lett aztán?" Aztán már semmi, mondtam. Felírták a nevemet, vagyis a nevedet meg a beosztásodat. Meg hogy mikor születtél. Tisztára véletlen, hogy tudtam. "Szerencsés véletlen" - bólintott keserűen Koncz. Utána felírták a csapattestet, és azt mondták: Slendrián társaság. "Mást nem mondtak?" Várj csak. A végén a rangidős tábornok így szólt: "Koncz hadnagy úr majd gondom lesz önre. Végeztem." Ezt mondta, elég hűvösen. "Más nem történt?" - kérdezte Koncz sötéten. "Mi más? Tán azt hitted, előléptetnek? Hadiiskolára küldenek? Nesze, itt a parancs."

Közömbös arccal, nyugodtan vette át, de csak úgy szaporáztak a szempillái; felért nyolc óra alvással. Kinyitotta a borítékot. Rövid parancs volt. A század a 274-es műúton bemegy Apátiba. A helységet elhagyva, a szélmalomnál letér a dűlőútra, a pontonhídon átkel a folyón, és D. községig nyomul előre. Légi felderítés szerint D.-t ellenséges erők tartják megszállva. A század előzetes járőrmegfigyelés után, de még az éjszaka megközelíti a községet. A szerbeket visszavonulásra készteti, és a községet birtokba veszi. A parancs végrehajtása után a dandárparancsnokságon tesz jelentést, mely addigra már Apátiba vonul előre.

Így a parancs. Világos, határozott, rövid; nem tűr ellentmondást. Egy pillanatig az volt az érzésem, hogyha D.-be érünk és felmutatjuk a parancsot, az ellenség szó nélkül sorakozik és kivonul a faluból. Ez szép haditett lenne - gondoltam -, bevonulni vér nélkül, énekszóra... De Koncz nem hagyott ábrándozni. "Indulni kell" - mondta. "Ne ebédeljünk?" - "Háború van" - figyelmeztetett. "Háborúban is lehet ebédelni." Erre dühbe jött. Persze nem az ebéd, hanem a dandár miatt; egész idő alatt a táskát kutatta az állományizé után. Nem találta. Tanuljak fegyelmet - intett közben. Háború, az háború. Persze az olyan civil bagázs, mint én, csak a hasára gondol. Tanuljam meg, hogy a háború nem anyák napja. A háború mindenkitől megkíván bizonyos - minimális mértékű - lemondást. Ha nem tetszik, legjobb, ha kiszállok. Senki se tart vissza... "Ellenállhatatlan humorod van" - mondtam, de Koncz csak mérgelődött tovább. "Különben - kérdezte hirtelen - ki volt az a tábornok?" - "Miféle tábornok?" - "Benn a dandárnál." - "Mit tudom én? Nem kérdeztem meg a nevét!" - "Csudállak - mondta lenézően. - Bemégy a dandárhoz, szóba áll veled egy tábornok, és te még a nevét se tudod. Bugger alak. Na, induljunk. Szólj Bírónak."

Szóltam Bírónak, s az udvaron zörömbölni kezdtek az autók. Egy ideig üresen túráztak a gépek, mert a műúton szorosan egymás után dübörögtek a páncélautók, a Botondok és a tankok oszlopai. Végre találtunk egy hézagot, s befurakodtunk, de így is csak lépésben haladtunk, mert az apáti hídra több országút fut össze, s nagy volt a torlódás. Mire a hídra evickéltünk, meg is akadtunk. Végig, előttünk is, mögöttünk is minden jármű állt, amerre csak ellátott a szem. Kiszálltam. Leereszkedtem az agyagos, iszamos parton a vízhez, és megmosakodtam derékig. Megszárítkoztam, inget, zubbonyt vettem, s egy kövön ülve, könyökömre dűltem. Nagy csend volt idelenn, csak az autó zümmögött még a fülemben, s a füzek közt csillant susogva a víz. A bőröm hideg volt a mosakodástól, csupán a szememben tüzelt az átvirrasztott éj. Koncz dudált. Felmásztam a hídra. Koncz a kocsi mellett állt, és hátraszólt Bírónak: "Ebédosztás!" A konyha az utolsó kocsin volt, pontosabban az utolsó előttin, mert az utolsó Hoffmann Csibié volt, a betegszállító autó. Bíró fölállt a lócára, tölcsért formált a kezével, és hátrakiáltott: "Ebédosztás!" Minden kocsin felállt egy-két ember, és továbbadta a hírt: "Ebéd! Ebéd!" - holott a szakács már Bíró szavát is meghallotta, és lecsavarta a kondér tetejét. De mindenki éhes volt, és örült az ebédnek és annak, hogy fölállhat és leugorhatik, és hogy szabad nyújtózkodni, huzakodni, döngetni a kulacsot, kanállal kongatni a csajkát, és kiabálni, hogy "ebéd, ebéd!".

Sárgaborsó-főzelék volt kolbásszal. Koncz meg én egy kőhányásra ültünk, nemsokára Hoffmann Csibi is csatlakozott. Lajtorja hosszúságú, nyakigláb gyerek volt, meghajolva járt, mintha félne, hogy beleüti valamibe a fejét. Alig fért bele a szanitéckocsiba; szűk volt neki az ülés. "Te, Csibi - kérdezte Koncz erőltetett közönyösséggel -, nem láttad valahol az állományizét?" - "Nem láttam." - "De volt?" - "Volt." - "Hát most nincs sehol." - "Akkor elveszett." Csibi szeme felcsillant, én lelkesen mondom: "Csinálok újat, jó? Kihúzom piros tintával a keretet. Megcsinálom. Most mindjárt!" - Felkelt és vígan bóklászott a kocsija felé. Csibi az okmányok megszállottja volt. Szomjan hetekig bírta, mint a teve, de kimutatások, kérvények, jelentések és elszámolások nélkül, úgy érezte, nem ér az élet egy fenét. Koncz elismerően szusszantotta: "Vérbeli katona" - és ebben igaza volt. Láttam én már Csibit nehéztüzérségi tűzben egy vakondtúráson ülni, és derűs lélekkel jegyzőkönyvet írni az aznapi marhahúsról, mely a megengedett húsz százaléknál több csontot és mócsingot tartalmazott. Csibi vérbeli katona volt, kívülről tudta a Szolgálati Szabályzatot, és sosem vesztette el a fejét.

A szélmalomnál a dűlőútra tértünk, nyugati irányban. Ilyen rossz utat még nem is láttam; ha kiugrott a kerekünk a vágásból, ijesztően táncolt a kocsink, egy kis kétszemélyes autóembrió. De a derék Botondok bírták a terepet, csak Csibit sajnáltam abban a vékony dongájú szanitéckocsiban; szegény fiúnak kirázza a lelkét. Szépen haladtunk. Alkonyatkor értünk a pontonhídhoz, ahol utászok álltak és intettek és kiabáltak: "Lassan! Lépésben!" Közvetlen közelben látszott a híd, amit a csetnikek felrobbantottak. Az innenső pillér még állt és tartotta az összevissza görbült, máslivá kunkorodott vastraverzeket. Mikor átkeltünk, ringott alattunk a szükséghíd. Koncz vette át a kormányt, én pedig elaludtam. Mikor felébredtem, éjszaka volt, sok csillagot láttam, és a felkelő holdat, mely vörös volt, mintha vérben aludt volna egész nap. Nehezen ébredtem, és sokáig tartott, míg felfogtam, hol vagyok. Vegyem át a századot, mondta Koncz, ő járőrbe megy negyedmagával: megnézni, mi van odaát. A falu aludni látszott. Megvacsoráztunk, a fiúk lefeküdtek a fűbe, és aludtak. Közbe-közbe egy géppuska kelepelt, kilőtt egy tárat, és elhallgatott. Hűvös, finom éj volt, a kocsikat beállíttattam a fák közé, s a sofőrök friss gallyal takarták a gépházat. Akkorra megérkezett Koncz. "Tele van a falu - újságolta. - Meglepni nem lehet őket. A géppuskák is a faluban vannak, valószínűleg padlásablakokban. Sokra nem mennek velük. Most rögtön támadni kell. Még az éjjel kifüstöljük őket". - "Fönn a hold - szólt Csibi. - Ha hajnal előtt támadnánk, egykutya, s az emberek alhatnának egy sort. Dögök vagyunk..." De Koncz nem engedett. Folyton az alvás; a háború nem anyák napja, mondta újra. És rendelkezett: Bíró, Frenreiss, Kovács a szakaszával délnek kerül, a malom mögött fejlődik, és hátulról fésüli át a falut. Ha elérték a piacot, csapjanak minél nagyobb zenebonát; addigra talán mi is ott vagyunk. Mi a legelőn vágunk át, nyílegyenesen, toronyiránt.

Kúszva vágtunk neki a rétnek, de az óvatosság felesleges volt; egy lövés se dördült, míg a falu alá nem értünk. Szétosztottuk a rajvonalat. Koncz meg én az utcán, Borka és Ludvig hadapródok a két szárnyon, a kertek alatt. "Mint a fésű" - mondta Csibi, és rágyújtott a tenyere mögött. "Nagyméltóztassál - invitált egy széles mozdulattal Koncz. - Árnyékos oldal vagy holdfényes oldal? Ölbe vegyelek, vagy gólya viszi a fiát? Óhajtasz részt venni, vagy inkább sakkozol Csibivel?" Elnevettem magam, erre ő is nevetett, mert már rájött, hogy a dandárhistória hazugság volt.

Elindultam az út közepén. Koncz baloldalt ment, a palánknál. A két szárny a kertek felé került; az arcvonal szétterült, mint egy legyező. Bíró hiányzott csak. Húsz vagy harminc métert mehettünk: akkor tüzelni kezdtek, és mi lehasaltunk. Bután lőttek, terv nélkül, cél nélkül, összevissza; csak az volt a rossz, hogy nem tudtuk, honnan. A tetőkön hasalva vagy az udvaron térdelve, a palánk résein tüzeltek át, a sötét ablakok odvában lapulva... Mi meg ott feküdtünk hasmánt a holdfényben, megannyi kitűnő célpont, mint a lőgyakorlaton a fababák. Még senkinek baja nem esett, és hogy a tűz enyhült, újabb tíz-húsz lépést nyertünk, anélkül hogy a közelükbe férkőztünk volna. Legurultam a bal oldali árokba, szemközt egy kapuban mozgást láttam. Kilőttem a tárat, töltöttem. Undok helyzet. Én sosem kedveltem az utcai harcot. Az ember nem tudja, hányadán áll. Egy meredek sziklafalnak inkább nekimegyek; tudom, hogy felülről lőnek, ötvenszázalékos az esély. Ezek meg egyszerre durrogtatnak elölről, hátulról, oldalról... Ha még tíz lépést megyünk, a hátunkba kerülnek.

Eközben Borkáék megtisztítottak egy házat meg egy csűrt; az legalább a miénk volt, az első pont, ahol megvethettük a lábunkat. "Gyerünk!" - intett Koncz. Megindultunk, de egypár lépés után elakadtunk. Már mi is jócskán tüzeltünk. Valaki jajgatott, és a közelből egy nyöszörgő hangot is hallottam: "Segítség." Mégse féltem. Én nem félek soha. Azt hiszem, a tűzben senki se fél. Nincs rá ideje. Nem jut eszébe. Dolga van. Megy, megáll, lehasal, lő, tölt, rohan tovább... De nem fél. Még sosem beszéltem senkivel, akinek harc közben eszébe jutott volna a halál.

"Ott vannak!" - kiabált a kövér Piller. Megindult előre. Én is átugrottam a hídon - a házak előtt csatorna húzódott, s minden kapu előtt állt egy kis híd. Csak egy betonhenger, rajta földhányás - és be a kapun. Emeletes ház volt, talán az iskola. Az első ablakba bevágtam egy tojásgránátot, és átugrottam a könyöklőn. Piller vagy tíz emberrel utánam. A padlásablakon nyúlt ki a géppuskánk, de ezzel csak a ház előtti teret pásztázhatták. Az épület zsúfig volt katonával. Nem, nem voltak katonák. Farkasok csordája volt, halálra szánt, üvöltő, veszett dögök... A csukott ajtón át lőttek, a küszöbről lőttek, a folyosóról, a kályha mögül, az illemhelyről tüzeltek. Aztán ölre mentek, birkóztak, bicskáztak és ordítottak. Egyszer azon kaptam magam, hogy én is üvöltök, teli tüdőből. Ez még nem fordult elő soha.

Húsz percig tartott, míg végeztünk velük; ez a húsz perc hosszabb volt, mint a tél. Bevették magukat a szekrénybe, s mikor már teljes volt a csönd, ránk lőttek. A géppuskát a fogukkal védték, fönt, a szuroksötét padláson. Mikor hátat fordítottunk, megmozdult a földön a halott, lőtt és töltött és tüzelt... Végre csönd lett. Szédülve léptem ki az udvarra, és a kúthoz támolyogtam. Loccsanva ért le a vödör. "Hátha megmérgezték?" - kérdezte Piller. Belenéztem a kútba. Nem ittam. Mentem a kapu felé, az utcára. Koncz hanyatt feküdt az úttest közepén, és hörgött.

Odarohantam. A holdárnyékos palánk mellé vittem és leengedtem a földre. Pillert elküldtem Csibiért. Koncznak a szája vérzett. Csuklott. "Mi bajod?" - kérdeztem. "Semmi - mondta foghegyről -, sziesztázok." - "Megsérültél, ember?" A szeme sarkából nézett rám, büszkén. "Tüdőlövés." Nem az volt. Gerincérintő haslövése volt, de ezt csak másnap tudtam meg. "Akkor hallgass. Tüdőlövéssel nem szabad beszélni. Föltámasztlak." Megfogtam a pulzusát, elég tisztán vert. Az ujjam hegyén éreztem a szívét; simán, ütemesen dobogott. Én nem értek hozzá, lehet, hogy gyenge volt már a pulzus. Nem vettem észre.

Lehajtottam a fejem. Iszonyúan féltem, beleizzadtam az aggódásba. Száján szivárgott a vér. Meghal? Úgy éreztem, nincs más barátom kívüle. Se apám, se anyám. Csak ő. Rám nézett. "Dekkolsz, nyavalyás?" - "Nem dekkolok." Ott hasaltam mellette, gégémet a görcs markolászta. "Menjetek előre. Bíró hamarosan beér, két tűz közé szorulnak. Hallod?" - "Most ne beszélj." "Kuss, civil bagázs. Adj vizet! - Vizem nem volt. Adtam neki konyakot, megitta, de vérzett tovább. A szeme gúnyosan csillogott. - Dekkolsz, szélhámos. Ismerlek. Hiába dekkolsz. Nemsokára átveszed a századot. Szép kis parancsnok, mondhatom. Majd lesz mit mesélj otthon, a Ketternél..." - "Ne beszélj - könyörögtem. - Istikém, hallgass!" - "Nix Istikém! Ismerlek. Majom vagy, fiam. Mássz föl a fára, ott a helyed. Méltóságos uram, ön majom..."

Csibi jött. Csupa verejték volt az arca, szeme mélyen ült az üregében. Leguggolt, hosszú tagjai összecsukódtak, akár a colstok. Iszonyú tűz volt megint, egyszerre két géppuska szólt. Csibi kigombolta Koncz zubbonyát, és kettéhasította az inget. Ráhajtotta a fülét. Konczot hallgatta, de engem nézett, a két szeme odvából, feketén. Némán, jelekkel kérdeztem, ne vigyük-e hátra. Intett, hogy nem érdemes. Csendesen nyögtem, arcom a porba ért, és beleharaptam a szikkadó sárba. Ronda, keserű íze volt, mint a kukacos almának. Köptem a sarat.

"Nézd a majmot - mondta Csibinek. - Dekkol. Majd otthon hallgasd meg, micsoda hős lesz!" Zokogás rázott. "Istili" - motyogtam. "Őméltósága feketét kér. Nincs jobb dekkolás közben. Főzess kávét, Csibi!" Köptem a földet a fogam közül.

Minden tagom megmerevedett, nyakam, derekam fájt. "Adjál neki tetanuszt" - mondtam Csibinek, de Csibi már állt, és talán harmadszor szólt rám, mind hangosabban: "Vége." A géppuska újrakezdte; fölkaptam a fejem. Csibi a miatyánkot mondta. Mindig, minden helyzetben tudta, mit kell csinálni. Fölugrottam.

Egy pillanatig semmit sem éreztem. Talán nem igaz. Talán feláll Koncz, hátba vág. "Sakkozol? Vagy inkább egy séta, kar a karban, kéz a kézben? Méltóságos uram, a kocsi előállt. Méltóságos uram, ön hülye..." Piller lépett oda riadtan. "Meghalt?" Nem feleltem. Csibi se felelt. Piller lihegett, lehajolt; ami ezután történt, arra alig emlékszem. Borzalmas düh fogott el. Előrerohantam, velem jött Csibi meg Piller. Rémlik, Bubinszki és Markó, a sovány Markó is velünk volt. Üvöltöttem. "Benzint! Felgyújtani!" És mentem neki a legelső háznak.

Átugrottam a sövényen, belelőttem az ólba, lángoló istállókba, ahol láncukat tépték a reszkető tehenek. Minden mozdulatom könnyű volt. Két ugrással értem föl a padlásra. Mintha hirtelen víz alá került volna a falu, úgy úsztam előre, egy sós és továbblendítő elemben, a bosszúvágyban. Nem kerestem fedezéket, behajoltam a szűk ablakokon, és lőttem, berúgtam az ajtókat, és lőttem. A düh, mint az ásítás, ragadós: a többiek is megvadultak. Már égtek a házak végig a soron, lángoló zsúptetők szálltak a levegőben, égtek a gyümölcsfák, égtek a kutak, de azok a disznók még mindig nem hátráltak. A ruhájuk lángolt, lőttek, a hajuk lángolt, csak lőttek tovább... Egyik bevette magát a betonhengerbe, a híd alá. Géppisztolyával nem is célzott, csak lőtt, lőtt, lőtt... Ráugrottam, jó magosról; csizmasarokkal tapostam szét a fejét. Pernye szállt, korom hullott, fekete hó; a falu már eltűnt a füstben, szikra lett belőle, szétfújta a szél. Csak a templom állt még s lángolt; tornyában megolvadt a harang, s a cseppfolyós réz lecsurgott a falon, mint máglyán égő vértanúk szeméből a könny... Csak a tűz ropogott, a puskák elhallgattak már. Szomjas voltam, vizet akartam inni. Elindultam valamerre. Aztán leültem. Bíró jött. "Vége a táncnak" - mondta. "Jól van" - motyogtam. Szomjas voltam. Vizet kértem. Bíró elment. Hanyatt feküdtem, a forró fűbe hajtottam a fejem. Még éreztem, hogy fogam között homok csikorog, még éreztem, hogy hullok a fekete égből, hogy hullok, zuhanok a nikkelfényű csillagokból alá. Valamit akartam, valami jót.

Hét órát aludtam egyhuzamban.

1943

Éjfélkor megdöngették a kaput. A hang szobáról szobára szállt, végig a kastélyon. A lépcsőházban megremegett a filodendron levele, a hallban szirmukat hullatták a klíviák, az ebédlő üvegszekrényében megcsörrentek a metszett poharak, az alvók felriadtak, szemüket a sötétségbe fúrták és azt kérdezték: Ki az? Miért döngeti? Bár az utolsó héten, mióta bejöttek a csehek - Szűzanyám, még csak egy hete! -, nagyon megromlottak az erkölcsök. A csehek puskatussal verik az ajtót, a vöröskatonák csizmaorral; pisztolyaggyal a légionisták, ököllel a szekeres menekülők; még olyan is akadt, aki kavicsot hajigált az ablaknak. S aki jön, az mind dühös, mind rekvirál, s még egy se mondta azt, hogy köszönöm.

Elsőnek Ferenc, az inas gyújtott lámpát, csizmába ugrott, és tíz ujjával hátrakapta az üstökét. A kerten át ment a kapu felé, de mire odaért, már talpon volt a ház. Nagymama volt most is az első. Fekete, buggyos ujjú otthonkában, ezüstagancsos botjának dőlve lement a hallba, lámpát gyújtott és megállt. Mamzell is magára kapott valamit, s az izgatott futkosás közepette nagy titokban a négy unoka is felöltözött, azazhogy a négyből csak három, mert a legkisebb, Ilonka, nem tudott egyedül öltözködni. Épp csak papucskáját vette, és jött a többivel úgy, ahogy tudott: két lábon imbolyogva, négykézláb kúszva, a lépcsőre feszített kókuszszőnyegen gyakorlottan és puhán végiggurulva, lehuppant a hallba, a szőnyeg közepére, és várt. Utolsó előttinek érkezett, mert az utolsó - kell-e mondani? - a szikár és elegáns nagyapa volt.

De milyen elegáns! Pár szál ezüst haját vizes kefével tapasztotta rózsaszín koponyájához, bajuszát eligazította - kétoldalt még látszott a bajuszkötő nyoma -, sárga, nappali selyeminget öltött, sujtásos házikabátot, fekete pantallót és piros szattyán házicipőt. "Persze, te megint csak puccot csináltál" - mondta nagymama szemrehányóan. Nem is mondta, csak nézte; kevésből értették egymást. "Én? Csak nem jövök borzasan, hálóingben?" Elfordította a szemét, nehogy a félelmet is kiolvassa belőle nagymama. Mert most az egyszer csakugyan nem hiúságból öltözött ki. Amikor fölriadt, megijedt. Idegen hordák, martalócok, légionisták vagy csehek... Hárspatak szabad zsákmány nekik. Védtelennek érezte magát, övéit, házát, vagyonát. Önvédelemből fésülködött. Páncél híján tekintélyt öltött, fegyver helyett eleganciát. De amikor a lépcsőházban már közelegtek a léptek, megbánta, hogy a falon hagyta az élesre töltött, kétcsövű belgát. Mindegy, no! Kihúzta magát. Hetvenéves volt. Ötvenötöt mutatott. Horgas csontjain csak ín és izom, a válla széles; talán ez is számít. Igyekezett mosolyogni... Jönnek is már.

Csak az inas volt. "Mi az, Ferenc?" - "Tisztek. Két tiszt meg a puccer, tekintetes úr. Ántántok." - "Ántántok?" - "Olaszok." - "Olaszok?" - "Azok." - "Hadd jöjjenek!" - vágott közbe nagymama, és türelmetlenül nézte az urát. Mire való ez a sok beszéd? Nagyapa úgy megrágja az eseményeket, mint a gyomorbajosok a marhahúst. Tisztek: ennyi elég. Jöjjenek be, kapnak szállást, a vendégszobában vetve az ágy; lefekszenek, felkelnek, elmennek, s ennyi! Ki bánja, ha olaszok, tatárok, hottentották? Csak nagyapát furkálják az ilyen semmiségek. Lám, most is! Alighogy Ferenc kiment, átszólt nagymamának, mintha csak ő hallotta volna a különös hírt: "Hallod-e, Szidkám! Olaszok!"

Nem olaszok voltak, hanem franciák. Egy százados meg egy hadnagy; a hadnagy szemén fekete kötés. Porosak voltak. Hunyorogva álltak a hallban, meghajoltak, bemutatkoztak. A hangjuk kopottan csengett, még az is poros volt. Álmosan és félszegen álltak a család sorfala előtt; tekintetük nyugtalanul szállott Mamzell szőke kontyáról nagymama szkarabeusz melltűjére, Ivánka matrózgallérjáról vissza nagymamára; idegenek voltak, s egy ismerős, nemzetközi jelet kerestek, egy szentképet vagy egy kanárimadarat, valamit, ami mindenkié. Egy kínos perc múlt el. Vége észrevették Ilonkát, aki izgatottan csücsült a szőnyegen, és hálóinge rózsaszínű szirmai alól egy kacskaringós patak bújt elő. "Tatonát..." - mondta, s a szeme ragyogott. Karácsony óta nem volt ilyen jó estéje. Mindenki mosolygott, Ilonka is, a forrás tündére; csak nagymama szólt gépies korholással: "Mamzell, fiam, vigye a gyereket."

Mamzell nem vitte. Mamzell rá se hederített nagymamára. Mamzell a kapitányt nézte, a francia kapitányt, és izzott és szikrázott, sercegett és lobogott, mint egy csillagszóró csodagyertya. Jobb kezét fölemelte, római módon, és elfogódottan, de tisztán szólt: "Enchantée, mon capitain!" A kapitány újra meghajolt, és Mamzellra nézett, s a többiek is őt bámulták mind. Talán még sosem nézték meg ily behatóan, hacsak azon az emlékezetes napon nem, mikor megjött a Limousinből, egy szenátor ajánlólevelével, ugyanezzel a szőkeséggel, ugyanezzel a sasorral, csak éppen egy emberöltővel ifjabban. De azóta se törődtek vele ennyit. Ez volt Mamzell nagy pillanata. Mindenki vele foglalkozott, mint egyszer a kövér Brhanyekkel, a féllábú kertésszel, akit még a háború előtt, gyertyaszentelőkor, láncra vertek a csendőrök, mert megölte az ahai plébánost.

Mamzellről kiderült, hogy francia. Kínos meglepetés ez, mint amikor egy halott váratlanul felül a ravatalon, és megvakarja a fejét. Mamzell-lel nem volt baj soha. Felnevelte Lacit, aki tizenhétben elpusztult a Chemin-des-Dames-nál, nevelte a négy árvát, kiszámolta a szennyest, foltozta a harisnyát, de nemigen ejtett ki francia szót. Tűrhetően megtanult magyarul, tótos kiejtéssel ugyan, de ez nem szokatlan ezen a vidéken. Néha felcserélte a szavakat, a cukrot a szurokkal, a napot a tűzzel. Szép időben lelkendezve újságolta: "Tűz van" - és csodálkozott, ha összeszaladt a ház.

"Vidd a poggyászt a vendégszobába. Vizet adj nekik!" - rendelkezett a nagymama. Az unokákat aludni küldte, és Miklóskát meglegyintette a botjával, mert fintorokat vágott a tisztek háta mögött. Nagyapa meghajolt, nagymama biccentett, a tisztek összecsapták bokájukat, és kiléptek a folyosóra. Mamzell alvajáró léptekkel ment a nyomukban, arcát a két tenyerébe temette, és behunyta a szemét. Nagyapa gondterhesen nézett utánuk. "Egy kis borovicskát küldök be nekik." - "Minek?" - "Meg egy falat ösztövér szalonnát..." - "Hol az eszed? Az ellenségnek?" Nagyapa megsértődött. "Ellenség vagy sem, nem kérdem én. Tisztek. Urak. Nagyon tartalmas úriemberek." "Jó, jó - békült a nagymama -, viszek nekik. Borovicskát. Szárazkolbászt, pogácsát. Puffadjanak fel..." - sóhajtotta, és megcsörgette óriási kulcskötegét. Volt rajta legalább nyolcvan kulcs.

Ilonka felmászott az ágyába. Édes zsibbadást érzett, szeme lecsukódott, mindkét hüvelykjét a szájába szopta. Finom egy este. A katonák tetszettek neki, kár, hogy nem énekeltek, mint a betlehemesek. Aztán elaludt. A többiek Liza ágyára kuporodtak, és a kövér Liza a fülükbe súgta, amit már úgyis tudtak, hogy ezek nem közönséges franciák, és nem ok nélkül toppantak be ide. Ezek ölték meg apukát.

A gyermekszobában csönd lett, csak Ilonka szuszogott, mert álmában fekete felhőt látott és mennydörgést hallott, és a felhő hasából ezüstvillámok hullottak a földre, zizegve, mint a sztaniol; a földre esve élükre álltak, és Ilonka felé ugrabugráltak, kétágú nyelvüket kinyújtották a villámok - nem kígyók ezek, jaj, Istenem? -, és egyre csak zizegtek, így: "Zzzi..."

"Bemegyünk hozzájuk?" - kérdezte Ivánka. "Be" - mondta Miklós. Lehúzták a cipőt. A kilincset - nehogy kattanjon - előbb befelé kell húzni, csak aztán lenyomni; az ajtószárnyat meg kell emelni, s nem szabad a küszöbre lépni, mert nyikorog. "Gyere hát" - hívták Lizát a fiúk; de a folyosón megtorpantak, mert Mamzell ott állt a tisztek ajtaja előtt, és a hasadékon kiszüremlő fénycsíkot nézte. "Mars aludni" - mondta, de nem volt mérges; orra fénylett a boldogságtól. Visszasomfordáltak. "Holnap bemegyünk" - szólt Iván. "Nem félsz?" - "Á, dehogy" - mondta Iván, s elaludt.

Másnap reggel - és emberemlékezet óta minden áldott reggel - nagymama kelt fel elsőnek a házban. Egy perccel utána ébredt Szlamenka, a szakácsnő, a konyha melletti szobában, ahol szentképek függtek a falon, s egy papírból ragasztott passió állt a szekrény tetején. Egyszerre kezdtek öltözni, egyazon ütemre, mintha egy láthatatlan metronóm ketyegne. Kialudtan, pihent erővel készültek a küzdelemre; mikor nagymama a konyhába ért, Szlamenka már tüzet rakott, forralta a tejet, pörkölte a kávét. Ötven éve főzött Szlamenka a kastélyban; ötven éve vívta keserű harcát a nagymamával. Ráncos volt, mint a dióhéj, és süket, mint a kapukulcs; bár ez a süketség nagymama szerint esetleges volt. Szlamenka csak azt nem hallotta, amit nem akart; például, ha nagymama a küzdelem csúcspontján, többnyire déltájban, tálalás közben fölmondott neki. "Vegye a cókmókját - kiabálta a nagymama -, fel is út, le is út, holtáig bőségben élhet abból, amit idáig összetolvajkodott." Ezt Szlamenka sose hallotta.

Nem hallotta, mert már rég elfásult a lopás vádjával szemben. Nagymama sírba viszi őt fukarságával. Semmiből nem lehet valamit főzni. Ez zsír? Ez a kis maszat? És tíz tojásból dobostortát? Az utolsó cigány a Péróban, aki dögöt eszik, az is kiköpné.

Szlamenka harcos természet volt, a főzés megszállottja. A tűzhely lángjánál ő maga sistergett, forrott, pattogott, rotyogott; pörölt a nagymamával, a tolvajképű kandúrral, a tompa késsel, a csorba villával; ő maga nem evett, nem ivott, csak lángolt, ahogy az olajkutak égnek, az égbolt fekete kondérját hevítve, tébolyodottan és céltalanul. És szervi szívbaja volt tizenhét év óta.

Nagymama is a szívével szenvedett, főleg, amióta a fia elesett. Billentyűtágulása volt. Minden izgalom ártott neki, kivéve a főzés körüli küzdelem édes izgalmát. Hétkor kiadta - persze kockánként - a cukrot; ekkor Ferenc bevitte az első reggelit, egy gyenge pillés kávét, amit az unokák az ágyban, nagypapa a kertben, a tisztek pedig a szobájukban költöttek el. Nagymama nem mert kimozdulni a konyhából; tegnapról maradt öt tojásfehérje, s ha nincs ott a szeme, Szlamenka lecsap rá. Nyolckor szilvapálinkát fogyasztottak, kenyérlángossal és egy kis tegnapi maradék sertéskarajjal; fél kilenckor frissen forralt zsendicét, íróstésztával. Fél tízkor adták be a tízórait, amit nagyapa a kertbe hozatott, s ott, a gyenge, reggeli napfényben fogyasztott el, panamakalapban, kukoricanadrágban. Főtt libamáj volt, ínycsiklandó, fehér libamájdarabok, kocsonyában, pirított kenyérrel és ecetes paprikával. Sütve persze kiadósabb lett volna, de hát a Szlamenkával nem lehet bírni. Adta a süketet. A franciák jelenlététől ő is megkergült, akár a Mamzell, s ebédre mindenáron narancsos kacsát akart sütni. Nagymama sokáig kiáltozott neki, hiába; végül egy papírra fölírta: "Inkább fölvágom az ereimet!" - s az orra előtt rázta a cédulát. Ettől némileg észre tért.

Fél tizenegykor sört kaptak az urak, ajókagyűrűvel és zöldpaprika-gerezdekkel körülrakott borjúpörkölttel. Friss, meleg kenyér volt hozzá, amit Mamzell vitt be a tiszteknek. Egy kötőtűt szúrt bele, melyen egy apró francia lobogó lengett. Tizenegykor már csak egy pohár kapros uborkalevet ivott mindenki, mert az egyrészt hűsít, másrészt jó gyomrot csinál; aztán - a déli harangszóig - pihenés, szünet, szalonnázás.

Tizenkettőkor volt az ebéd, de a franciák addigra teljesen elrontották a gyomrukat, a szobájukban maradtak, sápadtan támolyogtak a mosdó körül, s ha szűnt az émelygés, korsószám itták a vizet. Nagymama szerint a baj oka a Szlamenka, aki ellopta az édespaprikát, és a pörkölt cseresznyepaprikával készült, ami avatatlan gyomornak méreg. De Szlamenka se hagyta magát. Visszakiabált - s a hangja érdes volt, mintha a smirglit evett volna -, hogy kár volt beadni a tegnapi karajt, ő bizony tormás húst akart csinálni, az legalább friss. Ha belehalnak a franciák, ki tehet róla? Máskor ne tessék spórolni...

- Húsmérgezés - újságolta Liza délután a fiúknak. Ott ücsörögtek a tisztek ablaka alatt, a pöszmétés, málnás, döngicsélő kiskertben. Alkonyodott, s a túlérett nyárnak már nem volt heve, csak zengése, illata. Egy gutaütött dinnye fölfakadt az ágyásban, erjedő, édes, meleg szaga volt; a zöld szárnyú legyek rögtön ellepték. Később lejött Mamzell, és újságolta, hogy a vendégek már jobban vannak, lefeküdtek, és most alszanak. "Meg fognak gyógyulni..." - szólt Iván ingerülten. Sokáig álltak az ablak alatt, és türelmetlenül várták az estét; azazhogy várták is, nem is. Az órák, mint a teknőcök, lomhán kúsztak tova, s bújtak az este feketedő odvába; de az ő idejük messze volt még. Miklós az orrába dugta az ujját. "Előbb beszélni kéne velük" - ajánlotta békülékenyen. "Miről akarsz velük beszélni?" - "Hát apukáról." - "Kár a szóért. Felnőttek. Különben se tudunk franciául." - "Én tudok - mondta Miklós. - Lá szolej, vagy mi a frász..." Iván elröhögte magát, erre Miklós nekiment. Leszegett fejjel, a gyomrának; mindig így támadott. De Liza szétfejtette őket. "Várjatok" - mondta, és felkúszott az esőcsatornára.

Benézett az ablakon. "Felkeltek - közölte néma beszéddel -, derékig meztelenek. Szíjat akasztottak a kilincsre, és fenik rajta a borotvát." Később a kapitány szappanozni kezdte az arcát, és énekelt hozzá. Így énekelt:

Nagymama fekete selyemruhát vett a vacsorához, és fekete bársonyszalagot a nyakára. Ilonkát lefektették, a másik három asztalhoz ülhetett, föltéve, hogy tisztességesen viselkednek. Könnyű vacsora volt, hamisleves és borjúbecsinált, de a tisztek nem ettek, csak egy kis kétszersültet, és igen sok bort ittak hozzá, hárspataki dinkát, nagyon ízlett nekik. A kávénál Laci fényképére mutatott a százados. A kép főhadnagy korában készült, és fekete flórral bevont keretben függött. A kapitány kérdőn nézett a képre, aztán nagyapára, és vízszintesen mozgatta a tenyerét, ahogy a homokot szokták elsimítani. Nagyapa bólintott és így szólt: "Charleville." Nagymama könnyezni kezdett, a kapitány torkát köszörülte, és a hadnagy fekete kötésére mutatva, azt mondta: "St.-Quentin." Mamzell megmagyarázta, hogy ez a két helység nagyon közel van egymáshoz, autón legföljebb félóra út. Mindenki meghatódott, csak Iván szeme maradt száraz. Miklósra nézett, és az ajka mozgott. Miklós intett, hogy vigyázzon, ne vágjon morc pofákat, mert megkérdezik, mi baja.

A dinkától kivirágzott a franciák kedve. A hadnagy is beszédes lett, s most már ketten, egyesült erővel tették a szépet Nagymamának. Bohóságokat beszéltek, és Nagymama, bár nem értette a szavukat, és könnyes volt még a szeme sarka, hamarosan elmosolyodott. Erre fölállt a kapitány, összecsapta bokáját, poharát fölemelte és így szólt: "Éljen á mátyár!"

Nagyapa is fölállt, megigazította kézelőjét, ujjai hegyét megnyálazta, és hátrasimította a haját. Mindig mosolygó, kék szeme elkomolyodott, s ettől ünnepélyes kifejezést öltött az arca. Az ellenség bókját személyes sikernek tekintette; fölemelte a poharát. Köszöntötte az urakat. Szeretné ezt az estét emlékezetessé tenni. Engedjék meg, hogy megajándékozza őket szegény Laci fia gyűrűjével, aki hősi halált halt Charleville-nél...

Lehúzta ujjáról a zöld köves, griffmadaras gyűrűt, és a kapitány kezébe nyomta. A gyerekek szája megrándult. "Bedőlt neki" - mondta Miklós, s a szeme égett a haragtól. "Sebaj - bátorította Iván. - Majd az éjjel, ha alszanak. Félsz?" - "Nem félek" - mondta Miklós.

A férfiak koccintottak. A kapitány hosszú beszédet mondott; egészen ellágyult. Mamzell tolmácsolta. Furcsa ország, mondta, s ő nem érti a dolgokat. Ő a győztesek katonája; eleinte büszke volt erre a küldetésre, de napról napra kényelmetlenebbé válik számára a győzelem. Már a minap, Zsolnán is - ezt nem mondta el, csak a kezével jelezte, milyen visszás helyzetben volt -, és ma este is, ezzel a gyűrűvel... Ő szereti a magyarokat. Nagyon kevés magyart ismer, de derék embereknek tartja őket. Az imént éltette a magyarokat; őszintén tette. De a valóságban, sajnos, leigázza őket. Ő a magyarok fekete angyala. A Felvidék a cseheké lesz, s az övék is marad, míg világ a világ... "Nem értem a dolgot - mondotta, s a csillár felé emelte a gyűrűt -, miért adták ezt nekem? Ha leszúrnának tőrrel, érteném... de önök megajándékoztak. Mi ennek az oka?"

Mamzell föllobogott. "Nincs oka. Azért vagyunk ilyenek, mert magyarok vagyunk..."

- Ön is?

Mamzell érezte, színt kell vallania: "Hie Welf, Hie Ghibellin!" Harminc év nem tette magyarrá; egy könnyelmű ajándék igen.

- Én is - mondta, és elpirult a haja tövéig.

A kapitány szája elkeskenyedett; többé nem említette a gyűrűt. Bolond egy ország... Erős honvágyat érzett, a tengert látta maga előtt s a bresti arzenált. Búcsúzni kezdett. Ideje lefeküdni, kora hajnalban indulnak Galánta felé. Húsz perc múlva mindenki aludt.

"Biztos, hogy alszik?" - kérdezte Liza. Mamzellnél sötét volt. "Alszik" - mondta Iván. "Akkor gyerünk!" Leléptek az ágyról. Iván ment elöl, mögötte Liza, tenyerével óva a gyertyát, végül Miklós. A vendégszoba ajtaja nesz nélkül kinyílt. Besurrantak, és megálltak a két ágy között. Léghuzat táncoltatta a gyertyát, s vele táncolt eltorzult árnyékuk is a falon.

Miklósnak remegett a lába. "Ők azok" - mondta hangtalanul. "Ők" - mondta Iván ugyanúgy. Aztán a kapitány ágyához lépett, az alvó fölé hajolt, sokáig nézte. Liza fölemelte a gyertyát. Világosabb lett, felragyogott a pohárban a víz, az éjjeliszekrényen egy óra s a kapitány ujján a gyűrű aranya. "Ott van" - vacogta Miklós. Az asztalon hevert a pisztoly, sárga tokban, s a nyitott borotva, piszkosan. Elérhetetlenül messze voltak. "Vigyázz!" - szólt Liza, s eltakarta a gyertyát; Iván hátralépett, és kézen fogta Miklóst. Nesztelenül kisuhantak a szobából, mert a kapitány pillája megremegett. A folyosón elfújták a gyertyát. A házban mindenki mélyen aludt.

1943

Rekkenő hőség ült Komáromon. A Duna felszíne izzott és füstölt, s a város utcáin a meleg levegő úgy ragadt a falakhoz, mint a kenyértészta a teknőbe. Az urak izzadtak, imbolyogtak, és irigyen pislogtak a homokos part felé, ahol két cigánykölyök hűsölt a bivalyok között. A deák, aki előttük járt, egy ház előtt végre megállt.

- Itt lakik - mondta.

A palánk kapuja kenetlenül nyikorgott, néhány tányérica állt az udvaron, fejét hűdésesen lelógatva, mozdulatlanul. Egy szederfa is, szomjas kutyaként lihegve, a kút mögött; de az árnyéka nem volt nagyobb, mint a tenyerem. Mikor az urak a szobába léptek, megkönnyebbültek. Nyitott szájjal szedték a levegőt, akár a csukák. Az ágyon felült a beteg.

- Jó napot, nagyságos uraim... - szólt tisztelettudóan, és a füle mögé seperte a haját. Magas, sovány ember volt, himlő marta bőrű, csontos. Ő volt a rücskös Sebő, a városi bakó.

A kopasz úr a szemét dörgölte: viszketett a melegtől.

- Beteg vagy még, Sebő? - kérdezte a másik, Móri Márton, a fehér szakállas. A kalapját nem vette le. Mért venné? Hét hajója úszik a Dunán; tavalyelőtt, a tűzvész után, a császár írt neki levelet. Pergamenlevelet, karmazsin pecséttel, néggyel...

- Beteg - nyögte a bakó. - Már három hete.

- Azazhogy pontosan huszonöt napja.

- Igenis.

- A szíved?

- Igenis. És a vesém.

- Pedig a munka már meggyűlt nagyon...

- Hányan vannak?

- Tizenketten.

A bakó hümmögött. Mit csináljon, ha beteg.

- Hanem bennünket nógat a tanács, Sebő. Hogy mi lesz, mi lesz?... Tele a siralomház, és az költséges mulatság. Lábra állsz-e hamarosan?

- Én? Én már soha. Nagyságos uraim, én meghalok.

Az urak összenéztek.

- Meghalsz, azt mondod?

- Meg. Igen, hamarosan.

No még ilyet. Az ember azt hinné, a hóhérnak pecsétes alkuja van a halállal. Hogy nem bántják egymást.

- Honnan veszed?

- Érzem, uram.

Móri Márton a homlokát ráncolta. Töprengett, aztán levette fejéről a kalapot. Mégis.

- Hát ha ennyire vagy, mit tehetünk akkor? - dünnyögte jóakarattal. - Mihelyt érzed, hogy itt az idő, szalajtsd el hozzám a gyereket. Én meg küldöm át a papot... Nem akarom, hogy úgy pusztulj, mint a farkasok. Jó lesz?

- Nagyon - örvendezett Szabó. - És köszönöm a hozzám való jóságát.

Mikor kívül voltak a küszöbön, mintha lángok közé léptek volna.

- Most mi lesz? - kérdezte a deák.

Az urak tűnődtek. Az lesz, hogy áthozatják Sztrhacseket.

- Az ki? - állt meg Móri Márton.

- Az esztergomi bakó.

- És te, fiam - szólt a deákra a kopasz -, megírod neki szépen a levelet.

- Igen.

- Ma csütörtök. Péntek, szombat, vasárnap... Vasárnap virradóra átmegy érte egy szekér. Délre itt lehet.

- Itt.

- Aztán kialkuszod vele, érted? Segédet ne hozzon magával. A Sebő legénye ellátja a dolgot.

- El - bólintott erre a másik kettő.

A komáromi tanács híres volt a takarékosságáról. Úgy mesélték a megyében, hogy holdfényes éjszakákon az éjjeliőrnek el kell fújnia a lámpásokat az utcán; de a komáromiak röstellték a dolgot, és azt mondták, hogy a lámpást nem az őr fújja el, hanem a szél... Senki se hitte el nekik, pedig színigazság volt. Annál inkább, mert Komáromban egyáltalán nem volt éjjeliőr. A magisztrátus sajnálta rá a pénzt.

Azt remélte mindenki, hogy fordul az idő. De a hőség csak nőtt. Péntekre, szombatra még melegebb lett, vasárnap már a homokban főtt meg a tojás, felpukkadtak a fán a szilvák, a lovak lázasan rángatták a kötőféket, és a Kispolgár utcában hasba rúgták a mézesbábos feleségét. Mégis, a benei vesztőhelyen, a Kis-Duna partján összegyűlt vagy ötszáz bámészkodó; teljes létszámban jelent meg a városi tanács, ott volt a főbíró, az ügyész és Ciprián, a bencés apát. Aztán felvonult az őrség, és elővezette a hátrakötözött kezű és kiborotvált tarkójú rabokat, szám szerint tizenkettőt. A tömeg, a sűrű gyülevész, kéjesen számolgatta: tizenkettő, tizenhárom... Dehogy! Csak tizenkettő! De különben számolja őket a sátán ebben a cudar kánikulában... És sehol egy csepp víz!

Sehol egy csepp víz, és sehol egy csepp árnyék, akkora sem, mint egy mogyoró. Hol a Krisztus kínjában kujtorog az a Sztrhacsek? Mért nem jön már? Délre mondta, most három óra. Egy asszony összeesett. A tanácsurak szitkozódtak, s a főbíró beküldött egy legényt a városba, és hozatott egy lajt vizet. A vizet egykettőre megitták, a rabok végképp nem kaptak belőle. Minek az nekik? Egy félóra, egy óra - egyszer mégiscsak megjön az a nyavalyás bakó, és akkor úgyis leüti a fejüket.

Szedlák azonban, a nagypofájú Szedlák, hangosan méltatlankodott. Megölte az apját, megfojtotta a feleségét, pucér kölykeire rágyújtotta a házat - ez igaz. Hogy ezért fejét veszik, hagyján. De mért nem adnak vizet?

- Nem jutott - magyarázta Stéhammer, a kövér patkolókovács. Szelíd ember volt, egy szúnyogot se nyomott volna agyon, nemhogy emberre emelné a kezét. A szelíd Stéhammer húszforintos aranyakat vert - finom ötvösrézből -, az Úristen se fogta volna rá, hogy nem arany. De Lipót császár orrát egy kissé piszére verte Stéhammer, s az emberek tüstént észrevették, és mondták: "A császár orra nem ilyen..." Ez juttatta ide Stéhammert, de a kovács még akkor is türelmes volt, mikor a többiek már fennhangon zúgolódtak. Persze, Szedlák vitte a hangot, de az a vörös tót se maradt szégyenben, aki valami pörös ügyben ágyékon rúgta a füleki várnagyot.

- Mi lesz már? - kiáltozott a tót. - Jön a hóhér, vagy nem jön?

Erre aztán a többi is nekibogárzott, zajongott, lökdösődött, mondván, ez a hőség rosszabb a halálnál, és velük ne járassa a bolondját senki, hanem hozzák azt a hóhért, kerítsék elő a föld alól is, és gyerünk! A lárma fokozódott, úgyhogy a főbíró elunta, és intett az őrség kapitányának:

- Pápai, csinálj rendet!

De Pápai se tudott rendet teremteni, mert a rabok már egészen odáig voltak a melegtől, s nyugtalanságuk a nézőkre is átragadt. Az ilyen csürhének nem kell sok. Elkezdték ordítani, hogy ez gyalázat, azoknak az embereknek igenis joguk van hozzá, hogy kivégezzék őket, és szennyes nevekkel illették a magisztrátust. Az urak idegesek lettek, összedugták a fejüket, és azon tanakodtak, hogyan lehetne egy szakasz svalizsért feltűnés nélkül kihozatni, de szerencsére nem volt rá szükség, mert Péter, a pribék, egyszerre elkiáltotta magát:

- Békesség, emberek! Itt jön Sztrhacsek!

Mindenki megkönnyebbülten sóhajtott, és Szedlák, könyökével törölve arca verejtékét, megnyugodva mormolta: "Na, hála Istennek!" És mindenki Újfalu felé tekintett, és leste a hóhért, és örült.

Újfalu felől a komp lassan úszott által a Dunán, a kompon a kordé, a kordén a bakó; s a bakó vállán a bárd, melyen időnként vakító fénnyel villant meg a nap, amitől az ember hátán a hideg futkározott. Aztán kikötött a komp, s a kordé lépésben húzott a felparton fölfelé, lágyan és libegőn, a meleg levegő hullámain úszva.

Így érkezett meg Sztrhacsek, egy kövér, zömök ember, akinek már a hangja is elárulta, hogy egy dolgot szeret csak a világon: a sört. A főbíró elé járult s meghajolt; a bíró pedig egy hosszú iratot olvasott fel, előbb latinul, aztán magyarul, és kimondta, hogy a tizenkét bűnösön hajtsák végre az ítéletet. Ezután felvonultak a rabok, elsőnek Szedlák, aztán Stéhammer, utána a vörös tót, majd Pintér, Gál, Fodor meg a többi. Sztrhacsek megszámolta őket, azután a tőkébe ejtette a bárdot, és kijelentette, hogy ez nem tizenkettő, hanem tizenhárom, eggyel több, mint amennyit a levélben kialkudtak. Ő pedig, mondta Sztrhacsek, nem bolond.

Erre előlépett a főbíró újra, és leszámolta a rabokat. Egy, kettő, három és így tovább, aztán megjegyezte, hogy ez kerek egy tucat, Sztrhacsek talán Pétert is beleszámította, de azt, lévén ő a pribék, fölösleges lefejezni, sőt. Erre Sztrhacsek sorba állította a rabokat, és leszámolta őket olyképpen, hogy minden embert oldalba bökött a bárd fokával. Egy, kettő, három, négy... Kérem, ez tizenhárom ember, nem számolva a pribéket, a vak is látja, hogy eggyel több. Nem érti az urakat, miért akarják csúffá tenni őt, aki nem vétett senkinek. És megesküdött a Szeplőtlen Szűzre, hogy nem dolgozik többre, mint amennyire aláírta a nevét. Álljon belé a döglés.

Mit volt mit tenni, az ügyész elővette a névsort, és felolvasta. Így került meg a többlet, a tizenharmadik, akit rögtön félreállítottak. Kiderült, hogy egy bizonyos Mikó, Ürgepusztáról szökött jobbágy, aki tévedésből került ide, s voltaképp csak ötven botütés járt neki meg négy aranypénz bírság; ennélfogva Péter ülepen rúgta és ráförmedt, hogy kotródjon a fenébe. Aztán a tőkéhez igazgatta Szedlákot, Ciprián apát felemelte a feszületet, és Sztrhacsek kezében fütyülve lendült meg a bárd.

Mikó elsomfordált, és oldalvást megállt. Nézte a bakót, mily gyorsan, biztosan és ütemesen dolgozik; istenáldotta keze van neki. Mikor Fodor volt soron, közelebb lopózott és figyelt. Egy kicsit szégyellte, hogy elkergették, egy kicsit bánta is. Úgy érezte, hozzájuk tartozik; hetek óta ült velük a fogdában, velük szenvedett ott, és velük aszalódott a napon itt... Mi várt rá? Ötven bot, a bírságpénz, úrdolga, tized, kilenced. Örömtelen napok után, küszködés és nyomorúság után megdöglik egy napon így is, úgy is. És ez a Sztrhacsek jól végzi a dolgát. Most Stéhammer volt soron, a kilencedik; a tizedik a vörös hajú tót, tizenegyedik Pintér és az utolsó Gál... Odalépett a nyomába.

A hóhér keze csak járt, mint a cséphadaró; nem gyanakodott, és nem gyanakodtak a nézők se, a sűrű csürhe odaát; de az urak látták, és kedvtelve mosolyogtak a bajuszuk alatt. Talán még Mikó is mosolygott, látván az urak ravaszságát, ahogy most kibabrálnak a bakóval. Nézd a marhát - gondolta -, még lépre megy! És szívből örült, hogy ilyen olcsón szabadul.

1945

Béni végignyúlt az ágyon, fél lábát lógázta, ásított.

- Lola! - szólt ki a konyhába. - Mi lesz?

Behallatszott, hogy Lola már darálja a kávét, de ő csak lógázta a lábát és dohogott. Éhen veszejtene, ha egy napig nincs cseléd. Mit bánja ő, eszem-e, nem-e? Amiért neki nem kell! Amiért ő ködön hízik, a dajna...

Felkászálódott, nyakkendőt kötött. Minden reggel rozsdás kedvében ébredt, előbb be kellett forgatni, mint egy kerekes kutat. Tenyere nyirkos, szeme táskás, szájíze poshadt, hangja csupa hínár... S ma, ráadásnak, ez a kánikula!

Czecző Béni nem jól bírta a meleget. A hideget se bírta, se az esőt, se a szelet. Az egész élet terhére volt, lélegzetét elszorította a kilátástalanság. Micsoda balvégzet! Ha nem ide vetődik, ha nem veszi el ezt az asszonyt, Augusztin Ilonát, ha nem ragad meg körorvosnak Csöködön... Micsoda partik közt válogathatott! Nagy, fehér rendelője lehetne Pesten, nagy mellű, fehér fityulás ápolónővel, akinek lépte se hallik a vastag szőnyegen. Fogorvos, szemész, nőorvos, sebész... Száz útja lett volna, száz élete. S ami lett? Mint a börtön. Mint a koporsó. Lola, az istenségedet, mi lesz?

Lola behozta a reggelit. Kávét, zsömlét, mézet, vajat.

- Nyisd ki az ablakot... Megfulladok!

Lola vállat vont.

- Máskor meg az a baj, hogy bejön a meleg.

- Máskor? Mikor máskor? Akkor máskor, amikor süt a nap... Azt se látod, ha beborul?

S már veszekedtek, tele szájjal, kávét kortyolva, a findzsák fölött. Óriási gyakorlatuk volt benne. Lolán kettényílt a pongyola, két kemény melle kifehérlett a fehér kimonóból, hasa hullámzott, nyakán lüktetett az ér. Keze reszketett, ahogy zsömléjére csurgatta a mézet, a lefolyó méz vékonyka ere remegett.

- Mit mondtál? Dajnát? Ezt merted? Nekem?

Testét átadta a veszekedésnek, leplek nélkül, szemérem nélkül, mint egy gyötrelmes, forró ölelésnek. Amikor Béni azt mondta: "Te meg csak nyögsz és bújod a könyveket, és a szádat fested és a körmödet" - a rászakadó gyűlölet valósággal boldoggá tette. Kidugta nyelve hegyét, kitárta karját a férfi jóleső szidalmainak, de közbe-közbe, mint a tőrvívó a szúrásait, ő is jókat döfött Bénibe. Ráolvasta a koszos rendelőt, a léha kompániát, a szűkre mért kosztpénzt, és utoljára - mert az fájt legjobban - azt a barátját, aki vitte valamire.

- Nézd meg Stégert! Két éve sincs itt, és mindenki őhozzá szalad.

- Nem érdekel.

- De ő nem csavarog el hét napot vadászni! Ül a rendelőjében, és dolgozik...

- Azt mondtam, ablakot nyiss! - ordított rá Béni.

Az asszony nem mozdult. Ő ugrott föl, s a fél függönyt letépve, reccsenve lökte ki a zsalukat... Odakint iszonyút dördült az ég, mintha az Isten is pirongatni akarná Bénit, a maga módján, mennydörögve. S eleredt a zápor, a féktelen, garázda, augusztusi felhőszakadás. A levegő lehűlt, lassacskán bennük is kihűlt a vér. Lola az ablakba könyökölt, és nézte az udvart, az ázott törpét a rózsagruppban, a japánkertecske tenyérnyi szikláit, a sötéten fénylő tüskéiket meresztő kaktuszokat. Hátul a szukli falának világos deszkáit sötét mázzal vonta be az eső.

- Lola, az ernyőmet!

Meg se mozdult.

- Vidd ki a csészéket, Lola.

A csészék ott maradtak. Estére beléjük savanyodik a tej, szúrós szaga reggelre betölti a szobát. Akkor kezdődik elölről: "Ólban tartasz? Moslékban, büdösségben henteregjek én?" A tálca ott maradt, egy eljövendő csata kellékeként. Mióta összekeltek - tíz éve -, veszekedtek. Eleitől fogva így volt. A mézesheteikben is össze tudtak veszni azon, volt-e Mátyás királynak gyereke. Pofonok csattantak - igaz, a pofon után jött a csók. Most már sem ez, sem az, csak ez a vég nélküli veszekedés, ez a recsegő imamalom, körbe-körbe...

Pedig Augusztin Ilona nem erre termett, istenemre, nem! Lola Honoré de Balzacot olvasta, és máskülönben is tudott franciául. Tele volt finom érzésekkel, kósza vágyakkal, búgókkal, mint egy húr... Nem is álmodja senki, milyen életet él ő ezzel a mamlasszal. Játssza a nagy vadászt s a még nagyobb kujont; csak Lola a megmondhatója, milyen nyamvadt egy alak! Ha hajat vágat, egy fél napig nyögi a veszteséget, s le kell mosni a hátát, mert szurkálják a kis szőrkék... De erről nem tudhat senki. Lola mindenütt tele szájjal dicséri, milyen kemény, kis begyes kiskakas! Még attól a titkos bosszútól is elesett, hogy egyszer úgy istenigazában félreléphetett volna. Csöködön nincs titok, minden szó a történelemé, minden kapunyikordulás az örökkévalóságé. Gondoljunk Babarcinéra! Harmincöt éve emlegetik, hogy egy ízben a présházukban egeret akart fogni a vincellérfiú nadrágjában. "Fecske, fecske, megvan az egerecske!" - mondta volt állítólag Babarciné, s egy évre rá kitört a világháború... Lola nem vágyott e halhatatlanságra.

- Nézd csak, jégeső!

Feje fölött, az eresz bádogvértjén, kopogni kezdett a jég. Izgága legények dobolnak így a cselédszobák ablakán, júliusi éjjeleken, s a hajuk a szemükbe lóg... De ki veri az ő ablakát? Legszebb lába van a vármegyében. Amit errefelé csak moziban látni: egyedül őneki van fekete hálóinge. Az ura, ez a félember, ez a kócorvos, külön alszik, s olyan mélyen, mint egy gutaütött, és mégsem! Soha, sehol senki. Egypár szemvillanás a Radákovics kertjében, éjfél után. Kigyúló pillantások, mint az autók fényszórói: kigyúltak, kihunytak, és semmi.

- Lola, húzd be a zsalut.

- Nem hallasz? Megőrjít ez a dobolás.

- A keserű istenit! Azt akarod, hogy fejgörcsöt kapjak?

Jaj, be szép! Az udvaron ugrabugrálnak a jégrögök. A macska feliszkol a padlásra, a csirkék az ólba, csak a pulyka nem mozdul álltó helyéből, nyugodtan emelgeti fejét. Nincs ostobább állat a pulykánál. A jégesőtől sem bújik el, kíváncsian nyújtogatja nyakát, és kevélyen gondol Dél-Amerikára, ahonnan származik, és ahol sohasem ver a jég.

Nyílik az ajtó, és besomfordál Teddy, a pekinézer; ő is az istenítélet elől. Tocsogva jön végig a szőnyegen, ázottkutya-szagot áraszt, és kövér, mint egy éneklő kanonok... A szomszéd hentesék hizlalják. Vágáskor Ratkó neki dob minden hulladékot, a rózsaszínű gégét és a friss, fekete vért... De Teddy e farkaskoszton is félénk maradt; nagy ívben elkerüli az ágyat és az ágyról lelógó férfilábat... Még emlékszik a vasárnapi nagy murira, amikor Béni egy hisztérikus rohamában összerugdalta a kutyát (jelképesen, a felesége helyett), és őrá ordított:

- Elég a flancolásból! Én gyereket akarok, te dög!

Mire kiharangoztak, Lola felöltözködött. Addigra kisütött a nap, s ők elindultak a Radákovics felé. Minden holmija tapad és áttetszik, mint a tejüveg; ha a nap átsüt a ruháján, élesen kirajzolódnak a combok tömör és karcsú árnyékai. Úgy húzta magával a férfitekinteteket, mint a macskákat egy darab véres máj szaga. Béni persze vasárnap is azt a napszítta szalmakalapját nyomta a fejébe, melyet takarmánykalapnak hívtak a csöködiek. De ő nem bánta. Már régen túl volt azon, amit róla beszélnek. Egyszerre azonban felbökte orrát a nagy kalapkarima alatt.

- Kik ezek, Lola?

A patika előtt ingujjas fiatalemberek álltak, hajadonfőtt, annak jeléül, hogy nem helybeliek. Sédi Gergellyel társalogtak, aki elmentükben odaköszönt nekik: ő volt az egyetlen úriember Csöködön, aki előre köszönt Béninek, ő is csak azért, mert minden patikus udvarolni kénytelen a körorvosnak. Feljebb, Ringwaldék kerítése előtt is ácsorgott néhány ingujjas alak, akik itt, a mise utáni korzón, a fekete-fehérbe öltözött legények és a szivárványszínekben pompázó lányok közt még jobban szemet szúrtak Béninek. Terpesztett lábbal álltak és röhögtek; Lolának utat engedtek, de Béni előtt nem tértek ki.

- Ronda banda - morogta a foga közt Béni.

- A Hunniások - mondta Lola, s a mozi falára kifüggesztett plakátra mutatott. Óriási betűk hirdették e nap délutánjára a labdarúgó-mérkőzést.

A legnépesebb csoport a patika előtt gyűlt össze. Sédi Gergely az edzővel kötött barátságot, akit Mihaliknak hívtak, de sportkörökben Jozefin bácsinak becéztek. Itt volt látható a két fedezet, Mustár kettő és Kakuszi, továbbá Csintalan, Virág, Pór és a tartalékból Sajtár Pipi. Az egész társaság a lányokat gusztálta.

- Jó bőr! - cuppantott Sajtár. - Mit gondolsz, szűz?

Mustár vállat vont.

- Tőlem az.

Ezen óriásit röhögtek. Kakuszi a térdét verte, mert neki mindig röhögnie kellett, ha nőkről volt szó. Hű, barátom, az a két kuksi melle neki... Szét kell menni az effélétől; úgy érezte, nincs annál nevetnivalóbb, mint hogy nők is vannak a világon, a nőknek mellük van, kettő darab, és cicázni lehet velük meg hogyishívjákolni, és erről - ami a legjobb az egészben - beszélni lehet. Csak így, fiúk közt, mellbe öklözve, túlkiabálva egymást.

- Ezt nézd, barátom, micsoda bomba lába van neki!

A Radákovics felől visszasétáltukban ekkor értek oda Czeczőék. Kakuszinak tátva maradt a szája, látván, hogy egyszer csak előlép Mustár kettő, hanyag nyugalommal odasétál a szépasszony elé, s elállja az útját.

- Csókolom a kis kacsóját - mondta Mustár kettő. - Mustár kettő vagyok.

Volt egy kis meghökkenés, de ezen a patikus átlendítette őket. Belekarolt Bénibe, és mindenkit bemutatott mindenkinek.

- Pesti labdarúgók? - érdeklődött Béni. - Nagyon örvendek. Magam is sportorvosnak készültem, már minden megvolt, hogy Pestre megyek...

Jozefin bácsi mindjárt felkérte, hogy jöjjön ki a mérkőzésre; orvosra úgyis szükség van, hivatalból... Béni szabadkozott, de előadta sportorvosi ábrándjait. Egész elméletet rögtönzött; minél mellőzöttebb valaki, annál sokoldalúbb. Béni szerint az erőnlét: hideg ülőfürdők, plusz kakaódiéta, plusz csukamájolaj. A gyümölcs árt, mert puffaszt. A hús is árt, mert nem puffaszt. A joghurt? A joghurt méreg. Joghurttól mellélő a csatár.

Jozefin bácsi tátott szájjal hallgatta. "Ekkora marhát még nem láttam - mondta másnap a vonaton. - Abszolút zagyvarékás..." Fellelkesült Bénitől. Lázba jött. Gyúrni kezdte, hogy írjon elő étrendet a Hunniának, jöjjön ki a meccsre, szerződjön a csapathoz, maradjon velük... Belékarolt, s mind elindultak a Radákovics felé.

Mustár kettő Lolához szegődött. Már a járásában volt valami. Pedig hozzá se nyúlt; könyöke sem ért a könyökéhez, válla sem a vállához, mégis összetartoztak, a férfi belső szervei az ő belső szerveivel, olyanféle pontos szorosságban, mint a zsebóra belsejében a fogaskerekek. Lola számos regényt olvasott Honoré de Balzactól és hozzá hasonlóktól. A nőkről szóló részeket átlapozta, de kétszer is elolvasta azokat a bekezdéseket, amelyekben férfiakról volt szó. Mustár kettőt, sajnos, nem tudta emlékeibe beilleszteni. Idegenkedve nézte a fedezet lapos orrát, szőrrel benőtt keze fejét s az arany szerencsemalacot a sárga ing kivágásában. Reménye, hogy majd a társalgásuk regényszerűbben fog lezajlani, szintén semmivé vált, mert Mustár kettő nem sokat beszélt. Időnként rábámult, s utána szusszantott vagy csettintett, vagy jó hangosan nyelt egyet - valahogy úgy, ahogy egy csecsemő tudatja a külvilággal, hogy elégedett. Lola azt hitte, zavarban van.

- Szeret maga táncolni, Mustár úr? - kérdezte, hogy egy kis emelkedett színezetet kölcsönözzön a társalgásnak.

- Én? - kérdezte Mustár kettő. Kezét bal hónalja alá dugta és erősen gondolkozott.

- Nem - mondta aztán, amikor sikerült eldöntenie a kérdést. - Táncolni nem. Izélni igen.

Izé helyett megmondta, mit szeret. Lola összerezzent. Igyekezett el nem pirulni, ami sikerült is. Talán épp ez az, ami neki hiányzik: a testi nyíltság, a férfias erő, az a bizonyos valami, ami Béniben nincs meg... Nem volt benne biztos, hogy az, amit érez, örökre szóló vonzalom-e. Semmiben sem volt biztos. Az élet, sajnos, mihelyt nem elviselhetetlenül egyszerű, mindjárt elviselhetetlenül bonyolult lesz... Egy hosszú asztalnál ültek, a Radákovicsnál. A pesti fiúk s a helybeliek közül Stéger doktor, Lőrinczék, Lippaiék, Mikócz, Holbauer... A társaság: Stéger barátai, Stéger betegei.

Szó, ami szó: nem valami híres orvos Czecző. Isten tudja, hová bámul, amikor a beteg elmondja a panaszait. Aztán azt mondja: "Mutassa a nyelvét" - de a beteg fülébe néz. Szájában benne felejti a kanalat. Hideg borogatást ír elő, de másnap dühbe gurul: "Ki mondta magának ezt a hülyeséget?" Ezt még a parasztok lenyelik valahogy; sőt, ők nem is bánják, ha félkalapszámba veszik őket. A jobb embert arról lehet megismerni, hogy Stéger doktorhoz jár; csak Lőrincz Edi maradt hű Bénihez. Edi azonban közismert mazochista. Tízféle betegsége van egy cédulára fölírva, köztük egy olyan, amelyről cikket közölt az Orvosi Hetilap. Edi már pesti tanárokkal is konzultált, de mindig visszatért Bénihez. Neki az kell, hogy a rendelőbe berondítsanak a csirkék, hogy rozsdás Fáraós dobozból vegyék elő az injekciós tűket, és az öngyújtó lángján fertőtlenítsék őket. Edi borzadni vágyik: neki csak Czecző hajszálmeresztő diagnózisai tetszenek. "Vesehomok? Ezt merte mondani az a barom állat? Kedves barátom, neked bélcsavarodásod van. A beleid rá vannak csavarodva a vesédre, mint a cérna a spulnira. Egyél sok sárgaborsót és babot. A te megmentőid: a szelek."

Így tehát a Radákovics asztalánál csak Lőrincz Edinek nem szúrt szemet, mily megkülönböztetett tisztelettel bánik a Hunniások edzője Bénivel. Mikóczék, a főjegyzőék és a többiek azonban nem tudták mire magyarázni, hogy a tavalyi országosbajnok-csapat edzője miért törleszkedik ilyennyire ehhez a félnótáshoz. Addig érvelt, addig kérlelte, míg csak Béni - fölmérve a hatást maga körül - nagy nehezen el nem vállalta a sportorvosi tisztet. Tíz perccel a mérkőzés kezdete előtt meg is jelent a pályán Lolával, aki időközben átöltözött. Most már semmije se volt áttetsző. Jaj annak, aki egy Augusztin Ilonát könnyű prédának néz! Merő dacból elöl végiggombos, nyakig zárt, fekete szövetruhát öltött; a testté vált erénnyé változott, mely azonban gombra nyitható.

Jozefin bácsi nagyon megörült nekik. Kurta lábain elébük sietett, ahhoz a négy lócához vezette őket, ahol a kiválasztott polgárcsaládok ültek, és a legelső sorban csinált nekik helyet. A csöködiek összenéztek; úgy látszik, labdarúgókörökben ez a mamlasz Béni valami potentát lehet... Lippai főjegyző fölkelt, odasétált hozzájuk, Lolának kezet csókolt, és alája terítette frissen vasalt zsebkendőjét, sarkában a hétágú koronával. Épp ekkor futottak ki a Hunniások a községházáról, ahol az öltözőjük volt.

Könnyű futásban jöttek, fehér klottnadrágban, meggyszínű trikóban, libasorban... Virág futtában fellőtte a labdát, föl, a kék magasságba, ahol - úgy látszott - megáll, mint a barátkeselyű. Aztán gondolt egyet. Pór a tizenhatosnál egyarasznyit előrelépett, s a labda oly pontosan csapódott a fejéhez, ahogyan két vonal keresztezi egymást egy koordináta-rendszerben. Pór, egy rettentő fejessel, a kapu felső bal sarkába lőtt, de egy torzonborz alak, mintha csúzliból kilőtték volna, végigúszott a levegőn, és magához kapta a labdát. Jozefin bácsi elégedetten biccentett és Bénihez hajolt.

- Mit szólsz, doktorkám? Ez Mordován, az óbudai csodakapus.

Béni nem szólt semmit. Egyelőre se tetszésének, se nemtetszésének nem adta jelét. Szúrósan nézte a kifutó Csököd S. E.-t is. Mind a két csapat melegített. A csöködiek úgy bántak a labdával, mint egy földből kiásott, háborús lövedékkel, melyről nem tudni, robban-e... Lippai aggódva hajolt a füléhez.

- Mi lesz itt, Bénikém? Nem fognak ezek majmot csinálni belőlünk?

Erre se hallgatott. Őt nem kérdezték. Azt se mondták, hogy meccs lesz. Pedig ő tudott volna egy csapatot. Tudott volna egy különleges taktikát is; de ha nem, hát nem. Most egyék meg, amit kifőztek... Autó áll meg a pálya mögött. Lamprechték érkeztek meg; mindenki fölállt, csak Béni nem. Többen a helyüket is fölkínálták az alispánéknak, de Jozefin bácsi Bénihez vezette őket.

- Megengeded, doktorkám?

Biccentett, hogy megengedi. Lamprecht hűvösen köszönt, de honnan, honnan se, hamarosan megszimatolta Czeczőék helyzetváltozását. Udvariasan fordult Bénihez.

- Miért nem látunk téged soha, doktorkám?

Béni rá se nézett.

- Szarházi - mondta rosszallón.

Ez a megjegyzés - mely kissé váratlanul érte az alispánt - nem neki szólt, hanem Bindernek, aki a játékidő második percében félpályáról óriási lukat lőtt a levegőbe. Béninek minden oka megvolt a rosszallásra. A játék lanyhán indult. A pestiek tele hassal lazsáltak, terv nélkül pilinckáztak, álmosan, szemben a nappal, a csöködiek viszont szemérmesen ácsorogtak szerteszét, mint az első bálos leányok, pirulva. Ekkor azonban a kis Binder, a mozigépész fia, mintegy túlvilági sugallatra, magához ragadta a labdát, és elindult vele a pestiek kapuja felé. Időnként jobbra-balra sunyított, de senki sem állta útját. Már a kapu közvetlen közelében állt, lövésre készen, amikor félálomban, esetlen medvecammogással, rámászott Kakuszi, és átjátszott a csöködiek térfelére.

Ratkó, a hentes fia, ott állt a labda útjában valahol. Kiváló szakember hírében állt. Disznósajtját, véres hurkáját Csököd határán túl is emlegették. A hússal való foglalatosság közben maga is hússá vált; húsból való óriássá. Látta, hogy a labda közeledik, de erről nem jutott eszébe semmi. Csak egy intés hiányzott neki, egy szikra, egy fuvallat. Egy darab agyag volt, melybe Isten elfelejtett belelehelni.

Czecző Béni megsejtette ezt. Valami megmozdult benne, egy ismeretlen erő, mely fölállította a lócáról, kitágította tüdejét, hangot adott a torkának, olyan emberfeletti hangot, melytől tíz Jerikó fala leomlott volna.

- Hajrá, Ratkó! - üvöltötte.

S Ratkó elindult.

Mindenkit legázolt. A csöködieket éppúgy, mint a Hunniásokat. A labda helyett néha a földbe rúgott, s ilyenkor egész gyeptáblák repültek játékostársai arcába. Volt úgy, hogy eltévesztette az irányt. A Hunnia kapuja helyett a saját kapuját vette célba, de a nézők ordítása észre térítette. Ratkó irányt változtatott, lefutott a kapu elé, és lőtt. Mordován, az óbudai csodakapus felszökellt, elfogta és kirúgta a labdát, mely azonban hamarosan újra Ratkó bűvöletébe került. Lefutott, lőtt, Mordován védte, s kezdődött minden elölről.

Így múlt el a játékidő első huszonöt perce. Akkor aztán Jozefin bácsi megelégelte a dolgot, lesétált a partvonalhoz, és csendesen, mintha magában beszélne, odaszólt Mustár kettőnek:

- Légy szíves már valamit csinálni, kérlek szeretettel.

Két perc múlva Ratkót hordágyon vitték le a pályáról.

Hogy mi történt Ratkó és Mustár kettő között, arra sohasem derült fény. Annyi bizonyos, hogy Ratkó lövését Mordován visszaöklözte, mégpedig pontosan Mustár kettő és Ratkó közé. A két sportember egyszerre rúgott bele a labdába. Mustár kettő hozzá sem nyúlt a csöködi hentes elsőszülött fiához, se lábbal, se kézzel, se másmilyen testrészével; Ratkó azonban, a hústorony, mégis elbődült, fölemelkedett a pálya ritkás gyeppel benőtt talajáról, a levegőben megfordult és visszahullott, méghozzá fejjel aláfelé, szinte fejest ugorva a fűbe. Kivitték. Odahívták Bénit, később - hívatlanul - Stéger is odajött. Üggyel-bajjal visszacsepegtették belé az életet. Ratkó nagy nehezen lábra állt, visszabaktatott a pályára, fejét lógatva, mint a pelikán; a labdát azonban roppant megbecsülte, s ettől kezdve a közelségét sem bírta elviselni; ha pedig Mustár kettőt látta közeledni, önszántából hasra feküdt. S ekkor - a huszonhetedik percben - rákapcsoltak a pestiek.

A bíró sípja két perc múlva - a huszonkilencedik percben - jelezte az első gólt. Lola összerezzent.

Egészen mostanáig hidegen hagyta a mérkőzés. Nem ismerte a játék szabályait. Béni diadalüvöltései és összeomlásai - merő dacból - arra késztették, hogy szenvtelen legyen. Nem is annyira a játékosokat nézte, mint inkább a bírói tisztet viselő Csimma Tivadart. Annyit tudott róla csak, hogy odakint dolgozik az állomáson mint forgalmista vagy mint távírász; de ez ideig figyelemre se méltatta a lányos arcú, pattanásos fiatalembert. Most azonban, unalmában, arra a felfedezésre jutott, hogy igen jól illik Csimmához, a kisnadrágban futkosóhoz, a játék meg a fütyülő... Mihelyt azonban először felharsant a sípszó, elvesztette érdeklődését a játékvezető iránt.

Nem is sejtette, mi történt a sípszó előtt a pályán. Vélnéd, szélroham söpört végig a marhavásártéren... Annyit még ki lehetett venni, hogy Mustár kettő a jobb szélén előnyulamodik a labdával, zúgva átjátssza a bal szélre két csöködi játékos között, s ettől kezdve a labda ide-oda pattant, valakinek a fejéről másvalakinek a lábára, onnan a kapufára, megint Mustár kettőhöz, aki háttal a kapunak, bal lábbal, bombaként belőtte a kapu bal sarkába... Zakariás, a zörgő csontú leventeoktató, bambán nézett utána... Gól!

Béni fölugrott a padra.

- Gyilkosok! - üvöltötte. - Halottrablók! Hamispénzverők!

Nem vagyunk mi jóra teremtve, felebarátaim. Ami az egyiknek üdítő ital, a másiknak szomjhalál! Nemcsak a kaptárból a mézet, hanem a kobra méregfogából a mérget is kilopjuk, gyógyszerül... Béni tajtékzott, de kifreccsenő nyála Lolára édes harmatként permetezett. Egészen felfrissült tőle. Meleg vérhullámok futottak benne föl s le, ajaka megduzzadt, fehéren villant elő a foga... Béni üvöltött, de egyszerre torkán akadt a szó. Mustár kettő lőtt, Zakariás hálója megrezdült, a füttyszó, mint a tőr, beszaladt Béni húsába. Másodszor, harmadszor, negyedszer... Négy-nulla! S a java csak most jön, a második félidő!

A Csököd S. E. mint egy sebesült oroszlán küzdött, de már lélegzethez se jutott. A Hunnia magasiskolát játszott. Lola nem értett a játékhoz, csak sejtette, hogy ez valami nagyszerű. Egy remekmű a hozzá nem értőt is meg tudja borzongatni. Tervek bontakoztak, hadrendek nyíltak és bomlottak föl. A labda, mint egy idomított sólyom, felszállt és lecsapott. A zörgő csontú Zakariás néha rávetette magát, de addigra a labdának már az árnyéka is kisiklott alóla. Ezek a Hunniások! A fű alatt is játszanak, láthatatlanul. Megnyílt a föld, felköpte a labdát, Kakuszi belefutott, átadta Pórnak, Pór vissza neki, ide-oda, megint ide-oda, aztán Zakariás még egyszer ráhasalt a semmire, és Csimma fütyült... Hányadik? A nyolcadik. Béni felhördült, leroskadt a padra, sírt.

A lóca remegett alatta, Lola elmosolyodott és behunyta szemét. Egy kis édes álmosságot érzett és nagy-nagy biztonságot, mintha óriás tartaná a tenyerén. Nézte a hullámzó, cseresznyepiros sorokat, amint előgördülnek és visszafutnak, újra összeállnak és újra szétporladnak. Nem is kereste, melyik Mustár kettő. Tudta, hogy ott van, a győztesek között van, s ez épp elég. Csak akkor nyitotta ki újra a szemét, amikor Béni még egyszer fölmászott a lócára, és hörögve, verejtékben úszva, egy utolsó rohamra buzdította a csöködieket.

- Hajrá, Ratkó! - üvöltötte. - A becsületgólt!

S csodák csodája: Ratkóba még egyszer visszaköltözött az élet. Az utolsó tíz percben felpezsdült a csöködi csapat. Túloldalt bömböltek az iparoslegények, emitt Béniből tört ki valamiféle szitkokkal elegy, könyörgő ima. Ratkó vérben forgó szemmel elindult Mustár kettő felé, aki éppen szökni próbált a labdával. Oldalról rontott rá, és kaszát vetett neki.

Most már Lola is fölállt a lábára. A fűben két férfi hempergett, vagy inkább egy szörnyszülött, két fejjel és nyolc végtaggal. Csimma fütyült, de Ratkó se nem látott, se nem hallott. Úgy fogta Mustár kettő nyakát, mint a rántott csirke szárnya a zúzát. Csimma odarohant. Fütyült, de hiába. Aztán megpróbált rendet csinálni; hol egy kart, hol egy lábat rángatott, amely kiállt a bolyból, de ez éppoly reménytelen vállalkozás volt, mint amikor erővel akarunk kitisztázni egy összegubancolódott pamutgombolyagot.

Nagyvártatva vége lett a birkózásnak. A marhavásártér zengett, Csimma hosszan fütyült, s letette a labdát. Büntetőrúgás! Lolán borzongás futott át. E szó, puszta hangzásával, édes érzeteket keltett benne. Nem tudta pontosan, mi a büntetőrúgás. Azt hitte, Mustár kettő mindenkit meg fog rúgni; Bénit is. De az se volt rossz, ahogy odaállt a labdához. Néma csend lett úrrá a téren, és a zörgő csontú Zakariás, mint egy ökölbe szorított kéz, összehúzódva várta a lövést... Egy fütty. Mustár kettő várt egy kicsit. Aztán futott néhány lépést, felsuhant a földről a labda, megszólalt a síp. Lola elszédült. Nem volt semmi súlya. Ellebegett a pályáról. Beszéltek hozzá, de mindenen csak mosolygott. Mámoros volt.

Ki se józanodott ezen az estén. Ment, leült, újra fölkelt, leült. Rémlett, ez már a Radákovics kertje. Béni kibicsaklott nyakkal ült az alispán mellett, vadul ivott, bort, sört, köménypálinkát, ahogy jött. Lola nem ivott. Enni se kívánt. Mintha dunyhák alól, csak tompán hallotta a cigányt és néha-néha Mustár kettő hangját; de nagyon élesen érezte, egészen az orrában, ingerlő és taszító verejtékszagát. Úgy látszik, udvarol neki, de ő nem érti. Így is jó; elég, ha a száját nézheti. Később, amikor tánczenét kezdett játszani a cigány, a fedezet fölállt és meghajolt.

- Mona, kérem... Vagy hogy hívják? Irén?

- Lolának hívnak.

- Nagyszerű... Jöjjön danszolni egy kicsit...

Hátravezette, a repedezett betonlap felé. Előbb a szemébe nézett, minden érdeklődés nélkül, aztán szorosan magához ölelte. Homok csikorgott a talpuk alatt.

- Prímán danszolok magával, Monácska - mondta, és a lábára lépett.

Háromszor körbecammogott vele a betonon, aztán elengedte.

- Mi van itt arrébb? - mutatott a sötétbe, hátrafelé.

- A mosókonyha.

- Príma - mondta Mustár kettő, mert nem volt nagyon változatos a szókincse. - Príma, Monácska. Ne nézzük meg?

- Minek? - kérdezte Lola. De azért ment.

Eközben Béni tovább ivott, s az alispán, aki már teljesen elázott, szorosabb barátságra akart vele lépni. Koccintott vele, és a vállára tenyerelt.

- Szeress, Bénikém - dunnyogta a fülébe. - Engem senki se szeret.

- Te koszos - mondta neki Béni. - Feketedj meg.

- Köszönöm - borult rá az alispán. - Rajongok a nyílt beszédért. Mindenki azt mondja, gőgös vagyok.

Fültövön akarta csókolni, de Béni ellökte. Csak most vette észre, hogy eltűnt a felesége. Föl akart kelni, de visszaesett.

- Lola! - mormogta. - Vidd ki a csészéket!

Lolát a labdarúgó erélyes mozdulatokkal taszigálta hátrafelé. Mindenütt keresték a mosókonyhát, de csak egy rozzant szaletlit találtak, mely színig tele volt rakva sörösrekeszekkel. Továbbmentek, a kuglipálya oldalán, aztán a kerekes kutat is elhagyták, míglen egészen hátul, a csirkeólak mögött megálltak. Egy kimustrált szekrény dőlt neki a kerítésnek. Félig nyitott ajtaján tojni jártak be a tyúkok. Itt a labdarúgó elvesztette türelmét, és szelíden, de határozottan a földre teremtette Lolát.

- Juj, mennyi gomb - súgta forrón a fülébe. - Hol a bugyikád, cukorfalat?

A szekrényforma jószágnak csak az alsó rekeszébe jártak be tojni a tyúkok. Felső polcai galambdúcnak szolgáltak; minthogy négy lába közül kettő hiányzott, néhány perc múlva lassan inogni kezdett az egész szúette szekrény, ami hamarosan határozott hintázásba ment át. A galambok felébredtek, előmásztak polcaikról, és sötét, sűrű tömegben kiáramlottak az éjszakába, mint egy köpű méh. Elszálltak a kerekes kút fölött, el a kivilágított kerthelyiség fölött, nagy ívben megkerülték a templom keresztjét, és egyenkint, félős szárnycsapásokkal ereszkedtek vissza. Ám alighogy nagy tapogatva, mocorogva álomba szenderültek, újra himbálózni kezdett a szekrény. Ezen az éjszakán összesen négyszer rajzottak ki dúcukból a galambok.

Czecző Béni ott ült a hosszú asztalnál, az alispán oldalán, de mégse volt boldog. Pedig ez volt az első eset, amikor végre emberszámba vették Csöködön. Mikóczné a legszebb mosolyával mosolygott rá, Lippai odajött, koccintott vele. Az alispán ölelte, szép szóval, csendesen duruzsolt a fülébe.

- Mondd a szemembe: ronda disznó - könyörgött. - Mondd, Bénikém, tudni akarom, ki vagyok.

Lerázta őket. Körüljárta az asztalt. Hátradülöngélt a táncporondig: az is üres. Kiment az utcára, de nem látott senkit, az égen is csak a felhő lógott, a fogyatkozó hold kampójára akasztva. Nagyot kiáltott:

- Lola! Hol vagy?

Hangja végigszállt az utcán, de nem jött rá válasz. Visszaült a helyére. Nagy ovációval fogadták.

- Éljen Czecző Béni! - kiáltotta az alispán.

Mindenki fölemelte poharát.

- Éljen a Csököd! - mondta Jozefin bácsi.

- Éljen a szépasszony férje! - mondta Lippai.

Béni vérbe borult szemmel nézett maga elé.

- Kuss! - hebegte. - Le vele. Le vele. Éljen gróf Pálfi Fidél!

Fölemelte poharát. Harciasan nézett körül; a pofájába vágja annak, aki ellentmond... De ők már mindenre rámondták volna az éljent. Koccintottak, ittak. Béni is kiitta poharát, utána csuklott egyet, arca halálszínt váltott. Feje fölött, a már-már pillamodó égen, sűrű tömbbe verődve keringtek a galambok. Béni fölnézett, émelyedni kezdett, izzadva meredt maga elé. Poharában megvillant a rizling, a cseppfolyós és sárga őrület.

1947

Útközben nem érzett fájdalmat, pedig az autó épp eléggé összerázta őket. Ez az olasz gyártmányú, guruló konzervdoboz formájú, szűk és zörgő alkotmány bizonyára szebb napokat látott hajdan, de most olyan volt, mint egy csonttá-bőrré vénült gebe. Ifjúságára, fényes szőrű, pajkos, vágtató csikó korára semmi sem emlékeztette az utasokat.

Hosszú volt az út, s gödrös, buckás; Poprádi egész idő alatt bal szemére tapasztotta tenyerét, hogy a szél le ne szakítsa róla a kötést. Így értek be Miskolcra, s álltak be a megyei pártbizottság elé, a hatalmas gesztenyefák árnyékába.

Ágostonnénak itt volt elintéznivalója; ennélfogva búcsút vettek egymástól, és megállapodtak abban, hogy dolguk végeztével, de legkésőbb három óra múlva, ugyanezen a helyen találkoznak. Bihari szaktárs fölajánlotta, hogy odafuvarozza Poprádit a "csodadoktorhoz" - de ezt ő elutasította, mondván, hogy a sok rázás után inkább választja a gyalogsétát, másfelől pedig amúgy sem lehet autóval közlekedni a Gilmány nyomorult utcácskáin, ahol a professzor lakik.

S már el is indult volna, ha Ágostonné meg nem állítja.

- Elengedjük mi magát, de igazán?

- Miért ne?

- Mit tudom én... Még nekimegy valaminek.

- Á, dehogy - nevetett Poprádi a kötés szalagja alól, kettészelt, torz nevetéssel. - Egy szegény világtalannak mindenki segít.

Ezen jót mulatott a csinos Ágostonné, aki kerek egy évvel ezelőtt elvált asszonyként került Bálintaknára, amikor az építkezés megindult.

Hamarosan sok barátra tett szert, de senki sem férkőzött egészen közel hozzá. Például Poprádit, aki egyetlenegyszer merészkedett el odáig, hogy moziba invitálja, kereken elutasította. Igaz, hogy hozzá is tette rögtön: "Nem a maga személye miatt, Poprádi elvtárs" - azon emberek félénk mosolygásával, akik egyszer már megégették az ujjukat.

Poprádi azóta szemébe sem mert nézni az asszonykának, pedig az ugyanolyan kedvességgel bánt vele, mint azelőtt. Most is, miközben elbúcsúzott tőle, aggódva figyelmeztette, hogy okosabb volna átsétálni a szemben fekvő kórház szemészetére, mintsem nekiállni nyomozni egy öreg orvos után, aki esetleg már réges-rég meghalt.

- Nem halt meg - állította Poprádi.

- De hátha elköltözött Miskolcról?

- A Gilmányban lakik - szólt eltökélten Poprádi. - Az anyám a címét is kinyomozta... És olyan orvos nincs még egy a világon.

- Annyira megbízik benne?

- Nagyon. Én ugyanis kisgyerek voltam még, mikor az édesapám szerencsétlenül járt, de arra emlékszem, hogy a fél szeme olyan volt, mint egy darab nyers hús. Azt meséli az anyám, hogy mikor Löwenstein lebontotta az öregemről a kötést, rögtön kijelentette: "Ne ordítson, ember. Maga ezzel a rondasággal egy hónap múlva újságot fog olvasni..." És így is lett.

- Szinte hihetetlen - mondta Ágostonné, s a sofőr is rákönyökölt a kormánykerékre, és csóválta a fejét.

- Amíg csak élt az öregem, valóságos rajongással beszélt róla. "Fiam, szokta nekem mondogatni, Löwenstein doktornak köszönheted, hogy nem lett utcai koldus az apádból..."

Elérzékenyült egy kicsit, s búcsút intve az asszonykának, elindult a Szinva-patak felé. A hosszú és gondozott fasorban sokan jöttek-mentek, s a legtöbben szánakozva néztek utána. Bálintaknán valóságos búcsújáró hely lett a kalkulációs irodából; az ismerősök egymásnak adták a kilincset, hogy újabbnál újabb javasszereket ajánljanak e nem mindennapi árpa ellen. Poprádi azonban megvárta, míg Ágostonné beautózik Miskolcra, ahol az a bizonyos Löwenstein doktor lakik. Másnak a világért meg nem mutatta volna a szemét, csak neki.

A szép fasor végére érkezvén, befordult egy szűk sikátorba, a Gilmány roskatag házacskái közé, ahol kinyújtott kézzel elérhette volna a szemközti sor házfalait... Itt aztán, híven követve az anyja magyarázatát, egy-két kacskaringót téve, szerencsésen eltalált a Kalapos utcába.

Névtábla nem állt a kerítésen; az egykor oly nevezetes professzor alighanem a névtelenség békéjét választotta. Az ő háza is alacsony volt, mint a többi, mintha azokkal együtt süppedt volna bele a földbe; faláról éppúgy pattogzott a vakolás, tornáca előtt ugyancsak csenevész gömbakácok szomjaztak, mint a Kalapos utca többi háza előtt. Poprádi megállt, s belesett.

A kerítés résein elhanyagolt udvarra lehetett látni. Téglából rakott, tört-mart lépcső vezetett föl a tornácra, melynek túlsó vége be volt üvegezve, kék, zöld és piros, javarészt törött táblákkal. Hátul, a fedett veranda közepén ember nagyságú szénkupac éktelenkedett, a téli tüzelő... Egyébként ez volt a házban az élet egyetlen tünete.

Poprádi bátortalanul húzta meg a csengő fogantyúját, mire zümmögni kezdett a kerten át feszülő drót, s meglóbálta a ház falán csüngő kolompot. Vidám gingallózás felriasztotta a környéket, de aztán újra csönd lett, s az árnyas udvar éppoly kihaltan ásított rá, mint az előbb.

Poprádi a szeméhez nyúlt, mely most sürgetően, követelőzve kezdett fájni. Még egyszer, immár türelmetlenül cibálta meg a csengővezetéket, s végre csosszanó lépések zaja ütötte meg a fülét. Aztán ujjnyi résre nyílt a kerti kapu, s egy sárga micisapka árnyékából, két ősz szemöldök alól, gyanakvó tekintet dülledt rá. Alighanem a kertész vagy az udvaros.

- A tanár urat keresem - mondta Poprádi.

- Milyen tanár urat?

- Löwenstein tanár urat. Vagy nem itt lakik?

Az öregember még egy ujjnyit tágított a kapun, s jobban szemügyre vette Poprádi szemén a kötést.

- Ha a szoba miatt jött, akkor nem itt lakik.

- Milyen szoba miatt?

- Nincs kiadó szoba a házban.

- Nem amiatt jöttem - mondta Poprádi, s tétova mozdulattal nyúlt a bal szeméhez, mely úgy izzott már, mint egy darab eleven zsarát.

Az öregember most már kinyitotta a kaput. Fejét féloldalt billentve, hajlott háttal csámpázott néhány lépést, s aztán újra elállta Poprádi útját.

- Szóval, Löwensteint keresi - szólt gyanakvó hangon. - Én vagyok Löwenstein.

Poprádi megdöbbent. Élt őbenne egy nagyon is határozott kép, egy marcona, császárszakállú óriásról, aki talpig hófehérben jár, kötekedik, gorombáskodik, sőt ordítozik a betegeivel, de visszaadja a vakok szeme világát, és szegény betegektől nem fogad el pénzt... Így élt az ő eszméletében Löwenstein tanár úr, akit ilyen ijesztően festett le neki a mama. Abban az időben szokás volt, hogy az orvosok gorombáskodtak a betegekkel. A legtöbb orvos, mihelyt egyetemi tanár lett, fölvette ezt a szent hagyományt, egy világhírű magyar sebész alapítványát... Löwenstein is ordított mindenkivel, nemre, rangra és vagyoni állapotra való tekintet nélkül. Ordított akkor is, amikor meghívták a budapesti szemészeti klinikára, s nem csillapodott le akkor sem, amikor a nyilasok uralomra jutásakor kidobták az egyetemről. Hazahurcolkodott Miskolcra, s tovább gorombáskodott a pácienseivel.

Löwenstein azonban nem a divat után ment. Az ő dühe igazi düh volt, őt vérig ingerelte minden szó, mely nem a kórképre vonatkozott szorosan. Őt csak a betegség érdekelte, s csak a beteg; s az is csak addig a percig, amíg valóban beteg volt. Felbőszült, ha valakit kényeskedni látott; s ha valaki nem a tüneteit írta le, abban a szempillantásban agyába szaladt a vér... Gyűlölte a hozzátartozókat, mert azok mindig mellébeszéltek, esetleges, oda nem tartozó részletekről. Ezért támadt rá a mamára is, amikor köszönetet akart mondani neki.

Ennek huszonegy éve. Az ösztövér akácok alatt topogó öregember bizony csak szomorú torzképe volt annak a nagyhangú, gőgös orvosnak. Haja nyíratlan lengedezett a füle körül, mely áttetszőn állt el a sovány koponyától, mint a bőregér szárnya. Vékony lábszára kilógott a koszlott pantallóból, bogas sarka kibukott a félretaposott háncspapucsból, mely minden lépésnél búcsút akart venni lábától...

- Szóval, nem a szoba miatt tetszett jönni?

- Nem.

- Beadtam egy kérvényt, hogy a szoba belövést kapott, és nem lakható. Az én Albert fiam könyvei vannak benne.

Oldalt nézett, szaporán ütő pillákkal. Szégyellte, hogy elpártol tőle a hangja, s erőt véve magán, rekedten mondta tovább:

- Hiába kértük, már három családnak kiutalták... Nem azért, mert a fiamé volt, de a szoba igazán nem lakható.

- Nem amiatt jöttem.

- Hát miért?

- A szemem miatt vagyok itt, tanár úr.

Az öregember rábámult.

- Mi a baja a szemének?

- Árpa vagy ilyesmi... Az édesanyám kötözte be.

Löwenstein nem szólt egy darabig. Hitetlenkedve mérte végig Poprádit, de nem tapasztalt semmi gyanúsat. Sőt, ez az ismeretlen, akinek a nevét sem értette, zavarában és szótlan ügyefogyottságában különösen rokonszenvesnek mutatkozott. Inge tisztán mosottnak, ruhája csaknem újnak látszott - s Löwenstein meg is követelte, hogy mindenki vasárnapra öltözzék, aki orvoshoz megy.

- Miért nem a kórházba ment, ha fáj a szeme? - kérdezte.

- A tanár úr nem rendel?

- Hogy rendelek-e? Nem értem az egészet - csodálkozott a tanár. - Ki mondta magának, hogy jöjjön hozzám?

Poprádi köhintett.

- Én annak a Poprádi Ernőnek vagyok a fia, akit a tanár úr operált huszonegy évvel ezelőtt. Biztosan tetszik emlékezni rá.

- Poprádi? Nem emlékszem.

- Megbillent a kokilla, négy ember elégett, és az apámat idehozták, mert a jobb szemébe fröccsent egy csöpp acél.

- Meggyógyult az édesapja?

- Igenis, tanár úr.

Elhallgatott, abban a reményben, hogy sikerült megvilágítania idejövetele okát.

Ámde Löwenstein tovább faggatta:

- Ő küldte magát ide?

- Nem, kérem. Ő már a háború előtt meghalt, nem is Diósgyőrön, hanem Bálintaknán, mert a szerencsétlenség után odaköltözött az egész család...

Ez már nem érdekelte a tanárt. Tüdőtágulása miatt zihálva szedte a levegőt; utóbb már csak ez a lihegés s papucsának ideges csiriszkélése hallatszott. Löwenstein tanár gondolataiba merült.

- Azt akarja, hogy megvizsgáljam? - kérdezte aztán.

- Igen.

A tanár ránézett a kötésre, s átszólt a színes üvegekkel berakott verandára.

- Mama! - morogta csöndesen.

Poprádi meglepetve látta, hogy az a kupac, melyet téli tüzelőnek nézett, valójában egy ripszfotelben trónoló s idegesen ide-oda tekintgető öregasszony. Minden fekete volt rajta: a ruha, a cipő, a fejkendő meg az abrosz nagyságú csipke, melybe fázósan belecsavarta magát... Valóban, úgy gubbasztott odafönt, mint egy halom szén.

- Was will er? - kérdezte az öregasszony. - Er will das Zimmer haben?

- Er ist krank.

- Lass dir keine Geschichten erzählen, Albert...

Poprádi elég jól tudott németül, de azt nem értette, hogy az öregasszony rábámul, megcsóválja a fejét, s váratlanul zokogni kezd.

- Én operáltam az apját - folytatta németül a tanár. - Huszonegy évvel ezelőtt operáltam, épp mielőtt Pestre hurcolkodtunk volna... De ők emlékeznek rám.

Az öregasszony nem vette le a szemét Poprádiról.

- Hogy hívják maga? - kérdezte tört magyarsággal. - Nem Grauer?

- Nem Grauer - mondta Poprádi. - Ifjabb Poprádi Ernő a nevem.

- Tessék parancsolni - mondta a tanár.

Odabent nyugtalanító rendetlenség fogadta Poprádit. Rojtos bársonyterítő takarta az asztalt, melynek egy szép gordonka támaszkodott neki, féloldalasan; a képek nem a falon, hanem a fal tövében sorjáztak, kivéve egyet, amelyen sötét szemű, bajuszos fiatalember volt látható. A tanárt szemmel láthatóan bántotta ez a rendetlenség; egy széket húzott az ablakhoz, ledobált róla egy zsírfoltos papirost, egy darab pecsétviaszkot s egy kurta ceruzacsonkot. Lassú, gyöngéd mozdulatokkal oldotta le a kötést.

- Árpa - mondta rögtön. - Fáj?

- Igen.

A tanár biccentett, s kihúzott a szekrényből egy dobozt. Fehér kendőkbe pólyált szerszámokat szedett ki belőle. Homlokára illesztette a szemtükröt.

- Méltóztassék fölfelé nézni - kérte oly udvariasan, hogy Poprádi teljes erőből az égnek fordította szemét. A mennyezeten vastag piszokréteg szürkült, s ráadásul áporodott szag érződött a szobában, az a sajátos egérszag, mely nagyon öreg emberek holmijából árad.

- Vágni kell - mondta a tanár.

- Igen?

- Jégárpája van. Be kell mennie a kórházba.

Poprádi tűnődött egy pillanatig.

- A tanár úr nem tudja megcsinálni?

- Nem arról van szó. Ezt ki kell kanalazni, steril kautélák közt, tehát asszisztencia mellett és így tovább... Be kell mennie a kórházba.

Poprádi vaksin hunyorgott a szemtükör éles fénysugarában. Egy pillanatig hallgatott.

- A tanár úr is meg tudja csinálni - mondta aztán, megcsontosodott konoksággal.

- Azt akarja, hogy én nyissam föl?

- Igen.

A tanáron idegesség vett erőt. Kiszaladt a szobából, és kifaggatta anyját afelől, hogy egy bizonyos Bíróné Mariska életben van-e, s ha él, hol lehet megtalálni. Aztán közölte Poprádival, hogy másnap délután öt órakor, kellő asszisztenciával, megszabadítja az árpától.

Poprádi elborult.

- Nem lehetne most?

- Nem lehet.

- Ugyanis messze vagyunk, és sok a dolgom...

- Nem lehet - mondta a tanár, sommásan és egy gyermek ingerültségével, akinek meg akarják zavarni a játékát.

Másnapra a szobát alaposan kitakarították. Eltűnt a gordonka, nyoma veszett sok csiribiri tárgynak, viszont egy idős hölgy térült-fordult, óriási, bizalomgerjesztő dajkamellekkel, bársonyszalagon csüngő medáliával lágy buckái között. Hellyel kínálta Poprádit, s hótiszta asztalkendőt kötött a nyakába. Aztán belépett Löwenstein, frissen borotválva, almapiros arccal, szemtükörrel a homlokán, s görnyedten bár, de méltósággal közeledett az ablakhoz. Nem fogadta Poprádi köszönését, s egyáltalán, úgy végezte el a műtétet, mintha Poprádi nem is tartózkodna a szobában, csupán a bal szeme. Alig egy-két percig tartott a művelet, mely jóformán semmi fájdalmat nem okozott.

Megcsendült az ezüstvégű tű az asztalon. Löwenstein kiegyenesedett.

- Kész - mondta kurtán.

- Máris?

A tanár nem válaszolt. Rácsavarta a kötést, aztán kijelentette:

- Holnap tessék újra idefáradni. Lehetséges, hogy már el is távolítom a kötést.

Így is lett. Másnap lekerült a kötés Poprádi szeméről.

- Simán gyógyul - jegyezte meg a tanár vizsgálódás közben. - Most csak az a fontos, hogy kíméljük a szemet. Az árpát szennyes környezet idézi elő, és most vigyázni kell, hogy tiszta, pormentes levegőn tartózkodjék...

Poprádi elmosolyodott.

- Hát ez bajos, tanár úr. Nálunk akkora por kavarog a levegőben, mint valami sivatagban... Tetszett már lenni Bálintaknán?

- Régen. Hol van ott por, abban a völgyben?

A tanár a kezét mosta, Poprádi pedig elmondta, hogy abból a halálra ítélt bicskabányából micsoda város épült, pályaudvarral, iskolákkal, áruházzal, mozival, minden egyébbel... - Még a hírlapokban is keresünk mérnököt - mondta végül.

Löwenstein letette a törülközőt. Odanézett, ahol a sötét szemű fiatalember képe függött.

- Az én Albert fiam is mérnök volt.

- Nem él a kedves fia?

Löwenstein ránézett.

- Kivégezték.

- A nyilasok?

Az orvos elfordult. Mikor kidobták a budapesti klinikáról, hazautaztak Miskolcra. A fia Kál-Kápolna állomáson leszállt, hogy cigarettát vegyen. A trafik előtt igazoltatták, s öt perc múlva, az utasok füle hallatára, a rámpa tövében lőtték agyon.

- Nos tehát - mormogta megváltozott hangon -, akkor mi készen is vagyunk, ugye.

Kezet nyújtott Poprádinak.

- Készen vagyunk? Ne is jöjjek többet?

- Nem szükséges.

Poprádi rábámult. Most vette észre, hogy Löwenstein megnyiratkozott, s ősz sörénye, szépen a fül mögé kefélve, úgy vette körül a tonzúráját, mint egy ezüstkoszorú. Valósággal megifjodott a borbély keze alatt.

- Mert én, ha tetszik, eljöhetek még egyszer. Mondjuk, egy hét múlva, hogy megmutassam a szemem.

Löwenstein ránézett, azaz nem is reá, csak a bal szemére, igen figyelmesen.

- Nem hiszem, hogy erre szükség lenne. Bízom az eset sima lefolyásában... Bár, ha valami adódik, akkor persze nem árt.

Fölélénkült, frissen kísérte az ajtóig.

- Egészen biztosan eljövök, tanár úr.

Poprádi három napig önfeledten dolgozott, belefeledkezve a munkába. Harmadnap azonban valami nyugtalanság fogta el; többször is nekiindult, és végül bekopogott Ágostonné szobájába.

- Hallom, Miskolcra megy az elvtársnő.

- Bevigyem magát? Sajnos, Hollósiék is oda vannak citálva, és nincs több hely a kocsiban...

- Menjünk egy nagyobb kocsival.

- Annyira fontos?

- A tanár szigorúan meghagyta, hogy mutassam meg neki a szememet.

- Az más. A szemével ne tréfáljon az ember. Inkább majd összeszorulunk egy kicsit...

Poprádi egy óra múlva becsöngetett a Kalapos utcai házba. A mama most is kint szellőzködött a tornácon, feketén és komoran, mint egy ravatal. De a tanár szokatlan frissességgel forgolódott körülötte.

- No, mi újság? Nem is vártam magát. Csak nincs valami baj?

Poprádi leült.

- Néha olyan bizonytalanul érzem magam. Mintha a szemembe hasítana valami...

- Mit érez: szúrást vagy tompa nyomást?

- Olyasfélét - morogta Poprádi. - Inkább azt a tompát, ha meggondolom.

A tanár odaült a kisasztalkához, melynek fehér terítőjén még glédában álltak a műszerek.

- Nem értem. A seb gyógyul, a szaruhártyán nincsen sérülés.

Kenőccsel kente be a szeme héját. Poprádi elköszönt, de a hét végén - Polnis főépítésvezetővel - sikerült még egyszer kezelésre mennie a tanárhoz.

Feltűnt neki, hogy éppen, amikor a csengő drótját akarta meghúzni, egy piros blúzos kislány jött kifelé a kertből, vattát szorítva szemére. Egyenest benyitott a tanárhoz, aki épp a kezét mosta.

- Na - nézett Poprádira. - Maga az? - kérdezte, csöppet sem barátságosan.

- Én vagyok, tanár úr.

- Még mindig fáj?

Poprádi nem tudott jól hazudni.

- Hát... Talán fáj is. De inkább olyan furcsa érzésem van, tanár úr.

Löwenstein vette a tükrét, belenézett.

- Mondja, hülyének néz engem?

- Dehogy, tanár úr. Én most csak azért jöttem, hogy kifizessem a kezelési díjat, illetve, mikor kérdezni tetszett, megemlítettem, hogy néha érzek valami furcsa viszketést...

Torkán akadt a szó.

A tanár lecsapta a tükröt, kiegyenesedett, s úgy nézett le rá, mint egy haragvó óriás.

- Micsoda? - ordította. - Jó trükk, hogy fizetni akar. Jó trükk, hogy fáj a szeme, mikor kutya baja sincs már napok óta... Ki akar velem kezdeni?

- Nem akarok kikezdeni a tanár úrral - mondta Poprádi, és megfogta annak a kék borítéknak a csücskét, melyben előkészítette a tanárnak szánt összeget; de Löwenstein vérbe forgó szempillantására letett szándékáról. Zavarában hátrálni kezdett, s hogy a kezét előhúzhassa a zsebéből, cigarettát vett ki, és rágyújtott. Ezzel azonban nem javított, hanem rontott a helyzetén.

- Még füstöl is?! - üvöltötte Löwenstein. Már a tornácon állt, mert Poprádi ijedtében kihátrált a kertbe. De a tanár nem állt meg, és nem hagyta abba az ordítást sem.

- Jár a nyakamra, meg akar vesztegetni, mint egy szimuláns, és ráadásul telefüstöli a rendelőt?

Poprádi már az utcán járt, de a tanár áthajolt a kerítésen; úgy ordított, hogy sorra kinyíltak az ablakok. Poprádit kíváncsi tekintetek és Löwenstein dörgő hangja kísérte tovább.

- Mit képzel maga? Egy szemorvosi rendelőt merészel összebüdösíteni? És miért mászkál hozzám, ha nincs semmi baja?

Poprádi csak a Kalapos utca végén mert megállni. Visszafordult, és kalapját mélyen megemelve, elbúcsúzott a haragvó professzortól. És másnap, ha a szembaja felől érdeklődtek nála, megnyugodva mondta mindenkinek: - Elmúlt.

1954

A fiam, a gazember, nem akar beszélni. Nemsokára meglesz kétéves, de annyit, hogy papa is csak kegyes úri jókedvében hajlandó kimondani. Másfelől azonban hibátlanul érti az emberi beszédet, s a legbonyolultabb feladatoknak is játszva a végükre jár. "Eridj ki a konyhába, és mondd meg anyádnak, hogy el kell mennem, adjon ebédet." Kimegy a konyhába, valamit muzsikál az anyjának, két perc múlva itt az ebéd.

Az a legingerlőbb a dologban, hogy ő nem tanulja meg a mi beszédünket, de mi az övét igen. Szép lassan rácsalogatott minket az ő kézzel-lábbal, mutogatással kevert tolvajnyelvére. Ha valamit keres s megtalálja, fülsértő í-zéssel sikoltja világgá örömét; ha nem találja, egy hosszan elnyújtott nyee-vel adja tudtunkra bosszúságát, de azt is olyan idegtépő hanggal, mint amikor a porcelántányéron megszalad a kés. Ha szomjas, odacibál a fiókos szekrényhez, ahol tavaly ilyenkor, amikor betegen feküdt, a szacharinos tea állt. Azóta odajárul vízért, s ha megkapta, jóleső hömmentéssel jelzi elégedettségét.

Gondoltam, ebből elég. S tegnap, mikor csak ketten voltunk idehaza, leültünk szépen a szőnyegre, szemtül szembe, s azt mondtam neki:

- Most pedig, kedves fiam, beszélgetni fogunk.

Höm - mondta elégedetten, s biztató tekintetet vetett rám.

- Nem, fiam - válaszoltam határozottan. - Mi most magyarul fogunk beszélgetni.

Meglóbáltam egy tízdekás papírzacskót, melyre az Édességbolt címe volt rányomtatva, amitől az ő arckifejezése még barátságosabbá derült, azt a gyanút keltve bennem, hogy titokban nemcsak beszélni, hanem talán olvasni is tud már. Szedtem kifelé a nápolyiszeleteket, s bicskával még apróbb szeletekre szabdaltam őket, akkorára, mint egy mokkacukor. Mesterségemből kifolyólag tudom, hogy a magyar nyelv milyen gazdag szavakban.

Az elsőt odatartottam az orra elé.

- Mondd szépen: kérek.

Kitátotta s becsukta a száját, jelezvén, hogy oda helyeztessék a nápolyi. Én azonban nem az ő szájába tettem a nápolyit, hanem a magaméba, s nagy gusztussal, ropogtatva kezdtem rágcsálni.

- Nyee! - rikoltott fölháborodásában.

Megmutattam a második nápolyit.

- Mondd szépen: kérek.

Nem mondta. Megettem. Elővettem a harmadikat. Mikor azt is megettem, azt mondta: bebbe, amit még sohasem mondott volt, de nyilván azt jelenti, hogy piszkos zsaroló. A negyedik és az ötödik nápolyi tűnt fel és tűnt el, amikor - a hatodik láttán - egyszerre így szólt:

- Kéek.

Drámai pillanat volt. Ha most odaadom a nápolyit, akkor húsz év múlva az ideggyógyászok hipnotikus álomban fogják leszoktatni a raccsolásról. Meglehet, bestiális apa vagyok: a hatodikat is megettem.

- Csak a grófok raccsolnak, kedves fiam. Mi nem raccsolhatunk, mert a te apád csak egy nyomorult író.

Vidáman elmosolyodott és így szólt:

- Író.

Gyönyörűen mondta. Mint amikor összeroppantunk egy diót, úgy reccsent az az r. Ismerek egy kopasz írót, aki két évre elmenne juhászkutyának, ha egy ilyen r-t ki tudna nyomni magából. Őneki alkalmasint odaadták a nápolyit.

Most már én is odaadtam. Lassan és látható büszkeséggel rágta, talán mert érezte, hogy ez volt az első falat, amelyért megdolgozott. Megmutattam a következő nápolyit.

- Mondd szépen: cukor.

A szóvégi r-t kimondani már férfimunka. Kimondta. Kimondta, hogy kenyér, hogy virág, hogy alma, hogy madár, hogy rocska... Talán egy félóra hosszat csevegtünk kéttagú szavakban; amit mondtam, mondta utánam. Ekkor vérszemet kaptam és így szóltam:

- Mondd szépen: villamos-végállomás.

Nézte az én mindent tudó számat, és elkezdte utánaformálni az ő rózsaszínű, puha, szamócalevél nagyságú ajkával e két szót. De ők nem akartak világrajönni, megkapaszkodtak valahol, összegabalyodtak, csak valami alaktalan habarék bukott ki száján. Lehajtotta fejét, és elkezdett sírni. Bennem pedig előötlött valami, valami, amire sohasem gondoltam, amit már régen elfeledtem, s ami soha vissza nem ötlött volna az emlékezetembe, ha sírni nem látom a fiamat - az, hogy amit tudunk, milyen fáradalmak és kínok és töredelmek árán tudjuk. Elszégyelltem magam, kifújtam az orrát, kezébe nyomtam a nápolyis zacskót, és kimentem a szobából. Tíz perc múlva benéztem hozzá, még mindig a földön ült, eszegette a nápolyit, és hüppögött.

1955

Amikor vége lett az avatási szertartásnak, T. professzor, az az évi rektor, hátat fordított a feldíszített aulának, és késedelem nélkül elindult a Kis Rabló nevű söröző felé, mégpedig a lejtőn gördülő test egyre növekvő sebességével.

Szintúgy mi, az avatottak.

A söröző ajtajában professzorunk megállt, hogy bevárjon minket. Átizzadt zsebkendőjét betűrte keménygallérja és pirosra borotvált tokája közé, s miközben megtörülközött, végignézett rajtunk.

- Az a spaszmacher - kérdezte - nem szökött meg?

Ez nekem szólt. Előléptem.

- Itt vagyok, méltóságos uram.

Én ne lettem volna ott? Az évfolyam kedvence voltam. Több száz barátot tartottam számon, s még a legkrumplifőzelékszagúbb trafikból is úgy hoztam ki a tíz szimfóniámat, hogy a fonnyadt hadiözvegyekben keringésnek indultak a beszikkadt életnedvek... Élni - akkor azt jelentette, hogy tolakodni, mert az egész világ vonzalmára igényt tartottam. Nem önös érdekből; lám, most is, amikor professzorunk már egy szalmaszálat sem tehetett az utamon keresztbe, úgy helyezkedtem el a bokszban, hogy mindig maga előtt lásson.

Pincei hűvösség lengett a gyalult asztalok körül. Nagy hírű professzorunk azonban úgy megizzadt az első korsó sörtől, hogy szafaládé formájú tarkóját kiverték az ezüstszínű gyöngyök. Hátul is megtörülközött, aztán így szólt:

- Uraim, önök e perctől fogva okleveles mérnökök. Mint tudják, a budapesti műegyetemnek nagyon jó a híre. Általában a következőképpen rangsorolják az egyetemeket: Zürich, Budapest, Charlottenburg...

Ez volt a legkedvesebb beszédtárgya. Múlt az idő, rengeteg sört ittunk, de ő tovább is csak a sorrend jogosságát fejtegette. Déltájban óvatosan fölvettem azt a tokot, melyben az oklevelem volt összetekerve, és kiléptem a bokszból.

- Szökik a spaszmacher - mondta ingerülten.

- Egy órára el kell mennem, méltóságos uram - szabadkoztam, és megmagyaráztam, hogy miért.

- Tessék azután rögtön visszajönni - mondta szigorúan. Nem szerette, ha az ivászatairól megszökik valaki.

Kiléptem a rekkenő júliusba. A Horthy Miklós út sarkán fölszálltam egy 1-es autóbuszra. Szédültem a sörtől, a boldogságtól és az ifjúságtól. Minden súlytalanná vált körülöttem, és én is könnyű voltam és áttetsző, mint egy asztráltest. Az autóbusz, melynek alig volt utasa, versenyt futott örömteli várakozásommal... A pesti hídfőn leszálltam, és a kánikulában elnéptelenedett belvárosi utcákban megkerestem a Duna utcát. Ott székelt Berend Mór és Társa.

Az egész földszintet és félemeletet a Berend-irodák foglalták el. Aki ide belépett, azt hihette, hogy Berend teremtette a világot. A Berend-féle turistasátrat ábrázolta egy plakát a falon. Mellette a Berend-féle légszeszkályha, táskagramofon, lúdtalpbetét, ébresztőóra, csónakház, sőt: Berend telt és rugalmas keblei. Irodák útvesztőjén mentem át, csöngtek a telefonok, kopogtak az írógépek a hatnapos teremtés lázában. Mindenki lótott-futott, izzadt, lihegett. Csak Berend nem izzadt. Látszólag tétlenül ült az irodájában, mintha nem érdekelné, hogy mit művelnek az alkalmazottai odakint, és mit kívánok tőle én...

Nem volt egy csöppet sem istenszerű. Fakó bőrű, kopasz fejű, puha húsú ember, egy éti csiga. Kezét úgy nyomta a kezembe, mintha az is eladó tárgy lenne, Berend világhírű keze.

- T. professzor úrnak köszönheti, hogy idekerült - mondta. - Talán meg lehet bízni magában. A nagyapját ismertem, ő volt a megtestesült tisztesség, kedves apja szintén becsületes ember...

Ebben a "szintén becsületes"-ben érezni lehetett egy kis diminuendót, mintha a családomban, apáról fiúra szállván, egyre fogyatkozna a becsület. Nem is lepődtem meg, amikor arra kért, hogy mutassam meg az oklevelemet.

Figyelmesen vette szemügyre. Nevemet, mely tussal és gót betűkkel volt a középre rajzolva, meg sem nézte; inkább a pergament fogdosta, meg is nyálazta a sarkát, s amikor megpuhult, sodorgatni kezdte puha ujjai között. Már magam előtt láttam a plakátot: "Berend oklevélpapírja verhetetlen!"

- Ez itt a pecsét? - kérdezte.

A pecsét piros-fehér-zöld madzagon függött, kerek fadobozba zárva. Csak legyintett, mikor kezdtem lecsavarni a doboz tetejét.

- Ne fáradjon, kérem.

- A rend kedvéért - mondtam.

- De nem szükséges, kérem. Pecsétviaszban Berendnek nincs konkurenciája a piacon.

Harmadik személyben beszélt saját magáról, mint a csecsemők. Nemsokára rájöttem, hogy valóban a kisgyermekek szemével nézi a világot: csak ami az övé, az van, mert minden, ami van, az övé... Később, miközben átnéztük a Kőbányai Műanyagipar papírjait, s elmagyarázta a gyár üzletmenetét, azt mondta: "Berend nem kicsinyes. Berend teljes önállóságot ad az összes leányvállalatainak... Csak arra ne számítson, hogy a maga kedvéért növelni fogom a Kőbányai Műanyagipar hitelkeretét. Berendtől maga egy vasat sem remélhet, fiam!"

- El sem fogadnám - mondtam önérzetesen.

- Majd meglátjuk - mért végig, s hozzátette: - az elődje is ezt ígérte nekem.

Elődöm, Temesi főmérnök, szerinte kiváló feltaláló volt, de sem a pénzzel, sem a munkásokkal nem tudott bánni. Tőle származnak a Berend és Társa összes műanyagból készült iparcikkei, de az ő hibájából lett deficites a kőbányai műanyagüzem...

- Egy álmodó volt - mondta megvetően. - Remélem, maga nem álmodó.

- De igen - mondtam. - Én is egy álmodó vagyok.

Látszott az arcán, hogy ez tetszik neki.

- Én sokkal nagyobb álmodó vagyok, mint Temesi - mondtam.

- No, no, no - morogta békülékenyen. - Remélem, azért keresztül tud vinni egy létszámcsökkentést.

- Arra nem lesz szükség - válaszoltam.

- Hát mit akar csinálni? Félnapos munkaidőt?

- Én egy virágzó gyárüzemet akarok csinálni - jelentettem ki nagy magabiztosan.

Ez is tetszett neki. Összerakta a papírokat, becsukta az üzleti könyveket.

- Holnap reggel - mondta aztán - átveheti az üzem vezetését.

Már holnap reggel volt. Láttam magam belépni a kapun, végigjárni a csarnokokat, kezet szorítani a munkásokkal, összehívni a művezetőket... Valamilyen dobogón láttam magam, amint kihirdetem első intézkedéseimet. Nem tudtam még, hogy miről, csak azt tudtam, hogy józanul és világosan, gyorsan és megfontoltan fogok intézkedni. Arról, hogy a műanyag valójában micsoda, sejtelmem sem volt. Én csak a képletét ismertem a műanyagoknak, az egész mindenségnek csak a képleteit tanultam, s a képletek mind szépek, egyszerűek, természetesek. Berendről is volt egy képletem, s ez a képlet - íme - milyen jól bevált; amikor búcsúzkodtunk, kezembe tette a kezét, mely puha volt, mint a kicsontozott hús, és így szólt:

- Én megbízok magában, fiam...

S az ajtóban egy barátságos kacsintással utánam szólt:

- Pedig Berend nem a legrosszabb emberismerő!

T. professzor, a Kis Rabló pincéjében még javában fejtegette, vajon igazságos-e Zürich első helye az egyetemek között.

A sörről már áttértek a debrői hárslevelűre.

- Mint tudjuk, uraim, önök nem tudnak semmit. Ha üzembe kerülnek, a legutolsó takarítónő is többet konyít a gyártási processzushoz, mint önök! De önök a Műegyetem neveltjei. Önökben megvan az a technikai ösztön, ami őbenne nincs... No, itt a spaszmacher! - fordult hozzám. - Széna vagy szalma?

- Főmérnök lettem, méltóságos uram.

Kollégáim fölzúgtak. Ők még kétely és remény közt hánykolódtak, és én már főmérnök lettem Kőbányán! Nagy hírű professzorunk fölemelte poharát.

- Helfgott bácsi! - kiáltotta örömmel.

Helfgott bácsi gyorsfényképész volt az Angolparkban. Nagy hírű kémiatanárunk azonban tetszésnyilvánításképpen használta ezt a nevet, nemtetszését viszont e szóval szokta kifejezni: "Fasoda!" Fasodánál valamilyen haditengerészeti incidens történt az első világháború előtt; professzorunk persze sem az Angolparkban, sem a politikában nem volt járatos, s az ilyenféle kifejezések csak parazitaéletet éltek pompás agyvelejében, mint a fakéregben a gubacs.

- Most legalább bebizonyíthatom önöknek, hogy nincsen ellentmondás egyetemünk rangja és az önök hiányos tudása között... Mondja meg - fordult hozzám -, hogy mit tud a műanyagokról.

Egyetlen választ szeretett hallani:

- Abszolúte semmit, méltóságos uram - mondtam szerényen.

Kollégáim gúnyosan mosolyogtak. Kollégáim szűk agyvelejű emberek voltak, akik nem tudták, hogy minden jellemnek megvan a képlete. "Fasoda!" - kiáltotta professzorunk, s erre abbahagyták a gúnyos nevetést.

- Öntől nem is vártam ennyit - szólt hozzám őszinte elismeréssel nagy hírű professzorunk. - A technikai ösztön egyik jellemzője... Mi is a technikai ösztön egyik jellemzője, uraim?

- A tiszta realizmus - mondtam.

- Úgy van, a tiszta realizmus. Annak belátása pedig, hogy nem tudunk semmit, az egészséges technikai ösztön megbízható jele... Mi az ön következő teendője?

- "Leveszem a polcról" - súgta a szomszédom, mert ő is tudta, hogy most ezt kell mondani. Én azonban úgy tettem, mintha gondolkoznék egy ideig.

- Leveszem a polcról Brandt Kunststoffe-ját...

- Helfgott bácsi! - csapott az asztalra professzorunk.

Hajnalig ittunk, énekeltünk. Mikor hazamentünk, már fölkelt a nap, s az éjszaka megrekedt levegője, mint egy lángtenger, gyúlt ki első sugaraitól. Letusoltam. Hónom alá csaptam Brandt Kunststoffe-ját, és taxin mentem ki Kőbányára.

- A főbejárathoz vigyen - mondtam a sofőrnek, amikor az autó megállt.

Kiszállt, körbejárt egy vedlett, emeletes házat.

- Itt nincs más bejárat, csak ez az egy.

A szomszédok tyúkjai kapirgáltak az udvaron. A földszinten raktár, néhány kimustrált, ócska géppel s egy korlátja törött falépcsővel, mely az emeletre vitt... Égbe nyúló kémények, transzmissziók! Meg-megrendülő föld, a hidraulikus prések iszonyú döndülései alatt! Szellős géptermek, szorgos munkáskezek s a te kristálytiszta logikád, Technika! Hűtőtornyok gőzölgő ködsüvege, ziháló tolatómozdonyok, csak postabélyegekről ismert nevek a ragcédulákon, Venezuela, Hongkong és Mexikó! Munkásfürdők, márványfalú orvosi rendelők, piros pettyes, óriási gumilabdák a napközi otthonokban - hol vagytok? S az emberiségnek örökké tartó ifjúsága, átvitázott éjszakáink hajnalcsillaga, hol vagy, huszadik század?

A falépcső egy nagyobbacska helyiségbe vezetett, ahol vagy húsz nő dolgozott, idősebbek és fiatalok vegyest. Hatan a szebb időket látott présgépeket szolgálták ki, néhányan adogattak, tettek-vettek, de ügyet sem vetettek rám.

- Jó napot kívánok - mondtam csendesen.

Néhányan végigmustráltak. Az egyik gépről rám villantotta kékesfekete kőrisbogárszemét egy fiatal lány. Még egy ideig álldogáltam, s igyekeztem a számon keresztül lélegzeni, hogy ne érezzem az édeskés, szúró szagot.

- Mitől van itt ilyen körömlakkszag? - kérdeztem.

Erre néhányan megfordultak. A bogárszemű még mosolygott is, és kihagyott a gépén egy munkamenetet.

- Talán nyissuk ki az egyik ablakot - tanácsoltam.

A fényes szemű lányból kiszaladt egy kacagás. Nem mert rám nézni, pirosság szállt föl a nyakán, egészen a haja tövéig. A többiek hol az ablakot nézték, hol engem, olyanféle fásult közönnyel, ahogy egy agyalágyult értelmetlen hebegését szokás meghallgatni. A csiszolókorong fel-felvisított, mint egy macska, melynek percenkint háromszor rátaposnak a farkára.

A hangulat nem volt barátságos, ami meghökkentett, mert engem még sehol sem fogadtak barátságtalanul. Ismertem az emberek képletét. A technikusok bálján a legszebb lányt éppoly könnyedén lemuzsikáltam a lábáról, mint a legmerevebb karót nyelt mamát. Szigorlataimon az altisztek is súgtak, és Sáráné, a menza réme, mindig megnézte, hogy melyik a leghosszabbik kolbászadag. A szőkék és kékszeműek különleges papírokkal utaznak az életben, mint a diplomaták.

Szerény és megnyerő arcot igyekeztem vágni.

- Hölgyeim, önök nem nagy bizalommal fogadtak engem. Lehet, hogy megvan a bizalmatlanságra az okuk. Kérem a hölgyeket, hogy felejtsék el rossz tapasztalataikat néhány percre, és próbáljunk egymással szót érteni. Tudniillik, én vagyok az új főmérnök.

Erre néhányan megfordultak és megnéztek. Azok is, akik eddig nem vettek tudomást rólam. Úgy éreztem, hogy a hangulat kissé megenyhült irántam, habár a főmérnöki tekintélyt még nem sikerült megszereznem.

Körsétára mentem. Szemügyre vettem a vécét és az öltözőt. Találtam ugyan egy mosdókagylót, de hiányzott fölüle a csap.

- Hol a tusoló? - kérdeztem, amikor visszamentem.

A rigófekete szemű megint elfakadt nevetve. Úgy csengett a hangja, mint a szekrényben összekocódó poharaké. Mások is mosolyogtak, fejcsóválva, hitetlenkedve.

- Mi van ezen nevetnivaló? - kérdeztem bosszúsan.

Egy kövér, ősz hajú asszony végre hozzám pártolt.

- No lelkeim - mondta. - Őt minek bántanánk, szegénykét.

Puffadt arca volt, mint a teknőből kikelő tészta. Egy bádoggal borított csomagolóasztalnál dolgozott; két hatalmas melle az ölében feküdt. Látszott, hogy legalább nyolc gyereke van, és stafétában szoptatta mind a nyolcat.

Már nem láttam olyan sötétnek a világot. Röviden előadtam terveimet. Nem bocsátok el senkit, sőt, hamarosan új munkáskezekre lesz szükség. A műanyagoké a jövő - mondtam, s nagy hírű professzorom szavait idéztem: "Egy új világ van épülőben, csupa műanyagból." Kijelentettem, hogy lesz szellőzőberendezés, tusoló, egészséges világítás, állandó rádiózene, mert zenére - a tudomány legújabb megállapítása szerint - könnyebben és jobban megy a munka. Aztán zsebembe nyúltam, kivettem egy papírpénzt, és letettem a bádogborítású asztal sarkára.

- Még nem kaptam meg a fizetésemet - mondtam. - De azért a hölgyek közül elmehetne valaki, és hozhatna annyi adag fagylaltot, ahányan vagyunk.

Elindultam az iroda felé, melynek ajtajára nagy betűkkel rá volt festve: Főmérnök. Dobogó szívvel mentem, várván, hátha kitör nyomomban az asszonyok nevetése. Nem így történt. Néma csönd kísért a szobám küszöbéig, még a csiszolókorong sem visított utánam; a feketeszemű - akire az ajtóból hátra mertem nézni - még mosolygásra álló szájjal bámult rám, de a tekintetét már telifutotta a szelíd komolyság.

Győztesként léptem be az irodámba, de itt újra úrrá lett rajtam a csüggedés. A szűk és homályos helyiségben egymás hegyén-hátán iratok, mintatárgyak, présformák, ételmaradékok, vegyszerek. Akkora volt a rendetlenség, hogy azt nem is lehetett egyszerre megcsinálni; vasszorgalommal, nap mint nap hozzá kellett tenni valamit. Néhányszor végigjártam a szobát, bokáig gázolva a hulladékban. Elcsodálkoztam rajta, hogy mi mindenfélét lehet műanyagból előállítani. Sorba raktam a tárgyakat: a szájmosó poharakat, a húsvéti tojásokat, a lovaglóostorokat, az állólámpákat és a téli madáretetőket. Eszembe jutottak Berend szavai. Lehet, hogy Temesi csakugyan nagy feltaláló volt, a műanyagok Edisonja... Csodálatos formájú és meghökkentő rendeltetésű tárgyak kerültek elő. Lehel kürtje, melybe pralinét lehetett csomagolni. Szent István koronája, egy púderesdoboz tetején. Egy esernyőnyél, melynek gyík formája volt. E gyíkocska kitátotta a száját, s még a nyelvét is mozgatni tudta föl és alá. Egy szív alakú irrigátortartály egy csokor belepréselt nefelejccsel, egy fülpiszkáló, mely madárfejben végződött, és a csőre közt hozta ki a fülzsírt, aztán egy gyerekbili, ezzel a domborművű felirattal: "Nyomd meg!" Elnéztem a műanyagízlést, ezt a műanyagművészetet, ezt a műanyag-filozófiát, aztán kezet mostam egy piszkos vízcsapnál, melyből piszkos víz folyt, és visszamentem az asszonyok közé. Körülnéztem. A pénz még ott feküdt a bádogasztal sarkán.

- Miért nem hoztak fagylaltot? - kérdeztem csodálkozva.

Egy kis csönd lett. Aztán - még a füle cimpája is kigyulladt - megszólalt a kőrisbogárszemű.

- Láttuk, milyen jó ember a főmérnök úr - mondta, s közben minden harmadik szavába belenyávogott a köszörűkő. - Hátha megengedi, hogy kenyeret és sajtot hozassunk Klauziusz néninek. Ő még nem reggelizett.

- Ki az a Klauziuszné? - kérdeztem.

- Én vagyok az - mondta a nagy mellű csomagolóasszony.

- És miért nem reggelizett? - kérdeztem. - Már fél tizenegy.

A csomagolóasszony nem válaszolt. Ölében nyugvó két nehéz mellén összekulcsolta kezét, és ráhajtotta formátlan, püffedt arcát, és hallgatott. A kőrisbogárszemű sem szólt semmit, a többiek sem, sőt, még a csiszolókorong is elnémult, amitől élessé és harsogóvá vált a csend, mint egy sikoly. Emlékszem, fázni kezdtem abban a vak melegben, könyökig csupa lúdbőr lett a karom a rövid ujjú ingben, és a fogam vacogott. Rémes volt, hogy mindnyájan engem néztek, és csak néztek és nem szóltak semmit sem; még azt is hallani lehetett, hogy a tyúkok hogy kotyognak az udvaron, és a dobhártyámon hogy dobol a vér.

1956

Estefelé átüzent N.-né, hogy az ura rosszul lett, mihelyt tehetem, látogassam meg. Továbbá kéretett, hogy hívjam föl X.-et és Y.-t, és az utóbbit bízzam meg, hogy tudassa Z.-vel a hírt. "Ne hagyjátok el szegényt - mondta részvéttel az üzenethozó. - Úgyse húzza már sokáig. Berta elárulta, hogy kollabált az a szerencsétlen." E szóból tüstént ráismertem N.-nére; az ő rémhírterjesztési módszereihez hozzátartozott az orvosi szakszerűség; sokan tudni vélték, hogy Berta az ura miatt - úgyszólván a magyar költészetért - föláldozta merészen ívelő orvosi pályafutását. Ebből azonban egy szó sem volt igaz.

Mikor másnap, a kora délelőtti órákban becsöngettem hozzájuk, N.-nek, amint várható is, már kutya baja sem volt. Teljes épségben, jó kedélyben ült és írt, és mindjárt hozzákezdett Y. új verses drámájának élveboncolásához. A szomszéd szobából áthallatszott Berta nyögése. "Szegényke nagyon felizgatta magát - magyarázta félhangosan N. - Majd nézz be hozzá, azt képzeli, hogy nem kap levegőt."

Ezen sem lepődtem meg. Ismerem N.-ék viharos idegéletét. Mindig valamilyen tragikus okból rendeltek magukhoz, de mire a hír a szomszéd utcába elérkezett, már fordítva sem volt igaz. Ha két barátjuk találkozott, volt mit vitatkozniuk rajta, hogy N.-nek vették-e ki a fél veséjét, vagy pedig Bertával siklott-e ki a balatoni gyors. Ha mást nem, annyit elértek mozgalmas létezésükkel, hogy a közvélemény sohasem fásult el sorsuk iránt.

N. felolvasott egy nagyon szép részletet készülő művéből, amikor megszólalt az előszobacsengő. "Egy diák - magyarázta, s kifelé mentében előhalászott egy tekintélyes paksamétát a szobában hányódó papírrengetegből. - A múlt héten hagyta itt a verseit. Nézd át te is" - kért, s kiment ajtót nyitni. Csodálkozva vettem észre, hogy a bal lábát mereven húzza maga után.

Amikor a kéziratból felpillantottam, egy nyurga fiatalember kíséretében tért vissza, aki a megtiszteltetéstől teljesen el volt kábulva, s úgy tántorgott az íróasztal előtt, mintha be volna rúgva. Mély meghajlással viszonozta bemutatkozásomat, gyöngéd kímélettel és csak fél testtel foglalt helyet a karosszékben, mintha az ő érintése minden N.-hez tartozó holmit - a karszéket, melyben ülni szokott, engem, aki a vendége voltam - beszennyezhetne.

- Bocsánatot kell kérnem - makogta. - Tudom, hogy nem volt illendő idejönnöm.

- Miért nem? Hiszen meg voltunk beszélve!

A diák elpirult.

- Azt a hírt hallottam, hogy a mesternek kihúzták valamennyi fogát.

- Más történt - legyintett N. - A feleségem fogorvosa, épp mikor az ideget ölte, hirtelen szívszélhűdést kapott és meghalt.

- Rettenetes - hebegte a diák.

Egy láthatatlan színpadi rendező utasítására Berta hirtelen felnyöszörgött a szomszéd szobában. A diák megint elpirult, illetve, minthogy előző pirulásának színe még nem halványult el, egy árnyalattal sötétebb színt öltött.

- El tetszett olvasni a verseimet? - kérdezte.

A hanghordozása volt az első, ami szíven ütött. Szinte ugyanabban a perctöredékben vettem észre sötét ruháját, nyilván a legjobbik ünneplőjét, tiszta ingét, fényesre pucolt cipőjét, melyen egy sárpetty sem éktelenkedett. Húsz évvel ezelőtt, amikor először léptem e szobába, ugyanolyan lassú eső esett, mint ma; tudtam, hogy a diák is hozott egy papírgombócot a kabátzsebében, és azzal tisztogatta le a cipőjét ugyanezen a küszöbön.

N. volt az első eleven ember, akinek a verseimet megmutattam. (S az utolsó is, mert soha többé nem írtam verseket.) Előzőleg napokig jöttem-mentem a ház előtt. Százszor fölnéztem az ablakaira, számtalanszor visszakaptam a mutatóujjamat, mielőtt meg mertem volna nyomni a csengőt. Még most is érzem a rugó ellenállását és a csontgomb hűvös, sima tapintását az ujjam hegyén.

- Ha szabad kérdeznem, miért ír ön tulajdonképpen verseket?

Az ifjú arcából egy szempillantás alatt kiszaladt a vér, mintha ez a kérdés, mint egy kés, egyszerre megnyitotta volna összes ütő- s visszereit. Engem is megrendített egész valómban. E kérdés hallatára egyszerre fogott el a déjà vu szorongása, egy színpadi produkció láza és a végzet kézlegyintésének szele... Pontosan ezt kérdezte tőlem is húsz esztendővel ezelőtt.

Elnéztem csodálatos homlokát, melyen annyi volt már a ránc, mint ahány sor egy szonettben. E húsz év alatt csak nagy távközökben találkoztunk, de sohasem szűntem meg rá gondolni, és sohasem szűntem meg szeretni őt. Amikor már mindenkinek minden tartozásomat megfizettem, N. lesz az egyetlen, akinek adósa maradok.

Hogy én, húsz évvel ezelőtt, mit vártam tőle, azt ma már nem tudom megmondani. Ezt a kérdést nem, annyi bizonyos. Lehetségesnek tartottam, hogy homlokon csókol, s vállamat Kazinczy levelezésének egy kötetével megérintve, íróvá avat; ugyanilyen lehetségesnek tartottam, hogy letaszigál a lépcsőn, és trágár káromkodásokat kiabál utánam. Erre a kérdésre nem készültem. Nem is tudtam rá válaszolni. Nyeltem a nyálam, mint két évtizeddel később e sorsüldözött utódom.

Nálam úgy állt a kérdés: élet vagy halál. Vagy Strauss Hermann, vagy Apollón Muszagetész. Magyarul: vagy nekiállok tanulni, és átvergődöm az utóvizsgán termodinamikából, vagy pedig hátat fordítok az egyetemnek, és belevetem magam az írásba... E szó: irodalom, akkor még semmivel sem csengett ünnepélyesebben az én fülemben, mint ez a szó: fizika. Egyforma elhivatottságot éreztem mind a kettőre, s egyenlőségjelet írhattam a kettő közé, mert a természettudomány volt ugyan az unalmasabb, de a jövedelmezőbb, viszont az irodalom - úgy látszott - a szórakoztatóbb, habár mostohább. Tudtam, hogy rendkívüli tehetség vagyok, aki az élet minden területén sokra viszem; e biztonságérzet csak itt pártolt el tőlem, N. csodálatos homlokának színe előtt. Illetve, már a küszöbön; vagy még pontosabban: már az utcán, a ház előtt.

N., miközben ugyanúgy végiglapozta és megszaglászta verseimet, mint most az ünneplőbe öltözött diákét, bánatos pillantást vetett rám páratlan homloka alól.

- Érdekes - mormolta. - Erre nem tud válaszolni. Hogy miért iratkozott be az egyetemre, azt meg tudná mondani?

- Azt meg - motyogtam zavartan.

- De hát akkor minek ír maga verseket, fiatalember?

- Ne írjak? - döbbentem meg.

- Ne írjon - mondta gyöngéden N.

Most újraélem azt a döbbenetet. Szájamból elfogyott a nyál. Úgy éreztem, lassan csúszni kezdek; karosszékestül, szőnyegestül siklottam valami pokolcsúszdán lefelé, egyenesen N. talpa alá.

- Rosszak a verseim? - rebegtem.

- A versektől függetlenül is azt a tanácsot adom önnek, hogy ne írjon.

- Prózát sem? - kérdeztem. Már nem is kegyelmet, már csak szabad elvonulást akartam nyerni. De N. ennyit sem adott. Homlokának márványtümpanonja elborult.

- Prózát? Azt éppenséggel nem tanácsolhatom, hogy írjon.

- Hát mit csináljak? Kísérletezzek egy másik műfajban?

- Nem ajánlom - mondta elgyötört mosollyal, és visszaadta a verseimet.

Kikísért. A félsötét előszobában váratlanul gyöngédnek éreztem a hangját.

- Nézze - mondta, mintegy mindennek magyarázataképpen. - Az én idegrendszerem fölbomlóban van, látási zavarokkal küzdök; önt például, talán el sem hiszi, e pillanatban duplán látom... A versei nem jók, fiatalember; de akar-e idejutni?

Ha a gyűlöletemet ráboríthattam volna, egy égő szalmakazalban égett volna hamuvá alatta. Valahogy hazamentem. Elolvastam mindent, amit addig írtam, az első szótól az utolsóig, aztán lelöktem az asztalról kézirataimat. Akkor értettem meg először, hogy mit írtam. Azt is, hogy mit jelent az írás, azt is, hogy írni mit jelent (s ezek nagyon különböző dolgok), akkor vettem először fontolóra. Elővettem a termodinamikámat, s hogy legalább valamit megértsek a világból: levezettem Nerst fő tételét. Amikor már senkinek sem leszek adósa, N.-nél még mindig hátralékban leszek. Mennyi az, húsz év munka? Semmi. Mennyi törlesztés az, húsz év szenvedés? Nagyon kevés. Mit ér az új barátok jóváhagyása, a szűken csorgó elismerés vagy akár a dörgő, a világraszóló siker? Alig valamit. Írás közben - most is, e pillanatban is -, ha csak egy félig pontos jelző szalad ki a tollam alól, mint a vérrög a szívben, áll meg bennem az ijedelem: mi lesz, ha N.-nek épp ez az írás a szeme elé kerül?

Amikor N.-től hazamentem, öt évig nem vettem tollat a kezembe.

- Egyszóval - szögezte le, félig a diákhoz, félig hozzám fordulva -, nem tud rá válaszolni, hogy miért ír verseket?

- Nem - felelte a diák.

Kínos csönd ereszkedett a szobára. N. homloka, melyet, mint finom repedések a márványt, még ráncolatlanul is számtalan vonással jegyzett meg az idő, egy percre belemerült a kéziratkötegbe. A diák pedig nyurgulni látszott, mintha az önbizalmát itt, a szemem láttára kezdené N. bitófára húzni.

- Ha szabad kérdeznem: ön orvostanhallgató?

- Igen. - A diák kezdte visszanyerni testi alakzatát. - Júniusban kész orvos leszek.

- Nekem egy nyílt fraktúrám van a szívizomzatban - jegyezte meg N. - De ez mellékes. Arra feleljen, hogy nagyon a szívére venné-e, ha le kellene mondania az írásról?

Homloka alatt felvilágolt az az ismerős, gyöngéden kegyetlen tekintet.

- Miért? Rosszak a verseim? - hökkent meg újra a diák.

N. szemében kialudt a tűz.

- Korántsem - mondta megnyugtatóan. - Habár a rímei még itt-ott döcögősek...

Odaintett, mintha a jóváhagyásomat kérné. A legfelül fekvő versen végigsétáltatta csomós, nikotintól sárga mutatóujját. Két sort - éppoly semmitmondót, mint a többiek - részletesen elemzett, szórendi változtatást javasolt, egy zörgő rímpárt aláhúzott a körmével.

- Egyébként prózát is írok - jegyezte meg a diák könnyedén.

- Azzal még várnék egy kis ideig.

- Nagyon szívesen - egyezett bele a diák, s aztán örömtől sugározva hazament.

N. kikísérte, s én bekopogtam a feleségéhez.

- Beteg? - érdeklődtem illedelmesen.

Ágyban feküdt, és nagyon sápadt volt.

- Jaj, de még milyen... Őmiatta izgatom magam - susogta, s fél könyökre dőlve, a nyitva hagyott ajtóra villantotta égő cigánytekintetét. - Hát nem vett észre rajta semmit?

- Mit kellett volna észrevennem? - kérdeztem.

- Hogy megrokkant - sóhajtott az asszony.

- Rémlátás, drága Berta - mondtam és széket húztam az ágya mellé.

Nemcsak őt, magamat is meg akartam győzni. N. régen volt ilyen jó erőben, mint most. Szemüveg nélkül olvas. Nem remeg a keze. Szemmel láthatóan vidám, könnyen lélegzik, kezdő költőkkel tárgyal, s habár a bal lábát húzza egy kicsit, oly frissen mozog, mintha sosem lett volna baja a szívével...

- Húzza a lábát? - kérdezte Berta sértődötten.

A lábát ő nem bírja mozdítani, mert érszűkülete van, Z. orvosa azzal rémítgeti, hogy le fog kelleni vágni... De ő ezzel nem törődik. Neki csak N. a fontos, s mondhatok akármit, az ura két hónap alatt húsz évet öregedett.

- Maga ezt nem érti, kedvesem - sóhajtotta. - Ő egészséges, mint a makk, az a szerencsétlen. Nincsenek idegei. Nincsenek zsigerei. Szíve sincs szegénynek. Neki csak irodalmi ízlése van, és éppen az ízlése rokkant meg, jóvátehetetlenül.

Bevett egy kanál orvosságot, és megtapintotta a pulzusát. Megint sóhajtott, s az ajtóra nézett.

- Ha majd eljön az a nap, valami ilyesfélét fog mondani a boldogtalan: "Burns semmivel sem jobb költő, mint Wordsworth" - s ez ugyanannyi, mint amikor másnak nem homályosul el többet a szája előtt a tükör...

- Képzelődik, drága Berta, mint rendesen - mondtam szigorúan, és nehéz szívvel indultam hazafelé.

1956

A cselédlány a délutáni órákban érkezett. Be se köszönt a családnak, hanem a konyhában hagyva tollas kalapját, a magával hozott krumpliszsákkal egyenesen benyitott Gregor szobájába, hogy - ígérete szerint - eltávolítsa annak a szörnyű rovarnak földi maradványait, mely hosszú hónapok óta kétségbe ejtette az egész Samsa családot.

Amikor azonban hóna alatt a zsákkal nagy dérrel-dúrral benyitott, sehol se látta a rovartetemet. Ehelyett egy fiatal férfit vett észre, aki hálóingben, de párna és takaró nélkül az igazak álmát aludta a bőrpamlagon. "Hát te hogy kerültél ide?" - kérdezte a nagydarab, csontos, őszülő nő, aki egyébként semmin se szokott meglepődni. Vállat vont, aztán erőteljesen becsapta az ajtót, és benyitott Samsáékhoz, hogy megtudakolja a férfi kilétét.

Az ajtó csapódására Gregor Samsa fölébredt. Csak nehezen eszmélt, s mindjárt arra a bosszantó megalázottságra, amit gyötrelmes álmokból fölébresztve szoktunk. Ő például mintha azt álmodta volna, hogy emberből valamilyen ember nagyságú rovarrá változott; egy pillanatra látni is vélte ízelt potrohát és számtalan vékony, törékeny lábacskáját - de ez csak átsurrant rajta, mert ha végignézett magán, az ismerős hálóinget látta, melyből saját lábfeje meredt elő. Aki itt fekszik, az ő maga, a valóságos és ismerős Gregor Samsa, kereskedelmi utazó a szövetszakmában.

De ahogy lassacskán kitisztult a feje, észrevett néhány furcsaságot, amire nem talált magyarázatot. Azt például, hogy a látása romlott, hiszen a tavaszi délután éles fényében is csak elmosódva látta a szoba sarkait. Vagy talán még nem ébredt föl egészen? Ez nem valószínű, mert a hallása kifogástalanul működött, élesebben, mint valaha; az ablaktáblák közt röpködő légynek még a szárnya zizegését is ki tudta venni. Erősen megdörgölte, s aztán egy pontra meresztette a szemét, s megnyugodott, mert lassanként kitisztult a látása, és szemébe tűnt néhány változás.

Először is, hová lettek a bútorai? Hol a ruhásszekrény vagy az íróasztal, melyben sok más mellett a lombfűrész-felszerelését tartotta? Miért ilyen kopár a szobája? A bőrdíványon kívül csak az asztalát, egy széket s néhány háztartási limlomot látott maga körül, mint például a szemétvödröt, melynek pedig semmi keresnivalója a szobájában!

De ha a látása - bár időlegesen - romlott is valamicskét, a hallása hihetetlenül kifinomult. Az ebédlőben elhangzó legkisebb neszt, legfojtottabb suttogást is tisztán ki tudta venni, habár odaát nagyon iparkodtak, hogy egy pissz se szivárogjon át hozzá. Ő azonban hangfoszlányokból, székek reccsenéseiből is meg tudta állapítani, hogy az asztalnál együtt ül a család, s épp egy ismeretlen személy szavát hallgatták, akiről kiderült, hogy alkalmasint egy új cselédlány. Többször is rápisszegtek, mire halkabbra fogta beszámolóját. Ilyenkor viszont áthallatszott Samsáné fojtott zokogása és Gregor húgának gyengéd suttogása, aki az anyját igyekezett lecsöndesíteni. Néha-néha teljes némaság volt odaát, a megdöbbenés csöndje; ilyenkor Gregor még azt is látni vélte, ahogy Samsáék fölnéznek a cselédlányra, s aztán hosszú, sokatmondó pillantásokat váltanak egymással.

De ami odaát akkora megdöbbenést keltett, még nagyobbat okozott itt. A cseléd szavaiból, anyja vissza-visszaparancsolt zokogásából Gregor megértette, hogy amit az imént álomnak vélt, valóságnak bizonyult, elképesztő, hihetetlen, szörnyű valóságnak. Samsáék egy nagy rovart emlegettek, mely hónapokig tanyázott Gregor szobájában, éjszakánként a bőrpamlag alatt aludt, de nappal szabadon mászkált a falakon meg a mennyezeten, vagy pedig hátát a szék hátának vetve, kinézett az ablakon.

Odaát mindezt múlt időben suttogták el, mert mint kiderült, a rovar e nap reggelén kimúlt, de ideát annál jelenvalóbban hangzott, ahogy Gregor egyre világosabban ráeszmélt, hogy mindez valóban megtörtént, s e hihetetlen eseménynek ő a hőse. Úgy látszik, ő volt az, aki ismeretlen okból ideiglenesen félbeszakította emberi létét, s egy rovarban öltött testet. Efelől semmi kétsége se maradt, amikor meghallotta anyjának asztmás zihálását: "És maga, Anna, azt állítja, hogy a fiamat látta a szobájában?" Amire a cselédlány kijelentette, hogy nem ismeri Samsáék fiát, mert csak másfél hónapja szolgál a háznál, és azóta nem volt dolga mással, "mint azzal a micsodával" - amire ketten is rápisszegtek, hogy ne beszéljen ilyen hangosan -, de az imént, amikor éppen el akarta takarítani a maradványait, a maradványok helyett egy magas, sötét hajú úriembert látott a pamlagon aludni, "annak a micsodának" viszont teljesen nyoma veszett. "Istenem! - sóhajtott föl Gregor húga. - Talán mégiscsak visszaadtad nekünk a mi Gregorunkat?"

Erre megint csönd lett az ebédlőben. Gregor érezte, hogy mind a négyen az ő ajtaját nézik. Aztán hátratoltak egy széket, és Grete, akinek lépteit Gregor megismerte, lábujjhegyen az ajtóhoz lopakodott, odaszorította a fülét, hallgatózott. Egy kis idő múlva, nyilván a többiektől bátorítva, a körme hegyével megkoppantotta az ajtót, és elszorult hangon kérdezte: "Te vagy itt, Gregor?"

"Hát persze hogy én vagyok, Grete, ki más volna itt, ha nem én?" - válaszolta Gregor, de maga is érezte, hogy a hang nem az ő hangja, nemcsak mert fátyolos, amilyen eleinte a látása is volt, hanem belevegyült valamilyen nem emberi csivogás is. Nem csodálkozott, hogy a húga nem értette, és ezért megismételte a kérdést, még aggodalmasabban, mint az előbb. Ez viszont Gregort bosszantotta, és miután kétszer is megköszörülte torkát, ingerülten szólt rá a húgára: "Hagyjatok békén!"

"Gregor, Gregor! - kiáltotta Grete, annak jeléül, hogy másodjára megértette bátyját. - Szólj hát valamit!" Ő azonban néma maradt. A húga még várt egy kicsit, aztán kiküldték Annát, s az asztal fölött tovább folyt a suttogó tanácskozás. Gregort ez már csöppet sem érdekelte. Halkan az ajtóhoz ment, ráfordította a kulcsot, visszaült a pamlagra, és gondolataiba merült.

Időközben ugyanis, akár a látása, kitisztult az emlékezőképessége is, de ezzel kételyek, kérdések, gondok sokasága zúdult reá. Ha ő volt az, aki rovarrá lett, vajon hirtelen vagy csak fokozatosan játszódott le az átváltozás? És mikor történt ez? És mi váltotta ki? És mi okozta a visszaváltozást?

Szobájában vastagon állt a por, a falakon és a mennyezeten tömérdek pontocska feketéllett. Hamarosan rájött, hogy ezek az ő lábnyomai. S már arra is emlékezett, hogy valamilyen ragacsos anyag jóvoltából ugyanolyan könnyen futkározott a mennyezeten, mint a padlón. Erről pedig az jutott eszébe, hogy rovar mivoltában nem volt különösen rosszkedve, sőt az első szégyenérzet elmúltával élvezetet talált a változásban. Nem, nem, a rovari lét se valami gyönyörűség, de mégis jobb, mint ügynökösködni a textilszakmában!

Azt élvezte ő, hogy nem kellett hétről hétre vidékre utaznia, nyirkos szállodaszobákban hálnia, a szövetkollekcióval naphosszat boltról boltra járni, s hazatérve, a minden üzletkötésével elégedetlen cégfőnök zsémbelődéseit lenyelnie... Ehhez képest rovarnak lenni, s fejjel lefelé békésen szemlélődni a szoba mennyezetéről, valóságos megkönnyebbülésszámba ment!

De aki ezt meg tudta valósítani rovar minőségben, miért ne lázadhatna sorsa ellen, ha visszanyerte emberi formáját? Igaz, hogy apja mindig elleneszegült az efféle terveknek, de most, ha már ez a bizonyos dolog megesett, s egy időre le kellett mondania a fiáról, miért ne lenne ez a lemondás meghosszabbítható? Akkor pedig ütött az ő órája! Felmondja állását, abbahagyja értelmetlen munkáját, mely örökös helyváltoztatásával valósággal száműzte az emberi közösségből, s olyan foglalkozást keres, melyben gyökeret verhet, és nemcsak megélhetésre, hanem kapcsolatokra, társakra, barátokra lelhet... Talán még hasznára is válik ez a kínos közjáték! Hiszen aki az állati létben is megnyugvást tudott találni, a teljes megaláztatásban és magányban, miért ne lelhetne méltó munkát, örömöt, barátokat e váratlan visszaváltozás után?

Már azon volt, hogy felöltözik, kinyitja az ajtót, és bejelenti visszavonhatatlan elhatározását, amikor emlékezetének tovább táguló köreiből egyszerre ott látta apját maga fölé tornyosulni, mint valami emberfölötti lényt. Ez az emberfölötti lény, megmagyarázhatatlan okból, aranygombos portásegyenruhát viselt, és tombolva, tajtékozva kergette Gregort az ebédlő asztala körül. Ettől az emlékképtől az összes eddigiek visszájukra fordultak, arra kényszerítve Gregort, hogy rovar létét ne csak saját szemével nézze, hanem másokéval is. Hiszen őt nemcsak szégyellték, hanem gyűlölték, utálták, és megpróbáltak szabadulni tőle, másképp miért kergette volna az az óriás portás az asztal körül? És miért szidta, és miért próbálta eltaposni? És amikor nem tudta utolérni, miért vágott hozzá egy almát, megrepesztve hátának páncélvértjét, gyógyíthatatlan és fájdalmas sebet ütve rajta?

Gregor Samsát kijózanította ez az emlék. Hogyne gyűlölték, hogyne szégyellték volna, hiszen nemcsak az egyetlen fiútól, hanem az egyetlen pénzkeresőtől is megfosztotta őket Gregor rovarrá változása... Szeme megállt a nagy, kétszárnyú ebédlőajtón. Vajon mit gondolnak róla most, s mit várnak vagy követelnek tőle, akik odaát ülnek az ebédlőasztal körül?

E pillanatban halk kopogást hallott, aztán az anyja elfogódott hangját. "Fiam, kedves fiam, ne hagyj minket kétségek között - könyörgött a légszomjjal küszködő hang -, hiszen eleget szenvedtünk már az eddig történtek miatt. Szólj hát, igaz-e, amit alig merünk remélni? Az vagy-e, aki voltál, a mi szeretett Gregorunk, egyetlen fiunk?"

Gregor köhintett, s aztán immár jól érthető szókkal megnyugtatta anyját, hogy ő csakugyan Gregor, minden rendellenesség nélkül, ahogy azelőtt élt a családi körben. Ettől az anyja sírva fakadt, s csak később volt ereje megkérdezni, nem éhes-e Gregor, nem szomjas-e, s nem akar-e kijönni az ebédlőbe. Erre azt válaszolta, hogy éhesnek éhes ugyan, de mindenekelőtt azt szeretné megkérdezni, nem szenvedtek-e övéi szükséget annak következtében, hogy ővele - így fejezte ki magát - "az a bizonyos dolog történt".

Ha voltak is balsejtelmei, a valóság messze túltett rajtuk. Gyötrelem volt végighallgatni, milyen szánandó sors érte övéit, miközben ő felelőtlenül mászkált a falakon. Hamarosan föl kellett mondani a szobalánynak meg a szakácsnőnek, s beérni ezzel az asszonnyal, aki csak reggel és este segített a háztartásban. Aztán arra kényszerültek, hogy az udvari szobát kiadják három albérlőnek. Grete, szegényke, már hónapok óta abbahagyta a hegedülést, mert egy üzletben dolgozik mint kiszolgáló. De még így se jött össze a megélhetésük, s bekövetkezett a keserűségek keserűsége: az apa altiszti állást vállalt egy bankban. Most is az a zöld, aranygombos formaruha van rajta, melyben naphosszat a legmegalázóbb módon tízóraiért küldözgetik, mint valami hordárt!

Gregor szólni se tudott, úgy lesújtotta ez a beszámoló. De még föl se mérte a reá háruló következményeket, amikor súlyos lépteket hallott, s aztán apjának félelmes hangját, melytől ijedten a falhoz préselte testét. "Elég legyen a panaszkodásból - mondta fiának az idősebb Samsa. - Örülök, fiam, hogy visszatértél körünkbe, hiszen alaposan megszenvedtük könnyelmű lépésed következményeit. De mi készek vagyunk mindent megbocsátani, föltéve, hogy jó egészségben vagy, tehát elfoglalhatod régi állásodat a vállalatnál, ahol, reméljük, csak ideiglenesen töltötték be a helyedet. Jöjj hát közénk, fiam, mindjárt hozzák a reggelit."

"Siess, Gregor, már nagyon szeretnélek látni" - szólalt meg Grete kedves hangja is. Őneki Gregor sohase tudott nemet mondani, így, bár szívesen elodázta volna még az apjával való találkozást, a ruháit kérte, hogy felöltözhessék.

Várakozás közben átgondolta helyzetét. Ezek után már nem lesz könnyű föltett szándékát valóra váltani. Apja ki fogja használni mindazt, ami az ő átváltozásából rájuk szakadt; de ő nem engedhet, nem inoghat meg... S miközben a jó érvelést és a kellő szavakat kereste, vette csak észre, hogy odaát senki se mozdul, és hosszúra nyúlik a csönd... "Nos hát - kérdezte -, miért nem hozzátok a ruháimat?"

Még mindig hallgattak. Aztán felsírt az anyja, és nagy vártatva, a könnyektől és az asztmától fulladozva elsuttogta, hogy nehéz helyzetükben, miután félretett pénzecskéjüket felélték, s az ő utolsó ékszereit is pénzzé tették, kénytelenek voltak Gregor ruháit is zálogba tenni... Ez már önmagában is porig sújtotta volna Gregort, de az apa még hozzátett valamit, amit mentegetőzésnek szánt ugyan, de egyúttal vádként zúdított Gregorra. Ő belátja, mondta az öreg Samsa, hogy a ruhák eladása rossz fényt vet rájuk, de ezen csak a kölcsönös belátás segít. Gregor tehát bocsássa meg a ruhák eladását, ő viszont meg nem történtnek tekinti a gondok és megaláztatások sorozatát, amelyet Gregor különös elhatározása szabadított rájuk.

"Miféle elhatározásra céloz, apám?" - kérdezte Gregor, a pamlagról fölugorva.

"Tudod te jól. Amiből az a bizonyos dolog következett."

"De hát az nem az én akaratomból történt!" - kiáltotta Gregor.

"Hát akkor miért állok itt portási egyenruhában? Véletlenül?"

Gregort, valahányszor az apjával vitába keveredett, mindig elnyeléssel fenyegette a létezés értelmetlensége. Hiába is próbált volna egy cél felé haladni, párbeszédük, mint egy kisiklott vonat, sosem ért oda. Nem először állt így, a belső feszültségtől robbanásra készen és mégis tehetetlenül. Egész életére ránehezedett apja terebélyes termete és még terebélyesebb értetlensége. Most föl kellene tépni az ajtót, és nyíltan a szemébe vágni, hogy fölhagy az ügynökösködéssel, mert hozzá illő munkát akar végezni, és Gretét sem engedi a boltban dolgozni, hanem tovább járatja a zeneiskolába... De a maga igazával nem hozakodhatik elő, amíg otromba vádak ellen kell védekeznie.

És nem lehetett nem védekeznie, mert a képtelen állítások mögött mindig volt valami, ami megsebezte őt. Hiszen mégiscsak ő volt az, Gregor Samsa, aki hat hónapig visszataszító rovarként élt a családi házban. Ráadásul ideig-óráig még jól is érezte magát. Ezt ugyan nem tudja az apja, de biztosan ráhibázik, mert hihetetlen a leleményessége, ha neki alantas szándékot tulajdoníthat. És az se tagadható, hogy a maga átváltozása árán apját sújtotta a legfájdalmasabb megaláztatás... Oda kellett hát állni az ajtó elé, és folytatni a vitát.

"A gyanúsítását, apám, visszautasítom. Annak a bizonyos dolognak én nem szerzője voltam, hanem áldozata."

"Ezt el is hinném - hangzott a válasz odaátról -, ha nem épp egy hétfői napon történt volna az a bizonyos dolog."

"Hogy hétfőn történt, annak mi a jelentősége?"

"Az, hogy épp vidékre kellett volna utaznod, fiam!"

Erre Gregor hirtelenében válaszolni se tudott. Esztelen állítás, hogy ő inkább változott rovarrá, semhogy vasútra szálljon a kollekcióval; de nincs egyetlen érve, egyetlen bizonyítéka sem, mely kizárná ezt a lehetőséget; ennélfogva, ha folytatja a vitát, megint ő marad alul, és most sem fog tudni változtatni az életén.

De még mielőtt a megfelelő válasz eszébe jutott volna, közbevetette magát Grete. Könyörögve kérte mindkettőjüket, ne vádaskodjanak tovább, és Gregor jöjjön végre reggelizni. Annál is inkább, mert az anya, kölcsönvéve az egyik szobaúr öltönyét, itt áll az ajtóban, bebocsáttatásra várva.

Gregor nem engedte be anyját, csak a karját nyújtotta a ruhákért. Apja azonban ki tudta használni ezt a rövid fegyvertelenséget is.

"Még csak arra kérlek - süvített be a hangja az ajtórésen -, nehogy eszedbe jusson azt a bizonyos dolgot megismételni, mert abba mind a hárman belepusztulunk!"

Ezt hallva, Gregor földhöz vágta a ruhákat, sőt még az ajtótól is elhúzódott, és visszavándorolt vackára, a bőrpamlagra. Mit mondhatott volna? Már maga sem tudta biztosan, hogy csak a vaksorsnak köszönheti-e az átváltozását, vagy volt-e benne egy titkos hajlam rá, hogy rovar legyen. Most ugyan hiába keresgél a múltjában, semmi jelét se látja ennek a hajlandóságnak - de megcáfolni sem tudja semmivel. És arra sincs cáfolat, hogy ami egyszer előfordult vele, az másodszor meg nem ismétlődhetnék... Mint amikor, ki tudja, hányszor, a végtelen vitákban kudarcot vallott, úrrá lett rajta a tehetetlenség. Hallotta a húga kedves hangját, aki reggelizni hívta, de ő már nem érzett éhséget, és azt se tudta biztosan, tud-e még emberi hangon válaszolni. Ott állt megint, ki tudja, hányadszor, a magánynak és tehetetlenségnek azon a fokán, ahol a létezés formái közömbösekké válnak. De azért kidugta lábát a hálóinge alól. Megnézte, és látta, hogy emberi láb.

50-es évek vége

Mewa sirályt jelent.

Forrón sütött a nap, de erős északi szél fújt, neki-nekizúdítva a tengert a Mewa teraszának. Minden hullám ezer vízcseppre, és minden vízcsepp ezer foszlányra szakadt, s az abroszt meg a színes gombaernyőket, a vodkásüveget és Ilse napszemüvegét, a reggeli maradványait és a poznańi drámaíró kéziratát finom sókristályokkal lepte be a permet.

- Első felvonás harmadik kép.

A poznańi fiú narancspiros szvettert viselt, és olyan hajzatot, melynek minden szála külön-külön meredt a maga választott csillaga felé. Azonkívül a fogai is rosszak voltak, ami szintén valami lázadást jelentett, a fogak fölkelését, mondjuk, a fogorvoshoz járás fegyelme ellen. Kazio már az eddig hallottakból tudta, hogy a darabot nem fogja bemutatni, de ennek nem adta jelét, sőt, helyeslő fejbólintásokkal hallgatta a felolvasást. Bólintásaira Ilse - hálája jeléül - lassan behunyta és kinyitotta szemét.

A poznańi ugyanis az ő fölfedezettje volt. Már a kilencedik drámájánál tartott. Azt vallotta, hogy legföljebb két hétig szabad egy színdarabon dolgozni. Tudniillik a dráma nem irodalom, hanem szertartás, mint a körülmetélés vagy az emberáldozat. Mihelyt kihűl az indulat - ami két hét után szokott bekövetkezni -, működésbe lép (kicsinylő hangsúlyozással) a drámaíró. Ez az elmélet lázba hozta Ilsét. Kazio tizennyolc évvel volt idősebb nála; szíve a férjével volt szolidáris, idegzete azonban a húszévesekkel vállalt közösséget. Az első felvonás után félbeszakította a felolvasást.

- Mi a véleményed? - kérdezte Kaziót.

Rutkowski gondolkozott.

- Jól kezdődik.

- Bemutatnád? - kérdezte Ilse.

- Miért ne? - mondta Rutkowski.

- Na látja - mondta a poznańi fiúnak Ilse, férjének pedig egy hálás mosolyt küldött, s utána lassan becsukta szemét. Egy mosolyért árusítom a becsületemet - gondolta Kazio.

A második felvonás közepén jártak, amikor odabent csöngeni kezdett a telefon. A mixernő kijött.

- Pan professzort keresik telefonon.

A tengerparton professzornak szólították Rutkowskit. Varsóban mindenki igazgató urazta. Azt, hogy ő író is, már nem tudta senki. A legkevésbé ezek a fiatalok.

- Ki ez már megint? - kérdezte Ilse bosszúsan.

Olenyka telefonált, a kislányuk. Elújságolta, hogy sürgöny érkezett. A falábú postás hozta. Olenyka imádta a falábú postást. Elújságolta, hogy felhúzatta vele a nadrágját, és szabad volt megkopogtatni a falábát. Aztán föltépte a sürgönyt. Még mindig izgatott volt, amikor lassan, szótagolva, iskolás hangsúlyozással fölolvasta a szöveget.

- Apu, kérlek, mit jelent az, hogy öngyilkos lett? - kérdezte aztán.

- Azt, hogy valaki nem akar élni - mondta Kazio.

- És miért nem akar valaki élni?

Kazio gondolkozott.

- Mert már nincs senkije, akit szeressen - mondta.

- Úgy látszik, én nagyon sokáig fogok élni - mondta Olenyka elégedetten -, mert én nagyon sokakat szeretek.

- És kiket szeretsz a legjobban?

- Hogy kiket? Engemet - mondta Olenyka. - Baj?

- Sőt - mosolygott Kazio. - Te talán örökké fogsz élni.

Egy pohár vodkát kért a bárpultnál. A mixernő belefacsart egy fél citromot, és rajongva nézte Rutkowskit. Imádta a színházat, különösen a modern darabokat, és egészen bennfentesnek érezte magát, amiért kiszolgálhatta a színigazgatót.

A vodkáját kivitte a teraszra.

- Mi történt? - kérdezte Ilse.

- Barbara megmérgezte magát.

- Fuj, a vén hisztérika - mondta Ilse, aki nem tudni, miért, személyében érezte sértve magát.

- Már túl van a veszélyen.

- Nórát szeretné eljátszani - mondta Ilse. - Micsoda ócska trükk.

Rutkowski ránézett, megütődve. Folytatták a felolvasást. Nem bírt odafigyelni. A háború után, amikor először viszontlátta, csak négyujjnyi haja volt Barbarának. Egy évvel azelőtt, valamilyen betiltott vers miatt, kopaszra nyírták a Gestapón... Azt sürgönyözte, hogy túl van a veszélyen, de ő mégis nyugtalan lett, fölállt, bocsánatot kért, visszament a telefonhoz. A zoppoti központ megismerte a hangját. Soron kívül csöngette föl a színházat, aztán a színház titkárnőjének, s végül Barbarának a lakását. Sehol sem vették föl a telefont, ami várható is volt, mégis nyomasztóbban hatott, mint a sürgöny. Még egy vodkát kért.

- Valami szép, új színdarab készül? - érdeklődött a mixernő izgatottan.

- Olyasmi.

- Valami modern dolog?

- Nagyon modern.

- A művésznő is játszik benne?

- Talán - mondta.

- Nem biztos?

- Ez sohasem biztos.

- Kár - mondta a mixernő. - Pedig nagyon dolgoztak ám.

- Dolgoztak? - csodálkozott Rutkowski. - Mikor?

- Az egész héten.

- Nem téved maga?

- Nekem a szerdám szabad - mondta a mixernő. - A múlt hét szerdája óta mindig itt ülnek és írnak.

Ezt furcsállotta. Úgy emlékezett, hogy Ilse tegnapelőtt közölte vele a poznańi érkezését. Persze, tévedhet. Nyaralás közben összefolynak a napok, s az ő memóriája amúgy se megbízható... Egy kis jeget kért a vodkájába. Innen, a bárpult mellől, végiglátott az egész teraszon.

Csak négy-öt asztalnál ültek, de egytől egyig fiatalok. Az összes gombaernyő be volt csukva, kivéve az övét, mert neki nem tett jót a nap. Ő a nyár végén is fehér maradt, emezek viszont csokoládébarnára sültek, ami úgy tűnt föl Rutkowskinak, mint valami egyenruha. Ezt viselte a mixernő is, és persze Ilse meg a poznańi fiú.

Szólni nem szóltak egymáshoz. Behunyt szemmel feküdtek a napon. A színpadon - gondolta Rutkowski - a hallgatásnak is van mondanivalója; ha két szereplő némán összenéz, voltaképpen beszél. Csehovban az a nagyszerű, hogy miközben hősei társalognak, szavaik háta mögött tovább folyik ez a néma párbeszéd, és éppolyan jól érthető, mint amit fennhangon mondanak... Otthagyta a vodkáját, gyorsan kifizette a számlát, és visszasietett az asztalukhoz.

- A déli gyorssal Varsóba utazom - mondta. - Majd holnap befejezzük a felolvasást.

Ilse most már nemcsak a saját, hanem a szerző személyében is megsértődött.

- Beugrasz egy ilyen ócska trükknek?

Azt akarta mondani: huszonöt éve vagyunk barátok. Ezt azonban nem mondhatta, azon egyszerű oknál fogva, hogy Ilse huszonöt évvel ezelőtt még a világon se volt. Az öregség - Ilse szemében - egyetlen mentő körülményre számíthatott: a tehetségre, melynek meg szokta adni a bűnbocsánatot. Így szólt tehát:

- Ha tudnád, milyen tehetséges volt!

- Barbara? - kérdezte Ilse gúnyosan. - Mikor?

- Tehetségesnek lenni: rendhagyó ige - szólt közbe a poznańi. - Csak jelen és jövő ideje van.

- Szellemes - mondta Kazio.

- Hogy tetszett különben a második felvonás?

- Miért kell azt az asszonyt megpofozni? - kérdezte Rutkowski.

- Mert másképp nem fekszik le a sofőrnek.

- Nem vagyok híve a nemi erőszaknak.

- Harminc év múlva - mondta a poznańi - én is csak csiklandozni fogom a nőket.

- És addig? - kérdezte Kazio.

- Mi hazugságok nélkül akarunk élni.

- Minden másfajta szerelem hazug?

- Okosabb volna - mondta a poznańi -, ha a darabról beszélnénk.

- Még nem ismerem a harmadik felvonást.

- Az is ilyen.

- Kár - mondta Rutkowski.

Nem nézett Ilsére, pedig érdekelte volna, hogy legalább a szemét kinyitotta-e. Gyorsan lehajolt, mintha az aktatáskáját keresné, mely becsúszott a nyugágy alá.

- Bevigyük Zoppotba? - kérdezte aztán a poznańitól.

- Köszönöm - mondta a fiú. - Én itt lakom.

- Itt lakni is lehet?

- Kiadnak néhány szobát.

- Nem is tudtam - mondta Rutkowski.

A kísértés még erősebb volt, de ő megállta: most se nézett Ilsére.

- Indulhatunk? - kérdezte.

- Én még maradok.

Rutkowski, aki már el is indult, megállt.

- Hagyjam itt a kocsit? - kérdezte kisvártatva.

- Hazamegyek busszal.

- Nem fogsz helyet kapni.

- Végig akarom hallgatni a darabot - mondta Ilse.

- Holnap úgyis folytatjuk - mondta Kazio.

- Nem bírom a félbeszakítást - mondta Ilse.

- Isten veled - mondta Kazio.

- Siess vissza - mondta Ilse.

Intett, elindult. Ha most hátrafordulnék - gondolta -, első összenézésükből kiolvashatnám minden titkukat... Most is megállta; alapjában jól tűrte a tisztázatlan helyzeteket.

Egy öreg Fiatjuk volt, melynek minden csontja zörgött. Kint áll a Mewa háta mögött, a parkolóhelyen, de a szél úgy felkorbácsolta a tengert, hogy a szélvédő üveg egészen meghomályosodott a sókristályoktól. Tisztogatni kezdte az üveget, de feliben abbahagyta, mert lába alatt, az aszfalton, csikorogni kezdett a só. Ettől a zajtól lúdbőrös lett, beült a kocsiba, és nekivágott a tengerparti útnak, Zoppot felé.

Tavaly egy Bohdan nevű, ifjú stréber udvarolt neki, a színház orvosa. (Akkor úgy vélte: eredménytelenül.) Csónakba ültette Ilsét, és Rilkét szavalt neki; persze, a Rilke-szavalást is fel lehet úgy fogni - jó messze a parttól -, mint egyfajta erőszakot. A poznańi azonban nem szaval. A poznańi erős, mint egy gorilla. Kérdés, hogy reagál Ilse az erőszakra... Kár, hogy nem faggatta ki azt a kis színházrajongó mixerlányt; megkérdezhette volna például, fölengednek-e a szobákba hölgyvendégeket. Kazio azonban szívesebben hallgatott a képzeletére: attól mindig azt kapta válaszul, amit hallani akart. A kiadó szobák alkalmasint az emeleten vannak. Egy vaságy. Egy szekrény. Egy asztal, egy szék. Inkább cella, mint szoba... Az ablakon bemorajlik a tenger, ráadásul délután öt órától szól a dzsessz. Hiába sikoltozik. De nem is sikoltozik. Kap egy pofont a gorillától; amikor sikoltana, már nincs rajta ruha. Ezek a nyári ruhák egy rántással leszakíthatók. Aztán az ágyra löki. Nem, előbb ráordít... Hát még ha németül ordít rá: niederlegen! A főnévi igenév, mint parancsoló mód, különösen vérszomjas igealak.

A büszkeség törékeny, mint az üveg. Minél tisztább és nemesebb valaki, annál sebezhetőbb... Vajon kinek van ereje rúgni, karmolni, kiabálni, meztelenül szembeszállni egy talpig felöltözött férfival? Hát még ha az a férfi német katonaorvosi egyenruhát visel! Mondjuk, ott az a poznańi kölyök abban az emeleti szobában - melynek cellaszerűsége még nyomatékot ad az erőszaknak -, hosszú majomkarjával, égnek álló üstökével, német katonaorvosi egyenruhában. És mondjuk, már megkapta, amit akart. Fogadjuk el továbbá, hogy ez a korosztály csak egyfajta szerelmet ismer: az erőszakosat... Mi történik most? Miről beszél az orvos őrnagy, és hogyan? Ordít? Gügyög? Susog? Szépeleg?

- Te kis buta - mondja. - Te kis makacs állat. Egyszer se mondtad, hogy szeretsz.

- Még szeresselek is?

- Nem volt jó velem?

- Borzadok az érintésedtől - húzódik el tőle Ilse.

- Miért hazudsz? - mondja. - Mi hazugság nélkül akarunk élni. A férjedtől borzadsz, te buta.

- Nem igaz - mondja Ilse. - Szeretem Kaziót.

- Mit szeretsz rajta? Hogy öreg? Hogy nagyképű? Hogy minden ízében hazug? A neve sem igazi. Spiegelnek hívták. Rutkowski csak az írói álneve.

- Az nem szégyen.

- De ha már író, miért nem ír? Én másfél év alatt kilenc drámát írtam. Őbelőle tizenöt éve nem jött ki egy sor sem.

- Nem igaz - mondja Ilse. - Van egy kész tanulmánya Csehovról. Van egy drámája is...

- Azt még a gettóban kezdte írni. Mért nincs kész?

- Itt marad egyedül egész szeptemberben, hogy befejezze...

- Ne félj. Nem fejez ő már be semmit.

- Tegnap is megírt egy jelenetet. Ma is, ha nem jön az a sürgöny...

- Jó vicc... Egy író, aki már nem tud írni. Egy üres gyomor, amely önmagát emészti. Egy holttest, amely egy személyben a temetőbogár is... Ezek szinonimák.

Bemorajlik a tenger. Fölhallatszik a dzsessz. A vaságy megnyikordul. Ilse föltérdel, és öklével belevág a poznańi fiú arcába.

- Te vagy a holttest. Te vagy a gyomor. Te vagy a temetőbogár.

Ahol éri, üti. Orrán-száján dől a vér... - Nem igaz - gondolja Rutkowski. Amióta Ilsét ismeri, egy hangos szavát se vette. Mindig hűvös, nyugodt, kiegyensúlyozott... Igaz, ez a poznańi kölyök tehetséges, és a tehetségnek olyanféle hatása van Ilsére, ahogy más nőket egy néger énekes vagy egy híres futballista bolondít meg... Dehogyis veri; inkább hozzábújik, simogatja, becézi. Fogadkozik, hogy nem válik meg tőle soha. A zoppoti villa Ilséé, könnyűszerrel kaphat érte egy varsói cserelakást.

- Szereted a vendéglői kosztot?

- Miért? - kérdezi a poznańi. - Őrá főznöd kellett?

- Cukordiétát tart - sóhajt föl panaszosan Ilse. - Nem is tudom, mi az, fiatalnak lenni. Utáltam lassan járni: sietni szeretek. Nézd, milyen szép, hosszú a lábam; talán a falra is föl tudnék futni, mint a pók... Föl bírsz emelni?

- A fél kezemmel.

- Te drága férfi.

- Te édes, kicsi állat.

- Nagyon szeretlek.

- Nagyon.

- Nagyon.

- Nagyon.

Lelassított, mert befutott Zoppotba. Nem is volt igazán féltékeny; inkább bemocskoltnak, kisemmizettnek, csúffá tettnek érezte magát, mint felszarvazottnak. De azért elhatározta, hogy legközelebb kikérdezi a színházrajongó mixerlányt, és bizonyosságot szerez.

Ezt a bizonyosságot azonban hamarább is megszerezhette volna, mert amikor kocsija megállt a zoppoti villa előtt, elébe szaladt Olenyka.

- Hol van anyu?

- Még ott maradt egy poznańi bácsival.

- Létezik fekete cukor? - érdeklődött Olenyka.

- Fekete cukor? Hogy jut eszedbe? Talán igen.

- Ő olyat eszik?

- Kicsoda?

- A poznańi bácsi.

- Ismered?

- Hát nem attól olyan fekete a foga?

Rögtön ki kellett volna faggatni: honnan ismeri a feketefogút, járt-e itt náluk is, hányszor és mikor... De ez csak akkor ötlött föl benne, amikor már a vasút felé sietett. Az is egy fajtája az önvédelemnek, ha a kényes kérdések csak elkésve jutnak eszünkbe... És könnyen lehet, hogy a kislány magyarázatától amúgy se lett volna okosabb. Olenyka képzelete éppoly csapongó, mint az övé. Tavaly például azzal jött haza első zongoraleckéjéről, hogy a tanárnő macskabolond. Szobájában egymás hegyén-hátán mászkálnak a macskák, néha össze is ragadnak, sivalkodnak, és akkor a zongoratanárnő bekergeti őket az ágy alá... Ilse rögtön odasietett, de egyetlen macskát sem talált a lakásban. Csak a zongora fölött lógott egy Picasso-reprodukció, melyen egy kockára bontott, tigriscsíkos valami volt látható. "Mit ábrázol ez a kép?" - "Egy macskát" - mondta a zongoratanárnő. "Megmondta ezt Olenykának?" - "Nem is gondoltam rá - mondta a zongoratanárnő -, pedig elég sokáig bámulta a képet."

Kazio fullasztó hőségben érkezett Varsóba. A pályaudvarról végigtelefonálta a kórházakat és klinikákat, míg csak valahol azt nem válaszolta egy portás, hogy Barbara Dombrowska ott található, szobaszáma első emelet tizenöt.

- Szabad látogatót fogadnia?

- Állapota nem ad okot aggodalomra.

Verejtékben úszva tette le a kagylót. Valami bosszantotta, de nem tudta, mi. Talán, hogy ilyen könnyen rátalált; talán, hogy ilyen jól van, s a látogatás most már el nem odázható. Be nem vallott vágyaink, hogyha nem teljesülnek, okoznak ilyen névtelen és testetlen csalódásérzéseket... Az indulási oldalról füttyszó hallatszott. Összeállították a zoppoti vonatot. Őneki azonban nem volt visszafordulása; kilépett a hőségbe, taxit keresett.

- Megjött a humanista színigazgató! - bámult rá Barbara, de egy csúfondáros ajkbiggyesztés után elvesztette érdeklődését, közönyösen nézte a mennyezetet, s Rutkowski minden magyarázgatását egy tiltó mozdulattal elvágta. - Nem vagyok kíváncsi semmire! - kiabálta. - Ne merj vigasztalni. Ne merj kedves lenni. Egy hazug szót sem akarok hallani! Aliza megkapta a magáét, amiért sürgönyzött neked.

Aliza a színház titkárnője volt.

Vázát nem talált. Vizet eresztett a mosdóba, és a rózsákat, melyeket útközben vásárolt, beletette. Aztán az ágyhoz lépett. Ezt a testet csókoltam én - gondolta. De most muszáj volt Barbarát szépnek látni, és nem volt szabad éreznie a verejtékszagot. Fölébe hajolt, hogy megcsókolja.

- Menj a fenébe - lökte el Barbara. - Minek is jöttél? Azt hitted, hogy már nem élek?

- Megsürgönyözték, hogy nincs veszély.

- De azért remélted?

- Ne beszélj hülyeségeket, Barbara. Látni akartalak.

- Nézz meg. Szép vagyok. Most mehetsz.

- Ne légy goromba - mondta Rutkowski. - Beszélni akarok veled.

Barbara nagyot fújt a mennyezet felé.

- Sírom szélén zokog egy humanista... Miről akarsz beszélni?

- A szerepeidről.

- Szép tőled - mondta Barbara. - Tizenöt év után eszedbe jutnak a szerepeim.

- Három darabot játszol az idén, Barbara.

- Olvastam őket - mondta Barbara. - Nem kellenek.

- Akkor játssz el valami mást.

- Mi mást?

- Amit akarsz - mondta Rutkowski. - Válassz - tette hozzá. - Nincs kedved például Nórát eljátszani?

- Nórát? - kérdezte Barbara.

Fölült. Lábát lelógatta az ágyról. Előrehajolt, hogy jobban lásson... A szemeink örökké élnek. Meglehet, hogy csak Kazio érezte ezt, mert ő e szempár körül újjáépítette az összeomlott arcot, ahogy egy rozetta körül rekonstruálni lehet egy katedrálisfalat.

- Mi ez? - kérdezte a színésznő. - Vigasz?

- Nem vigasz.

- Akkor hazudsz.

- Nem hazudok.

Egy időben kezdték pályájukat; Barbara abban az évben játszotta Puckot, amikor az ő első drámája színre került. Szerelmük másfél évig tartott. Később, amikor Kazio igazgatója lett a színháznak, lehetőleg kerülték a találkozást, mert zavarban voltak, és a zavarból többnyire veszekedés lett.

Most is bizalmatlanul nézte Rutkowskit.

- Mi ütött beléd, Kazio? Rossz a lelkiismereted?

- Én mindig nagyon tehetségesnek tartottalak, Barbara.

- Megint hazudsz.

- Holnap leadom a sajtónak, hogy te játszod Nórát.

A színésznő elővette a pudriéját. Megnézte magát benne, aztán Rutkowski elé tartotta a tükröt, mintha megmaradt volna benne a kép.

- Nézd meg. A múltkor láttam magamat a televízióban. Öreg vagyok. Ronda a hajam. Milyen vacak Nóra leszek, nézd!

- Nagyszerű Nóra leszel, Barbara.

- Te hiszel bennem?

- Igen.

- Esküdj meg.

- Esküszöm.

- Mindenre.

- Mindenre esküszöm.

- Esküdj meg, hogy ma is olyan tehetséges vagyok, mint amikor a tied lettem, a Szentivánéji után.

- Ma is olyan tehetséges vagy, mint amikor az enyém lettél, a Szentivánéji után.

Barbara felsóhajtott, alig titkolt gyönyörűséggel. És azt mondta:

- Te édes piszok.

És megköszönte a rózsákat. Mintha kicserélték volna, derűsen és barátságosan elbeszélgetett Kazióval. Annak a zavarnak, mely annyi pörpatvar oka lett köztük, nyoma sem volt. Panaszkodott, mennyit szenved a veseköveitől, de azért bizakodott, hogy itt, a klinikán ebből is ki fogják gyógyítani az orvosok. Aztán elmondta, hogy az öngyilkosságot luminállal követte el, s bár eleinte nem bírt luminálra szert tenni, a végén Bohdan doktor, a színház orvosa, akinek álmatlanságról panaszkodott, minden további nélkül fölírta a receptet.

- Hogy bírtad azt a sok tablettát bevenni? - kérdezte Kazio.

- Az volt a legnehezebb - nevetett Barbara. - Hiszen tudod, milyen kínlódás nekem a nyelés.

A színházi világban mindenki tudta, hogy Barbara csak markírozza az evést meg az ivást. Erősen lámpalázas volt, s ez valamilyen nyelési görcsöt váltott ki belőle. A luminált is csak egyenkint bírta lenyelni, öt-hatperces időközökben. Minden tabletta után kiment a fürdőszobába, hideg vízzel gurgulázott, visszament, és bevette a következőt. A tizediknél teljesen elzáródott a nyelőcsöve, de éppen akkor - mesélte nevetve - nyitotta rá az ajtót a takarítónő. Ezért nem vitte kilenc tablettánál tovább.

- Maradt luminálod? - kérdezte Kazio.

- Egy egész csomó - nevetett Barbara. - Akarod látni?

Kinyitotta az éjjeliszekrényt. Egy bontatlan luminálos fiola volt benne és egy másik üveg, ugyanolyan fehér tablettákkal, de azokról kiderült, hogy vesetisztítók.

- Remélem, nem akarsz még egyszer ilyen hülyeséget csinálni? - kérdezte Kazio.

- Eszemben sincs - mondta Barbara, s az ágyból kilépve, pongyolát öltött. - Bocsáss meg - szólt vissza az ajtóból. - Amióta ezt a vesetisztítót szedem, minden félórában ki kell mennem.

Kazio egyedül maradt. Körülnézett, kivette a fiolát, és tenyerébe szórta az altatót. Helyébe betöltötte a vesetisztítót, még a címkét is visszaragasztotta, hogy érintetlennek lássék a fiola; a luminállal azonban nem tudott mit kezdeni. Az ablak csukva, a mosdóban a rózsacsokor... Lépéseket hallott. Zsebre vágta a tablettákat, s leült.

A fiók nyitva maradt. Barbara, vetkőzés közben, odapillantott, de nem szólt semmit, csak elégedetten mosolygott, mint egy anya, akinek távollétében megdézsmálták a süteményeit... Visszafeküdt, s oldalára fordult, hogy jobban láthassa Kaziót. A kislámpát is meggyújtotta, mert már sötétedett.

- Már nagyon aggódtunk érted, Kazio - mondta, mikor elhelyezkedett.

- Kik aggódtak? És miért?

- Mindegy - mosolygott Barbara. - Tévedtünk. Máskor is eljössz hozzám?

- Sokszor - mondta Kazio.

- Jó lesz - mondta Barbara. - Emlékszel a strassburgi májasra?

Nevettek. Annak idején - mikor még együtt laktak - Kazio kezében szétpukkant egy konzervdoboz, amikor ki akarta nyitni. Barbarának még sok ilyen mulatságos eset jutott eszébe, aztán Rutkowski lement a portáshoz, és taxit hívatott. Mialatt a taxira vártak, tovább tartott a jó hangulat. Barbara az ágyára ültette Kaziót, ő pedig a sötétülő ablakba nézett, révedezve.

- Emlékszel, milyen szép hajam volt?

- Most is szép - mondta Kazio.

- Amióta levágták, nem akar ennél hosszabbra nőni.

- A rövid is jól áll neked - mondta Kazio.

- Nekem csak úgy tetszem, amilyen azelőtt voltam - mondta a színésznő. - Én csak azt bírom szeretni, ami háború előtti. A te kisfiadat például, azt a gyönyörű vadócot... Istenem, milyen szeme volt!

- Minek erről beszélni - mondta Kazio.

- Vagy Jadwigát - sóhajtotta Barbara. - Hogy is becézted? Sába királynőjének?

- Már nem is emlékszem - mondta Kazio.

De eszébe jutott: Jeruzsálem hercegnőjének becézte. És felvillant az arca, a betegszoba falára vetítve. Felrémlett a bőre, mely fehér volt, és olyan érzékeny a fényre, hogy egy faág árnyéka is ott maradt rajta, mint egy karcolás. És ebből a fehérségből elősötétlett két folt; Jadwiga szeme, ahogy beletorkollt a sejtelmes messzeségbe, feketén, mint egy fénykép negatívján egy folyam.

- A Hold volt az ő bolygója - mondta révedezve Barbara.

Rutkowski hallgatott.

- Érdekes - mondta Barbara -, hogy őrá nem voltam féltékeny. Talán azért - tűnődött tovább -, mert úgy imádta azt a gyereket.

Rutkowski erre se szólt semmit.

- Ma már nincsenek olyan asszonyok - mondta Barbara. - Elhitted róla azt a szörnyűséget?

- El - mondta Kazio.

- Utánajártál?

- Minek?

- Hogy minek? - ült föl Barbara hirtelen. - Te őrült! - A kislámpát, mely a szemébe sütött, elfordította. - Erre tanúk vannak... Hogy is hívták a házmesternődet?

- Mit tudom én.

- Nem Damazernénak?

- Lehet.

- És hol lakott Jadwiga? Nem ismerted a lakásadónőjét?

- Elfelejtettem a nevét.

- Talán még él. A címét se tudod?

- Tudtam, de nem jut eszembe.

- És bírsz nem rá gondolni?

- Bírok.

A színésznő elfordult. Most megint hanyatt feküdt, és megint a mennyezetet nézte.

- Én nem bírnék az emlékeim nélkül élni - mondta egy kis idő elmúltával.

- Egy darabig én se bírtam - mondta Rutkowski -, de aztán sikerült.

- Te könnyen beszélsz. Neked itt a kislányod.

- Az igaz.

- És Ilse.

- Ő is.

- Hány év van köztetek?

- Tizennyolc évvel vagyok idősebb nála.

- De azért jól megvagytok?

- Nagyon jól megvagyunk.

- Üdvözlöm őket - mondta Barbara.

- Köszönöm - mondta Rutkowski. - Átadom.

- Talán már itt a taxid - mondta Barbara.

- Még nincs - mondta Rutkowski. - Odalátok.

- Menj csak - mondta Barbara. - Fáradt vagyok.

- Majd meglátogatlak.

- Nem kell - mondta Barbara. - Jobb egyedül.

- Azt mondtad, örülnél.

- Tévedés volt - mondta Barbara. - Nem akarlak látni.

El se búcsúzott.

Vén hisztérika! - gondolta Kazio a lépcsőházban. - Rózsákat hozok. Ideutazom, a legnagyobb kánikulában. Nórát játszani: élete álma... Mit akar még? Hogy összeköltözzem a halottaimmal, mint ő? Taxija épp odakanyarodott a klinika elé.

Otthon megcsapta a hetek óta bezárt szobák áporodott szaga. Kinyitott néhány ablakot, kereszthuzatot csinált; aztán eszébe jutott, hogy a konyhában maradt egy fél üveg vodka.

A gyerekszobán akart keresztülmenni. Villanyt gyújtott, belépett, visszatorpant. A szoba közepén, Olenyka babaszínháza mellett, egy hintaló állt. Káprázat - gondolta. Eloltotta, és újra felcsavarta a villanyt. A hintaló ott maradt.

Alig volt rajta festék. Sörénye lefoszlott, oldalán kifakadt a kóc. Tizenöt éve nem látta, de tüstént megismerte; csak arra nem talált magyarázatot, honnan került elő, és miképpen jutott ide, a bezárt lakásba... De itt állt akkor is, pontosan ezen a helyen, amikor az utcán felbőgtek a teherautók, és az SS-ek lekiabáltak róluk: "Fiúk, lányok, gyertek velünk, filmezni fogunk!" Akkoriban még adtak a formákra a németek, s ahol nagy lett a csődület, kihirdették, hogy csak az Állatkertbe mennek, és a híradónak csinálnak felvételeket. A gettónak azonban nagyszerű hírszolgálata volt. Már tudtak a gyerekvonatokról, azt is tudták, hogy éjszaka indítják őket, és azt is, hogy melyik rendező pályaudvarról - de azért úgy tettek, mintha elhinnék ezt az átlátszó mesét. Az áldozatnak - ezt jól kitanulták a németek - nem árt valami ürügyet odalökni, ha már nem ugorhatik gyilkosa torkának.

A szállítmányt először az Olympia moziba vitték az SS-ek. A gyerekek a jegypénztárak előtt sorakoztak, megmondták a nevüket, sorszámot kaptak. Innen egy kisfiúnak sikerült megszöknie; hogy ezentúl mi történt velük, azt csak találgatni lehet. Föltehető, hogy még itt, az előcsarnokban megvizsgálták őket, és kiválasztották, melyik alkalmas rá, hogy a Birodalomban, egy újonnan szervezett kísérleti állomáson németté próbálják nevelni. A vizsgálat nem tartott sokáig. Elsősorban a szőkék jöttek számításba. Ezeknek odaadtak négy más-más színű labdát, és följegyezték, hogy melyiket választotta a négy közül. Meghallgatták szívműködésüket, fölírták testsúlyukat és magasságukat. A koponyamérést egy automata végezte el, mely a zsidó fajra jellemző homlokszöget mérte le, olyan gyorsan, mintha csak barackot nyomtak volna a gyerekek fejére... Bent, a mozi színpadán, ülésezett a bizottság.

Ő egész nap írt. A drámáján dolgozott, s az írógép kopogása miatt nem hallott semmit az autók zajából és az SS-ek kiabálásából. Amikor észbe kapott, már késő volt. Az utca üres, csak néhány kétségbeesett férfi szaladgál ide-oda, az asszonyok állnak és bőgnek... Ő az ablakon kihajolva, nagyot kiált:

- Olenyka! Hol vagy, Olenykám?

Meghökkent. Micsoda képtelen gondolat! Olenyka most múlt kilencéves. A gettóbeli gyerekeket 1942 nyarán szedték össze. A hőség az oka. Az utazás. A veszekedés Barbarával... Arra például jól emlékezett, hogy a kisfiuk szőke volt; mindenki meg is jegyezte, milyen furcsa, hogy két szurokfekete szülőnek ilyen szőke legyen a kisfia. De az arcát csak elmosódva látta. Biztosan szép ruha volt rajta, egyik a Jadwigától kapott holmik közül... De a neve? Nem jutott eszébe. Hiába keresett-kutatott az emlékezetében: csak Olenyka nevét tudta, csak Olenykát látta az Olympia mozi színpadán, a bizottság előtt.

- Mind a négy nagyszülőd zsidó? - kérdezi az elnöknő.

- Apukám híres író - válaszolja a gyerek. A hangja meglehetősen szemtelen.

- Nem tudsz a kérdésre válaszolni?

- Azt szoktam mondani, ami eszembe jut.

- Úgy viselkedsz, mint egy utcagyerek.

Az elnöknő egyenruhát visel. Vonásai Ilséire hasonlítanak. Az a hidegség, az a tisztaság, az a nyomasztó nyugalom... Érdekes: tél van, és ő mégis csokoládébarnára van sülve. Szigorúan fogja a gyereket, de nem rosszakaratú. A kritikus hőfok, víz és jég között.

- Mi az apád neve?

- Apu.

- Ez nem a rendes neve.

- De a rendes neve.

- Te még a korodhoz képest is buta vagy.

- Nem vagyok buta.

- De buta vagy.

- Nem.

- De.

- Nem.

Egy ott álldogáló őr - megelégelve pökhendiségét - megfricskázza. A fricska nem túlságosan erős. Olenyka mégis nagyot néz. Élete első fricskája ez. Kazio sohasem engedte, hogy megbüntessék a gyereket. A humanista nevelés első föltétele, hogy a gyerek ne féljen a felnőttektől. Olenyka megfordul, nyelvét ölti az őrre. A bizottság felszisszen.

- Anyád neve? - kérdezi az elnöknő.

- Nincs.

- Mindenkinek van neve.

- Vagyis van - helyesbít Olenyka -, csak nem szabad kimondani. Vagyis: nincs.

- Miért nem szabad a nevét kimondani?

- Damazer néni azt mondta, hogy anyu szégyent hozott Lengyelországra, és emiatt apu megbüntette őt.

- Mivel büntette meg?

- Nem volt neki szabad többé hazajönni, mi pedig elfelejtettük a nevét.

- Ki az a Damazer néni?

- A házmester felesége.

Az elnöknő ír. Egy őrt álló katona elviszi a cédulát. Éjszaka teherautó jön Damazerért. Az asszony felkiabál a lépcsőházba: "Mindenünk a főcsap mögé van eldugva!" Az egyik katona ért lengyelül. Visszajön, és a vízvezetéki főcsap mögül elviszi Damazerék pénzét. A teherautó elrobog.

- Zsidó vagy keresztény gyerekekkel barátkoztál?

- Senkivel sem barátkoztam. Apukám híres író.

- Nagyon buta vagy - mondta az elnöknő. - Inkább ne hencegj az apukáddal.

- Külön nekem is írt - meséli Olenyka. - Kacsák repülnek, ezerszer ezer kacsa. Ők a felhő. Mindegyiknek egy vízcsepp van a csőrében. Az az eső. És hogy mi a hó? Azt is tudom.

- Nem tudunk téged használni - legyint az elnöknő. - Összevissza beszélsz, ami eszedbe jut.

- Csak nekem írta. Nem is mutatta meg másnak.

- Most is hazudsz. Nem tudsz még olvasni.

- De tudok - henceg Olenyka. - Angolul is tanulok Aputól. Dog a kutya. Ship a hajó. Én vagyok az ő mindene, kisgalambja.

- Szépen vagy te az ő mindene - mondja a bárónő. - Most például mit csinál?

- A svéd király küldött neki csomagot. Abból az enyém az egész csokoládé, ő pedig kávét főz magának, és ír.

- És terád ki vigyáz ilyenkor?

- Énrám Damazer néni.

- Így szeret téged az apukád?

- Én vagyok az ő mindene, kisgalambja.

- Nem igaz.

- De igaz.

- Nem igaz.

- De igaz.

- Nem igaz.

- Akkor is igaz.

Valahol megszólalt egy csengő, tompán, mintha fátylak mögül.

Rutkowski összerezzent. Még mindig ott állt a gyerekszoba ajtajában. Megőrülök - gondolta. - Tönkretesz a saját képzeletem. Hol az a vodka? Beveszek egy altatót, lefekszem, kialszom magam. Utálom azt a vén hisztérikát... Zsebébe nyúlt, kivett egy luminált. Úgy emlékezett, hogy a konyhakredencen hagyta a vodkát. Kiment, körülnézett. Csakugyan, ott az üveg. A mozaikpadló azonban úgy elkezdett csikorogni a lába alatt, mintha kidőlt volna a só. Rosszul lett, ha valami megcsikordult alatta. Inkább nem iszik vodkát. Bement a fürdőszobába, megeresztette a csapot. Jól megtörölte a lábát, hogy ne maradjon rajta só.

Megint csöngettek.

Egy öregasszony állt a küszöbön. Arca nem látszott a félhomályban. Terebélyes teste szétfolyt, mint egy olvadó hógúla. Az arcából nem sok látszott, de ami belőle kivehető volt, megrettentette Kaziót. Tudta, hogy ezt a nőt még nem látta, de az ember azt is megismeri, amivel még nem volt találkozása: akit szíven lőnek, abban a szempillantásban tudja, hogy itt a halál.

Az asszony lihegett.

- Ne tessék haragudni a háborgatásért - mondta az ajtófélfába kapaszkodva. - Láttam, hogy még ég a lámpa a doktor úrnál.

A házban mindenki doktor urazta Rutkowskit.

- Nagyon késő van - mondta Rutkowski. - Most készültem lefeküdni, asszonyom.

- A földszinten lakunk - mondta az asszony. - Csak egy percre leülhessek... A lépcsőjárástól még rosszabbul lettem, doktor úr.

Megingott. Kazio bevezette, leültette. Csak most vette észre, hogy a petyhüdt arcban nincs semmi vér.

- Rosszul érzi magát?

- A koszorúeremmel van baj.

Foszlott, fekete táskájából kivett egy gyűrött receptet.

- Ezt az injekciót szoktam ilyenkor kapni... Van ez itthon a doktor úrnak is?

Kazio elolvasta a receptet. Rábámult az asszonyra.

- Itt valami tévedés van. Én nem vagyok orvos, asszonyom.

- Nem doktor Rutkowski?

- De igen - mondta Kazio. - A filozófia doktora.

- Vagyis nem orvos?

- Nem - mondta Rutkowski. - Író vagyok.

Az öregasszonyt ez a kis csalódás is felizgatta. Szeme szaporán verdesett, szája kinyílt, hallani lehetett, ahogy ki- meg bejár rajta a levegő.

- Volt egyszer egy lakóm - mondta ereje vesztetten. - Annak is író volt a férje.

- Hogy hívták? - kérdezte Rutkowski. - Majdnem minden írót ismerek.

- Nem jut eszembe. Valószínűleg nem is él már, mert a gettóban lakott.

- És a felesége?

- Ő nem - mondta az öregasszony. - Ő nálam vett ki szobát, mert egy német tiszt udvarolt neki.

- Érdekes - mondta Kazio. - Most azonban pihenjen - tette hozzá. - Nem inna egy csepp vodkát?

- De igen.

Hozott egy likőröspoharat. Elindult a konyhába, de eszébe jutott a csikorgó mozaikpadló. Inkább a fürdőszobából hozott egy pohár friss vizet.

Az asszony megitta, de ugyanúgy zihált. Teste féloldalra billent, keze lelógott a szék karfájáról.

- Hogy érzi magát?

- Muszájna megkapnom azt az injekciót.

- Mindjárt felhívom az orvosomat.

Bohdan doktor, a színház orvosa, háromutcányira lakott, és a kocsija kint szokott parkolni a ház előtt. Álmából verte föl a csöngetés, de megígérte, hogy átjön, és magával hozza az orvosságot is, melyet Kazio a receptről bediktált neki.

- Ne tessék haragudni, hogy ennyi bajt csinálok - mentegetőzött az asszony. - Mi még csak két hete lakunk a házban, és nem tudhattuk, hogy a doktor úr nem orvos... Egyébként őt is doktor úrnak szólították.

- Kicsodát?

- Az írót, aki megölte a feleségét.

- Megölte? - kérdezte Kazio. - Ezt nem említette az előbb.

- Vagyis nem engedte be, amikor meg akarta látogatni a kisfiát.

- Az nem ugyanaz.

- Csakhogy ő imádta a gyerekét - magyarázta az öregasszony. - Úgy hívta: "Én mindenem, kisgalambom..." Nem lett volna szabad így megalázni őt.

- A megalázás még nem gyilkosság - mondta Kazio. - De most pihenjen. Egész biztosan árt magának a beszéd.

- Van, akit nem szabad megalázni - folytatta az asszony, mintha nem is hallotta volna a közbeszólást. - Ő nagyon szép és nagyon büszke volt, de egyszer mégis leült az ágyam szélére, és elsírta magát. "Margosa néni - mondta -, már nincs, akit szeressek." Megpróbáltam vigasztalni, de hiába. Éjjel kiment a rendező pályaudvarra, mert fejébe vette, hogy ott a kisfia, és beszállt egy vagonba, zsidó gyerekek közé... Pedig birodalmi német papírjai voltak, és egy német orvos őrnagy udvarolt neki.

- És a papírjait nem szégyellte? - kérdezte ingerülten Rutkowski. - Abba az őrnagyba nem halt bele?

- Az más - mondta az asszony. - Az az őrnagy megerőszakolta őt.

- És maga elhiszi, hogy meg lehet erőszakolni egy nőt?

- Azt tetszik hinni, hogy nem? - kérdezte az öregasszony.

- Talán hárman egy ellen.

- És egy az egy ellen? - kérdezte az asszony. - Például, ha az a férfi erős, mint egy gorilla? És pofon üti a lakómat, a ruháját pedig letépi?

- Önnek pihenésre van szüksége - mondta Rutkowski.

- Nekem se volt kellemes, hogy egy őrnagy ki- és bejárkál a lakómhoz...

- Hallgasson, kérem! - szólt rá Rutkowski. - Nem volna szabad ennyit beszélnie.

Az öregasszony azonban meg se hallotta a közbeszólásait.

- Egy idő múlva megváltozott a véleményem, mert az őrnagy is megváltozott. Úgy látszik, elszégyellte magát. Még nékem is kezet csókolt, a lakómnak pedig virágot hozott, és verseket olvasott neki... "Margosa néni - mondta egyszer a lakóm -, most már szépszerével kitehetném... De akkor nem küldhetek több csomagot neki."

- Kinek? - kérdezte Rutkowski.

- Annak az írónak.

- Buta beszéd - förmedt rá Rutkowski. - Az íróknak a svéd követségről küldtek szeretetcsomagot.

- Őneki nem! Ő mindent a feleségétől kapott.

- Ebből egy szó sem igaz! - kiáltotta Rutkowski. - El se fogadta volna!

- Dehogynem! - zihálta az asszony, és hirtelen föltápászkodott a karosszékből. - Őneki az őrnagy tisztiszolgája vitte be a kávét, a csokoládét meg a konzerveket...

- Üljön vissza! - förmedt rá Rutkowski. - Mit keres?

Az öregasszony rá se hederített. Már csak sípoló lélegzete emlékeztetett rosszullétére. Kacsázva, de friss léptekkel kicsoszogott a konyhába (ahol a kőpadló meg-megcsikordult lépései alatt), keresztültántorgott a szobákon, nyitva hagyta az ajtókat, égve hagyta a villanyokat. Végezetül a gyerekszoba küszöbén állt meg, fél kézzel a kilincsbe kapaszkodva, fél kézzel belehadonászva a sötétségbe.

- Hol a villany? - lihegett. - Éljen! - kiáltotta, amikor megtalálta a kapcsolót. - De hisz megvan! Tudtam, hogy itt lesz! - mutatott a szobába. - Ő küldte ezt a hintalovat is!

- Azt se tudom, hogy került ide.

- Az unokám találta meg a fáspincében - magyarázta elégedetten az öregasszony. - Kint az udvaron hintáztunk vele, míg csak haza nem jött a házmester. Ez a doktor úr kisfiáé volt, azt mondta, és másnak nem szabad játszani vele.

- Tévedett - mondta Rutkowski. - Ez nem az a ló.

- Ott voltam, amikor a lakóm becsomagolta.

- Minden hintaló egyforma, asszonyom.

- Ez más, mint a többi! - mondta az öregasszony. - Erre ráismerek. Még mondta is a lakóm: "Üljön föl rá, Margosa néni, majd én meghintáztatom."

Váratlanul és pukkanva, mint a gyerekekből, kitört belőle a nevetés. Nagy üggyel-bajjal rámászott a lóra. Ijesztő látvány volt, ahogy nagy, fekete tömkelegével hol erre, hol arra akart lebillenni róla.

- Azonnal szálljon le onnan, asszonyom! - kiáltott rá Rutkowski, miközben rémülten keringett körülötte. Az öregasszony azonban ügyet se vetett rá. Mintha gyerekké változott volna vissza, nagy vihogva elkezdte csúfolni Rutkowskit.

- Csúnya bácsi! - kiabálta. - Ne nyúlkáljon utánam! Irigy bácsi! Gonosz bácsi! Megölte a kisfiát a bácsi!

Rutkowski keze megállt a levegőben.

- Hallgasson! - mondta rekedten. - Hogy viselkedik itt? Mint egy buta gyerek!

Az öregasszony azonban tovább hintázott.

- Halálba kergette a feleségét is! - vihogta. - Nem szégyelli magát? Gyilkos a bácsi! Gyilkos, gyilkos! - kiabálta, petyhüdt arcán idétlen nevetéssel, mintha a gyilkosság valamilyen gyerekcsíny volna, amin nevetni lehet.

- Maga már nem tudja, mit beszél! - ordított rá Rutkowski. Oda akart lépni, hogy lecibálja a lóról, de a térde nem engedelmeskedett. Csak messziről mert rákiabálni.

- Azonnal szálljon le onnan, és menjen vissza a helyére!

Az öregasszony, mint egy kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre, elkomolyodott, és némán szót fogadott. Zihálva, a hintázástól kifáradva, visszadülöngélt a dolgozószobába, és leroskadt a karszékbe. Nehezen lélegzett. A szava is alig volt érthető, legföljebb sejteni lehetett, hogy valami mentegetőzésfélét motyog. Ő nem akart rosszat. Ő csak borzasztóan szeret hintázni, pedig a hintázás megzavarja az eszét. És - ha a doktor úr megengedi - szeretné megmagyarázni a viselkedését.

Erre azonban már nem került sor, mert Rutkowski nagy megkönnyebbülésére megszólalt az előszobacsengő, és megjött az orvos. Egyszerre minden a helyére állt, és lecsendesült, mintha eddig forogtak volna, vagy össze akartak volna borulni a falak.

Bohdan doktor alighanem csak a minap érkezhetett haza a nyaralásból, mert csokoládébarnára volt sülve. Az ifjúság oly hivalkodóan áradt belőle, mint a villanyégőből a fény. Mindent gyorsan csinált. Biztatón megveregette Rutkowski vállát, a beteghez sietett, és megvizsgálta. Ezzel is hamar végzett.

- Kár, hogy egy kicsit későn telefonáltál, Kazio - mondta a vizsgálat után.

- Miért későn?

- Mert neki már nem kell orvos - mondta.

És azt mondta, szívszélhűdés volt a halál oka. És - mondta - körülbelül egy negyedórája állt be a halál.

- Egy negyedórája?

- Legalább - mondta az orvos. - Már hidegedik.

Rutkowski a szeméhez kapott. Meglódult körülötte az orvos, újra forogni kezdett a szoba, összeborultak a falak.

- Az nem lehet.

- Miért nem lehet?

- Amikor csöngettél, javában beszélgettünk. Még hintázott is. Össze is vesztem vele...

- Ő már csak az angyalokkal veszekedhetett - mosolygott az orvos. Aztán odalépett hozzá, és a lámpa felé fordította Rutkowskit. - Mi bajod? - kérdezte. - Rosszul vagy?

- Elszédültem.

- Nem csodálom - mondta az orvos, miközben a mentőket tárcsázta. - Az idegeidre ment ez az eset.

- De én már egész nap hallucinálok.

- Az a hőségtől van - mondta az orvos. - Fürödj meg, feküdj le, és aludj.

Kazio engedelmeskedett. Mire megfürdött, már elvitték a holttestet. Lefeküdt, de még mindig szédült. Hullámzottak a könyvsorok, ki- meg behajoltak a falak.

- Szédülsz még?

- Már nem.

- Ezt a vodkát a konyhában találtam. Iszol?

- Talán később.

- Fogsz tudni aludni?

- Van luminálom.

- Maradjak még?

- Nem szükséges.

- Aludj jól, Kazio.

Még egyszer rámosolygott, aztán eltűnt a napsütötte arc, az összes napsütötte arcok a világon. Becsapódott a kapu, elment az autó, csönd lett. Rutkowski a zakójáért nyúlt, és bevett egy luminált. Egy kis vodkát ivott rá. Aztán még egyet és még egyet, és mindig ivott rá egy korty vodkát.

Mintha nevén szólították volna. Fölült, kinyitotta szemét. Körös-körül mindent elöntött az ezüst ragyogás. Ezüstpohár lepte el a rendező pályaudvar rámpáit, ezüstlött a mozdonyból gomolygó füst, ezüstbe játszottak a tehervagonok. Mindenütt őrszemek álltak. A vonat néma volt, a mozdonyból hang nélkül tört ki a gőz. Csak egyszer futott föl a holdsütötte égre egy gyereksikoly, aztán újra csönd lett, hűvös kagylóragyogás.

- Kazio! - kiáltotta valaki.

A mozdonytól számított negyedik vagonnak félig nyitva állt a tolóajtaja. Ott állt Jadwiga. A Hold volt a bolygója. Bőre magába itta fényét, feltündöklött, átderengett a ruhán. Teste e halotti világításban is bőven termőnek és televénynek látszott, mint a bibliai ősanyáké, akiknek öléből benépesült a föld.

- Kazio! - kiáltotta újra. - Gyere velünk!

Már majdnem elindult, de észbe kapott. Egy sóraktár tövében állt, a holdárnyékban; tízlépésnyire, az épület sarkánál, állt az őr. Megtorpant. Nem mozdult. Körös-körül ki volt szóródva a só. Ha csak egy lépést tesz, megcsikordul a talpa alatt.

- Kazio! - hívta még egyszer Jadwiga.

Lélegzeni se mert. Kijött egy vasutas, jelt adott; német tányérsapka volt a fején, de ugyanolyan narancspiros szvettert viselt, mint a poznańi fiú. Ezüst gőz szállt föl a mozdonyból. A szerelvény megrándult, és döcögve elment.

Kifűzte cipőjét, és lábujjhegyen, harisnyásan indult a holdfényben sötétlő, rommá lőtt város felé. Útközben szembetalálkozott egy német járőrrel; a katonák az arcába világítottak, észrevették harisnyás lábát, és félcipőjét a hóna alatt, de nem szóltak semmit, csak néma megvetéssel intettek, hogy mehet.

1962

Mélyen alatta, az erdő lábánál, majdnem kihaltnak látszott a város. Üres utcákon üres házak; a délutáni napfényt visszaszikrázták rá az üres ablakok. A vasútállomás körül már volt némi mozgás, a peronon pedig csak úgy hangyállottak a menekülők. A hegyekben olykor-olykor felbrummogott a tüzérség; moraja végighullámzott a tömegen, átrendezte s még összébb sűrítette részecskéit, mint a vízhullámok a parti fövenyt. Egy fűcsomóval megtisztogatta csizmáját, aztán leereszkedett a meredeken.

Nagyot került, hogy a büféhez jusson, de a büfé már be volt zárva. Továbbment, befurakodott a restibe. Már itt sem volt kiszolgálás. Az asztaloknál a jobb módú családok ültek, s nem batyukból, hanem monogramos bőrtáskákból ettek, és termoszból ittak utána feketét. Visszament a peronra. Megkereste a trafikot. Itt sem volt már semmiféle áru, csak néhány napkifakította képes levelezőlap, a r. k. plébániatemplom, a takarékpénztár előtt álló Bem-szobor és a városka fölött magasló Herman Ottó-kilátótorony látképével.

A trafikosnő azonban még a helyén volt, és kisírt szemmel rúzsozta a száját.

- Cigaretta már nincs? - kérdezte a hadnagy.

- Csak ami az üveg alatt van.

- De az biztosan nem eladó.

- Maga fénypofa - nézett rá könnyben úszó szemmel az asszony. - Mit gondol, kinek tartogatom ezeket?

Két napja nem volt cigaretta a szájában. Megvette az összes dobozt, és teletömte velük a zsebeit. Mohón rágyújtott.

- Megy még vonat? - kérdezte odavetve.

- Talán Váradra - mondta a trafikosnő.

- Mikor indul?

- Talán mindjárt - mondta a trafikosnő. - De a katonaruhásokat leszedik róla a csendőrök.

- Csak úgy kérdeztem - monda. - Én a frontra megyek.

- Oda lehet - mondta az asszony, s egy pillanatra rajta felejtette kipirosodott szemét. - Tudniillik nekem civil ruhám már nincs.

- Minek az nekem? - kérdezte fáradtan.

- Már odaadtam mindent, ami az uramtól maradt.

- Úgyis mindegy - mondta a hadnagy. - Váradon újra átfésülik a vonatot.

- Civilben azért el lehet tűnni - mondta a trafikosnő.

- Civilben igen - mondta a hadnagy.

Észrevette, hogy bal kezével idegesen dobol a könyöklőn. Gyorsan eldugta kezét. Észrevette, hogy tekintete nyugtalanul kalandozik ide-oda. Erőt vett magán, és szembenézett a tömeggel. Mint akinek nincs jobb dolga, unottan nézelődött. Akkor vette észre a lányt.

Előbb csak egy barna foltot látott. Aztán egy lesült, fiatalka arcot. Aztán - mint amikor beállítunk egy messzelátót - kiélesedtek az arc vonásai. Úgy látta, hogy nagyon szép a lány. Ilyen szépet talán még nem is látott. Úgy látta, hogy a lány is őt nézi, ámbár lehet, hogy ebben tévedett. Talán azt nézte, jön-e a vonat. Talán nem is nézett semmit. Mégis, az ember nagyon messziről is megérez magán egy tekintetet.

- Ha valaki akar - mondta a trafikosnő -, el tud bújni a széngúlák közé.

- Köszönöm, hogy szólt - mondta a hadnagy szórakozottan.

- És aki ügyes - folytatta a trafikosnő -, az a mozgó vonatra is fel tud ugrani.

- Az nem is olyan nehéz - mondta a hadnagy, és nézte a lányt.

- Hát akkor menjen - nógatta a trafikosnő. - Mit ácsorog itt?

Beköszönt neki az ablakon. Már nem volt könnyes a szeme, de a rúzs egészen széjjelkenődött a száján. A hadnagy elindult a lány felé.

- Hová megy? - kiáltotta a trafikosnő, és kidugta a fejét a kisablakon. - Nem arra kell menni!

Már az előbb kiszemelt egy élén álló ládát a lány padja mellett. Amikor sikerült odavergődnie, hasra fektette a ládát, és leült. Szemhéja alól látta, hogy a lánynak megrándul a keze. Fehér csipkekesztyűt viselt, és a kis likacsokon átsötétlett a napbarnította bőr.

Egy ideig nem mert megszólalni. Még odanézni se mert, s a lány sem nézett rá. Szemüknek valamilyen belső parancsszó kiadta a tilalmat, mintha egyetlen összenézésükből végzetes és kiszámíthatatlan események származnának. Tőszomszédban ültek, egy lélegzetvételnyire; ahol a legszorosabb volt a közelségük, ott egy fejsze foka is csak szűken fért volna át... A hadnagy eltaposta a cigarettacsutkát. Újra rágyújtott, s mielőtt zsebre tette volna, szokása szerint megzörgette a gyufaskatulyát. Talán ebből a zörgésből sikerült erőt merítenie; egy centiméterrel közelebb hajolt a lányhoz, s azt mondta, egészen halkan, maga elé:

- Engem Ott Albertnak hívnak.

A lány nem szólt semmit. Mozdulni se mozdult, csak az ujjait húzta be a tenyere alá. A hadnagy várt egy ideig.

Aztán azt mondta:

- Nem akarok magától semmit. Csak egy pár percig beszélgessen velem.

Erre sem jött válasz. Megint várt egy kicsit. Most már nehezebben ment a megszólalás, mert a balsiker azt a kevés biztonságát is kikezdte.

- Legalább a nevét mondja meg - mondta aztán.

A madár, mikor felröppenni készül, nem változtat a testtartásán, és mégis tudjuk, hogy mindjárt elrepül. A leány se mozdult, de bőre alatt átrendeződtek és megfeszültek az izmok; a hadnagy megijedt, és gyorsan elkezdte mondani:

- Ne menjen. Inkább nem kérek semmit. Csak egyszer nézzen rám. Ha idenézett, becsületszavamra békében hagyom.

A lány habozni látszott, aztán lassan ránézett. Ez a mozdulat akkora erőfeszítésébe került, mintha egy márványszobor fordította volna el a fejét, de a hadnagy végre látta őt, egészen közelről.

- Köszönöm - mondta.

Már az ősz szívében járt az idő. A peron üvegtetejét bearanyozta a délutáni nap, s odaát, a síneken túl, aranyba öltöztek a gesztenyefák. A hegyekből idemorajlott az ágyúdörgés, mintha valahol messze meg-megroppanna a föld, de most ebben sem volt semmi ijesztő. A hadnagynak beszáradt a torka. Ilyen szépet még nem látott, mint ez a lány. Bőrének barnasága világítani kezdett a kései napsütésben, melynek - úgy rémlett - rokona. Már nem is kívánt többet. Csak ülhessen itt, csak láthassa őt. Csak ez ne fusson el, ez a perc.

Ekkor azonban a tömeg, mely egyre szaporodott számban, s a peron korlátjánál már ikrássá tömörült, hirtelen fellazult, szétvált, s egy kakastollas fegyveres járőrnek nyitott utat. Hat szuronyos katona jött, félhold alakú táblával a nyakában. A táblára rá volt írva: "Tábori csendőr." Egy cingár, szemüveges zászlós vezette őket. Rajta nem volt tábla. Nem is volt nagyon katonás. Egy pattanásos, stréber diákra emlékeztetett, aki minden tárgyból jelesre akar vizsgázni, de épp ez az igyekvése volt félelmetes. Szeme ide-oda villant. Mindenkit kétszer nézett meg: előbb végigmérte nagy egészében, aztán belemeredt az arcába, és farkasszemet nézett vele. Őket kettőjüket mindjárt kinézte magának, de azért továbbment, elveszett az utasok között, s csak később fordult vissza. Most már odajött. Megállt előttük. A hadnagyot nézte, de a lánytól kérte el az iratait.

- Mi a neve? - kérdezte.

- Hisz ott van - mondta a lány.

- Csak tessék felelni, amit kérdezek.

A lány meghallotta a gyufaskatulya zörgését. Nem felelt. Elpirult. Egy kicsit messzebb rukkolt a hadnagytól, s csak azt mondta:

- Barta Mária.

- Anyja neve? - kérdezte a zászlós.

- Liebgott Paula.

- Mikor született?

- 1926. augusztus negyedikén.

- Utolsó bejelentett lakása?

A lány megmondta, a zászlós tovább kérdezett. Eközben hat emberéből három odasodródott a hadnagy oldalához. Most már körülállták mind a heten. Nem közeledtek, de nem távolodtak. Nem figyelték, de szemmel tartották. A zászlós azt kérdezte:

- Együtt vannak?

A lány megint elpirult. Egy kicsit gondolkozott. Azt mondta:

- Nem.

- De beszélgettek - mondta a zászlós.

A lány gondolkozott.

- Én nem beszélgettem senkivel - mondta.

- Hová utazik?

- Budapestre.

- Kihez?

- Az édesanyámhoz.

- Az anyja Pesten lakik?

- Nem - mondta a lány. - Csak előreutazott a két kis húgommal.

- Mi az ottani címe?

- Vámház tér 6.

- Ismeri a házat?

- Ott jártam iskolába.

- Hová néznek az ablakok?

- A Citadellára - mondta a lány.

- Tessék - mondta a zászlós, és visszaadta az iratokat.

Őhozzá nem volt ilyen udvarias. Harmadik személyben beszélt vele. Tehát a hadnagy úr sem ismeri a kisasszonyt. A hadnagy úr csak cigarettát akart venni. A hadnagy úrnak eszébe sincs elutazni. Sőt a hadnagy úr útban van az első vonal felé.

Amikor eddig jutott a kérdezősködésben, egy lépéssel közelebb lépett. A hadnagy nem látta, de érezte, hogy az emberei is összébb zárkóztak, mint egy harapófogó.

- És hol az alakulata a hadnagy úrnak? - kérdezte a zászlós.

- Itt - mondta a hadnagy.

- Hol itt? - kérdezte a zászlós.

- A Fő téren - mondta a hadnagy. - A szobor előtt.

- Milyen szobor van a Fő téren?

- Nem nagyon néztem - mondta a hadnagy. - Azt hiszem, Bemé.

- Igen - mondta a lány.

- Ne tessék zavarni a hadnagy urat - szólt rá a zászlós. - És hol áll a szobor?

- A takarékpénztár előtt - mondta a hadnagy.

- Ott - mondta a lány.

- Ne maga feleljen - mondta a zászlós. - És mit csinálnak ott a hadnagy úr emberei?

- Várnak - mondta a hadnagy.

- Mire? - kérdezte a zászlós. - A hajnali harangszóra?

- Az indulási parancsra - mondta a hadnagy.

- És milyen messze van ide az a szobor? - kérdezte a csendőr zászlós.

- Tízpercnyire - válaszolt a lány.

- Hallgasson - szólt rá a zászlós. - Nem magát kérdeztem.

- Tízpercnyire - válaszolta a hadnagy.

- Nagyszerű - mondta a zászlós. - De én se most estem le a karácsonyfáról. Megkérhetném a hadnagy urat, hogy maradjon itt?

- Itt maradok - mondta a hadnagy.

A csendőr zászlós valamit súgott az egyik emberének, aztán elindult a kijárat felé. A lány körülnézett. Nem látott katonát a közelükben. Felsóhajtott.

- Elmentek?

A hadnagy körül se nézett. Azt válaszolta:

- El.

- Mi volt ez? Altiszt?

- Zászlós - mondta a hadnagy.

- És mit akart azzal a karácsonyfával?

- Viccelt - mosolygott a hadnagy.

- Szabad neki magával viccelnie?

- Egy tábori csendőrnek mindent szabad - mondta a hadnagy.

- Még egy hadnaggyal is szabad viccelnie?

- Még egy ezredessel is - mondta a hadnagy. - Csak Máriának hívják, vagy becézni szokták valaminek?

- Csak Máriának - mondta a lány. - Biztos, hogy elmentek?

A hadnagy úgy tett, mintha nagyon alaposan körülnézne. A rézvörös csendőrtollak hol itt, hol ott villantak ki a sokaságból, de mindig ott köröztek az ő helyük körül.

- Biztos - mondta. - Félt?

- Csak magát féltettem.

- Nagyon féltett?

- Egy kicsit - mondta a lány.

- Nem nagyon féltett? - kérdezte a hadnagy.

- De nagyon - mondta a lány.

- Én is nagyon féltettem magát - mondta a hadnagy. - Nagyon, nagyon, nagyon.

Hallgattak egy kicsit. A hadnagy kezében megcsörrentek a gyufák. Rágyújtott.

- Milyen sokat szív - mondta aggodalmasan a lány. - Azt hittem, katonaszökevény.

- Hol sült le ilyen szépen? - kérdezte a hadnagy.

- Miénk itt a strand - mondta a lány. - Most kimegy a frontra?

- Ki - mondta a hadnagy. - Volt már szerelmes?

- Csak a vőlegényembe - mondta a lány. - Úristen, ha valami baja történik.

- Ki volt a vőlegénye? - kérdezte a hadnagy.

- A patikusfiú - mondta a lány. - Nem engedem, hogy a frontra menjen.

- Szakítottak? - kérdezte a hadnagy.

- Mást vett el.

- Miért? - kérdezte a hadnagy.

- Itt csak egy nagyon ócska kicsi strand van - magyarázta a lány. - Tizenkét kabin meg egy repedt medence, sokszor nincs is benne víz. A legtöbben nem is fürödni jártak oda.

- Hát miért?

- Más miatt - mondta a lány, és elpirult. - Az egész város azt leste, hogy ki jár a strandra és kivel. "Strandolni" itt annyit jelent, hogy... Érti?

- Értem.

- A patikuséknak nem nagyon voltam szimpatikus. Aztán mondani kezdték, hogy aki a strandon dolgozik, az nem őrizheti meg a tisztaságát... De ebből egy szó sem igaz. Elhiszi?

- Elhiszem - mondta a hadnagy.

- Lehet, hogy csak ürügy volt az egész, mert pénzes lányt akartak a fiuknak - mondta a lány. - Jaj istenem - tette hozzá. - Miért nem száll föl velem a vonatra?

- Mert nem lehet - mondta a hadnagy. - Szerette?

Zörgött a doboz. Rágyújtott. A lány rosszallással nézte a cigarettáját.

- Nem szívemből szerettem - mondta aztán. - Ő is csak egyet akart volna tőlem. Csak strandolni lett volna kedve... De én csak azé tudnék lenni, akit nagyon szeretek, és akihez hozzámegyek. Elhiszi?

- El - mondta a hadnagy.

- Előbb egy kisfiút szeretnék, aztán egy kislányt. Az se baj, ha egészen közönséges, olyan semmi különös gyerekek. Aztán megint egy fiút, de olyant, akinek valami tehetsége van.

- Mihez?

Az öreg gesztenyefák már elvetették árnyékukat. A lány borongva nézte a lehullott avart, melynek aranyszíne rézvörösbe fordult.

- Még nincs eldöntve. Vagy hangszerhez, például hegedűhöz, vagy pedig az énekléshez legyen tehetsége... Magának melyik tetszik jobban?

- Talán a hegedű - mondta a hadnagy.

A lány elgondolkozott.

- Most már nekem is az kezd tetszeni - mondta aztán. - Én elkísérném, országról országra, és egészen hátul ülnék, és megtapsolnám, mint a többiek. És senki sem tudná, hogy az anyja ül ott. Még ő maga sem.

- Ő sem? - csodálkozott a hadnagy. - Miért nem?

- Nem is tudom. Talán, hogy ne legyen lámpaláza. Én még levetkőzni is szégyellek a mamám előtt.

- És hogy akarja ezt csinálni?

- Azt se tudom. Talán titokban utaznék utána. Mindig egy nappal később, mikor a fényképét már közlik a lapok.

- Furcsa lány maga - tűnődött a hadnagy. - Szeretne utazni?

- Nagyon.

- Hová?

- Hová is? Mindenhová.

Sóhajtott egy könnyűt, majdnemhogy vidámat.

- Most úgyis vége lesz a háborúnak, és akkor kinyílik az egész világ. Örökké lehet lesz utazni, mert úgysem lehet többé háború.

- Miért ne lehetne többé háború? - kérdezte a hadnagy.

- Mert a háborúk a határok miatt vannak, és ezentúl nem lesznek határok sehol. És ha nincs határ, nem lehet háború.

- Azt hiszi? - kérdezte révedezve a hadnagy.

- Miért? Maga nem hiszi? - nézett rá kikerekedő szemmel a lány.

- De elhiszem - mondta egy kis gondolkozás után a hadnagy, és félrefordult, mert az egyik vöröstollas épp elébe tolta a képét. Kezében megzörrentek a gyufák.

Aztán arról beszélt a lány, hogy mi lesz, ha véget ér a háború. Milyen csönd lesz ezen az állomáson. Milyen pontosan járnak majd a vonatok. Mekkora békesség lesz fenn a hegyekben, ahol most a tüzérség mennydörög. Aztán megkérdezte:

- És magának mi a vágya?

- Hogy mi? - tűnődött a hadnagy. - Nem valami sok.

- Tudom - mosolygott a lány. - A cigaretta.

- Igen - mondta a hadnagy. - A cigaretta.

- Azon mi a jó?

- Még nem gondolkoztam rajta.

- Hát tessék - mondta a lány. - Gondolkozzon.

A hadnagy mélyre szívta a füstöt, és gondolkozott.

- Például az is jó rajta, hogy mindig kéznél van.

- És? - kérdezte a lány.

- És elfér az ember zsebében.

- És?

- És az a jó rajta, hogy jó.

- Most borzasztó okosat mondott - mosolygott a lány.

- Borzasztó okosat - mosolygott a hadnagy is maga elé. - Maga nem is érti, milyen nagy okosság ez. Mert az ember úgy is élhet... Másképp, mint maga. Hogy nincs neki semmije, senkije. Hogy folyton azt hiszi: mindjárt itt a vég. Még öt perc, vagy tíz perc, vagy egy negyedóra... És akkor rágyújt, eldobja, megint rágyújt. Hogy minden percre jusson valami jó, ameddig él.

Elhallgatott. A lány is hallgatott. Aztán egy kis hegyes pillantást vetett oda neki.

- De most már van valakije - mondta.

- Most már van.

- És nincs több szükség erre a csúnya büdösségre.

- Nincs.

- Hát akkor tessék szíves lenni ideadni a cigarettákat.

Még a zsebeit is kiforgatta. Összenyalábolta a dobozokat, és odavitte egy kövér cigányasszonynak, aki egy óriási rongybugyor tetejében ült. Visszajött, és végignézett rajta.

- Ezt is oltsa el.

Még egyet szívott rajta, aztán eltaposta.

- Nem fog hiányozni?

- Nem.

- Érek annyit, mint egy cigaretta?

- Százmilliószor annyit.

Ültek, hallgattak. Olyan mély lett bennük a csönd, mintha már mindent elmondtak volna egymásnak. Jó volt így hallgatni. Nem vágytak semmi másra. A háború végeiglen, egy egész örökkévalóságig elültek volna így. De ebbe a finom csöndbe egyszerre belezümmögött valami. Nem is zümmögött, inkább ketyegett, alig észrevehető zajjal, akkorával, mint a vízcsöpögés. A tömeg ettől is megmerevedett, elcsöndesült és figyelt, s amikor már tisztán kivehető lett a zakatolás, hirtelen nekilódult. Őket is elkapta, fölemelte és a vonat felé sodorta a rohanás; rögtön elvesztették egymást. A hadnagy megpróbált utat keresni a lányhoz, de nem látta sehol. Cekkerek úsztak a levegőben, gyerekek sivalkodtak a lábak alatt, sóder fröccsent szét a futók lépéseitől; s ebből a sűrű emberszövedékből, mint a keresztöltés vissza-visszatérő szálai, itt is, ott is, előötlöttek a rőtvörös kakastollak.

Végre megtalálta a lányt. Az egyik ablakból hajolt ki, és intett neki.

- Jöjjön közelebb - mondta, amikor odaérkezett.

Közelebb ment, egész az ablakig.

- Nem magát keresik ezek a katonák? - kérdezte súgva a lány.

Azt mondta, nem.

- Hát akkor miért nem jön velem?

Mert nem lehet, azt mondta.

- Muszáj visszamennie a frontra?

Azt mondta, muszáj.

- És nem lehetne valami kifogást találni? - kérdezte a lány.

- Milyen kifogást? - kérdezte.

A lány elgondolkozott. Egy kis idő múlva földerült az arca, és megkérdezte:

- Nem lehetne például szabadságot kérni?

- Azt megpróbálhatom - mondta a hadnagy.

Megszólalt egy síp. A szerelvény megrándult, és csigalassúsággal gurulni kezdett.

- No tessék - mondta a lány. - És kitől függ ez?

- A parancsnokomtól.

- Ő adja az írást?

- Nem - mondta a hadnagy. - Azt az ezredparancsnokom adja.

Lassan vele ment a vonattal. Együtt a búcsúztatókkal, az integető gyerekekkel, a nagy mellű, zokogó öregasszonyokkal, a lobogó zsebkendőkkel, a rozsdavörös kakastollakkal.

- És ő alá fogja írni?

- Azt nem tudom - mondta a hadnagy. Már meglehetősen sietnie kellett. - Nem csak tőle függ.

- Hanem még kitől?

- A tábornokunktól.

- És ő nagyon szigorú ember?

- Nem olyan nagyon - mondta a hadnagy.

- Hát akkor aláírja! - kiáltotta a lány.

- Talán aláírja! - kiáltotta a hadnagy.

- Miért csak talán!? - kiáltotta a lány.

- Majdnem biztos, hogy aláírja! - kiáltotta a hadnagy.

A vonat elment.

A hadnagy megállt. Zihált. Integetett. Intett, míg csak el nem tűnt a lány napbarnította arca. Aztán már csak a karját látta, egy aranyszín kart a sok szürke kar között. Aztán az is eltűnt. Zsebébe nyúlt, rá akart gyújtani. Megzörgette a gyufaskatulyát, de nem volt egyetlen cigarettája sem.

1962

Bánné villanyt gyújtott. Odakint még világos volt, de amióta közeledett a front, inkább elébe ment a sötétségnek. Kiváltképp ma, amikor egyedül volt itthon, s odakint olyan sűrűn gomolygott a köd, hogy az ablakból néhány lépésnyire mintha eltűnt volna a kerítésük.

Elővette a nagy zsírosbödönt meg a zománclábasokat. Szódát tett a tűzhelyen lobogó vízbe, amikor kopogtak. Összerezzent. Félrehúzta a függönyt.

Nem németek voltak. Egy asszony állt a küszöbön, egyedül.

- Itt laknak, kérem, Bán Sándorék?

- Én vagyok Bánné - mondta Bánné.

Mindene divatjamúlt volt az érkezőnek. Ápolatlan haján - mely épp feleútján járt az őszülésnek - fazék formájú filckalap ült, amilyent csak húsz évvel ezelőtti filmeken látni. Ódivatú esernyőjének papagájfejben végződött a nyele, két fekete bors üvegszemmel, melyek hűdésesen néztek kétfelé.

- A hirdetésre jöttem.

- Miféle hirdetésre? - csodálkozott Bánné.

Csak kora tavasszal és ősz utóján hirdettek: télen soha. Az érkező azonban kinyitotta buggyos retiküljét, mely úgy tele volt kacatokkal, használati és emléktárgyakkal, mintha mindenét magánál hordaná, és elkezdett kirakodni. Egy elsárgult szalaggal átkötött levélcsomót, lejárt zsebnaptárakat, fényképeket, orvosságosfiolákat, használt mozijegyeket és egy üres, de még szagló parfümszórót. A fényképeken tollas kalapú fiatalasszony volt látható, hol egy farkaskutyával, hol nélküle, de arca már elmosódott, a sarkok felmolyhosodtak.

Nikkelpénzek, zsuzsuk és kulcsok csörgése közben az őszülő asszony végre megtalálta a gyűrött újsághirdetést, melyen már csak a nagybetűs szavak voltak olvashatók: Bán Sándor facsemete-kertészete, Tét.

- Ez mi vagyunk - mondta Bánné. - De az uram nincs idehaza.

- Csakhogy én az ötórással haza szeretnék menni.

- Addig nem lesz vissza - mondta Bánné. - Bement a faluba, mert holnap disznót ölünk.

Az asszony ereje vesztetten nézett körül. Sápadt arcáról, mint egy málló vakolatú falról, pikkelyekben pattogzott a púder. Semmiféle érzelemnek nem adta jelét, de épp e lárvaszerűségben volt valami megindító, mint amikor egy belisztezett arcú bohóc könnyek nélkül sír.

Bánné az árakat se tudta. Még csak másfél éve voltak házasok. Az ura a széltől is óvta, s csak szép időben s legföljebb ojtani vitte ki magával a faiskolába. De azért így szólt:

- Mivel szolgálhatnék?

- Vásárolni akarok valamit - mondta az őszülő asszony.

- Díszfáink nincsenek - mondta Bánné. - Csak gyümölcsfacsemetéink.

- Nekem mindegy - mondta bizonytalanul a vásárló. - Csak szép legyen.

- Vannak négyéves suhángjaink - mondta Bánné.

- Hát nem tudom - mondta az asszony, ugyanolyan bizonytalanul nézve maga köré, mint az előbb. - Én valami nagyobbat szerettem volna.

- Az uram szokta intézni - mondta Bánné. - De ha várni tetszik egy kicsit, majd körülvezetem.

Kiforrázta a lábasait. Tiszta kendővel kitörölte őket, aztán kiloccsantotta az udvarra a vizet. Élettel teli kis asszony volt, minden porcikája kerek, és mindent olyan kerek mozdulatokkal és olyan gyönyörűséggel csinált, hogy az ember nem tudta róla levenni a szemét. Az idegen asszony meg se mert szólalni addig, míg szárazra nem törölte a kezét.

- Maga gyereket vár? - kérdezte akkor.

- Igen - mondta Bánné.

- Mehetünk? - kérdezte az asszony, és karjára akasztotta a papagájt.

Sár volt. Magas sarkú cipőjében billegve járt. Vagy öt percig mentek, hegy iránt. Mint száz meg száz halvány ceruzavonás, úgy derengtek a növendék fácskák a ködben.

- Ez mind jonatán - mutatott maga köré Bánné. - Ez batul. Ez ranett. Ez london pepi - magyarázta, ahogy mentek tovább. - Itt kezdődnek a barackfák.

Az asszony megállt.

- Nem tetszenek - mondta. - Azt hittem, nagyobbak ezek a fák. Erősek, dúsak, hatalmasok.

- Akkor tessék erre jönni - hívta Bánné. - A mandula már ötödévre hoz.

- Nekem nem fontos a gyümölcs - mondta kedvetlenül az őszülő asszony. - Nincs is időm öt esztendeig várni.

Megállt, ernyőjével megbökött egy fát.

- Daganat van a méhemben - mondta közönyösen. - Rák.

- Borzasztó - riadt meg Bánné. - És nem lehet operálni?

Az őszülő asszony átható pillantást vetett rá.

- Mikorra várja? - kérdezte hirtelen.

- Mit? - nézett rá Bánné. - Márciusra.

Az asszony továbbment. Már a parcella vége felé jártak, egy szelíden emelkedő ösvényen. Csak néhány lépésnyire lehetett látni: mint egy gyerekpelenka, olyan sűrű szövésű volt a köd.

- Ez mi? - kérdezte az asszony. Ernyőjével egy fűzre mutatott, mely zörgő, csontos ágaival épp a mezsgye szélén állt.

- Ez semmi - mondta Bánné. - Ez csak olyan fa.

- Ez tetszik nekem - mondta az őszülő asszony, és ki-kibicsakolva előresietett. A mezsgyén végig mindenféle fák álltak, kőrisek, nyírek és füzek; még Bánné apósa ültette őket, talán szélfogónak, vagy csak, hogy legyen valami, ami a szomszéd parcellájától elválasztja az övét. Aztán ritkulni kezdtek a fák, s a domb gerincén csak egy állt, magányosan.

- Az milyen fa? - kérdezte az idegen asszony.

- Hárs - mondta Bánné. - De már megvan tizenöt éves.

- Ezt megveszem.

- Ezt? - bámult rá Bánné. - Talán tüzelőnek?

- Dehogy - mondta az asszony. - Így.

- Nem értem - mondta Bánné. - Ezt már nem lehet innen máshová ültetni.

- Nem is akarom máshová ültetni.

- Hát mi legyen vele?

- Semmi - mondta az őszülő asszony. - Mennyi az ára?

- Itt tetszik akarni hagyni? - álmélkodott Bánné. - Ilyet még nem is hallottam.

- Itt marad, ahol van - mondta az őszülő asszony. - De azért az enyém.

Bánné tanácstalanul állt. Bárcsak itthon volna az ura! Ő is a fát nézte, mely nem volt túlságosan magas, de csúcsa mégis elveszett a ködben. Karcsú törzsű, egyenes növésű példány volt, mint egy életrevaló, izmos, de nem nagyon szép kamasz.

- Pont ilyet akartam - mondta az őszülő asszony. - Mit kérnek érte?

- Mindig az uram intézi - mondta Bánné zavartan. - De még egyet sem adott el ezek közül.

- Nem jövök még egyszer - mondta az ősz hajú asszony. - Akármit kér, megadom az árát.

Egy kis csönd lett. Rossz évük volt a háború miatt. Nagyon kellett a pénz.

- Száz pengő - mondta, csak úgy találomra. - Hogyha nem lesz sok.

- Rendben van - mondta az ősz hajú asszony.

Még egyszer végignézett a fán, aztán ernyőjével megdöfködte a töve körül a földet, és elindult a ház felé. Másodszor is kirakott a táskájából mindent, és letett egy százast a konyhaasztalra.

- Azt akarom, hogy vigyázzanak rá - mondta aztán.

- Nincs mire vigyázzunk - mondta Bánné.

- Azt is megfizetem - mondta az asszony.

- Azért nem jár fizetség - mondta Bánné.

- Trágyázzák is - mondta az őszülő asszony. - Elég lesz egy évre húsz pengő?

- Ne tessék fizetni - mondta Bánné. - Nem lesz annak a fának semmi baja.

Az idegen asszony még egyszer kirakta a retiküljét, és hat tízpengőst számolt az asztalra.

- Három évre kifizetem az ápolási díjat - mondta -, de ígérje meg, hogy szépen gondját viseli.

Bánné köhintett.

- Megígérem - mondta rekedten.

Az őszülő asszony elővette tükrét, s egy piszkos puffal kipúderezte arcát. Aztán megint végignézett Bánnén.

- Megmozdult már?

Bánné megint köhintett.

- Meg.

Az asszony elindult, visszafordult.

- Meddig él egy hárs? - kérdezte.

- Sokáig - mondta Bánné.

- Mégis? - kérdezte az őszülő asszony. - Száz évig is?

- Még annál is tovább.

Az őszülő asszony biccentett. Karjára akasztotta az ernyőt, és kiment.

- Öntözzék is! - mondta szigorúan. Az ajtóból még egyszer visszanézett Bánnéra.

- A viszontlátásra - mondta, de nem nyújtott kezet, és nem is nézett többet vissza. Ernyője hangosan kopogott a téglajárdán.

Bánné állt egy kicsit, aztán eltette a pénzt. Az a hír járta, hogy a visszavonuló német csapatok minden élő állatot elrekvirálnak. Munkához látott. Könnyen és kecsesen végezte dolgát, látszatra fáradtság nélkül, mint egy táncosnő, aki füllel nem hallható zenére mozog.

1962

Húsz forintot adtam a két ápolónak, akik hordágyra tették, és levitték a mentőautóba. A klinikán is adtam húszat-húszat a nappalos és az éjszakás nővérnek, és megkértem őket, hogy vigyázzanak rá. Azt mondták, hogy ne féljek semmitől, ők félóránként be-benéznek hozzá, habár szerencsére nem eszméletlen a beteg. Másnap vasárnap volt, bemehettem hozzá látogatóba. Még mindig eszméletén volt, de már alig beszélt. Csak az ágyszomszédjától tudtam meg, hogy az ápolónők feléje sem néztek, ami nem is csoda, mert kettejükre százhetven beteg jut, s ráadásul az orvosok sem nyúltak hozzá, azzal, hogy majd hétfőn alaposan megnézik. Ez mindig így szokott lenni, mondta a szomszéd, amikor szombat délelőtt hoznak be beteget.

Kimentem a folyosóra, és kerestem a nővért, de egyiket sem találtam meg a tegnapiak közül. Nagy nehezen előkerítettem a vasárnapi ügyeletes nővért, neki is adtam húsz forintot, és megkértem, hogy nézzen be időnként az apámhoz. Az orvossal is szerettem volna találkozni, mert egy százforintost még odahaza borítékba ragasztottam, de a nővér azt mondta, hogy az orvost transzfúzióra hívták a női kórterembe, bízzam rá, majd ő szól neki. Visszamentem a betegszobába, ahol a szomszéd megnyugtatott, hogy az inspekciós orvos úgysem ér rá kivizsgálni a beteget, tehát nem is baj, hogy nem tudtam átadni a pénzt. Úgyis csak holnap, amikor majd bejönnek az osztályos orvosok, lesz idejük foglalkozni vele.

- Nincs valamire szükséged? - kérdeztem.

- Köszönöm, nem kell semmi.

- Hoztam néhány almát.

- Köszönöm, nem vagyok éhes.

Még egy óra hosszat ültem ágya szélén. Szerettem volna beszélgetni vele, de már nem volt miről. Egy idő múlva megkérdeztem, nincsenek-e fájdalmai. Azt mondta, nincsenek. Erről sem kérdezősködhettem többet. Egész idő alatt hallgattunk. Nagyon szemérmes és zárkózott volt köztünk a viszony, mindig csak tényekről beszélgettünk egymással, de azok a tények, melyeket tegnap még szóba hozhattunk, mára eltörpültek, és semmivé váltak. Érzelmekről pedig sohasem esett szó miköztünk.

- Hát akkor megyek - mondtam később.

- Menj csak, fiam - mondta.

- Holnap bejövök, és beszélek az orvossal.

- Köszönöm - mondta.

- Csak reggel jön az osztályos orvos.

- Nem olyan sürgős - mondta, s a tekintete az ajtóig kísért.

Reggel hétkor fölhívtak, hogy az éjszaka folyamán meghalt. Amikor beléptem a 217-esbe, már másvalaki feküdt a helyén. Az ágyszomszédja megnyugtatott, hogy nem szenvedett semmit, csak sóhajtott egyet, és vége lett. Gyanítottam, hogy a szomszéd talán nem mondott igazat, mert az jutott eszembe, hogy én is ezt mondtam volna az ő helyében, de aztán igyekeztem elhitetni magammal, hogy a szomszéd mégsem csapott be, és csakugyan fájdalom nélkül halt meg az apám.

Nagyon sok formalitást kellett elintézni. A fölvételi irodában odalépett hozzám egy ápolónő - de sem a szombati, sem pedig a tegnapi ügyeletes, hanem egy eddig nem látott nővér -, és átadta apám aranyóráját, szemüvegét, pénztárcáját, öngyújtóját és azt a zacskót, amiben az almák voltak. Húsz forintot adtam neki, és tovább diktáltam az adatokat. Ezután egy bőrsapkás férfi lépett hozzám, és ajánlkozott, hogy megmosdatja, megberetválja és felöltözteti a testet. Ő mondta így, hogy a "testet", amivel bizonyára azt akarta érzékeltetni, hogy a szóban forgó személy nem él ugyan már, de mégsem egészen holttest, amíg mosdatva és öltöztetve nincs.

Nálam volt még a borítékba ragasztott százforintos. Ezt átnyújtottam neki. Fölszakította, belenézett a borítékba, aztán lekapta fejéről a bőrsapkát, és nem is tette többé föl a jelenlétemben. Azt mondta, hogy nagyon szépen el fog rendezni mindent, csak küldjek be ruhát és tiszta fehérneműt, egészen biztosan meg leszek elégedve. Azt válaszoltam, hogy délután behozom a fehérneműt és egy sötét öltönyt; most azonban szeretnék odamenni hozzá.

- Meg akarja nézni a testet? - kérdezte megütődve.

- Meg akarom nézni - mondtam.

- Jobb lenne aztán - tanácsolta.

- Most akarom látni - mondtam. - Nem lehettem mellette, amikor meghalt.

Vonakodva bár, de elvezetett a hullaházba, egy különálló épületbe, a klinikakert közepén. Nagyon erős, ernyőtlen villanyégő világította meg a pincét. Betonlépcsőn kellett lemenni, s a betonpadlón, mindjárt a lépcső tövében hanyatt feküdt az apám. Lába szétvetve, karja kitárva, ahogy csataképeken festik a hősi halottakat. De őrajta nem volt ruha, csak az egyik orrlukából állt ki egy kis vatta, egy másik pedig a bal combjához volt hozzátapadva. Úgy látszik, ott kapta az utolsó injekciót.

- Most még nem lehet látni semmit - mondta a bőrsapkás mentegetőzve. A jéghideg pincében is hajadonfőtt állt mellettem. - De majd akkor tessék megnézni, milyen lesz, ha felöltöztettem.

Nem szóltam semmit.

- Sokáig betegeskedett? - kérdezte később.

- Sokáig - mondtam.

- Arra gondolok - mondta -, hogy egy kicsit lenyírom a haját. Az nagyon sokat tesz.

- Ahogy akarja - mondtam.

- Oldalt választva viselte a haját?

- Oldalt - mondtam.

Elhallgatott. Én is hallgattam. Már nem mondhattam semmit, és nem is tehettem semmit, és pénzt sem adhattam többé senkinek. Azzal sem bírok jóvátenni semmit, ha elevenen mellé temettetem magam.

1962

Ne vedd úgy szívedre, hogy Csimpisznek csúfolnak a lányok. Elhiszem, hogy sértő hangsúllyal mondják, de talán te is érzékenyebb vagy a kelleténél, hiszen először vagy el hazulról, és mindjárt tizenkettedmagaddal alszol egy szobában. Sejtettem, hogy nehéz lesz alkalmazkodnod, amiben én vagyok a hibás, aki elkényeztettelek. De egyetlen gyerekünk voltál, nehezen erősödtél, nem tehettem mást, mert anyád már akkor is inkább belül viselte a szeretetét, és nem bírta kimutatni. Te pedig olyan kis makacs voltál, például egyszer két és fél napig nem ettél semmit, pedig tényleg nem kaptunk sehol fehér pettyes, piros labdát, és amikor nem akartunk hatéves korodban iskolába engedni, úgy beleharaptál az ujjadba, hogy vérzett. Így aztán mindig a te akaratod teljesült, és nemcsak én, hanem az egész község dédelgetett, mert itthon mégiscsak apád lánya voltál, ott viszont egy a tucatból, márpedig akinek ilyen dolga volt otthon, annak kétszeresen nehéz megszokni idegenben.

Az igazgatóasszonynál le van téve neked 750 Ft, amit postautalványon küldtem, váratlan kiadásokra. Rögtön vegyél belőle ugyanolyan habselyem hálóinget, amilyen a szomszédodé, és minden egyebet, hogy az alsó- és felsőruhád se jobb, se rosszabb ne legyen, mint a többieké. Itt persze esténkint üres a ház, de azért ne búsulj miattam, mert nincs miért. Ide is, oda is hívnak, mégis inkább itthon maradok, és a tévét nézem. Tudom, akárhova mennék, vagy az bántana, hogy rólad érdeklődnek, vagy pedig az, hogy anyádról nem mernek érdeklődni: minek az nekem. Most éppen az ünnepi beszédemet írom, mert meghozták a vetítőgépet, és lehet, hogy már szombaton megnyitjuk a mozit. Anyád fényképét nem találom, nézd csak meg újra a holmijaid között.

Ma át volt a doktornőnk, megbeszéltük a Sabin-oltásokat. Mondtam, hogy a kollégium a villamos végállomásánál van, és hogy nem tudsz aludni, mert a hurokvágányban csikorognak a villamosok. Hát most mire adjak orvosságot, kérdezte. Villamoscsikorgás ellen, vagy pedig honvágy ellen? Mondtam, mind a kettő ellen. Fölírt valami enyhe nyugtatót, naponta háromszor egy szemet kell bevenni, azt mondta, ezentúl ágyúzhatnak neked. Bár így volna. Ne félj, lesz táncosod bőven, és jól érzed majd magad a táncmulatságban. Okosan tetted, hogy táncruhát vásároltál a pénzből, és a borsózöld biztosan jól áll neked, de én azt akarom, hogy habselyem hálóinged is legyen. Szerencsére ma itt járt egy kiküldött a minisztériumból, a sofőrjének adtam egy kaska tojást. Csomagot visz föl, és 800 Ft-ot a vásárlásokra. Nem tudom, minek olyan embert kiküldeni, aki nem ismeri a régebbi állapotokat. Nézegetett a halszemével, de egy jó szava sem volt a községről. Csak amikor hazahoztam vacsorázni, és összekutyultam a konyhában egy finom paprikás csirkét, jött meg végre egy kicsikét a szava. A terveimre is mintha odafigyelt volna, de lehetséges, hogy ezt csak a mi olaszrizlingünknek köszönhetem. Anyád fényképét mégiscsak itthon hagytad, mert kiesett a rajzszög, és lecsúszott az ágyad mögé a földre. A csomagban küldök sült húst, az enyhe nyugtatót és almát; abból adjál a többieknek is.

Szombaton du. öt órakor, ha ugyan addigra kiszáradnak a falak, megnyitjuk a mozit. Ma munkaidő után az egész tanácsháza átjött velem, hogy végezzünk már a pucolással, de sajnos, ez másnak is eszébe jutott, mert a volt Hertelendy-féle pincészetből is átjöttek egy csomóan, aminek örülnöm kellett volna, ha nem lett volna köztük Zakar Pali. Épp ma kellett neki visszajönni arról a három hónapos tanfolyamról! Erről a létra tetején értesültem, papírcsákóval a fejemen, ő pedig roppant elegánsan odajött, és fölnézett, és azt mondta, üdvözöllek, Sándor bátyám, és tisztelettel jelentem, hogy megérkeztem. Én titokban azt reméltem, hogy akik annak idején felküldték arra a borászati továbbképzőre, azoknak lesz annyi eszük, hogy áthelyezzék egy másik borpincébe. Fejembe szaladt a vér, és azt mondtam, tűnj el, de rögtön a szemem elől, Pali. Sajnos, ez elég sok ember füle hallatára történt, de vessen magára, ha a történtek után még odaszemtelenkedett. Néma csönd lett. Pali kiment, én pedig minden dühömmel nekiláttam dolgozni. Vakolni is kellett, mert csupa repedés a fal, ami nem csoda, hisz már az én időmben is ebben a helyiségben volt a tánc. Anyádat is ott ismertem meg, még arra is emlékszem, hogy ki volt bontva, és csak úgy úszott körülötte a haja. Mindenki őt akarta fölkérni, mert mi, régiek, borzasztó buták voltunk, remélem, ti ezt is okosabban csináljátok. Körülbelül az volt az arány, hogy nyolcvan-kilencven fiúra jutott harminc lány, de még ennek a harmincnak a fele is petrezselymet árult, ami akkoriban nagy szégyen volt. Sokszor pedig éppen a legszebbjét és a legszebbek legjavát hagytuk ülve a lócán. Csak az számított, aki jól odasimult, vagy hagyta eltévedni a kezünket, vagy könnyű eset hírében állt; ezekért aztán tülekedtünk, még vért is ontottunk érettük. Anyád persze kivétel volt, az ő büszkeségéről még a tekintetünk is lepattant, mégis kapva kaptunk rajta, ma sem értem, miért. Írd meg, a többi lánynak van-e magas sarkú cipője, és a harisnyád megfelelő-e. Nem kell spórolni, az a halszemű mégis megemberelte magát, képzeld, lejött a drót, hogy mi leszünk az első község a megyében. Ebből kinéz egy kis pénzjutalom, és a te hiú apád azt akarja, hogy ne csak tanulásban légy első, hanem a mulatságban is. Te most vagy a nehéz életkorban, amikor az érzékenységetek óriási, és egy tűszúrásnyi sérelemre a legesztelenebb dolgokra vagytok képesek. Gondoltam is rá, hogy megleplek, és felutazom Pestre, mert hiszen én is úgy képzeltem, hogy az első bálodon apád lesz a legelső táncosod, de hát közbejött a mozimegnyitás. Anyád fényképét mellékelem.

Rémeket látsz. Nincs semmi baj a szívemmel. Egy szem bort se látok hétszámra, és nem is dolgozom sokat. Igaz, esténként kicsit üres a ház, de ilyenkor azt mondom magamnak, hogy négy év kevesebb, mint tíz. Csupa önzésből nem erőltettelek a humánba, és csupa önzésből választottam a gazdasági technikumot, mert könyvelőt vagy statisztikust vagy adminisztrátort csinálnak belőled, vagyis négy év múlva ideveszlek magamhoz, és megint együtt leszünk, hacsak nem lesz kedved továbbmenni az agrármérnökire. Nem jó így, de mégis így kell tenni, az ember tanul, kapaszkodik, és ha valahol messze kitanult, akkor elmegy még messzebb, ahol megfizetik a tudását. Te is, Erzsim, ne fogadkozz; vagy hazajössz négy év múlva, vagy sem, ráérünk erről beszélni. Egyelőre csak Zakar Pali jött haza, és este, amikor kijöttem a tanácsból, odaállt elém a sötétben. Ő innen elmegy, azt mondta, mert úgy nem lehet élni, hogy a község első embere ne fogadja el a köszönését. Miért ne lehetne, kérdeztem, nagy község ez, elférünk benne. Mert, azt mondta, akármekkorát vétett ő ellenem, csak énellenem vétett, és mégis az egész község fogja kivetni magából... Jól van, mondtam, és meggondoltam, hogy amit én mint magánember érzek, azt a közéleti funkcióban kimutatni nem volna helyes; jól van, azt mondtam, ezentúl elfogadom a köszönésedet. Akkor, azt mondja, engedd meg, hogy hazavigyelek, Sándor bátyám. Egy vadonatúj ötszázas oldalkocsis Jawa állt az utcán; kíváncsi vagyok, miből szerezte. Köszönöm, mondtam, hazavinni nem engedem magam, viszont, ha akarsz, köszönhetsz nekem. Azt mondta, jó estét kívánok, Sándor bátyám. Azt mondtam, jó estét, Pali. De azért sokáig nem bírtam elaludni, forgolódtam, zúgott a fejem; jól jött volna az az enyhe nyugtató, amit neked küldtem villamoscsikorgás ellen. Remélem, már nem ébredsz rá fel. Miért volna baj, hogy rövid a hajad? Ne félj, lesz táncosod elég, és remekül fogsz mulatni a bálban. Sajnos, nem jött meg a film, csak jövő szombaton lesz mozinyitás.

Te már nagylány vagy, nyitott szemmel jársz, és úgyis mindent tudsz, ami ebben a házban történt. Amit reggel írtam, csak fele volt a levélnek; okosabb lett volna, ha mindjárt a végit is megírom. Ti. én nem azért virrasztottam és forgolódtam az éjszaka, amiért elfogadtam Zakar Pali köszönését, hanem mert később este, alighogy megvacsoráltam, kaptam magam, és átmentem Gyöngyösiékhez. Az jutott eszembe, hogy Pali egész a tanfolyamig az ő kosztosuk volt, de a régi szobáját, melyet úgyis a lányukéknak ragasztottak a házhoz, időközben elfoglalta Gyöngyösiné veje meg a lánya. Gondoltam, ne legyen oka mondani Zakarnak, hogy a tekintélyem súlyát bosszúra használom; márpedig aligha akad olyan család, mely őt a történtek után szívesen látná lakónak, már rám való tekintettel is. És tényleg, amikor abba a szobába beléptem, ott szorongtak teljes létszámban Gyöngyösiék, beleértve a kétmázsás anyóst meg Zakart, nagy tanácskozásban, hogy mi legyen. Jöttömre tapintatosan elbúcsúzott az egész Gyöngyösi család, napamasszonyával, ijával-fiával, ámbár hogy Valika nem állt-e oda kívülről hallgatózni, az kérdés. A szoba egészen kicsike, legföljebb kétszer két és fél méteres, egy vasággyal és csak a legszükségesebbel bebútorozva; a mi házunkhoz mérve, mint egy ól. Díszítésül az egyik falon egy Jézus az Olajfák hegyén, a másikon Magyarország autótérképe, azonkívül a vaksi tükör sarkában észrevettem három pipacsszirmot, nyállal odaragasztva, és már egészen megfeketedve. Lehet, hogy mindez már az ifjú pár tartozéka, de hogy anyád kedves virága a pipacs volt, tudod. Apróra megnéztem mindent, a falra hengerelt mintáktól kezdve a padlódeszkából kiálló csomókig. Meglátszott a szobán, hogy tisztán tartják, mégis mindenről azt hittem, hogy piszkos, semmihez se nyúltam volna szívesen, még a nyirkos levegőt is nehezemre esett belélegezni. Anyádat úgy ismerem, mint aki borzadva állna meg ezen a küszöbön, s nem bírtam megfejteni, micsoda nagy elszántság léptette őt rajta át. Eközben teljesen kiment a fejemből, hogy mit keresek itt, nem jutott semmi az eszembe, míg csak Pali ki nem húzott zavaromból. Őneki persze mindez egészen természetes volt; ami nekem piszkos, neki tiszta és megszokott. Azt mondta, nagyon szépen köszöni, hogy eljöttem. Azt mondta, nem annak örül, hogy bocsánatot kérhet, mert aki feldúlt egy családot, ne várjon bocsánatot. Ő csak azt szeretné elmondani, hogy ami történt, nem az ő akaratából történt, ő tiltakozott és küzdött ellene, de a szervezete nem engedelmeskedett. Hazudsz, mondom neki, miért hazudsz, fiam, hisz itt már az igazság se használ, miért gondolod, hogy hazugsággal segíteni lehet. Nem hazudok, azt mondja. De hazudsz, mondom. Nem, Sándor bátyám, hidd el nekem, mondja, ő volt az első az életemben. Ez se igaz, mondom, az volt a híred, hogy minden asszonynak utánaveted magad. Akkor jobb vagyok a híremnél, Sándor bátyám, azt mondja, mert ő volt az első, és most, hogy kidobott, végem van nekem. Élsz és virulsz, mondom, mitől lenne véged. Mert, azt mondja, azóta nem bírok normálisan gondolkozni. Sándor bátyám, azt mondja, láttad azt a motort, a befizetést a bátyám adta kölcsön, és gőzöm nincs, miből adom vissza és miből törlesztem majd az OTP-részleteket. Hát akkor minek vetted, kérdem tőle, hiszen volt neked egy jóképű, szóló kismotorod. Mert eszembe jutott, milyen más volna, ha egyszer beülnék ebbe a Jawába, és megállnék Siófokon a Nárcisz előtt, és ez a hülyeség nem hagyott békén, addig kínoztam a bátyámat, három gyereke van, míg ide nem adta a pénzt. No és, kérdezem tőle, legalább bemotoroztál Siófokra? Nem. Miért nem? Nem mertem megtenni, azt mondja. No, gyerünk el innen, mondom neki, mert gondoltam, Valika már eleget hallhatott.

Beültünk a motorjába, és átmentünk mihozzánk. Azt hiszem, nem szántszándékkal tettem, hogy nyitva hagytam az összes ajtókat, és felgyújtottam mindenütt a villanyt. Most aztán őrá került a sor. Mondtam, ülj csak le, fiam, de ő csak állt, váltogatta a lábát, és hunyorgott, mint egy kisgyerek, aki követ dobott a házba, és most behozták, nézd csak, fiacskám, mit követtél el. Nem nézett ki többnek tizenhét évesnél, és a kék szemével meg a szőke hajával ő volt a megtestesült szánombánom. A kék szem a gyöngém, talán mert az enyém olyan szúrós és fekete, de a tied ugyanilyen kék, az anyádé szintén, még a hivatalban is jobban örülök, ha egy kék szemű ember lép be, mint ha más. Elég az hozzá, hogy megesett rajta a szívem, és beadtam neki a vacsorám maradékát, sőt egy kis olaszrizlinget is felhoztam, de akárhogy sajnáltam, ugyanúgy utáltam is, amiért folyton hazudott. Én például elejétől fogva tudtam, hogy a Jawáját nem bankkölcsönre vette, mert akkor nekem kellett volna aláírnom a hitellevelet. Azt is tudtam, hogy ha másnak nem is, de Huszár Vince feleségének már két évvel ezelőtt dolga volt vele, mert amikor Vince rajtakapta őket, az asszony ijedtében hozzám futott. Mégse szóltam semmit, mert úgy hazudott, mintha nem szántszándékkal tenné, hanem az igazságot szeretné elmondani, de nem sikerül. Még azt is elmondta, hogy három rend ruhát, hat puplininget és nem tudom hány pár cipőt csináltatott, félig hitelbe és félig abból, amit a bátyjától és a pesti mostohaanyjától sikerült összekunyerálnia, és motorostul, mindenestül 27 000 Ft adósságot csinált. Ezt se hittem el neki, pedig tényleg új volt a ruhája meg a puplininge, és abban is volt valami valószínű, hogy egy ilyen kölyök kiöltözik, csak azért, mert hátha egyszer mégis szembejön vele az a valaki. Így minden hazugsága alján volt egy kicsike igazság, amit el kellett neki hinni, mert például az sincs kizárva, hogy még ha húsz asszonnyal volt is neki dolga, mégis a huszonegyedik lett életében az első. Megérted ezt? Azt hiszem, ezt csak később fogod igazán érteni. A bor hamar elbánt vele, még közlékenyebb, még elveszettebb, még gyerekesebb lett, a végén ráborult a kezemre, és zokogott egy sort. Sándor bátyám, azt mondja, milyen rend és tisztaság van nálad. Talán, azt mondja, nekem is lehetett volna ilyen életem. Sándor bátyám, azt mondja, én nem bírom tovább. Sándor bátyám, azt mondja, engem ő tönkretett. És mit vársz tőlem, kérdezem, talán még én vigasztaljalak? Nem, nem, azt mondja, csak arra kérlek, ne gyűlölj. Hidd el, ő is csak szánalomból volt velem, látta, hogy gyenge vagyok és elzüllök, megpróbált segíteni rajtam, de rajtam nem lehet segíteni. Ha ő segített rajtad, mondom, akkor majd segít rajtad más is. Nem, azt mondja, olyan nincsen még egy, pedig hidd el, Sándor bátyám, sose vett emberszámba. Néha csak rám nézett, sóhajtott egy nagyot, és ha kérdeztem, miért sóhajt, Annuska, mert hiszen tegezni se mertem, nem is válaszolt, csak szomorúan beleborzolt a hajamba. Fiam, mondom erre, ne kend el a dolgot, tudom én, hogy nemcsak sóhajtoztatok és hajat borzoltatok. Ez igaz, azt mondja, de hidd el, Sándor bátyám, hogy én őbenne nem is a nőt láttam, hanem azt a nőt, aki a te feleséged. Jó tipp, mondom, remek jó tipp, mondom, de akkor miért nem udvaroltál inkább nekem? Kicsúfolsz, azt mondja, te is kicsúfolsz engem, Sándor bátyám, pedig hidd el, hogy én nemcsak úgy nézek föl rád, mint az egész község, hanem azt is tudom, milyen ramaty kis senki vagyok én, te pedig a legszebb szál férfi az egész környéken. Igazad van, ha kicsúfolsz, Sándor bátyám. De hiszen látod, hogy nem csúfollak ki. De kicsúfolsz. De nem csúfollak. De igen. De nem. De igen, és jó éjszakát kívánok, Sándor bátyám.

Hová rohansz, kiabáltam utána, hisz nincs is hova menned. Nekem már úgyis mindegy, azt mondja, ne piszkold be a kezedet énvelem. Elindult, megint úgy, mint egy kisfiú, akit a felnőttek kiküldenek a sötétbe. Megsajnáltam szegényt, és azt mondtam, maradj itt, fiam, nem bánom, egy éjszakát itt alhatsz énnálam. Persze, csak a verandán csináltam neki helyet. Rögtön elaludt, de én csak forgolódtam, ki-be takaróztam, aztán villanyt gyújtottam, és kimentem megnézni. Összekucorodva aludt, mintha nem is egy férfi, hanem egy rongycsomó feküdt volna a csíkos fürdőköpeny alatt. Mi ez, gondoltam, mi ez, hol itt a magyarázat? Még te sem tudhatod, Erzsim, milyen becsvágyó anyád van. Csupa erő és csupa büszkeség az erejére, de soha-soha nem volt benne egy mákszemnyi szánalom se. Még téged, még saját magát se sajnálta soha. Hát akkor ezt a kölyköt miért? Próbáltam őt az anyád szemével nézni, de nem bírtam kisütni semmi okosat. A szép új ruhája oda volt lökve a nádszékre; rendesen föltettem a vállfára, mit csináljak, ez a véremben van. Megint nem bírtam elaludni, és újra átolvastam a leveledet, mert mindig a leveledet szoktam olvasni elalvás előtt. Rejtély, hová tűnt el az a fénykép. Még egyszer fölkeltem, tűvé tettem mindent, de nem találtam meg. Nem is találhattam, mert biztosan emlékszem, hogy borítékba tettem, sőt arra is, hogy nem itthon dobtam be, hanem egy siófoki levelesládába, a járási tanács épülete előtt. Nézd csak meg jobban, ott kell annak lenni.

Nem tudom, mitől féltesz olyan rettenetesen. Igenis, próbáltam neki szobát szerezni, még Klára nagynénédhez is elmentem, de nem volt hajlandó kiadni a kisszobáját. Ahogy a Zakar nevet kimondtam, rögtön megindult a malom, talán még most is megy, mert én bizony búcsúzás nélkül otthagytam. Az utcára viszont mégse lökhetek egy fiatalembert, akinek nincs senkije. Tegnap Földváron jártunk, ahová Paliék 600 palack bort szállítottak, gondoltam, egy füst alatt megnézem azt a híres motelt. Nagy ebédet kaptunk, mert az üzletvezető ismerte a nevemet. Miért nincs étvágyad? Rossz a koszt a kollégiumban?

Végre megjött a film is, tehát szombaton du. 5-kor megnyitjuk a mozit. Éppen a próbavetítést néztem, amikor kihívtak, mert Rózsáné (a siófoki postakisasszony) telefonált, hogy egy zöld borítékot talált, amin se címzés nem volt, se feladó, és benne anyád fényképe, pettyes ruhában. Kérdezte, nem én dobtam-e be véletlenül, mondtam, de én. Nem értem magamat, mert még sohase dobtam be címzetlen borítékot, és azt se értem, miért nem mellékeltem a képet a levelemhez, ami szándékomban volt. Rózsáné még ma föladja, én pedig mindjárt továbbítom neked. Át voltam a doktornőnknél, ezt a receptet küldi étvágycsinálónak. Azt mondta, talán ott olajjal főznek, és te nem bírod. Mondtam, mi is olajjal főzünk. Azt mondta, akkor nem érti.

Az a baj, hogy túlontúl aggódol értem, és mindenfélét belemagyarázol a leveleimbe, mint például azt, hogy iszom. Legföljebb Pali iszik, ő is csak inna, ha bírná. Most is mi történt, kész nevetség, ha visszagondolok rá, bár amikor nekimentünk az almás szekérnek, nem nagyon állt nevetésre a szám. A balatonvilágosi pártüdülőből ugyanis átírtak a pincészetnek, hogy a folyó bor, amit küldtek, se nem bordói, sem pedig nincs meg 16 maligán. Pali könyörgött, menjek át vele, amit annál is inkább megtettem, mert az a gyanúm, hogy amióta az öreg Kánitzot megoperálták, a volt Hertelendy-féle pincészetben nagyon susmusol valaki a borokkal. Az persze még nekem is magas egy kicsit, miért kell pont a pártüdülőnek bordói helyett visontai vöröset küldeni, márpedig ez történt. A gondnok (Boldog Zsiga bácsi) már kész jegyzőkönyvvel fogadott, de amikor meglátott engem, azt mondta, jól van, gyerekek, jól van, nem csinálunk cirkuszt, de kikötöm, Sándor, hogy itt maradtok ebédre, és büntetésül segíttek meginni azt a piros pisit. Ő főzte a halászlét, ahogy a Tisza mellékiek, és persze nem visontai vöröset adott hozzá, hanem egri medocot, különleges töltést, mert az egri borforgalminál nem olyan hülyék ülnek, mint itt. Ennek az lett a vége, hogy délután fél ötkor (egy félórával a mozink ünnepi megnyitása előtt), a 119. kilométerkőnél Pali szép simán belement a tabi szövetkezet almás szekerébe. Nekem a térdemről jött le a bőr, de Pali nekirepült egy fának, amitől jókora daganat nőtt a fején. Ezenfelül a motor első kereke teljesen kiment a formájából, de a legnagyobb baj az volt, hogy az ötből négy kosár gyönyörű jonatán az árokba folyt. Tiszta szerencse, hogy a hajtó hallott már valamit harangozni rólam, mert amikor a másfél órás, keserves kínlódás után visszapakoltuk az almáit, azt mondta, hogy örvend az ismeretségnek. Mondtam, én is nagyon örvendek. Erre ő azt mondta, hogy ne várjuk meg, amíg odatéved a közlekedési rendőrség, hanem váljunk el csendben, nem történt semmi. Tényleg, mondtam Palinak, jöhet egy motoros járőr, és akkor befellegzett a jogosítványodnak. Az én mozimról (amiért három éve verekedtünk) úgyis lemaradtunk, legalább áztassuk ki belőled a medocot. A nádasban levetkőztünk, és elkezdtünk befelé lábalni a bokáig érő vízben.

Mi az a heg a köldököd alatt, kérdeztem Palit. Borjúmirigyet ültettek át belém, azt mondja, mert semmivel sem bírtak meghizlalni. Most is csak egy lerágott csont vagy, mondtam. Pedig injekcióznak is, mondta. Ahogy ott caplatott mellettem, még az árnyékomat sem bírta betakarni, és engem piszkálni kezdett valami, mintha megsértett volna a véznaságával. Pedig, amíg lányosodni nem kezdtél, tebeléd is kanalankint kellett beléd imádkoznom az ételt, és azt is tudod, hogy a gyengékkel szemben mindig tehetetlen voltam (példa rá Sütő Laci, aki nyilvánosan megbántott), épp mert ilyen vadbaromnak születtem. Te a soványságodban is szép voltál, ő meg valahogy torz. Mindenütt kibökődtek a csontjai, a hús pedig úgy lekívánkozott róla, ahogy a templomi szent szobrokról kezd lepattogozni a gipsz. Sok tejet kéne innod, mondtam. De nem nagyon szeretem. A gyümölcsöt se? Azt se. Hát mit szeretsz, fiam? Semmit, azt mondja, utálok enni. Bezzeg az én időmben, gondoltam, nem utáltál volna enni; ma is sóhajtok magamban egyet, ha elém tesznek egy tányér meleg ételt. Sportolj legalább, mondtam, ahogy a többi fiatalok. Ahhoz meg lusta vagyok, mondta, és nevetett. Hát mit van teneked kedved csinálni, kérdeztem. Mit is, kérdezte, és gondolkozott. Semmit, azt mondja, de tényleg semmit, még így, Sándor bátyám, besétálni a hűvös Balatonba, az jó... Hát akkor miért állsz meg, kérdeztem. Mert nem tudok úszni. Mondom, ne mesélj már, Pali, és erre ő elengedte magát, és úgy lemerült, mint egy kő. Nagyot nevettünk, mert amikor kihúztam, borzasztóan prüszkölte magából a vizet. Hogy van az, kérdeztem, negyven kilométerre laksz a Balatontól, és nem tanultál meg úszni? Mert nem tanított meg senki. Hát nem volt neked barátod? Olyan barátom nem volt, mint te, igazán megtaníthatnál egy kicsit. Nem bánom, mondtam, majd tanítalak. De akkor kezdjük el mindjárt. Hát jól van, mondtam, azt mondta, jaj de jó.

Átfogtam a derekát, ő meg összevissza csapkodta egy kicsit a vizet. Menjünk beljebb, azt mondta, erre fél kézzel tempóztam, és fél kézzel őt húztam magam után. Még beljebb, mondta, mert közben sikerült néhány lábtempót csinálnia, és erre nagyon büszke volt. Jó messzire bementünk, és amikor fáradni kezdtem, már nem ért le a lábam; itt aztán átöleltem, és pihenésképpen a lábammal tapostam a vizet. Csakhogy ő elkezdett rúgni, hadonászni és éktelen nagyokat nevetni. Mi bajod, kérdeztem. Jaj, azt mondta, jaj, ne csiklandozzál, Sándor bátyám. Ilyen csiklandós vagy, kérdeztem. Arra nincs szó, azt mondja, ha csak benéz valaki a hónom alá, megbolondulok. Erre kénytelen voltam a derekát magamhoz ölelni, és attól kezdve úgy ringtunk a vízben, mint egy szerelmespár. Meg tudnál maradni a hátadon fekve, kérdeztem. Nem, azt mondta, nem tudok. Hát mit tudsz, kérdeztem. Azt mondja, semmit. Az lehetetlen, mondtam. Pedig így van, én nem tudok semmit, mondta, és nevetett. Vigyázz, mondtam, ha nem mondod meg, lenyomlak. Nyomj le, mondta nevetve, akkor sem tudok mondani semmit. Erre tényleg lenyomtam, vagyis inkább csak megmártottam, de ő olyan kétségbeesetten kapálózott és prüszkölt, mintha a halálból húztam volna ki. Na, mondtam, ki vele, mit tudsz. Jaj, mondta, mit mondjak, ne nyomj le, Sándor bátyám, ja igaz, biciklizni tudok. És még, mondtam, beszélj, vagy lenyomlak. És még semmit, mondta, semmit, vagyis flekkent sütni és még két ujjal írógépelni is tudok. Ijedten becsukta szemét-száját, abban a hitben, hogy újra lenyomom, de nem nyomtam le, mert láttam, mennyire fél. Aztán másfél óra várakozás után nagy nehezen elcsíptünk egy teherautót, amely (egy százasért) hajlandó volt motorostul hazaszállítani minket. Az első kerék óriási nyolcast kapott, más baja nincs. A mozi megnyitását holnapra, vasárnapra kellett halasztani; nagy kár, hogy nem leszel itt. Postán elküldtem egy füstölt sonka felét, talán a hazai meghozza az étvágyadat.

Hát ez jár a fejedben? Most már gyanús kezd lenni az étvágytalanságod! Kiskorodban is sokszor nem akartál enni, vagy még ennél is elszántabban zsaroltál, hogy teljesüljön az akaratod. Hogy megijedtem, amikor egyszer kavicsokat kezdtél nyelni az udvaron, már nem is tudom, miért! De most hiába minden, vedd tudomásul, hogy látni se bírnám anyádat. Abban persze igazad van, hogy másmilyen munkát is tudott volna kapni. Az is igaz, hogy eszpresszóban dolgozni és részeg vendégeket kiszolgálni az ő szemében a legnagyobb lesüllyedés. De ő ezt nem azért választotta, hogy kimutassa a megbánását, és hogy én megbocsássak és elmenjek érte, és fölemeljem őt. Épp megfordítva: ő dacból választotta a megszégyenülést, mert még egy pofont akart nekem adni. Ez az igazság, és hiába kérsz, hiába zsarolsz, a Nárciszba soha, de soha be nem teszem a lábamat!

Meg fogsz lepődni, teljesült a szíved vágya. Voltam a Nárciszban, amit egész Siófokon Hodálynak hívnak, de az is túl szép elnevezés, mert voltaképpen egy csehó. Hirtelen jutott eszembe, elég későn, már lefeküdni készültem, amikor rám jött valami, és kimentem a verandára. Mondd csak, fiam, kérdeztem, tulajdonképpen hol kezdődött az a dolog. Ne beszéljünk róla, Sándor bátyám, azt mondja, minek ezzel zaklatni magadat. Ha zaklatna, mondom, nem barátkoznék veled. Kérlek szépen, azt mondja, már nem is emlékszem, hol. Hogyhogy nem emlékszel, az ilyet nem szokta elfelejteni az ember. Ja igaz, mondja, most jut az eszembe. Véletlenül őmellé ültem a távolsági buszon. Vásárolni ment a siófoki piacra, énnekem pedig épp be volt dögölve a szóló motorom. És mit mondtál neki, kérdeztem. Bizony, azt már nem tudom. No mégis. Hát valami semmiséget. De mi volt az, mondom, mert őt biztosan érdekelte az a semmiség. Nem hiszem, azt mondja, miből gondolod, hogy érdekelte volna. Hát abból, hogy elfogadta az udvarlásodat. Csakhogy én sohase udvaroltam neki, Sándor bátyám. Hát mit csináltál, kérdeztem. Kérlek szépen, azt mondja, én mindig csak panaszkodni szoktam a nőknek. Például miről? Például az egészségi állapotomról. És még, mondom, miről? És még arról, hogy néha milyen magányos vagyok. És, és? Hagyjuk ezt a témát, azt mondja, látni rajtad, mennyire zaklat. Dehogy zaklat, mondom, csak a kíváncsiság beszél belőlem. Hát például arról, hogy itt nálunk milyen kibírhatatlanok az esték. Ha az embernek nincs kedve negyven kilométert motorozni, akkor egyszerűen nem tud mit kezdeni magával. Erre mit mondott, kérdeztem. Erre olyasmit mondott, kérlek szépen, hogy van rádió meg tévé, és miért nem olvasok. Azt válaszoltam, hogy se rádiózni, se tévézni, sem olvasni nem szeretek. Aztán miről volt szó. Aztán, azt mondja, ha jól emlékszem, semmiről. Szóval, kérdeztem, így kezdődött? Azt hiszem, mondja, valahogy így. És az első randevút, kérdeztem, mikor beszéltétek meg? Már nem tudom biztosan, azt mondja, de úgy rémlik, hogy az első randevút csak a második találkozásunkon beszéltük meg. És hol történt ez a második találkozás? Nevetni fogsz, Sándor bátyám, azt mondja, mert másodszor is a távolsági buszon találkoztunk. Mivelünk minden fontos dolog a távolsági buszon történt. Ott találkoztunk először, ott beszéltük meg az első randevút, és amikor elegem lett belőle, azt is a távolsági buszon mondtam meg neki. Hogyhogy, kérdeztem, teneked lett belőle eleged? Minek ezt hánytorgatni, azt mondja, csak fölzaklat téged ez az ügy. Ez az ügy, mondom, már réges-rég nem zaklat, csak érdekel, te mondtad-e, hogy eleged van a dologból, vagy ő? Én mondtam neki, kérlek szépen, de persze nem így mondtam, hanem finoman. És hogy mondtad meg neki finoman? Úgy, kérlek szépen, hogy Gyöngyösi Valika állandóan figyel minket az ablakából, és énnekem minden idegesség rögtön a gyomromra megy. Érdekes, mondtam, a múltkor másképp mondtad. Hogy mondtam a múltkor, Sándor bátyám? A múltkor úgy mondtad, hogy ő dobott ki. Talán csak rosszul emlékszel, Sándor bátyám. Az nem lehet, mondom, hogy te emlékszel rosszul? Az nem lehet, Sándor bátyám, mert nincs olyan nő, akivel egy hónapnál tovább kibírnám. Mindent megunok, Sándor bátyám, ez az én legnagyobb bajom. Becsületszavadra, kérdeztem, hogy te dobtad ki? Na látod, mondta, mégiscsak zaklat ez téged, Sándor bátyám. Dehogyis zaklat, fiam, mondom, én csak azt szeretném tudni, hogy ha egy kicsit kiereszted a motorodat, beérünk Siófokra még éjfél előtt? Beérni beérünk, azt mondja, de miért olyan sürgős? Majd elmondom útközben. Hadd azt a nyakkendőt, mozogj már, fiam, ne húzzuk az időt.

Úgy volt megbeszélve, hogy külön megyünk be. Nem fogod elhinni; meg se rezzent, el se sápadt, habár a keze talán egy pillanatra megállt a levegőben. Pali fölött épp csak hogy átrepült a pillantása, engem azonban karikára nyílt szemmel nézett, még akkor is, amikor Pali odajött, és beleszólt a beszélgetésbe. Jó estét kívánok, mondtam. Jó estét kívánok, mondta. Két fél deci cseresznyét kérek, mondtam. Mi történt, kérdezte, ittál, Sándor, vagy mi bajod? Nem ittam, mondtam, de most szívesen meginnék két fél deci cseresznyét, ha lehet. Nincsen cseresznyém, mondta. Hát mid van, kérdeztem. Ez eszpresszó, mondta, mi csak A meg B likőröket árusíthatunk. Mik azok az A meg B likőrök, kérdeztem. Ne bánts már, Sándor, mondta, hiszen tudod te, mik azok az A meg B likőrök. Honnan tudnám, mondtam, nem értek italokhoz, viszont a barátom, mondtam, és odaintettem Palit, ő biztosan tudni fogja, mert az italszakmában dolgozik. Kezit csókolom, Annuska, mondta Pali. Jó estét, Pali, mondta anyád, de rá se nézett Palira, csak engem bámult, és azt kérdezte, ilyen jóban vagytok? Én a szemébe néztem, és azt mondtam, igen.

Nem fogod elhinni, hogy most is ura volt magának, csak a szemében buggyant föl valami köd, amikor Palinak beleborzoltam a hajába. Lehajtotta a fejét, mintha nem bírná látni, és azt mondta, ne tedd ezt, Sándor, mi egy kőből vagyunk faragva, nekünk a szánalom lesz a megölőnk. Miket beszélsz, mondtam, mért őt kellene szánni, itt csak engem illet a szánalom. Téged nem lehet, mondta, sose hagytad magad szánni, ha egyszer a kezem a hajadba tévedt, azt is visszaparancsolta a szemed. Te nem jól értettél, mondtam, a szánalom engem csak azért illet, mert innék egy fél deci cseresznyét, de nincs. Na látod, mondta, látod, milyen vagy most is, pedig kell valaki, akit az ember sajnálhat. Én őt akartam sajnálni, de nem érdemelte meg.

Hogy mondhatsz ilyet, mondtam, a barátom nagyon becsületes fiú, remekül biciklizik, és flekkent is tud sütni, nem igaz, Pali? Vigyázz, mondta anyád, csalás, hogy védtelen, csalás, hogy törékeny, még az is csalás, hogy sápadt. Egészségesebb ő, mint te meg én. Azt elhiszem, mondtam, csak látnád, milyen hamar meg fog tanulni úszni. Azt ugyan nem kell neki megtanulnia, mondta anyád, mert én már úgy megtanítottam, hogy jobban úszik, mint te meg én. Most nem az úszásról van szó, mondtam. De az úszásról, mondta anyád. Tévedés, mondtam, most arról van szó, hogy ő remekül ért az italokhoz, és tudni fogja, mik azok az A és B likőrök. Nagyon sajnálom, mondta Pali, de nem tudom. Érdekes, mondtam, pedig a bordói borokat igazán érti, hát akkor légy szíves, mondd meg nekünk te, hogy mik ezek.

Már eltűnt a pára a szeméről. A bonbonmeggyet, mondta, nevezik A likőrnek, az unikum, a mecseki és a hubertus a B. Hát akkor kérünk szépen két fél deci hubertust, mondtam, és hidd el nekem, hogy kézremegés nélkül töltötte ki a likőrt. Szervusz, Palikám, mondtam, Isten éltessen. Szervusz, Sándor bátyám, mondta, téged is. Várjunk csak, mondtam, látod ezt a hubertust, szerintem nincs meg öt centiliter. Tessék, mondta anyád, itt a hivatalos mérce, ha akarod, visszaöntöm, és ellenőrizheted. Nem szükséges, mondtam, a barátom remekül érti, egyedül vezeti a pincegazdaságot, amióta Kánitz bácsi megbetegedett. Kérlek szépen, mondta Pali, és a lámpa felé emelte poharát, azt hiszem, hogy ez megvan öt centiliter. Hát akkor igyunk, mondtam, de épp csak belekóstoltam, és visszatettem a pultra a poharat. Nem tudom, mondtam, én nem vagyok szakember, de mintha ez nem valódi hubertus volna, hanem valami pancs. Ilyet ne mondj, mondta anyád, hiszen látod, hogy eredeti üveg. Már láttam olyat, mondtam, hogy eredeti üvegből kitöltöttek valamilyen pancsot. Miért beszélsz így, Sándor, te mindig egyenesen szoktál beszélni. Most is úgy beszélek, mondtam, mert nekem valahogy nem tetszik az íze. Kérlek szépen, mondta Pali, belekóstolt a pohárba, és ide-oda öblögette az italt, az én szerény véleményem szerint ez a hubertus valódi eredeti. Nahát, mondtam, akkor szervusz, és fizetünk. Szervusz, mondta Pali, de engedd meg, hogy én fizessek. Nem, mondtam, majd legközelebb, itt én akarok fizetni, mondtam, mennyivel tartozunk, kérlek szépen? Tizenkét forint húsz. Tessék, mondtam. Jó estét kívánok, mondtam. Kezét csókolom, Annuska. Jó estét kívánok, mondta anyád, de ne hidd, hogy elfordult, még utánunk is nézett, és csak mikor már a motor oldalkocsijában ültem, akkor fordult meg, és tette vissza a polcra a Hubertus likőrös üveget.

- Mi az? Mi történt? Hol vannak a lányok?

- Színházba mentek az igazgató asszonnyal.

- És te miért ülsz itthon egyedül?

- Büntetésből.

- Mit csináltál, hogy ilyen büntetést kaptál?

- Beleharaptam az igazgató asszony kezébe.

- Hogy lehet az? Miért csináltad ezt? Beszélj!

- Mert már két nap óta nem ettem semmit.

- És?

- És ő nem hagyott békét, hogy egyek.

- És?

- És este elém tett egy nagy tányér lecsót.

- Miért kellett ezért a kezébe harapni?

- Mert már nagyon éhes voltam.

- És aztán ettél?

- Aztán se ettem.

- Öltözz, de gyorsan. Viszlek vacsorázni.

- Jaj, apu, inkább maradj itt velem.

- Nem lehet. Valaki vár az Apostoloknál.

- Az a ronda, ragadós, nyamvadék Zakar?

- Ő visz haza a motorjával.

- Pedig én szerb rizses húst akartam vacsorára főzni.

- Halálra sértődik, ha faképnél hagyom.

- Azt akarod, hogy tovább se egyek?

- Megint zsarolsz?

- Zsarolok: ő vagy én?

- Mindig a te akaratod teljesül.

- Te édes, te drága. Milyen nagyon szép vagy.

- És te milyen nagyon sovány, de szép.

- Anyu fényképét elhoztad, apu?

- Jaj, azt elfelejtettem.

- Árvám, szegényem, gyönyörűm, apum.

1963

Nikolitsék mindössze két hetet töltöttek Budapesten, és szerették volna a kurta vakáció minden napját érdemesen kihasználni. Végigültek egy Wagner-operát, melyet halálra untak ugyan, de utána mégis emelkedett hangulatban tértek vissza a szállodába. Elmentek a Csárdáskirálynő-be, ahol igen jól szórakoztak, viszont azt mondták: rémes, micsoda butaság.

Megnéztek egy szovjet színdarabot, pedig már ismerték a rádióból, kihagyni azonban mégse merték, mert odahaza rossz vért szülne, hogy nem néztek meg egyetlen szovjet darabot sem... Ittidőzésük utolsó estéjén jutott eszébe Nikolitsnénak, hogy a Niagara Nagykávéház, melyet nemrégen modernizáltak, igen fölkapott hely.

A portás hírét se hallotta a Niagarának. Nikolitsék ezen nem ütődtek meg. Hozzászoktak, hogy ők, az isten háta mögötti falusiak, jobban ismerik a főváros látványosságait, mint az idevalósiak. Mikor azonban a telefonkönyvben is hiába keresték a címét, akkor Nikolits - aki megint fájdította a gyomrát - azt javasolta, hogy menjenek be a szálloda éttermébe, valami könnyű kis vacsorára, aztán feküdjenek le.

- Lefeküdni otthon is tudunk - mondta Nikolitsné. - Magának különben is minél több kikapcsolódást és szórakozást javasolt az orvos.

Két évvel ezelőtt (idegi alapon) gyomorvérzést kapott Nikolits, ami azóta is állandóan kísértett. Persze - gondolta -, ha ez a Niagara valóban egy kis kikapcsolódást jelentene, elmenne szívesen, de ő már nem várt semmit. Ő már megvallotta magának, hogy ez a kéthetes felruccanás éppolyan balul sikerült, mint a tavalyi.

- Énnekem azt súgja valami - mondta -, hogy okosabb lefeküdni.

Nikolitsné azonban nagyon szeretett volna valamilyen bohémtanyára elkerülni. Lány korában két évig tanult mozgásművészetet, néhányszor szerepelt is egy műkedvelő csoportban, persze még a lánynevén. (Ruprecht Melitta.) Azóta minden, ami művészet és modern, megmámorította. Maga se tudta, mit vár ettől az estétől; egyszerűen nem bírt belenyugodni, hogy otthon maradjanak.

A taxisofőr szerencsére ismerte a helységet. Budára vitte őket, egy rosszul világított terecskére, melynek lucskos kövezetén széjjelúszva tükröződtek a kávéház neonbetűi. Odabent is neonlámpák világítottak, kvarcfényszínű csövek, melyek dugóhúzóformán csavarodtak az oszlopokra, és valamilyen bőrbajra emlékeztető arcszínt kölcsönöztek a vendégeknek.

Tánc nem volt, zene sem szólt, sőt még a ruhatár se működött. Nikolitsék, amikor a terem túlsó szögletében fölfedeztek egy szabad asztalt, a széktámlára dobták kabátjukat, mint a többiek. A berendezés sivár volt; Nikolits szerint ronda, Nikolitsné szerint hipermodern. Kék, zöld, vörös és arany mezőkre osztott falak, semmi dísz, csak az oszlopokra ragasztottak néhány tulipánmintás kerámiát. Sűrű cigarettafüst úszott a levegőben.

Egy félórát üldögéltek így. Akkor Nikolits, aki idáig hátat fordított a teremnek, így szólt:

- Nem jön a pincér?

- Nem látok semmiféle pincért - mondta az asszony.

Nikolits átült a feleségéhez. Valóban, nem volt pincér a teremben. Átellenben, a fal hosszán, bárpult állt, mellette vörös kókuszfüggönnyel takart ajtó nyílt, alkalmasint a konyhába. De a bárpult mögött nem állt senki, a kávéfőző gép nem gőzölgött, s a tükörrel bélelt polcokon egyetlen pálinkás- vagy likőrösüveget sem lehetett látni.

- Micsoda kiszolgálás van itt? - kérdezte egy idő múlva Nikolits. - Nekem kiesik a gyomrom.

- Ne idétlenkedjen, Sándor. Most jöttünk.

- Egy órája lesem azt a büdös pincért.

- Nahát, ne lesse. Talán csak később kezdődik a kiszolgálás. Az is lehet, hogy ez valami újdonság. Mintha hallottam volna, hogy már vannak önkiszolgáló kávéházak vagy micsodák...

- Akkor megyek és önkiszolgálom magamat - mondta paprikásan Nikolits.

- Maga nem megy sehová, Sándor. Nézzen körül, milyen nyugodtan ülnek a többiek.

Azt már Nikolits is észrevette, hogy a többiek milyen türelmesen ülnek asztalaiknál. De most feltűnt neki, hogy az asztalkák márványlapján se abrosz, se teríték, de még kávéscsésze vagy vizespohár se látható... A vendégek duruzsolva beszélgettek, fújták a füstöt, és olykor-olykor kandi pillantásokat vetettek a vörös körfüggöny felé.

A függöny mögül ugyanis időnként kilépett egy jól megtermett, rövid nyakú, vörös tarkójú férfi, aki ing helyett hálószövésű tornatrikót viselt. Körülnézett a teremben, mintha ismerőst keresne, és csakugyan, hamarosan rámutatott valakire. Az a személy, akire rámutatott, fölkelt, és a zömök férfi társaságában eltűnt a vörös kókuszfüggöny mögött. Egy-két perc múlva meglebbent a függöny, a vendég kilépett, és rózsás arccal, elégedett mosollyal visszament asztalához, ahol - úgy látszik - egészen természetesnek tartották rövid eltávozását, mert félbe se szakították a társalgást. Eközben újra előlépett a tornatrikós, intett valakinek, s az is bement.

- Édes Melli - kérdezte Nikolits -, hová mennek ezek az emberek?

- Biztosan vécére.

- De hogyhogy épp akkor, amikor intenek nekik?

- Nem tudom - mondta hűvösen az asszony. - Az ilyesmin nem szoktam törni a fejemet.

Kipúderezte magát. Megigazította a frizuráját, de a szemét nem vette le a rövid nyakúról, akinek melle szőre kikunkorodott a trikó alól. Megint bement egy vendég. Aztán kijött, és egy másik ment be. Vajon sorra kerül-e mindenki? - töprengett Nikolitsné. - Vagy csak a bennfentesek jutnak oda be? Székét oldalvást fordította, hogy a függöny felől egyenesen odaláthassanak; a trikóinges azonban, bár a szeme elsuhant Melli szép, szőke kontya fölött, a szomszéd asztalra mutatott.

Nikolits, épp ellenkezőleg, azon volt, hogy kirekessze magát annak a hentespofájúnak a látószögéből. Most azonban látnia kellett, hogy a szomszéd, akinek az intés szólt, milyen szolgálatkészen pattan fel a helyéről, s milyen buzgón iparkodik a vörös függönyhöz eljutni. Alighanem valami kiválóság lehetett; nemcsak azért, mert rendjel piroslott a gomblyukában, hanem mert méltóság áradt tekintetéből, büszke tartásából és hófehér hajából. Nikolits utánabámult. Éhségéről megfeledkezett, sőt a szorongásáról is kezdett elfeledkezni; legszívesebben odasomfordált volna az ajtóhoz, hogy utánalessen az aggastyánnak, de ehhez nem volt bátorsága. Ültében fordult egyet, hogy egyenesen a függönyre lásson.

Ekkor vette csak észre, hogy az egész teremben mindenki így ül, arccal a függöny felé. A vendégek társalogtak ugyan, de csak kurta és pattogó mondatokat váltottak, mintha egy örvendetes és fontos esemény állna küszöbön, és senki sem akarná, hogy ez készületlenül találja. A tömegfeszültség mindjobban hatalmába kerítette Nikolitsot is, olyannyira, hogy amikor a fehér hajú aggastyán visszatért a konyhaajtó felől, Nikolits felugrott, és elállta az útját.

- Engedelmet kérek a zaklatásért. Mi már több mint egy órája várakozunk. Van itt kiszolgálás, vagy nincs?

- Miért oly türelmetlen? - csóválta fejét az aggastyán. - Nem újságíró ön?

- Nem, kérem szépen. Agronómus vagyok.

- Hát akkor nyugodjék meg - mondta az aggastyán, és barátságosan megveregette Nikolits vállát. - Mi már negyedszer vagyunk itt, de ilyen gyorsan még sohasem kerültünk sorra.

Mosolyogva visszaült a helyére. Egy kicsit bicegett is, amit az imént - kifelé siettében - észre sem lehetett venni.

Nikolitsné haragos pillantást vetett az urára.

- Kellett ez magának? - kérdezte. - Nézzen körül, kik vannak itt. Még Zoborhegyi sem követelőzik úgy, mint maga.

Csakugyan, a terem közepén ott ült a híres komikus színész, akinek arcképével tele voltak a képeslapok. Kicsiny gombostűszemét ugyan ő is a függönyre meresztette, de különben példás szerénységgel ült asztalánál, karba font kézzel, mint egy kisdiák... Nikolits elszégyellte magát. Kiegyenesedett, mint az ősz hajú aggastyán. Karba fonta kezét, mint Zoborhegyi. Szemmel kísérte a távozókat, és izgatottan várta a visszatérésüket. Megpróbálta arcukból kiolvasni, mi történt velük a függöny mögött, de nem lett sokkal okosabb. Kifeszült vonásokkal, távolba vesző tekintettel, révedező mosollyal mentek, s ugyanilyen arccal, ugyanilyen szemmel jöttek vissza. Legfeljebb a mosolyukon érződött - visszajövet - némi erőltetettség, mintha erős lelki élmény takarójául szolgálna.

Negyedórák, félórák múltak. A vendégek jó része megjárta már az utat a kávéház és konyha között. Nikolitson belső reszketés vett erőt. Valahányszor előjött a trikóinges, megpróbálta magára vonni a figyelmét. Például hirtelen felkapta fejét vagy tüsszentett, vagy más efféle gyerekes trükköt eszelt ki. A trikóinges talán észrevette, talán nem. Most már hosszasan keresgélt a teremben, és néha meg is tréfálta a vendégeket. Egy ízben mereven rábámult egy tüllkalapos hölgyre, s amikor az nagy buzgón fölpattant, a túlsó sarokból intett be valakit. Ilyenkor a tetszés moraja futott végig a Niagara Nagykávéházon, a vendégek összenéztek, és hamiskásan mosolyogtak a viccen.

Végül eljött a perc, amikor a behívóember az ő asztalukra mutatott. Mind a ketten fölpattantak, de a trikóinges - jobbjával Mellire mutatva - bal kézzel legyintett, mintha a távolból rá akarna ütni Nikolits fejére. Az asszony elsietett, Nikolits pedig visszaroskadt helyére, és kitágult szemmel bámult a felesége után.

Alig bírt ülve maradni. Türelme fogytán néha fölemelkedett székéből, de a körülötte ülők csodálkozó tekintetétől észre tért, és újból elfoglalta helyét. Végre félrecsapódott a függöny, és megjelent Melli.

Nem volt ideje kérdezősködni, mert a trikóinges, végre-valahára, őrá mutatott húsos kezével. Csak annyit látott, hogy Melli szeme furcsán csillog, arca kipirult, járásán pedig valami erőltetettség látszott, mint amikor egy részeg ember ki akar tenni magáért. Amikor szembetalálkoztak, Melli nem nézett rá.

A trikóinges biccentett, és félrehúzta előtte a függönyt. Közelről bizalomgerjesztőbb volt az arca. Szűk homloka, horpadt orra, melyből, mint az ökölvívókéból, csak két lukacska látszott, nem volt éppen szépnek mondható, de valami meleg, állati nyugalmat sugárzott... A függöny mögött üveges csapóajtó következett, melyet a trikóinges előzékenyen kitárt előtte.

- Csak egyenesen méltóztassék parancsolni.

A csempézett falú folyosóról Nikolits a konyhába jutott, ahol feltűnő rend és tisztaság fogadta. Igaz, a tűzhely nem égett, az edények is érintetlenül sorakoztak polcaikon, s egy palacsintasütő oly fényes ábrázattal lógott a falon, mint a telihold az égen. Szakácsokat, kuktákat nem lehetett látni, jobban mondva, azon a három férfin, aki a konyhában tartózkodott, nem volt semmi kuktaszerűség. Egyiknél gumibot volt, a másiknál bambusznád pálca, a harmadik azonban üres kézzel állt a konyha közepén, és szó nélkül pofon vágta a belépő Nikolitsot.

Meg is kapta a magáét.

- Megőrült, Somogyi? - förmedt rá a trikóinges. - Hogy szabad így nekirontani valakinek!

S hogy jóvátegye a szépséghibát, fokozott előzékenységgel fordult Nikolitshoz.

- Túlbuzgóság! Mindenben ez a túlbuzgóság! - méltatlankodott. - Uraságodnak mi az óhajtása? Le óhajt vetkőzni vagy sem?

Nikolits állt, és nézte a négy férfit. Nem érzett félelmet. Nem is volt meglepve. Sejtette, érezte, sőt tudta, hogy ennek egyszer el kell jönnie. Jobb ma, mint holnap - gondolta, de a nyelve akadozott a szájában.

- Ha nem muszáj, nem vetkőzöm le.

- Dehogy muszáj! - mosolygott barátságosan a trikóinges. - Látom, vidékinek tetszik lenni. Parancsolja, hogy szidalmazzák is?

- Ahogy önök jónak látják - mondta Nikolits.

A trikóinges egy lépést hátrált.

- Na, üssétek - mondta. - De ne lazsáljon senki.

A három férfi, aki szemmel láthatóan félt a trikóingestől, nagy ügybuzgalommal agyba-főbe verte Nikolitsot. Nem kapkodtak, de szaporán dolgoztak. Úgy verték, ahogy a tüzes vasat verik, gyorsan, hogy ki ne hűljön. Közben-közben csak néhány kiáltás volt hallható.

- Nem tetszik a gyapot, te büdös? - kérdezte a gumibotos.

- Mert te mindent jobban tudsz! - kiáltotta a bambuszpálcás.

A harmadik, akinél nem volt ütőszerszám, és csak pofozással foglalkozott, jobbára általános szidalmakkal illette Nikolitsot.

- Nesze, cinege! Nesze, lófogú! Nesze, te lábmoslék! - kiabálta, miközben a pofonokhoz lendületet vett.

A behívóember nem vett részt a verekedésben. Összefont karral állt és várt, s csak néha, amikor egy kis rés nyílt, rúgott egy teletalpast Nikolits fenekébe. Látszott, hogy ő nem volna köteles dolgozni, de jó példát akar mutatni társainak. Amilyen buzgalommal láttak hozzá, oly hirtelen abba is hagyták a verést. A három férfi hátralépett, s a gumibotos rágyújtott cigarettájára, mely eddig gyújtatlan fityegett a szája sarkában. Nikolits, bár a feje megfájdult, és a térde is remegett egy kicsit, nem érezte magát rosszul. Inkább könnyűnek és felszabadultnak érezte magát, mint egy fárasztó, de szép hegyi túra vagy egy jó masszázs után. Szorongása, mely eddig rejtve gyötörte, úgy látszik, megszűnt létezni. Mozdulni azonban nem mert, míg csak a trikóinges rá nem mosolygott, és ki nem nyitotta a konyhaajtót.

- Erre méltóztassék.

Nikolits elindult, megállt. Nem tudta, szokás-e ilyenkor borravalót adni. Óvatosan egy tízforintost helyezett az asztal sarkára, melyet a gumibotos, mély meghajlással, zsebre tett. Nikolits végigment a folyosón, és kilépett a kávéházba. Szeme csillogott, sápadt arcát befutotta a pír. Igyekezett fürgén, katonásan mozogni, mert attól tartott, hogy egy kicsit biceg. Leült felesége mellé, és elégedetten megnyalta a szája szélét.

Még egy negyedórát ültek a Niagarában. Aztán visszatértek a szállodába, s másnap hazautaztak a falujukba, az isten háta mögé.

1963

Egész éjjel utaztunk egy nyirkos személyvonaton. Egész éjjel csöpögött az eső. Hajnalban, amikor megérkeztünk Vitályosra, elállt, de akkor már éreztem a kaparást a torkomban, és a harminchét ötöt. Te is jól kezdődsz - gondoltam -, szép életünk!

Szerencsére volt annyi eszünk, hogy a kórházi portás fülkéjében rendbe hozzuk a hajunkat, az arcunkat, a szánkat. Szontág ugyanis, az igazgató főorvos, erősen nőpártinak bizonyult. Három gyors staccato pillantást vetett ránk, de Gróh Sanyit, úgy látszik, észre sem vette, mert így szólt:

- Kolléganők, méltóztassanak levetni az esőkabátjukat, aztán foglaljanak helyet.

Lehet, hogy kitörőfélben a nimfomániám: fülemben úgy hangzott ez a felszólítás, mintha az esőkabátunkon kívül a pulóverünkre, a kombinénkra és a bugyinkra is vonatkozott volna. A nagy kardiológus első pillantásra egy kisportolt, kiberetvált, agyoncivilizált tengeri rablónak látszott, akinek a hófehér köpeny alatt illetlen ábrákkal van teletetoválva a melle. Nem érdektelen. Az én Nikoszom isteni férfi, de úgy férfi, ahogy a puska puska: csak egyetlen célra alkalmazható. Vele lenni annyi, mint egy olyan paklival játszani, melyben csupa egyforma kártya került össze. Pedig a kártyázásban épp az az izgató, hogy nem tudjuk, mi a következő lap.

Szontág azonban nem viszonozta az érdeklődésemet. Sőt.

Az ötven és a hatvan közt járt, de azért egy kamasz várakozásával nézte végig kabáttalanodásunkat, aztán - dó, re, mi - végigskálázott a lábunkon, la, szi, dó, a felsőtestünkön, s végül, mint előre látható volt, cégük reklámján, Ági kantalupdinnye-mellein állapodott meg. Nyelt egyet, ádámcsutkája lecsúszott a köpeny szűk nyakán, és sokáig nem jött elő.

Nem látta Ági arcát, de már ebben a pillanatban, az összes hullámhosszakon, kisugárzott belőle az az elhatározás, hogy lefekszik Szontágnak, az ő Škodáján fog szombatonta hazajárni, és az ő összeköttetéseivel fogja magát Pestre helyeztetni. Szontág ugyan 56-ban bukfencezett le Vitályosra, de azért nem keltette egy megfagyott gyermek benyomását. Épp, miközben ismerkedtünk, befutott egy álomszerű Chrysler, és S. miniszter mamáját hozta el a Lóránt-klinikáról. Szontág tüntetően nyugodt maradt, ki se ment üdvözölni a beteget, s csak annyit mondott a főnővérnek:

- A hetesbe - amivel nyilván azt akarta szuggerálni, hogy itt egymást tapossák a minisztermamák.

Azt, hogy Szontág minden látszat ellenére bent maradt a tojásban, magunktól is ki tudtuk számítani. Ez az isten háta mögötti járási kórház, a határtól másfél órányira 56-ban majdnem elvérzett: az ápolószemélyzet fele, az orvosok négyötöde átlépett Ausztriába. De orvos máshova is kell, s Szontág nyilván az összeköttetéseinek köszönhette, hogy tavaly három, idén pedig négy fiatal orvost helyeztek ide; méghozzá nem is a legrosszabbakat, mert mi hárman, lányok Pesten, Gróh Sanyi pedig Pécsett volt nagymenő.

A főnővér kávét hozott. Szontág keserűen itta. Egyszerre Ági is rájött, hogy ez az előkelő.

- A doktornő sem?

- Köszönöm, én sem.

Egy összmosoly. Na.

Dolgozz, gyönyörűm. De csak ne félj: én sem fogok Vitályoson megfeketedni.

Szóba került a beosztásunk. Ki-ki elmondta, hová szeretne kerülni. Aztán Szontág rákezdte a panaszkodást. Még mindig kevés az orvosa, kevés az ápolószemélyzete, kevés a férőhelye. Például itt a Május 1. Termelőszövetkezet; évek óta nincs, aki patronálja, pedig a minisztérium kéthetenkint sürgeti... Reméli, hogy lesz közöttünk valaki, aki vállalja.

Fagyos pauza.

- Senki?

Senki. Érthetetlen! De szép lehet pedig: munkaidő után kikocsikázni, három-négy órát rendelni, éjszaka visszakocsikázni... Ráadásul: a tsz-tagok SZTK-tagok. Pénz tehát nem jár... De ez a szent ember úgy nézett körül, mintha azt várná, hogy egyszerre talán többen is jelentkezünk. Szeme, miután körbejárt, az én számon állapodott meg, mintha az én Max Factor rúzsomtól remélné a boldogító igent.

Hallgattam. De hogy hallgattam! Ilyenkor olyan vékony a szám, mint egy kardvágás helyén évek múlva a heg.

Újabb szünet, aztán újabb meglepetés.

A minisztériumban különszobát ígértek mindegyikünknek az úgynevezett C pavilonban, ahol csak orvosok és ápolók laknak. Kisült, hogy ezt az épületet még a háborúban elvitte egy bomba, és Szontág nem tud minket elhelyezni. Illetve Bella főnővérrel összeíratott néhány albérleti címet, ahol saját költségünkre lakhatunk, egyikünknek pedig felkínálta a volt EKG-szobát, itt a belgyógyászaton, a kettes kórterem mellett.

- Nos? A szoba kicsi, de világos és meleg...

Újabb fagyos pauza. Négy kifejezéstelen arc. Mind a négyen ugyanarra gondoltunk: az osztályon bent lakni - állandó ügyelet. "Légy szíves, aranyom, te úgyis idebent laksz..." Plusz a kórtermekből áthallatszó lárma, a betegekkel közös vécé, plusz a kollégák, akik az én ágyamon vizsgálják a maszek betegeiket... Szontág szeme, a szokásos körséta után, megint rajtam állt meg.

- Orbán doktornő sem?

Imádlak. Ági mellét nézed, de tőlem várod az áldozatot? Csakhogy én épp ma laktam jól az áldozatvállalással. Rövidke létem: példamutatások hosszú sorozata, egészen addig, a legutolsóig, amikor önként jelentkeztem vidéki beosztásba... De most elég. Szép száműzött, csalódni fogsz.

Libasorban kivonultunk. Szontág az ajtóban sorra kezet fogott velünk. Már a folyosón jártam, amikor utánam szólt:

- Orbán doktornő! Még egy pillanatra.

Visszamentem. Mi ez? A többiek siettek, hogy elhalásszák előlem a valamirevaló szobacímeket: ez így szokott lenni. Viszont lehet, hogy Ágiról énrám csúszott át az érdeklődése: ez is így szokott lenni, csak nem ilyen gyorsan... Ági melle a blickfangosabb; én lassabban érvényesülök, de tartósabb hatással. Engem sokszor és sokféle ruhában kell látni, pulóverben, vászonblúzban, kosztümben és kisestiben, amíg nagy nehezen kialakul alakomról az az összkép, amit egyébként egy szempillantás alatt, egyetlen levetkőzéssel, el tudok érni... Így: minimum három hét, maximum hat. Fel voltam dobva; tudniillik még sosem sikerült kiütéssel győznöm.

Nem mintha érdekelne. Én Menelaosz Nikosz Evangelideszt szeretem, de azért úgy ültem vissza, hogy az íróasztal felől mutatós szögben lássék a lábam. Van egy jó arckifejezésem is, azé a gátlástalan erkölcsű medikáé, aki nem csinált cirkuszt a szerelemből, de most, éppen ebben a szempillantásban, itt, a vitályosi járási kórházban, megcsömörlött ennen lazaságától... Szontág megállt előttem, s fürkészve nézte arcomat.

Ismerem ezt a klimaxos korosztályt. Vagy hónapokig szenvelegnek, vagy mindjárt kigombolják a sliccüket. Tehát két eset lehetséges. Ha a fotelom karjára ül, akkor a második eset áll fönn, ha azt mondja: "Szabad magát Ildikónak szólítanom?" - akkor az első.

De: sem ez, sem az. Rossz volt a számításom. Egy olyan mondat következett, melyben háromszor fordult elő az "elvtárs" szó.

- Gondáné elvtárs úgy informált, hogy az elvtársnő az egyetlen KISZ-tag a ma érkezett elvtársak között.

Pech. Letöröltem arcomról az erkölcsi fanatizmus ismertetőjeleit, és átváltottam. Derűs arc, naiv, de bizakodó mosoly. Én is tanultam illemet. Terveim vannak. Vágyaim vannak. Téged akarlak, kiszámíthatatlan, ezer fényben játszó, szélsebesen száguldó, elérhetetlen, édes, édes élet! Harmincéves koromban, amikor még jó az alakom, adjunktus akarok lenni; de nem Vitályoson, hanem Pesten, a Jánosban, ahol apám olyan kis ember a bérelszámolóban, hogy csak egy fél íróasztal jut neki.

- Mit óhajtanak az elvtársak? - kérdeztem.

- Róza mamáról van szó - magyarázta Szontág. - Ő az, akit ma hoztak le a Lóránt-klinikáról... Nem azt mondta az előbb, hogy kardiológusnak készül?

- Az szeretnék lenni.

- Nincs kedve az osztályomon dolgozni?

- Dehogynincs - mondtam.

- Akkor mégiscsak be kéne költöznie a volt EKG-szobába.

- Miért van erre szükség? - kérdeztem.

- Róza mama állandó orvosi felügyeletet igényel.

- Nem elég az alorvos? - kérdeztem.

- Schrey doktornak - mondta halkan, mintha titkot árulna el - a két kölyke a mindene.

- De ő bent lakik - mondtam.

- De Róza mamának - mondta - miniszter a fia.

Összeakadt a szemünk. Egy negyed percig néztük egymást, teljes némaságban. Szeretem, ha egy férfi okos, de még jobban szeretem, ha én egy gondolattal okosabb vagyok. Pontosan tudtam, mi jár az eszében. KISZ-tag vagyok. Jobb, ha szövetséges, mintha ellenfél vagyok. Róza mama nagy üzlet - és úgy látszik, Szontágnak megéri, ha betársulok. De megéri-e nekem?

- Ötven kiló vagyok - mondtam sajnálkozó arccal. - Ha nem alszom le a kilenc órámat, másnap összecsuklom.

- Kár - mondta.

Fölállt. Kikísért. Már a nyitott ajtóban, csevegő hangon, mint valami ide nem tartozó, de szórakoztató szakmai pletykát, elmesélte, hogy a stockholmi kardiológuskongresszuson - ahová egyébként őt nem engedték kiutazni - a kiváló Massány Aladár néhány sajnálatos kijelentést tett a szovjet orvostudományról. Igaz, hogy a kiváló Massány Aladár spicces volt, de ezt elfelejtették megemlíteni a svéd hírlapok.

Megálltam. Amikor Szontágot kilőtték a Madarász utcai szívkórházból, Massány Aladár lett az utódja. Édes Ági, gondoltam, ne haragudj. Mégis én fogok Vitályosról kivackolódni.

- Annak az asszonynak - kérdeztem - súlyos az állapota?

- Elég súlyos.

- Akkor mégis kipróbálom az EKG-szobát.

- Nagyon szép magától - mondta.

- De ha nem tudok aludni - mondtam -, akkor kiköltözöm.

- Maga ott nyugodtan fog aludni - mondta. - S. elvtárs imádja a mamáját.

Végigkísért a folyosón. Kinyitotta az EKG-szobát. Előreengedett, de ő is bejött. Hallottam, hogy a zárban megfordul a kulcs.

- Levetkőzzek? - kérdeztem.

- A hajadat én akarom lebontani - mondta.

- Mi baja, kedveském?

- Semmi, Róza mama.

- De maga lázas.

- Nem hiszem, Róza mama.

- Nagyon fénylik a szeme.

- Csak a torkom vacakol megint, Róza mama.

- Azért jó lesz vigyázni, kedveském - mondta Róza mama, és rosszallóan csóválta a fejét, mintha nem is ő volna az én betegem, hanem én az övé.

Első látásra belém bolondult. Én nem ismertem a mamámat, de tudom, hogy amikor az apám elvette, takarítóasszony volt a MÁV-nál. Róza mama is. Ő a Ferencvároson, a mama a Keletin. Tudta Szontág, mit csinál. Őket, a Szontágokat, Lórántokat, Sebestákat félistenszámba vette az öregasszony; el sem bírta képzelni, hogy gondjaik, bajaik, teljesületlen vágyaik lehessenek. Vizitkor felült, és zihálva, a lepedőt markolászva próbálta megérteni, mit beszél a tanár, de ez csak ritkán sikerült neki. A megilletődés elvette az eszét.

Embernek okos volt, betegnek együgyű. Szív alakú, szelíd arca úgy tele volt különböző nagyságú bibircsókokkal, mint egy gombüzlet kirakata. Ha Szontág megállt az ágyánál, valamennyien felpiroslottak, sőt, még a szeme is kidülledt, mint két látási képességgel felruházott ikerbibircs. De se nem látott, se nem hallott; amikor Szontág ellépett a sleppjével, könyörögve suttogta utánam:

- Maradjon még egy percig, kedveském.

Énrólam ugyanis, a takarítónő mamámmal, hitte is, nem is, hogy orvos vagyok. Ágytálért, bélyegért, kifliért szalasztott. Egyszer beküldött a Népboltba töltött kekszért, és amikor meghoztam, diszkréten, de nagylelkű hunyorítással kezembe csúsztatott egy tízest. Azt hiszem, valami jobbfajta ápolónőnek nézett.

Tudta Szontág, mit csinál.

Azon a bizonyos szombaton, a szokásos hétvégi repülő vizit után, megint odakönyörgött az ágyához.

- Mit is mondott a tanár úr, kedveském?

- Hogy csak csütörtökön lesz a katéterezés.

- Miért nem kedden, kedveském?

- Mert Sebesta professzor úr csak csütörtökön ér rá.

- És ezért külön lejön Budapestről? - kérdezte Róza mama.

- Mindenáron itt akar lenni a vizsgálatnál.

- Áldja meg az Isten - sóhajtotta Róza mama, és szemét telefutotta a könny.

S. minisztert sohasem láttam, csak a filmhíradókból és a tévéből tudom, hogy jó húsban levő, egészséges ember. Pedig minden rendszer börtönét végigülte, ami őneki meg se kottyant; de börtönéveinek minden órája egy-egy méregcseppként hullott Róza mama szívére. Majd egyszer, ha megszűnik élni, az aggódás hősi halottja lesz.

Sok már nincs neki hátra. Egy ilyen súlyos dekompenzált szívnek már csak nyugalomra és napi háromszor húsz csepp digitáliszra van szüksége, és semmi másra. De ő ezzel nem éri be; minél nagyobb felhajtást csinálnak a szívével, annál boldogabb. Élvezi, hogy a "nagy ötösben", a Lóránt-Petz-Szontág-Sebesta-Boksa Willibald-körben kézről kézre adják, klinikáról szanatóriumokba passzolják, szanatóriumokból gyógyfürdőkbe továbbítják, s közben újnál újabb gyógyszereket és kezeléseket próbálnak ki rajta. Most épp a szívkatéterezés van soron.

Elmeséltette, hogy vezetnek be egy vékony csövet a könyökébe, hogyan siklatják végig a vénán, a könyökhajlattól a szívéig. Borzongott, rémüldözött, hüledezett, vacogott, örült.

Aztán eltűnődött.

- És ezt a Lóránt-klinikán miért nem tudták megcsinálni? - kérdezte.

- Meg tudták volna - mondtam.

- Akkor pedig miért vagyok itt? - kérdezte.

Végre! - gondoltam. - Éljen doktor Szontág Rudolf, a Madarász utcai szívkórház igazgatója. Éljen Orbán Ildikó, és éljen Róza mama!

- Azért - mondtam -, mert ez egy orvosi bravúr, aminek Szontág tanár úr a mestere.

- Isteni keze van a tanár úrnak - mondta Róza mama.

- Bizony - mondtam. - Isteni keze és isteni esze.

- Viszont - tűnődött tovább Róza mama - miért van egy ilyen isteni kezű ember Vitályoson?

- Nem tudom, Róza mama - mondtam. - Politika.

- Politika? - csodálkozott. - Micsoda politika ez? Egy ilyen isteni kezű embernek Pesten a helye. Maga mit szól hozzá, kedveském?

- Azt hiszem - mondtam -, hogy igen.

- És ő mit szólna hozzá?

- Azt hiszem - mondtam -, hogy örülne neki.

- Akkor beszélek a fiammal - mondta Róza mama. - Vagy ne?

- De - mondtam. - Csak tessék beszélni vele.

Pest. Te csúnya, te kopott, te vénülő, te magadat szépnek álmodó Pest. Sziszi bácsi műterme a Vár oldalában, ahonnan belátni az egészet. Még dereng, de ez már az a pillanat, amikor az utolsó szín - a sötétszürke - csendesen vívódik a halállal, aztán kihuny. Lüktetve, pászmánkint kigyulladnak a lámpák. Egy férfi dohányszagú lehelete a tarkómban. Ó, Nikosz.

El akartam mosolyodni, de tudok vigyázni magamra. Róza mama mégis észrevett valamit.

- Most egy kicsit jobban néz ki, kedveském.

Édes öregasszony. Édes-édes.

- Talán lement a lázam - mondtam.

- Azért jó lesz vigyázni - intett Róza mama, és elmesélt egy esetet a Sebesta-kórházról, ahol egy epeköves színésznővel feküdt egy kétágyas szobában. Annak a színésznőnek az ágyában, még őelőttük, egy virágzó fiatalasszony halt meg, akit szintén epekővel kezeltek. Mindent megtettek, amit epekő ellen lehet, de az asszonyka egy éjjel fulladozni kezdett, és nem kapott levegőt. Aztán a boncolásnál kiderült, hogy tüdősorvadása volt szegénykének, csak szégyellt annyi mindenféléről panaszkodni.

Nevettem.

- Azért ez nem egészen így történt, Róza mama.

- Most is megint nyelt, kedveském - figyelmeztetett.

- Pedig már nem is kapar a torkom.

- Azért csak nézzük meg a manduláját - mondta.

Vizit előtt mindig kipúderezte magát. Muszáj volt belenéznem a pudriétükrébe. A mandulám nem volt lobos. De hátul, az uvula mögött, elég mélyen lent, mintha egy kis duzzanat látszanék.

Letörültem az üvegről a púderfátylat. A duzzanat ott maradt. Nem volt nagy, nem volt piros, de azért egy helyett kettőt dobbant a szívem.

Visszaadtam a tükröt. Hülyeség. Huszonnégy éves vagyok.

- Már meg is gyógyultam, Róza mama - mondtam.

Egy félóra múlva fölmentem Rudihoz. A híres R. ült nála, egy százkilós filmrendező, akit "egy kis utókúrára" épp odakölcsönöztünk Boksa Willibaldnak. Megvártam, míg kihálálkodja magát, aztán leültem a helyére.

- Kibírsz egy jó hírt? - kérdeztem.

Ádámcsutkája, mialatt beszéltem, eltűnt, és olyan sokáig nem tűnt elő, mintha a köldökéig leszaladt volna. Szeme megvillant, mint amikor csak sercen egy gyufa, de nem gyullad meg.

Azt mondta:

- Zseni.

Azt mondtam:

- Kisztihand.

Azt mondta:

- Két hónap múlva Pesten leszünk.

Azt mondtam:

- Ámen.

Ültünk, hallgattunk. Nem volt mit megbeszélni: már régen kiterveztünk mindent. Csend volt. Szerettem az irodáját. Itt jó szag volt; Rudi nem sajnált magától semmit. Amerikai cigarettát szívott, angol levendulaszappannal mosdott, még a ruhájának is jó szaga volt, mintha a birkák fanyar trágyabűze, érzékien letompulva, megőrződött volna ruhája anyagában. Azt hiszem, a legjobban ezeket a szagokat szerettem rajta. Erre nagyon érzékeny vagyok. Nikosznak, aki huszonkét éves, a bőre szagát szeretem; Rudi körül csak azt a szagburkot, mely körülveszi.

Kinézett az ablakon. Az udvaron ott ragyogott vérvörösen a Škoda.

- Indulok - mondta.

- Hát persze - mondtam. - Siess - mondtam. - Vagyis várj csak - mondtam. - Előbb nézd meg a torkomat.

Az ablakhoz léptünk. Ő a torkomat nézte, én a szemét. Ahogy a pupillája beszűkült, már mindent tudtam.

Amíg vizsgált, két kezével tartotta a vállamat. Most elengedett; de mintha mindenki elengedett volna, az összes emberek, az összes orvosok, az egész tudomány és a nehézkedés.

- Nem látok semmi különöset - mondta -, de azért hozz egy gégetükröt.

Máskor mindig futok. Uccu végig a folyosókon, a lépcsőkön párosával föl meg le... Most nem volt sietős. Nehéz lett a lábam. Meghosszabbodott a folyosó, mégsem siettem. Meg-megálltam; a büfé feletti órához hozzáigazítottam az enyémet. Emlékszem, húsz perccel múlt tizenegy.

- Semmi - mondta Rudi, amikor letette a tükröt.

- Akkor jó - mondtam.

- Csak a mandulád érzékeny.

- És a hőemelkedés? - kérdeztem.

- Az is attól van.

- De néha kapar a torkom.

- Az is.

- Mindig baj volt a torkommal - mondtam.

- Az nálad alkati - mondta.

- Szóval, semmi? - kérdeztem.

- Vannak nyelési zavaraid? - kérdezte.

- Nincsenek - mondtam.

- Na látod - mondta.

- Köszönöm - mondtam.

- Szívesen.

Kinézett az ablakon. Tudtam, mit akar mondani. Ilyenkor jobb, ha az ember maga mondja ki: nemcsak mert mondani könnyebb, hanem mert hallani is.

- Ne menjek fel Olgához? - kérdeztem.

- Olgához? - tűnődött, mintha magától eszébe se jutott volna, hogy egy szövettani vizsgálatot csináltassak. - Tényleg, az nem ártana.

- Megvársz? - kérdeztem.

- Hát persze - mondta. - Egy óra alatt kész lehet vele.

Biedermann Olga nagy színházrajongó volt, helyesebben mondva: színházi bennfentes. Szombatonkint a pályaudvarról egyenest a Művész eszpresszóba sietett, ahol a heti színházi pletykákról értesülhetett.

Épp a szemöldökét rajzolta, amikor bekopogtam.

- Ujjaj - mondta, amikor a torkomba nézett, körülbelül akkora megindultsággal, amennyi egy odvas fognak jár. - Rögtön megcsinálom. Egy óra múlva jöhetsz a leletért.

Fájt egy kicsit, de nem vagyok érzékeny fájdalomra. Lementem a szobámba. Megnéztem az órámat. Kimentem a büfébe. Ott is megnéztem az órát. Ittam egy kávét. Visszamentem. Egy óra.

Végigvetettem magam az ágyon, de zavart az órám ketyegése. Hasra fordultam, a kezemet bedugtam a párna alá, de azon is áthallatszott a ketyegés. Nem baj - gondoltam. - Azért is hallgatom. Azért is számolom. Hatszázig számoltam, aztán megnéztem az órám. Hét perc telt el. Akinek nincs hite, hogy átimádkozza, mit kezdjen magával egy ilyen órán? Nincs, ami siettesse, nincs, ami elmulassza... Elszégyelltem magam. Tudok magamon uralkodni. Például akkor alszom el, amikor akarom. Órámra néztem: még negyven perc volt hátra. Becsuktam a szemem. Nem tudom, hogy csináltam, de elaludtam. Pontosan negyven perc múlva ébredtem fel, oly összetörten, mintha követ zúztak volna a hátamon. Mehettem volna Olgához: mégse mentem.

Még öt perc. Még öt. Még kettő. Azért sem! Nem félelemből, hanem dacból még hozzávártam három percet. Egy negyedórás késéssel mentem föl a gégészetre.

Olga sehol. Csak egy takarítóasszony mossa az ablakot.

- Hol a doktornő? - kérdeztem.

- Elutazott.

- Hogy lehet az? - kérdeztem. - Csak egy óra múlva indul a vonat.

- Én csak most jöttem be - mondta a takarítóasszony. - Autóval ment, mert azért a kövér filmesért leküldtek Pestről egy kocsit.

- Nem hagyott itt egy leletet? - kérdeztem.

- Azt nem is szabad neki - mondta. - Ő mindig mindent bezár.

Körülnéztem. Két fiókja volt a laborasztalnak, mindkettő bezárva.

- Sürgős? - kérdezte a takarítóasszony.

- Kíváncsi volnék rá - mondtam.

- Kié? - kérdezte.

- Az enyém - mondtam.

- Most már meg kell várni a hétfő reggelt - mondta.

Az ablakhoz léptem. Mintha nem is volna beüvegezve, olyan tiszta volt a frissen mosott ablak. Lenéztem az udvarra. A Škoda már nem állt bent.

- A tanár úr is elment? - kérdeztem.

- Mi baja, doktornő? - kérdezte, és a vödörbe csapta a rongyot.

- Semmi - mondtam.

Épp csak megszédültem. De aztán az jutott eszembe, hogy Olga helyén én is ezt tettem volna. És az jutott eszembe, hogy Rudi helyén is ezt tettem volna. És az jutott eszembe, hogy nincs jogom zúgolódni: kuss!

Másnap, vasárnap reggel nyolckor, életemben először, átvettem az osztályunkon az ügyeletet.

Van tartásom. Tudok nem gondolni arra, amire nem akarok. Tudok takarékosan bánni a szánalommal is: nemcsak másokra nem pazarlom, hanem magamra sem. Azt hiszem, kislánykorom óta egyetlenegyszer sem sírtam.

Amikor beadtam kérvényemet az egyetemre, és elképzeltem, hogy öt perc múlva orvos leszek, egy Kosztolányi-sor járt az eszemben. "Szemedben éles fény legyen a részvét." Ma is ehhez tartom magam. Igaz, Nikosz szerint annyira félek az érzelgősségtől, hogy érezni sem merek - de ez tévedés. Nem az érzésektől, csak az érzések diktatúrájától félek, egy olyan korban, amikor az értelem az úr.

Ami logikus, nem mindig rokonszenves; évfolyamtársaim például, amiért az eszemet használtam, strébernek tartottak. Ez is tévedés. Stréberek-e a méhek, amiért a kaptár törvényei szerint a leggazdaságosabban, hatszög formában építik sejtjeiket? Én is csak a környezet parancsainak engedelmeskedem. De arra vigyázok, hogy ne mérjek kétféle mértékkel: ezt megkívánja a becsületem. Én vagy más - mindegy nekem.

Például: a tegnapi délután nem volt leányálom. Mégsem adtam meg magam! Pedig Olga fiókja közönséges szárnyas kulcsra járt, nem lett volna nehéz találni egyet. Mi több: a fiókot egy papírvágó késsel föl lehetett volna nyitni, sőt, délután öt óra tájban Olgát a Művész eszpresszóban telefonon is föl lehetett volna hívni. Nem voltam hajlandó. Az ember vállalja a szerepét: ha orvos, az orvosét, ha beteg, a betegét. Nem leszek a magam protekciós betege. Szép nyugodtan kivárom a hétfő reggelt.

Délután moziba mentem, a cukiban is ellógtam egy órát, este átmentem Schreyékhez, és a gyerekekkel együtt végignéztem a tévét. Éjfélig olvastam, aztán - altatóval - elaludtam. A fölébredés első kábulatában egy pillanatra elhagytam magam. Arra gondoltam, hogy huszonnégy éves korban nem nagy a statisztikai valószínűsége annak, hogy egy daganat rosszindulatú legyen. Büntetésből - kérem, ne nevessenek ki - nem a büfében kávéztam, hanem megittam a kincstári löttyömet.

Ebben az idegállapotban jól jött, hogy dolgozhattam. Szinte bántott, hogy épp csendes napját fogtam ki a belgyógyászatnak. Nem történt semmi különös. Tíz óra tájban megállt a kórház előtt a Chrysler. S. elvtárs, aki valamilyen határőrlaktanyát ment fölavatni, egy órát töltött Róza mamánál. Fél tizenkettőkor körbejártam a kórtermeket.

Minden rendben volt, legföljebb önmagamon észlelhettem egy kis érzékenységet. Például azok a betegek, akiket hetek óta kezeltem, mintha mások lettek volna, mint tegnap és tegnapelőtt. Csak a láztáblájuk volt változatlan: az arcuk, a hangjuk, a tekintetük: más. Valami mégiscsak meglazulhatott bennem, amire ők is rögtön lecsaptak, mert a betegek, mint a kisgyerekek, pontosan megérzik a bizalmaskodás határát. Szecsődi bácsi rám tukmált egy borzasztó száraz cseresznyepitét. Olyan erőszakos volt, hogy ott, az ágya lábánál, mindjárt meg is kellett ennem. Ezt az evészetet a tizenkét beteg néma figyelemmel szemlélte; ilyesmi még nem fordult elő. Orvos vagyok, nem gyóntatópap. Mindig igyekeztem a tárgynál vagy legalábbis a tárgy közelségében tartani az érintkezést. Ma azonban a dumás Holländer játszva átgázolt nagy üggyel-bajjal szerzett tekintélyemen. Közölte, hogy szép lábam van, és tetszem neki. Közölte, hogy ő inkább leeresztve viselné a hajamat, mint kontyban. Közölte, hogy ha Holländernétől sikerülne elválnia, valamint ha én visszaadnám a férfiasságát, kész lenne velem házasságra lépni. Már a szomszéd kórteremben jártam, amikor észrevettem, hogy még mindig rajtam egy mosoly. Hogy tekintélyem roncsait megmentsem, rövidre fogtam a vizitet.

Este hatig semmi sem történt. Akkor behoztak egy mentős beteget, egy öreg tusnádi parasztot, tüdőembóliával. Megnéztem, de már nem volt érdemes ágyat keresni: áttétettem egy másik hordágyra. Néhány perce lehetett hátra, pulzusa alig volt tapintható.

Leültem a hordágy mellé. Néha eszméletre tért. Akkor azt mondta:

- Segítsen, kisasszony.

Rám meredt és várt. Nem volt mit csinálni. Tekintete lassan kihűlt, aztán tovább hörgött, zihált, rángott. Áthívattam Schrey doktort, de mire ő belihegett, kopasz fején nagy verejtékcsöppekkel, a beteg szétdobta végtagjait, és elhallgatott. Schrey megnézte, vállat vont, hazament.

Aztán megint elkezdődött az a bugyborékoló hörgés. Szikár, nagydarab ember volt; lába lelógott a hordágyról. Nem bírt meghalni. Már sípolva hörgött, már úgyszólván nem is volt pulzusa. Még egyszer kinyitotta a szemét, de nem tért eszméletre többé. A tudata halott volt már, csupán a teste küzdött. Miért ültem ott? Nem tudom. Tehetetlen voltam. Fölösleges voltam. Észellenes dolog volt ott ülni, ölbe tett kézzel, a spanyolfal mögött. Mire vártam? Mit reméltem? Elhívtak, mégis ott maradtam. Fogtam az ütőerét. Üt. Nem üt. Üt. Azt hittem, néhány perce van hátra, de ő még ötnegyed órát élt. Emberfölötti erő volt benne. Vasakarat volt a sejtjeiben, valami ősi életvágy a szöveteiben; én meg, mint egy porszem, úgy ültem ott. Mint egy semmi, egy senki. Egy tárgy.

Aztán egy utolsó, egy rettenetes, egy felháborodott hördüléssel végre exitált. Még tíz percig ültem ott, aztán fölkeltem. Vissza-visszanéztem, hátha újból megpróbál élni, de már fehér lett, mint a kő. Tudtam, hogy nem lehetett semmit sem csinálni. Schrey is megnézte, ő a tanúm. Mégis úgy éreztem, hogy hibás vagyok. Tudtam, hogy hülyeség, de az érzésem az volt, hogy valami áttételes módon én voltam ennek a parasztnak a gyilkosa.

Bella főnővér másodszor jött értem. A hisztis Holländer görcsökről panaszkodott.

- Most nem érek rá - mondtam. - Adjon neki akármit, amitől elhallgat.

Fölmentem Róza mamához.

Egyedül találtam. Szobatársa, egy idős operaénekesnő, nyombélfekélyével és családtagjaival a folyosó végére húzódott, és a kitámasztott vécéajtó mögé bújva, hideg paprikás csirkét zabált.

- Mondani szeretnék valamit, Róza mama - mondtam.

- Előbb én - mondta. - Itt járt a fiam.

- Láttam az autóját.

- Beszéltem vele - mondta Róza mama. - Rendben van a dolog.

Kiderült, hogy még mielőtt a mama szólhatott volna, S. elvtárs beszélt az egészségügyi miniszterrel, aki már maga is gondolt arra, hogy Szontágot - akinek esete nem volt súlyos - visszahelyezzék. Igaz, nem a régi helyére, hanem a Jánosba.

- A Jánosba? - kérdeztem.

- Miért? Ennek nem fog örülni?

- De még hogy fog örülni - mondtam.

- Akkor jó - mondta Róza mama. - És maga mit akart mondani, kedveském?

Eszembe jutott, hogy a beteget kímélni kell. De ha egy rossz szív - gondoltam - elbírja a képmutatást és a közönyt, a helyezkedést és a haszonlesést, miért ne bírná elviselni az igazságot is?

- Kedves Róza mama - mondtam -, magából itt bolondot csinálnak.

Felült. Rám meredt.

- És maga is bolondot csinál saját magából - tettem hozzá. A sovány emberek arca sokkal titoktartóbb, mint a kövéreké. Róza mamáé is hiába volt vastagon kipárnázva, pontosan leolvashattam róla, ami benne végbemegy. A sötét ablakra meredt, vagyis a semmibe. De ebből a semmiből, mint egy előhívó oldatból, a "nagy ötös" csoportképe lépett elő. Rajta volt Boksa Willibald, aki világfias könnyedségével kápráztatta el betegeit. Petz, aki pokrócgoromba modorával, és Lóránt, aki a nagy Pasteur maszkjával éri el ugyanazt a célt. A mama egy ideig elgyönyörködött bennük, aztán visszahozta tekintetét a semmiből.

- És - kérdezte gyorsan elvékonyuló hangon - az a katéterezés sem ér semmit?

- Az egy nagyon fontos vizsgálat - mondtam. - De nem változtat a mama állapotán.

- Értem - mondta Róza mama.

A meghunyászkodás, mint a rosszul fölégetett zománc, egy perc alatt lepattogzott róla. Rám nézett, valahogy úgy, mint akit már többször becsaptak a fűszeresnél, és nem tudja, hogy ettől a segédtől mit reméljen. Azt kérdezte:

- És a doktornő mit tanácsol?

Ez volt ennek a napnak egyetlen derűs perce. Megszűntem kedveskémnek lenni. Róza mama doktorrá avatott.

Azt tanácsoltam, menjen szépen haza. Pihenjen. Kerülje az izgalmakat. Szedje a digitáliszt, és próbáljon minél tovább élni.

Róza mama ekkor szuszogni kezdett.

- Ne tessék megijedni. Ez nem egy szívroham előhírnöke volt, hanem annak a következménye, hogy összeharapta a száját, és az orrán keresztül vett lélegzetet.

- Az anyjuk büdös istállóját - mondta, hirtelen méregre lobbanva.

És fölkelt. Szuszogva végigment a szobán. Megrémültem. Olyan léptekkel ment, mint egy katonaló, de csak a szekrényt nyitotta ki, előcibálta a ruháit, és felöltözött. Próbáltam neki segíteni, de félretolt.

- Mit tetszik akarni csinálni? - kérdeztem.

- Visszafelé menet még egyszer benéz ide a fiam - mondta. - Hazamegyek.

Már felöltözött. Leült egy székbe. Megint az ablakra meredt.

- Ez a tanár úr - kérdezte - nem jó orvos?

- De nagyon jó orvos - mondtam.

- Csak nem rendes ember? - kérdezte.

- Az nem olyan egyszerű, Róza mama - mondtam.

- De azért értem - mondta Róza mama. - Rosszul tettem, hogy szóltam a fiamnak?

- Azt nagyon jól tetszett tenni - mondtam.

Megint fölkelt. Összecsomagolta a kofferét. Most megengedte, hogy segítsek neki. Azt a két üveg kompótot, ami az ablak közt állt, ünnepélyesen nekem ajándékozta. Újra leült. Nézte az ablakot. Nem hallatszott más, csak a szuszogása.

- Csak egynek örülök - szólalt meg később harciasan.

- Minek tetszik örülni?

- Hogy magáról is szóltam a fiamnak.

- Énrólam? Mit?

- Az igazat - mondta ellenzést nem tűrő arccal. - Hogy te vagy itt a legrendesebb ember, kisfiam.

Már tegezett. Már kisfiam lettem. Tessék elhinni, nagyon utáltam magam.

- No és ugye, hogy milyen igazam volt - folytatta. - Tudniillik, én épp arról beszéltem a fiamnak...

- Kérem szépen - mondtam, de már alig volt hangom -, ne tessék engem dicsérni, Róza mama.

- Az igazság nem dicséret, kisfiam.

- De hátha nem érdemlem meg.

Róza mama sokat sejtetően hunyorított egyet.

- A fiamnak más volt a véleménye. A fiam azt mondta, hogy visszafelé jövet meg akar ismerkedni veled. Remélem, örülsz, kisfiam.

Fölálltam.

- Mennem kell - mondtam -, Holländer bácsi rosszul van.

És leléptem.

A hisztis Holländernek nagyon sokféle panasza volt, de csak azért feküdt kórházba, mert ott egész nap mesélhetett a betegségeiről. Ma a hólyagbántalmai voltak soron. Ágya mellől végig lehetett látni a folyosón. Egyszer csak azt veszem észre, hogy ott állnak hárman: S. elvtárs, Bella főnővér és Róza mama, a mama koffere körül. Engem néztek. Énrólam beszéltek. Aztán Bella főnővér elindult felém.

Szerencsére annak a kórteremnek két ajtaja van. Holländert otthagytam egy szó közepén, kiléptem a hátsó folyosóra, és gyorsan be a kettes nőibe. Bella főnővér nem vett észre. Továbbsietett az ajtó előtt. Vártam egy kicsit, aztán kijöttem, de addigra végigment a folyosón, visszafordult és meglátott.

- Doktornő! - kiáltotta.

Tettem, mintha nem hallanám; a látogatók miatt úgyis nagy volt a zaj. Befordultam a keresztfolyosóra, és átmentem az udvari traktusba. Sietni kezdtem, mert a főnővér is sietett. Hátul, a kis lépcsőn, fölmentem az első emeletre, újra megkerültem az egész épületet, aztán a főlépcsőn visszajöttem a földszintre, a szobám felé. A folyosón már majdnem futottam, és egyenesen belefutottam S. elvtársba.

Más volt, mint a tévében. Először is kisebb, másodszor egészen ősz. Az ő arcán is volt néhány bibircs, de egészen kicsinyek, mintha a Róza mamáéinak volnának a gyerekei. És ugyanaz a kék szem, és ugyanaz a mosoly, amitől a szája meg a szeme szögletében, mintha cérnával kifelé húznák, egyszerre futott össze egy csomó ránc.

- Orbán doktornő, ha nem tévedek? - kérdezte.

- Az vagyok - lihegtem.

- Már sok szépet hallottam magáról - mondta.

Akkor, sajnos, elbőgtem magam. Sarkon fordultam, és bőgve rohanni kezdtem. Nem volt nálam zsebkendő, és az arcom csupa könny meg nyál lett, és ráadásul mindenki látott, a betegek meg a látogatók, akik utánam bámultak az ablakmélyedésekből, a két pavilonos, akik a tusnádi parasztot vitték el, Bella főnővér, aki épp szembejött a lépcsőn, és az a takarítóasszony, aki délben ablakot mosott a gégészeten. Mind tágra nyílt szemmel néztek utánam, én pedig végigbőgtem a folyosót meg a lépcsőházat, aztán bevágtam magam után az ajtót, és ráborultam Rudi íróasztalára.

Egy jó idő múlva rám kopogtak. Azt hittem, S. elvtárs. Nem válaszoltam, de az ajtó kinyílt, és meggyulladt a villany.

Nem S. elvtárs volt. Az a takarítóasszony jött be, aki az ablakot mosta a gégészeten.

- Mi történt, doktornő? - kérdezte.

- Nem történt semmi - mondtam.

Ez nem hangzott valami hihetően, ahogy ültem egy sötét szobában, kibőgött pofával, és az íróasztal üveglapja csupa nyál.

- Nekem tudniillik mindenhová van kulcsom - mondta a takarítóasszony. - Itt a lelet - mondta, és átadott egy sárga borítékot.

Fölálltam. Föltéptem. Elolvastam. Te édes élet. Te mindennél édesebb. Te édes-édes-édes életem!

- Mi áll benne? - kérdezte a takarítónő, aki a gégészeten ablakot mosott.

- Nincs semmi baj - mondtam.

- Meg szabad nézni? - kérdezte.

- Ért hozzá? - kérdeztem.

- Én? - kérdezte.

Megnézte a leletet. Azt mondta, gratulálok. Aztán körülnézett, és közelebb hajolt.

- Nekem mindig van egy kis szilvapálinkám - suttogta. - A nagy ijedtségre... Lehozzam?

- Köszönöm - mondtam. - Most nem kérek.

- És később?

- Később talán igen.

- Én bentlakó vagyok - suttogta. - A kis tálalótól jobbra.

- Még egyszer köszönöm - mondtam.

- Akármikor tessék bekopogni - mondta.

- Maga nagyon kedves - mondtam.

Intett, és lábujjhegyen kiment.

Egy ideig ott ültem az íróasztalnál, és nem gondoltam semmire. Aztán átmentem a szobámba. Főztem egy csésze kávét. Aztán lementem zuhanyozni, és átöltöztem: tetőtől talpig tisztát vettem föl. Aztán visszamentem Rudi irodájába, és elszívtam egy amerikai cigarettát. Megpróbáltam olvasni, de csak félig értettem a könyvet, mintha minden második szónak lenne csak értelme. Egy jó órát ültem a könyv fölött, aztán hirtelen odahúztam a telefont, és interurbán fölhívtam az Erkel Ferenc Zenei Kollégiumot. Egész idő alatt, amíg az olvasással kínlódtam, éreztem, hogy valamit még tennem kell, csak nem tudtam, hogy mit.

Nagyvártatva jelentkezett valaki, talán a gondnok. Nagyon mérges volt. De amikor azt mondtam: "Itt a vitályosi járási kórház belgyógyászatáról doktor Orbán Ildikó" - akkor megszelídült. Amikor egy kórházból telefonálnak éjszaka, annak mindig van annyi halálszaga, hogy a legálmosabb ember is fölébredjen tőle.

Elment megkeresni Nikoszt; de nem találta a szobájában. Kérdeztem, hol lehet, azt mondta, sejtelme sincs. Szerencsére Rudinál megvolt a pesti telefonkönyv.

Felhívtam a Riviérát. Nem volt ott. A Kis Tabánt. Ott sem. Az Alabamában sem. Mindez nem ment ilyen egyszerűen; valóságos közelharcot kellett vívnom, amíg megértették a nevét a telefonon keresztül. Menelaosz Nikosz Evangelidesz nagyon szépen hangzik, de egy éjszakai portás vagy ruhatáros nehezen veszi be.

Már a félhavi fizetésemet eltelefonáltam, amikor végre azt válaszolták egy helyütt:

- Az a fekete?

Nikoszról nem is lehet lényegesebbet mondani. Fekete a haja, a szeme meg a túlburjánzott szemöldöke. A hangja is sötéten szól, mint egy gong. De még az ölelésében is úgy elfeketedett előttem minden, mintha rám szakadna egy bársony gyászbaldachin.

- Te édesz-édesz - mondta.

Sokat ihatott. Már majdnem hibátlanul beszélt magyarul: csak ha ivott, felejtette el az s-t.

- Téged várunk - kiabálta a telefonba.

- Ne kiabálj - mondtam. - Elfelejtetted, hogy ügyeletes vagyok?

- Azért jöhetnél - kiabálta. - Megint nincsen senkim.

- Neked mindig szokott lenni valakid.

- Csak te! - ordította.

- Ne kiabálj - mondtam. - Te csaló.

- Megesküdjek? - kérdezte.

- Inkább utazz ide hozzám - mondtam.

- Mikor? - kérdezte.

- A reggeli gyorssal.

- Olyan szép ott? - kérdezte.

- Nem - mondtam. - Csöppet se szép.

- Akkor inkább te gyere föl Pestre - mondta.

- Nem tudok - mondtam.

- Azt mondtad, fölhelyezteted magad.

- Mondtam?

- És neked minden sikerülni szokott.

- Ezt is mondtam?

- Hát mikor jössz?

- Majd, ha már nem fáj a torkom.

- Most szombaton? - ordította. - Jövő szombaton?

- Ne ordíts - mondtam. - Nem tudom.

- Kár - mondta. - Olyan szép lábad volt.

- Nem jössz le? - kérdeztem.

- És a hajad is szép volt - mondta. - Nagyon szép.

- Szervusz, Nikosz - mondtam.

- És édes voltál.

- Te is édes voltál - mondtam.

- De te édes-édes.

- Te is édes-édes - mondtam. - Szervusz, Nikosz.

- Szervusz - mondta. - Édes-édes-édes.

Ez is megvolt. Letettem a kagylót. Mire visszamentem a szobámba, és ágyba bújtam, már földerengtek a sötét ablakok, és halk neszekkel ébredezni kezdett a kórház.

1964

A szeptember a legviharosabb hónap minálunk. Van is egy közmondás a vak halászról, aki szeptemberben vízre szállt.^[1] Szeles éjszakák után tündöklőre fordulhat az idő, de ha egy negyven méter szélsebességű vihar követi, azon se lepődik meg senki. A Fort Quirinar is - Dakarból jövet - egy ilyen vihart ígérő, ködös hajnalon kerülte meg a Szent Eufrozina világítótornyot.

Kikötői hatóságaink a rossz látási viszonyok miatt csak reggel nyolckor vették észre a hajót s a lobogórúdján lengő zászlót. A vámőrség egyik fiatal tisztje a zászló láttán tüstént felhívta a városkapitányt. Nem sokkal később gépkocsit küldtek dr. Vintart tiszti főorvosért, aki háromnegyed kilenckor érkezett meg a polgármesteri hivatalba.

Érdekes azonban, hogy még pirkadat előtt, amikor a fiatal finánc mélyen aludt, s a Fort Quirinarnak nemcsak a zászlaját, hanem halvány körvonalait se lehetett kivenni, megjelent a rakparton egy fiatal leány. Nem volt rajta más, csak egy viseltes férfi átmeneti kabát; a hideg szélben csupa libabőr lett piros lábikrája s a kabát félre-félrecsapódó szárnya alól kivillanó, izmos combja. A városból jött, s a rakodómóló végében megállva, összehúzott szemmel nézte a tengert. Látni akkor még nem láthatott semmit, s mégis, mintha belső hevét akarná hűteni, kigombolta a kabátot, és kitárta a szélnek pucér hasát és érett mellét, melyen úgy kidudorodtak az emlők, mint a csiga tapogatói.

Nem sokkal őutána innen is, onnan is szállingózni kezdtek a nők. Amikor a gépkocsi a tiszti főorvosért ment, már ott nyüzsgött a rakparton a fél alsóváros minden leánya és asszonya. Sokan azon borzasan, ahogy az ágyból kiugrottak, a rámpa legszélső kövein ágaskodtak, és verdeső orrcimpákkal nézték a párából kibontakozó hajótestet. Mások, a finomabb körökből, szatyrot lóbálva jelentek meg a kikötőben, mintha vásárolni jöttek volna, s csak a szemük sarkából lesték a hajót. Persze ez az átlátszó színlelés nem tévesztett meg senkit, mert a rakparton nem volt egyetlen élelmiszerüzlet sem, leszámítva a kövér halaskofát, aki azonban ki se nyitotta bódéját, s maga is felmászott egy heringesládára, és mereven bámulta a hajót.

Eközben viharosra fordult az idő. Egyre erősödő, déli szél fújt, akkora hullámokat hajtva maga előtt, hogy némelyik a kikötő kőgátján is átcsapott, és elöntött néhány pincét az alsóvárosban. A csípős, sós szélvihar se vette el az asszonyok kedvét a várakozástól. Amikor a Szent Szív-székesegyház hétszáz éves harangja elütötte a tíz órát, már feketéllett tőlük a rakpart.

Ugyanebben az időpontban egy motoros brigg futott ki a tengerre a vámőrség palotája elől, melynek külön kikötője volt, s a hullámokon táncolva igyekezett a Fort Quirinar felé, mely addigra kibontakozott a ködfátyolból. Már szabad szemmel is látni lehetett a tiszteket a hajóhídon, a korláton könyöklő matrózokat s a lobogórúd csúcsán a tépett, háromszögű zászlót.

A parancsnoki hídon csodálkozva nézték a közeledő brigget. Ha egy beérkező hajónak révkalauzra van szüksége, akkor a nemzetközi jelkódex szerint fel szokott vonni egy hosszúkás, piros-fehér csíkozatú zászlót. Perilla kapitánynak azonban eszébe se jutott révkalauzt kérni. Az öböl mentes volt a zátonytól, a kikötőben pedig alig állt néhány hajó. A mi kikötőnk hajóforgalma különben is sajnálatos módon aláhanyatlott, vagy pontosabban szólva, nem tudott lépést tartani néhány sokkal kevésbé szerencsés fekvésű vetélytársával. Bruttóregisztertonnákban számolva, legföljebb húsz százalékkal léptük túl a háború előtti hajóforgalmat. Hogy mi ennek az oka, azt nem tudjuk; mi csak az eredményét látjuk, nevezetesen azt, hogy elég szűkösen élünk. Igaz viszont, hogy tisztább és csöndesebb lett az életünk; kevesebb a bűnöző, megszűntek a járványok, kiveszett a szifilisz. Minálunk nincsenek se lebujok, sem utcalányok, büszkén mondhatjuk magunkénak a világ legerényesebb kikötővárosát, ahol kényszermunkával büntetik az aszfaltbetyárokat. Azaz csak büntetnék, ha lennének, de nálunk emberemlékezet óta nem szólítottak le nőket az utcán.

Perilla kapitánynak tehát nem volt szüksége révkalauzi segítségre. Ha csendes a víz, parthoz áll, ilyen viharban pedig ott vetheti ki horgonyát, ahol akarja, és kényelmesen kivárhatja a szél elültét.

Ennélfogva a kapitány ügyet se vetett a közeledő briggre. A korlátnak dőlve, a mólót látcsövezte, a fiatalabb évjáratú tisztek körében, akik türelmetlenül nézegették a lassan közeledő partot. Amikor a brigg odaállt a Fort Quirinar szélárnyékos oldalára, csak hosszas kiáltozás után akadt, aki leeresztette a kötéllétrát.

Elsőnek dr. Vintart lépett a fedélzetre, a révkapitányság néhány egyenruhás beosztottjának és egy rendőr őrnagynak kíséretében, aki seszínű, szőke hajával, fakó szemöldökével szinte belemosódott a szürke levegőbe. A tengerészek még a köszönését se viszonozták. Egyébként a brigg többi utasának ugyanilyen seszínű volt a haja, ugyanolyan hektikás az arcszíne, mintha közös apától származnának.

- Isten hozta, kedves Perilla - nyújtotta kezét a tisztiorvos, amikor felmászott a parancsnoki hídra. Körülnézett, és mindenkire rámosolygott.

- Miben lehetek szolgálatára? - kérdezte a kapitány, és szórakozottan megszorította az orvos kezét, amitől egymáshoz ragadtak a vendég kicsontozott ujjai.

Kiderült, hogy az egészségügyi hatóságok rendelkezése értelmében minden Afrikából érkező hajón orvosi szemlét kell tartani. Meg kell adni, hogy gyorsabb és udvariasabb orvosi vizsgálatot álmodni se lehet. A tisztiorvos előbb néhány lézengő matrózt intett oda, lehúzta alsó szemhéjukat, belepillantott lázzal égő, sötét szemükbe, s egy barátságos vállveregetéssel útjukra bocsátotta őket. Aztán körültekintett a hajóhídon.

- Reszkessenek, uraim - mondta kedélyesen. - Most önökön a sor.

Perillán kívül a hajóhídon tartózkodott az első és második tiszt; Martin kormányos és ennek helyettese, Liu-Ci. Ez utóbbi épp a kormánynál állt. Ő volt az egyetlen színes bőrű a hajón, valóságos lángesze a navigációnak. Vézna testalkatával, törékeny tagjaival elütött a hajó személyzetétől, mely mint valami egyenruhát, viselte napbarnítottságát, kiálló járomcsontját s mélyen ülő, bársonyos, fekete szemét, mely - úgy látszik - állampolgárságuk közös ismertetőjegye volt.

A tiszteket Vintart doktor olyan felületes udvariassággal vizsgálta meg, ahogy egy főherceget kérdeznek ki az érettségi biztosok.

- Bocsássanak meg a zaklatásért - mondta aztán -, és érezzék jól magukat városunkban, mely olyan viharos örömmel fogadja önöket, hogy, ami a viharosságot illeti, egy kis túlzásról is beszélhetünk...

Hirtelen elhallgatott, és hátrahőkölt. Pillantása megakadt a kínai kormányoson, pontosan a kínai kormányos kezén. Rémülten sarkon fordult, és lerohant a hídról. Perilla kapitányra, aki el akarta kísérni, rákiáltott:

- Maradjon ott! Könyörögve kérem, ne közelítsenek! - és egészen a korlátig hátrált eközben.

- Mi ütött magukba? - kérdezte a kapitány.

- Leprás az a kínai! Nézzék meg a bal keze hüvelykujját! - kiáltotta Vintart doktor, s aztán kiadva a szükséges óvintézkedéseket, közölte a törvényes előírásokat, és szemkápráztató gyorsasággal beszállt a briggbe.

Liu-Ci bal keze hüvelykujjáról hiányzott az utolsó perc.

Az orvos beszédéből egy szót sem értett, de amikor Perilla ráfogta a pisztolyát, négykézláb, vinnyogva mászott le a hajóhídról. Egy vízvonal alatti, üres kamrába zárták; nagy siettükben sem enni-, sem innivalót, de még egy emésztővödröt sem adtak be neki. S néhány perc múlva felkúszott a Fort Quirinar árbocára a vesztegzárt jelző, kénsárga karanténlobogó.

Amikor a lobogó az árboc tetején megállt, egy pillanatra csönd lett a rakparton. A fedélzeten szorongó tengerészek és a rakpartot ellepő asszonyok farkasszemet néztek. Aztán - nem tudni, hogy a hajón-e vagy a rakparton - felhördült valaki, s ennek nyomán fenyegető moraj kelt az öbölben. Erőszakoskodásra azonban se most, se később nem került sor, csak a Holzer és Gruenberger Áruház reklámautóját dobálták meg kövekkel, mert belehajtott a tömegbe, hírül adva, hogy a Vásárolj Mindent Nálunk Áruházban a női meleg alsók árát 70 parapezóval^[2] leszállították.

A szél mindegyre erősödött, de az asszonyok nem tágítottak. Egy óra múlva, erős csendőrfedezettel, megjelent a városparancsnok adjutánsa, s a Szeptember Huszonhatodika sugárút torkolatában két tűzoltókocsi állt meg, nekiirányozva fecskendőit a nőknek. Az adjutáns belevegyült a tömegbe, és tőle telhető eréllyel felszólította az asszonyokat, hogy oszoljanak szét. Néhányan, gyengébb lelkek, egy búcsúpillantást vetettek a hajóra, aztán hazamentek. A többiek azonban ott maradtak, ügyet se vetve a csendőrökre és a tűzoltókra.

Az esti órákban azonban fékevesztetten tört ki a vihar. Az asszonyoknak már egymásban vagy a kikötőbakokban kellett megkapaszkodniok, ha lábon akartak maradni. Ráadásul a tűzoltók legöngyölték a tömlőiket, és vízsugarakkal söpörték végig a rakpartot. Most már szemmel láthatóan ritkult a tömeg; végül már csak a férfifelöltős lány tartott ki a helyén, a móló végében. Amikor a rakpart elnéptelenedett, kigombolta felöltőjét, és nekihomorította testét a tomboló szélnek. A sötétedő estében - úgy látszott - már csak az ő két fehér melle világított, mint két mozdonylámpás; fényüket még a Fort Quirinar fedélzetén is látni vélték a tengerészek.

A hajón megszűnt az élet. Reggel óta senki se mozdult a fedélzetről. Kötélcsomókon ülve bámulták a partot, s néha, amikor eszükbe jutott a leprás kínai, gombostűkkel végigszurkálták tíz ujjuk hegyét, nem tompult-e bőrük érzékenysége. Így múltak az órák. Amikor sötét lett, Perilla kapitány fényszóróval végigpásztázott a rakparton, de ott már nem állt senki. Csak a móló végén villant föl egy fehér folt, de az a villanás elég volt hozzá, hogy az egyik fűtőből kitörjön egy hisztérikus, szaggatott kiáltás. A fűtő, akinek Triped^[3] volt a csúfneve, át akarta magát vetni a korláton, társai azonban leteperték. A földön fetrengve se szűnt meg kiáltozni, sőt fogaival letépte saját nadrágját. Ettől a látványtól még Perilla kapitány is elvesztette az önuralmát. Először tarkón csapta a fűtőt, aztán elővette a pisztolyát.

- Hol az a kínai? - ordította. - Hadd lövöm agyon!

Liu-Ciről mindeddig nem gondoskodott senki. Most a fiatal Martin észbe kapott, lesietett az étkezdébe, és mindenekelőtt a kapitánnyal itatott meg egy bögre kávét, aztán lement a kínai kamrájához, s egy korsó vizet, kétszersültet és egy fatetejű bádogvödröt adott be a résre nyitott ajtón.

A kínai vinnyogott.

- Liu-Ci nem bántasz senkit - hallatszott az ajtórésből. - Miért lenni Liu-Ci bezárva?

- Nézni meg Liu-Ci bal keze hüvelykujját - mondta neki a második tiszt. - Liu-Ci leprás, a fene egye meg!

- Nem vanni igaz! - üvöltötte a kínai az ajtó mögött. - Mikor voltál kicsi fiú, Liu-Cinek dühös kutya leharaptál az ujját...

A második tiszt rázárta a kínaira az ajtót, és rohant a kapitányhoz.

A Fort Quirinar iratait egy vaskazettában őrizték, mely a kapitány fülkéjének padlójára volt csavarozva. Amikor Liu-Ci papírjai előkerültek, azon guggoltukban futották át a személyleírást. Különös ismertetőjele: bal keze hüvelykujja csonka - így szólt az utolsó bekezdés.

- Becsaptatok, gazemberek! - üvöltötte Perilla kapitány.

Egy perc múlva minden ember a helyén állt, a hajó parancsnoki hídjától le a kazánházig. Szóltak a jelzőcsengők, a kémény ontotta a fekete olajfüstöt, újra kigyulladt a fényszóró, és beledöfte sugarát a sötétségbe. A vihar akkor érte el tetőpontját, amikor a Fort Quirinar gépei elindultak. A hajó féloldalra dőlt, és veszedelmes gyorsasággal siklott a part felé.

Parthoz állni, ebben a házmagas hullámverésben, még fényes nappal is istenkísértés lett volna. A sétány ciprusait majdnem földhöz nyomta a szél. A jelzőlámpák égtek ugyan, de a révkapitányság emberei, akik a kikötésnél segédkezni szoktak, nem voltak láthatók. Amikor a hajó orra egy magasságba érkezett a móló végével, csak egy szőke lány futkosott a parton, aki nem tudott mit kezdeni a kivetett kötélcsomóval. Áthurkolta a derekán, s mintha hozzá akarná kötözni sorsát a pusztulásra ítélt hajóhoz, két kézzel belecsimpaszkodott a kötélbe, és tele torokból kiáltozta:

- Isten hozott, ti kedves mandarinók!^[4]

A part fényei ijesztően közeledtek. Amikor a döntő pillanatot látta, a kapitány ellengőzt adatott, és Liu-Ci kezére bízta a kormányt. A hajó oldalán homokzsákok lógtak, hogy tompítsák az összeütközés erejét, s a zsákok közt himbált ide-oda a kötélbe kapaszkodó leány, mint az ingaóra sétálója. Ha sikerül végrehajtani a fordulatot, s ha a vihar is irgalmazni akar a hajónak, akkor két hullámverés közt talán oda tudják kötözni magukat a parthoz... A fordulat azonban nem sikerült. A szél ereje s egy váratlan rázúduló hullám elkapta a Fort Quirinart, s egy pillanat múlva fülsértő csikorgás jelezte, hogy zátonyra futottak. Liu-Ci széttárta karját, a kormány üresen forgott, nem engedelmeskedett többé kormányosának.

A Fort Quirinar azonban nem futott zátonyra. Nem is futhatott volna zátonyra a mi kikötőnkben, mely nála ötszörte nagyobb vízkiszorítású hajók számára készült, s ahol a háború előtt a Normandie is parthoz tudott állni! A Fort Quirinar nem futott zátonyra, hanem a hullámok hátán lovagolva, felsiklott a rakpartra, és lassabban bár, de immár bukdácsolás nélkül futott el a parti sétány nyesett ciprusai között. Útközben elsodort egy padot, mely dr. Bunke Szilveszternek, a városi süketnémaotthon alapítójának szobra előtt állt, s amelyen szebb éjszakákon szerelmespárok szoktak andalogni. Egy perc múlva, hála Perilla kapitány lélekjelenlétének, a hajó befordult a Szeptember Huszonhatodika sugárútra, ahol az alsóváros legfinomabb boltjai és divatszalonjai sorakoztak. Itt ugyan végig leszaggatta a trolibusz felső vezetékét, de súlyosabb kárt nem okozott, s további szerencsés hajózás után megérkezett a Dóm térre.

A hétszáz éves Szent Szív-székesegyház előtti téren elegáns manőverrel lehorgonyzott a Fort Quirinar. Martin, a második tiszt, a székesegyház óratornyára vetette ki az egyik kötelet, a másikat a tér közepén álló pestisemlékmű obeliszkjére hurkolták, a harmadik pedig - egyetlen, pompás lasszódobással - a Holzer és Gruenberger cég Vásárolj Mindent Nálunk elnevezésű áruházának kéményére tekerődött rá. A hajó most már biztosan állt a téren, és Perilla kapitány parancsára megszólaltatta szirénáit. Ugyanekkor a korláton keresztül egy félig elalélt, fiatal nő zuhant a fedélzetre. A Triped csúfnéven ismert fűtő véreres szemmel meredt rá, aztán lesietett a legénységi hálóterembe, egy doboz konyakos meggyért, melyet még Dakarban dugott a zsákjába.

Reggelre kelve elült a szél, s a korán nyitó boltosok csodálkozva járták körül a karcsú hajótestet. Amikor azonban észrevették az árboc csúcsán lengedező, háromszögletű zászlót (mely alatt már nem éktelenkedett a sárga vesztegzárjelzés), sértődött arccal visszahúzódtak boltjaikba. Férfiember az elkövetkező időkben tájékára se ment a Fort Quirinarnak, csak szemük szöktéből vetettek rá félelem- és gyűlöletteli pillantásokat. Az asszonyok azonban nem osztoztak sem a félelemben, sem a gyűlöletben. Egy idő múlva a kötélhágcsó helyett korláttal ellátott, kényelmes lépcsők vezettek a Dóm térről a hajóra. Perilla kapitány a kazánházból meleg vizet vezettetett a zuhanyozóba. Ez volt az egyetlen jelentős változás a hajón, eltekintve attól, hogy négy év múlva át kellett mázolni, mert az eredeti festékréteg pattogzani kezdett a napon.

1965

Első álmából verte föl a csöngetés. Mikor átlépett az ébrenlét határán, óriásit dobbant a szíve; mélyen magában, elvermelve, még őrizte a rémületet az éjszakai csengőszótól.

Lámpát gyújtott. Kilépett az ágyból. Pongyolájába bújt, de papucsát nem találta; a lába még aludt. Mezítláb támolygott ki az előszobába.

- Ágoston doktor urat keresem.

- Még nincs idehaza.

Egy vékony húsú, vörös hajú fiatalember állt az ajtóban. Ő is a sötétből jött. Ő is hunyorított. A lépcsőházban nem égett a villany.

- Mikor jön haza?

- Az bizonytalan - mondta Netti. Nyelve még az alvás sűrű nyálában forgott. - Miért nem gyújtotta föl a lépcsőházi villanyt?

- Nem tudtam, hol kell - mondta a vöröshajú.

Nagyon sápadt volt. Nem is sápadt: fakó, mint egy agyonmosott abrosz. Bal arcán gyerektenyérnyi, májszínű folt éktelenkedett, s valami fürdetlenségre emlékeztető ázottruha-szag áradt belőle. Netti megborzongott, s önkéntelen hátrált egy fél lépést.

- Jöjjön vissza reggel - mondta. - Az uram holnap veszi ki a szabadságát, de csak délután indul a vonatunk.

A fiú nem nézett szembe vele. Csak a lábát bámulta, melyen pirosra voltak lakkozva a körmök. Strandszezon volt, s ők másnap készültek a Fekete-tengerre utazni, Konstancába. Ahogy józan emberekhez illik, időben összecsomagoltak, koffereiket föladták, s Netti a fodrásznál töltötte utolsó délutánját. Aztán hazajött, és szépen kilakkozta a körmét.

Most szívesen elrejtette volna a lábát, de a pongyola csak bokájáig ért. Hiába tipegett ide-oda, a fiú szeme, a lesütött szemhéjak alól, mindenüvé követte.

- Milyen ügyben keresi? - kérdezte, fél lábát a pongyola alá húzva.

- Azt nem mondhatom meg - mondta a vöröshajú.

- Hát akkor jöjjön holnap.

- Inkább megvárom - mondta a vöröshajú.

Még egy ragaszkodó pillantást vetett Netti körmeire, aztán megfordult, és kiment az ajtón.

- Mi jut eszébe? - szólt utána Netti. - A lépcsőházban akar várakozni?

Leültette az előszobában, mely régen, Kari ügyvéd korában, váróul is szolgált. Bement, s azon pongyolásan visszaheveredett. Ide-oda lapozgatott az újságban, de szeme nem fogta a betűt, mert minduntalan eszébe tolakodott a künn várakozó. Amikor először jutott eszébe, önkéntelenül odatapasztotta kezét, ahol az a folt vöröslött. Ujjával körülrajzolta helyét, s úgy megirtózott tőle, hogy hátán hideg futott át.

Újra olvasni próbált, de a vöröshajú közelsége megzavarta. Pedig ismerte ezeket a sápadt előszobázókat. Kari címe közkincs; huszonöt éve adják kézről kézre a bajba jutottak; azóta, mióta kommunistákat védett, és ingyen vitte a perét minden arra szorultnak... Hogy mit akar a vöröshajú? Akármit akarhat. Vidékről jön, hogy vegyék le az apját a kuláklistáról. Valamelyik gyárból jön, mert színészi ambíciói vannak. Vagy egy javítóintézetből jön, hogy Karival töröltesse a priuszát...

Hirtelen, egy nagy lendülettel, felült fektéből. Eszébe ötlött egy mozdulat. Oly pontosan látta, mint egy másodszor levetített filmen, ahogy a vöröshajú az előszobaszékben ül; és egymás után meghúzza és megropogtatja az ujjait... Előbb csak nyugtalan lett. Valami visszavonzotta az előszobába, mintha az előbb nem nézte volna meg elég jól a fiút. "Ugyan már - gondolta. - Miért érdekes ez?" De az izgatottság valósággal feldobta az ágyból. Összegombolta pongyoláját. Megkereste papucsát, és kisietett a konyhába.

Amikor, tálca a kezében, rányitotta az ajtót, a fiú fölpattant, vigyázzba állt, s ettől zavarba jött. Netti elébe tette a rántottát.

- Biztosan megéhezett az úton - mondta.

- Milyen úton? - kérdezte gyanakvó arccal a fiú.

- Csak úgy gondoltam - mondta Netti. - Lásson hozzá, kérem.

És nézte. És legbelül, nem is az idegzetében, hanem a sejtjeiben, reszketni kezdett valami. Ezt az evést már látta. Ahogy a villát fogja, nyakban. Ahogy a falatnak elébe hajol. Már tudta, hogy nyúl majd a pohárért. Hogy issza a vizet. S hogy törli meg a vízivás után előbb a jobb, aztán a bal kezével a száját... A vöröshajú nem nézett rá. Sunyítva ült. Sunyítva evett. S amikor végzett, s már nem volt dolga a kezének, újból kezdte az ujjropogtatást. Az a reszketés megszűnt. Most mintha marokra fogná a gyomrát valami. Ugyan - gondolta magában -, bebeszélés.

Fölállt, és kivitte a tálcát. A konyhaajtóból visszalesett, és látta, hogy a vöröshajú ölbe ejti a kezét, és nem huzigálja az ízületeit. Néhány őszibarackot hozott egy tányéron; amikor a közelébe ért, már hallhatta, hogy a vöröshajú valamelyik ujján megroppan a perc.

- Tessék - mondta. - Vegyen gyümölcsöt.

- Nem kérek - mondta a vöröshajú.

- Miért olyan ideges maga? - kérdezte.

- Miből tetszik gondolni, hogy ideges vagyok? - kérdezte a vöröshajú.

Nagyot rántott a mutatóujján, s Netti nyelt egyet, nehogy elsikoltsa magát.

*

Amikor becsöngettem, mezítláb nyitott ajtót. A körme ki volt lakkozva. Eleinte nem is láttam belőle mást, csak a lábát. Egészen meghülyültem bele. Barnára volt lesülve. Bokája sima, mint egy csontfaragás; alatta egy felívelő boltozat, mintha nem is a talpán, hanem ezen a légpárnán járna. Gyönyörű volt a mozgása.

Féltem tőle. Félek minden nőtől. Félek, hogy megint megkívánok egyet, és ha megkívánok egyet, megint itt a baj... De ezt a lábat nem bírtam nem kívánni. Szerettem volna elébe kuporodni, hogy a tenyerembe lépjen. Szerettem volna rálehelni, a zsebkendőmmel megpucolni, mint egy porcelánt. Szerettem volna ölbe venni, és az ujjaimmal végigzongorázni az ujjain, mint egy hangszeren... Pista mesélte egyszer, hogy a legelső evezőstúrán összevissza csókolta Netti lábát, aztán a bokájára hajtotta fejét, és úgy aludt el. Már késő volt. Az őr beszólt a kukucskálón, hogy fogjuk be a szánkat; csak susognunk lehetett.

- Mi lehet szép egy női lábon? - kérdeztem suttogva.

- Erre én is aznap jöttem rá - mondta Pista.

Azt mondta, hogy egész odáig még a saját lábát is utálta. Úgy érezte, hogy a láb egy elkorcsosult valami. És elmesélte az anyja lábát, tele bütyökkel és tyúkszemmel és bőrkeményedéssel; ha hazajött a büféből, és elkezdte kiáztatni egymáshoz ragadt ujjait, és egy rossz zsilettel nekiállt vagdosni a bőrt, akkor őneki félre kellett nézni, nehogy felémelyedjen a gyomra... A mama lábában, azt mondta, benne volt minden nyomorúságuk. Olyan barna volt, mintha nem is láb volna, hanem cipő. Sötétkék erek járták be, vastagon és tekervényesen, mintha giliszták másznának a bőre alatt. És amikor kiment az udvarra, és megállt a sáros agyagban, olyan volt a lába, mint valami gyökér, s az ujjainak mintha folytatásuk lett volna a föld alatt... A mama vette el a gusztusát a nőktől és mindentől, ami testi. Még a saját testétől is.

Persze, mondta, a mamát sajnálni kellett volna, hiszen őérettük állt a talpán, és csapolta a söröket egész nap... De nem lehetett. Ha hazajött, mindig rumtól szaglott a bőre, és majdnem mindig hozott egy félrészeg pasast. És levetkőzött. És ő hiába kucorodott a pokróc alá, valahogy mégis látta, hogy a mama nő, és melle van, és teste van, és lefekszik a pasassal meztelenül... Nyikkannia se volt szabad. Csak feküdt, összeharapott szájjal, felhúzott térddel, és egymás után végigropogtatta az ujjait, hogy ne hallja azokat a hangokat... Már felnőtt ember volt, mesélte, húsz-huszonkét éves, és libabőrös lett egy lánynak a közelségétől.

- Nettiétől is? - kérdeztem.

- Ne légy hülye - mondta.

- Az elején se? - kérdeztem.

- Soha - mondta. - Őbelőle a szépség kisugárzott. Minden szép lett körülötte; az utca, ahol járt, a zománca vesztett lavór, amiben mosdott. Még én is.

Egész filozófiája volt a női szépségről. Az volt a lényege, hogy egy szép női test nemcsak egy szép női test. Több önmagánál, mint ahogy a tenger se csak víz. Titka van, melyet nem is sejt az emberiség, vagy csak néhány kiválasztott kapiskál belőle valamit. A görög szobrok, az olasz festmények: egy kis kóstoló belőle... Ha pedig valaki bele mer szeretni egy ilyen nőbe, abból a szerelem mostohagyermeke lesz. Nem szabadul többé; az a mámor, ami a szépségből árad, szenvedéllyé válik, mint az alkoholizmus. Amíg szép nők lesznek a világon, addig rabszolgák is lesznek.

Itt elröhögte magát, hangtalanul, hogy meg ne hallja az őr.

- Nem ezt vártad, mi? - kérdezte. - A volt VII. kerületi titkár szájából?

- Egy szavadat se hiszem - mondtam. - A múltkor azt mesélted, hogy Netti mindig hű volt hozzád.

- A maga módján - mondta. - De azért magába bolondította a legjobb barátomat. És téged is magába bolondítana.

- Rám se bírna nézni.

- Én olyan szép vagyok? - kérdezte nevetve. - A te fő bajod az, hogy félsz. Nem mered szeretni a szép nőket. Pedig sokkal könnyebb megkapni egy szép nőt, mint egy csúnyát... A szépség hisz saját küldetésében, ahogy a szentek is hitték, hogy meg tudják gyógyítani a leprásokat.

- Te is leprás voltál? - kérdeztem, hogy visszacsípjek.

- Rosszabb annál - vigyorgott. - Szűz. Huszonhat éves koromban.

Pista nem volt épp diszkrét. Illetve nagyon szeretett tanítani, és a magyar költészet meg a közgazdaságtan mellett Netti volt a fő tantárgy... A többit, mondta, akárkitől megtanulhatom; de Nettiből csak őnála vizsgázhatom.

- Miért kell Nettiből levizsgáznom? - kérdeztem.

- Mert nálad is itt a görcs - mondta, és lefestette Netti hangját, járását, bőrét, mellét, hasát, nyakhajlatát. Elmondta a csókját. Úgy megismertem Nettit, hogy tovább tudtam volna vele élni, ott, ahol Pista abbahagyta. Ugyanúgy hiányzott nekem, mint neki. Néha meg akartam kérdezni, nincs-e egy húga Nettinek; de Pista minden hátsó gondolatomat kitalálta, és biztosan kiröhögött volna ezért. "Na látod - mondta volna -, máris magába bolondított."

Azt hiszem, ilyenforma lába lehetett, mint ennek az ügyvédnének. Többet nem is nagyon láttam belőle. Tudtam, milyen arcot vágott, amikor meglátott az előszobaajtóban. Én átérzek a levegőn, mint a vakok; kivibrált belőlem valami, mint egy rádióhullám, és már tudtam, hogy utál. Minél finomabb és ápoltabb valaki, annál jobban iszonyodik tőlem; ezt már megszoktam. Talán Netti nem utálna; de nem tudom, miért hiszem ezt. Az ilyen ügyvédnék viszont hidegen hagynak.

Csodálkoztam egy kicsit, amikor a rántottát behozta. Azt is észrevettem, hogy amíg ettem, rajtam tartotta a szemét; ettől elfogott az a belső, mindent szétfeszítő idegesség, ami mindig, nők előtt... Alig beszélgettünk. Kérdezte, nem akarok-e sört. Mondtam, nem kérek. Egyszerre azt mondta, egészen furcsa hangon:

- Maga együtt volt Hannover Istvánnal?

Éppen barackot ettem. A húsa kiesett a számból.

- Honnan tudja? - kérdeztem.

- Mennyi ideig? - kérdezte.

- Másfél évig - mondtam. - És maga kicsoda?

- Netti - mondta.

Csak akkor mertem ránézni.

*

Nem sokkal ezután megszólalt a telefon.

Mind a ketten fölrezzentek, pedig a telefon egészen halkan szólt Kari szobájából. Külön meghosszabbítót csináltattak, és minden este oda vitték át a készüléket. Kari a Külkereskedelmi Minisztériumban dolgozott, magas beosztásban. Ő tárgyalt a Nyugatról jött ügyfelekkel, és esténként sokszor elmaradt velük. Kétszer, háromszor is felhívta Nettit. Amíg ébren volt, odament és fölvette a kagylót; ha már elaludt, nem zavarta föl a csengetés.

Nappal is haza-hazatelefonált, mintha attól félne, hogy egyszer nem találja otthon az asszonyt. Izgulva, reszketve szerette a feleségét; ha hazajött, mindig ajándékkal jött, mintha meg akarná vesztegetni. Valami nem volt az övé Nettiből; ezt a csücsköt próbálta kitépni a kezéből, eredménytelenül. Most is egy elsőhetes szerelem mohó izgalma cikázott a hangjában.

- Nem aludtál?

- Nem.

- Szeretsz?

- Igen.

- Igazán?

- Igazán.

Egy pillanatig csend volt. Odaátról tánczene szűrődött a hallgatóba. Kari megpróbált rájönni, nincs-e ennek az igazánnak a hangsúlyában valami fals; de nem bírta eldönteni.

- Ezek a svédek lokálba kívánkoztak - mondta aztán. - Nincs kedved idejönni?

- Nincs.

- Érted küldöm a kocsit.

- Nem lehet - mondta Netti. - Van itt valaki.

- Ki van ott?

- Egy vörös hajú ember.

- Ismerős?

- Nem ismerem.

- Mit akar?

- Nem tudom.

- Jöjjön holnap.

- Nem akar holnap jönni.

- Miért olyan sürgős neki?

- Másfél évig együtt volt Pistával.

Odaátról megint csak a tánczene szólt egy kis ideig. Valahányszor kimondta ezt a nevet, Kari mindig hallgatott, és hallgatózott egy kis ideig, mint az orvos, miután kikopogtatta a beteg szívét.

- Hogy hívják? - kérdezte aztán.

Netti kikiabált a nyitott előszobaajtón.

- Hogy hívják magát, kérem?

- Pelle Gyulának - kiabált be a vöröshajú.

- Pelle Gyulának - mondta a telefonba Netti.

- Honnan jött? - kérdezte Kari.

- Honnan jött? - kérdezte Netti.

- Nosztráról - mondta Pelle.

- Nosztráról - mondta Netti.

- Politikai? - kérdezte Kari.

- Politikai? - szólt ki az előszobába Netti.

- Köztörvényes - mondta Pelle.

- Köztörvényes - ismételte Netti.

- Mi volt a vád? - kérdezte Kari.

- Mi volt a vád? - kérdezte Netti.

- Nemi erőszaktétel - mondta Pelle.

- Nemi erőszaktétel - mondta Netti is.

Erre valamivel hosszabb csönd lett. Utána nemcsak hogy reszelősen szólalt meg Kari hangja, hanem a szokottnál sokkal gyorsabban és feltűnő eréllyel utasította Nettit, hogy adjon egy százast Pelle Gyulának, és azonnal küldje el. Holnap egész délelőtt odahaza lesz; jöhet, amilyen korán csak akar.

- Elküldöd? - kérdezte a végén, aggodalmasan.

- El - mondta Netti.

- Biztosan?

- Biztosan.

- Szeretsz? - kérdezte Kari.

- Igen - mondta Netti.

- Igazán? - kérdezte Kari.

- Igazán - mondta Netti.

Letette a telefont. Átment a szobájába. Kivett a retiküljéből egy százast. Amikor a hálószobából az előszobába nyitott, Pelle megint vigyázzba vágta magát, s lassan visszaült. Sorban végigropogtatta az ujjait.

Netti nézte. A százast beletette a zsebébe. Azt kérdezte Pellétől:

- Dohányzik, kérem?

- Igen - mondta Pelle.

- Várjon - mondta Netti. - Hozok cigarettát.

*

Nem bírtam kivárni a válaszait. Ha egyszerre hét szája lett volna, és egyszerre hét választ adott volna, az sem oltotta volna a türelmetlenségemet.

- És nem üzent semmit? - kérdeztem. - Az nem lehet - mondtam. - Gondolkozzon egy kicsit - mondtam.

- Nem is üzenhetett - mondta, és rám meredt.

Eleinte föl se mert pillantani; most meg úgy nekem esett a zöld szemével, mint egy éhes állat az ennivalónak.

- Miért ne üzenhetett volna? - kérdeztem.

- Nem számított rá, hogy én szabadulok előbb. Mindig várta, hogy majd hívatják, és bocsánatot kérnek, és hazaengedik... És nem is sejtette, milyen beteg. Öt perccel, mielőtt átvitték a kórházba, jutott csak eszébe az a boríték.

- Miféle boríték? - kérdeztem.

- Azért vagyok itt... A naplója volt benne meg egy majdnem befejezett tanulmány Babeufről. Azt mondta, ha azt elolvasom, akkor jobban megismerem őt. Az ügyvéd úrnak adta át.

- A boríték nálam van - mondtam. - De hát énrólam nem beszélt? - kérdeztem. - Csak a naplójáról? Csak Babeufről? - kérdeztem. - Én ezt nem hiszem el.

- De beszélt - mondta.

- Sokszor? - kérdeztem.

- Mindig - mondta.

- És mit beszélt? - kérdeztem.

- Mindenfélét - mondta, és elpirult.

- Hát mesélje el - kértem.

- Mit?

- Hogy miről beszélt Pista.

- A hajáról.

- És?

- És a szeméről.

- És?

- És a lábáról.

Megint elpirult. Könnyen pirult; csak azt nem tudom, miért épp a lábamnál pirult el.

- Mit mondott róla?

- Hogy milyen szép a lába, és milyen szép a járása.

- És még mit mondott?

- Hogy magával minden egyszerű és természetes volt. Sohasem kellett félni, még a mozgalomban sem, mert a maga közelségében a veszély sem volt érezhető...

- Most ne a mozgalomról beszéljen - mondtam.

- Ő hozta ezt a példát.

- Milyen példát?

- Ami a Szavanovban történt.

Furcsa, milyen nagyra volt vele, pedig csak gyerekes hősködés volt az egész... Mikor a járőr bejött a Szavanovba, otthagytam Pistáékat, mintha egyszerre sürgős lett volna az elmenés. Persze, engem igazoltattak először. Azt hazudtam, hogy otthon felejtettem a papírjaimat; erre közrevettek, és mondták, hogy velük kell mennem az őrsre... De a cukrászda ajtaja nyitva volt, és én kiugrottam az utcára, és elkezdtem rohanni. Pozsonyi út. Sziget utca. Pozsonyi út. Katona József utca. Duna-part. Újpesti rakpart... A járőr utánam, de nem bírtak utolérni. Aztán fogtak egy taxit, de hát én tornászlány voltam, és négyszázas futó voltam, és majdnem gyorsabban futottam, mint a taxijuk... Az őrsön persze rögtön megtaláltam az igazolványomat. Papám vasutas, mamám a kispesti plébánián takarítónő... Megcirógatták az arcomat, és azt mondták, hogy máskor nem kell megijedni a katonáktól, mert ők csak zsidókra és bolsikra vadásznak. Kérdezték, van-e villamospénzem. Mondtam, nincs.

Pista agyoncsókolt érte. Fontos találkozó volt; nemcsak az összekötőjével tárgyalt, hanem egy harmadik valakivel is, akivel borzasztó tisztelettel beszélt. "Futni - mondtam hetykén - máskor is tudok, ha olyan boldoggá teszlek vele."

De engem is boldoggá tett, csak nem mutattam. És még most is, ahogy rágondoltam, egyszerre rettentő futhatnékom támad, mintha nem is egy Bors utcai villában ülnék, férjhez menve, egy gyönyörű nyaralás előtt, hanem a Szavanovban, nyolc fillérrel a zsebemben... Micsoda futás volt, Istenem! Úgy éreztem, hogy tőlem függ minden. Hogy én is olyan híres leszek, mint a maratoni futó. Még híresebb. Úgy éreztem, én mentem meg a világot. Hogy ha utolérnek, sem bírnak utolérni, mert én már nem is a földön futok, hanem egy ismeretlen ország országútján, melyet kétoldalt a szél szegélyez, és halpikkelyekkel van kikövezve, hogy el ne fárasszon a futás... És tényleg, egy csöppet se voltam fáradt. Amikor a taxiba nyomtak, alig lihegtem, olyan könnyű voltam, és olyan boldog, mint a mámoros... Úgy látszik, amit az ember másokért csinál, annak nincs fáradtsága.

- Amíg vele volt - kérdeztem meg Pellét hirtelen -, Pista kommunista volt?

- Mindig - mondta.

- És tanította magát?

- Mindig - mondta. - Amíg csak át nem vitték a kórházba. Nevetve búcsúzott. Azt mondta, felejtsek el félni. Azt mondta, ne gondoljak rá mindig, hogy csúnya vagyok. Azt mondtam, könnyű neked. Ne félj, azt mondta, majd egyszer jön valaki, aki elfeledteti veled. Majd téged is elvisz evezni valaki... Arra a túrára célzott.

- Azt is elmondta magának?

- Igen.

- Mesélje el.

- De hiszen maga is tudja.

- Persze - mondtam. - De szeretném tudni, hogyan mesélte ő.

- Nem is tudom úgy elmesélni, mint ő.

- Akkor is - kértem. - Ahogy tudja.

Folyton nógatni kellett. Bámulni bámult, de beszélni nem akart.

- Inkább valami mást - mondta.

Összetettem a kezem, úgy kértem.

- Mondja el, kérem szépen. Nekem jogom van ezt hallani.

Elpirult. Még a keze, még a fekete szegélyes körme is el tudott pirulni.

- Elmesélte, hogy ő még trikót sem hozott. Vagyis nem is hozhatott, mert nem volt trikója... Bricseszben ült a csónakba.

Bricseszben, flanelingben, viharkabátban. És magázott. Mereven nézte a két parton a tájat, mintha nem bírná felém fordítani a nyakát. Másnap együtt vettünk neki trikót.

- Így volt - mondtam.

- És maga fölevezett, messze Horányon túlra. Ott találtak egy beszögellést. Elmondta, milyen volt. Egy hosszú pázsitos partszakasz, füzektől védve, és egy vadcseresznyefa dőlt a víz fölé... Ott maga azt mondta: Fürödjünk meg. És Pista azt mondta: Nincsen trikóm. Erre maga azt mondta: Fürödjünk trikó nélkül. Erre ő azt mondta: Mi jut az eszébe! Minden percben jöhet valaki...

De nem jött senki. Délfelé járt. Akik szigetet akartak kerülni, már föleveztek, és még nem indult meg a csurgás lefelé. Hajó se jött, egy lélek se mutatkozott, egy hang se hallatszott a Dunán... Olyan hűvös volt a víz, és úgy ölelt át az a hűvösség, mint egy meztelen szobrot a szél.

- Elmondta, hogy maga kinevette - folytatta Pelle.

- Főtt, mint a rák - mondtam nevetve. - Még a flanelingét se merte levetni.

Ő is elmosolyodott. Most láttam csak, hogy a fogai is csúnyák, korai sötétedésnek és romlásnak indultak... De ebből a vértelen szájból, a csúf fogak közül valahogy mégis Pista hangja szólt. És ettől nem volt olyan borzasztó a látvány.

- Mondja tovább - kértem.

Nagyon piros lett. Azt hiszem, még a ruhája alatt is piros lett.

- Aztán - mondta - maga bement a vízbe. Ott vetkőzött le. Aztán kidobta a trikóját a partra, és messze kiúszott, mert nagyon jól tudott úszni... Pista nyugtalan lett, és hívni kezdte, és akkor végre kimászott a vízből. Nagyon szép volt, azt mondta Pista.

- Mit mondott még? - kérdeztem. - Vagy csak ennyit mondott?

- Azt mondta, hogy ez még az elején történt, és magának olyan volt az alakja, mint amikor egy tizenhét éves fiú gondol egy nagyot, és lánnyá változik...

Nyelt egyet. Nem nézett rám. A ruhafogast nézte, mintha az volna az a lány, akiről beszél. Ezért megsajnáltam, de nem bírtam félbehagyni. Pista szavait akartam hallani.

- Mondja tovább - kértem.

Megint nyelt egyet.

- Azt mondta, maga nem sietett felöltözni. Előbb nyújtózott egy nagyot, és mikor nyújtózott, a testén csillogott a víz. De épp, amikor nyújtózott, húzott fel mellettük a Tungsram-gyári nyolcas.

Halántékán verdesni kezdett egy ér, és szinte szemmel lehetett követni a lüktetését, végig a vékony bőr alatt, le, egész a szívéig... Bőre nem takaróul szolgált, hanem árulkodásra. Úgy működött, mint egy röntgenkészülék képernyője: rá volt vetítve, hogy mi történik a szervezetében.

- És? - kérdeztem.

- Azt mondta Pista, hogy volt ott egy bokor, elbújhatott volna. De ő is rögtön fölkapta, és gombóccá gyúrta, és odadobta magának a fürdőtrikóját; pont a lába elé esett. De maga nem vette föl a trikót, és a bokor mögé sem bújt el, hanem szépen felsétált Pistához, végig a hosszú pázsiton, de olyan lassan és kényelmesen, mintha ez lett volna a világon a legtermészetesebb állapot. Úgy viselte a meztelenségét, mondta Pista, mint más a télikabátját.

Így volt. Emlékszem, az a szerencsétlen Tungsram-nyolcas előbb vánszorogni kezdett, aztán felült a parti agyagra, mert a kormányos ugyanúgy ki volt borulva, mint szegény jó Pista. Ő odarohant hozzám, és a vállamra dobott egy frottírt.

- Aztán? - kérdeztem.

- Aztán összevesztek, mert Pista nagyon féltékeny volt.

- Nagyon - mondtam.

- De aztán kibékültek.

- És? - kérdeztem.

- És hogy az a nap volt az ő gyógyulása napja.

- Mást nem mondott? - kérdeztem.

- Nem sokat.

- De én szeretném tudni - mondtam.

- Ilyesmiről nem szokás beszélni - mondta.

- Nagyon szépen kérem - mondtam.

- Azt mondta - szólt, majdnem hangtalanná vált hangon -, hogy neki magával volt a legjobb a világon.

Ültömben, mintha kiszállt volna belőlem az erő, egészen elengedtem magam; izmaim mintha elfolyósodtak volna, hasamban forróság áradt szét, mint egy belső vérzés. Éreztem őt magamban. Hallottam a lihegését. A kiáltását, mint amikor robbantanak, és nagyot csattan és fellövell a föld.

Nekem is ővele volt a legjobb a világon.

- Köszönöm, hogy elmondta - mondtam aztán.

Hirtelen fölugrott. Körülnézett. A levegőn, mely körülvette, érződött, hogy belül csupa reszketés. Megsajnáltam. Egy percig az arcába néztem; már nem volt olyan undort keltő, mint amikor jött. Mintha visszalépett volna valahogy a múltba, egyszerre helyet talált magának ebben az emlékben. Rémlett, ő is ott állt a vadcseresznyefa alatt, a parton; persze nem olyan élesen és tisztán, mint Pista, hanem mint egy test nélküli test, mely csak árnyéka tud lenni önmagának... De ott volt.

- Jöjjön csak - mondtam gyorsan.

- Hová? - kérdezte.

- A szobámba - mondtam. - Ott vannak Pista iratai.

*

Netti ágya.

Netti ágya Mária Terézia-korabeli, berakásos bútordarab volt. Kari a Heilig baronessz csődtömegéből emelte ki; ő nemcsak kommunistákat védett, hanem jól tejelő teheneket is tartott mellettük. Az ágyat egy névtelen jobbágy mesterember csinálhatta, egy újszülött bárókisasszonynak, nászágyul. Alkalmasint nyolc nap alatt végzett az asztalosmunkával, és tizennyolc évig bíbelődött az intarziákkal. A lomhaság és kecsesség elegye született ebből: olyan volt az ágy, mint egy táncoló medve. S Nettinek az a szemtelen gondolata támadt, hogy egy rokokó éjjeliszekrénnyel párosította össze, egy vadmodern függőlámpát akasztott fölébe, lábtól pedig egy hasas, óriási, mázas korsót állított, tele hosszú nyakú dáliákkal. Mielőtt Karihoz ment volna, csak hálni járt a szobájába. Mióta Karihoz ment, bolondja lett a lakásdísznek; a hasas korsó nyakára például egy füzér vérpiros cseresznyepaprikát akasztott, nyakláncul.

Ezt az ágyat nézte Pelle. Úgy nézte, leszegett fővel, mintha neki akarna menni, hogy megverekedjenek.

- Az ágy is Karié - mondta Netti békítőn. - Én itt utálok minden bútordarabot.

- Pedig szép - mondta Pelle. - De most tessék szíves lenni ideadni azt a borítékot.

- El akar menni?

- Szeretnék - mondta Pelle.

- Ne legyen buta - mondta Netti. - Az, ami történt, Pista akarata volt.

- Tudom - mondta Pelle.

- Hogy Kari szerelmes volt belém?

- Azt is - mondta Pelle.

- Ő volt az egyetlen ember a földön, akire Pista nem féltékenykedett. Karin mindig csak mosolyogni tudott.

- Elmondta - mondta Pelle.

- Ha pedig meghalok, azt mondta, légy a felesége.

- Azt is tudom - mondta Pelle.

Még mindig az ágyat nézte.

Netti szobája csupa lámpaernyő. Ebben a derengő, megszitált fényben eltűnt arcának csúnyasága. A tűzfolt alig látszott, csak egy árnyéknak, mely belemosódott a sovány fiúarc többi árnyékfoltjai közé. Nemcsak a lámpaernyők tették. Pelle a semmiből jött, mint egy ismeretlen rokon, akin senki sem nézi, szép-e, rút-e. El kell fogadni olyannak, amilyen. De ő ezt még nem tudta. Hirtelen hátat fordított az ágynak, s az ajtó felé pillantott, mintha a távozás útját keresné, és így szólt:

- Akkor most tessék ideadni a kéziratokat.

Netti mosolygott.

- Ne légy már olyan féltékeny, te buta - mondta neki.

Nagyot lélegzett. Behunyta szemét. Feszített magán egyet, mint aki egy uszoda hideg vizébe készül ugrani, aztán gyorsan hozzálépett, és megcsókolta a száját.

- Vetkőzz le gyorsan - súgta neki. - Mindjárt megeresztem a fürdővizedet.

*

Pista ruhája volt rajtam. Pista inge. Pista zoknija, cipője a lábamon. És irtózatosan kívántam ezt a nőt.

- Tessék szíves lenni elengedni - kértem.

- Csókolj vissza - mondta.

És folyton cirógatta az arcomat, valami végtelen, állati türelemmel, ahogy a borját nyalogatja a tehén. Ha ki akartam bújni, visszanyomott az ágyra, és lemosolygott rám. Olyan ereje volt, hogy nem bírtam vele.

- Tessék engem hagyni - mondtam. - Úgysem bírom megtenni.

- Miért nem bírod? - kérdezte.

- Pista miatt.

- Hazudsz - mondta. - Hiszen te Pista vagy.

- Nem vagyok Pista.

- Egy kicsit - mondta.

- Csak a ruhája - mondtam.

- Nemcsak a ruhája - mondta. - A hangja. A szavai. Ahogy ropogtatod az ujjaidat.

- Ő csak a doktor úrra nem volt féltékeny - mondtam.

- Terád se volna - mondta. - Csókolj vissza.

Újra megcsókolt. Megpróbáltam eltolni, de ő csak mosolygott rám, és cirógatott.

- Tessék engem elengedni - mondtam. - Én még sohasem voltam nővel.

- Megint hazudsz - mondta.

- Tessék elhinni - mondtam.

- Ezért ítéltek el.

- Nem ezért.

- Azt mondtad az előbb, a telefonba.

- De az nem úgy volt.

- Hát hogy volt?

Elmondtam, hogy a fiúk kiröhögtek, amiért még nem voltam nővel, és rám heccelték azt a kis dögöt... Előbb kikezdett velem, aztán csúfolni kezdett. Te vörös kutya, mondta. Te pecsétes képű. Akkor nekimentem, letéptem a ruháját, de ő lerázott. Azért kaptam csak másfél évet.

- És miért nem voltál soha nővel? - kérdezte.

- Mert félek tőlük - mondtam.

- Most nem hazudsz? - kérdezte.

- Nem hazudok.

- Tőlem is félsz? - kérdezte.

- Igen - mondtam. - Félek.

- Mert csúnya vagy? - kérdezte.

- Mert csúnya vagyok - mondtam.

- De nem vagy csúnya - mondta.

- De csúnya vagyok.

- Na várj - mondta és fölkelt. - Most ne nézz ide.

De muszáj volt odanéznem. Olyan nagyon kívántam, hogy nem bírtam másfelé nézni. Még hunyorgatni se szerettem, mert akkor egy szempillantásig nem láthattam őt.

Egy tükrös asztalka állt a sarokban. Odament, megfésülködött.

Aztán letette a fésűt. Kigombolta a pongyoláját. A hálóinge egy vállrándítással lesuhant róla. Kilépett belőle, és kilépett a papucsából is. Nem volt rajta semmi, amikor elindult felém, és jött szép nyugodtan, kényelmesen. Még Pista mesélte, milyen szép volt a mozgása. Talán, mert atletizált. Talán mert úgy szeretett táncolni, és mindennek mindjárt kihallotta a ritmusát. Pista szerint az volt a mozgásának a titka, hogy testének részei valahogy tudtak egymásról. Üzentek egymásnak. Sürgönyöztek. Egyetlen lépésében annyi szépség volt, mint amikor felröppen egy madár, körbekering egyet, és újra leszáll... Megállt fölöttem.

- Nézz meg - mondta. - Ilyen vagy te is.

- Nem - mondtam.

- De - mondta. - Mind ilyenek vagyunk.

*

Csöngetni kezdett a telefon.

A lépcsőházban hallották meg a csöngetését. Netti megállt.

- Ne vedd föl - ijedt meg Pelle.

- Menj csak előre - mosolygott Netti. - Ne félj.

Vissza kellett menni a lépcsőn. Kinyitni az előszobaajtót. Lámpát gyújtani. Végigmenni a szobákon. A telefon még szólt. Fölvette a kagylót.

- Szervusz - mondta Kari.

- Szervusz - mondta Netti.

- Elment már az a vöröshajú?

- Most megy el - mondta Netti.

- Csak most?

- Csak most.

Csönd lett. A tánczene beszűrődött a telefonba.

- Azt hittem, már alszol - mondta Kari.

- Nem aludtam - mondta Netti.

- A szobádból jöttél?

- Nem a szobámból jöttem.

- A lépcsőházból jöttél vissza? - kérdezte Kari.

- A lépcsőházból jöttem vissza - mondta Netti.

Megint a zene szólt egy kis ideig.

- Muszáj így sietni? - kérdezte Kari.

- Muszáj - mondta Netti.

- De hisz alig van otthon ruhád.

- Elég az - mondta Netti.

- És minden kofferünk kint van a vasútnál.

- A szatyorba pakoltam - mondta Netti.

- Hát szervusz - mondta Kari.

- Szervusz - mondta Netti.

Még egy kis ideig hallani lehetett a tánczenét, de már nem szóltak többet egymáshoz. Egyszerre tették le a hallgatót.

*

Amikor becsaptam magam után az előszobaajtót, üres volt a lépcsőház.

- Halló! - kiabáltam.

Nem felelt senki. Kettesével rohantam le a lépcsőn, de az utcán se láttam senkit. Nem is tudtam, merre induljak; aztán lefelé kezdtem el futni. Szatyorral a kezemben, télikabát a vállamon (mert az átmeneti kabátom is el volt már csomagolva), beszaladtam az éjszakába.

Sehol senki. Egy lépés zaja sem hallatszik, csak az én cipőm kopogása. Bors utca. Szegfű utca. Ady Endre utca. Mártírok útja. Bem utca. Duna-part. Nem is én szaladtam. A fák szaladtak, a villák, a lámpák, a postaládák: szembefutott velem az egész város. Nem éreztem a szatyor súlyát, sem a futás fáradtságát. Majdnemhogy repültem; egyre könnyebb lett a lábam. Tíz éve nem futottam egy jót... Talán már utol sem érem. Talán másmerre indult. Talán elhagytam ebben a nagy rohanásban. Nem is nagyon bántam; majd megtalál. A foltosok mindig megtalálnak. Futottam, futottam, és örültem, hogy újra futhatok.

1966

A rendőr nagy csomó kulcsot vett ki a zsebéből. Spárgával egy-egy kartonlapocska volt rájuk kötözve, azokra pedig tintaceruzával rárajzolva egy szám.

- Tessék befáradni - mondta, miután megtalálta a keresett kulcsot, és ajtót nyitott. - Illetve, inkább várjanak egy kicsit, amíg hozok egy égőt.

Otthagyott minket a nyitott ajtóban. Visszament a folyosóra, az egyik lámpából kicsavarta az égőt, és bevitte a sötétbe. Mialatt a becsavarással bajlódott, elémbe állt Miklós.

- Ne menj be, Sári - kért.

- Ne babusgasson, Miklóska - mondtam, és félretoltam.

Piszkos, hideg, ablaktalan szoba volt. Falain felpúposodott a vakolat. A villanyfény csak szikrázott benne, mint a gyémánt, de nem bírta bevilágítani a felgyülemlett sötétséget. A falhoz tolt, kimustrált íróasztal visszamenekült a homályba, és csak sejteni engedte egy beszáradt tintatartó és a porlepte telefon körvonalait. A hordágy azonban épp a lámpa alatt állt, és szinte megduplázta önnön jelentőségét az éles villanyfényben.

Vastag, gyűrött csomagolópapirossal volt letakarva. Jószerivel még hozzá sem ért a rendőr, máris sustorogni és hullámozni kezdett a papiros, mintha megmozdult volna alatta valami.

- Sárika, tessék kimenni - könyörgött Miklós.

A rendőr elengedte a papirost.

- Talán tényleg - mondta bizonytalanul.

- Hagyjanak békén - mondtam türelmem fogytán. - Nekem nincs mitől félnem.

- Az nem egész biztos - mondta Miklós.

- Mindig jöhet egy meglepetés - mondta a rendőr.

- Még nem láttál elégett embert - mondta Miklós.

- Nagyon csúnya látvány - magyarázta a rendőr. - Még én se szívesen nézek oda.

- Maga nem - mondtam a rendőrnek. - De én hoztam a világra. Akárhogy néz ki, nekem van hozzá a legtöbb közöm.

A rendőr még mindig csak a legsarkát merte megfogni a papirosnak.

- Nincs arca - mondta habozva.

- Csak a folyosóra menj ki - esengett Miklós.

- Vegye már le azt a papirost - szóltam rá a rendőrre. - Úgysem a fiam.

Levette, és szép sarkosan összehajtogatta a papirost, mint egy pokrócot, aztán rátette a hordágyra, lábtól. Némán megnéztük azt a valamit, ami már nem hasonlított semmire.

Sokszor eszembe jut ez a perc. Milyen nyugodt is voltam! Milyen biztos a dolgomban! Arcom színét sem váltotta, pillámat meg se rezzentette a látvány. Mint a fák a hóhatárig, érzelmeink csak addig a pontig bírnak fölhatolni, ahol az élet nyomai még felismerhetők. Aminek már nincs köze a léthez, annak érzelmeinkhez sincs. Ez a tetem már túl volt a félúton egy eleven lény és a sár között. Félretoltam a rendőrt. A hordágyhoz léptem, a holttest fölé hajoltam.

- Tudtam - mondtam aztán.

- Biztos? - kérdezte a rendőr.

- Egész biztos.

- Alá tetszik írni, hogy nem a maga gyereke?

- Alá - mondtam, és belekaroltam az uramba. - Mehetünk, Miklóska.

- Még egy percig szíveskedjenek várni - mondta a rendőr, és elővett egy gépelt iratot.

Ha elkezdünk nem szeretni valakit, egyre több hibát lelünk benne. Eleinte kibírhatatlannak látszott ennek a rendőrnek a pedantériája; most még ezen is túltett az udvariasságával.

- Nem akarom önöket feltartani, de a nyomozás érdekében kénytelen vagyok közölni, hogy tegnap, amikor felástuk a sírt, ifjabb Palik Ferenc jegyzőkönyvbe mondta, hogy ez a maguk fia.

- Ki az a Palik? - kérdeztem.

- Szintén diák.

- Hazudott. Dénes összes osztálytársait ismerem.

- Nem úgy beszélt, mintha félre akart volna vezetni - mondta a rendőr.

Nemcsak pedáns volt, nemcsak hátborzongatóan udvarias, hanem makacs is.

- Látszik, hogy nincsen gyereke - válaszoltam ingerülten. - Egy ilyen kamasznak mindene a feltűnés.

- Semmi oka sem volt hazudni - mondta konokul.

- Ok nélkül is lehet hazudni - mondtam.

- De neki oka volt igazat mondani - mondta.

- Vagy pedig oka volt túljárni a maga eszén - mondtam.

- Én csak a kötelességemet teljesítem - mondta halkan. - Ne tessék emiatt veszekedni velem.

Sértődötten hátat fordított, és Miklósnak olvasta fel a jegyzőkönyvet. Eszerint az előzetes letartóztatásban levő Palik Ferenc felismerte a holttest ruháját, mely ugyanolyan spriccelt szövetből készült, mint amilyent Mózes Dénes viselt. Azért emlékszik ilyen világosan Mózes Dénes ruhájára, mert majdnem egy hetet töltött vele a Ganz utca 3. szám alatti trafikban. Az áldozatot félórával a halála előtt látta utoljára. Ő ugyanis éppen hazaszaladt ebédelni, amikor egy tank szétlőtte a trafikot. Mire visszaérkezett, már égett a ház.

- Vagyis nem volt ott, amikor szétlőtték a trafikot - mondtam.

- Akkor nem - mondta a rendőr.

- Tudtam - mondtam. - Mehetünk, Miklóska.

- Máris, Sárika - mormogta, de nem mozdult. - Szabad beletekintenem abba a jegyzőkönyvbe?

- Méltóztassék - mondta a rendőr.

Aggódva néztem rá. Ismertem ezt az arcát. Halántékán verdesni kezdett egy ér, beesett orcái lüktetni kezdtek. Levéltárakban élte az életét. Átlósan, a két sarkánál fogta meg a jegyzőkönyvet, s oly tisztelettudóan hajtogatta szét, mint Petrarcának valamelyik Cola di Rienzihez írott levelét.

- Hol volt a sír? - kérdezte a rendőrt.

- A Ganz utcában.

- Merre van az?

- Budán, a Ganz Villany mellett.

Hol az iratot, hol a rendőrt nézte. Már kutatott, a maga aprólékos, okfejtő módján.

- Hogy lehet egy utcán sírt ásni?

- A trafikkal szemben virágágy van a járdaszélen - magyarázta a rendőr. - Egy akácfa alá ásták meg a sírt, és ideiglenesen oda temették a fiát.

Szemüvege felcsillant, annak jeléül, hogy nem talál logikai hibát. Ha sikerült a valóságnak egy-egy részletére fényt derítenie, együtt örültek neki, a szemüvege meg ő. Legfőbb szenvedélye: az adatgyűjtés. Hogy Dante ifjúkorára vagy Petrarca avignoni tartózkodására vagy a fiunk eltűnésére derül a fény: majdnem mindegy neki.

- Hogy került a fiam Budára? - faggatta a rendőrt.

- Azt nem tudom.

- Nem voltak lezárva a hidak?

- Csak a Lánchíd - mondta a rendőr.

- Menjünk, Miklóska - szóltam csöndesen. - Ez nem a mi fiunk.

- Máris, Sárika - válaszolta engedelmesen. De nem hozzám, hanem a hordágyhoz lépett. Szemüvege fénylett, mintha két kicsi zseblámpa égne mögötte. Pontosan tudtam, mi folyik most benne. Az adatok életre kelnek. Az adatok elrendeződnek. S az adatok erősebbek, mint én.

Félénken rám pillantott.

- Láttad a szövetet? - mormogta habozva. - A ruha olyan, mint az övé.

- Felismerik? - kérdezte a rendőr.

Úgy látszik, sokat tartózkodott szabadban. Arcbőrét lebarnította, szeme kékjét viszont egészen kiszívta a nap. Tudtam, hogy erről nem tehet, mégis gyűlöltem ezért. Ezért és mindenért.

- Kérem szépen - kérdeztem vigyázva, hogy hangomat meg ne rezgesse az indulat. - Mit akar maga tőlünk?

- Én? - bámult rám. - Semmit.

- Maga bizonyára sohasem vásárolt civil ruhát. De azért hallhatott arról harangozni, hogy mi a konfekció. Ha kihoznak egy új szövetet, ezer meg ezer egyforma ruhát csinálnak belőle a gyárak... Én például mindent áruházban veszek. Ez is egy konfekciós öltöny: nyolcszázhetven forint az ára. Tessék, mondja meg. Mit bizonyít két egyforma ruha?

- Valamit mégiscsak jelent.

- Semmit sem jelent - mondtam. - A mi fiunk ugyanis Amerikában van.

Egy pillanatig szólni sem tudott.

- Ezt most mondja? - nézett rám a színe vesztett szemével. Aztán értetlenül fordult Miklóshoz. - Miért nem közölte ezt mindjárt a telefonban?

- Nem mondtam? - kérdezte Miklós, s a szeme sarkából rám pillantott.

- Nem mondta.

- Tudniillik, csak föltevés, hogy a fiunk Amerikában van.

- Nem csak föltevés - mondtam.

- Írt a kedves fia? - kérdezte a rendőr.

- Nem írt - mondta Miklós.

- Üzent?

- Azt sem.

- Hát akkor miből veszik, hogy Amerikában van?

- Éppen ebből - mondtam.

Nem ment a fejébe. Vagy a fölöttese mondta neki, vagy ő beszélte be saját magának, hogy ez a holttest Mózes Dénesé. Ami ennek ellene mondott, azt képtelen volt belátni. Igyekeztem vele megértetni, milyen is a mi fiunk. Ízig-vérig mai típus. Nem érdekelte az irodalom; ebben egészen elütött tőlünk. A gépek vonzották meg a mozgás meg a sebesség: csupa olyan dolog, mely tőlünk idegen. Az volt a legfőbb vágya, hogy saját autója legyen. Évek óta sóvárgott Amerikába; kocsimosónak is elment volna, csak vehessen egy autót... Ezért szökött át, amikor nyitva állt a határ.

- De nem üzent - kezdte elölről a rendőr.

- Mert nem akart minket bajba keverni - mondtam. - Az uram tudós, én pedig gyors- és gépírónő vagyok az Akadémián. Amúgy se néznek jó szemmel minket, s ha tetejébe még disszidál a fiunk... Mit nem lehet ezen megérteni?

- Már mindenki üzent - mondta a magáét, mint egy gépezet.

Hiába akartam vigyázni a hangomra. Éreztem, hogy kibomlik bennem a fölindulás, és az eszem csak utánamegy a szavaimnak.

- Nem szégyelli magát? - ripakodtam rá. - Maga egy buta senki! Miért hívott ide? Mibe próbál beugratni minket? Hát nincs magában emberi érzés? Látszik, hogy nincsen gyereke. Egy anyának nem kell levél. Nekem nem kell, hogy üzenjen. Tudom, hogy él. Van bennem valamilyen radar. Azt is megérzem, hogy ébren van-e vagy alszik, egészséges-e vagy beteg. Most azt jelzi a szervezetem, hogy nincs semmi baja. Érzem, hogy megvan mindene. Autója is van. Állása, lakása, társasága. Én is jobb szeretném, ha jött volna tőle üzenet. Reszketve vártam a leveleit, de azért megvolt a biztonságom, hogy él és boldog, és elérte mindazt, amit kívánt... Maga pedig iderendel, és egy hencegő kölyök vallomása után ránk akarja bizonyítani, hogy ez a holttest a fiunké... Hiába erősködik! Mi nem hiszünk magának. Lehet, hogy nem akar rosszat. Lehet, hogy egyszer, ha apa lesz, nagyon meg fogja bánni, amit ma csinált. De mit érek vele? Nézzen az uramra. Mit vétett magának ez az ember? Utálom, gyűlölöm, megvetem magát...

Azt hittem, megsértődik. Azt hittem, megharagszik. Féltem, talán megbüntet a szavaimért. De ő csak állt, tétován maga elé nézett kifakult kék szemével. Aztán zsebre vágta a levelet. Pedánsan rágombolta a gombot. Zavartan rángatta a vállát. Melege lett, levette sapkáját, belefésült a hajába... Homlokán, a sapkabélés alatt, fehér maradt a bőre, s most úgy mutogatta ezt a fehér csíkot a napbarnított arc és a fekete haj között, mintha fel akarná fedni azt az egyetlen foltot, ahol ő sem rendőr.

- Nekem mindegy - szólalt meg később, az idegességtől bizonytalanná vált hangon. - Ha kívánják, megszüntetem az eljárást.

- Lehet azt? - kérdeztem.

- Ha a hozzátartozók kijelentik, hogy a halottban nem ismerik fel Mózes Dénest, akkor a személyazonosság nem megállapítható.

- Nem ismerjük fel - mondtam.

- Tessék parancsolni - mondta. - Haza lehet menni.

- Jöjjön, Miklóska - mondtam.

- Máris, Sárika - válaszolta készségesen.

De csak állt, és nézte a testet. Szemüvegén fölfénylett az üveg.

- Működik ez a telefon? - kérdezte a rendőrt.

- Működik - mondta a rendőr. - Először nullát kell tárcsázni.

- Kit akar fölhívni, Miklóska? - kérdeztem.

- Sanyit - mondta.

- Mit akar Sanyival beszélni?

- Kérdezni szeretnék tőle valamit.

Emlékszem, akkor kezdtem el félni.

- Sanyi ilyenkor rendel - mondtam.

- Csak egy adatra vagyok kíváncsi.

- Nem ér az rá, Miklóska?

Odajött, megfogta a kezem.

- Ne haragudj, Sári - mondta. - Én így nem bírok élni.

- Úgy jobban bírna élni, Miklóska?

- Szabad telefonálnom? - kérdezte a rendőrt.

- Csak tessék.

- Menjünk, Miklóska - mondtam.

- Máris, Sári - dünnyögte, miközben tárcsázott. Előbb azonban tisztára törölte a poros hallgatót. - Kérem doktor Tóth Sándort a telefonhoz.

Megpróbáltam nem félni. Hogy ez az élet rendje, azt mondtam magamban. Minden, ami él, ölni akar. Csak mi, anyák nem faggatjuk a telefont, nem lessük a sürgönyhordót, s ha cédula csúszik az ajtóhasadékba, attól is belénk hasít a rémület. Nemcsak a rossz nevében lehet ölni. A jóért, a szépért, a tudásért is. Egy adatért is lehet ölni; pedig nem tudni annyi, mint remélni; de csak mi nem kívánjuk tudni a meg nem tudhatót.

- Bocsáss meg, kérlek, hogy megzavarlak a munkádban. A rendőrségről beszélek. Tudni szeretném, volt-e Dénes fiunknak valamilyen plombája vagy más ismertetőjele a fogsorán. Remélem, nem esik nehezedre utánanézni.

Gyerekkori barátok, mégis milyen cirkalmasan beszélnek egymással. Képzeletben minden mondat után egy meghajlás következik. Miklós megköszönte a felvilágosítást. Üdvözletét küldte Ilának. Megígérte, hogy hazulról újra felhívja őket, és másodszor is bocsánatot kért a zavarásért. Aztán letette a kagylót. Hozzám lépett.

- Menj ki a folyosóra, Sári.

- Minek?

- A leghátsó zápfogán van egy korona.

- Én is meg akarom nézni.

- Szét kell feszíteni a fogsorát.

- Ne féltsen engem, Miklóska.

- Nem lesz szép látvány - mondta a rendőr.

- Miért akarsz itt maradni? - kérdezte Miklós.

- Csak a folyosóra tessék kifáradni - mondta a rendőr.

- Úgyis mindjárt utánad megyek - ígérte Miklós.

- Látni akarom - mondtam.

- Mire jó az? - könyörgött.

- Mert csak a saját szememnek hiszek.

Láttam, hogy elsápad.

- Akkor tessék - mondta vérig sértve.

A fogsor volt a legépebb része a tetemnek; a lámpa fénye épp reávetült. Hallottam, hogy a rendőr felkattintja zsebkését. Hallottam, hogy a penge hozzákoccan a fogakhoz. Odamentem, és félretoltam a rendőrt. Miklóst is odébb toltam, és a test fölé hajoltam. Tedd, hogy ne legyen a fogán korona. Tedd, hogy a villany kialudjon. Tedd, hogy a szemünk elhomályosuljon. Se lássak, se halljak. Tedd, hogy ne tudjak beszélni, Istenem.

Egy arany fénypont villant. Egy kicsi arany szikra.

- Igaza volt, kérem - mondtam a rendőrnek. - Ez az én fiam holtteste.

- Felismeri?

- Felismerem.

Villamoson mentünk haza. Miklós dolga volt felhordani a fát, aztán én szoktam befűteni. Aznap is így történt. Minden úgy volt, mint máskor. Mi nagyon egyszerűen élünk. Moziba sohasem járunk, színházba is csak ritkán, a klasszikusokhoz. Vendéglőbe mindössze egyszer tettük be a lábunkat, 1954. január 17-én, amikor háromévi szilencium után megjelent Miklós Petrarca-életrajza. Magam főzök, csupa hétköznapi, gyorsan összekapkodható ételt.

Aznap teát vacsoráztunk, tíz deka sonkával és négy tojásból rántottával. Baj nélkül behoztam a tálcát. Ettem is. Nem éreztem fájdalmat. Nem voltak gondolataim. Rémlett, nem is én vagyok az, aki tojást eszik. Hallgatva ültünk az asztalnál, de különben sem beszélünk sokat. Amikor másodszor töltöttem neki teát, azt kérdezte Miklós:

- Fáradt vagy?

- Nem.

- Nincs kedved egy kis zenét hallgatni?

- Szívesen.

Rádiónk nincs. Egy öreg írógép kopogása árulkodik csak róla, hogy hozzánk is benézett a 20. század. No meg a telefon, bár azt kitettük a szennyesládára, az előszoba sarkába, mert egyikünk se szereti. Miklós kiment, fölhívta Sanyiékat.

- Moziba mennek - újságolta aztán. - De a kulcsot kiteszik a lábtörlő alá.

Csendben végigettük a vacsorát. Még mindig nem éreztem semmit, legföljebb egy kis fáradtságot, mely néha hátulról lefogta a mozdulataimat. De aztán, amikor megmosakodtam, átöltöztem, és kiléptem a friss hidegbe, az is elmúlt.

Szerdánként szoktunk átjárni lemezeket hallgatni. Volt már úgy, hogy Tóthék később jöttek haza, de olyankor Ili égve hagyta az előszobavillanyt. Most sötét volt a lakás. Bementünk, kerestük a kapcsolót, nem találtuk. Ide-oda tapogatóztunk, és egyszer csak összeütköztünk a sötétben. Hangosan felnevettünk mind a ketten. Egyszerre hagytuk abba. Csend lett. Mozdulatlanul álltunk a sötétben. Nem tudom, meddig álltunk, talán nagyon sokáig, bár a sötétben másképpen múlik az idő.

- Hol vagy? - kérdezte Miklós.

- Itt - mondtam.

- Nyúlj hátra, nem ott van-e a villany.

- Nincs - mondtam.

Megint csönd lett. Nem bírtam tájékozódni. Elfelejtettem, merre van az ajtó, és honnan hallatszott Miklós hangja az előbb. Meg se moccantam, még a lélegzetemet is visszafojtottam, mintha jobban látna az ember, ha nem vesz lélegzetet. Aztán kifogyott belőlem a szusz, és hirtelen beleheltem a levegőt.

- Mi az, te sírsz? - kérdezte Miklós.

- Nem sírok - mondtam.

- Hallom - mondta.

- Nem jól hallod.

- Nem szégyen az - mondta.

- Nem sírok, Miklóska.

Nem sírtam. Még csak nem is éreztem semmi szokatlan érzést, se gyászt, se bánatot, se megrendülést. Végül Miklós nekiindult, és fölgyújtotta a villanyt. Az első pillantása nekem szólt, de arcom nyugodt volt, és száraz a szemem.

- A Rekviemet? - kérdezte.

- Igen.

- Melyiket?

- Amelyiket akarja.

- Jó lesz a Mozart? - kérdezte.

- Jó.

Föltette a lemezt. Úgy ültünk, hogy ne kelljen szembenézni; ő a selyemhuzatú hangszórót nézte, én őt. Kiugró, élesen rajzolt állát, horgas orrát, besüppedt orcáit. Arca, melyet már munkába vett az öregség, még nagyon ismerős volt, de már egy kicsit idegen. Egy muskátligrupp előtt kérte meg a kezem, apuék kispesti kertjében. Akkor csinosabb volt, teltebb, vonzóbb és odaadóbb; ma már sem ez, sem az. Csak egy maradt meg: a becsületessége. Nemcsak a barátaival becsületes. Amit az olasz irodalomról tud, azt is valahogy puritánul tudja, néha téved, de sohasem megvesztegethető. A kritika hét évvel ezelőtt idealistának nevezte. Emiatt három évig olaszlecke-adásból élt, és engem is menesztettek a Lónyai utcai leánygimnáziumból. A szerelmet nem lehet egészen kifosztani. Mivelünk is elbánt az idő, de a becsületességét nem bírta kikezdeni. Én ezt szerettem benne, mert ennyi maradt.

Amikor az Agnus Deit játszották, így szólt:

- Indulhat valaki bizakodva is a halál elé.

Fölrezzentem. Nagyon szeretem Mozart Rekviemjét, de most alig hallottam belőle valamit. Nem is értettem, mire céloz.

- Dénesre érti? - kérdeztem.

Bólintott. Egy kicsit elszégyelltem magam. Az egész Rekviem alatt eszembe sem jutott a fiunk. Zsibbadt voltam, mint egy nagy adag fájdalomcsillapító után; csak amikor Sanyiék hazajöttek, mozdult meg bennem is valami.

Tóthékat nem én választottam. Már készen kaptam őket; ők voltak "az uram barátai". Pedig Miklós és Sanyi: ég és föld. Másképpen éltek, mint mi. Nekünk hivatásunk volt, nekik passzióik; én ruházkodtam, Ila öltözködött. Nem hiányzott semmijük, mégis folyton vásároltak valamit, s az mindig többe került néhány forinttal, mint amennyi pénzük volt. Mindenüvé jártak; strandra, futballmeccsre, lokálba. Hogy miért barátok, rejtély előttem. Igaz, Sanyi nagyon tiszteli Miklóst, de Miklóst mindenki tiszteli.

Amikor hazaérkeztek, akkor éreztem először, hogy történt velem valami. Aki átélt egy tűzvészt, és nem tudta, micsoda a tűz, érezheti magát ilyen bizonytalanul; mert aminek nincs neve, az majdnem nincs. Ők is vigyáztak, nehogy nevet adjanak a tűznek; talán ettől szaladt a szívembe a reszketés.

Mind a négyen álltunk. Nagyon buzgólkodtak. Vettek egy Vivaldit, még azt hallgassuk meg. Vagy csak vacsorázzunk velük. Akkor legalább egy kávét igyunk, Svájcból kapták szeretetcsomagban, valódi nescafé... Én mindenre azt mondtam: "Nem, köszönöm szépen, haza szeretnék menni."

- Jól van - nyugodott bele Sanyi. - Ma nem szabad Sárit erőltetni. Akkor viszont hazaviszlek benneteket.

- Hogy viszel haza? - kérdezte Miklós.

- A kocsimon.

- Kocsid van? - képedt el Miklós. - Mióta?

- Ma óta.

- Viccelsz?

- Dehogy.

- Mi ütött beléd, kocsit venni?

A lépcsőházban magyarázta meg. Akkor már elkezdett valami belülről feszíteni, és rossz ízű lett szájamban a nyál. Hogy ennél nincs nagyobb gyönyörűség. Hogy az emberben van egy belső szomjúság: rohanni, és ezt a szomjat csak autó oltja el. Hogy évezredek óta nem talált magának új mámort az ember, de hogy ez az első, az országút mámora...

Nagydarab, kilencvennyolc kilós ember volt; amikor beült, felnyögött alatta a kocsi. Még nem mindenütt égtek a lámpák, ilyenkor bekapcsolta fényszóróit, és belerohant a fehér alagútba. Alig jártak az utcákon, pedig már jó ideje, hogy megszűnt a kijárási tilalom. Némán suhantunk a híd felé. Éreztem, hogy Sanyinak óriási beszélhetnékje van, de énelőttem feszélyezi magát. Azért ki-kibuggyant belőle a büszkeség.

- Mit szólsz a hangjához, Miklós?

- Mondd meg, mit szóljak? Tudod, hogy nem értek hozzá.

- Póz - mosolygott Sanyi. - A nagy irodalomtörténész kötelességének érzi, hogy lenézze a sofőrtípust... Így hívják?

- Így.

- Ki volt az a nagyokos, aki kitalálta?

- Kayserling.

- Képzelem, milyen primitív kocsik voltak akkor... Érzi a fűtést, Sárika?

- Érzem.

Émelyegtem. A rosszullét nem a gyomromból jött; nagyokat nyeltem, de csak a belülről kikívánkozó hangokat nyeltem le, felcsukló, artikulálatlan hangokat... A hídfőn még őrség állt akkor. Elsuhantunk mellettük.

- Mondok valamit - kezdte a beszélgetést Sanyi. - Te miért nem veszel egyet?

- Mit? Kocsit? Én? - hüledezett Miklós. - Bolond leszek.

- Csak húsz darab ezrest kell leszúrni; a többit neked is levonnák az egyetemen. Húsz év alatt meg sem éreznéd azt a kis pénzt.

- Nincs húszezer forintunk - mondta Miklós. - És azt se tudom, mihez kezdjek vele.

- Ez is póz - legyintett Sanyi.

És elkezdte Miklóst agitálni. Hogy ez is vett, az is vesz, amaz meg most készül rá. Vége a húszkrajcáros nyomorúságnak. Nyomják belénk a kölcsönöket, az orvosok máris tele vannak pénzzel, mindenki élni, lélegezni, szórakozni akar... Hogy annyi az új Moszkvics, mint a szemét; erről álmodni sem lehetett ezelőtt. És hogy Miklós fejéről se esne le a korona, ha egyszer lefordítana a Nemzetinek egy Goldoni-darabot.

- Rossz vicc - mondta Miklós.

- Nagyon is jó vicc - vitatkozott Sanyi. - Fogadni merek, hogy Sárika kezében nagyszerűen állna a volán...

Akkor lettem rosszul.

- Álljon meg! - kiáltottam rá, és a számra szorítottam a kezemet.

Ijedten megállt. Egy kávéház volt a sarkon: oda berohantam. Dübörgött a dob, valami fülsértő dzsesszzenét húztak. A zsúfolt helyiségben mindenki engem bámult, ahogy tenyeremmel a számon végigszaladtam az asztalok között. Márvánnyal burkolt lépcső vitt az illemhelyre. Bezárkóztam a fülkébe, s aztán gátja szakadtan, hörögve, bugyogva tört ki belőlem minden, minden. A jajszó, a sírás, a sikoltás.

Úgy látszik, kívülről is nyitható volt a fülke; amikor magamhoz kezdtem térni, a takarítóasszony támogatott. Lassan elállt a könnyem.

Az asszony behozta zsámolyát. A tányért, melyen néhány aprópénz feküdt, letakarította róla.

- Pihenjen egy kicsit - mondta.

Leültem. Úgy éreztem, hogy minden kijött belőlem, egészen üres vagyok, és zúgok, mint egy halott kagyló. Zsebkendőmmel megtöröltem az arcom.

- Ne menjen még ki - tanácsolta.

- Várnak rám - mondtam.

- Hadd várjanak - mondta, mintha jobban ismerné a bánat természetrajzát, mint én. - Most maga a fontosabb.

Engedelmesen ülve maradtam. Fentről leszivárgott a zene. A takarítónő nem kérdezett semmit, nem is mondott semmit, még csak nézni sem nézett rám, de éreztem a jelenlétét. Ez jólesett, mint a betegnek, aki tudja, hogy nincsen segítség, és mégis megnyugszik, ha virraszt fölötte valaki.

- Maradjon még egy kicsit - mondta, amikor a táskámért nyúltam. - Csukja be a szemét, mert még egészen piros.

Behunytam a szemem. Nem tudom, meddig ültem így. Amikor újra fölnéztem, egy pohár vizet tartott elém. Ittam, megköszöntem.

- Púderezze be az orrát - mondta.

- Nincs púderem - mondtam.

- Adok az enyémből - mondta.

- Köszönöm.

Kezembe nyomta a pamacsot. Amikor látta, hogy ügyetlenkedem, ő púderezte be az orromat.

- Most már elmehet - mondta.

- Köszönöm a kedvességét - mondtam.

- Nincs mit - válaszolta. - Én már sok ilyet láttam.

- Szabad ezért borravalót adnom? - kérdeztem.

- Majd máskor - mosolyogott.

Elpirultam.

- Úgy gondoltam, hogy magának ez a munkája, és a munkáért el lehet fogadni a pénzt.

- Ilyen esetekben nem - mondta.

- Bocsásson meg - mondtam.

- Nincs mit - mondta.

- Maga nagyon jó volt hozzám.

- Mind egyformák vagyunk - mondta.

- Köszönöm szépen - mondtam.

- Szívesen.

- A viszontlátásra - mondtam.

- Minden jót.

Idáig én ültem elöl. Most Miklós foglalta el a helyemet, forgatta a kormányt, nyomogatta a gombokat, mint egy gyerek. Sanyi buzgón magyarázott.

- Az első sebesség a legnagyobb áttétel. Majd otthon lerajzolom.

A visszapillantó tükörben épp Miklósra láttam. Szemüvege nagyot villant. Megint tanult valamit.

- Jobban vagy? - kérdezte.

- Mi is veszünk autót, Miklóska? - kérdeztem.

- Mi jut eszedbe - mondta. - Hol van nekünk annyi pénzünk?

Helyet cseréltek. Közben még egyszer, égő arccal, megszólaltatta a dudát. Elindultunk. Tedd, hogy kapjon egy Goldoni-fordítást. Tedd, hogy a színészek jól játsszanak. Tedd, hogy sikere legyen, pénze, autója. Ő akkor is tisztességes lesz. Ő a legtisztább ember, akit ismerek. Tedd, hogy ne kelljen újra sírnom. Tedd, hogy Miklóska ne nézzen hátra. Még egy percig ne.

1966

Egész napos utazás után érkeztünk célhoz egy kicsiny, fenyvesek közt rejtőző vasúti állomásra. A vonaton sokat szenvedtünk a hőségtől, de itt - habár még vakítóan sütött a délutáni nap - egyszerre megcsapott a havasok hűvös lehelete. A levegőnek olyan friss és összehúzó íze volt, mintha egy jégdarabot szopogatna az ember.

Még hosszú volt az út a szállodáig, de az állomás előtt pompás luxusautó várt reánk. Merészen kanyargó hegyi utakon, zuhatagok fölött ívelő, mohával benőtt kőhidakon, a hegyekről le-lenyúló hófoltokon keresztül száguldottunk. Az autó kerekei alól kavicsok pattantak el, és fejest ugrottak az út menti hegyi patakba. Az országút fölött összeborultak a fák. Minden nedves volt, csillogó és gyantaszagú; a felszínén hűvös tapintású, de belül meleg. Egyszerre tél és nyár. Az egyik kanyarodóban lelassított a sofőr, és fölmutatott a hegygerincen sötétlő vadászkastélyra.

- A Hubertus - mondta, és megfordult, hogy lássa a hatást.

- Milyen szép - mondta a feleségem.

- Majdnem csupa külföldi vendégeink vannak - közölte büszkén a sofőr. - Dúsgazdag németek és amerikaiak.

- Igazán? - mondta a feleségem.

Úgy tett, mintha együtt örülne a sofőrrel, de én tudtam, hogy ez nem nagyon tetszik neki. S az még kevésbé, amikor a sofőr elmagyarázta, hogy luxussal vannak berendezve a déli fekvésű szobák. Ezek a tengerszemre néznek. Mindegyiknek külön terasza van, saját öltözője, fürdőszobája, önműködő hűtő- és fűtőberendezése. A szobák hőmérséklete télen-nyáron huszonegy fok.

- Mit gondol - kérdeztem -, tudunk még déli fekvésű szobát kapni?

- Azt a portástól tessék megkérdezni - mondta a sofőr.

A feleségem hallgatott. Ő nem is akart idejönni. Drágállotta a penziót. Félt, hogy nagy itt a pucc, és neki nincs ehhez való ruhatára. De én tudtam, hogy nem a ruhák aggasztják, hanem egy veleszületett, eredendő bűntudat. Nem szeretett kilépni a körből. A jólétből csak annyi kellett neki, amennyit méltányosnak érzett; a luxustól pedig egyenesen húzódozott.

De amikor beléptünk a hallba, még nekem is elállt a szavam. Vörös márvány oszlopok tartották a freskókkal díszített mennyezetet. Csiszolt üvegprizmákkal teleaggatott csillárok szórták a fényt. Az oszlopok közt angol klubszékek álltak, mustárszín szarvasbőrrel behúzva. A legszebb azonban a padló volt, melynek mozaikberakása vadászjelenetet ábrázolt, legalább százféle fajtájú, körömnyi vagy még annál is kisebb fadarabokból összerakva. Több száz éves muzeális munka volt, melyen azonban egy karcolás sem látszott; úgy csillogott az üvegprizmák fényében, mint egy velencei tükör.

Miután elintéztük a formalitásokat, megkérdeztem a portást:

- Nincs véletlenül egy üres szobájuk a déli oldalon?

- De van - mondta a portás, és udvariasan meghajolt.

- Nekem igazán nem fontos - mondta a feleségem.

- Reggel kifekhetnénk napozni a teraszra - mondtam neki.

- Ahogy parancsolja - mondta a portás, egy ősz hajú, kissé kövéredő ember, aki fele-fele arányban keverte a vendégnek kijáró tisztelettudást egy előkelő szálloda portásának önérzetével. - Mi azért vagyunk itt, hogy eleget tegyünk vendégeink kívánságainak. A mi igazgatónk - mondta, és hátramutatott egy üvegkuckóra, ahol egy sovány, sötét ruhás, monoklis férfi éppen telefonált - azt szokta mondani: "A vendég szava - Isten szava." Ez a mi jelmondatunk, uram. Készséggel nyitok önöknek - amikor ezt a szót kimondta, mindig meghajolt - egy tóra néző szobát, de ugyanakkor bátor vagyok figyelmükbe ajánlani, hogy vendégeink többnyire az északi szobákat részesítik előnyben.

- Ez furcsa - mondtam.

- Valóban furcsa - hajolt meg a portás. - Most is hét üres szobám van a tengerszem felé néző oldalon, északon viszont csak egy. Számtalanszor előfordult már, hogy a vendég a teraszos szobából áthurcolkodott az északi oldalra, ahol pedig jóval egyszerűbb a berendezés... Önök is - hajolt meg - bármikor cserélhetnek, ha kedvük tartja.

S ezzel átnyújtott egy szobakulcsot.

- Mindjárt fölküldöm a poggyászt - mondta egy utolsó meghajlással, és hanyagul hozzáfűzte még: - Vendégeinknek az a kívánsága, hogy a padlóra nem szabad rálépni.

- Hová nem szabad rálépni? - kérdeztem.

- A padlóra - mondta a portás, és magunkra hagyott.

Összenéztünk. Minthogy szőnyeget sehol sem láttunk, csak a levegőben úszva juthattunk volna el a díszes falépcsőhöz, ha szigorúan betartjuk a tilalmat. Ekkor azonban észrevettem, hogy a tükörsima parkettán itt-ott zsákdarabok, téglák, törött deszkák hevernek.

- Gyere utánam - mondtam a feleségemnek.

Fél lábon ugrálva jutottunk el végre a lépcsőfeljáróig, valahogy úgy, ahogy ugróiskolát játszanak a gyerekek. Itt megálltunk, lihegtünk, összenevettünk, aztán fölszaladtunk a dugóhúzóformán épített, faragványokkal díszes lépcsőn.

Szobánk olyan volt, mint egy kisebb rendű udvari személy lakosztálya a versailles-i palotában. A padlót Aubusson-szőnyegek takarták, falát németalföldi mesterek csendéletei díszítették, legnagyobb részét azonban (csaknem harmadát) az ágy foglalta el. Csavart oszlopokon nyugvó, baldachinos ágy volt. Az egyik tartóoszlopon réztáblácskát fedeztem föl.

Odahívtam a feleségemet. Elolvasta. Felsóhajtott.

- Olyan, mint egy ravatal - mondta.

Láttam rajta, hogy rosszkedvű. Gondterhelten állt a nyitott koffer előtt. Tanácsot kért, hogy mit vegyen föl a vacsorához, a fekete kosztümöt-e vagy a kivágott nyakú délutánit; hosszú mérlegelés után az előbbit választotta. De amikor megszólalt a vacsorát jelző gong, még mindig kétségek közt gyötrődött.

- Ne öltözzek át? - kérdezte.

- Ez nagyon jól áll neked - nyugtattam meg.

- De hátha a többiek estélyi ruhát viselnek?

A többiek csakugyan estélyi ruhát viseltek. Kisasztaloknál ültek a faburkolatú ebédlőben, s hangulatlámpák fénykörében várták a vacsorát. A falon szebbnél szebb trófeák voltak kifüggesztve, s az óriási kandallóban sercegve és durrogva égtek a fenyőfahasábok. A pincér elénk tette az étlapot. Legalább negyven húsétel volt rajta, nem számítva az előételeket és a leveseket.

- Én ezt nem mind értem - mondta a feleségem, mert franciául szövegezték az étlapot.

Elkezdtem fordítani. Rákmeridon rizzsel. Spárgafejek vajas morzsával. Töltött tök. Pisztráng vajban. Bélszín Wellington módra. Szűzérmécskék libamájas rizottóval. Borjújava Molnárné módra. Sült borjúcomb, hideg kacsa Cumberland-mártással és így tovább.

Hullámos hajú, jóvágású fiatalember volt a pincér, oly frissen borotválva, hogy a púder még ott fehérlett az állán. Odahajolt a feleségemhez.

- Languszttal is szolgálhatok - mondta halkan.

- Mi az? - kérdezte a feleségem.

- Tengeri rák - magyarázta a pincér. - Repülőgépen hozták, de amikor a szakács leforrázta, még élt.

- Azt nem kérek - mondta a feleségem.

Láttam az arcán, hogy ideges. Ő külvárosban született, ott is nőtt föl. Oly távoli külvárosban, hogy az már vidékszámba megy. Amikor hozzám jött, csak a vastagon berántott főzelékeket ismerte, s engem finnyásnak tartott, mert a zöldbabot angolosan ettem, vajjal leöntve. Azt javasoltam, hogy együnk mind a ketten bécsi szeletet. Hálásan rám mosolygott, a pincér elment.

Zenekar lépett föl az emelvényre, s halk muzsikával festette alá a vendégek csendes duruzsolását és az égő fa pattogását. Kellemes fenyőszag és híg cigarettafüst úszott a levegőben, csak néha-néha csendült meg egy pohár. Ezt a finom és hangulatos légkört azonban megzavarta egy kínos esemény.

Egy kövér, ötven év körüli, anyaszült meztelen férfi lépett be az ebédlőbe. Csak az ágyékára volt egy frottírtörülköző rácsavarva. Mellét és hátát oly sűrű szőrzet borította, mintha fekete pulóvert viselne. Sáros lábbal végigtocsogott az asztalok között, a tálalóról fölvett egy kést, aztán - barátságosan üdvözölve az estélyi ruhás vendégeket - kimászott a tóra nyíló ablakon. A pincér, megdöbbent arcomat látva, a fülembe súgta:

- Egy külföldi vendégünk. Őneki mindent szabad.

- Hiányzik egy kereke? - kérdeztem.

- Dehogy - mondta a pincér. - Már egy hónapja van itt, és unatkozik.

Elsietett, mert hozták a vacsorát. Meglepetéssel láttuk, hogy nem bécsi szeletet kaptunk, hanem csinos ezüsttálon, madársalátával és kaviárral díszítve, valamilyen furcsa vagdalékot. Megállítottam a pincért.

- Bocsánatot kérek - mondta elégedett mosollyal. - Az összes vendégek ezt rendelték. Gondoltam, önöknek is készítek egy kis meglepetést.

Valóban, a pincérek ugyanilyen tálakat vittek mindenfelé. A vendégek látható örömmel fogadták a vacsorát; egy ősz hajú dáma, nagy diadémmal a hajában, még meg is tapsolta ezt a sárga színű valamit.

- Mi ez? - kérdeztem, és belekotortam a vagdalékba.

A pincér hamiskásan mosolygott.

- Kutyaeledel.

Eltoltam magamtól a tálat.

- Nem szeretem a rossz vicceket - mondtam ingerülten.

A pincér elkomolyodott.

- Nem tréfálok, uram. Igazgató urunk is megkóstolta. Elsőrendű minőségű kutyaeledel. Vendégeink ragaszkodnak hozzá.

Dühösen az asztalra csaptam.

- Én bécsi szeletet kértem, nem kutyaeledelt.

A pincér elsápadt. Háta mögül előbukkant a monoklis igazgató. Bocsánatot kért a pincér tapintatlanságáért. Kijelentette, hogy azonnal megrendeli a bécsi szeletet. De nehogy azt találjuk hinni, hogy valamilyen sületlen tréfát űztek velünk, bátorkodik megmutatni a konzervdobozt, mely a létező legfinomabb kutyaeledelt tartalmazza. Ez a fajta konzerv csak Angliában készül, és sok utánjárásba került a beszerzése. Az ő elve azonban az, hogy a vendég szava: Isten szava. De ha minekünk nincs rá gusztusunk, néhány perc múlva kész a bécsi szelet.

Letett a feleségem elé egy félkilós konzervdobozt, melyre egy farkaskutya volt ráfestve.

- Mi van ideírva? - kérdezte a feleségem. - Én nem mindent értek.

Lefordítottam. "Tápláló és ízletes eledel, melyet az összes kutyafajták, a dakszlitól a bernáthegyiig örömmel fogyasztanak. Tartalmaz vagdalt kemény tojást, darált húst, zabdarát, sót, fűszert, vitamint és konzerválóanyagokat. Hideg helyen tartandó."

- Amint tetszik látni - mondta az igazgató -, csupa finom dolog van benne.

- Egyék meg a kutyák - mondtam mérgesen.

- Nem akarom önt rábeszélni, uram. De nézzen körül, milyen jó étvággyal fogyasztják a mi vendégeink.

Ezt nem lehetett tagadni. Egy szikár, szmokingos férfi - akiről később megtudtuk, hogy világhírű oroszlánvadász - fogcsattogtatva fogyasztotta a kutyaeledelt, miközben minden falatot bőven meghintett törött borssal. A diadémos hölgy pedig még egy adagot rendelt.

- Megkóstolom - mondta a feleségem, amikor a diadémos hölgy nekilátott a második adagnak. Ő mindig azt szereti csinálni, amit a többiek. Az első falat után megsózta a vagdalékot.

- Így még sokkal jobb - mondta aztán.

Az igazgató elégedetten mosolygott, látva, hogy én is megkóstolom a kutyakonzervet; s amikor mind a ketten jó étvággyal falatoztunk, észrevétlenül visszavonult.

Fáradtan a hosszú utazástól, korán nyugodni kívántunk. Szobánkban újabb meglepetés várt ránk: a svéd király ágya vetetlen. Viszont az ágy és a szekrény közt, a földre terített matracokon készített nekünk valaki fekhelyet. Felháborodva csöngettem be a szobalányt.

Szép arcú, bársonyos bőrű fiatal lány jött be, akit az én szemrehányásaim cseppet sem bántottak, sőt szemmel látható örömmel töltöttek el.

- Végre-valahára! - kiáltotta. - Tessék elképzelni, mit jelent az alagsorból föl- meg lecipelni ezt a rengeteg matracot! Én persze mukkanni se merek, mert csak próbaidőre vettek föl, és ha a vendégek panaszt emelnek rám, azonnali hatállyal elbocsátanak. Mindjárt hozom a rendes ágyneműt.

- Én csak azt szeretném tudni - mondtam a szobalánynak, mérgesen rámutatva a svéd király fekhelyére -, hogy ha nem szabad őket használni, akkor minek tesznek a szobákba ilyen műemlékeket?

- Még hogy nem volna szabad használni? - csapta össze megint a kezét. - Igazgató urunk a haját tépi, hogyha ezt a földön fekvést szóba hozzuk előtte. De hát a vendég akarata: parancs - mondta, és nagyot sóhajtott.

- Azt akarja mondani - kérdeztem hitetlenkedve -, hogy a vendégek ragaszkodnak a földön alváshoz?

- Úgy látszik, ez most a divat - mondta lemondó arccal. - A 27-esbe például mindennap friss szénát kell fölhordani, mert az úr csak szénapadláson tud jóízűen aludni. Nagy borravalót ígért, ha fölhozok neki néhány egeret. Azt mondja, hogy a szénapadláshoz hozzátartozik az egércincogás... Jaj! - szedte össze magát. - Mennyit locsogok! De máris megyek a pincébe, és fölhozom az ágybetéteket.

- Ne fáradjon - mondta a feleségem. - Ma nagyon álmosak vagyunk.

- Néhány perc alatt megvetem az ágyat - buzgólkodott a szobalány.

Nekünk azonban már leragadt a szemünk. Elküldtük a szobalányt, és mély álomba merültünk a földre vetett matracokon. Másnap kipihenve ébredtünk, nagyot úsztunk a langyos vizű úszómedencében, délután bejártuk az erdőt, szamócát szedtünk, és meglestük az egyik tisztáson a szarvasokat. Három nap múlt el, minden jelentősebb esemény nélkül. Nagyszerűen éreztük magunkat.

Negyednap délben a feleségemet félrehívta a diadémos hölgy. Sokáig tárgyaltak, egy sarokba behúzódva. Amikor visszajött, zavar látszott az arcán. Érdeklődésemre azt válaszolta, hogy egy panaszos levelet kellett aláírnia.

- Az igazgatóra haragusznak - válaszolta további faggatásomra.

- És miért haragusznak az igazgatóra?

- Mert nem hajlandó leereszteni az úszómedencéből a vizet - mondta a feleségem.

- Miért kellene leereszteni az úszómedencéből a vizet?

- Mert a vendégek azt szeretnék, ha odajárhatnának szükségre - magyarázta a feleségem.

- De hát ott a vécé a fürdőszobájukban - mondtam elképedve.

- Azt mondják, hogy így romantikusabb - válaszolta a feleségem.

Fölpattantam.

- És te aláírtad ezt a hülyeséget?

- Hát mit csináljak? - mondta vállat vonva. - Az összes nő aláírta, egytől egyig.

A panaszos levélnek szerencsére nem lett foganatja. Az igazgató nemcsak hogy nem eresztette le a vizet az úszómedencéből, hanem a kertészt, az éjjeli portást és egy izmos falusi legényt a medence körül sétáltatott, kétórai váltással, éjjel-nappal. De maga is érezte, hogy túllőtt a célon. Holtsápadtan keringett a szálló termeiben, s ahol elcsípett egy vendéget, megpróbált a lelkére beszélni. Minden iparkodása hatástalan maradt. Sőt délután híre járt, hogy az Afrika-vadász össze akarja hívni a vendégeket, és arra akarja őket rávenni, hogy tartsák vissza természetes szükségletüket, míg az igazgató eleget nem tesz jogos kívánságuknak. Erre a hírre az igazgató teljesen elvesztette a fejét. Kivette a szeméből a monoklit, és üvegkuckójába húzódva, estig hideg vizes borogatást rakott a fejére.

Este azonban megjelent az étteremben. Föllépett a zenészek dobogójára, reszkető hangon jelentve, hogy fontos javaslatokat akar tenni. Az ő elve ugyan az - mondotta -, hogy a vendég szava: Isten szava, de ebben a kivételes esetben mégsem járulhat hozzá ahhoz, hogy az úszómedencéből leeresztesse a vizet. Másfelől azonban szíves örömest beleegyezik abba, hogy a vendégek a park bármely pontján latrinát ássanak maguknak. Erre a célra az igazgatóság kellő mennyiségű ásót, gerendát, deszkát és ácskapcsot bocsát a szállóvendégek rendelkezésére. Ezenfelül pedig még egy másik óhajtásnak is kész eleget tenni, melyre egyik-másik vendég már több ízben célozgatott. Telefonon érintkezésbe lépett a közelben táborozó katonai egységek parancsnokával, s annak megértő támogatásával lehetővé vált, hogy a szálloda vendégei, holnaptól kezdve, a parkban felütött sátrakba tegyék át szállásukat.

Az igazgató szavait dörgő taps fogadta. Másnap reggeltől kezdve harsány trombitaszó ébresztett álmunkból. Buzgón ástuk a latrinákat, vertük föl a sátrakat, és tömtük meg a szalmazsákokat. Az ebédlőbe be sem tettük többé a lábunkat. Hatalmas máglyatüzeket raktunk, szalonnát sütöttünk parázson, és krumplit a forró hamuban. Az Afrika-vadász elmesélte, hogy egyes félvad törzsek izzóra hevített kövek közé rakva sütik az emberhúst. Ezt is megpróbáltuk, s mindenkinek nagyon ízlett. Persze mi nem emberhúst sütöttünk, ez a gondolat föl sem bukkant.

A feleségem, aki kislánykorában sokat játszott indiánosdit, tudta a módját, hogy lehet két fadarabból tüzet csiholni. Ezzel a tudományával nagy népszerűségre tett szert, ő lett a társaság üdvöskéje, s az Afrika-vadász neki juttatta a legízletesebb húscafatokat. Így telt vakációnk, s két hét elmúltával frissen, kipihenve, testben-lélekben megerősödve tértünk vissza a fővárosba.

1967

A pénztáros, aki mellesleg képeslapokat és bélyeget is árult, mindig abban a kis bódéban ült, mely a függővasút alsó állomásához volt hozzáragasztva. Ablaka előtt vaskorlátok meredtek ki a hóból, hogy jobban lehessen sorban állni. Ma azonban olyan szép volt az idő, hogy ő is kikívánkozott odvából; nyugszéket állított a napra, ölében tartotta a váltópénzt, s így árusította a jegyeket.

Egyszer csak megállt egy autó, közvetlenül az állomásépület előtt. Egy nagyon magas, jó mozgású, síruhás fiatalember szállt ki belőle, s utána a kísérője, aki az autó csomagtartójáról lecsatolta a síléceket.

A síelők csoportjában mozgás támadt. Minthogy a fényképe sok helyütt ki volt akasztva, én is megismertem a hórihorgas fiatalembert. Szólni akartam a feleségemnek, aki éppen a bakancsfűzőjét kötötte, mely napjában többször is kioldozódott, például a szálloda forgóajtajában, vagy ha valahonnan ki- vagy valahová beszállni készültünk. Ilyenkor mindig egy kis türelmetlen csoport gyűlt össze mögöttünk.

- Nézd, ki van itt.

- Hol? - kérdezte.

- A hátad mögött, az a hosszú.

- Ki az? - kérdezte.

- Umberto - mondtam.

- Úgy hívják a trénert? - kérdezte a feleségem.

- Ő az olasz trónörökös - mondtam.

Oda se nézett. Ő a szálloda trénerét várta, aki Hannes Schneider tanítványa volt, tavalyi első helyezettje az olasz lesiklóbajnokságnak. (Csupán egy szerencsétlen lábtörés miatt lett belőle tréner.) Azt ígérte neki, hogy végigviszi a nagy versenypályán, mely a függővasút felső végállomásától egy kis hegyi faluba szalad le, ahonnan aztán autóbusszal fognak visszamenni a szállodába. Davos után - mondta a tréner - ez a leghosszabb lesiklópályája Európának. A különbség mindössze kétszáz méter, de ha a terep nehézségeit számba vesszük, akkor ő - a tréner - többre tartja ezt a davosinál.

A tréner azonban nem került elő. Megszólalt a jelzőcsengő. Beszálltunk a függővasútba; utolsónak - miután még a civilruhást is maga elé tessékelte - beszállt a trónörökös is. Egy kis rándulást éreztünk, s aztán lassan föllebegtünk a levegőbe, alig észrevehetően ringatóztunk és szabályos időközökben meg-megbillentünk a semmiben. A függőkocsi ilyenkor haladt át a tartópilléreken. Valahányszor túljutottunk rajtuk, egy pillanatra megsüllyedt a kocsi, és ettől hirtelen fölemelkedett az ember gyomra. Szerettem volna rágyújtani, de németül, angolul és olaszul ki volt írva, hogy tilos a dohányzás.

Gyönyörű volt az idő. A függővasút első állomása ezerkétszáz méterrel fekszik a tenger színe fölött, s mi rövidesen túljutottunk az erdőháton. Már csak ösztövér cserjék látszottak alattunk, aztán eltűnt az utolsó borókabokor és az utolsó pásztorkalyiba, s azon túl megszűntek az élet nyomjelei. Már csak hó és jég volt alattunk, hóval telehordott szakadékok, porhóval befújt gleccserek, és fönt a csúcs, mint egy gyémánt, beleköszörülve a kék égbe.

Körülbelül félúton lehettünk, amikor a feleségem körülnézett a fülkében.

- Itt a tréner! - újságolta.

- Hol?

- Az a hosszú - mondta a feleségem. - Idenéz, de nem mer köszönni.

- Az a hosszú - súgtam a feleségem fülébe -, az Umberto.

- Ki az az Umberto? - kérdezte.

- A trónörökös.

- Érdekes - mondta a feleségem. - Hogy hasonlítanak.

Hátat fordított Umbertónak. Azt, ami nem érdekelte közvetlenül, kidobálta magából, ahogy a Stollwerk automata is kiejti a más országból való pénzdarabokat. Másfél éve voltunk házasok, de valahányszor hazaírtunk, megkérdezte anyám keresztnevét.

Eközben a trónörökös a feleségemet nézte, de ezt a feleségem nem vette észre. Azt se, hogy a trónörökös elővesz egy cigarettacsomagot, majd, megpillantva a feliratokat, visszateszi a csomagot a zsebébe. Az utasok elégedetten összesúgtak, bizonyára a trónörökös törvénytisztelő viselkedését dicsérték. Ő pedig szerényen és törvénytisztelően tovább bámulta a feleségemet, aki ebből még mindig nem vett észre semmit. Ő mindig valami mást vett észre, mint a többi ember. Fel kellene egyszer térképezni, hogy az öt világrészben mi ragadja meg a szép nők figyelmét. Nagyot csalódik, aki azt hiszi, hogy a férfiak.

Megérkeztünk a végállomásra. Vártuk, hogy majd a trónörökös lép ki elsőnek, de ő ismét tanújelét adta előzékenységének. Tüntetően hátralépett és intett, hogy miénk az elsőbbség. Az utasok ismét összesúgtak, s úgy léptek ki a függőkocsiból, hogy kissé meghajtották fejüket, amit azzal is lehetett magyarázni, hogy alacsony volt az ajtó szemöldökfája, de úgy is lehetett értelmezni, mint Umbertónak szóló tiszteletadást. Végül már csak ő meg a kísérője maradt a kocsiban, és mi ketten. Nekünk is intett, még barátságosabban, mint a többieknek.

- Mit akar ez tőlem? - kérdezte a feleségem.

- Int, hogy menj előre - súgtam a fülébe.

Meg is lódítottam egy kicsit, mert a trónörökös kísérőtársa már türelmetlen arcjátékkal nógatott a távozásra.

A feleségem elindult, de a küszöbön rálépett a bakancsfűzőjére. Fél térdre ereszkedett és elkezdte csokorra kötni, szép tempósan, mert sohasem sietett.

- Nagyon ócska ez a pertli - mondta közben.

- Majd veszünk másikat - mondtam.

- Csak a bőrből való bakancsfűző ér valamit - mondta.

- Majd veszünk bőrt - mondtam én.

- Az ám! - jegyezte meg a feleségem. - Ha lehetne fehéret kapni.

Mert a síruhája fekete volt, viszont fehér a kesztyűje meg a bakancsfűzője meg a telemark csuklyáján a bojt.

Umberto kísérője vérbe borult szemmel meredt rám. Végre kiszálltunk és fölcsatoltuk léceinket.

Nagyszerű hó volt. Előbb csak lustán körözgettünk egy szelíd lejtésű hajlaton, de aztán felfutottam a domb élére, és mélyen belefeküdtem a lejtőbe. Mintha elrántották volna alólam a földet; zuhantomban egy más közegbe jutottam, melyben csak a levegő ellenállása, a hó tapadása és a testsúlyom számított, minden más érvényét vesztette, például nem volt életkorom, foglalkozásom vagy állampolgárságom. Egy pillanatig, a porhó függönye mögött, elsuhanni láttam a feleségemet, de ő újra eltűnt, pedig megálltam egy gerincen, és végigvártam jócskán széjjelhúzódott útitársaimat. Mélyen alattam feltűnt egy kis, hóba süllyedt falu. A legszélső ház előtt lecsatoltam, mert itt mindig meg szoktunk állni.

Egy hadirokkanté volt a ház, aki a sportolókból élt; forró kakaót, oranzsádot, kőkemény mortadellát és képeslapokat árusított. A ház napos oldalán prizmákba rakta a havat; ide néhány nyugszéket állított. Italmérési engedélye nem volt, de aki tudott egy kicsit olaszul, az mindig kaphatott sört is, dupla áron.

A feleségem már ott ült a napon. Bementem, vettem egy üveg sört, belenyomtam az egyik hóprizmába, aztán leültem a feleségemhez. A nap olyan forrón sütött, hogy előbb a pulóveremet húztam le, aztán kigomboltam az ingemet. Szinte perzselte, valamilyen hideg hegesztőlánggal, a mellkasomon a bőrt.

- Rég itt vagy? - kérdeztem.

- A versenypályán jöttem végig - mondta a feleségem. - A tréner odaszólt, hogy majd mutatja az utat.

- Az nem a tréner - mondtam -, hanem az olasz trónörökös, aki szeretne kikezdeni veled.

- Te mindent egyféleképpen szeretsz magyarázni - mondta a feleségem.

- Miért? - kérdeztem. - Te másképp magyarázod?

- Én sehogy se magyarázom - mondta -, mert ki nem állhatom a magyarázkodást.

- Jól van - mondtam. - Ezen ne vesszünk össze.

A falucska túlsó végéről már belátás nyílt a völgybe, ahol száz szikrázó ablakával ott állt a szállodánk. Egymás mellett, de némán siklottunk le a kapuig. A hallban egy ismerős kölcsönadott egy magyar újságot; míg én átfutottam a címeket, a feleségem egy tükör előtt kirúzsozta a száját. A liftben találkoztunk.

- Hozod a kulcsot? - kérdeztem.

- Igen - mondta.

A lift minden emeleten megállt. A szálloda tizenhat emeletes volt, és torony alakban épült; úgy hívták: Torre, ami magyarul tornyot jelent. A liftes, egy tizenöt éves, szemüveges fiú, az üveg alól pislogva bámulta a feleségemet. Elég sokszor volt szerencsénk egymáshoz, mert a feleségem hol fönt, hol lent felejtett valamit. Most is, amikor az emeletünkre értünk, benne maradt a liftben.

- Szólj neki, hogy vigyen vissza.

- Minek?

- Úgy látszik, mégse hoztam fel a szobakulcsot.

- Nem hoztuk fel a kulcsot - mondtam olaszul a liftesnek.

Nem csodálkozott. Még akkor sem, amikor a földszintre érkezve, a feleségem, ahelyett, hogy kiszállt volna, a sínadrágja zsebeit kezdte átkutatni, mert eszébe jutott, hogy a portástól mégiscsak elkérte a kulcsot. A lift megtelt szállóvendégekkel. Mindenki várt. A szobakulcsot elég bajos elveszíteni, mert egy fekete csontgolyó lóg rajta, akkora, mint egy őszibarack.

Valami koppant a padlón. A csontgolyó volt. Elindultunk fölfelé. Akik nem jól ismerték őt - még anyám, sőt, az ő legközelebbi rokonai is -, azt hitték róla, hogy rendetlen. Én magam is csak elkésve jöttem rá, hogy ennek épp az ellenkezője igaz. Ő egy végleges és átfogó rendre törekedett, a lényeges és életbe vágó dolgok rendjére. Ebben a szándékában a nem lényeges dolgok (kulcsok, sálak, a Háború és béke második kötete, okmányok, színház- és vasútjegyek) csak útjában álltak. Nem tehetett mást, mint hogy szabadulni próbált e rendzavaró tárgyaktól. Olykor persze őt is elfogta a bűntudat; emlékszem gondterhelt arcára, amikor odahaza órákig kereste a télikabátját, melyet végül a házmester talált meg, mert az előszoba kilincsére volt fölakasztva, de nem a belső, hanem a lépcsőházi oldalon.

S most ismét ez a gondterhelte arc!

- Megint lent felejtettél valamit?

- Ne haragudj - mondta. - A rúzsomat.

- Úgyis mindjárt megyünk ebédelni.

- De elolvad - magyarázta. - A gőzfűtés párkányán felejtettem.

- Olvadjon el - mondtam.

- Elisabeth Arden - mondta.

- Én kiszállok - mondtam. - Ha akarsz, visszamehetsz.

Kiszálltam. Csak a szobaajtóból néztem vissza. Ott guggolt a felvonó ajtajában, s a bakancsfűzőjét kötötte, miközben a liftes, sokdioptriás szemüvegén keresztül, mint egy ékszerész egy ékszert, vizsgálta a fenekét.

Későn ebédeltünk. Amikor visszamentünk a szobánkba, egy sárgarózsa-csokor állt a vázában.

- Drága vagy - simult hozzám a feleségem.

- Ne nekem köszönd meg - mondtam mérgesen.

- Hát kinek? - csodálkozott.

- A liftesnek. A trénernek. A trónörökösnek. A kopasz zürichi úrlovasnak. A kopasz zürichi úrlovas fiának.

Abbahagytam. Csak ennyi jutott hamarjában eszembe. A feleségem megsértődött.

- Szerinted én mindezekkel kikezdtem?

- Rosszabb - mondtam. - Te mindezeket észre se veszed.

Kérdezte, hogy ez miért baj. Megmagyaráztam, hogy a férfiak bizonyos egyezményes jelrendszerre vannak berendezkedve, és a jelek alapján tájékozódnak, mint az állat, mely tudja, hol ihatik, hol nem. Ha egy nő a döntő pillanatban lehajol bakancsfűzőt kötni, teljes káoszt idéz elő.

- Vagyis - érdeklődött -, döntenem kellene?

Gondolkozott. Nézte a padlót.

- Jó - mondta. - Majd egyszer megpróbálom - és nézte a padlót. - Mondd, kérlek - kérdezte -, honnan jön ez a víz?

A víz a fürdőszobából jött, mert elfelejtette elzárni a csapot. Egy órába telt, míg sikerült fölszárítani a padlót. Rossz kedvünk lett, estig alig szóltunk egymáshoz, de a vacsoránál kibékültünk, mert vörösbort hozattam, és mind a ketten becsíptünk. Utána azt javasolta a feleségem, hogy ne lifttel menjünk föl, hanem gyalog, mert ő minden hetedik lépcsőn meg akar csókolni. Nagyon sok lépcsőn mentünk föl, és úgy belejöttünk a csókolózásba, hogy egy emelettel följebb tévedtünk, és csókolózva újra lementünk a földszintre. A feleségem kijelentette, hogy ennyit soha életében nem fog csókolózni, de egy év múlva szó nélkül faképnél hagyott, csak egy rövid levelet küldött utánam Erdélybe, ahol katona voltam. "Kérlek, egyezz bele a válásba, mert nem tudok nélküle élni." Elfelejtette megírni, hogy kicsoda nélkül nem tud élni, azonkívül bélyeg se volt a levélen, sőt a borítékot se ragasztotta le.

1967

Járták az ismeretlen utcákat. Kérdezősködtek, hol az utazási iroda, de mire odaértek, hat óra lett, épp húzták lefelé a redőnyt. A fiú még becsúszott. Mindenhová be tudott csúszni.

A lány kint maradt, hátát egy utazási plakátnak vetve, melyen az összes elképzelhető színekben a Balaton szépségei tündököltek. Nézegette a járókelőket, rágyújtott, várt, unatkozott.

Nem sokáig. Egy arra járó fiatalember, aki vele egykorú lehetett, elment mellette, visszatekintett, megállt, odajött. A köszönést mellőzve, egyenesen a tárgyra tért.

- Nincs valami jó ötleted?

A lány hátravetette hosszú haját. Mint akit megriasztottak, nézett az ismeretlenre. Észvesztően tudott nézni, ha az utcán leszólították.

- Nekem sose jut az eszembe semmi.

- Azért csak ne játszd meg magad - mondta az ismeretlen fiú.

- Nem vagyok idevaló. Mit tudom én, hogy nálatok mi számít fölvágásnak.

A fiú nem kívánt a tárgyban elmélyedni.

- Megyünk, vagy nem megyünk valahová? - kérdezte.

- Szeretem egy helyben elszívni a cigarettámat.

- De én nem zavarlak?

- Á...

- Akkor kínálj meg engem is.

Tüzet is a lánytól kért. Miközben odakint diskuráltak, odabent is elintéződtek a dolgok.

- Vonattal akarnak átmenni? - kérdezte az utazási tisztviselő. - Mert akkor vegyék meg a jegyet az állomáson. Már lezártam a pénztárt.

- Én csak a szállodai szobánkat szeretném lefoglalni.

- Melyik szállodában?

- Sejtelmem sincs. Úton vagyunk, és többektől hallottuk, hogy Hamzafüreden érdemes megállni.

- Azt jól hallották. Hamzát még a külföldiek is szívesen fölkeresik... Hová néző szobát akarnak?

- Minekünk mindegy. Szoba legyen.

- Mindegy? De talán mégsem egészen mindegy, hogy valaki, teszem azt, egy osztályon felüli luxusszállodában tengerre néző, teraszos szobában lakik, vagy pedig egy tűzfalra néz az ablaka.

- Minekünk a legolcsóbb szoba is megfelel.

Kapott egy nyomtatott kártyát a szálloda nevével, címével. Minthogy még csak előszezonban járnak, mondta a tisztviselő, a szóban forgó szálloda úgyszólván üres. A fiú elköszönt, felhúzta, aztán lehúzta maga mögött a redőnyt, és elindult a fiú meg a lány felé. Szívélyesen kezet nyújtott, mint akit kellemes meglepetés ért.

- Nicsak - mondta az ismeretlennek. - Hát itt vagy? Mi újság?

Ez mindig nagyon jól szokott sikerülni. Az őzikeszemű lányban volt valami elveszettség, védelemre szorultság, ő viszont, százkilencvenes magasságával, fejlett izomzatával fénykorát élő kisnehézsúlyú birkózónak látszott. Pláne egy ilyen véznaság mellett.

A lány derűsen mosolygott, az ismeretlen fiú is kinyomott egy mosolyt, de azért arrébb lépett, és eltaposta a cigarettáját.

- Nincs semmi újság az égvilágon - mondta.

- Biztos? Egy kicsit olyan idegesnek látszol.

- Én? Dehogy - mondta az ismeretlen.

- Ha valami probléma van, csak szólj.

- Hát hogyne. De igazán nincsen semmi.

- Talán csak nem szeret szólni - szólt közbe a lány.

Ez már ki volt alakulva. Persze, nem szó szerint, mert végül is minden ember más, vagyis mindig a partnerhez kellett idomulni, de általában nem mutatkoztak nagy kilengések, se jobbra, se balra. Ment a kipróbált szöveg.

- Látszik is rajta - állapította meg a fiú. - Ez egy olyan kis mulya. No de várj csak. Adunk mi teneked valamit.

- Hányszor mondjam, hogy nincs szükségem semmire? - szabadkozott az ismeretlen. - És úgyis sietek már haza.

A fiú, mintha nem hallaná, végignézett rajta. Tett, mint aki mustrál, spekulál, aztán dönt. Lábtól ott hevert a cucctáskájuk, benne úszóholmi, konzervek, élelmiszerek, mellette a koffer, a kávéfőzőjükkel, a rádióval meg a ruhaneművel. De azért nem volt könnyű.

- Fogd - mondta.

Amíg az két kézzel fogta a koffert, ő szép lassan kicsomagolta, és az ismeretlen vállára, fejére teregette a ruházati cikkeket. Egy kis kotorászás után megtalálta, amit keresett. Miközben a sok holmit visszarakosgatta, elmesélte, hogy tíz napja, amióta eljöttek Budapestről, hol mindenfelé jártak, többek közt a Balatonnál is, pontosabban Balatonaligán. Épp onnan, tehát Balatonaligáról hozták ezt a pár kavicsot.

A koffert becsukta, letette, és kinyújtotta a tenyerét.

- Mik ezek? - érdeklődött az ismeretlen.

- Balatoni kavicsok - magyarázta. Aztán a lányhoz fordult. - Melyiket adjuk neki?

- Ezt a legnagyobbat - mutatta a lány. - És te mit bámulsz? Nem láttál még kavicsot?

- De láttam.

- Hát akkor nesze - mondta a fiú. - Remélem, örülsz?

- Persze hogy örül - mondta a lány. - Csak nem tudja kimutatni. Ő ilyen típus. Keveset beszél, csak lassan oldódik, nem mer örülni semminek.

- Dehogynem - mondta az ismeretlen fiú. Még mindig a kavicsot nézte. - Igazán nagyon jópofa kavics.

- Tedd el, és vigyázz rá - mondta kedvesen a lány.

- Gyűjtitek? - kérdezte az ismeretlen fiú. - Mert én tudok szerezni tengeri kavicsot.

- Tengeri kavicsot te csak szeretnél szerezni - mondta ingerülten a fiú. - És most légy szíves, menj a fenébe.

Egy lépéssel közelebb lépett hozzá. A másik nem várta meg a következő lépést. Kezében a kaviccsal átkelt az úttesten. Ők is elindultak az állomás felé.

- És neked mi bajod? - kérdezte a lány. - Felhúzod, aztán megijeszted. Még visszakönyöröghettük volna a kavicsot. Nem kár egy ilyen kis mulyát elereszteni?

- Felmérgesített - magyarázta a fiú. - Már az előbb, az utazási irodában, valami tengerre néző lakosztályt emlegetett a tisztviselő.

- Itt még van humoruk az embereknek - nevetett a lány. - Pedig nem is lenne rossz.

Mire megérkeztek, besötétedett. Hamzafüred egy szerény szállodájának legszerényebb szobáját vették ki. A lány fölment a vacsorát összekészíteni, a fiú lent maradt kitölteni a bejelentőlapokat. Amikor a szobába lépett, valami nyugtalanság látszott az arcán. Rögtön kikapcsolta a rádiót.

- Hogy nézel te ki? - kérdezte a lány.

A fiú az ágyra ült, a lassan melegedő kávéfőzőre meredt, a kemény tojásokra, a kenőmájasra meg a kockasajtokra.

- Kérlek szépen, egy plakát van a portán. Ül a napon egy fürdőruhás nő, és az van ráírva: Sós bőrrel napozóknak Nivea napolaj.

- És aztán mi van?

- Csak a tengerben fürdéstől lehet sós az ember bőre. Egyébként látszik is a tenger a nő háta mögött.

- Na hála istennek. Csak rád néztem, és tudtam, hogy megint történt teveled valami.

- Menjünk le megnézni, ha nem hiszed el.

- Mit nézzek rajta? Egy plakátra mindent rá lehet festeni... Légy szíves megvacsorázni.

Némán étkeztek. Megitták a kávét, eltakarították a maradékokat. Rágyújtottak, a lány már cigarettázás közben vetkeződni kezdett.

- Nincs kedved egy kicsit lesattyogni?

- Neked persze van.

- Nem mondom, jó lenne körülnézni.

- Tudtommal Magyarországnak nincs tengere. Vagy van?

Már a mosdónál állt. Felcsomózott hajjal, anyaszült meztelenül, egy szappanos szivaccsal sikálta magát.

- Nézd - mondta a fiú csöndesen. - Ha csak egy plakát lett volna! De az a kölyök az utcán, és a tisztviselő az irodában, az is valami tengerről mesélt. Szerinted ezek mind összebeszéltek?

- Még az sincs kizárva. Mi is összebeszélünk, ha a kavicsainkkal csőbe akarunk húzni valakit.

- Az más.

- Ha más, hát más. De mind a ketten tanultunk földrajzot.

- Csakhogy én már nem emlékszem semmire - mondta a fiú. - Illetve, ha nem tévedek, a szerencsétlen sorsú II. Lajos épp Zára várába menekült. Ott lenézett a habzó tengerre, mert fájt a szíve a nemzet sorsa miatt. És azt is mondta valaki, hogy tengerre, magyar. Nem Kossuth?

- Először is, II. Lajos a Csele-patakba fúlt, és nekem most ne gyere Kossuthtal, mert ki tudja, mikor élt. Inkább arról beszélj, hogy kitől kaptuk a tippet.

- Milyen tippet?

- Ezt a Hamzafüredet.

- Mintha talán Laci mesélt volna róla.

- És említette a tengert?

A fiú gondolkozott. Elindulásuk előtt ömlesztve kapták a baráti tanácsokat. Mindenki azt dicsérte, ahol éppen járt. Pécset, ahol szelídgesztenyefák nőnek. Dehogy Pécset, Sopront, ahol fenyves erdők vannak. Aligát, ahol jó a strand, Fehérvárt, ahol egy kertes vendéglőben négy amatőr gitáros játszik... Hogy Laci mit mondott, arra nem emlékezett. Az ablakhoz lépett, kihajolt. Nézte a rosszul világított utcát, átellenben a trafikot. Beszívta a levegőt. Megfordult.

- Te. Itt tengerszaga van a levegőnek!

A lány már az ágyból válaszolt.

- Akkor vetkőzz le, és feküdj mellém.

- Mozdulj már! Meddig tart, amíg felöltözöl?

- Pont ugyanaddig, míg te levetkőzöl.

- Nem is vagy kíváncsi a tengerre?

- Rád vagyok kíváncsi. Te legalább vagy.

Egy kis neszt hallott: az ágyról a paplan lesiklott a földre. Őrá, pedig még fiatal volt, már rámondták néhányan: te jó férfi vagy... A nyitott ablakból sós tengerszag áradt, de tőle kéznyújtásnyira, a lámpaernyő százas égője alatt hanyatt feküdt a lány. Balatoni napbarnítottsága ráfeszült a testére, mint valami vékony, vérforraló trikó.

Az a tenger, ha megvan, meglesz holnap is. Villanyt oltott, levetkőzött, ő is hanyatt feküdt, és keresgélni kezdett a lepedőn. Az a dolog mindig úgy kezdődött, hogy előbb megkeresték egymást, aztán összekulcsolódott a kezük.

- Hol vagy?

- Te hol vagy? - kérdezte a lány.

Aztán csak-csak ráleltek egymásra. Mármint a tíz ujjuk, a pulzusuk. Ennél több nem is kellett, hogy a lábuk ujjától a fejük búbjáig kifeszüljön bennük valami, ami őt, mint áramütés, végigremegtette, a lányból pedig kicsiholt egy kis sikolyt, a fékező autó hangját. De most nem hangzott el a kis sikolyocska, csak egy csodálkozó, megbántódott hang:

- Mi az? Mi történt? Szabotálsz?

- Várj - mondta a fiú. - Csak becsukom az ablakot.

Becsukta, újra hanyatt feküdt közelebb simulva a lányhoz. De egy kis tengerszag benne szorulhatott a tüdejében, mert mintha meghimbálta volna az ágy. Szívós, kitartó úszó volt. Most is, Aligán, míg a lány napozott, ő kiúszott a Balatonba, olyan messze, hogy alig lássék a part. Ha elfáradt, hanyatt feküdt a vízre, nézte az eget, pihent.

Mint most. De ez nem Aliga ege volt. A tenger fölött, ezt holtbiztosra vette, egészen más az ég. Ezek tükörképek. Ő pedig, ahogy itt himbál, csak egy kis pont két végtelen tükörlap között... És íme, egészen tisztán, közelről meghallotta, amikor valahonnan az öbölből felbúg egy óceánjáró hajó!

Befut? Elindul? Vagy ő képzelődik? Nem, nem. A ködkürt hangja, olyan anyagszerűen, mint az olaj, a füljáratain keresztül egészen a dobhártyáig befolyt. És vele egy időben, csak hát még sokkal közelebbről, ráripakodott a lány:

- Mi lesz? Vagy kihívjam a tűzoltóságot?

- Ne macerálj, kérlek.

- Ez neked macera?

- Hát mit csináljak? Fakadjak sírva? - kérdezte dühösen a fiú.

- Ne inkább én? Mert most először nem vagyok jó neked.

- Ez nem igaz.

Sajnos, az elkövetkezők napnál világosabban bizonyították a lány igazát - aki el is húzódott tőle, mint egy hideg testtől, egy halottól, a széles ágy pereméig. Onnan kérdezte, vérig sértve:

- Légy szíves, áruld el, mit szokás ilyenkor csinálni. Nekem ebben nincs gyakorlatom.

- Nem tudom - mondta a fiú.

- Hát mit tudsz?

- A téma be van fejezve.

- Hát nekem se volt valami passzió.

A lány betakarózott. A fiú is. Reggel ő ébredt előbb. Mosdott, borotválkozott, felöltözött. A cucctáskából a fürdőholmikon kívül mindent kirakott. Aztán fölébresztette a lányt.

De mintha nem is kellett volna fölébresztenie. Az csak fölült az ágyon, és úgy kezdett beszélni, mintha az álmában mondott szavakat az ébrenlétben csak tovább mondaná.

- Az a baj, kérlek, hogy te még mindig nem ismersz engem. Meg is leszel lepve; tudniillik azt, ami tegnap este történt, nem fogjuk bevezetni. Mégpedig azért nem, mert én viszont úgy keresztüllátok rajtad, mint az üvegen, és ha most lenyelem, hogy téged macerálni kelljen, mert eszedbe jut egy ilyen lázálom, mint ez a hülye tenger, akkor én az ötödik vagy tizedik tengerednél teljesen ki fogok készülni. És miért? Abszolút semmiért! A tenger? Ó, Istenem! Kell is neked a tenger! Neked mindennap egy új mutatvány kell. A szenzáció, a bámuló szemek, az irigység, a siker... Csak az a baj, kérlek, hogy nálam nincs sikered. Én itt maradok. Én ebből a koszos kis szobából ki se teszem a lábam! Megértettél, kérlek?

- Nem olyan komplikált - mondta a fiú.

- Hát akkor menj, és baszd meg a tengeredet!

- Te nem jössz?

- Nem.

- Ülősztrájk?

- Igen.

- És te mit fogsz ezalatt csinálni?

- Mosok. Illetve előbb megcsinálom a reggelit.

- Nem vagyok éhes - mondta a fiú.

- Éhségsztrájk?

- Utállak - mondta a fiú, és kirohant.

Le a lépcsőn, át az úttesten. A trafikba, cigarettáért. Az első szippantással ki is fújta dühét. Akkor vette észre a térképet. Rábámult, de nem hitt a szemének.

- Tessék mondani. Stimmel ez a térkép?

- Vegye meg bátran - mondta a trafikos. - Még senki se panaszkodott rá.

Állt a járdaszélen, a földbe gyökerezve, összehúzott szemmel, mintha megvakítással fenyegetné Hamzafüred potom pénzen vett zsebtérképe. Mert hát mégis! Itt van! A városi úthálózat lefelé futó utcái egy hosszú parti sétányba torkolltak, s az alatt, egész az alsó margóig, már csak valaminek a kékje látszott. S hogy ez a kékség micsoda, az kiderült egy vastag betűs figyelmeztetésből: "Az e célra kijelölt strandfürdőkön kívül a tengerben fürödni rendőrileg tilos!"

A térképbe be voltak jelölve ezek a strandok, közvetlenül a hosszú szállodasor alatt. Valamivel odább, a mólók vízbe nyúló karjai közt, a hajótársaságok zengő nevei: Norddeutscher Lloyd, Cunard Line, Cosulich. Innen már csak egy halványan pontozott vonal futott ki a térképből, az útirányt mutatva Bari, Brindisi, Tanger és Gibraltár felé... Felelős kiadó: Dr. Prokesch Ervin, nyomta az Állami Térképészeti Intézet, Budapest.

Fölnézett az utcatáblára: Deák Ferenc utca. Megkereste a térképen, és tessék, a Deák Ferenc utca egyenesen a tengernek szaladt! Mintha hátulról meglódították volna, hosszú lábával másfélszereseket lépett. Ahogy lefelé loholt, a csöndes utcán egyre többen jártak, lejjebb már sűrűn tolongott a tömeg, a sétányon a házak föllobogózva, egy pavilonban harsogó katonazene... Azért van abban valami, hogy neki szerencséje szokott lenni; mintha épp egy rendkívüli napon, valami ünnepen csöppent volna ide. De ő nem nézett se jobbra, se balra, átvágott az autók és a gondozott virágágyak között, s a túloldalon lihegve megállt. Hát bizony, ez ő. Ott volt. A tenger volt ott. Nem folyó, nem tó, nem csalás, nem ámítás, hanem a tenger, a tenger, a tenger!

Néhány percig nem volt beszámítható állapotban. Ahogy hirtelen kinyílik egy kapu, de nem jön be senki egy ideig. Pedig őneki inkább a módszeresség, mint a lelkendezés volt domináns vonása - miért nem akarnak hát elrendeződni a dolgok? De menjünk sorba. Hátul a sétány, elöl a tenger. Jobbra csak villák, kikötött vitorlások; úgy látszik, erre balra kezdődik a tulajdonképpeni Hamza. Káprázatos szállodák, és mennyi, de mennyi, egyik a másik után! Homokos strandok, napozókkal, fürdőzőkkel. Még tovább a mólók, amiket a térképen látott, kis halászbárkák, hegy magasságú óceánjárók... És azokon is túl néhány szürke alakzat, belemosódva a párába. Ki tudja, mi lehet.

Sok ez egy napra. Kezdett magára találni, s valami időrendet, tervet próbált összekovácsolni. De az még ráér. Csak egy van, ami sürgető, egy perccel el nem odázható... Talált egy kőlépcsőt. Lent egy kirágott, szivacstestű sziklát; fogta a cucctáskát, lement, odaült.

Maga se tudta, meddig ült és mit csinált. Alkalmasint semmit. Nézte a vizet, hol ezt itt, a lába előttit, hol messze, a semmibe veszőt. Számolta a hullámokat, elkapta a tajtékjukat, lenyalta ujjáról a vizet. Mintha soha még sót nem ízlelt volna! Attól, hogy a tengerhez tartozott, nemcsak a sónak, hanem egy üvegszilánknak, egy rozsdás konzervdoboznak is valamilyen titokzatos varázsa lett. Annak a pár kavicsnak is, amit a vízből kiválasztott, a kövön megszárított, zsebre vágott... Aztán úszónadrágra vetkezetten belelábolt, és kiúszott a vízre.

Messze kiúszott, messzebb, mint Aligán, messzebb, mint legmerészebb álmaiban. Kint hanyatt feküdt, sokáig ringatta magát, és mint egy homorú tükör, egyszerre fogadta be a partot, a zászlókat, a hajókat, a szállodákat, az eget. Aztán széles tempókkal visszafordult. De ami a beteljesülés csúcsának látszott, az lett a kijózanodás kezdete. A legelső, amit kint hagyott ruhái mellett meglátott, egy üldögélő emberi alak volt. Közelebbről nézve: egy rendőr.

- Maga tiltott partszakaszon fürdött.

- Nem tudtam, kérem szépen.

- Ott a tábla a feje fölött.

- Ez az? Nem vettem észre.

- Miért nem az ingyenstrandra jár fürödni?

- Van ilyen? Ezt most hallom először.

- Meg fogom bírságolni. Igazolja magát.

- Igenis. Csak meg szeretnék törülközni, mert nem akarom vizes kézzel érinteni a személyi igazolványomat.

Tudott ő beszélni. A rendőr bólintott, várt, és csökkenő szigorral nézte a szép szál fiút, ahogy törülközik.

- Először van itt? - kérdezte.

- Este érkeztem, kérem.

- Diák?

- Honnan tetszik tudni?

- És vakációzik?

- Nahát, ez bámulatos.

A rendőr még egyszer jól megnézte.

- És volna kedve egy kis pénzt keresni?

- Hát az nem jönne éppen rosszul.

A bírság nem került többé szóba. De mit tehet ő róla, hogy az esetek többségében - túlnyomó többségében - inkább a szerencse, mint a balszerencse kíséri lépteit? Mint ezzel a rendőrrel is, akinek lánya és veje, két derék, törekvő ember, épp most, az évad kezdetén nyitja meg halkóstoló kioszkját, innen a harmadik buszmegállónál, ahol nagyon elkelne egy jó erőben lévő fiatalember, hogy segédkezet nyújtson a felszolgálásnál. Már persze, csak ha kedvet érez hozzá.

- Ami engem illet, szívesen csinálnám.

- Hát akkor üljön föl a buszra. A papa küldte, csak ennyit kell mondani.

Ami a szerencséjét illeti, a látszat ellene szól. Pedig a látszat csal. Még az se igaz, amit a lány szokott a szemére vetni, hogy ő mindenüvé be tud csúszni. A szerencse se vak, a becsúszáshoz meg pláne némi életrevalóság vagy kezdeményezőképesség szükséges. Ő azonban az élet kedvező fordulatait pont ellenkezőleg: a passzivitásnak köszönhette. Egyszerűen ráhagyta az emberekre azt az elképzelést, amit magukban őróla kialakítottak; ahogy az a rendőr vagy a rendőr veje tette.

- Csak azt ne mondja, barátom, hogy magának ma van először tálca a kezében.

- Néha már előfordult.

- Na, látja. Nekem is van szemem.

Remek helye volt a Halkóstolónak, félúton a szállodák és a kikötő között, a benzinkút és a buszmegálló közelében. A megnyitás ugyan másnapra volt kitűzve, de már ma is jöttek néhányan, a tanácstól, a kikötőparancsnokságtól, a helyi laptól, olyanok, akik a beadványt jóindulattal fogadták, és meghívást kaptak egy kis díjmentes ízelítőre. Gyorsan étkeztek, mert valamilyen ünnepségre siettek. Őket segített kiszolgálni a fiú.

- Most magán a sor, fiam. Kóstolja meg a feleségem főztjét, és mindjárt tanulja is meg az ételek nevét.

Minek nevezzük? Ha az évszázad lakomájának, azzal se mondunk sokat. Tengeri halászlé. Scampi, jóasszony módra. Esterházy tintahal. Kolozsvári lepényhal. Paprikás polip... Egy egész óceán, magyar módra. Végigkóstoltatták vele az összes finomságokat. Jóízzel evett, bőségesen és boldogan, hiszen karnyújtásnyira, a kis asztalok tövében, ott habzott-hullámzott a tenger. Ő meg egyszerre látta, hallotta, szagolta és ette.

- Hát akkor holnap reggel nyolckor.

- Itt leszek, kérem. És köszönöm az ebédet.

- Majd ledolgozza. De most siessen, nehogy az ünnepélyt lekésse.

- Milyen ünnepély lesz?

- Nem olvas újságot? Az olasz flotta jön hozzánk látogatóba.

- És oda lehet jutni?

- A kordonon csak meghívóval léphet át.

Hogyisne. Ahová nem hívják, oda nem megy. Azt csak a lány mondogatja róla, pedig sohase látta őt tolakodni. De minek is? Hiszen a tengernek legföljebb a csücskét, ha látta. Elindult visszafelé. A víz mellett, a sétányon nézte a világot, amin volt is mit néznie. Az ember azt hinné, hogy egy tengerparti promenádra pálmákat ültetnek. Ide nem. Itt szép sudár jegenyék álltak dupla sorfalat a luxusszállodák előtt. Ezeknek már a nevük is fényűzően hangzott. Grand Hotel Vak Bottyán. Bugac Palace. Táncsics Kaszinó. És a legújabb, legpompázatosabb: a Hamza Hilton. Hát ide ő bemegy.

Ahogy belépett a hallba, ebbe a kristálybarlangba, egy másik bolygóra tévedtnek érezte magát. Akik itt ültek, és ahogyan ültek, ahogy beszéltek, és amiről beszéltek, más volt, mint amit eddig átélt. Érzett is valami visszásságot, ennélfogva a cucctáskáját, mint nem idevalót, beadta a ruhatárba. Máris otthonosabban járt-kelt, bámészkodott a szokatlan terepen. Elnézte a hírességeket, a milliomosokat s a milliomosokhoz tartozó nők bundáit, ékszereit, mosolyait. Az egyik mintha intett volna neki. Köszönt, de a nő nem reagált, továbbmosolygott a feje fölött.

Átment az éttermen, még egy éttermen, egy kis magyar csárdán. Egy társalgó. Egy levélíró szoba. A lift. Föl a liften, le a liften. A tetőterasz, a pince. Egy hűtőterem. Húsok, megfagyott halak, gyümölcsök. Föl a konyhába. A borpincébe csak benézett, s aztán egy hátsó kijáraton az utcára lépett. Még ott se volt, már rászólt valaki:

- Milyen nagydarab kölyök. De hogy a kisujját megmozdítaná, azt persze leshetem!

Körülnézett. Fölpattant egy teherautó platójára, és fölrántott egy ötvenliteres hordót, amivel az az öreg raktáros, aki rámordult, ez idáig hiába veszkődött. Épphogy csak letette, már el is indult a kocsi. Minthogy más ülőhely nem volt, ráült a nemes tölgyfából faragott ovális díszhordóra. Elöl a nemzeti címert faragták rá, hátuljára e két szót: Tokaji bor.

Kihajtottak a sétányra. Viszontlátta a szállodasort, az autókat, a sétálókat, még a Halkóstolót is, ahol olyan jól beevett. Már a kikötők következtek. Úgy látszik, most se járt rosszul, hiszen egy kurta napja volt csak Hamzafüredre szánva, s ilyen messze a maga erejéből talán el se vetődött volna. És íme, most csak úgy elsuhantak mellette a nagy kikötővárosok mindennapos csodái. A dokkok, raktárak, emelődaruk. Vitorlás halászbárkák, kis tengeri muslincák, komphajók, jachtok után az égbe törő, szédítő méretű hajóóriások! Mintha a filmhíradóban látná, úgy húztak el mellette a Queen Elisabeth II, a Bavaria, az Île de France meg a Borisz Jermilovics Konduktorov! És egy magyar hajó, a Doktor Urlaub Elemér, semmivel se kisebb híres társainál, ködkürtjét búgatva, egy vontatóhajóra kötve, nagy zsebkendő-lobogtatás közepette épp indult kifelé, a nyílt tenger irányában, piros-fehér-zöld zászlaja alatt... És a kis teherautó csak robogott tovább.

Most vette észre, hogy időközben hozzácsapódtak egy nagy fekete autókból álló menetoszlophoz, melyet bukósisakos motorosok előztek meg. Kinyílt egy sorompó, de még el tudta olvasni a táblát: Fényképezni tilos! Hadikikötő! Már be is futottak. Micsoda embertömeg! Jóvágású magyar tengerészgyalogosok, géppisztoly a kézben, tartották a kordont, és mögötte a nézők sokezres sokadalmát. Kell-e mondani, hogy a fekete karaván, élén a bukósisakosokkal, végén a boroshordóval, akadálytalanul haladt tovább, míg meg nem álltak a mólón, a vízen várakozó motorcsónakok fellobogózott sorfala előtt? Az utasok kiszálltak. Ő is, a lehető legszerényebben leemelte a hordót, és - szinte észrevétlenül - állva maradt.

Lassan megteltek a motorcsónakok. Megint egy filmhíradó; híres politikusok, admirálisok, megyei potentátok. (Az a titkár is, aki a Halkóstolóban paprikás polipot reggelizett.) Kitüntetések, vállrojtok, lampaszok, angol, jugoszláv, brazil és ki tudja, miféle katonai attasék... Csak ő nem mozdult. Állt, amíg beszállnak. Állt, míg az egyik motorosból őt magát, személy szerint, föl nem kérték a beszállásra.

- Jöjjön hát, elvtárs. Már csak magára várunk.

Akkor már beszállt, hordóstul. S csak most, amikor újra helyet foglalt a hordón, nézett először körül. Mögötte a kikötő, a tömeg. Elöl a tenger, a tenger! S kint a nyílt tengeren ott álltak, amik a reggeli párában elmosódó alakzatoknak látszottak, a vizek királynői: a hadihajók!

Balkézt két magyar cirkáló, s szemben, épp menetirányban, egy olasz csatahajó, egy hatvanezer tonnás gigász s két torpedóromboló, magyar és olasz zászlókkal díszítve mindahányan. Mi tagadás, nagy érzés volt ezt látni. Ő persze nem olvadt el - rendszerező, józan elméjű ember ilyesmit nem csinál -, de akárki mondta, hogy Hamzafüreden érdemes megállni, meg kell adni, hogy jó tanácsot adott.

A hajólépcsőn még ő cipelte föl a tokaji boros hordócskát, de odafönt valami rendezőféle már megszabadította tőle. Így hát, nehogy a jelenlétével feltűnést keltsen, az utolsók között ő is ellépett a díszszázad sorfala előtt, az olasz himnusz hangjai mellett. Aztán következett a magyar himnusz, az ajándékok átadása, üdvözlőbeszédek és így tovább... Érződött, hogy az ünnepséget gondosan és aprólékosan előkészítették, s most az előre megírt forgatókönyv után hajszálpontosan lejátszották, beleértve a forró öleléseket, a spontán éljenzéseket és az ajándékok láttán mosolyra derülő arckifejezéseket. Illetve az is kiderült, hogy néha még ilyen olajozottan gördülő gépezetben is kiütközhetik egy váratlan motorhiba. Egyszerre ugyanis odasietett hozzá - pedig szerényen, mint afféle hívatlan vendég, meghúzódott egy nehézágyú alatt - egy roppant izgatott vezérezredes.

- Ön Soponya elvtárs?

- Nem, kérem. Egészen másképp hívnak.

- Hanem akkor kicsoda Soponya?

- Én őt nem is ismerem, kérem.

- Katasztrófa. Mert akkor itt most egy árva lélek se tud megmukkanni olaszul.

Hála istennek, a katasztrófát sikerült elhárítani. Ő ugyanis másfél évvel ezelőtt disszidálni akart. Volt egy rossz passza - érettségi után, katonaság előtt -, és elhatározta, hogy lelép.

Adva volt, hogy kitűnő úszó. Ehhez kinézett magának egy jugoszláv határfalut (Koper), ahonnan nem nagy ügy átúszni a Trieszti-öbölbe, mely már olasz terület. Ebből csak azért nem lett semmi, mert épp összeakadt ezzel a lánnyal, aki se úszni nem tudott, se lelépni nem akart. De amíg ez el nem dőlt, hónapokon át minden szabad percében olaszul tanult, s közben a magnóján a Caracciola együttest üvöltette a helyes kiejtés elsajátítása érdekében. Így aztán a vezérezredes két kézzel fogta a vállát, és erélyesen a mikrofon meg a kamerák meg az olasz admirális felé tolta, közben pedig néhány intelmet súgott a fülébe.

- Melegen, elvtársam. Melegen, szívélyesen, de ne túl melegen, se túl szívélyesen. Mi örülünk, de ők a barikád túlsó oldalán állnak. Magának ezt is és azt is éreztetnie kell.

Már ott is állt. Vett egy mély lélegzetet. Kár, hogy a lány most nem látja őt. Mert ő, ahol lehetett, szerényen meghúzta magát, de most igazán nem mondhatja senki, hogy a két szép szeméért állították ide! S bár mindmostanáig (minthogy a disszidálás füstbe ment) egyetlen olasz szót ki nem ejtett a száján, most a lámpaláz legkisebb jele nélkül mondta el rövid, de hatásos beszédét, mely másnap az összes lapokban megjelent.

- Kedves barátaim! Tisztelt admirális úr, törzstisztek, tisztek, altisztek, hajósok! Üdvözlöm önöket a magyar kormány, a haditengerészet és az egész dolgozó nép nevében! A magyar vendégszeretet közismert, és azt kívánom, hogy önök, magyar vizekre érve, megérezzék ezt a szeretetet. Vannak közöttünk vitás kérdések, de abban az egyben nincs és nem is lesz köztünk vita, hogy egyformán szeretjük az alattunk hullámzó tengert és a kék égboltot a fejünk fölött. Kívánom, hogy tartós legyen a béke a tenger és az égbolt között, és ürítem poharam az olasz és magyar haditengerészek tartós és zavartalan barátságára!

Hatalmas éljenzés harsant föl. Poharat ugyan nem üríthetett, mert egy ilyen koccintás nem volt előirányozva, de a kis gikszer elcsúszott a nagy örömben. Olaszok, magyarok, civilek, katonák körülvették, kezét szorongatták, ölelgették. Neki se tűnt fel, hogy a nagy boldogságban még a nevét se kérdezte meg senki - hiszen amúgy is elég gyakori, semmitmondó volt a név, amit viselt. Amikor vége lett a ceremóniának, s a motorcsónakok visszaindultak a magyar partok felé, a három olasz és a két magyar hadihajó összes ágyúinak díszsortüze mennydörgött utánuk a vízen.

Visszabaktatott a szállodába, kiváltotta cucctáskáját a ruhatárból. Még megállt egy percre a sétányon, búcsút mondani a sötétbe boruló tengernek. Végigment a Deák Ferenc utcán, fölment a szobába.

A lány, amint az várható volt, morcosan fogadta, de azért az asztalra terített újságpapiroson már várták a kemény tojások, a kockasajtok, a kenőmájas. Hozzáláttak, némán ettek. Valami lógott a levegőben.

Nem sokáig. Csak amíg a kávét meg nem itták. Akkor megkérdezte a lány:

- Nem mondasz semmit?

- Dehogynem. Mit csináltál?

- Mostam. És te?

- Érdekel az téged?

- De még hogy! Csak nem tudom, mit csináljak. Maradjak ülve? Kapaszkodjak meg?

- Minek?

- Jön a szenzáció - mondta a lány.

- Milyen szenzáció? - kérdezte a fiú.

- Honnan tudnám? Nekem nincs fantáziám. Csak érzem, hogy Hamzafüred a lábaidnál hever.

- Nem történt semmi. Nagyon jópofa napom volt. És úsztam egy akkorát, mint még soha.

- A tengerben, persze.

- Hát persze. És nézd, milyen príma kavicsokat hoztam.

Kirakta őket, de a lány épp csak hogy megnézte, és hozzácsomagolta a többiekhez. Igaz, sietniük kellett, hamarosan indult a vonatuk Sopron felé. Egész éjszaka zötyöghetnek. Nem baj, megéri. Még nem láttak fenyves erdőt, még nem jártak hullott tűleveleken, még nem érezték a friss gyanta szagát. Pedig biztosan az is nagyon szép.

1972