EÖTVÖS JÓZSEF MŰVEI

TARTALOM

HUGO VICTOR MINT DRÁMAI KÖLTŐ

(Pope)

Mi küzdések korában élünk. A nagy világban, mint a tudományok mezején, bármerre forduljunk, két szisztémát találunk mindenütt, egymással ellenkezőt s küszködőt, a racionalizmust és a spiritualizmust, ha a vallást tekintjük, whiget s toryt az alkotmányos világban, s ott, hol egyébkor nyugodalmat kerese az ember, a művészet körében romanticizmust s klasszicizmust. - Küzdések korában élünk, s egy csatatérré vált a világ, hol csak vívókat látunk még, s még senkinek nem juta győzelem; hol némi visszalépés nélkül nincsen haladás.

A literatúrában is a mozgás pártja az, mely az első csapásra, mintegy roham által, győzött; de már feltámadott a reakció, melyet minden diadal szül, s már új ellentömegek egyesülnek más lobogók, új jelszavak s vezérek alatt, új harcra készülve; már visszalépés a régihez mutatkozik mindenfelől, s éppen ez az, miről itt rövidesen értekezendünk.

Minden újításnak egy ember a képviselője, s neve mintegy jelszavul szolgál megtámadóinak; s ilyen Hugo Victor a francia romanticizmusra nézve. Kezdője s alkotója ezen egész iskolának ugyan nem ő, s jól tudjuk, miként Chateaubriand s Lamartine őt e pályán dicsően előzték, de ő az, ki a harcot elkezdé, ő, ki, mint Luther, mindazon egyes véleményeket s okokat a régi ellen, melyek ezerek fejében elszórva már léteztek, egybegyűjté s egy szisztémává összeolvasztá, s így ha dicsőség szűnetlen megtámadásoknak kitéve lenni, ha szép, kajánság - és irigykedésnek céljául szolgálni, valóban nem érdemetlennek juta ez. - Minekutána Hugo hosszú küzdések után a közvéleményt végre meghódítá, s már nagy költőnek elismertetve az új francia literatúrában mintegy első helyet foglala, mindig új meg új szózatok emelkednek két év óta a magasztalt író ellen, s nincs későbbi munkái között egy sem, mely az ócsárlásokat kikerülhette volna. Sorsa minden hatalmasabb géniusznak csak ellenállást találni, midőn pályáján először fellép, s ha végre mindazon középszerűségeket, melyek útját állták, legyőzte és soraikon áttörve céljához közelít, látni, mint zúdulnak utána, mint kapaszkodnak rá, hogy visszatartsák; s ha Chaudes Aigne a Párisi Szemlé-ben s Jules Janin az angol Athenaeum-ban Hugo roppant népszerűsége ellen harcba szállnak, nincs mit csodálnunk, nem volna mire felelnünk, ha csak a személy s nem inkább az ügy ellen, melynek ő képviselője, irányoztatnának e csapások.

Hugo hazánkban csak mint drámai költő isméretes, s amennyire színházaink mostani állapotjában író azzá lehet, népszerű is; azért nem leend talán kellemetlen néhányak előtt, ha ezen tekintetben szót teszek felőle, főképpen minekutána szándékom inkább elvekről, mint egyes mívekről szokni.

Minden poézis a népből ered, s csak ameddig vele összeköttetésben marad, amíg rá hat s oktatva vagy gyönyörködtetve belső életébe befoly, addig felel meg magas hivatásának, addig érdemli azon fenséges állást, melyet elfoglal. A bárdtól, ki műveletlen hangászatával a brit sziget durva népségeit tettekre hevíté, Shakespeare-ig, ki e föld első nemzete erkölcsiségére hatott, a költő legnagyobb érdeme az, hogy szava tetté vált, hogy a rég elhangzott dal a népben mintegy testesült, s vele, habár felejtve is, következményeiben tovább él.

A népből ered a poézis s vele fejlődik, s miként az szűntelen változások közt tökéletesül, úgy ő; ódává válik az egyszerű ének, a rapszódia eposszá nevekedik, a pásztori költemény drámává, nem egyszerre, de lépcsőnként s észrevehetlenül. Mert, amint helyén már egyszer mondám, a poézis szükség. Mi az egyszerű pásztornak vagy a még durva bajnoknak elég vala, a már kifejlett embernek nem az többé, egy század nem érti a másikat, és ennek nemcsak az az oka, hogy nyelve változott. De a művelődés határai nem egyenlők, s minél magasabb fokra hág valamely nemzet, annál többek, szembetűnőbbek azon különbözések, melyeket ember s ember közt létezni látunk; s innen van, hogy ugyanazon helyen, ugyanakkor a poézis annyi s oly különböző nemeit látjuk; sokféleképp fejlődtek az individualitások, és sokféleképp szól hozzájuk a poézis: mint ének az egyszerű földmívelőnek, mint eposz a bajnoknak, mint óda a míveltebbnek, mint dráma mindenkinek.

Mert a dráma is népszerű költemény, s a görög literatúrának mindama nagy művei, melyeket annyira csodálunk, azok valának; népszerűek a szó legszorosb értelmében, a mívelt és míveletlenre egyszerűen hatók. Cselekvények által a görög nép legnagyobb emlékeivel összefonva s így mintegy hőskölteményiek, előadásokban az énekkel, szenvedelmekben az ódával, kórusaik által a reflektáló poézissel rokonok; a teherhordót, ki lerakva holmiját a színpad előtt megálla, mint a hatalmas athéni polgárt, ki fakciójától körülvéve helyet foglalt, mindeniket ki kelle elégíteniek, mert mindeniknek nyújtának valamit, ha mást nem, legalább a cselekvényt, mely miként a költemény egyes részeit, úgy e különböző néptömeget egy nagy érdekkel leláncolá.

Minden egyéb görög művészettel a dráma is Rómába költözött által, barbároknak csapásaitól az egész civilizációval egy sírba dőlendő, hogy későn, minden egyebek között legkésőbben ébredjen fel ismét. Mert már régen elénekelé vágyokkal teli dalait a provence-i dalnoksereg, s rég elmondá Dante Isteni komédiá-ját, s a régi művészet romjai felett új plasztikai mestermívek támadtak vala, minekelőtte a dráma újra fölléphetett.

S miért van az, hogy kor, mely Dantét szülhete s Petrarcát a költészet e nagy mezején, soha dialogizált álorcásságokon, melyek akkor mistere- vagy moralité-knek neveztetének, tovább nem haladhata? Honnan jön, hogy e nagy tettekben s hatalmas szenvedélyekben oly gazdag századok csak egy tragédiát sem mutatnak elő, nem egyetlenegy vígjátékot, hol mégis, Pierre cardinal provencali költő munkáiból látjuk, a tiszta szatíra oly ösmért vala? - Nép kell a drámának, s innen magyarázhatjuk, miért oly korban, melyben csak urak és szolgák léteztek, s egynek a dal, a másiknak a hősköltemény minden érzelmeit kimondá, drámára szükség s hely nem találtaték; miért az csak ott s akkor fejlődhetek, hol népet látunk, jogait értőt, nagy érzeményekre képest s minden szépre fogékonyt; miért élhete Shakespeare csak Angliában s már a XVI. században?

Mert felébredett ugyan a dráma is, azaz felébresztetett, de nem úgy, mint egykor sírjába szállt, nem azon régi komoly művészet, mely erős szavával egy népnek hirdeté a közpiacon tanítmányait, mely könny s vigalomra gerjeszté a lomha tömeget, s nemesebb tettre, mert jobbítá. Az új dráma időtöltés vala, nem más - esti mulatság azon kevesek számára, kik csak egypár hosszú óra megrövidítését keresék. Költséges voltuk, a fellengzőbb s a köznépnek majdnem érthetetlen nyelv, s a cselekvények idegensége a népet szükségképp elhidegíté, ha nem is zárta ki egészen; s ezen válogatott közönségnek befolyással kelle ismét lenni a költőre; s keskenyebb korlátokba szorítván hathatását, őt végre azon feszes, hogy úgy mondjam, udvarias formákra kényszeríteni, melyeket műveiken fájlalunk. - Mert hol vegye elragadtatását e részegülni nem tudók között, min hevüljön ez ember-téltől körülvéve? Hogy mondja ki belsőjének rejtett titkait e jól öltözött úri társaságban, hol senki nem értené, s mégis mindenik bírálójának gondolja magát, hol őt, a szegényt, mindenik egy odavetett erszénnyel boldogíthatja; hol őt, az utolsót, egy odavetett rossz elmésség örökre megsemmisítheti? Magát alkalmazni kelle a lángésznek, tanulni, s mivel már egyszer Arisztotelész parancsai kegyesen felvétettek s mint egy drámai etikettként megállapíttattak, ha e jó társaságból mint neveletlen ki nem akara igazíttatni, azokhoz kelle szabni minden míveit, s megelégedni, ha néha egynéhány sorban egész lelkét kiöntheté s örülni, ha neki, a költőnek, pillanatokra engedelem adatott annak lenni.

S így vala a dráma, midőn Hugo Victor azt felfogá. A hősköltemény regénnyé s így idő- s népszerűvé vált; a kor örömeit s bánatát zengé a dal s a magasabb líra; Béranger az eltűnt dicsőbb időket, Lamartine a hanyatló hit küszködéseit - ez Istenét, amaz a császárt; csak a dráma vesztegle még, csak ez nem követte a közhaladást, csak ez nem változott még azzá, mi már egyszer a régiek között vala, s minek lennie kell: az emberi társaság hasznos eszközévé. S hogy azzá váljék, ez az, amiért Hugo fárada s így, mivel a görög tragédia természete nem kosztümökben s nevekben áll, hanem népszerűsített művészetben, nem hibás az, ki Hugót a görög tragédia felélesztőjének nevezi. - De hogy e célt elérhesse, hogy a dráma hivatásának megfeleljen, s azzá legyen, mi a görögöknél volt, szükséges vala neki mindazon tulajdonokat visszaadni, melyektől egykor hatását nyeré. -

Egy morális meggyőződés az, mi minden drámai költőnek mindenekelőtt legszükségesebb; bármiként örvendezteti is a taps, bármily nemes jutalom a hír, mely művét követi, nem ez azon cél, mely után törekednie kell; az igazság terjesztése, a népnek oktatása s jobbítása az, mi után a jobb író fárad; mert nem csak mulatni, tanítani is hivatása, s mint Jules Janin Hugoról gúnyolva mondá: nem kell megelégednie azzal, hogy nagy költővé válhatott, hanem még valami más, még valami nemesb után törekednie. De hogy elérhesse, hogy a népre hathasson, szükség, hogy mulassa is; mennél szentebb a cél, melynek áldozik, annál szorgalmasabban kell választania azon eszközöket, melyekkel munkálódni kíván; vigyáznia kell, hogy hathatósak legyenek, hallgatói személyességére alkalmasak, sem alantabb sem felsőbb körűek, hanem éppen velök egy irányban levők; egyszóval igyekeznie kell, hogy a lehető legnagyobb érdeket szerezze mívének. Az igazság változhatatlan mint az érzemény, s valamint minden hitvallás ugyanazon erkölcstanon alapul, s miként Konfucse és Mózes, Mohamed és Krisztus az emberi nemet egy cél felé vezérlék: úgy egy érzemény az, melyet a költészet minden században ébreszteni fáradott, melyért Sophokles, mint Shakespeare munkált; de az utak különbözők s nemcsak céljoktól, hanem inkább még azon ponttól függők, melyet az induló elfoglal, annyival különbözőbbek, mennyivel célirányosabbak. - Hogy Bálám higgyen, szükség, hogy szamara megszólaljon; Pál nagy lelke csak az ég erős szavának az egész fenségében megjelent Istennek hajol meg; s így nagy isteni, komoly vitézi kellenek a görögnek, a spanyolnak regényes báj csodái, az angolnak véres, de erőteli királyai, hogy meginduljon. Ki a népre hatni akar, annak néha hódolni kell; mert az ő hatalma is, mint minden egyéb hatalom, nem ment a szolgaság egy nemétől, melyen mintegy alapul, s mely nélkül fenn nem állhat.

S ha most Hugo költői pályáján végignézünk, mi az, mi inkább szemünkbe szökik, mint azon szüntelen iparkodás vagy inkább kétségbeesett küzdés, hogy érdeket gerjeszteni; legyen elmésség, sőt éppen bohózat, vagy a vétek minden szörnyeivel, legyen az szerelem vagy gyűlölés, nagylelkűség vagy alávalóság, nemes vagy undok szenvedély, neki mindegy, neki csak hallgatók kellenek. Miért mindegy, s mért kíván csak hallgatókat? Mert csak úgy hathat. Elérte-e e célt, nem-e? Nem én, az idegen, bírálhatom ezt. De hogy célja csakugyan ez vala, minden munkájából világos, s hogy ez új pályán - mely véleményem szerint a drámában az egyetlen józan - követői jutának, mutatja az egész újabb francia irodalom, mely ugyanezen elveken indult.

Távol legyen tőlem, hogy Hugo egyes tragédiái megbírálásába s igazolásába beléereszkedjem, sőt talán van bennök sok, mit én hibásnak tartok; de nekem, ki benne inkább az új iskola alkotóját - a professzort, mint Jules Janin mondja -, mint a nagy költőt tekintem s tisztelem, úgy látszik, nem elvei alkalmazásában, hanem ezekben magokban fekszik a kérdés, melyet ha magamnak így teszek fel: Hugo azáltal, hogy a drámát népszerűvé tenni s iránta közérdeket gerjeszteni igyekezett, használt-e a művészetnek? - csak igenezve felelhetek; csak azon meggyőződésemet mondhatom ki, hogy ő a művészetet azon félreúttól, melyen századokig járt, az egyetlen igaz ösvényre visszavezetvén, teóriája által annyit használt, mint annak alkalmazásában - s bármily rossz legyen is az - valaha árthatott volna. "A dráma - így szól Lamartine - a népnek jutand, a népből született a nép számára, s oda tér vissza ismét, csak a nép hordja még szívét a színházakba; hogy értessék, mindig lejjebb szállni kénytelen a színmű." S mit e nagy költő a költészet jövendőjéről írt értekezésében mondott, való; a dráma, mint a parabola, csak azért használtatik, hogy érthetőbbekké s nagyobb behatásúakká legyenek némely ideák; s ha nem is kirekesztőleg, legalább nagyobb részint a népnek való, s azért népszerűségével fő okát s egész hatását veszti el. Nincs törvény - véleményem szerint - minden költőnek szeghetetlenebb, mint az, hogy magát érthetővé tegye; s valamint a nyelv már egy hazára szorítja hatását; úgy vannak korlátjai gondolatainak is, melyeken mihelyt túl hág, csak magának énekel, s talán a jövendőnek. Önkorának használni szebb s biztosabb, s ezen iparkodjék a művész.

A drámában minden cselekvény - mint láttuk - eszköz s véleményem szerint jó, ha célhoz vezető - azaz ha a költő alapgondolatját helyesen kifejezi, úgy, hogy a hallgatókra erősen hasson; de a cél, a fődolog, maga azon erkölcstani gondolat, ez az, mi köszönetre vagy átokra teszi érdemessé a költőt, ez, ami sok hibákat menteget, s mi nélkül mívet csodálhatunk, de nem szerethetünk; s azért mindazon panaszokban, melyek Hugo drámái ellen a kritikákban felhordatnak, nincs egy sem, mely annyi figyelmet érdemlene, mint az, hogy ő rossz, erkölcstelen tendenciákat követ, s a rútnak egy csodálatraméltó szerelme által elragadtatva, minden testi s lelki szörnyeket vezetett be a művészetbe. Ő az, így zajonganak, ki Cromwell komoly személyét mint gyenge hiút vezeté a színpadon által; ki a vitézt, akit hazájáért csatázva szerettünk, kinek rideg nagysága előtt hódoltunk, mihelyest útjától eltért, s korona után vágyódik, oly kicsinynek mutatja. Ő, ki XIII. Lajos fényes udvarát elfelejti és a mindenható Richelieu-t és a kor ragyogó lovagjait, hogy egy vesztett asszonyt, a Lormi Mariont tegye míve fő személyének, s csak mert szeretni tudott. Ő, ki A király mulatja magát-ban Tribulet-et, a kinőtt udvari bolondot választja héroszának, s oly szívbe helyezi az atyai szeretet legszentebb érzelmeit, mely a kinőtt testben talán nem jó helyen álla. Borgia Lucretiát ő tevé anyává, hogy még e szörnyeteget is nemesítse; s ő mutatá Angelo-jában, miként mindig nemes az asszony, ha szeret, miként az asszonyi kebelnek, bármennyire süllyedett, csak egy erény kell, hogy rajta ismét felemelkedjék, s egész jósága magasztaltságában álljon előttünk, melyre született. Testi- vagy lelki-képpen bármiként elcsúfítva, bármennyire süllyedve, az ember lenni soha egészen meg nem szűnik; mindenikben él egy erény s csak nagyobb talán, mert egyetlen, és az egyben csírája minden többinek. Ezt Hugo mondá, s nem hozta-e be a rútat a művészet körébe, nem mutatta-e mindenütt a kinőtt hátat, mindenütt a süllyedett asszonyt, nem mint őket látni szoktatva valánk, hogy amazon nevessünk, ezt megvessük; nem, hanem hogy szánjuk; hogy a legrútabb tettből a nemes lelket tüntesse ki, melyet az élet letarla, s egy nagy szerencsétlenség végre kitüntet; hogy a kőben nemtelen vegyeléke között az aranyt mutassa, mely csak lángra vár, hogy belőle minden fényében kiváljon. S nem gonoszság-e ez, nem erkölcs-sértés, nem rossz ízlés és csak a véteknek apológiája? - Nem.

A poézisnek is vannak szörnyetegei, mint a természetnek - így szól d'Alembert; s ha valaha szabad vala költőnek ez elvet használni, bizonyosan Hugo az, ki ezt ily nemesen, ily emberszeretően tevé, ki minden előítéletnek ellene meré magát szegezni, ki minden erejét arra használá, egész dicsőségét azért kockáztatá, hogy a hideg emberektől egy könnyet nyerjen azoknak, kikért könnye nincsen senkinek, mert a természet némely adományait tőlük megtagadá, kiket senki nem szán, mert oly valamit tettek, mire őket szerencsétlenség, szegénység, egy - s talán tisztelt - csábító alávalósága és a könyörületlen világ csábítá s kényszeríté. - Nem a rút az, nem a vétek, hanem éppen azon szépségek, melyeket a rút alakban nem gyanítánk, éppen az erény, melyet annyi véteknél nem kerestünk volna, mit Hugó figyelmünknek s szeretetünknek ajánl; s "legyetek könyörületesek, ti boldogok", ez a szó, melyet minden mívében ránk kiált. És ez erkölcstelen-e? -

A világ minden szörnyei között nincs egy, mely annyi boldogtalanságot szült volna, mint előítéletek s ítéletek; amazok századokig tűzre kárhoztatták az agg beteges asszonyt, kinek rútságán kívül más vétke nem vala; egy népet jeleltek ki apáinknak üldözésére, minnen-magunknak megvetésére, s a szabad Amerikában amazok fosztják meg lakóinak nagy részét az emberi nem legszentebb jogaitól, mert színe setétebb; ezek áthághatatlan gátot építnek a vétkes s jobbulása között, a süllyedőt alávalóvá, a megbántót kétségbeesővé téve. S nem szép-e e kettőnek ellenszegezni magát, a költőnek nem legszentebb kötelessége-e ez? Nem legszebb dicsősége? Bármily nagy legyen azon hír, melyet Hugo, mint lírai költő magának szerze, legyen az övé, legyen ódájával halhatatlan, éljen tovább dalában; drámáit az idő folyama talán elhordja magával, de ezekért irigylem őt, mert mit bennök tőn, egy nemes férfiúi tett vala.

Túlságokkal kezdődik minden újítás, és aki elkezdé, azt megtámadások sokra kényszeríték, mit másképp nem vala teendő; mint a bajvívó, védelemre kényszerítve, mozdulataiban nem önkényes: úgy senki nem az, kinek küzdeni kell; de éppen azért újítást első következményeiből ítélni nem lehet. S miként a szobrászt, ha a még durva kövön első csapásait veré, nem ítéli senki: úgy nem kellene azt, ki csak kezdett mívet, mely lelkében él, s melyet ő belső szemével látott; ez csak idővel fejlik ki, addig csak sejdíthetjük.

A drámát népszerűvé tenni vala cél, mely után Hugo Victor fáradott; hogy elérhesse, szükséges vala érdeket gerjeszteni; hogy érthetőbbé váljék, jónak látszék prózával élni; de miként a próza alatt rejtve lángol a költés, úgy él a durva cselekvény alatt egyike a legszebb erkölcsi valóságoknak. És ez az, mit Hugo tett, s amiért őt tisztelem. Az idő mutatja, ki ítélt valóbban: megtámadói-e vagy én?

1837

Vásárkor a magyar ember szívesen eljár a városba; ha nincs is mit eladnia, ha pénzén keveset vásárolhat is, legalább ott jár a tolongás között, nézi azokat, kiknek dolguk van, s elhiteti néha magával, mind feleségével s szomszédival, hogy neki is véghetlen sok tennivalója volt, s csak azért ment a pesti vásárra. Körülbelül ez volt az ok, mely engem is Pestre vezetett, hol szokott módom szerint elkéstem, s csak 15-én - hogy a forróságot kikerüljem - estve indultam hazafelé. - Még egy ismerősömet, ki a Duna-parton lakik, látogatám meg, s hat óra lehetett, midőn tőle korcsmám felé ballagtam, még egyszer végignézve e szép házsoron, melyet több hónapig ismét nem fogok látni. Így értem a Nemzeti Kaszinóhoz, midőn figyelmemet egyszerre sötét füst vonta magára, mely az új piac környékén a házak fedelei fölött emelkedett. Megijedtem, hogy tűz van, s egy mellettem átmenő urat, ki azon oldalról jött, kérdém, nem tudja-e, mit jelent e füst?

- Ne aggódjék az úr, nincs baj - mondá amaz -; nincs baj, csak Horvát István professzort temetik.

Az idegen közömbösen továbbment. A szerencsétlen csakugyan nagyobb bajnak tartotta volna, ha egy vásári bódé meggyúl, mint hogy legnagyobb tudósunk temettetik. Én szorult kebellel a nagy piac felé indultam, honnan szomorú halotti énekek hangoztak át hozzám. Nem tartoztam Horvát jobb ismerősei közé, ő bizonyosan rég elfeledte a falusi embert, ki őt néhányszor meglátogatá; de kísérni akartam a koporsót én is; melegebben szív nem dobogott a hazáért, mint az, melyet most magyar ifjak végnyughelyére vittek, s habár ebbeli érdeme kevesek által ismertetett el, kevesen voltak, kik nemzetiségünk ébresztésére, kik a hazafiúi érzet fölgyújtására többet tettek, mint ő.

Horvát István száraz tudósnak tartatott. Voltak sokan, kik fáradozásait hasztalan munkának tarták, s csaknem szánakozással szóltak azon férfiúról, ki negyven hosszú éven át terméketlen ismeretek fölkeresésében izzadott, s élete céljául azt tűzte ki, hogy nemzetünk eredetét találja fel, s mindazon érdemeket, melyeket valaha magyar a világirodalom mezején tett, összeállítsa. - Mily eredménye lehet e vizsgálódásoknak a gyakorlati élet mezején, mely haszna csak a tudományokra nézve? - így kérdezének nagy büszkén, s nekik, úgy látszott, hogy e kérdések előtt Horvát érdeme porba dől. A tudós érdemeit kellőleg méltányolni képesnek nem érzem magamat. Ha az elhunytnak annyi kisebb munkái - melyek közül csak a magyar eredeti nemzetségekről írottat említem - egyszer összeállíttatnak, teljes meggyőződésem szerint nem fogja tagadni senki, hogy Horvát élete eredményekre nézve is gazdagabb vala, mint bármely tudósé, ki a magyar történelem mezején eddig fáradozott. De hát csak az eredmény-e az, mi a tudományos pályán érdemeink mérlegéül szolgálhat? Nézzétek a bányászokat: vannak köztök, kik egész életökön át kalapáccsal a hegyek között járva, csak jeleket keresnek, melyeket követve, társaik nemesérc után áshassanak; mások évekig mélyebb s mélyebbre ássák az aknát fényes reményekkel, de látszó eredmény nélkül; ha végre az áldás napjai jőnek is, az ércdarabok, melyeket az egyes munkás felhoz, egyenkint véve kis becsűek, s csak ha ezer meg ezer napszám munkája keresztülment az olvasztón, akkor vehetni észre, hogy kincs szereztetett a világnak. Hasonló ehhez a tudományos munkásság is; minden egyes ismeret több emberéletnek míve, s balgatag, ki, midőn a fényes eredményeket látva, melyekhez valamely egyes száz előzőinek szerzeményét feldolgozva jutott, ezeknek fáradhatatlan szorgalmáról s kitűréséről megfeledkezik. - Az, mit Horvát a tudományokért tett, a jelen pillanatban kevesek, sőt talán senki által sem ismertetik. Magyarország historiográfusa nem a történet írásával foglalatoskodhatott, neki forrásokat kelle keresni, neki föl kelle gyűjteni az anyagot, melyből nemzetünk története egykor összeállíttathassék, s ha majdan hátrahagyott irományai, mint biztosan hiszem, az ország tulajdonává válván, tudósaink előtt megnyílnak: el fogja ismerni mindenki, hogy e hivatást Horvátnál senki hívebben nem teljesítheté; - hívebben nem teljesítheté azért, mert soha kebel nemzete dicsőítéséért inkább az övénél nem lángolt.

Azok, kik - csak hogy a hazáért semmi hasztalan munkát ne tegyenek, inkább egész éltökön át nem tesznek semmit, nevetségesnek fogják tartani, hogy oly ember, ki szorgalma s tehetségei által vagyont, dicsőséget, talán magasabb hivatalokat szerezhetett volna magának, megfeledkezve magáról, egész birtokát könyvek vásárlására fordítja, egész idejét arra, hogy nemzetének eredetét keresse fel. Oly emberek előtt, kiknek felfogása szerint csak az érdem, mi jutalmaztatik, kik a dicsőséget a címekben keresik, kik előtt értékkel csak az bír, mit ennyi s ennyi forinton eladhatnak: Horvát élete egy elveszett emberi létnél nem egyéb, ők, kik kétségen kívül Kőrösit őrültnek tarták; miként ítéljenek másképp azon férfiúról, ki híres utasunkkal hasonló cél után indult ki, s nézetem szerint még nehezebb s örömtelenebb úton; mert ki nem töltené életét inkább India pálmái s ragyogó napja alatt, mint könyvtárában, mohlepte irományok között? De kik a dolgok valódi becsét más mérleggel mérik, nem érzik-e a hatást, melyet tudósunk munkássága előteremtett? A cél, mely után indult, elérhetetlen vala, megengedem, - hisz ha egyesek nem lennének, kik magoknak látszólag elérhetetlen célokat tűztek ki, a nemzetek nem haladnának még a középszerűségig sem; de valamint nemzetiségünknek a bálványozásig vitt szeretete volt az, mi őt e cél választására bírá, úgy egész élete egy hosszú apostolság vala, hogy ez érzeményt másokban terjessze; s Horvát munkássága e részben nem volt sikertelen. Néha vizsgálódásai között talán magyarokat talált oly helyen s századokban is, hol soha magyarok nem voltak, ez meglehet; de hogy még többször teremtett magyar érzeményeket oly tanítványai keblében, hol azoknak előbb nyomai sem voltak, s nála nélkül nem is lehettek volna soha, ez bizonyos. Ki őt egyszer hallá, ha tanítói székén férfias szavával Árpád s a hét vezér dicső tetteiről szólt, vagy roppant tudományának fegyvereivel azoknak állításait, kik a magyart a szegény finn néptől származottnak hiszik, leveré, s fajunkat az erényes scytha s a legyőzhetetlen párth nemzetekkel egybeköté, - vagy továbbhaladva filológiai vizsgálataiban, az etimológia tekervényes ösvényein mindig messzebb s messzebbre nyomult, míg mindent, mi nagy és dicső volt e világon, fajunkhoz tartozónak, magyarok által elkövetettnek állítá: az kételkedhetett mestere állításain, de azon óriási honszeretet hatalma, mely a tudóst elragadta, elragadta tanítványait is, s elvonatkozva egészen tudományos érdemeitől, ha munkásságának ezen oldalát tekintjük, a haza Horvát érdemeit soha nem hálálhatja meg eléggé. Nem volt tanítóink között, kitől annyian tanulták volna a hazát szeretni.

Ennek érzete vala az, mi Horvát temetésénél annyi s oly különböző helyzetű s állású embereket összevezetett. A céhbeli tudósok között sokan hibáztak, de fiatalok s aggok, minden osztályú s minden pártszínezetű emberek együtt követék ravatalát, mindenki érzé, hogy e férfiúban valamit vesztett. S miért? Éppen mivel Horvátban nemcsak a tudóst, de a hazafit keseregjük, mert a múltnak aknáiból ő nemcsak száraz tudományt, de meleg lelkesedést is hozott fel tanítványai számára; mert azoknak egyike ő is, kik, midőn e hon annyiaktól elhagyatott, nem feledkezett múltjáról, nem kétkedett jövőjén soha. Boruljon e honi föld, melynek dicsőítése után vágyódott, lágyan s melegen nemes szíve fölébe, s maradjon fenn emléke sokáig honfitársai között! Tanuljunk példáján szorgalmat, kitűrést s mindenekelőtt lángoló honszeretetet, s ha majdan hazánk a polcra felemelkedik, hol azt látni kívánjuk - fölemelkedni pedig csak úgy fog, ha azok, kik magokat bármi pályának szentelik, mint Horvát, egészen s mellékcél nélkül neki szentelik magokat -: tekintsünk háládatossággal vissza a férfiúra, ki múltunkat talán csak azért festé oly dicsőnek, hogy a jelen nyomorultságát velünk inkább éreztesse, s nagy elődeink példáinak követésére serkentsen.

1846

Bírálatot ígértem Petőfi költeményeiről. Most, midőn e szavam beváltásához készülök, érzem, hogy oly valamit vállaltam magamra, minek megfelelni nem tudok. A lírai költészet, mely nem fárasztó munkának, hanem pillanatnyi fölgerjedésnek gyermeke, melyben a költő nem esztétikai teóriák létesítését keresi, hanem legbensőbb érzelmeit fejezi ki, s mely csaknem öntudatlanul árad el ajkairól, hasonlóan ama kis patakhoz, melyek hegyes vidékekben a sziklák alól néha erőszakkal kitörnek, mivel a bérc nem zárhatja többé magába gazdag forrásait, a lírai költészet érdemeit a kritika bonckésével méltányolni, felfogásom szerint, igen nehéz, s főképp nem érzek én e műtételre semmi hivatást magamban.

Egyike vagyok azoknak, kik a csalogányok énekétől elbájolva, nemigen kérdik, mennyire szabályos ritmus szerint zengé el énekét, s kik ha a virág színein s illatán örülnek, hogy botanikai nevét feltalálják, kelyhét széttépni nem szokták; ki várhat tőlem szabályos esztétikai bírálatot, főképp miután Petőfi költeményeiről szólva még elfogulatlannak sem mondhatom magamat, kevés költői mű lévén, melynek több kedves benyomást, több valódi élvezetet köszönnék, mint éppen Petőfi dalainak? - Legföllebb egyes gondolattöredékeket mondhatok el, melyek most, midőn Petőfi verseit a nemrég kijött gyűjteményben újra elolvasám, támadtak bennem.

Nem emlékszem irodalmunkban senkire, ki első föllépése után a közfigyelmet oly rövid idő alatt magára vonta volna, mint Petőfi. Alig jelentek meg első dalai, s Vörösmarty, kinek tekintélyét talán senki nem vonhatja kétségbe, örömragyogó arcokkal hirdeté fényes reményeit; alig múlt nehány hét, s a dalokhoz zene készült, s a költő már a népnek ajkáról hallá szavait. Honnan ez általános hatás? Nincs senki, ki az irodalmi hír elnyerésére oly hatalmas pajtáskodás mesterségéhez Petőfinél kevesebbet értene; nem szegődött bizonyos iskolához, s így első föllépésénél mestereinek magasztalásaira nem számolhatott; dalaiban nem vala semmi, mi egyes éppen divatos eszméknek vagy érzelmeknek hízelgne. S mi szerzett hát műveinek ily rendkívüli hatást? - Ha Petőfi költeményeinek gyűjteményét végignézzük, nem nehéz okát föltalálnunk. Kétségkívül sok van e gyűjteményben, mi művészi belbecse által teljes mértékben igazolja a dicséretet, mellyel a költemények nagy része fogadtatott, nézetem szerint azonban nem csupán e költői érdemek azok, melyeknek Petőfi népszerűségét leginkább köszöni, - a varázs, melyet közönségére gyakorolt, másban is keresendő. Petőfi kitűnőleg magyar, legkisebb műve is a nemzetiség bélyegét hordja magán, s ez az ok, miért nemcsak, mint sok költőnknél, szavai, de az érzés is, minden magyar által megértetik, melyet dalaiban kifejez. Távol vagyok attól, hogy minden költeményt, mely e nagy gyűjteményben foglaltatik, remeknek hirdessek; vannak egyesek, melyek követeléseimet nem elégítik ki s melyeket, éppen mivel a költő tehetségeit ismerem, ez új kiadásban szívesen nélkülöznék: de, bátran merem állítani, ez egész vastag kötetben nincs egy dal, mely nem lenne kezdettől végig magyar, gondolatában, érzéseiben, minden szavában; a költőnek hibái s tökélyei mintegy nemzetiségünk kifolyásának látszanak; bámulhatjuk-e, hogy midőn dala a legfellengzőbben emelkedik, az egyszerű olvasó is könnyen követi röptét; hogy a legpajkosabb tréfa, mely előtt a finom műbíráló elborzadva aljasságról szól, senkit nem sért, s a kisebb művészi becsű munkák is kedvesen hatnak majdnem mindenkire? Petőfi a szó legszorosabb értelmében magyar költő, s ez az, mi valamint magyarázatául szolgál a nagy hatásnak, melyet művei gyakoroltak: úgy egyszersmind irodalmi érdemeinek legfőbbikét képezi.

De honnan van, hogy a kritikának egy része, mely nálunk dicséreteiben fukar lenni nem szokott, s annyi nevet és álnevet egekig emelt, a közvéleménnyel éppen Petőfire nézve helyezé magát ellentétbe? Egyes kitörések magyarázatát irigységben kereshetjük, mely, mint máshol, úgy az irodalomban is sok, egyébként megfoghatatlan rejtélyt megold, de kritikánk Petőfi irányában követett eljárását még nem magyarázza meg, s én hajlandó vagyok azt szinte azon okban keresni, melyben Petőfi népszerűségének alapját találom.

Petőfi népszerű a közönségnél, mert magyar; nem népszerű kritikusaink nagyobb része előtt, mert kritikánk eddig minden művet egészen idegen szempontból és szabályok szerint ítéle meg, miben egyszersmind okát találjuk azon csekély hatásnak, melyet kritikánk eddig irodalmunkban gyakorolt.

Az újabb irodalmak nagyrészint utánzással vevék kezdetöket. Talán az angol és spanyol irodalmakat kivéve, hol mind az epikai, mind a drámai költészetben több önállóságot találunk, a többiek majdnem kivétel nélkül minták szerint dolgoztak, s a befolyás, melyet a régi klasszikusok az olasz s francia írókra, ezek ismét a németekre gyakoroltak, ismeretesebb, hogysem arról hosszasabban kelljen szólanom. - Nálunk a német irodalomnak jutott e befolyás; s ha meggondoljuk, hogy mikor irodalmunk új életre ébredett, nemzetiségünk éppen legszomorúabb napjait élte, s a magyar nyelv és érzés míveltebb osztályaink között csaknem kivétellé vált: nem csodálhatjuk, ha íróink működésök szabályait azon nemzetnél keresték, melynek nyelve csaknem sajátunkká vált, s a diákon kívül műveltségünk majdnem egyedüli eszköze volt. Irodalmunknak kezdete kevés kivétellel a német irodalom utánzásául tekinthető; kevés kivétellel, mondom, merthogy a francia és klasszikus művek szintén nem maradtak befolyás nélkül, tagadhatatlan, s a versificatio, melyben, a nyelvünk sajátságai által szükségessé vált módosításokkal, egészen a német rendszer szerint jártunk el, s azon számos germanizmus, melyet - bármit mondjanak puristáink - irodalmi nyelvünkben találunk, elég világosan bizonyítja a mondottakat.

Nincs is mit bámulni e tüneményen. Csak annak ismétlése az, mit más nemzeteknél találunk, s nálunk annyival természetesebb, mivel irodalmunk nem egy, már erős nemzetiségből fejlődött ki, hanem egyesek által, éppen a nemzetiség kifejtésének eszközéül használtatott, s a kritika mit tehetett egyebet, mint hogy elfogadva az irányt, mely irodalmunknak vezérei által adatott, szintén a németeknél keresse szabályait; hisz a kritika azt tette s teszi mindenütt: vezeti az irodalmakat, de ildomos vezérként nem seregei előtt, hanem utánok jár. Új irodalmunk kezdetén a kritika nem is tehetett mást. De most, midőn főképp lírai költőinknél több önállóságot kezdünk tapasztalni, midőn irodalmunk nem csupán a nagy német folyónak mesterségesen átvezetett gyönge ere többé, hanem nemzetségünk mélyéből látunk fakadni forrásokat, vajon nem jött-e el ideje, hogy kritikánk is kissé önállóbb felfogásra emelkedjék, hogy átlássa, miként a Tieck- és Schlegelek teóriái irodalmunk valóban eredeti műveinek megbírálására nem egészen illenek?

A német és angol irodalomnak nincs őszintébb tisztelője, mint én; teljes meggyőződésem, hogy magyar író nem tehet jobbat, ha e nemzetek nagy íróival minél tökéletesebben megismerkedik; de hiszem azt is, hogy ha a magyarnak is egykor nagy írói leendenek - miről én soha nem kételkedtem -, akkor nem a külföldi nagy példák utánzása által, hanem csak úgy fognak támadni, ha a lehetőségig önállólag lépnek fel, s nem a külföld kritikai nézeteit, hanem nemzetük sajátságait tartják szemük előtt. Wilhelm Meister, Werther, Faust, Emília Galotti, Uhland és Goethe költeményei nemcsak remekművek magukban véve, hanem németek egész jellemük által; s ha magyar regényeink, drámáink s költeményeink lesznek, érdemesek arra, hogy ezekkel egy sorba állíttassanak, azok bizonyosan nem fognak hasonlítani a nevezettekhez, melyeknek analízisából kritikánk szabályait gyártja. - Nem az a kérdés: francia vagy német modort kövessünk-e műveinkben? - ez az, mi felett kritikusaink oly erősen vitatkoznak; - feladatunk magyar műveket alkotni, s a mód, mi szerint műbírálóink eljárnak, e célt nem segíti elő. - Nemcsak egyes szókötésekben: magában az egész mű koncepciójában és kivitelében is lehetnek germanizmusok, s kritikánk úgy jár el, mintha ez utóbbit csaknem erénynek tartaná.

Mint előre mondám, Petőfi költeményeinek bírálata helyett másról írtam. Bocsássanak meg az olvasók; mondom, nem születtem bírálónak, s Petőfi dalai annyi élvezetet szereztek s szereznek most is, midőn azokat ismét és ismét olvasom, hogy csak mint megvesztegetett bíró szólhatnék. Ha azonban a szerző, kit a kritikus oktatni szokott, e sorokból semmit nem tanulhat, ha egyes verseinek hibás ritmusa, egyes kitételek póriassága s az iránt, miként vált múzsája, a piros csizmájú királyleány, német filozófussá - magyar menyecskétől minden kitelik, hisz hány magyar asszonyság tündöklött egykor mint nagy verbőcziánus jurista -, mindezekről részletes tudomást máshol kell keresni; ha végre nagy meglepetésére másoktól hallja a hírt, hogy Petőfi Sándor kozmopolita lett: egyet megtudhat e sorokból - mit eddigi kritikáinak nagy részénél talán elfeledhetett -, s ez az: hogy írótársai között vannak olyanok is, kik eddigi működését méltányolják, kik kifejlődését figyelemmel követve s látva a haladást, mely későbbi műveit jellemzi, tehetségeiben bíznak. Ki huszonnégy éves korában ennyi jelest alkotott, mint Petőfi, mindenkit kielégíthet, de magát bizonyosan nem, s törekvéseit arra fogja fordítani, hogy még jelesbeket teremtsen.

1847

Alig találunk híresebb egyediséget, kinek jellemére nézve mindenki annyira egy véleményben volna, mint Bacon. Mióta Pope kimondta ítéletét, a híres vers:

The wisest, brightest, meanest of mankind: közmeggyőződéssé vált, és Hume, Lord Campbell, Macaulay, Remusat, Fischer s annyi más nagyobb s kisebb hírű író, ki a nagy angol kancellárról értekezett, több s kisebb ügyességgel ismétlé azt, mi a szerencsétlen dicső iránt mint az utókornak változhatatlan ítélete fogadtatott el.

Dixon könyve érdekes már azért is, mert a közvéleménnyel szembeszáll, s azonkívül tagadhatatlan, hogy ki e könyvet végigolvassa, azon meggyőződéssel fogja azt letenni, hogy az ítélet, melyet az újabb tudományok egyik megalapítójának jelleme felett kimondunk, ha nem igazságtalan is, legalább túl szigorú. Egyébiránt nem vonom kétségbe, hogy Dixon a szabály szerint: "Dum vitant vitia, in contrarium currunt" - Bacon iránti pietása által elragadtatja magát, és oly dolgokat védelmez, melyek ha Bacon aljasságát nem bizonyítják is, legalább biztosan nem szolgálnak dicséretére.

Ez áll főképp Essex iránti magaviseletére nézve.

Dixon elég világosan bizonyítja be, hogy Essex azon buzgóság által, mellyel Bacon előmenetelén dolgozott, ennek inkább ártott, mint használt; de vajon nem bizonyítják-e mindazon levelek, melyek annak megmutatására felhozatnak, hogy Erzsébet Bacont főképp azért nem nevezte ki, hogy Essex irányában függetlenségét bizonyítsa be, nem mutatják-e mindezen levelek Essexnek, megengedem túlzó s meggondolatlan, de meleg részvétét s barátságát; s ha Bacon a szerencsétlen grófnak magaviseletére nézve jó tanácsokat adott, s miután ezek nem követtettek tőle, visszahúzá magát; s ha midőn perében, mint a korona vádlója, ő lépett fel ellene, azt a lehetőségig szelíden s csak hivatalos minőségében tette is: vajon nem sérti-e érzéseinket, midőn őt, habár csak ily minőségben is, barátja ellen fellépni látjuk, s nem kívánta volna-e maga az illedelem, hogy oly viszonyban állva Essexhez, minőben irányában állt, legalább mindent elkövessen, hogy hivatalának e keserű kötelessége alól felmentessék?

Bacon testvére, Antony, éveket töltött Essex udvarában; ő maga ügyvédje s pártfogoltja volt, s miután e viszonyt egész Anglia, s főképp - mint Dixon előadásából látszik - Erzsébet maga ismeré, senki nem bámulhatta volna, és senki nem vehette volna rossznéven, ha a felmentésért folyamodik, s ha ahhoz nem is köti hivatalának megtartását, legalább mindent megtesz, hogy a kínos ellentéttől, melybe őt hivatalos állása emberi kötelességeivel hozta, szabaduljon.

Minderre Dixon semmit nem hoz fel, sőt a mód, melyen Bacon maga későbbi időben szólt, midőn Essex barátai a közvéleményében felülkerekedtek, bizonyítja, hogy azt, mi magaviseletében lealázó vala, nem érezé, mi mindenesetre morális érzületének finomsága ellen bizonyít.

Hasonló nézetem azokra nézve, miket Dixon a hízelgésnek mentségére felhoz, mellyel Bacon nemcsak Erzsébet és Jakab, hanem Burgley, Cecil, Essex, Egerton s áltálján véve mindazok irányában élt, kiktől előmenetelét várta.

Igaz, hogy a XVI. században más fogalmak uralkodtak, s hogy a legjelesebbek is akkor a trónhoz és környezetéhez oly módon szóltak, melyet rég nem használunk többé, s mely által jelenleg saját magunk előtt megalázva éreznők magunkat. Azt is megengedem, hogy Bacon azon egyéniségek közé tartozott, kiknek csaknem szükséggé vált, hogy magokat mindenkinek kellemessé tegyék, s kik ennek mindent feláldoznak; azonban, ha e szüntelen hízelgéseket olvassuk, ez önmegalázást oly embertől, ki saját érdemét egész kiterjedésében ismeré: e szakadatlan urbanitás még oly emberek irányában is, kiket, mint Bacon Cockot, ellenségöknek ismernek s gyűlölnek, s kiknek irányában mégis soha, nem mondom éles, de csak férfias kifejezést sem használnak, legalább azon meggyőződés támad bennünk, hogy az, aki így viselheti magát, legalább a szilárd férfias jellemek közé nem tartozik.

Egészen másképp áll a dolog azokra nézve, miket Dixon Bacon hivatalos visszaéléseiről mond, s ha az általa felhozott adatok állnak - mint kételkedni alig lehet -, bizonyos, hogy a megvesztegetésnek vádja, mely ellene bebizonyítottnak tekintetik, legalább részben alaptalan.

A fejezetek, melyek e tárggyal foglalatoskodnak, talán a legérdekesebbek az egész könyvben. Látjuk ezekből, hogy a XVII. századig az angol törvényszékeknél ugyanazon viszonyok léteztek, mint hazánkban 1848-ig. Hogy a kancelláron kívül a legfőbb bírói hivatalok egyikének fizetése sem ment fel 100 fontra s hogy a bírák, kik egyszersmind egész sereg írnokot és más alsóbb tisztviselőt tartottak el házukban, s kiknek jövedelme 4000, sőt kétszerannyi fontra emelkedett, kizárólag a bírói taxákra számítottak; hogy ajándékok elfogadása nemcsak nem vala tiltva, hanem általános szokásban volt, s csak azon esetben rosszaltatott, ha az pendente lite történt; egyszóval ugyanazon viszonyok, mint hazánkban, s ha ezt tekintetbe vesszük, csakugyan látszik, hogy Bacon semmi hivatalos visszaélést nem követett el, s nemcsak rosszabb nem volt, mint mások, kik őt a kancellári hivatalban megelőzték s becsületben haltak meg, sőt hogy elődeit éppen becsületesség tekintetében jóval felülmúlta.

Az, hogy, ámbár Bacon ellenségei mindent elkövettek, hogy ellene vallomásokat gyűjtsenek, azon sokezer esetből, mely Bacon, mint kancellár előtt lefolyt, négy év alatt csak 25 eset fordult elé, mely ellen vád emeltetett, ezen eseteknek természete, az állítólagos megvesztegetésre fordított summának csekélysége, a nyilvánosság, mellyel a fizetések elfogadtattak, nem is Bacon, hanem írnokai által, kik azokat rendesen protokollálták: mind arra mutat, hogy ezen állítólagos vesztegetések csakugyan mint taxák fogadtattak el, s hogy ha azok közül néhány pendente lite folyt is a kancellár pénztárába, ez tudta nélkül történt. Emellett szól, hogy annyi ítélete közül, melyet Bacon mint kancellár hozott, egy sem változtattatott meg; az, hogy hivatalát elvesztve minden egyéb büntetései - elzárás, bírság, stb. - elengedtettek; hogy minden címei és a felsőházbani helye visszaadattak; hogy haláláig nemcsak a hóbortos király, hanem mindenki által tiszteletben tartatott; s mindeneknél inkább az, hogy több évig viselve oly hivatalt, melynél minden előde meggazdagodott, ő mint szegény ember halt meg, olyannyira, hogy kevés idővel halála előtt az etoni kollégiumban hivatalt kért, hogy magát becsületesen elláthassa.

De mentül meggyőzőbbek azon okok, melyeket Dixon állításának bebizonyítására felhoz, mentül valószínűbb, hogy - mint Dixon állítja - Bacon, ha az ügy perbeli tárgyalásra kerül, ártatlanságát bebizonyíthatta volna, s csak azért nem védelmezé magát, hogy a skandalum kikerültessék, s a király kívánatának eleget tegyen, annál meglepőbb, sértőbb s csaknem érthetetlenebb, hogy Bacon nevével s állásában valaki csak azért, hogy a per kellemetlenségeit kikerülje, s a királynak kedvét keresse, magát bűnösnek vallja, éspedig midőn oly bűntettről van szó, mely nevére örök szégyenfoltot nyom. Ily eljárásnak magyarázatát csak a morális érzet tágságában vagy gyengeségében kereshetjük, s ha Bacon életét tekintjük, e két hibától, úgy hiszem, nem menthetjük őt fel.

Bacon nagy befolyást gyakorolt minden tanulmányaimra, s így nagyobb érdekkel szedtem össze életének részleteit, hogy magamnak egész individualitásáról tiszta képet szerezhessek, s őszintén megvallom, alig foghatom meg, hogy az előítélet, mely a híres kancellár ellen létezik, s melyet ha nem is kizárólag Pope idézett verse okozott, de legalább igen terjesztett, oly férfiakat is, minő Macaulay, annyira elvakíthatott, hogy Bacon jellemét mint megmagyarázhatatlan rejtélyt írják le, mint pszichológiai monstrumot, melyben a természet mindent, mi a legnemesebb s legaljasabb az emberi természetben, oly tarkán vegyített össze, mint arra más példát a történetben nem találunk.

Én Bacon jellemében semmi rendkívülit, semmi meglepőt nem találok.

Nagy ész és gyenge jellem - óriási hiúság, mely mindenre kiterjed, és kielégítését oly utakon is keresé, melyeket az, kiben a férfihez illő büszkeség s öntudat nem hiányzanak, megvet -, nagy ambíció a szükséges erély s kitartás nélkül nem tartoznak azon tulajdonok közé, melyeket ritkán találunk együtt; sőt ha azon férfiak jellemét tanulmányozzuk, kik a tudomány és irodalom körében időszakot képeztek, azt fogjuk találni, hogy ezen tulajdonok vegyülete éppen ily férfiaknál a legközönségesebb.

Mi Bacon életében rendkívüli, az az, hogy ugyanazon férfiú, ki a tudomány körében egy új iránynak megalapítója volt, talán a tudományok, de mindenesetre saját szerencsétlenségére, az államban oly állást foglalt el, mely által nemcsak az irodalom körében, hanem általánosan irigység tárgyává vált, s hogy így azon hibák, melyeket másoknál csak egyes irodalmi vitákból ismernénk, az angol felsőház által tárgyaltattak.

Gondoljunk magunknak fiatal embert rendkívüli tehetségekkel, ki azoknak tudatában s oly családnak tagja levén, mely Anglia legfőbb hivatalait foglalja el, nagy reményekkel lép az életbe; gondoljuk, hogy e fiatal ember szegény s minden becsületes törekvéseinek dacára nem vergődhetik fel, mert éppen azok, kiknek segélyére számolt, őt törekvéseiben akadályoztatják; gondoljuk, hogy ezen ember, ki minden fáradság után negyvenhat éves lesz, mielőtt hivatalra szert tehet, maga mellett akárhányat lát, kik mellékes utakon kegy által oly polcra emelkednek, mely után ő hasztalan vágyódik; gondoljuk hozzá a kort, melyben Bacon élt, s mely politikai moralitás tekintetében oly elveket követett, melyeket napjainkban senki nem vallana be, s hogy ő maga jellemszilárdsággal nem bírt; s úgy hiszem, a híres kancellár egész magaviseletében, még Essex irányában sincs semmi magyarázhatatlan. Én legalább mindig inkább sajnálat- mint megvetéssel tekintek vissza e nagy szellem életére, kinek a természet annyit adott, s ki mindezen adományok által csak azt érte el, hogy halhatatlan nevet szerezve magának, az utókor bámulatával egyszersmind megvetését nyerje el, s ki életén át - mire munkáiban s leveleiben számos bizonyosságot találunk - érezte mindazon keserűséget, melyet a gondolat s tudomány embere a közélet rögös pályáján nem kerülhet ki.

1862

Mindazon jogok és kötelességek között, melyeket a törvényhozás magas céljának elérésére gyakorol, véleményem szerint nincs egy, melynek teljesítése áldóbb s melynek elmulasztása a nemzetre nézve károsabb lehetne, mint azon jog és kötelesség, mely a törvényhozásnak a nevelés elrendezése iránt adatott. Ez teszi a jelen pontnak egész fontosságát, s éppen csak annyiban kívánok szólani, amennyiben ezen pont a nép nevelését illeti, s ezért az egész törvényhozásnak legnagyobb érdekében fekszik. A kérdés tehát csak az: vajon azon nevelési rendszer, mely eddig a vegyes házasságoknak egy nagy részében létezett, ti. az, hogy a gyermekek különböző vallásokban neveltettek, kívánatos-e; megférhető-e a jó neveléssel vagy nem; s vajon azon mód, melyet a ts. KK. és RR. jelen izenetökben ajánlanak, megférhet-e inkább egy jó és célszerűbb neveléssel, mint az előbbeni? Ezen kérdés megfelelésére nézve nem lehetek kétségben. A XVIII. században volt egy nagy író, ki a gyermekek nevelése iránt azt javaslá, hogy a gyermekek tizennyolc éves korukig semmi vallásban ne neveltessenek. Ezen nézet - meggyőződésem szerint - hibás, de talán még védhető. De oly író, ki azt állította volna, hogy a gyermekek jó nevelésére az volna szükséges, hogy a gyermekek két vallásban neveltessenek, sem a XVIII. században nem volt, hihetőképp nem lesz a jelen században is. A kérdés pedig az: vajon a gyermekek különböző vallásban való neveltetése által nem eszközöltetik-e éppen az, hogy a gyermekek két vallásban neveltetnek? Azt hiszem, hogy igen. Mondhatjuk talán, hogy a vallásos neveltetés az ilyen esetekben egészen különválasztatik, hogy a katolikus gyermek katolikus módon fog oktattatni vallásában, a reformált gyermek reformált módon, s ez ex fictione juris szép és helyes; de azt hiszem, hogy nem lehetséges. Ha itt tudományokról volna szó, akkor a nevelést egymástól elkülönözni általában nem lehet. Ha az atya egyik gyermekét matematikusnak nevelné, a másikat törvénytudónak, akkor az egyik a számait tanulhatja, a másik a törvényt, s e két tudomány a legkisebb érintkezésbe sem jön soha, és viszálykodásra alkalmat nem szolgáltathat. Ez így megállhat; de minthogy a vallásos nevelés fő alapja a családi életben fekszik, kérdem a mélt. fő RR-et, ki fog jót állani arról, hogy ha egy házban a gyermekek különböző vallásban neveltetnek, ha felteszem is, hogy a nevelők kímélettel lesznek, s nem fogják akarni, hogy a gyermekek két vallásban neveltessenek, mégis nem fognak-e néha a gyermekek magok ártatlan beszédeik által is egymás között kételkedést gerjeszteni azon vallás iránt, melyben egyik vagy másik neveltetik? Megvallom, én ezen nevelési módot veszedelmesnek tartom. De talán azt mondhatná itt valaki, hogy ezen ok többet mutat, mint mutatnia kellene; hogy ezen ok egyáltalában olyan, mely nemcsak a gyermekek különböző vallásbeli neveltetése iránt hozathatik fel, hanem felhozathatik általában a vegyes házasságok ellen is. S én megvallom, hogy a vegyes házasságokat minden veszély nélkül valóknak a gyermekek vallásosságára nézve nem tartom. De kérdem: e veszélyben nem fekszik-e mintegy nyilvános felszólítása a törvényhozónak aziránt, hogy azokat, amennyire lehet elhárítsa és megkisebbítse, s kérdem: ha vajon azon provízió, melyet a t. KK. és RR. ajánlanak, nem az-e, mely által azon veszély leginkább elháríttathatik? Mert, mélt. fő RR! Igaz ugyan, hogy ezen provízió által a vallásbeli egyezség meg nem szereztetik a családokban, de az egyetlen személy, ki a családokban más vallást követ, az anya, s vajon nem lehetünk-e biztosak, hogy ez gyermekeinek vallásosságát, hitét rontani nem fogja akarni?

A gyermekeknek magok közti beszélgetésökért, a nevelőkért, katechétákért jót nem állhatunk; de nem remélhetjük-e, hogy egy anya vallásos proselytismusért gyermekeinek boldogságát, nyugalmát el nem fogja rontani? Az anyára gyermekeinek boldogságát bátran rábízhatja a törvényhozás. Én tehát ez elvtől vezéreltetve egészen a KK. és RR. izenetét pártolom, és meg vagyok győződve arról, hogy talán e táblának többsége, mihelyt átlátja azt, hogy nézeteim helyesek, pártolni fogja ugyanazt; mert e tábla és általában a törvényhozás nem pártolhat semmit, mi a vallásos indifferentizmust elősegíthetné. A jelen vallásos tanácskozásoknak egy más alkalmával egy érdemes s általam igen tisztelt tagja ezen táblának, midőn korunk vallástalanságáról szólt, azt nyilatkoztatta ki, hogy e vallástalanságot veszedelmesnek nem tartja, s attól nem irtózik. Én nem oszthatom véleményét, s éppen mert ugyanazon mélt. taggal maga a dolog érdeme iránt kezet fogtam, mert a vallásos tárgyakban vele szoktam szavazni, jogomnak és kötelességemnek tartom nyilván kimondani azt, hogy én soha semmit az indifferentizmus elvéből pártolni vagy elfogadni nem fogok. - Bizonyos, hogy azon kor, melyben élünk, nagyokat tett és sokban felülmúlta elődeink reményeit is; de mindaz, mi e korban nagy, mi a jelenben boldogító s a jövőben csodáltatni fog, nem az indifferentizmus következése. Ha korunkban a katolikusok Irlandban emancipáltattak, ha a szabadságért milliók véreztek, ha az angol gyarmatokban a rabszolgák láncai levétettek: ez nem az indifferentizmus következése vala, hanem dicső következése azon hitnek, azon vallásnak, mely az emberszeretetet tűzte ki haladásunk alapjául. Ha az, mit mi most a vallás szabadsága mellett teszünk, egykor áldatni fog: azt az emberi szeretet, a keresztény egyezség tevé, az indifferentizmusnak nincs része tetteinkben.

1840

Ha valaha tárgy volt, mely a mélt. tábla egész figyelmét megérdemlé; ha valaha volt egy pillanat, hol az egyes szavát adva, érezheté tettének egész felelősségét: a jelen tárgy s pillanat egyike azoknak; s akár azon viszonyokat tekintsük, melyekben a hon külön vallású polgárai egymáshoz állanak, akár azon rendkívüli izgalmat, mely Európát e pillanatban a vallásos tárgyak iránt eltölti - nem lehet senki, ki a jelen tárgyról határozva ne érezné, hogy milliók lelki csendjéről, talán hona nyugalmáról határozott. Nem mint egy vagy más vallásnak híve, nem mint egy vagy más politikai nézetnek pártolója - én részrehajlatlanul kívánok szólani a tárgyhoz; fogok szólani azon általányos elvekből kiindulva, melyeket a vallásos tárgyakban mindig követtem, azon erős meggyőződéssel, hogy határozatainknak alapja csak igazság lehet, hogy minden elnyomás, a lelkiismeretnek minden erőszakolása, bárkik felett űzetik, végre megtermi káros gyümölcseit, hogy mint mindenütt, úgy a vallásban a nyugalomnak egyetlen biztos talpköve a szabadság. - A t. KK. és RR. üzenetökben azon tagadhatatlan alapelvből indulván ki, hogy senkinek a polgári törvények iránt tartozó engedelmességet megtagadni vagy azoknak önkényes magyarázatába beléereszkedni nem szabad, - az egész kérdésnek elhatározása, csekély belátásom szerint, csak attól függ: vajon a kérdéses esetekben a polgári törvényeknek megtagadtatott-e a tartozó engedelmesség, s mennyiben történt ez? Ha ez történt, akkor a sérelem világos, s mert alkotmányos országban sem a kormánynak, sem egyeseknek a törvény önkényes magyarázatára engedelmet adni nem lehet: első kötelességünk e sérelem orvoslásáról gondoskodni.

Midőn az 1791: XXVI. t. cikk a vegyes házasságokat törvényes pártolása alá véve, elhatározta, hogy a vegyes házasságoknak akadályokat tenni senki ne merészeljen, s utóbb, hogy ezek katolikus lelkipásztor előtt köttessenek - kétféle kötelesség támada a hon polgáraira nézve. - Az első mindenkit egyformán érdeklő, hogy a vegyes házasságok kötésének akadályokat tenni senki ne merészeljen; a második csak a kat. lelkipásztorokat illető, hogy ezen kötéseknél jelen lenni s mindazt elkövetni tartozzanak, mit azoknak törvényességére nézve az egyház s polgári törvény megkíván. - Hogy csak ez vala, ez lehete a törvényhozónak értelme, csekély nézetem szerint világos, éspedig két okból. Az első a dolog természetéből foly, mely szerint a házassági kötéseknél a törvényhozót csak az érdekelheti, mi teljes törvényességéhez szükséges. A második maga a törvény betű szerinti értelméből fejlődik, mely szerint e szavak: "impedimenta mixtis matrimoniis ponere cautum esto" csekély belátásom szerint nem is értethetnek másképp, mint hogy azokat, kik vegyes házasságra lépni kívánnak, e szándék elérésében gátolni vagy hátráltatni ne lehessen. Mert ha nem ez értelme a törvénynek; ha nem a házasság kötésének, hanem szándékának elébe gördített akadályok tiltattak: akkor szükséges vala eltiltani minden szót, melyet e házasságok ellen valaki mondani vagy írni merészelne; szükséges eltiltani az atyát, ha engedelmének megtagadása által e házasságokat gátolni akarná; szükséges mindenekelőtt eltiltani mindazt, mi a kat. egyház oktatásai között olyan vala, mi a híveket a vegyes házasságoktól visszatartóztathatná. - Hogy pedig ez a törvényhozónak szándéka nem vala, hogy apáink azon pillanatban, melyben a vallásos szabadságot biztosítsák, nem akarhaták, hogy nevökben ily inkvizicionális türelmetlenség gyakoroltassék, az csekély belátásom szerint világos. Ez nézetem a törvényről; s ebből cs. kir. főhercegséged és a mélt. fő RR. bővebben át fogják látni nézetemet a kérdéses esetekről is. A mélt. nagyváradi püspök a lelkipásztorokhoz küldött rendelésében, a háromszori kihirdetést, a plébános jelenlétét s a házasság inmatrikulációját rendelve, mindazt megtevé, mi annak törvényességére szükséges, a tridenti koncilium idézése által kinyilatkoztatván még azt is, hogy az ily módon kötött házasságokat egyházilag is törvényeseknek tartja. - Pásztori levelében sehol a vegyes házasságok törvényességét nem tagadta, sehol ki nem jelenté, hogy azokat szentségeknek nem tartja, és így a törvény szoros értelmét nem sérté; - s bármi szomorúak valának is azon következések, melyeket a körlevél szült, bármi nagy fájdalom tölté minden honfi szívét, midőn közrebocsátása után a vallásos békét veszélyeztetve látá, bármi kínzó lehetett magának a tisztelt püspöknek azon érzemény, hogy lelkiesmérete s vallásos elvei által oly tettre kényszerítteték, mely által ezreknek lelki csendje felzavartatott, - én, ki a sérelem szót annyival szorosb értelemben kívánom használni, mennyivel nagyobb állhatatossággal fogom annak orvoslását kérni mindig, mit sérelemnek tartok; én, ki a haza legnagyobb sérelmeit a múltban s jelenben abból látom eredni, hogy törvényeink nem betű szerint, hanem önkényesen magyaráztattak: azt, hogy valaki, azt, hogy a mélt. püspök egy törvény betű szerinti értelmét követte, sérelemnek nem tarthatom. - Ennyit a múltról. Annyival nagyobb aggodalom tölti szívemet, ha a jövőbe tekintek. Mert vajon azon rendkívüli felgerjedés, melyet a pásztori levél országunk egy nagy részében gerjesztett, elkerülheti-e figyelmünket? Nem kell-e szomorúan tapasztalnunk, hogy általa nem csak reformált, hanem kat. honfitársaink szívében is aggodalmak támadtak? S ha egyrészről a pásztori levél rossz következéseit tekintjük, a másikról azt, mit e tárgyban a jelen pillanatban nemcsak külföldön látunk, de mit itt körünkben a mélt. klérusnak több érdemes tagja s maga országunk mélyen tisztelt prímása kinyilatkoztatott; ha ezekből hihető, hogy a jelen eset, melyről tanácskozunk, nem egyes eset, hanem csak elsője azoknak, melyek által polgáraink lelki csendje ezentúl felzavartatni fog; ha bizonyos - amiről én meg vagyok győződve -, hogy törvényeink jelen állásában ez esetek visszakerülését nem gátolhatjuk: van-e szentebb joga, van-e nagyobb, fenségesebb kötelessége a törvényhozónak, mint gondoskodni arról, hogy mi a múltat elkeseríti, attól legalább a jövőt őrizze meg? A törvényhozó nem várhatja nyugodtan, hogy a vallásos súrlódások honjában megkezdődjenek; nem nézheti, ha ezer családnál a házi csend megbomlik, a legszentebb viszonyok bizonytalanokká válnak, míg az egyes polgárok viszálykodásai között a közjó szenvedni kezd. Ha valaha van, ez azon pillanat, melyben a törvényhozásnak cselekedni kell. - Mit kell tehát tennünk? Mi célszerű, mi kívánatos s főképp mi lehetséges, nem anyagilag, de helyzetünkhöz, állásunkhoz képest? mely, mennyivel tágasabb körre terjeszti a törvényhozó anyagi hatalmát, annyival szűkebb morális korlátokat szabott elébe. - Az első tekintet, melyet soha szemünk elől vesztenünk nem szabad, a vegyes házasságoknak fenntartása. A törvény megengedte, sőt pártolja e házasságokat, s azért nem engedheti, hogy egy, bármily tisztelt rend által céljaiban meggátoltassék; s ha a tisztelt klérus majdnem egy félszázados szokását megváltoztatva, az egyház szokott szertartásai helyett most a törvény betűje szerint csak jelenlétével járul a vegyes házasságok kötéséhez: feladása a törvényhozásnak új módokról gondoskodni, melyek által mindazon akadályok, melyek ebből a vegyes házasságokra nézve támadhatnának, elháríttassanak. Én e cél elérésére csak két módot ismerek. Az első: ha a mélt. klérus az egyházi szertartásokra törvényesen köteleztetik; ha ezen szertartások törvényesen meghatároztatnak, a végrehajtó hatalomnak meghagyatván, hogy az egyházi rendet, ha másképp nem lehetne, világi hatalmával megtartásukra kényszerítse. A második: ha a vegyes házasságok mindazon esetekben, melyekben a klérus elveivel ellenkezésben állnak, befolyása alól kivétetnének. - Már az elsőre nézve, hazai törvényeink a kat. klérusnak annyi jogokat s engedményeket adának, az ország az egyház férfiait oly szépen felruházta, hogy tőlük joggal kívánhatja mindazon engedelmet, melyet a törvénytől senki meg nem tagadhat, s ha a klérus valaha e polgári törvényeknek engedni nem akarna, ha valaha tettei vagy mulasztásai által e törvényeket sértené, nemcsak jogában, de kötelességében áll a törvényhozó testnek, - áll a végrehajtó hatalomnak a klérust ilyenkor visszautasítani természetes korlátai közé; ha másképp nem lehetne, kényszeríteni e polgári törvények megtartására, melyekre nézve a klérus polgár s nem más. - De terjeszkedhetik ezen hatalom egyházi dolgokra is? Én úgy tartom, nem! Arra, mi tisztán vallásos, mi egészen az egyház körében történik, mi nem egy civilis kötés lényegéhez s polgári lehetőségéhez, de egyedül a szentség egyházi ceremóniájához tartozik, a törvényhozás ki nem terjesztheti hatalmát; ki nem terjesztheti, mondom, s ha történetkönyveinket végigtekintjük, vagy a világ állását nézzük: a múlt s jelen, IV. Henrik német császár s némely északi kormányok napjainkban egyformán bizonyítják azon állítást, hogy az egyház nem tűr kényszerítést határai között. - Vagy azon országban, mely az abszolutizmus élő panegirikusának tartatott s talán utolsó tettei által elveszté egy részét egykori nimbuszának, mit látunk? Ott a kormányt rendeleteinek végrehajtásában nem gátolja semmi, a nemzetnek alkotmánya nincs, a polgároknak nagyobb része reformált, s mindazon szigorú rendeleteknek, melyek ugyane tárgyban adattak, mindazon üldözéseknek, melyekkel az egyház férfiai sértettek, mi vala következése? A legszörnyűbb ingerültség, a legnagyobb vallásos felgerjedés, mely Németországban a reformáció óta még létezett. Hogy egy abszolút kormány miniszterei javallák e tetteket, nincs mit csodálnunk. Ha azok, kik honukban a szabad szót eltilták; ha azok, kik a nemzetet egy nagy hadsereggé, az országot egy óriási dicasteriummá képezék, ha azok nem tűrhették a vallás függetlenségét, én értem. De mi kövessük e példát? mi, kik a vallások szabadságáért víttunk, kik a világi hatalomnak a vallásra nézve jogokat adni nem akartunk, kik nem akartuk, hogy lelkiesméretünk felett dicasterialis határozatok uralkodjanak, - mi adnánk a kormánynak ily szörnyű hatalmat törvényünk által? S ha lehetne is várnunk, hogy a kormány nézeteinket osztani fogja - mit róla feltenni nem akarok -, ha reménylenünk lehetne, hogy a kényszerítő eszközöknek, melyek általa használtatnának, nálunk a klérusra nézve nagyobb hatása lenne, mint más országokban, s őt kimondott elvei támogatásától elijesztené: vajon illik-e hozzánk, egy alkotmányos ország törvényhozóihoz, a kormányt ily cselekvésre felszólítani? - S ha tudnók, hogy ezen eszköz célszerű, lehetne-e hozzá nyúlnunk kárunk nélkül? Soha alkotmányos ország a korlátlan hatalmat fel nem szólítá még büntetlenül, soha nem sérté az egyes szabadságát anélkül, hogy az egész szabadság nem sínlette volna következéseit! Lehet, hogy a klérus kényszerítése a jelen pillanatra talán üdvös következéseket szülhetne, s megszüntetné azon nehéz állapotot, melyben a törvényhozás a vegyes házasságokra nézve most áll; de vajon, ha a kormányt egyszer felszólíták, hogy hatalmát a lelkiesméretek felett gyakorolja, nem fognak-e idők jöhetni, hol e határozatnak azok érzendik következéseit, kik azt most felhívják; hol, ami most a vallásos szabadság nevében kéretik, az éppen e szabadság ellen fog használtatni, míg ivadékunk egyszer elmondhatja Tacitussal: ,,Haec quanto majore libertatis specie tegebantur, tanto eruptura ad infensius servitum?" A lelkiesméretnek kényszerítéséről tehát szó nálunk nem lehet s én általérek a módok másodikára. Mihelyt a katklérus kinyilatkoztatá, hogy a vegyes házasságokat némi esetekben elveivel ellenkezőknek tartja; mihelyt a törvényhozás elismeré, hogy ezen elvek felett hatalma nincsen: világos következés, hogy törvényeinek végrehajtását azokra, kik azt elveivel ellenkezőnek tartják, nem bízhatja. A törvényhozás tiszteli az egyházat, tiszteli azon elveket, melyektől vezéreltetik, de törvényeinek teljesítését oly kezekben, melyek tőle függetlenek, nem hagyhatja tovább. S mert a vegyes házasságokat pártolása alá vevé; mert nem engedheti, hogy e pártolása az egyházi rend által haszontalanná váljék, szükséges más módokrul gondoskodnia. Szükséges, mondom, mert az egyháznak általunk elébb nem ismert nézetei szerint a vegyes házasságokról hozott törvényeinknek végrehajtása másképp bizonytalanná válnék; szükséges, mert e törvénynek végrehajtást szerezni egyike fő kötelességeinknek; szükséges, mert ily nagy ügyben, hol ezerek lelki nyugalma, hol milliók jogai, hol az egész nemzet vallásos csendje forog kérdésben, bizonytalanság nem maradhat. - Hosszú meggondolása után mindazon módoknak, melyek e viszonyokban ajánlhatók, egyet találtam, mely e céloknak csekély belátásom szerint megfelel, s ez abban áll, hogy mindazon vegyes házasságok kötése, melyekben a gyermekek atyjok vallását követve, a kat. hitben nevelendők, s melyek eszerint a mélt. klérus elveivel nem ellenkeznek, a kat. lelkipásztorokra bízatván, mindazok, melyekben a gyermekek atyjok szerint más vallást fognak követni, reformált lelkipásztorok előtt köttessenek. - S ezen mód, melyet egy más alkalommal az általam igen tisztelt komáromi főispán már említett, az, mely a jelen viszálkodásokat legjobban s belátásom szerint örökre meg fogná szüntetni, s melynek joguk szerint indítványba hozására én a t. KK. és RR.-eket felszólíttatni kérem. - Ha nézeteim a mélt. tábla többségét meg nem győzheték; ha e célok elérésére valaki által más alkalmatosabb mód ajánltatnék: én örömmel fogok hozzájárulni szavammal mindenhez, miáltal hazánkban a vallásos viszálkodások megszűnését remélhetem, előre is meg lévén győződve, hogy csak a módban lehet különbség, elveinkben nem. - Mi tisztelni fogunk minden szabadságot. Nap a szabadság, melynek minden polgár felett egyformán ragyogni kell, vagy az egésznek egyszerre lealkonyodik. Mi tisztelni fogunk minden lelkiesméretet, minden vallásos meggyőződést, mert ismerjük mindazon szerencsétlen következéseket, melyeket vallásos türelmetlenség s vakbuzgóság a múlt századokban szültek; s tudjuk, hogy e szörnyek századunkban fel nem támadhatnak többé, hacsak a vallásos buzgalomnak egy más vakbuzgóság nem lép elébe, mely elveit megtámadva, vele szembeszáll. De mi fenn fogjuk tartani törvényeinket, mi meg fogjuk őrzeni polgáraink jogait minden külső befolyástól, minden akadályoktól s nehézségektől, melyek e jogok gyakorlatának egy általunk bármi mélyen tisztelt rend által elébe gördíttethetnének; s így lesz, hogy e hon, melyre a művelt Poroszország annyi szánakozással tekint, e nemzet, melyet annyian igazságtalanul vádolnak, ez alkotmány, melyet oly kevesen ismernek s annyira gyaláztak, legalább egyben példája leend a világnak: hogy minden vallásnak fenntartja jogait s nem sérti senkinek szabadságát.

1841

Mikor utolsó alkalommal a nagyváradi s volt rozsnyói püspökök ellen felhozott sérelem ezen tábla által tanácskozás alá vétetett, magam voltam az, ki bátor valék a mélt. főrendek előtt ugyanazt hozni indítványba, mi most a KK. és RR. által javasoltatik; s így kötelesnek érzem magamat - habár csak röviden - azokra, miket a szatmári megyés püspök úr őméltósága felhozott, felelni. A mélt. püspök három okot hoz fel a KK. és RR. indítványa ellen: az első az egyházi és világi hatalomnak egymás közti viszonyaiból vétetett; a második a fennálló törvényeknek tekintetéből; a harmadik az ilyetén törvényes provízió által netalán okozandó lelki nyugtalanságból. - Én pedig megvallom, hogy ezen három ok - egyenként véve - engem éppen arról győzött meg, hogy a KK. és RR. által indítványba hozott javaslat egyáltalában szükséges; szükséges pedig először azon viszonyok miatt, melyek az egyházi és polgári hatalom között léteznek; mert meggyőződésem szerint van egy része a vallásnak, van egy része az egyházi hatalomnak, mely minden világi hatalomtól egyáltalában független, arra, mi az egyház köréhez tartozik és a szentségek ceremóniájához való, a világi hatalom semmi hatóságot és befolyást nem űzhet, hacsak ki nem akarjuk mondani azon elvet, hogy minden világi hatalom, mely például a házassági szentségről kimondja, hogy áldás adassék, s ily vagy más módon adassék, és más szentségeknél is a formát megszabja, valamint a kat. vallásba elegyedik, úgy más vallásokra is kiterjeszthetné hatalmát; s így e részben fenn akarom tartani a kat. egyháznak és minden egyháznak függetlenségét; de kérdem a mélt. főrendeket: mi ennek világos következése? Ennek következése - meggyőződésem szerint - nem más, mint az, hogy mihelyt az egyház függetlensége egyszer elismertetik, mihelyt a világi hatalom kinyilatkoztatja egyszer azt, hogy az egyházi hatalomra semmi lényeges befolyással nem bír, az egyházi hatalomnak már ott, hol a törvény végrehajtásáról van a szó, többé befolyást nem engedhet; mihelyt tehát egyrészről az egyházi hatalmat függetlennek nyilatkoztatjuk, s kimondjuk, hogy a vegyes házasságok törvényeinkhez, szokásainkhoz illők, azonnal ki kellett nyilatkoztatnunk azt, hogy miután azon vegyes házasságok a tisztelt egyháznak elvei ellen valók, azon házasságoknak kötéseit olyanokra kell bíznunk, kiknek elveivel azok ellenkezésben nem állanak; azért kellett bíznunk az ily házasságok kötését a protestáns lelkipásztorra, mert csak úgy tarthattuk fenn az egyházi rendnek teljes függetlenségét; fenntartatik pedig ez úgy, hogy azáltal törvényeink semmi módon nem sértetnek. - A másik ellenok vétetett a törvényből s mondatott, hogy a XXVI. törvényben az foglaltatik, hogy az ilyentén házasságok mindig a kat. lelkipásztor előtt köttessenek. Megvallom, ez áll; de midőn azon törvény hozatott, a kat. anyaszentegyház nem nyilatkoztatta ki oly világosan, mint most, hogy az ilyetén házasságoktól az áldást meg akarja tagadni: mihelyt tehát 1791-ik esztendő óta az egyházi rendnek nyilatkoztatásai e részben némiképp változtak, és a reverzálisok megszüntetése által azon viszonyok törvényesen is más tekintetet nyertek, szükségképp kell változni a törvénynek is, és pótolni kell az 1791. XXVI. törvényt mindazzal, ami mostani helyzetünkben egyáltalában szükséges. - Felhozatott mint harmadik ellenok a KK. és RR. indítványa ellen az, hogy azon javaslat által egyes személyeknek lelki nyugalma sértetni fog. Megvallom, igen átlátom, hogy ez tán történik, de át nem látom, miként fogjuk azt elhárítani; mert azt hiszem, ha valakinek lelkében nyughatatlanság támadott, ha valakinek lelkiesmérete sértetett, annak a törvényhozó nem oka, arról mi nem tehetünk, rajtunk csak az áll, hogy a törvénynek végrehajtását lehetővé tegyük, azt pedig csak úgy fogjuk lehetővé tenni, ha a ts. KK. és RR. indítványát elfogadjuk. Mert micsoda változtatást hoznak a KK. és RR. javaslatba? Azt, hogy az ilyetén vegyes házasságok nemcsak katolikus, hanem protestáns lelkipásztor előtt is köttessenek; - de nem nyilatkoztatta-e a klérus azt, hogy elveivel az ilyetén vegyes házasságokra adandó áldást ellenkezőnek tartja? Mi nem nyilatkoztathatunk ki oly posszibilitást, mely a klérus előtt nem posszibilitás; mi nem adhatjuk polgárainkat azokhoz, kik itt azt nyilvánítják, hogy az áldás adását elveikkel ellenkezőnek látják: én tehát fájdalommal elismerem, hogy nyughatatlanságok támadhatnak és támadnak is ezen új törvény által egyesek lelkében; de egyébiránt meg vagyok győződve, nem rajtam, nem a törvényhozáson áll ezen nyughatatlanság megszüntetése. - Felhozatott itt még egy panasz a törvényhozás ellen, melyre hasonlóképp felelni kötelességemnek tartom, mert az valóban nehéz panasz. Mondatott ugyanis, hogy a jelen törvényhozás gondoskodott, hogy itt a protestánsok jogait kiterjesztette, az unitáriusoknak, a zsidóknak jogokat adott, úgy a nem egyesült görögöknek is, egyedül a katolikusokról nem gondoskodott. Arra nézve, hogy a katolikusoknak jogok nem adattak: különösen azért nem adattak jogok a katolikusoknak, mert azok minden jogot úgyis bírnak. Meg vagyok győződve, miszerint a törvényhozás, a többi vallásokat tekintve, érzette magas feladását, s azt tartom, mihelyt a kat. vallás érdeke sértetni fog, hasonlóképp arról fog tanácskozni, hogy a kat. vallásnak megsértett jogai helyreállíttassanak, s ekkor bizonyosan pártolókra fog találni ez ügy az alsó táblánál is, itt is, mert mit többségben vagyunk; de míg a katolikus érdek nem fog sértetni, addig rossz néven nekünk törvényhozóknak nem veheti senki, hogy éppen azon keresztényi szeretettől vezéreltetve, melyre a kat. vallás bennünket tanított, más polgártársainknak jogokat adtunk, s azáltal megmutattuk legvilágosabban, minő jónak és szépnek kell lenni azon vallásnak, mely az országnak majoritását arra bírhatta, hogy a minoritás iránt igazságos volt.

1840

Mikor ezen tárgy utolsó tanácskozásunk alá került, bővebben előterjesztettem véleményemet. Én a nagyváradi püspök úrnak tettét akkor sérelemnek nem tartottam, habár szívem igen nagyon elbúsult, miután látom, hogy a klérus azon faktumot magáévá tette. Ezen faktumot, miután a dolog nem változott, most sem tarthatom sérelemnek, mert meggyőződésem szerint mindaz, amit a törvény nem tilt, szabad; mindaz, mit a törvény világosan nem parancsol, nem olyan, hogy annak elmulasztása által valaki sérelmet kövessen el, és hazám szabadsága biztosítva csak akkor lesz, ha ezen elv általánosan el lesz ismerve minden ember által az egész hazában, és habár most ezt nem remélhetem is s fájdalommal tapasztalom, hogy ezen elv nem követtetik, hazánkban nem akarok én szavammal okozni oly példát, melyet jónak nem tartok s jónak elismerni soha sem fogok. Mi a sérelmet illeti: mint fellebb mondám, ezen tettet sérelemnek nem tartom; a komáromi örökös főispány őméltóságának indítványát azonban főként két okbul elfogadom; először: mert a volt rozsnyói és nagyváradi püspök uraknak tetteit olyaknak tartom, melyek, habár nem okoznak is sérelmet, legalább nagy aggodalmat szültek a hazában, éspedig annál nagyobbat, mint hogy a klérus azon tetteket egyáltalában magáévá tette s magáénak nyilatkoztatta; másodszor: azért, mert ezen tetteknek felterjesztésében látom legjobb motivációját azon törvénynek, melyet mi tegnap a vegyes házasságokra nézve minden jövő rossz következések elhárítása végett elhatároztunk: és így egyáltalában nem látom át, a törvényhozás miért ne jelentene fel királyának egy oly faktumot, mely aggodalmat szült az egész hazában, és a törvényhozást arra bírta, hogy új törvényes províziót tegyen jövendőre nézve.

1840

Ha azon akadályok hosszú során végigtekintek, melyek haladásunkat majdnem lehetetlenné teszik, ezek közül első helyet foglal kétségkívül azon állapot, melyben a vallásos viszonyok hazánkban állanak. Mióta az 1791 : XXVI. t. cikk alkottatott, mióta ezen t. cikk által, amint a törvény maga mondja, reformált honfitársainknak vallásos szabadsága örök időkre biztosíttatott és megerősíttetett, a súrlódásoknak egész hosszú sora következett, mely akkortul mostanig nem szűnt meg, s annyi országgyűlések fáradozásai nem hozhatták helyre Magyarországban azon békét és egyetértést, mely nélkül a legnagyobb nemzetek is lesüllyedtek nagyságukból; ilyen kicsiny nemzet pedig, milyen a magyar, egészen elaljasodik, és pangásában semmivé lesz. Ez tovább nem maradhat így. A vallás kérdése olyan, melyről nekünk határoznunk kell; mi nem hagyhatjuk tovább e kérdést függésben, nem engedhetjük, hogy valahányszor törvényes intézkedést szükségesnek tartunk, valahányszor valamely új javítást az országba be akarunk hozni, mindig mint rémkép a vallás egybebonyolódott állapotja lépjen előnkbe, és lehetetlenné tegye legnemesebb igyekezeteinket, legszentebb célzatinkat. Azt hiszem, ez az országgyűlésnek legszebb, legmagosabb föladata, - nekünk, kik itt ülünk, legszentebb kötelességünk: a vallás ügyét végre egyszer tisztába hoznunk, nem egyes parciális törvénykezések által, hanem oly módon, hogy tisztában maradjon, hogy azon elvekre nézve, melyekre alapíttatik, vitatkozás köztünk többé ne lehessen; és így nem csak protestáns honfitársaink, hanem magunk nyugalma is végre megállapíttassék; az pedig, mélt. fő RR., egyetlen egy mód által történhetik, és ez az: ha törvény által kimondatik minden vallásnak tökéletes egyenlősége, minden vallásos viszonyokban létezendő tökéletes viszonyosság, minden vallásoknak általános szabadsága. Ha a dolgoknak ezen állásában semmi talán az országban nagyobb reményekkel nem váratott, mint utolsó törvényjavaslatunkra őfelsége által ígért királyi válasz, az igen természetes; de éppen oly természetes az is, hogy ezen királyi válasz azon formában, melyben adatott, e reményeknek eleget nem tett, hogy a várakozásokat ki nem elégítette, nézetem szerint ez a dolognak állásából foly. A vallásos állapotok Magyarországban, felfogásom szerint, oly állapotban vannak, hogy azokat egyes részletes intézkedések által elrendezni, hogy azok között az országot parciális javítások által megnyugtatni nem lehet; itt általános provízió szükséges - itt az egyenlőségnek, viszonosságnak kimondása szükséges. Ha tehát a kormány ezen királyi leiratában beereszkedett volna mindazokra is, miket mi törvényjavaslatunkban fölterjesztettünk; ha mindazokat helybenhagyta volna is: még azon esetben sem jöhetett volna e királyi leirat által a vallásos tárgy úgy tisztába, hogy mi abban tökéletes megnyugvásunkat találtuk volna; mert törvényjavaslatunkban is sok jeles tárgy nem foglaltatik, mely a vallásos viszálkodásoknak kikerülésére egyáltalában szükséges; ilyen az átmenetel és többek. De vannak még más okok, melyekért ezen királyi leirat várakozásainkat nem elégíti ki. Az első ok abban fekszik - hogy ha valahol, bizonyosan a vallásos tárgyakban -, ha valami jót és célszerűt akarunk tenni, mindazon kérdéseket, melyek a tárggyal összeköttetésben vannak, in complexu kell tárgyalni. Mindazon pontok, melyek törvényjavaslatunkban igen szoros összeköttetésben állnak egymással, így jelesül az összeesketésnek módja, a lehető legszorosabb kapcsolatban áll azzal, mi iránt őfelsége királyi leiratában nyilatkozik. Mármost hogy áll ezen királyi leirat? E királyi leiratban kimondja őfelsége szándékát a reverzálisokra, vagyis inkább a vegyes házasságokból származott gyermekeknek mily vallásban történendő neveltetése iránt; aziránt pedig, miképp történjék az összeesketés, a királyi leirat nem nyilatkozik. Már mi ennek a következése? Nem egyéb, mint az, hogy azon indítványokat és javaslatokat, melyeket a kormány az I., 4. és 5. pontra nézve javasolt, mindaddig nem fogadhatjuk el, minekelőtte nem tudjuk, mi a szándéka őfelségének az összeesketések módjának meghatározására nézve, mert a lehető legnagyobb kapcsolatban van egyik a másikkal. Ezen kívül van még egy ok, melyért a királyi leirat ki nem elégít; és ez, megvallom, ezen frázisban fekszik: "non nisi ubi pacta similia haud succederent, aut partes competentes ipsis paciscendi iure hoc uti nollent, nascituros illarum liberos religionem patris sequi debere constituatur." Ha ezen frázis a törvénybe megy, meg vagyok győződve, hogy ezen frázisnak éppen oly káros következései lehetnek, hogy ennek éppen oly interpretációk adathatnak, milyek adattak a "ne transitus temere fiat"-nak; hogy e szavaknak azon magyarázat adathatik, mintha ti. a törvény azt kívánta volna, hogy mielőtt valamely vegyes házasság összeköttetik, az ily egyezkedésnek megszerzése legalább megpróbáltassék. Én tehát mélt. fő RR., mi ezen királyi leiratot és különösen mi azt illeti: hogy a jelen királyi leirat nem olyan, mely egy újonnan alkotandó törvénynek már alapjául szolgálhatna, a t. KK. és RR.-el tökéletesen egyetértek, és erről őfelségét felküldendő felírásunk által, melyet előbbi feliratunkhoz csatolni kívánok, tudósítandónak vélem. Egyébiránt nem lehetek egy véleményben a KK. és RR.-el azon általánosságra nézve, mellyel a királyi leiratban ajánlott módok ellen nyilatkoznak. Meg fogom magyarázni nézeteimet. Mik a kormánynak a királyi leiratban azon módra nézve, mely szerint a vegyes házasságokból születendő gyermekek nevelése iránt rendelkezni kíván, kifejtett nézetei? A királyi leirat ugyanis kinyilatkoztatja, hogy őfelsége attól, hogy a gyermekek atyjok vallását kövessék, egyáltalán nem idegen; és én úgy értem ezt, hogy őfelsége törvényjavaslatunkat ennyiben helybenhagyja; egyébiránt fenn akarja tartani azt, hogy a házasságra lépő felek egymás között másképp is rendelkezhessenek, mint azt a törvény rendelné. Jelen viszonyainkban, így jelesen, míg törvényeinkben az áll, hogy a vegyes házasságokat mindig csak a kat. lelkipásztor előtt lehet kötni, én őfelségének e javaslatát el nem fogadnám. Miért? - mert ez esetben meg vagyok győződve, hogy számtalan térítési kísérletnek nyittatnék út és kapu. Nem szólok tehát most arról, hogy ezen királyi leiratban foglalt javaslatot azonnal elfogadjuk, mert mint most állunk, azt hiszem, hogy ezen királyi leiratnak javaslatát és indítványát elfogadni nem lehet; hanem én úgy vagyok meggyőződve, hogy még ez országgyűlés alatt a vallásos tárgyakat rendbe fogjuk hozni. A t. KK. és RR. ez iránt oly szilárdan nyilatkoztak már oly sok országgyűlés alatt és oly szilárdan nyilatkoztak most, hogy a t. KK. és RR. részéről semmi kétség e kérdésre nézve nem lehet; ők mindig az egyenlőség és viszonyosság elvét pártolták; a mélt. fő RR. közt is bizonyosan a vallásos tárgyban ugyanazon elvek nagy haladási stádiumban vannak: mert ha összehasonlítjuk azt, mi 1836-1840-ben történt, remélnünk lehet, hogy ily arányban haladva, a mélt. fő RR. 1843. évben kezet fognak fogni a t. KK. és RR.-el. A kormány, mely minket ezen királyi leiratban felszólít, hogy az egyenlőség és viszonyosság elvét ezen esetben alkalmazzuk, vissza nem léphet úgy, hogy ezen elveknek törvényes kimondását ellenezhetné és erre nézve szankcióját adni ne akarná. A jelen viszonyok közt tehát - noha optimista nem vagyok - azt hiszem, hogy a vallásos tárgy rendbejő. Már ha ez áll, ha az egyenlőségi és viszonyossági elv a törvénycikkben kimondatik és minden törvényes viszonyaink ezen elv útmutatása szerint rendeztetnek el: vajon akkor is elfogadhatatlan leend a kormány által a vegyes házasságokból származott gyermekek nevelése iránt tett indítvány? Én azt hiszem, hogy nem; s részemről nyíltan és világosan kimondom azt, hogy a kormány által indítványozott módot ily viszonyok alatt a vegyes házasságokból született gyermekek neveltetésére nézve sokkal célszerűbb, a szabadság elvével sokkal megegyezőbbnek tartom mindazt, melyet mi törvényjavaslatunkban fölterjesztettünk, és amelyet én a múlt országgyűlés alatt tehetségem szerint pártoltam. Meg fogom mondani a mélt. fő RR-nek okaimat. Mik a t. KK. és RR-nek, mik nekünk - kik a t. KK. és RR. többségének véleményét e teremben képviseljük - elveink a vallás tárgyára nézve? Elvünk tökéletes szabadság, elvünk az egyenlőségnek és viszonyosságnak elve. Mármost kérdem a mélt. fő RR-et: vajon a viszonyosság és egyenlőség elvének a kormány által tett propozíció nem felel-e meg éppen úgy, mint azon törvényjavaslat, melyet mi tevénk? vajon a szabadság elvének nem felel-e meg sokkal inkább? vajon ha a törvényhozás azt mondja: felállítok részemről egy általános províziót, - mert a gyermekeknek vallásos neveltetésére általános províziót kell felállítani -, s ez az lesz, hogy a gyermekek mindig apjok vallását kövessék; de mivel a vallásos érzelmek kifejlése az asszonyi nemben sokkal erősebb, mint a férfiakban, mert a törvény a vegyes házasságokat pártolása alá vette, és azoknak akadályoztatását törvénysértésnek nyilatkoztatta, és tagadni nem lehet, hogy sok eset lehet, hol egy leány oly buzgósággal viseltetik vallása iránt, hogy inkább, ha szíve törnék is, lemond szerelméről, mintsem hogy vallása elveit sértené, megengedem, hogy ott, hol a felek a törvényes provízióval megelégedve nem volnának, másképp is rendelkezhessenek; - de kérdem: nem sokkal több szabadságot és garanciát nyújt-e ily törvény, mely a részeknek megengedi az egyezkedést, és főképp oly tárgyakra nézve, melyekre nézve a törvényhozás a törvénynek sikeres alkalmazását csak akkor remélheti, ha a felek parancsában megegyeznek? És éppen ilyen a nevelés; mert kérdem a mélt. fő RR-et: vajon mikint fogják nevelni oly szülők gyermekeiket, kik kénytelenítve lesznek arra, hogy azokat bizonyos forma szerint neveljék, belsőképp másképp lévén meggyőződve és mást kívánván, mint mit a törvény rendel? De nem mondatik, hogy ezen viszonyosság, mely a királyi leiratban ajánltatik, inkább látszó, mint való, hogy ezen viszonyosság nem létez, mert reformált honfitársaink meggyőződésével nem egyez meg az, hogy a még csak születendő gyermekek vallásbeli neveltetéséről rendelkezés történjék? - Én, mélt. fő RR. bizonyosan, ha valaki, mélyen tisztelem azokat, kik azon véleményt felállították, de megvallom, nem egyezem meg velök, és részemről éppen az ellenkezőről vagyok meggyőződve, tudniillik arról, hogy reformált honfitársaink meggyőződésével ellenkezésben nem áll, sőt nem is állhat, mert azon esetre, ha ez állna, bizonyosan reformált honfitársaink buzgóságukat arra nem fordították volna, hogy a gyermekeknek mikénti neveléséről törvényes rendelkezés tétessék. A törvényes provízió szintúgy rendelkezik a születendő gyermekekre nézve, mint egyes felek között kötött szerződések; ha tehát ellenkezésben állana református honfitársaink vallásos meggyőződésével az, hogy a gyermekek vallásos neveltetéséről születésök előtt rendelkezzenek, akkor nekik in massa ezen törvény ellen fel kellett volna lépni és protestálni, - ez egyik okom. De mondhatná valaki, hogy különbség van a törvényes provízió és egyes részek között kötött kontraktuális provízió között; - e részben nem fogok ragaszkodni ellenkező nézetemhez, csak azt állítom, hogy reformált honfitársaink vallásos nézete semmiben sem különbözhetik azon vallásos nézetektől, melyekben ugyanazon vallásban levő más nemzetek minden reformált konfessziói vágynak. Márpedig erre nézve biztossá tehetem a mélt. fő RR-et, hogy ez annyira nem ellenkezik más országokban, pl. Badenben, a reformátusok vallásos meggyőződésével, hogy ott, hol a törvény ilyetén províziókat és szerződéseket megenged, igen számosak, sőt számosabbak azon esetek, melyekben a reformátusok kérvén ily szerződéseket, a gyermekek mind a reformált vallásban neveltetnek. Én tehát azt hiszem, a viszonyosság valósággal létez, és meg vagyok győződve, hogy reformált honfitársaink tiszteletre méltó vallásos buzgósága mellett nem lesznek utolsók, kik azon törvény engedelmével élni fognak. De valamennyien tudjuk, mik voltak következései a reverzálisoknak, valamennyien tudjuk, hogy minden vallásos viszálykodások nagyobb része éppen ezen reverzálisokból származott; már ha, mint némelyek gondolják, a kormány által javaslott és indítványozott mód nem más, mint a reverzálisoknak törvényesítése; ha az csakugyan nem más, mint a reverzálisoknak valóságos behozatala, nem kell-e tehetségünk szerint ez oly károsnak mutatkozott dolog törvényesítése ellen felszólalnunk? Én részemről nyíltan kimondom, ha ma az javasoltatnék, hogy a reverzálisoknak adása mind a két félnek engedtessék meg, ily törvényt, habár viszonyosságot látnék is benne, rossznak tartanám azért, mert a reverzálisokat oly valaminek tartom, mi minden szabadsággal ellentétben áll. A reverzálisok egyes felek között kötések, de miként kötött kötések? Egy harmadiknak, egy idegennek befolyásával; a reverzálisok oly kötések, melyektől a kontrahensek közös megegyezéssel is vissza nem léphetnek; a reverzálisok oly kötések, melyekre nézve egy harmadik, tökéletesen idegen még a kontrahens félnek halála után is reklamációt tehet; a reverzálisok nem kontraktusok, hanem egy tökéletesen idegen testületnek adott ígéretek aziránt, hogy a gyermekek mily vallásban fognak neveltetni: ez meggyőződésem szerint minden szabadsággal ellenkezésben áll; mert meggyőződésem szerint úgy előre magát senki sem kötelezheti le, hogy - habár megváltoztatta volna meggyőződését - előre ígérje, hogy gyermekeit egy bizonyos és talán meggyőződésével ellenkező módon fogja nevelni. De vajon azon mód, mely a kormány által javaltatik, a reverzálisokkal áll-e legkisebb hasonlatosságban? áll-e annyiban, hogy a javaslott szerződések a gyermekek vallásos oktatásáról rendelkeznek, de másban miben? Vajon nem lehet-e az ily házassági paktumoknak kötésére nézve oly formákat szabni a törvényben, melyek által tökéletesen kizáratik minden harmadiknak befolyása? Vajon azáltal, hogy tisztán privát szerződéseknek jelentettek ki, nincs-e megengedve, hogy a felek minden pillanatban tőlök visszaléphessenek? nincs-e kizárva minden idegennek beavatkozása? nincs-e eltiltva minden harmadiknak reklamációi joga? De azt hiszik talán némelyek, hogy a királyi leiratban felhozott javaslatok elfogadása által azok, kik vallásuk iránt fölötte buzgólkodnak, mintegy fölhívatnak arra, hogy az ilyetén ígéreteket a felektől mindenféle módon kicsikarván, ezzel vallásuk terjesztésére visszaéljenek; és én magam is úgy vagyok meggyőződve, hogy ha az ilyetén házassági paktumok megengedtetnek, azok, kik vallásuk iránt talán szerfelett buzgólkodnak, mindent el fognak követni, hogy ilyetén ígéretek adassanak, éspedig minél számosabban; én ennek valószínűségét egyáltalában nem tagadom. De vajon azok túlbuzgólkodásait törvényes províziókkal akadályoztathatjuk-e? vagy ha az, mit törvényjavaslatunkban mi ajánlánk, ti. hogy minden gyermek apja vallását kövesse, a kormány által elfogadtatik - azon túlbuzgólkodók nem fognak-e éppen úgy fáradozni vallásuk terjesztése mellett, mint ez esetben? Csak a terrénum különböző; ha most a törvény által tett propozíció elfogadtatik, minden erejöket arra fogják fordítani, hogy ígéretek és szerződések köttessenek; ha törvényjavaslatunk fogadtatik el, minden erejöket arra használni, hogy vegyes házasságok ne köttessenek; itt más a terrénum, csak az a kérdés, vajon a törvényhozásra nézve, miután kinyilatkoztatta, hogy a vegyes házasságoknak akadályoztatását valami veszélyes dolognak tartja, nem sokkal jobb-e, ha azon túlbuzgólkodók azon fáradnak, hogy ily szerződések adassanak ki, melyek később minden pillanatban megsemmisíttethetnek, mintha minden egyes házasság akadályozásán iparkodnának, ím megmondani ez egész tárgyra nézve személyes nézetemet. Legyen szabad, habár szokatlan is, itt egy auktoritásra hivatkozni; nem törvény, nem magyar író, de oly férfiú, ki a szabadság elveinek terjesztésére nézve Németországban többet tett, mint bárki; és ki azon résznél és felekezetnél, melyhez tartozom, elég nagy auktoritással bír: és ez Rotteck Károly; ő ugyanis a kölni püspök iránt létező villongások idejében egy broschürt írt, és abban éppen azon esetre alkalmazólag - mert itt is majdnem ugyanazon kérdések fordultak elő - ezeket írta: "Ich billige es, dass die bügerliche Gesetzgebung eine Regel für die Erziehung der Kinder aus gemischten Ehen aufstelle, doch nur unbeschadet der den Brautleuten zu gewährenden Freiheit etwas anderes für ihre künftigen Kinder durch Ehevertrag zu bestimmen." Ezt csak azért hoztam fel, hogy kimutassam, miképpen sokan, kik a szabadság mellett küzdöttek Németországban, ugyanazon elveket védték, ugyanazon terrénumra állottak, melyeket most a kir. leiratban látok.

Röviden összefogom a mondottakat. Meggyőződésem szerint a királyi leirat nem olyan, mely törvényjavaslatnak alapjául szolgálhatna; nem, először azért, mert az egyenlőségnek és viszonosságnak elvei nem általánosan, hanem csak alkalmazólag azon egy-egy esetre mondatnak ki; - nem, másodszor azért, mert a királyi leirat csak a harmadik pontra terjeszkedik ki, és nem szól a többiekre, miket törvényjavaslatunkban fölterjesztettünk, és mik a harmadik ponttal szoros összeköttetésben vannak; nem, harmadszor azért, mert oly frázist foglal magában, mely, ha törvénybe foglalhatnánk, új súrlódások- és bajoknak nyújtana alkalmat; ennyiben tehát a t. KK. és RR-el egy értelemben vagyok. De mivel azon esetre, ha vallásos villongásaink végképp egy oly törvény által intéztetnének el, melyben a vallásos egyenlőség és viszonosság kimondatnék, én a királyi leiratban mondottakat a vegyes házasságokból született gyermekek neveltetésére nézve ajánlott módot nemcsak hogy nem károsnak, de olyannak tartom, mely a vallásos szabadság elveivel még törvényjavaslatunknál is jobban megegyez; fölszólítandónak vélném tehát a t. KK. és RR-et, hogy a királyi leiratban ajánlott törvényes intézkedések iránt, nem, mint tették, általánosan, hanem csak a dolog jelen állására nézve nyilatkozzanak, s kimondják: hogy addig, míg az egyenlőség és viszonosság elve minden vallásos tárgyra alkalmazva nem lesz, e felirat által ajánlott változásokat el nem fogadhatják; főképpen azért nem, mert a királyi leiratban ajánlott pontok iránti intézkedés célirányosan nem történhetik, míg őfelségének nézete a többi pontok iránt az ország rendei által ismerve nem leend. Nem jó, nem célirányos, meggyőződésem szerint, ha előre ily határozottan nyilatkozva, további traktátusoknak útját elvágjuk, s miután mégis megtörténhetik, hogy később tán meggyőződhetnénk a kormány ez indítványának helyességéről, előre kimondjuk, hogy azt semmi esetre elfogadni nem akarjuk.

1843

Mindenekelőtt kénytelennek érzem magamat engedelmet kérni a mélt. fő RR-től, ha e tárgyban cs. kir. fenségednek intését nem követhetem, s nem szólhatok oly röviden, mint a mélt. fő RR-nek unalma kikerülése végett kívánnám; de mivel a tárgy oly fölötte fontos, miután én - fájdalom! - oly kellemetlen állásban látom magamat, hogy az eddig szólott mélt. fő RR. egyikével sem foghatok kezet egészen: kötelességemnek tartom előadni azon okokat, melyek engem az illető véleménynek pártolására vezetnek. Azt mondá az éppen most előttem szólott igen érdemes főispáni helyettese Borsod megyének, hogy ez egyike azon tárgyaknak, melyek iránt őfelsége elébe fölterjesztést nem tenni valóságos bűn, valóságos törvényhozói vétek volna. Én is azt hiszem, és talán csak a fölterjesztés módjára nézve létez köztünk némely különbség. A KK. és RR. felirati javaslatukban több tárgyakat kívánnak, melyeket én négy pontra osztanék fel. Először: kívánják, hogy őfelsége a brévére adott placétum visszavonására, a papi körlevelek rosszallására és megsemmisítésére kéressék meg; másodszor: a placétum jogának ezen túlgyakorlatára nézve kívánják a KK. és RR., hogy a kormány vagy felsőség a placétumot mindazon esetekben, midőn valamely bréve vagy bulla a törvényekkel ellenkezésben állana, tagadja meg; minden placétummal ellátott bullákat és brévéket pedig országgyűlésről országgyűlésre az ország rendjeivel közöljön; harmadszor: hogy miután egyik sarkalatos törvényünkön, ti. az 1791 : XII. törvényen, sérelem követtetik el némely egyházi személyek ellen indított pereknek felkérése és vissza nem küldése által, a sérelem orvosoltassék azáltal, hogy azon perek azonnal az illető bírák elébe visszautasíthassanak; negyedszer: hogy miután a Magyarországon létező vallásos viszongások között némely házasságok oly módon köttettek, mely az 1791 : XXVI. törvénycikkel meg nem egyez: mind az ily házasságok, mind a belőlök született gyermekek törvényeseknek nyilatkoztassanak. Ezek felfogásom szerint a KK. és RR-nek kívánatai. Azt hiszem, ha valamely tárgyban szükséges, hogy a törvényhozás elvekből induljon ki: a vallásos tárgyak, melyek minden embert olyannyira érdekelnek, - melyekre nézve az országnak egyik polgára sem közönyös, - ezek közé tartoznak. Szükséges tehát mindenekelőtt felállítani azon elveket, amelyekből ki akarunk indulni. Azon elv, melyet a törvényhozás követett, melyet az alsó tábla számtalanszor kimondott, s mely a felső táblánál az utolsó resolutio alkalmakor nagy pártolásra talált: az a vallásbeli szabadság és a vallások közt a lehetőségig helyreállítandó tökéletes egyenlőség. Ez azon elv, melyekből eddig a törvényhozás kiindult, s melyet én is előadásomban szemem előtt fogok tartani. A vallások szabadsága szükséges posztulátumképp megkívánja az egyházaknak függetlenségét; az egyházaknak függetlensége megkívánja, hogy miután egyházi és világi hatalom szükségképp egymás mellett látszik, mihelyt az egyháznak függetlensége kimondatik: azonnal jelöltessék ki azon határvonal, mely az egyházi hatalmat a világitól elkülönözi; mert ha ez ki nem jelöltetik, az egyházi és világi hatalom közt szüntelen collisiók fognak támadni, és az egyháznak függetlensége az egyháznak omnipotenciájába vagy elnyomásába fog átmenni. Szükséges tehát a határvonalnak felállítása, és a kérdés csak az: vajon azon határvonalnak felállítása lehetséges-e? A tapasztalás megfelel e kérdésre, miután látjuk, hogy azon határvonal a világnak majdnem minden civilizált országában felállíttatott s maga a kat. egyház által kétségbe nem vétetett. Minden tárgyak, melyekről a világi hatalom rendelkezik, és melyek iránt közte és az egyházi hatalom közt collisiók támadhatnak, három neműek: vannak olyanok, melyek már természetüknél fogva, például a birtok, világi vagy más jogviszonyokat illetvén, mindenki által a világi hatalom köréhez számíttatnak; vannak olyanok, melyek tisztán dogmákat és egyházi szertartásokat illetnek, s azért az egyházi hatalomhoz tartoznak; vannak végre olyanok, melyek, mint a házassági szerződések, mind az egyházi, mind a világi hatalmat egyaránt érdeklik, és azért mint vegyes természetűeknek látszanak. A tisztán világi dologra nézve - noha az egyházi hatalom befolyását a középkorban a lehetőségig terjesztette is ki -, az egyháznak elvei soha a világi hatalomtul a középkornak legsötétebb századaiban sem respektáltattak. Bizonyítják ezt azon számos esetek, melyekben az egyes országok törvényhozásai bizonyos jogviszonyok elrendezésében az egyház által felállított elvekkel éppen ellenkező elvekből indul ki; így látjuk ezt az elévülésnél, így a kölcsön kamatozása iránt. Az egyház minden kamatot uzsorának nyilatkoztat és szigorúan tilt, s mégis a világi törvényhozás meghatározza a törvényes kamatlábot - és az egyházi férfiak, kik magokat e részben a világi törvénynek alárendelik, s tőkéiket a törvényes kamatláb szerint kiadják, azt vallásos elveikkel ellenkezőnek bizonyosan nem tartják. Így volt az hajdan a hadi szolgálatra nézve, melyektől a kánonok az egyház igazgatóit eltiltják, s melyeket, midőn a hűbéri törvény ezt nekik parancsolta, az egyházi férfiak - mint Tomorynk példája mutatja - híven teljesítének. Így van ez a klérusnak világi és politikai tárgyakba való beavatkozására nézve is, melyeket az egyház szinte tilt, s amelyeknek létezését Richelieu, Mazarin és több nagy státusférfiaikon kívül, kik a klérus soraiból támadtak, az egyházi rendnek tanácskozásainkban való részvéte legjobban bizonyítja; így van a privilégium fori-val; így sok más esetekben, noha ezek is elég bizonyságai annak, hogy tisztán világi tárgyakra nézve az egyház elveinek fölhozása soha és semmi országban nem respektáltatott; elég bizonysága annak, hogy 1791-ben, midőn apáink a klérus ellentmondása ellenére törvényt hoztak, semmi olyast nem tettek, mi a más kat. országokban követett elvekkel ellenkezésben állana. De másrészről, valamint világi dolgokban az egyház, úgy egyháziakban a világi hatalom is - mennyire csak lehetett - kiterjeszteni akará hatalmát; s az emberi nem vigasztalására látjuk: hogy e részben törekvései éppoly sikerteleneknek mutatkoztak, mint melyeket az egyház világi tárgyak elrendezésére nézve tett. Ennek példáját mutatja a kereszténység és protestantizmus, mely végre semmi más, mint az emberi nem egy részének ünnepélyes protestációja a világi hatalomnak a lelkiismeretet érdeklő dolgokba beleavatkozása ellen. - Tisztán egyházi s tisztán világi tárgyakra nézve a civilizált világban azonban - amint mondám - az illető hatalmak kompetenciájára nézve kétség nem létez többé; fennmaradnak azok, amelyek - mind mondám - vegyes természetűeknek látszanak, s csak ezekre nézve maradhatnának némely nehézségek. Ilyenek a házassági kötések. Ezen kötéseknél, tudjuk, a világi és egyházi hatalom közel érintkezésbe jő; itt is azonban, ha azon célt tekintjük, melyet a világi és egyházi hatalom a kötések által kíván elérni, a határvonalnak felállítása, mely e két hatalmat ez esetben is egymástól elválasztja, korántsem leend oly nehéz, minőnek az közönségesen tartatik. Ugyanis mit céloz a világi hatalom? A világi hatalom átlátva azt, hogy a házassági kötések a státus fennállására szükségesek, kénytelennek látja magát meghatározni azon formákat, melyek a házassági szerződéseknek az azoknál szükséges ünnepélyességet megszerzik anélkül, hogy e szerződéseket felette nehezítenék. Az egyház a házasságot szentségnek tartja - és így célja csak az lehet, hogy kik abban részesülni akarnak, előkészülve lépjenek az oltárhoz, úgy, mint azt az egyháznak elvei megkívánják. Eszerint mindaz, ami tisztán szerződési természetű a házasságnál, természet szerint a világi hatalmat illeti; mindaz pedig, ami benne szentség, az egyházat. Addig, míg Európában csak egy vallás létezett, az egyház - mit könnyű volna megmutatni - számtalan koncessziókat tett a világi hatalomnak, s éppen a házasság kötésére nézve sokszor változtatá szertartásait. Midőn a reformáció által a vallásos egység Európában azonban megszűnt, a kat. egyház oly világi hatalomnak, mely tőle különböző elvekből indult ki, koncessziókat nem tehetett többé, s szükségessé vált, hogy ezen két hatalom elválasztassék egymástól, és ezen szükség annyira szembeötlő volt már akkor, hogy mindjárt a reformáció kezdetén azon nagy férfiú, ki azt Németországban megkezdette, Luther Márton, ebbéli nézetét világosan kimondotta, s erre nézve így szól: "Darum muss man die beiden Regimenter mit Fleiss scheiden; eins, das fromm macht, das andere, das äussehrlich Friede schaffet, un bösen Werken wehret; keines ist ohne das andere genug in der Welt. Bis an's Ende der Welt sollen die zwei Regimenter nicht in einander gemengt werden, wie és zur Zeit des alten Testaments im jüdischen Volke geschah." Minthogy a reformáció után a státus és egyház kétféle elvből indult ki, ki kellett jelelni azon határvonalat, amely az egyházat a státustól elkülönözte, s jelesen a házasságok kötésére nézve új jogok és kötelességek támadtak. A státusra nézve támadt azon jog, hogy az egyház elveitől eltérőleg bizonyos formákat határozzon meg, melyek mellett különböző vallású polgárjai között is a házasság teljes érvényességű kötése lehetségessé tétessék; ennek korrelált kötelessége az egyház részéről az, hogy az ilyen szerződéseket elismerje, - és az egyház ezen kötelességét teljesítette is, és igen sajnálom, hogy a klérus Magyarországban oly kevés nyilvánosságot adott a kat. egyház által erre nézve felállított elveinek, melyeknek ismerete a kedélyek megnyugtatására Magyarországban igen sokat használt volna felfogásom szerint, ha Magyarországban tudta volna minden ember azt, hogy a kat. egyház oly házasságokat, melyek a tridenti zsinat által meghatároztatott formákon kívül, jelesen reformált lelkipásztorok előtt köttettek, a kat. egyház által is valóságos és teljes érvényességű házassági kötéseknek tekintetnek. Hogy pedig ez így van, azt a mélt. fő RR. át fogják látni XIV. Benedek pápának e nyilatkozatából: "XIV. Ben. in. declaratione cum instructione super dubiis respicientibus matrimonia in Hollandia et Belgio contracta et contrahenda. - Atsi forte aliquod huius generis matrimonium tridentini forma non servata ibidem contractum iam sit, - aut in posterum - quod Deus avertat - contrahi contingat, declarat sanctitas sua matrimonium huius modi, alio non recurrente, Canonico impedimento, validum habendum esse, et neutrum ex coniugibus, donec alter eorum supervixerit, nullatenus posse sub obtentu dictae formae non servatae novum matrimonium inire." Az egyház, midőn a tridenti zsinat formáján kívül kötött házasságokat érvényeseknek nyilatkoztatta, elismeré és teljesíté azon kötelességét, mely a két hatalom egymástóli elválása után reá nézve támadott. De szintazt tevé a világi hatalom is, midőn az egyházi hatalmat annyiban, mennyiben belső körében működik, és tisztán egyházi szertartás és egyházi dolgok körül foglalatoskodik, szabad mozgásában semmiképp nem akadályozza; - ezen kötelességet teljesíti a status Franciaországban, Angliában, Svájcban, Amerikában, Hollandiában, egyszóval: az egész civilizált világban mindenütt, amit az egyház tesz, semmiképp a törvényhozás körébe nem vonatott. - Ez a dolgoknak állása a civilizált világban, és látjuk, hogy a hatalmaknak elkülönözése mindenesetre inkább célhoz vezet, mint azon út, melyet mi követünk, mivel békéhez és nyugalomhoz vezeti az elsorolt nemzeteket, míg nálunk egy félszázad óta nem szűnt vallásos villongásokat látunk. - Azt hiszem, mélt. fő RR., hogy mi mindkét részről a vallásos kérdésekre nézve rossz terrénumon állunk; a mélt. klérus felfogásom szerint - legyen kimondva őszintén azon tisztelet mellett, mellyel iránta viseltetem - akkor, midőn itt mindannyiszor, valahányszor mi vallásos törvényekről szólunk, protestatióval lép fel, s túllép körén és oly valamit tesz, mi világosan hatalmának köréhez nem tartozik; a klérus tagjai, mint egyes férfiak minden törvényhez hozzászólhatnak és a tanácskozásban részt vehetnek, - a klérus, mint testület tisztán világi törvények ellen nem protestálhat, azoknak semmi szín alatt ellene nem mondhat: s ennyiben a klérus rossz terrénumon áll. De ily és éppen így hibás terrénumon állunk mi is, midőn oly dolgokat, melyek tisztán az egyházi szertartásokhoz tartoznak, politikai diszkusszióknak tárgyává teszünk. - Én mély fájdalommal mondom ki, fájdalommal: - mert magam is katolikus vagyok: a nmélt. klérusnak tetteit 1838 óta egyáltaljában nem helyeselhetem felfogásom szerint. Miután most a dologrul többet gondolkozva, kötelességem szerint mindazon ismereteket, melyekhez mint laikus juthattam, magamnak megszereztem, s azon bullákat és brévéket, melyekben a Szentszék e tárgy iránt nyilatkozott, keresztülolvastam: nem foghatom fel, a tisztelt kat. klérus miképp áldhatta meg a vegyes házasságokat 50 évig? Ha a kat. klérus 50 évig a vegyes házasságokat - nézetem szerint - az anyaszentegyház elveivel ellenkezőleg megáldotta, - ellenkezőleg: akkor felfogásom szerint a kat. klérusnak nemcsak szabad, hanem kötelessége volt visszatérni azon ösvényhez, melyet jónak tartott; de kötelessége volt visszatérni nem rögtön, hanem miután előbb figyelmessé tette a törvényhozást arról, hogy a vegyes házasságok összeadásában ezentúl más szertartásokhoz tartandja magát; kötelessége lett volna ez a mélt. egyházi rendnek az 1839-i országgyűlés előtt is, nem pedig 1840-ben, az országgyűlés után, midőn előre láthatta, hogy három évig országgyűlés nem tartatván, e fontos tárgy körül rendelkezni nem lehet; felfogásom szerint szoros kötelessége lett volna a klérusnak elkövetni mindent, mi a lelkiismeretek megnyugtatására vezethetne; hirdetni minden templomban, minden szószékről, hogy a kat. anyaszentegyház az áldás nélkül kötött házasságokat érvényeseknek tartja. És fájdalom! mégis a kat. klérus ezt nem hirdette soha, hanem elmondá itt a diszkusszió folyamában köztünk; de a nép, amelynek megnyugtatására leginkább szükség volt, a nép nem tudta meg soha ezt, és azon meggyőződésben volt és van, hogy a kat. anyaszentegyház, mely az ily vegyes házasságokat rosszallja, azokat bizonyosan érvényeseknek sem tekinti. Mindenekelőtt fájdalommal töltött el az, hogy összehasonlítva Lambruschini kardinális a magyar klérusnak adott utasítását az országunk prímása által kibocsátott körlevelével, látám, hogy abban némely dolgok nem foglaltatnak, melyek az utasításba fölvétettek és melyek, ha a prímási körlevélbe felvétetnek, kétségkívül nagyobb megnyugvást fogtak volna szülni, és ez KK. és RR-et felmentette volna azon nehéz kötelességtől, hogy prímás őhercegségét azzal vádolják, miként őhercegsége a még nem is létező törvényre előre kimondá kárhoztatását. Ugyanis Lambruschini kardinálisnak utasításában ezeket olvasni: "Quod autem attinet, ad connubiorum istorum, coram acatholico ministro - seu non servata Conc. Tridentini forma, celebrationem: erit omnino sacrorum Praesolum, ac Parochorum studiosissime instare, atque in charitate Dei, et patienta Christi partem Catholicam hortari ac monere, ut illam nimirum ab tantiscandali turpitudine, quantum possint, absteneant. - Siquidem vero huiusmodi ipsorum monitis atque hortamentis nihil - quod absit - proficientibus mixta matrimonia ea ratione fuerint inita: inspectis tam praeteritis - quam praesentibus locorum - de quibus sermo est, peculiaribus circumstantiis, erunt ab episcopis et parochis prudenter dissimulanda, - et quamvis illicita pro validis habenda." - Itt a kardinálisnak nyilatkozatában és utasításában világosan benne van, hogy a reformált lelkipásztorok előtt kötött házasságok a kat. egyház által is érvényeseknek tartatnak. Prímás őhercegsége körlevelében ez nem foglaltatik, és meg vagyok győződve: hogy ha őhercegsége körlevelében ezt hasonlóképp kimondja, más színben fogott volna a kérdés a t. RR. előtt megjelenni. Én tehát - mint mondám, fájdalom! - a mélt. klérusnak eddigi eljárását nem helyeselhetem. De abból, hogy a klérus hibákat követett el, hogy természetes teréről lelépett, mert hibázott: az következik-e, hogy hibákat kövessünk el mi is; hogy mi is oly térre állítsuk ezen kérdést, hol az örökké orvosolhatatlan, hogy a törvényhozást, a kormányt és országot a lehető legnagyobb zavarba hozhatja? s igen félek, ha a t. KK. és RR. javaslata elfogadtatik, ez volna következése. Mert mit akarnak a t. RR? A t. RR. követelik a kormánytól a közrebocsátott körleveleknek rosszallását és megsemmisítését! Méltóságos fő RR! A megsemmisítés oly szó, mely, ideállítva nem megsemmisítést, hanem kényszerítést tesz; s mihelyt a kormány a papi körlevelekre nézve kimondja a megsemmisítést, el kell készülve lenni arra, hogy azon esetben, ha az egyházi férfiak e nyilatkozatnak nem engedelmeskednének, azokat kényszerítő eszközökkel a körlevelek meg nem tartására fogja bírni; mihelyt tehát a megsemmisítést kimondja a kormány: a kényszerítésre kötelezte magát! Már kérdem, mélt. fő RR. - papoknak kényszerítése, oly dologhoz való kényszerítése, minő az áldás, nem tartozik-e azon kormányzási eszközök közé, melyekhez a törvényhozásnak nyúlni bizonyosan csak a legelkerülhetetlenebb szükség esetében szabad, csak midőn az állomány fenntartására e veszélyes eszközökön kívül más nem maradt! Én a t. KK. és RR. által a papi körlevelek megsemmisítésére nézve tett indítványt tehát nem pártolhatom, nem pedig azért, mert először nem tartom szükségesnek; másodszor: nem célirányosnak; harmadszor: nem törvényesnek. Nem tartom szükségesnek: mert ha megengedem is, hogy lehetnek körülmények, melyekben az egyházi rend minden törvény fölibe állítva magát, végre azon szomorú kényszerítésbe hozza a törvényhozást, hogy kényszerítő eszközökhöz nyúljon, azonban a mostani körülményeket olyanoknak nem tarthatom, miután akár civilis szerződést rendeljünk, akár a vegyes házasságok kötése iránt tett előbbeni javaslatunkhoz ragaszkodjunk: a vegyes házasságokra nézve létező akadály megszűnik anélkül, hogy a klérusnak kényszerítése szükségessé válnék. - De nem is célirányos, mert mit céloznak itt a t. RR. s mit célozhatunk mi? - Célozzuk a lelkiismereteknek megnyugtatását! Már kérdem: a kat. klérusnak kényszerítése fog-e a lelkiismeretnek megnyugtatására vezetni? Egy a kettő közül: vagy létez Magyarországban vallásosság, vagy nem! Ha nem létez: akkor az áldásra való kényszerítés haszontalan, mert akkor az áldás megadása közönyös dolog; ha pedig vallásosság létez Magyarországban, főképp a kat. nép között: kérdem: mily hatással lesz a vallásos populációra: ha a törvényhozás, ha a végrehajtó hatalom a vallásnak szolgáit oly-mire kényszeríti, mit az vallásos elveivel ellenkezőnek lenni mond? De azt hiszem, hogy ez nem is volna törvényes, mert miután az 1791 : XXVII. t. cikk fennáll, s az, hogy evangélikus honfitársaink semmi vallásos meggyőződésök elleni tettekre nem kényszeríttethetnek: e törvénynek elismert következése; miután tehát kétséget nem szenvedhet, hogy ezen jog a katolikusokat éppen úgy, mint az evangélikusokat, s e vallásnak szolgáit éppen úgy, mint minden egyes polgárt megilleti: én törvényes nézetekkel nem látom megegyeztethetőnek azt, hogy a kormány olymire szorítsa az egyháznak szolgáit, mit azok vallásos meggyőződésökkel ellenkezőnek hisznek; - ez nézetem a t. RR. felirati javaslatának első pontjára nézve. - Teljes meggyőződésem szerint sokkal előbb fognánk célt érni, ha előadva őfelségének mindazon aggodalmakat, melyeket a kat. klérus eljárása köztünk gerjesztett, őfelségét felszólítanánk, hogy a vallásos dolgok iránt - és jelesen a házasságkötésre nézve felküldött törvényjavaslatunkat minél előbb erősítse meg: mert ezen törvénynek megerősítése előtt a házassági kötésekre nézve köztünk nyugalom és egység nem lesz. Ennyit az első pontra nézve. A t. RR. egyéb kívánatait én teljes szívemből pártolom; pártolom pedig azért, mert azok éppen azon elvnek következései, mely engem arra bírt, hogy az első pontra nézve a t. RR. izenetét ne pártoljam. Ugyanis én azt állítom föl elvkint, hogy vallásos szabadság független egyház nélkül nem lehet; független egyház nem lehet ott, hol az egyház és világi hatalom közti határvonal tökéletesen kijelölve nincsen. Hogy az ilymódon kijelölt határvonal megtartassák, két joga támad a státusnak: első a legfelsőbb felügyelés; a második a büntetés joga azon esetben, ha az egyház férfiai a vallásos elvek ürügye alatt valamely polgári törvényt sértenének. A felsőbb felügyelés joga őfelsége által gyakoroltatik mind a protestánsok, mind a katolikusokra nézve; a protestánsokra nézve az 1791 : XXVI. t. cikk értelme szerint; a katolikusokra nézve a placétum jogánál fogva. Mármost ezen placétumi jog gyakorlására nézve mit akarnak a t. RR? - Kettőt. Az első az: hogy őfelsége azon esetekben, ha valamely bulla vagy bréve a törvényekkel ellenkezésben állana, placétumát tagadja meg. Ez oly méltányos kívánság, melyet, ha a t. RR. kimondásában különös megnyugvást látunk, mi azt egyáltaljában nem is ellenezhetjük. A másik kívánsága a t. RR.-nek, melyet némelyek a mélt. fő RR. közől - mint észrevehettem - nem jól fogták fel azt, hogy valahányszor őfelsége valamely brévét vagy bullát törvényesnek tart, s arra placétumát reá adja, az az ország rendeivel közöltessék. - Már mélt. fő RR! én egyáltalában nem láthatom át, miként jöhetnénk e kérelem által összeütközésbe őfelségének akár jogaival, akár az országgyűlés állásával, akár a klérus függetlenségével, miután mint törvényhozók vallásos tárgyakban mi is rendelkezünk, miután arra, hogy jól rendelkezhessünk, szükséges ismernünk minden vallásnak elveit, - mi egyáltaljában csak akkor lehetséges, ha azon brévék vagy bullák, melyek által a kat. egyház az elvek iránt nyilatkozik, velünk is közöltetnek? A harmadik kívánsága a t. RR-nek azon pereket illeti, amelyek az 1647 : XIV. t. cikknél fogva egyes törvényhatóságok által némely egyházférfiak ellen indítva a kancellária által felkérettek. Kérdem: a pereknek politikus dicasterium által való felkérése és azoknak vissza nem küldése nem áll-e világos összeütközésben az 1791 : XII. t. cikkel, miután kevés van ily világos törvény? Ennek világos rendeletével világosabb ellenkezésben nem állott soha semmi talán, mint éppen e pereknek felkérése és vissza nem küldése. Én azon egyházi férfiak tettei által az említett t. cikket sértve nem gondolom, s ezen meggyőződésemből indulva ki, azt hiszem, hogy ha e perek bíró elébe kerülnek, az egyház férfiai abszolváltatni fognak. Ez nézetem. Egyébiránt akár fölmentés, akár elmarasztalás következnék e perek folytatásából, a kancelláriának azoknak fölkérésére és magánál tartására semmiesetre joga nincsen. Lehessen-e és kelljen-e a törvény értelme szerint az egyházférfiakat büntetni, arról csak bíró határozhat, és a kancelláriának jogai közé nem tartozik, nem e pereket fölkéretvén, az ország bíróságai ellen bizodalmatlanságát mondja ki; s midőn két-három egyént 600 frt. büntetéstől megment, oly nyughatatlanságot gerjeszt az országban, mely azon kárnál százszorta nagyobb. Negyedik kérete a t. RR-nek az, hogy azon esetekben, ahol a vegyes házasságok némely törvényhatóságok végzései következtében nem az 1791 : XXVI. t. cikk által meghatározott forma szerint, hanem másképp adatnak öszve: azok s azokbul született gyermekek törvényeseknek hirdettessenek. Én e részben szinte osztom a t. RR. véleményét. Az hozatott itt fel a t. RR. nézete ellen, hogy azon házasságok törvényesítése egyáltaljában nem szükséges; mert vagy élnek a szülők, és akkor rajtok áll új házasságra lépni és a létező hiányt helyrehozni; vagy meghaltak a szülők, és akkor a gyermeket őfelsége törvényesíti. Egy esetről a mélt. fő. RR., legalább azok közől, kik szólottak, megfelejtkeznek, és az azon eset, ha a felek élnek, hanem az egyik rész - például a vőlegény - új házasságra lépni nem akar, mi fogna történni akkor? Akkor egy oly személyt, akitől nem követelhetjük, hogy a házasságnak minden törvényeit és a tridenti zsinatnak minden kánonjait tudja, büntetünk oly esetben, melyben az rendes törvényhatóságának parancsait követé; büntetjük akkor, midőn azon meggyőződésben, hogy a törvényhatóság bizonyosan oly módot nem fogott volna neki ajánlani, mely végre oda vezet, hogy házassága semminek nyilatkoztassék; tudatlanságánál más vétket nem hozhatunk fel ellene. Ez esetben meg fogják vallani a mélt. fő RR., hogy ez nem oly lehetetlen, ha semmi orvoslás nem volna, s én nem hiszem, hogy egyes elveknek vagy ez esetben talán nem annyira elveknek, hanem némely nézeteknek, oly ártatlanokat szakrifikálni szabadságukban állna. - Ezek után még egyszer engedelmet kérek, hogy ily sokáig szólottam.

Röviden összpontosítva nézeteimet, véleményem ez: a t. RR. első kívánatára nézve a t. RR. nézetét nem oszthatom, mert fölfogásom szerint a papi körlevelek megsemmisítése szükségképp a kat. klérusnak kényszerítésére fogna vezetni, ezen kényszerítést pedig sem szükségesnek, sem célszerűnek, sem a törvényekkel megegyezhetőnek nem tartom, a 2., 3. és 4. pontra nézve ugyanazon elvből kiindulva, miután a vallások függetlensége a kormány felső felügyelése és büntetésjoga nélkül fönn nem állhat: a t. RR. felírási javaslatát pártolom.

1843

Az előttem szólott munkácsi görög egyesült püspök őméltóságának némely előadására kötelesnek érzem magamat felelni. Azt mondá a mélt. úr, hogy az unitaria vallásnak bevételét törvény által kinyilatkoztatni egyáltaljában nem szükséges, mivel az unitaria vallásnak türelmét és fölvételét kinyilatkoztatni éppen annyi volna, mint azt állítani, hogy azon más országoknak polgárai, kik oly vallásban élnek, mely itt Magyarországban felvéve nincs, azért, mert Magyarországba bejöhetnek és az országban utazhatnak, azt is követelhetik, hogy a törvényhozás vallásukat bevett vallásnak kinyilatkoztassa. Azt hiszem, hogy ezen más országok polgárai között, kik oly vallásban élnek, mely Magyarországban bevéve nincs, és az unitaria valláson levő erdélyiek - most már honfitársaink - között véghetetlen nagy a különbség, s minthogy az 1836 : XXI. t. cikk e vármegyéknek Magyarországhoz való csatolását törvényesen kinyilatkoztatta: a magyar törvényhozás kétségen kívül a legnagyobb igazságtalanságot követte volna el akkor, midőn azon szempillanatban, midőn azt kinyilatkoztatta, nem ügyelt volna arra, hogy mindazon polgárok, kik azon megyében élnek, minden polgári jogokat megkapjanak; mert meggyőződésem szerint a magyar törvényhozásnak célzatában nem volt, nem is lehetett, hogy midőn ezen vármegyéknek Magyarországhoz csatoltatását kinyilatkoztatta, ugyanakkor törvény által kinyilatkoztatta volna azt, hogy Magyarországban annyi ezer polgárt, kik eddig polgári jogaikkal éltek, minden polgári jogaiktól meg akarna fosztani. Mert ugyanis, mélt. fő RR! kérdésen kívül fekszik az, hogy a vallások iránt a törvényhozásnak nemcsak jogai, hanem kötelességei közé is tartozik kinyilatkoztatni, milyen vallások azok, melyek a státusnak céljával elveiknél fogva megegyeznek -, és melyek azok, melyek elveiknél fogva a státus céljával ellenkezésbe jőnek? Ha az unitaria vallás azon vallások közé tartoznék, melyek a státus céljával és az ország törvényeivel ellenkezésben állana, akkor azt hiszem, az unitaria vallásnak azon megyékben való létezése elég ok lett volna - bármi igazságos legyen kívánatunk - a részek visszacsatolásáról inkább lemondani. De midőn a mélt. fő RR. az unitaria vallásban a szomszéd országban ennyi hű polgárokat látnak, kiket most már honfitársainknak nevezhetünk, midőn az ország és kormány tapasztalásából tudják, hogy azon valláson levő erdélyiek Erdély impopulációjának legjobb részét teszik, meg lehetünk győződve arról, hogy az unitaria vallás a státus elveivel semmi esetre ellenkezésben nem áll. Mi lehetne tehát az unitaria vallás föl nem vételének egyedüli oka? Egyedüli oka lehetne: vallásos buzgóság. A vallásos buzgóság kérdésen kívül nemes, szép ragaszkodás; de oly országban, hol vallásos egység nem létez, - hol több vallások vétetnek fel, a vallásos buzgóság arra, hogy számos polgárai a hazának minden polgári jogaiktól megfosztassanak, semmi esetre nem vezethet. Azt mondá a mélt. püspök úr, hogy a t. KK. és RR. kívánatának teljesítése az 1836. XXI. t. cikkel ellenkezésben állana, mert abban ki van mondva az, hogy addig, míg a kapcsolat valósággal megtörténni nem fog, azon megyék belső állására nézve semmi különbség és változás nem történendik. De kérdem: miképpen lehet a t. KK. és RR. kívánata e törvénnyel ellenkezésben? s miután ezen kívánatnak létesítése által nem azon megyéknek belső helyzetére nézve történik valamely változás, hanem történik változás országunk törvényeire nézve, s történik változás tisztán Magyarországra nézve. Hogy pedig e változás megtétele, azaz: az unitaria vallás bevételének kinyilatkoztatása nem halasztható akkorra, mikor a visszacsatolás valósággal fog történni, ez oly kérdés, melyről most határozni kell azon számos nehézségeknél fogva is, melyek a visszacsatolásnak most is ellenére vannak. Buzgón kívánjuk e megyéknek visszacsatolását, és kérdésen kívül vannak azon megyékben olyanok, kik hasonló buzgósággal kívánnak egyesülni régi magyar hazájukkal; de azt hiszem, nem fogunk könnyíteni a már létező nehézségeken, s nem fogjuk a visszacsatolási vágyat nevelni azon megyékben, ha itt nem nyilatkoztatik ki az: hogy az unitaria vallás, mely azon megyékben számos polgárnak vallása, Magyarországban is bevétetik, s ha nem biztosítjuk az unitárius polgárokat arról, hogy midőn Magyarországgal egyesülnek, semminemű jogaiktól megfosztva nem lesznek. - Éppen azért tehát, mert kötelességünk, amennyire lehet, e megyéknek visszacsatolását könnyíteni, szükséges, hogy kinyilatkoztassuk: hogy az unitaria vallás Magyarországba bevétetik. Én tehát a t. KK. és RR-nek izenetét és törvényjavaslatát egész kiterjedésében pártolom.

1843

HÉT BESZÉD

1

Röviden csak azon indokokat akarom előadni, melyek a minisztériumot arra bírták, hogy habár számtalan nagy fontosságú és sürgős kérdésekkel van elfoglalva, mégis ezen ügyben már most kívánt törvényjavaslatot a t. Ház elé terjeszteni. Az 1848-i XX. t. cikk minden, az országba bevett vallás tökéletes egyenlőségét és a köztök létező viszonyosságot állította fel elvül. A 8. szakaszban biztosította a hon görögkeleti polgárainak jogát egyházi és iskolai ügyeiknek autonóm rendezésére nézve, egyszersmind e célból egy egyházi kongresszus összehívását rendelte el, meghatározván az összehívásnak módját és a tartandó egyházi kongresszus alakját. A nemsokára azután közbejött események következtében a törvénynek ezen rendelete nem volt teljesíthető, és így történt, hogy azon nagyfontosságú változások, melyek a görög-keleti egyház körében híveinek megegyezésével történtek, jelesen a görög-keleti egyház román és szerb nemzetű híveinek egymástól való elválása és egy külön román metropoliának felállítása, oly egyházi gyülekezetben határoztatott el, mely formájára nézve az 1848-i törvény rendeleteinek meg nem felel, és hogy emiatt a görögkeleti metropoliának kettőre való tettleges elválasztásának törvénykönyvünkben semmi nyomát nem találjuk. Ezen hiányt pótolnunk kell, és azért a minisztérium szükségesnek tartotta egy oly törvényjavaslatot a t. Ház elé terjeszteni, melyben azon egyházi gyülekezet, melyben a két metropoliának elválasztása elhatároztatott, amennyiben a formára nézve az 1848-i törvénynek nem felel meg, utólag törvényesíttessék, hogy az újabban felállított román metropolia törvénybe iktattassék, hogy miután 1848-ban a törvényhozás csak egy görög-keleti metropoliát ismer s csak ezen egy részére biztosította az autonómiát, mostan, miután a metropolia kettévált, a két metropolia mindegyikének autonómiája és egymás iránti koordináltsága külön biztosíttassék, és egyszersmind meghatároztassanak azon módok, melyek szerint ezen külön metropoliák egyházi gyülekezetei első esetben össze lesznek hívandók. Végre, hogy azon jogi kérdések elhatározására, melyek a két metropoliának elválasztása következtében támadtak, a törvényes bíróság a törvényhozás által határoztassék meg, magától értetődvén az, hogy alkotmányos országban jogi kérdéseket elhatározni közigazgatási úton nem lehet, s hogy ennélfogva a törvényhozásnak gondoskodni kell egy rendes bíróról, ki e kérdések felett határoz.

A cél, amelyet a kormány e tekintetben e törvény indítványozásánál szem előtt tartott, és amelyre nézve teljes meggyőződésem szerint, a Ház vele megegyezik, először az volt, hogy miután a görög-keleti egyházhoz tartozó polgártársaink célszerűnek tartották egymástól elválni, mindazon viták és súrlódások, melyek a görög-keleti metropolia eljárásának következtében előadhatnák magokat, a lehetőségig kikerültessenek, és mentül gyorsabban intéztethessenek el: mert kétségtelenül az ország érdekében fekszik, hogy minden oly kérdések, melyek nagyszámú polgárok közt izgatásnak és egyenetlenségnek anyagai lehetnek, elmozdíttassanak.

Második célja és feladata a kormánynak, és kétségen kívül a háznak is, e törvénynek alkotásánál az, hogy, miután az 1848-i törvény, mely e hon görög-keleti egyházú polgárainak egyházi és iskolai ügyekben teljes autonómiáját biztosította, csak egy keleti egyházról szólt, ezen autonómia az egymástól különvált metropoliák mindegyikének biztosíttassék, s így az, mi az 1848-i törvényhozásnak szándéka volt, világosan kifejeztessék, annyival inkább, mert alig ismerek valamit, mi inkább az ország érdekében fekszik, mint az, hogy az országban létező minden vallásfelekezetek teljes autonómiája biztosíttassék. Először azért, mert alkotmányos országban a dolgok természete kívánja, hogy valamint más viszonyok, úgy azok is, melyek minden polgár kedélyét igen közelről érdeklik, azaz vallási viszonyai, éppen úgy a szabadság alapján rendeztessenek. Másodszor azért, mert az 1848-i törvény minden vallásfelekezetek teljes egyenlőségét és viszonyosságát állította fel alapelvül, az egyenlőséget és viszonyosságot pedig praktice másképp életbe léptetni nem lehet, mint minden vallásfelekezetek teljes vallásszabadsága által. Harmadszor, mert amennyiben az államnak szintén biztosítékokra van szüksége arra nézve, hogy az egyházi autonómiának színe alatt az államnak jogköre ne szoríttassék meg, az állam ezen biztosítást feltalálja először legfőbb felügyeleti jogában, másodszor - meggyőződésem szerint - még inkább abban, hogy az autonóm egyházak mindegyikének körében az egyes polgárok befolyást gyakorolnak, s ezáltal önmagok gondoskodhatnak arról, hogy az ország alkotmányos jogai egyes egyházak érdekeinek túlterjesztése által ne szoríttassanak meg.

Fölöslegesnek tartom jelenleg a törvényjavaslat egyes pontjainak bővebb indokolásába ereszkedni; amennyiben ellenök észrevételek fognának tétetni, fönntartom magamnak, hogy azokra az egyes pontok tárgyalásánál válaszoljak.

2

Nem ereszkedem az előttem szólónak motívumaiba; csak azt nyilatkoztatom, hogy a kormánynak, és úgy hiszem, e részben mondhatom, a t. Háznak is, szándéka a törvény ezen szakaszánál nem más, mint az, hogy a románok számára felállított metropolia önálló legyen, ne szubordinált. Ha tehát valakit megnyugtat az, hogy az egyenjogú szó helyett a koordinált szó vétessék fel, az ellen semmi kifogásom, annál kevésbé, mert ezen egész törvénynek feladata éppen az, hogy megnyugtatólag hasson.

3

Kérném a t. Házat, ne menjünk tárgyalásainkban egészen más térre, mint amelyen állunk.

A törvényjavaslatnak 3. paragrafusa világosan kifejezi a kongresszusnak, azaz egyházi gyülekezetnek teendőit, tágasan biztosítva az egyes vallásfelekezeteknek teljes autonómiáját, de kijelölve egyszersmind annak körét úgy, hogy minden oly tárgy, mely nem iskolai s egyházi ügyeiket illeti, a kongresszusba nem vonható. Ha tehát megnyugvását találja valaki abban, hogy ezen kongresszusok nemzeti kongresszusoknak neveztessenek, én abban nem látok semmit, mi az ország érdekeit veszélyeztetné.

A szerbek egyházi gyülekezetét azért neveztem nemzeti kongresszusnak, mert ezen név az, mely Magyarországban ezen egyház gyülekezeteire nézve mindig használtatott. Mivel pedig a magyar törvényhozás ezen törvénynél is az egyenjogúság elvéből indult ki, éppen azért ugyanezen szavat akartam használni a román kongresszusra is, mely szó itt is csak azt jelentheti, mit az a szerbek kongresszusánál kifejez.

Azt hiszem tehát, legjobb volna, ha tanácskozásunkban mindent mellőzve, mi oda nem tartozik, egyszerűen azon kérdés felett szavaznánk, vajon e szó: "nemzeti" felvétessék-e a szerkezetbe?

Világosan kimondom újra, hogy a "nemzeti" szót azért használtam és azért használhattam meggyőződésem szerint veszély nélkül, mert a harmadik szakaszban oly világosan kijelölve láttam a kongresszusnak hatáskörét, hogy akármiképp neveztessék is, ezen paragrafus értelmén túl terjeszkednie nem lehet.

4

A központi bizottság szerkezete ellen azon egy kifogás volt, hogy belőle a román kongresszusnál a "nemzeti" szó kimaradt; méltóztassék tehát elfogadni azon szerkezetet, melyet az egyes osztályok ajánlottak, és így a "görög-román egyházi gyülekezet" mellé méltóztassanak még oda tenni: "nemzeti."

Ennek annyival inkább úgy kell maradni, mert az indok, mely a t. Házat arra bírta, hogy a "nemzeti" szót a kongresszus címezésénél használja, az volt, hogy a t. Ház a legtökéletesebb egyenjogúság elvéből akart kiindulni; ugyanazon kifejezést tehát, mely ott használtatik, hol a szerb kongresszusról van szó, kell alkalmazni a románnál is. Ezt pedig csak úgy érhetjük el, ha a "nemzeti" szót fölvesszük a központi bizottság szerkezetébe.

5

A két szerkezet közötti különbséget akarom megmagyarázni. Azon szerkezetben, melyet a minisztérium bátorkodott az osztályok elé terjeszteni, az van kimondva, hogy az ily módon összehívandó mindkét kongresszus legelső feladata lesz a kongresszus szervezetét őfelsége jóváhagyása mellett megállapítani. Az van tehát kimondva a szerkezetben, hogy a kongresszusnak, legelső teendője lesz ugyan tanácskozni afelett, vajon a mostani szervezetet ezentúl is megtartani akarják-e vagy más szervezetet akarnak-e felállítani, de ezen kívül folyó egyházi és iskolai ügyeikről már ezen első kongresszus tanácskozhatik. Ez következik a miniszteri szerkezetből. Az osztályok által ajánlott szerkezet szerint ezen első kongresszus nem tanácskozhatnék semmi más felett, csak a szervezet felett, és ha a kongresszus a szervezet felett határozott, kénytelen anélkül, hogy akármi más iskolai és egyházi ügyről szólhatna, szétmenni, és a megállapított szervezet szerint új kongresszus összehívását szorgalmazni. Én részemről úgy vagyok meggyőződve, hogy a minisztérium által ajánlott szerkezet inkább megfelel a célnak, annyival inkább, mert azon szerkezet, mely a szerb kongresszusra nézve fölállíttatott, ugyanaz, mely régenten volt. Feltehető tehát, hogy a szerbek talán semmi változtatást sem fognak tenni a szervezetre nézve, hanem azt fogják mondani, hogy megtartják. Át nem látom tehát, miért kellene az első kongresszust anélkül, hogy másvalami fölött tanácskozhatnék, szétküldeni és azután ismét újat hívni össze. Én tehát bátor vagyok a miniszteri javaslatot a t. Ház figyelmébe ajánlani.

6

Azt hiszem, meg fogom könnyíteni a diszkussziót, ha röviden előadom azon álláspontot, melyből ezen szakasznak alkotásánál kiindultam.

A két metropoliának elválása a dolgok természeténél fogva - mert az elválás az egyes községekben is megtörténik - igen sok jogi kérdést fog maga után vonni, így a templomi vagyon és templom épületének tulajdonára és mindenféle alapítványok tulajdonára nézve. Ezen kérdéseket a dolgok természeténél fogva adminisztratív úton, mint eddig történt, eldönteni nem lehet: mert ez az alkotmányos ország alapelveivel ellenkezik. Itt tehát bíróságot kell felállítani, hogy ítéljen azon kérdésekről, melyek ámbár az egész hitfelekezetek közt forognak fönn, mégis éppen úgy jogi kérdések, mint más kérdések, ítéljen pedig felfogásom szerint - ezt már mellékesen jegyzem meg - nem méltányosság, hanem jog szerint. Megérintem még, hogy a méltányosság szót nem szeretném különösen megemlíteni, midőn bírói ítéletről van szó. Kell tehát bírót kijelölni, ki ezen ügyekről ítélni fog.

E tekintetben két szempontot kell szem előtt tartanunk; először azt, hogy csakugyan az országnak érdekében fekszik, hogy ezen kérdések ne húzódjanak évekig, hanem keresztülvitelök lehetőleg hamar eszközöltessék, és ne csináljunk belőlük harminc évig tartó juris pereket; másik érdek az, hogy fölötte rövid és sommás procedúra ne legyen belőle minden apelláta nélkül, nehogy ezen kérdések, melyek az actorra és incattusra nézve igen nagy fontossággal bírnak, csak úgy egyszerűen intéztessenek el. Így tehát középutat kell választani. A rendes bíróságot tehát, mint azt némely képviselő úr által benyújtott módosítvány magában foglalja, a minisztérium nem tartotta célirányosnak. Mert mi a rendes bíróság? A rendes bíróság: a megyei sedria. Márpedig minden oly megyében, hol ilyféle kérdések előfordulhatnak, a dolgok természeténél fogva mind a két nemzetiség képviselve van; annálfogva minden ily egyes kérdés eldöntése konfliktusra adna alkalmat. E tekintetnél fogva nem indítványoztuk a rendes bíróságot, hanem indítványoztunk első fórumul delegált bíróságot, a fellebbezések azonban az ország legmagasabb fórumához, azaz a hétszemélyes táblához fognak vitetni.

Ha tehát méltóztatnak beleegyezni, minden résznek megnyugtatására legjobb volna az, ha a tisztelt Ház mindjárt jelölné ki azon fórumot, melyet egyszer s mindenkorra delegál, ha például a törvényben kimondaná, hogy első fórumon a királyi tábla bizonyos számú tagjai fognak ítélni, és innen történik az apelláta. Ez volna a legcélszerűbb.

7

Előre is kijelentem, hogy indítványomnak azon szövegezését, melyet Horváth Lajos és társai beadtak, elfogadom; ellenben t. barátom, Nyáry Pál indítványát nem fogadhatom el, mert meggyőződésem szerint a törvényhozásnak kötelessége ótalmazni minden jogot s minden érdeket, s éppen azért volt szükséges a törvényjavaslathoz ezen szakaszt hozzáadni azon jogok ótalmazására és biztosítására, melyeket a görög-keleti egyházhoz tartozó sem román, sem szerb polgárok előbb is gyakoroltak. Ez tökéletesen el van értve. Nemlétező viszonyoknak törvényt csinálni, s felszólítani ezáltal mintegy a görög-keleti egyháznak egyes nemzetiségű tagjait, hogy ők is az egyháztól elváljanak, mit még eddig nem tettek: ezt nem tartom szükségesnek, mert hiszen utoljára, ha kívánni fogják, a maga útján, éppúgy, mint a maga idejében a románok a szerbektől elváltak, később a görögök is elválhatnak a szerbektől és a románoktól; a Ház elé fog jönni kívánságuk s ezen új egyháznak konstituálása; és meg vagyok győződve, hogy a Ház akkor ebbe bele fog ereszkedni, és a dolgot úgy fogja elintézni, mint most a szerb és román egyház elválását elintézte. Én tehát azért nem fogadom el az indítványt, mert jelenleg nem tartom szükségesnek.

1868

Bihar megye berettyóújfalusi kerületének t. képviselője nyilatkozatra hívta fel a kormányt afelől, "szándékozik-e ezen ülésszak alatt az 1848-i XX. t. cikkely értelmében egy a vallási jogegyenlőség szent elvének életet adó törvényjavaslatot az országgyűlés elé terjeszteni"?

Nem osztozhatom azon nézetekben, melyekkel t. képviselőtársam ezen felszólalását indokolta.

Én részemről, habár az 1848-i XX. t. cikk rendeletének azon részében, melynél a teljes jogegyenlőség csak a törvény által léptethetik életbe, a teljes jogegyenlőség még létesítve nincs, a vallások közt létező viszonyokat nem tekinthetem olyanoknak, melyek a méltányosság és közérzület valóságos botránkoztatására szolgálnának. Én nem hiszem, hogy ezen állapot az egy haza polgárai közt a meghasonlás és gyűlölség magvait hintené el.

Megengedem: lehetnek, sőt tán vannak is némelyek, kik abban, mert a vallás tekintetében, mint más tekintetekben is, az 1848-i törvények minden céljai még tökéletesen nem létesíttethettek, izgatás anyagát keresik. Meglehet, vannak egyesek, kik ezen állapotjainkat is arra használják fel, hogy e haza polgárai közt a gyűlölség magvait hintsék el; de én meg vagyok győződve, hogy e hon polgárainak keble, bármely vallásfelekezethez tartozzanak is, nem azon talaj, melyen a gyűlölségnek magvai ki fognának kelni. Hogy e nemzet, mely még akkor is, mikor külső befolyások következtében vallási kérdésekért fegyverben állott, soha nem feledkezett meg arról, hogy különböző egyházakban csak az egy hazára kéri Isten áldását; hogy ezen nemzet, mely oly korszakban, midőn Európának majdnem minden népei a vallás következtében kettéváltak, soha egységének érzetét nem vesztette el; hogy ezen nemzet azért, mert az 1848-i t. cikkben kimondott jogegyenlőség mindeddig tökéletesen létesítve nincs, egymást gyűlölni, egymástól elválni fogna: nem hihetem.

De ha az indokolásra nézve t. képviselőtársunkkal egyet nem érthetek, tökéletesen egyetértek vele arra nézve, hogy vallási kérdéseinknek törvényhozásilag való teljes befejezésénél alig ismerek fontosabb feladatot. Feladatunk ez azért, mert először az 1848-i XX. törvény ezt világosan rendeli; feladatunk azért, mert a vallások tökéletes egyenjogúságának életbe léptetése szükséges következménye azon elveknek, melyeken 1848 óta egész alkotmányunk alapszik; szükséges következése helyzetünknek, mert oly országban, melynek alkotmánya az egyenjogúság elvére alapíttatott, még a legegyszerűbb logikával sem fér össze, hogy azon viszonyok, melyek minden egyes polgárt legközelebbről érdekelnek, ne az egyenlőség elve szerint intéztessenek el; és melyek oly országban, hol az alkotmányos államnak minden biztosítékai megvannak, hol sajtószabadság létezik, egyes vallásoknak uralkodása nem ezen vallásoknak szolgál javára, hanem azokat csak örökkévaló, éspedig ellenállhatatlan megtámadásoknak teszi ki.

Meggyőződésem szerint tehát érdekében fekszik az országnak, hogy az 1848-i törvény elvei minél előbb létesíttessenek minden következéseikben; érdekében fekszik a haza minden egyes polgárának, hogy az, mi köztünk súrlódásokra adhatna alkalmat, mentül előbb eltávolíttassák, s érdekében fekszik minden egyes vallásfelekezetnek: és e tekintetben biztossá tehetem a t. Házat, hogy a katolikusok éppen nem képeznek kivételt; mert ők azt, amit t. képviselő úr a katolikus vallás uralkodásának méltóztatott nevezni, inkább oly állapotnak tekintik, melyben a katolikus vallás az őt megillető szabadságot nem élvezheti.

Hogy azonban, bár ez a kormánynak szintúgy, valamint kétségkívül a t. Háznak nézete, az 1848-i törvény által kimondott jogegyenlőség még eddig létesítve nincs, ennek két oka van.

Az első: rendkívüli helyzetünk, melynél fogva a törvényhozás, midőn a legszükségesebb és elhalaszthatatlanabb teendőkkel el van halmozva, néha azon szomorú kénytelenségbe jut, hogy oly tárgyakat is, melyeknek hasznosságáról, sőt valóságos szükségéről meg vagyunk győződve, megoldani nem áll hatalmában, mert az idő hiányzik. És a t. képviselő úr, ha azon tárgyakat méltóztatnék tekintetbe venni, melyekkel eddig törvényhozásunk foglalkozott, azon ügyeket, melyek most tanácskozásaink tárgyát képezik, és azokat, melyeknek mint előlegeseknek tárgyalása határozat által a törvényhozásnak kötelességévé tétetett: maga a t. képviselő úr talán nem egészen a kultuszminisztériumot fogná felelőssé tenni, hogy a vallási kérdések eddig nem oldattak meg.

De a másik ok, miért ezen kérdések megoldása még eddig nem is kísértethetett meg, csakugyan a minisztérium nézeteiben és azon álláspontban fekszik, melyet az minden vallási kérdésekben elfoglalni szándékozik.

Meggyőződésem szerint a természetes állás, melyet az államnak és a törvényhozásnak a különböző vallásfelekezetek irányában el kell foglalnia, nem a közöny: ami azon morális elveket illeti, melyek az államnak alapjait képezik, miben a polgárok milliói megnyugvásukat keresik és találják, a törvényhozás előtt soha közönyös nem lehet. Tehát nem a különböző vallások irányában alkalmazott közöny a törvényhozásnak és kormánynak feladata; nem ez azon szempont, melyből a vallási kérdéseket tárgyalnunk kell; hanem az egyenlő tisztelet minden vallás irányában, belátása annak, hogy az általános vallásosság a legszorosabb összeköttetésben áll az állam jóllétével is, hogy az állam soha nem áll biztosabban, mint midőn a polgárok vallásos érzületére támaszkodhatik.

A feladat tehát, mely az 1848-i törvény végrehajtásánál a kormány előtt áll, eszerint nem lehet az, hogy ezen törvényt bármi módon végrehajtsa. Mert kétségtelen, hogy a vallásegyenlőség és viszonosság elvei oly módon is végrehajthatók, mely által vagy egyes vallások, vagy pedig minden vallások a magok érzületében sértve éreznék magokat. De nem ez, felfogásom szerint, a kormány feladata. A kormány az 1848-i törvények rendeletét nem úgy fogja fel, hogy azáltal csak az egyenlőség létesítése céloztatott, bármennyire sértve érezze magát ezáltal az egyes konfesszió.

A kormány feladatát abban találja, hogy az 1848-i törvények szándékát teljesítse. E szándék pedig az volt, hogy teljes megnyugvás szereztessék e hon minden felekezetű polgárainak.

Erre pedig nem elég, hogy csak bizonyos szabályok mondassanak ki a törvényben, és hogy azok minden felekezetre egyaránt alkalmaztassanak, hanem felfogásom szerint kötelessége a kormánynak arra törekedni, hogy az egyenlőség elve ne csak általánosan, hanem oly módon létesíttessék, hogy ha azáltal minden felekezet magát tökéletesen kielégítve nem érzi is, legalább sértve ne érezze magát egyik vallásfelekezet se. Erre nézve pedig szükséges, hogy az egyes kérdésekben az egyes vallásfelekezeteknek nézetei a kormány előtt tökéletesen ismerve legyenek.

Méltóztassék az egyes kérdéseket tekintetbe venni, melyekre nézve az egyenlőség még nem létezik.

Ilyen például az áttérés kérdése. Erre nézve úgy lehet határozni, hogy az áttérés minden formaság nélkül megengedtessék mindenkinek, s ha ezen törvény minden felekezetre szól, az egyenlőség helyre van állítva; ezt azonban lehet helyrehozni úgy is, ha kimondatnék, hogy ugyanazon megszorítások, melyek most a katolikusoktól követeltetnek, ha más vallásra mennek át, követeltessenek a másvallásúaktól, ha katolikus hitre térnek át.

A vegyes házasságból született gyermekekre nézve, mi a legfontosabb kérdések egyikét képezi, van három mód: az egyik az, mely Poroszországban létezik, hogy a gyermekek vallásának meghatározása a szülékre bízatik, s a törvényes intézkedés csak akkor foglal helyet, ha a szülék a gyermekek nevelésére nézve nem egyeznek meg; lehet továbbá elhatározni, hogy a gyermekek mind apjok vallását kövessék; lehet ismét elhatározni - ami nálunk Erdélyben divatozik -, hogy a gyermekek nemök szerint, a lányok anyjok, a fiúk apjok vallását kövessék.

Ha a törvény ezen intézkedéseknek bármelyikét, de általánosan, elfogadja, az 1848-i törvény létesítve van; de tagadom, hogy a kormánynak jogában állana, s nem hiszem, hogy a törvényhozásnak feladata volna ezen kérdésekben határozni anélkül, hogy tekintetbe venné az egyes vallásfelekezetek nézetét, kívánalmait, érzületét: mert vallási kérdéseknél puszta többség a kérdést eldöntheti, de nem oldja meg; a kérdéseknek pedig megoldása kívánatos.

Ha tehát azon egyes viszonyokra nézve, melyeknél az 1848-i XX. t. cikk eddig teljesítve nincs, törvényjavaslatot nem terjesztettem még a Ház elé: annak oka - s itt ismét hivatkozom t. képviselőtársunkra - némi részben abban kereshető, mert egyes egyházaknak nézetei, melyeket tekintetbe venni kötelességem, csak igen rövid idő óta jutottak tudomásomra.

Egyébiránt remélem, hogy ezen kérdések némelyikére, főképp azokra nézve, melyeknél a teljes viszonyosság s egyenlőség hiánya legtöbb nehézségre ad alkalmat, még a törvényhozás jelen szaka alatt törvényjavaslatot fogok a Ház elé terjeszteni.

Egyre azonban figyelmessé teszem t. képviselőtársunkat: arra, hogy ha mindazon egyes esetekre nézve, melyeknél a viszonyosság hiánya panaszokra alkalmat ád, törvényjavaslatokat hozunk is a Házba, ezáltal az 1848-i törvények szándéka még tökéletesen teljesítve nem lesz. A vallásoknak valóságos egyenlőségét, a valóságos viszonyosságot, általában azon viszonyt, melyben a vallásnak alkotmányos államban az államhoz állnia kell, csak úgy lehet létesíteni, ha egy, minden felekezetre egyaránt szóló általános törvény hozatik, oly törvény, melyben a különböző vallásfelekezeteknek egymás közti viszonya és viszonyai az államhoz az egyenlőség elve szerint tökéletesen egyformán határoztatnak el.

Így fogta fel a kormány feladatát a vallási kérdésekre nézve.

Azonban ily törvény hozatalánál első feltétel, hogy a viszony, melyet a különböző vallások az állam irányában elfoglalnak, tökéletesen ugyanaz legyen.

Már ha hazánk állapotát tekintjük, valamennyien tudjuk, hogy míg a protestáns egyházak teljes autonómiája törvény által biztosítva van, míg ugyanazon autonómia a görög-keleti egyháznak éppen a t. Ház bölcsessége által kevés héttel ezelőtt biztosíttatott: a katolikus egyház - éppen mert elébb privilegiált állást foglalt el az országban - ily törvényes biztosítást még nem bír. Tekintve a mozgalmakat, melyek a katolikus egyház körében történnek, tekintve azt, hogy az autonómia utáni törekvéseknél maga a felsőbb egyházi rend lépett fel mint kezdeményező: teljes jogom van hinni, hogy a katolikus egyház körében a világiaknak az egyház vagyonára és az iskolára az őket megillető befolyás megadatván, a törvényhozásnak lehetővé fog tétetni, hogy a katolikus egyház autonómiáját éppen úgy törvény által biztosítsa, mint azt tette más egyházak irányában.

Egyébiránt, mielőtt ez történnék, egy általános vallástörvény, minőt az egyenlőség és viszonyosság tökéletes biztosítása kíván, a Ház elé nem terjeszthető; és így én ily törvénynek a Ház elé terjesztését a törvényhozásnak ezen szaka alatt nem is ígérhetem.

Egyről azonban tisztelt képviselőtársunkat és az egész Házat biztosíthatom: hogy azon percben, melyben ily törvénynek a Ház elé terjesztése lehetségessé válik, a kormány egy óráig sem fog késni annak előterjesztésével; először, mert az 1848. XX. törvény teljesítését kötelességének ismeri; másodszor, mert meg van győződve, hogy oly országban, melynek polgárai különböző vallásokhoz tartoznak, az egyetértés csak a különböző felekezetek függetlensége és viszonossága mellett tartathatik fenn; végre, mert valamint újabb időben minden egyház átlátta, hogy a vallási érzelemnek és a vallásosságnak fenntartása semmi által nem biztosíttatik úgy, mint a szabad egyház által a szabad államban, úgy a vallásosság, mellyel az egyesek saját egyházaikhoz ragaszkodnak, csak akkor nyújt valóságos támaszt az államnak, ha a haza polgárai saját egyházaik körében éppen oly szabadoknak érzik magokat, mint az államban, és e két szabadságban nem az egymással való ellentétet, hanem a közös szabadság biztosítását látják.

1868

Csak néhány szóra kívánom igénybe venni a t. Ház figyelmét, azon álláspontra nézve, melyet e törvényjavaslatnál elfoglalok.

Az 1848-i törvény a vallások közt az egyenlőség és viszonosság elveit állította föl, és ezzel, teljes meggyőződésem szerint, megállapította e hazában a különböző felekezetek közti békét és egyetértést, melynek más alapja, mint a legtökéletesebb egyenlőség és viszonosság, nem lehet.

Az 1848-i törvények kimondván az egyenlőséget és viszonosságot, ránk nézve azon kötelesség támadt, hogy ezen elvet a lehetőleg és legkövetkezetesebben életbe léptessük, életbe léptessük minél előbb. Mihelyt tehát az egyházi székek a katolikusok egyházi ügyeire meghagyattak, addig, míg ezen székek a katolikusokra nézve létezni fognak, a nem katolikusokra nézve is, legalább a törvényben, ki kell mondani azon szabadságot, hogy ők szintén, ha akarnak, hasonló külön törvényszékeket állíthassanak, a maguk házassági ügyeiknek elítélésére.

Ha a törvényhozás ebben imperative akarna fellépni, oly valamit tenne, mi az én felfogásom szerint, nemcsak célszerűtlen, hanem jogkörén is kívül fekszik. A törvényhozásnak nem tartozik jogköréhez meghatározni: a protestánsok mily módon akarnak eljárni a magok házassági ügyeiben. De bizonyos az, hogy azon percben, amelyben a haza polgárainak egy része házassági ügyeire nézve törvény szerint külön törvényszékkel bír, törvény szerint a protestánsoknak tökéletesen egyenlő jogát ki kell mondani a törvény által. Élnek-e ezen joggal vagy nem élnek, az a dolog természeténél fogva egyedül a protestánsoktól függ.

És azért én a törvény ezen rendeletének megtartását szükségesnek tartom, mert azt csak az 1848-ban kimondott egyenlőség és viszonosság elveinek szükséges következésének tekintem.

1868

KÉT BESZÉD

1

Bocsánatot kérek, de nem sokáig fogom fárasztani a t. Házat. Azt hiszem, ezen szakasz tárgyalása közepett kissé túlmentünk a szükségen. A vallások tekintetében a magyar törvényhozás két alapelvből indul ki. Az első a vallási szabadság, a másik a vallások egyenjogúsága. E két elvnek szükséges következése, amennyiben ezen törvényre alkalmazzuk, először az, hogy az áttérés mindenkinek lehetővé legyen téve. Ez az első. Másodszor az egyenlőség elvének ismét következése az, hogy a feltételek, melyek alatt az áttérés törvényesen megtörténhetik, minden vallásfelekezetre nézve legyenek ugyanazok, és ne legyen olyan különbség, mely az áttérésre nézve előbb létezett. Ami e második elvet illeti, úgy hiszem, a t. Házban nem lesz senki, aki ne ismerné el, hogy mint a két elv e törvényjavaslat által tökéletesen követve van; hogy itt sem az áttérés senkinek lehetetlenné téve nincs, sem az áttérők között, kik ti. egyik vallásról a másikra térnek át, különbség téve nincsen.

E részben tehát a törvény tökéletesen megfelel.

A kérdés csak az, vajon célszerű-e ezen diszpozíció, melyet e törvény magában foglal; vajon saját egyháza lelkészének, azon lelkésznek jelentse-e be szándékát, kitől áttér, vagy kizárólag annak, kihez áttér; ez a kérdés.

Az ellen nem hallottam semmi ellenvetést, hogy ne volna szükséges, hogy azon egyház lelkészének is tudomása legyen arról, hogy valaki át akar térni más egyházhoz; hiszen ez szükséges következése azon viszonynak, melyben ki-ki saját egyházához áll. Mindenkinek vannak saját egyháza irányában bizonyos, nemcsak szellemi, de valóságos tettleges kötelességei is, amelyeket senki nem bonthat fel anélkül, hogy egyházának arról tudomása ne legyen; tudomására kell tehát hozni az áttérési szándékot az illető egyháznak, ahonnan az áttérés történik.

A különbség a két indítvány közt csak az, hogy a törvényjavaslat szerint az illető maga két tanú jelenlétében tartozik bejelenteni szándékát, és tisztelt barátom, Debrecen városa képviselőjének indítványa szerint pedig ezen bejelentés csak azon lelkész útján történik, akihez áttér az illető, nyolc nap leforgása alatt.

Én részemről, megvallom, azon módot, melyet a törvényjavaslat ajánl, célszerűbbnek tartom, mert természetesbnek látom.

Egy ok van, mi ez ellen felhozatott: az ti., hogy ez az egyesnek, aki áttérni akar, lelkiismereti szabadságát fogja korlátozni, ha az illető lelkész fel fogja használni ellene szónoki tehetségeit arra, hogy őt az egyház körében visszatartóztassa.

Ez az egyetlen ok, melyet én az ellen hallottam; sőt egy t. képviselő úr még azt is felhozta, hogy az emlékeztet a hat heti oktatásra.

Én életemben sokszor szólottam a hat heti oktatás ellen, különösen akkor, midőn az a magyar törvényhozás tanácskozásának tárgyát képezte. De engedje meg igen t. képviselőtársam, hogy én a közt, hogy valaki két tanú jelenlétében egyszerűen bejelenti, hogy ő az egyház köréből ki akar térni, és a hat heti oktatás közt, semmi hasonlatosságot nem látok. Megengedem, hogy arra, hogy valaki a maga saját lelkésze előtt megjelenve kinyilatkoztassa, hogy ő az egyházat elhagyja és másra tér át, bizonyos morális bátorság szükséges, de a morális bátorságnak oly csekély foka, hogy még azt is a lelkiismereti szabadságnak akadályául felvenni én nem tudom. Az én meggyőződésem szerint oly egyén, akiről, midőn elhatározza magát, hogy az egyházból kitérve egy más egyházhoz tér át, még annyi morális bátorságot sem teszünk fel, hogy ő egy egyszerű lelkész előtt, még két tanú jelenlétében, akik az ő barátjai, ki merje nyilatkoztatni az áttérési szándékot, az, ha előbbeni egyházánál marad, bizony nem fog ártani.

Én részemről, ha ama diszpozícióban, melyet a törvényjavaslat magában foglal, a lelkiismereti szabadság legkisebb akadályát látnám, szívesen elfogadnám Tisza Kálmán t. barátom indítványát; de miután ezt nem látom, s miután amaz indítvány elfogadását csak olyannak tekinteném, mintha még inkább könnyíteni akarnók az átmenetet, azért ahhoz nem járulhatok, annyival kevésbé, mert teljes meggyőződésem szerint, elveihez ragaszkodva, kötelessége a törvényhozásnak mindig lehetővé tenni az áttérést, s erre nézve minden akadályt elhárítani, minden valóságos akadályt, de felette könnyűvé tenni, kvázi közönyösnek dekretálni, meggyőződésem szerint nem hivatása.

2

Vajon az áttérés be van-e végezve vagy nincs, azt elhatározni nem a törvényhozásnak, illetőleg hatóságnak feladata; hanem azon egyház, ahová az illető áttér, csak az nyilatkoztatja ki, hogy őt most saját tagjának tekinti. A törvény tisztán feloldja őt minden más köteléktől. Hogy minden keresztény egyház mindenkit felvesz mindig, az nem szenved kétséget, de azt kinyilatkoztatni senkinek, mint az egyháznak, joga nem lehet. Azért a törvényhozás, mint itt világosan ki van fejezve, csak azt mondhatja, hogy az áttérésnek többé semmi sem áll útjában.

1868

Kinyilatkoztatom, hogy amennyiben a törvénynek azon rendelete, mely a központi bizottság által indítványoztatik, az egyenlőség elvének tökéletesen megfelel, nekem az ellen kifogásom nincs. Azt hiszem, ez is a maga nemében talán eleget fog tenni azon várakozásoknak, melyeket a törvénnyel összekötünk.

Egyébiránt kénytelennek érzem magam épp azért, mert nézetem, amint látom, a t. Ház többsége nézetétől eltér, és szükségesnek tartom, habár röviden is, nézetemet motiválni.

Székács képviselő úr azt mondta éppen most, hogy ámbár e kérdésnek megoldása törvényhozás útján igen sok helyen kísértetett meg, annak tökéletes és kielégítő megoldása eddig még nem sikerült. Én is azon meggyőződésben vagyok: de azt hiszem, hogy éppen ott, hol a törvény által kielégítő megoldás lehetetlen és nem sikerült, ott az ily ügyek megoldását a szabadságra kell bízni. Éppen ott, hol a törvény nem elégséges, a szabadságnak kell segíteni. Ennélfogva ugyanazon tapasztalásból indultunk ki, tisztelt barátom Székács képviselő úr és én, csakhogy különböző eredményekre jutottunk.

Felfogásom szerint minden törvény rendelkezésének olyannak kell lenni, mely eredményekre vezet és melyről legalább előre bizonyosan mondhatjuk azt, hogy a törvény eredménye nem fog meghiúsíttatni. Mármost hogyan állunk ezen törvénnyel? Úgy, hogy a gyermekek első nevelése, ameddig azok a szülői háznál vannak, egyenesen csak a szülőket illeti, hogy abba sem a törvényhozás, sem a végrehajtó hatalom semmi befolyást nem gyakorolhat, s a közhatóságnak hatása a gyermekek nevelésére csak azon percben kezdődik, amelyben a gyermekek az iskolába lépnek. De a 48-i törvény világosan kimondja, hogy a szülőket nem akadályozhatja senki abban, hogy oly iskolába küldjék gyermekeiket, melyeket ők választanak, így a katolikus protestáns iskolába, a protestáns pedig, ha neki tetszik, a jezsuitákhoz is küldheti gyermekeit. Már, kérem, miután a gyermekek első házi neveltetése felett rendelkezni másnak, mint a szülőknek nem lehet, miután azon perctől kezdve, melyben a gyermekek iskolába küldetnek, a 48-i törvény a szülőknek e teljes szabadságot megadta: az én meggyőződésem szerint a szülők ezen szabadságát akadályozni nem lehet.

Ez az én nézetem. Meglehet, hogy téves, hiszen a többség ellene nyilatkozott.

De nem a szülőknek szabadsága tulajdonképpen az, mit a Háznak többsége nem akar elfogadni, vagy el nem akar ismerni, hanem azon visszaélések, melyek a szabadság ürügye alatt történhetnének. Nem a szülőknek szabadsága ellen szavaz a Háznak többsége, hanem szavaz az ellen, hogy a szabadság ürügye alatt ismét reverzálisok hozassanak be, és én részemről, általában véve, nem tartok semmit szükségesebbnek és nem számítok semmit inkább a törvényhozás kötelességei közé, mint hogy a családokat külső befolyástól lehetőségig megótalmazza.

A kérdés egyszerűen az: mi által ótalmazzuk meg inkább a családokat a külső befolyástól; azáltal-e, ha elfogadjuk azt, mit én indítványoztam, vagy azáltal, ha azt fogadja el a Ház, mit a központi bizottság indítványoz?

Bocsánatot kérek, t. Ház, ha a Ház többségével nem vagyok egy értelemben, kötelességemnek tartom a magam nézetét legitimálni.

Éppen t. Ház, hogy a családokat megótalmazzuk a külső befolyásoktól, ez volt az ok, melyért indítványomat a Ház elé terjesztettem. Ha a szülők szabadságára van bízva a gyermekek nevelése, ha el van ismerve, hogy ők gyermekeiket akármily vallásban nevelhetik: kétséget nem szenved, hogy a gyermekek nevelésébe senkinek nincs befolyása; a szabadság maga biztosítja a szülőket minden külső beavatkozástól.

Imperatív törvénynek, melyben kimondatik, hogy a leányok anyjok vallását, a fiúk pedig apjok vallását kövessék, ily törvénynek értelme nem lehet más, mint hogy ezen törvényt végre kell hajtani. A törvények végrehajtását azonban kizárólag és egyedül csak a szülőknek akaratára bízni nem lehet, mert hiszen, ha ezt gondolta volna a t. Ház, akkor szabadságukra bízta volna a gyermekeket a szülőknek; tehát valakinek kell lenni, aki azok fölött ítél, valakinek kell lenni, aki a gyermekeket, szükség esetében, a törvényes kötelesség teljesítésére kényszeríti.

És ki lehet az? A dolog természeténél fogva, mint intő, más nem lehet, mint az illető egyházak szolgái, mint végrehajtó, az illető törvényhatóság. Tegyük fel, van egy vegyes házasságban levő család, ennek fiai tartoznak apjok vallását követni, s eszerint például reformátusok, a leányok anyjuk vallását levén kötelesek követni, például katolikusok. Ha már most a katolikus lányok katolikus isteni tiszteletben részt nem vesznek, ha szüleik például svájci bonne-t vagy más protestáns leányt fogadnak nevelőül, és ez esetben azután az illető lelkész kötelességének tartja fellépni s azt mondani: a törvény értelmében ezen leányokat katolikus hiten kell nevelni, s íme ők nem neveltetnek katolikusnak, mert soha katolikus templomba nem járnak, s nevelőnőjük sem katolikus, fölszólítja tehát az illető hatóságot, hogy a törvény végrehajtásáról gondoskodjék: kérdem, vajon ezáltal nem sokkal több esetben fogjuk-e kitenni az illető családokat külső beavatkozásnak, éppen azon beavatkozásnak, melytől meg akartuk óvni?

Ez, tisztelt Ház, és egyedül ez volt az ok, melyért én törvényjavaslatomat ez értelemben voltam bátor a t. Ház elé terjeszteni. Ha a szülők szabadsága, nevelési szabadsága, tisztán és világosan fenn van tartva, ha tisztán és világosan ki van mondva a törvényben, hogy reverzálisok nem létezhetnek, s hogy soha senki másnak a gyermekek neveltetésébe befolyása nem lehet, mint a szülőknek: ezáltal, úgy hiszem, fenn van tartva a szülők szabadsága, s éppen azon külső befolyásoktól óvjuk meg az egyes családokat, melyektől őket meg akartuk óvni.

Bocsánatot kérek, hogy ily hosszasan adtam elő nézeteimet, de fel kellett világosítanom indokaimat.

1868

Csak arra akarok észrevételt tenni, amit az előttem szólott t. képviselő úr arra nézve mondott, hogy a módosítás által a törvény illuzórikussá válnék. Ha ez csakugyan így volna, én azt hiszem, a t. Ház semmiesetre sem fogadná el azon módosítást. Ha azon módosítás által, melyet a főrendek javasolnak, akármely vallásfelekezet lelkészének lehetőség adatnék arra, hogy akármily alkalommal a vegyes házasság kötését hátráltassa vagy lehetetlenné tegye, akkor azt elfogadni nem lehetne. De miután az e módosítás által nem idéztetik elő; miután azon pillanatban, amelyben a lelkész megtagadja a kihirdetést, a két tanú bizonysága tökéletesen pótolja a lelkész kihirdetését, s már a kihirdetés egy lelkész által eszközöltetvén, tökéletesen elégséges; a képviselő úrnak azon állítását, hogy a törvény a módosítvány elfogadása esetében illuzórikussá válik, nem fogadhatom el, mert azt hiszem, hogy a törvény a szóban levő bekezdés kihagyásával éppen úgy eléri célját.

1868

KÉT BESZÉD

1

Igen rövid leszek. Amennyire én felfogtam, a központi bizottság véleménye és t. barátom, Tisza Kálmán indítványa között tulajdonképpen csak egy különbséget látok: azt, hogy amit a központi bizottság határozat formájában akar kimondatni, azt Tisza Kálmán t. barátom azonnal törvényjavaslatba akarja foglaltatni. Mert a központi bizottság egész kiterjedésében elfogadván a vallások közti egyenlőség, a teljes szabadság és viszonosság elvét, utasítja a minisztériumot, hogy ezen elveknek gyakorlati alkalmazására nézve minél előbb törvényjavaslatokat terjesszen a Ház elé. T. barátom ugyanezen elveket mondja ki külön törvényjavaslat formájában, de ugyanakkor maga is átlátja, hogy ezen elveknek puszta kimondása által semmi sincsen nyerve, és hogy ezen elveknek alkalmazása iránt törvényjavaslatokat előterjeszteni a Háznak a minisztériumnak ezentúl is kötelessége.

Lehetnének és vannak körülmények, midőn bizonyos puszta elveknek törvény általi ünnepélyes kimondása is nagy fontosságú lehet. Átalában fogva én csak oly törvényeknek alkotását tartom célszerűnek, melyeket azonnal végre lehet hajtani. Egyszerű elveknek kimondása pedig oly törvényt képez, mit azonnal praktice kivinni nem lehet.

Ha osztozhatnám t. barátom azon nézetében, hogy mert nem törvényben mondatik ki, hanem csak határozatilag ezen elv, a világ azt fogja gondolni, hogy a magyar törvényhozás el akarja odázni ezen kérdésnek megoldását, és azt következtetné, mintha a magyar törvényhozás többsége nem a legtökéletesebb vallásegyenlőség és szabadság elvei mellett nyilatkozik; ha feltehetném, hogy valaki a magyar törvényhozást ezzel komolyan vádolhatná: akkor nem ellenezném azt, hogy ezen elveket már törvényben is kimondjuk. De miután a törvényhozás nézeteinek kifejezésére a határozat tökéletesen elég, miután e határozatnak általában semmi más következése nem lehet és ugyanazon következései lesznek, mint a tisztelt barátom által indítványozott törvénynek, tudniillik az, hogy kötelességévé tétetik a kormánynak, hogy ezen tárgyakra nézve részletes törvényjavaslatot terjesszen elő: én részemről azt hiszem, sokkal célszerűbben járnak el, ha a központi bizottság által indítványozott határozati javaslatot fogadják el.

2

Bocsánatot kérek, hogy a tárgyalás ezen stádiumában felszólalok. Nem volt szándékom szót emelni, azonban azok után, amiket előttem szólott t. képviselőtársunk elmondott, és egyenesen hozzám intézett, természetesnek fogják találni, hogy nem hallgatok.

Az igen t. képviselő úr egészen új vádat és panaszt emelt ellenem, azt, hogy nem szóltam eleget, hogy nem ereszkedtem a kérdés részletes tárgyalásába, szóval, hogy a vallásszabadságról és vallásegyenlőségről nem szónokoltam. Ezen vád mindenesetre új. Igazolásomra csak azt mondhatom, hogy én a vallások szabadsága, egyenlősége és viszonossága mellett szóltam 1839-től kezdve egész életemen át mindig. Én ezen elvekért küzdöttem szóval és írásban akkor, mikor az, hogy fölszólaltam, például az izraeliták emancipációja mellett, még sokkal több ellenszenvre talált és vádra adott alkalmat, mint most az, hogy hallgatok. Ezért nem tartottam szükségesnek, hogy személyes meggyőződésemet kifejezzem, s nem tartottam célszerűnek a tisztelt Házat hangzatos frázisokkal oly elvekről kapacitálni, melyekre nézve itt e Házban, úgy hiszem, véleménykülönbség nem létezik. Ez annak oka, hogy bővebben nem szóltam a tárgyról.

Második vádja a t. képviselő úrnak az volt: miért nem nyugtattam meg a Házat az iránt, hogy e tárgyban törvényjavaslat még a jelen törvényhozási időszak alatt fog a Ház elé terjesztetni? Én mint alkotmányos miniszter ez irányban megnyugtatásnak szükségét nem láttam; mert ha a Ház ezen határozatot meghozta, és ezen határozat teljesítésére, ha ennek ellent nem mondtam, kötelezve fogom magamat érezni.

1869

Miletics Szvetozár képviselő úr f. é. november 25-én interpellációt intézett a kultuszminisztériumhoz, melyben előadván, hogy az 1868 : IX. törvénycikk értelmében összehívott görög-szerb kongresszus a pátriárka által eloszlattatott; előadván, hogy a kongresszus kisebbsége az ellen akkor óvást nyújtott be, és ezen ügyben a minisztériumnál is eljárt, kívánván, hogy a kongresszus folytatását határozza el; előadván, hogy később a kongresszus csak elnapoltnak deklaráltatván, a Budapesti Közlöny szerint október 15-re rendeltetett összehívatni; előadván, hogy ennek dacára össze nem hívatott, azon kérdéseket intézi a kultuszminisztériumhoz:

1. Jóváhagyta-e a szerb pátriárka azon tettét, hogy a kongresszust f. é. július 14. napján szétoszlatta és mily alapon?

2. Adott-e ki oly határozatot, melynek folytán a kongresszusnak csak elhalasztottnak kellene tekintetni, s melynek következtében a szerb pátriárka a kongresszust újból és minél hamarább s ugyancsak a Budapesti Közlöny szerint f. é. október 15-ére egybehívni tartozott volna?

3. Van-e tudomása, hogy később egy más legfelsőbb határozat valakinek befolyása folytán adatott volna ki, mely szerint a szerb pátriárkának azon jog tulajdoníttatnék vagy adatnék, hogy a kongresszust kedve szerint eloszlathatja, s új választásokat más kongresszusra rendelhet meg; s mily egyházi vagy állami törvényen alapul e hatalom elismerése vagy adása?

4. Végre kérdi: melyek a minisztérium szándékai a kongresszusra nézve?

Hogy ez interpellációra felelhessek, szükséges, hogy hivatkozzam az 1869 : IX. törvénycikkre, mely a dolog természeténél fogva a minisztérium eljárásának szabályául szolgál. E törvénycikk 3. szakaszában a görög-keleti egyházhoz tartozó két metropolia híveinek jog adatik, egyházi és iskolai ügyeiket az illető metropoliták által őfelségének teendő előleges bejelentés mellett egybehívandó kongresszusokban önállóan intézni; a 4. paragrafusban kimondatik, hogy mindkét metropolia híveinek joguk van, a legfelsőbb jóváhagyási jog fenntartása mellett, egyházi gyülekezeteiket szervezni; az 5. paragrafusban kimondatott, hogy az első szerb kongresszus - mielőtt az önálló szervezkedés megtörténnék - álljon a főpásztorokon kívül 25 egyházi, 50 világi és ezek között 25 határőrvidéki követből; végre a 7. szakaszban az mondatik, hogy az első kongresszusnak első teendője - nem egyetlen, de első teendője - lesz a kongresszus szervezete iránt legfelsőbb jóváhagyás mellett - határozni.

E törvényben a minisztérium kötelességévé tétetett, hogy a kongresszus mihamarébbi összehívását eszközölje: ez megtörtént; hogy a kongresszus a metropolita által hívassék össze, és ez összehívás bejelentessék: ez is megtörtént; hogy a kongresszus 75 tagból álljon, ez szintén teljesíttetett, és amennyiben a két metropoliának elválása következtében egyes választókerületek képviselőket nem küldhettek, mert azok a román metropoliához csatoltattak, ezen hiányzó szavazatoknak elosztása magára a kongresszusra bízatott, mely azt meg is tette; végre a dolog természeténél fogva a törvény úgy rendelkezett, hogy a kongresszus csak egyházi és iskolai tárgyakkal foglalkozzék: a törvénynek ezen rendelete is megtartatván mindezekre nézve, így a törvény mindezekben végrehajtatott.

A kongresszusnak elnapolására és feloszlatására nézve a törvény nem rendelkezett, miután maga a kongresszus elnapolásának és eloszlatásának módjára nézve még határozatot nem hozott, mert ha ily határozatot hozott, és az legfelsőbb helyen helybenhagyatott volna, a kongresszus elnapolása és feloszlatására nézve kétségkívül azon rendeletek volnának irányadók, melyek így állapíttatnak meg.

Ez azonban nem történvén, a minisztériumnak a kongresszus elnapoltatására nézve csak két lehetősége volt: vagy azon nézetből kelle kiindulnia, hogy, miután a kongresszus összehívása a metropolitára bízatott, és a kormány részére a kongresszus összehívására nézve a törvény által semmi más nem követeltetik, mint hogy az bejelentessék: ugyanezen szabályt alkalmazza a kongresszus elnapolása és feloszlatására nézve is, mint az közönségesen mindenütt történik, hol a törvény másképp nem rendelkezett; vagy pedig követnie kellett volna az előbb létezett eljárást, mely szerint a feloszlatás és elnapolás a kormány által mondatott és eszközöltetett ki. Miután a kormány előbb az összehívási jogot is gyakorolta, ezt azonban a törvényhozás megváltoztatta: a kormány célszerűnek tartotta követni azon ösvényt, amelyet az újabb törvény kijelölt, azaz olyannak tekinteni az elnapolás és feloszlatási jogot, mely mindaddig, míg a kongresszus maga az iránt újabb szabályok által, melyek legfelső helyen helybenhagyandók, másképp nem rendelkezik, éppúgy, mint az összehívási jog, a metropolitát illeti, és annak részéről nem fog követelni mást, mint hogy az elnapolást és feloszlatást is legfelsőbb helyen bejelentse.

Ez azon eljárás, melyet a kormány ezen ügyben követett, és ennélfogva a képviselő úrnak kérdéseire csak azt válaszolhatom, hogy a kormány semmi rendeletet, melynél fogva a kongresszus akár elnapoltatott, akár feloszlattatott volna, nem adott ki, éspedig azért nem, mert a törvény által arra felhíva és jogosítva nincs.

Én tehát azt hiszem, ha t. képviselőtársunk a kormánynak eljárásával nem elégszik meg, s a szerb egyház érdekében célszerűbbnek tartja, ha a kongresszusok elnapolása vagy feloszlatása a kormányra bízatik, erre nézve nem interpellációval kell fellépnie, hanem új törvényjavaslatot kell letennie a Ház asztalára; és én nunc pro tunc már most is mondhatom, hogy ilyen törvényjavaslatot pártolni nem fogok. Oly országban, t. Ház, hol különböző vallások léteznek, és a törvény ezen vallások közt az egyenlőségnek elvét állította föl, csak két út van, melyet a törvényhozásnak követnie lehet. Vagy hasonló hatalmat kell gyakorolnia minden vallásfelekezetre nézve, egyszersmind gondoskodván azoknak felekezeti szükségeiről is; vagy pedig fönntartva magának a főfelügyeleti jogot, teljes és tökéletes szabadságot kell engednie minden vallásfelekezetnek. Miután Magyarországban honfitársaink egy része, ti. a protestánsok, századokon át küzdöttek az autonómiáért, és azt kivívták; miután újabb törvényeink értelmében ezen autonómia a görög-keleti egyháznak és izraelita polgártársainknak is megadatott; miután e hon katolikusainak törekvései is oda vannak irányozva, hogy magoknak autonóm egyházszerkezetet biztosítsanak: én részemről nem hiszem, hogy Miletics képviselőtársunknak, ha ilyenféle indítvánnyal fellépne, sok támogatója lenne a Házban; én részemről nem tartoznám azok közé, és kinyilatkoztatom, hogy a vallásegyenlőség keresztülvitelét és megalapítását más úton, mint a legtökéletesebb szabadság útján, sohasem fognám pártolni.

Nem fognám pártolni pedig azért, mert először, ahol az állam egyes vallások belügyeibe avatkozik, a tökéletes vallásegyenlőséget helyreállítani teljes lehetetlen, s ha ez valami csoda által lehetséges volna is, azon felekezetek, melyek kisebbségben vannak, az eljárást igazságosnak soha elismerni nem fognák.

Nem fognám pártolni ilyféle megoldását az egyenlőség elvének másodszor azért sem, mert semmit sem tartok az alkotmányos szabadságra nézve veszélyesebbnek, mintha az alkotmány a szabadság elvét, melyre maga alapítva van, más körökben elismerni nem akarja, és a polgárok minden egyes érdekeit az államnak alávetve, ezáltal a polgárokat arra szoktatja, hogy magokat minden ügyben kormányoztassák, míg végre a szabadságnak érzékét is elvesztik.

Részemről az autonómia megállapítását minden vallásfelekezetre nézve nemcsak az egyes felekezetek, hanem magának a szabad államnak egyik legfőbb és legfontosabb érdekének tekintem.

Annak tekintem először azért, mert ha kétségtelen az, hogy az önkormányzat elvének gyakorlata képezi az alkotmányos szabadságnak legfontosabb garanciáját, bizonyos, hogy magát az önkormányzatot semmi által nem lehet inkább biztosítani, mintha az önkormányzat elvét a lehető legtágabb kiterjedésben behozzuk, vagy létesítni engedjük az egyes felekezetekben is; mert a tapasztalás is azt bizonyítja, hogy az önkormányzat elve sehol sem áll biztosan, ahol az egyház és vallás körében az önkormányzat biztosítva nincs. Ez az egyik ok.

A másik ok, mert miután századunkban a vallásszabadság az egyénre nézve tényleg úgyis létezik, és a civilizáció mai fokán bizonyosan senki gyakorlatilag a maga lelkiismeretében erőszakot nem szenved -, én a vallásszabadság s egyenlőség elvének törvényes kimondását csak akkor tartom fontosnak, ha azt nemcsak az egyénre, hanem egész egyházakra alkalmazzuk, kimondva azt, hogy semmi egyháznak - álljon az milliók vagy százezrek, vagy csak ezrekből - több vagy kevesebb joga ne legyen, mint a másiknak; ez pedig csak úgy lehetséges, ha kimondatik, hogy mindeniknek egyenlő szabadsága lesz, mert csak a szabadság egyenlő, a jog soha.

Ami végre némelyeknek azon aggodalmát illeti, hogy az egyházaknak ily szabadsága az államra nézve veszélyes lehet, amennyiben ezen egyes egyházak ezen szabadsággal az állam ellen vissza is élhetnek, kijelentem, hogy ezen veszélynek óvszere az én meggyőződésem szerint éppen az autonómiában fekszik: fekszik abban, hogy az egyháznak jogait nem egy osztály, hanem azon polgárok összege gyakorolja, akik azon egyházhoz tartoznak. Ezen veszélyek pedig, meggyőződésem szerint, annyival csekélyebbek lesznek, mennyivel több szabadság engedtetik minden egyes vallásfelekezetnek, és mennyivel inkább elmozdíttatnak ezáltal azon súrlódások okai, amelyek az állam és egyes egyház közt támadhatnak. Én részemről megengedem - mert hisz a történet is mutatja -, hogy egyes egyházak az államra nézve veszélyesek lehettek; de, teljes meggyőződésem szerint, valóban szabad egyházak a szabad államnak sohasem lesznek ellenségei.

Mindezen okoknál fogva a kormánynak feladata nem lehet az, hogy a létező autonómiát korlátozza, vagy hogy ott, hol a törvény egyes egyházakra nézve azok autonómiáját elismerte, azt korlátozza; hanem a kormánynak feladata inkább abban áll, hogy minden törekvést, mely az autonómiának szilárdítására, erősítésére és kiterjesztésére vezet, támogasson.

Midőn a kormány a fennforgó esetben ezen elvet követte, s a törvényt úgy értelmezte, mint az az autonómiának legkedvezőbb: én azon reménnyel kecsegtetem magamat, hogy a kormány e részben azon irányt követte, melyet minden tanácskozásában neki a törvényhozás kijelölt.

1869

HÉT BESZÉD

1

Egy félszázad múlt, mióta halhatatlan emlékezetű József császár azon meggyőződésbül indulva ki, hogy élő nemzetek tudományos és közálladalmi kifejlődésöknek eszközéül holt nyelvet nem használhatnak anélkül, hogy egyrészről a kifejlődés gátoltatik, míg másikról maga az ily módon mívelt klasszikus nyelv számtalan barbarizmusnál mással alig gazdagodnék: - tartományainak minden közdolgaiban egy élő nyelvnek használatát parancsolá; egy fél század múlt el, mióta apáink József császárnak ezen parancsolatja által kötelességök érzetére, mellyel minden nemzet önnyelve iránt tartozik ébredni, honi szép nyelvünk fölemelésére fordíták figyelmüket; s ha azon hosszú időszakot tekintjük, mely alatt ezen - még maiglan be nem végzett ügy - törvényhozásunkat annyi országgyűlésen keresztül elfoglalá: töltheti keblünket fájdalom, ha eszünkbe jut, miként e nemzetnek ily általános és legigazságosabb kívánata egy hosszú félszázad alatt még nem teljesülhetett egészen; - töltheti öröm midőn látjuk, hogy ennyi ellenszegülés egy, s még vétkesebb közönyösség mellett másrészről, e kérdésekben csak állhatatosságunk által segítve, lépésről lépésre, de mindig haladtunk; de mindenesetre azon meggyőződésnek kell bennünk támadni, hogy ezen tárgyra minden jó ok rég elmondatott; s hogy ha valami, bizonyosan ez azok közé tartozik, melyeknek végképp való eldöntését továbbra halogatni nem lehet. - Ha valamely tárgyban minden ok kimeríttetett, a diszkusszió folytatására csak szenvedélyek maradnak fel, s úgy hiszem, e kérdésben e stádiumhoz értünk. Ez vala kétségen kívül azon nézet, mely a t. KK. és RR-et a jelen törvénycikk alkotásánál vezérlé, s őket arra bírta, hogy mellőzve minden részleteket, egy általános elvet mondjanak ki törvényjavaslatukban inkább, melynek kevés kivételeit elősorolni könnyebbnek, célirányosabbnak is látszott. - És én e részben a t. KK. és RR. véleményét - feltartván magamnak a szerkezetre nézve némely észrevételeket - egészen osztozom. Ez nézetem az ajánlott törvényjavaslat 3. paragrafusára nézve is, melyben a magyar nyelvnek alkalmazása a közoktatásra s nevelésre nézve rendeltetik; s miután a t. KK. és RR. a magyar nyelv alkalmazására nézve a nevelés iránt alkotandó törvénycikkelyre hivatkozván, itt azon eseteket, melyekben a magyar nyelve a nevelés kára nélkül még nem alkalmaztathatnék: egy kivételt kívánok tenni. Én ezen általános törvényből, miután Pozsega, Szerém és Verőcze vármegyék, úgyszinte Buccari és Fiume kerületek iránt úgy levén értesítve, hogy ezen megyékben s kerületekben a magyar nyelvnek alkalmazása a jelen körülmények között még nem lehetséges: e törvényhatóságoknak egy hatévi határidőt kívánok adatni, mely alatt ők az eddigi latin nyelvnek gyakorlatában meghagyandók. - A törvényjavaslatnak hátralevő három pontja egyenesen csak Horvátországot illeti. Nézetem e pontokra nézve ez. Hogy Magyarországnak viszonyai Horvátországra nézve mindig nehezebbé, mindig bonyolódottabbakká válnak, azt fájdalmasan tudjuk és érezzük valamennyien. Mik ezen bonyolódásoknak fő okai, nem fogom részletesen fejtegetni itt; a dolog sokkal fontosabb, mint hogy így csak mellékesen tárgyaltathatnék. Mennyire tulajdonítható e szomorú állapot a kormánynak, mely a Horvátországban mutatkozott mozgalmakat korántsem méltatá annyi figyelemre, mennyit azok érdemeltek volna; mennyire egyes fondorkodók vétkes célzatainak, s az úgynevezett illír párt nemzetellenies törekvéseinek; mennyire tulajdonítható némely túlbuzgólkodó magyarok rosszul irányzott hevének, mely a szláv nemzetiséget sértve, pártoktól ürügyül s izgatási eszközül használtatott - nem szándékom fejtegetni. Bármint legyen is ez, bizonyos marad, hogy Horvátországban a magyar nemzetiség ellen ellenszenv (antipátia) létez; hogy ez nem törvényhozásunk túlhevének eredménye - mert talán soha lassabban s több mérséklettel törvényhozás nem munkálkodott, mint éppen a miénk a magyar nyelv tárgyában -, hanem más, ettől egészen független okoknak következései; hogy végre ezen antipátiák, melyek Horvátországban nemzetiségünk ellen léteznek, igen ügyesen reakció következményeinek hirdettettek, s mint olyanok állíttattak a civilizált világ elébe. Mindezek tények, melyeknek bizonyítása - fájdalom! nem szükséges. - De mit kell a dolog ez állásában tennünk? Ez a kérdés, melynek megfelelése bármi fontos legyen s bármi nehéznek lássék, felfogásom szerint igen egyszerű. A dolgok ez állásában, mint mindenütt, szemünk előtt tartom egyrészről azon kötelességet, mellyel honi nyelvünk és nemzetiségünk fenntartása iránt tartozunk; a másikról azon méltányosságot, melyet törvényhozásunk Horvátország irányában eddig mindig követett, s melyet a horvát nép, mellyel annyi századokon kezet fogva annyi bajjal férfiasan megvívtunk, tőlünk megkívánhat; vagy hogy dicső barátom, Wesselényi Miklós szavaival éljek - azon férfiúnak szavaival, kinek távollétét, valahányszor e terembe lépek, fájdalmasan érzem, s kinek tanácsa, szóval vagy írásban legyen az adva, minden igaz hazafi előtt bizonyosan legnagyobb fontosságú -: "Nekünk magyaroknak kötelességünk elkövetni mindent, hogy a magyar nyelv, valamint a törvénynek s országos és törvényhatósági tanácskozásoknak s érvényes határozatoknak, úgy a közigazgatásnak is hivatalos nyelve legyen - kivevén erre nézve csak Horvátországnak tisztán kebelökbeni köz- és magándolgok folytatását -, melyre nézve ők a latin nyelv használatában továbbra is meghagyandók; de elkövetnünk másrészről mindent az engesztelésre és kibékülésre is, s eltávoztatni mindent, nemcsak mi sért, de mi ingerelhet is." Valamint tehát a legcéliránytalanabb, s károsabb út volna egyrészről, ha törvényhozásunk - visszaijedve a Horvátországban mutatkozó ellenzéstől - eddig folytatott ösvényéről visszalépne, s egy - bátran merem állítani - mind számára, mind belső érdemére parányi frakció, mely magát illír pártnak nevezi, egy - mondom - parányi frakció dacának engedve, elveiről - melyeknek követését legszentebb jogának és kötelességének tartott -, lemondana: úgy nem kevesebbet hibáznék törvényhozásunk, ha annyi gúny és rágalmak által sértve, melyek némely horvátok részéről egy idő óta büntetlenül szóratnak nemzetünk ellen, bármi méltó fájdalmának érzetében tovább haladna, mint azt a méltányosság kívánja és helyzetünk tanácsolja. Ezeket előrebocsátván, nézetem szerint a t. KK. és RR-et e cikkely Horvátországot illető szakaszának oly módoni változtatására vélném felszólítandónak, mely szerint - amint a Magyarországot illető szakasznál történt - mindenekelőtt azon általános elv bocsáttatnék előre, hogy törvényhozásunk Horvátországnak belső s tisztán magát az országot érdeklő viszonyaiba egyáltaljában nem ereszkedvén, s ezekre nézve eddigi törvényes szokásait feltartván, a magyar nyelvnek általános használatát csak azon törvényhozási és közigazgatási tárgyaknál követeli, melyekre nézve Horvátország vagy a kormánnyal, vagy Magyarországgal érintkezésbe jő. Eszerint minden köz- és magánügyekre nézve, melyek s amennyiben csak Horvátország kebelében és horvát törvényhatóságok előtt folytattatnak, úgyszinte e törvényhatóságok, törvényszékek tanácskozásaira nézve az eddig használt diák nyelv ezután is feltartatik. Magyarország egyes törvényhatóságaival, úgyszinte közigazgatási dolgokban a kormánnyal folytatandó levelezések egyedüli tökéletes nyelve a magyar leend, melynek használatára Horvátországnak országgyűlésünkhöz küldött követei is köteleztetnek. A magyar nyelv minden horvát elemi iskolában és magasabb tanintézetben rendes tanulmányként fog előadatni. De vajon lehetnek-e a törvény ily módú szerkezetének üdvös következtetései? A magyar törvényhozás Horvátországnak benső viszonyaiba nem ereszkedett még; Horvátországnak municipiális jogai általunk mindig tiszteletben tartattak; s mit használ, ha egy elvet, melyet úgyis mindig megtartanánk, törvényünkben kimondunk, miután a Horvátországban létező baj kétségen kívül nem ezen elvnek megsértéséből származott? - s én némi részben megengedem ezt. - Törvényeink, bármiként szerkesztessük azokat, Horvátországnak jelen szomorú állását egészen s egyszerre megszüntetni nem fogják. Az, mi Horvátországban reakciónak neveztetik, létezni fog, bármi világosan mondassék is ki törvényeinkben: hogy ez ország belső viszonyaiba s nemzetiségébe gátolva befolyni nem akarunk; de nyereségünk az, hogy a létező ingerültség, hogy mindazon ellenséges indulat, amely ellenünk némely horvátok által haragosan hirdettetik, nem fog többé reakciónak neveztethetni; s ez, nézetem szerint, nagy nyereség. - Létez Horvátországban egy párt, mely részint nemzetisége mellett rosszul irányzott buzgóság, részint talán más vétkesebb célok által vezérelve, mindent, mi Magyarországtól jő, gyanúval fogad, gáncsokkal s erőszakkal akadályoztatni törekszik. - E párt - meg vagyok győződve - nem fog megnyugodni törvényünkben s folytatni fogja eddigi vétkes ellenségeskedését; de ezen illír párton kívül s azon lelkes honfitársaink mellett, kik az anyaországhoz forró szeretettel ragaszkodva, vele nemzetiség tekintetében összefolyni kívánnak: létez Horvátországban még egy harmadik - s amennyire én tudom -, ezen kettőnél számosabb párt, mely fel kívánván tartani egyrészről Horvátország külön municipiális jogait s nemzetiségét, csak azért és annyiban ragaszkodik kevesebb vonzalommal hazánkhoz, azért s annyiban lép fel ellenségesen intézkedéseink ellen, amennyiben általuk municipiális jogait s horvát nemzetiségét veszélyeztetve hiszi. Ez azon felekezet, melyre az illír párt jelenleg minden módon hatni igyekszik; melyből - érdekeit, amennyire csak lehet, ugyanazonosítva - sorait neveli, s mely törvényünknek ily módoni szerkezete által tőle - meggyőződésem szerint - végképp elválasztatnék. Ha törvényünk világos s ünnepélyesen kimondja, hogy Horvátországnak municipiális jogait s nemzetiségét mint eddig, úgy ezentúl semmi módon csonkítani nem kívánja: azon ürügy, melyet az illír párt eddig ellenünk - meg kell vallani - ügyesen használt, megszűnt: s meggyőződésem szerint nincs egy honához és királyához hív horvát, ki ez esetben kibékülésre nyújtott jobbunkat ne fogadná el örömmel; aki azon pár évi súrlódásról, amelyekben éltünk, elfelejtkezve, ne emlékeznék inkább azon szomorú, de dicső századokra, melyekben e két nemzet híven ontva egymásért vérét, a vallás és civilizáció nagy csatáiban együtt küzdöttek. - Egy kis zöld sziget a magyarság a szlávság roppant tengerének közepette - mint egy illír mondá -, zöld szigetje a szabadságnak és mívelődésnek; de mely annyi századnak dagályai között feltartá magát, úgy fel fog állni ezentúl, bármennyi vész csapdossa szikla-alapját. De miként a sziget, dühöngő habok között, csak éppen nyugodalma által áll fel: úgy nemzetiségünk a legbiztosabb alapokon nyugszik, ha vészektől el nem ragadtatja magát, s a világ látni fogja, miként a magyart a legalacsonyabb gyanúsítások, ingerlés, rágalom, nyílt ellenségeskedés nem bírhatták de csak a legkisebb igazságtalanságnak elkövetésére sem. -

2

Mélt. gróf Péchy Manó úr kérdésére bátor vagyok felelni, mert úgy hiszem, ez könnyíteni fogja a diszkussziót. Azt mondám: hogy törvény által mondjuk ki, hogy a törvényhozás Horvátországnak tisztán belviszonyaiba ereszkedni egyáltalában nem kíván; és azért azon tárgyakra, melyek Horvátországban folytattatnak - úgy a törvényhatóságok, mint a bírói székek tanácskozásaira nézve -, tisztán a deák nyelvet akarom körében meghagyni; azon tárgyakra nézve pedig, hol Horvátország Magyarországgal összeköttetésbe jő, és akár a kormánnyal, akár egyes törvényhatóságokkal levelez, azt kívánom: hogy a diplomatikus és törvényes nyelv magyar nyelv legyen. A csatolmányokra nézve végre - miután azok közönségesen az előbbeni tárgyalásoknak következései -, indítványom szerint magából foly, hogy valamint a tárgy Horvátországban folytattatott s a csatolmányok deák nyelven készültek, úgy azok ezután is deák nyelven adathassanak a magyar nyelven szerkesztendő levélhez; de Szlavoniára nézve külön provízió kellene.

3

Kegyes engedelmével a m. fő RR-nek, tett indítványom következtében föl fogom olvasni azon módosításokat, melyeket a KK. és RR. törvényjavaslatában Horvátországot illetően szükségesnek tartok. Hol az intézkedést kezdjük Horvátországra nézve, a paragrafust körülbelül ilyformán szerkeszteném: ,,1. §. Pozsega, Verőcze, Szerém megyék, Fiume kerülete hat évnek leforgása alatt az eddigi szokás szerint a latin nyelvnek használatában meghagyatnak, úgy mindazáltal, hogy ezen határidőnek lefolyta után azon megyék és kerület kizárólag a magyar nyelv használatára köteleztessenek. 2. §. A törvényhozás a horvátországi bel- és tisztán Horvátországot érdeklő viszonyokba nem ereszkedvén, azokra nézve a fennálló szokás ezentúl is sértetlenül meghagyatik; a magyar nyelvnek általános alkalmazását kizárólag csak azon törvényhozási és közigazgatási tárgyakra követeli, melyekre nézve Horvátország a kormánnyal, Magyarország törvényhozásával vagy egyes törvényhatóságaival érintkezésbe jő. 3. §. Minden köz- és magánügyekre nézve, melyek és mennyiben azok csak Horvátország kebelében horvát törvényhatóság előtt folytattatnak, úgyszinte minden törvényhatóságok és törvényszékek tanácskozásaira nézve az eddig használt latin nyelv ezután is meghagyatik vagy fenntartatik. 4. §. Magyarország egyes törvényhatóságaival, úgyszinte közigazgatási tárgyakban a kormánnyal folytatandó levelezések egyedüli törvényes nyelve a magyar leend, melynek használatára Horvátországnak a magyar országgyűlésre küldött követei is köteleztetnek. 5. §. A magyar nyelv minden horvátországi elemi iskolákban és magasabb tanintézetekben rendes tanulmányként oktattatni fog.

4

Azt hiszem, hogy a 2. §-t - habár változások történnek is benne, amint a gróf Cziráky János úr által előadott változás, melyet örömmel elfogadok - elhagyni nem lehet -, és az, hogy elmaradt, csak a köziratnak hibája; s miután a t. KK. és RR. és a mélt. fő RR. is a magyar nyelv állását tegnap el akarták véglegesen intézni, és új diszkusszió tárgyául nem akarják tenni: általános províziót akartak hozni, melyben kimondassék, hogy egyes esetek vannak, melyekre nézve az általános törvény alól kivételek léteznek, és melyeket a törvénynek egyéb §-aiban ezután részletesen elő fognak adni; azt hiszem tehát, hogy ezen §-t megváltoztatni, más szerkezetbe tenni, javítani, mint azt gróf Cziráky János úr tette, lehet, de kihagyni anélkül, hogy a törvénynek lényegét megsértenők, és megsemmisítenők: belátásom szerint nem lehet.

5

Még egyszer vagyok bátor felszólalni, mert, mint látom és fájdalommal tapasztalom, nem tökéletesen érttettem meg. Akkor, mikor indítványt tettem, nem volt szándékom új törvényjavaslatot tökéletes formában javasolni, mert a két első változásába nem ereszkedtem. Az előttem szólott Bács megyei főispán őméltósága, Rudics József kívánja: hogy Horvátország azon viszonyaira nézve, melyekkel Magyarországgal érintkezésbe jő, magyar nyelvvel éljen; - ezen viszonyok hivatalosak, ezen viszonyok országlásiak. Azt, hogy Horvátország s a társországok egyáltaljában ezen viszonyokra nézve a magyar nyelv használatára köteleztessenek, valahol csakugyan ki kell mondani - ebben a törvényben vagy másban -, és felfogásom szerint ez történik itt, a 2. §-ban; de egyébiránt is úgy hiszem, midőn Magyarország törvényeket alkot, azon törvényeket alkotja nemcsak Magyarországra, hanem a társországokra éppen úgy, mint Magyarországra nézve; ha Magyarország általános törvényt alkot: forma és fölvett stílus, hogy a társországok is említtetnek, de azoknak másképp említése szükség nem volna: mert minden törvény általánosan kötelező törvény a társországokra nézve is úgy, mint Magyarországra nézve. Ezen elvből indulva ki, azt hiszem, hogy ezen általános elvet előrebocsátva, azt - főképp oly dolgokban, melyek a társországokat annyira érdeklik - nem lehet kitenni jobban, mint midőn külön említjük itt, és megmondjuk, hogy ezen általános törvényből vannak és léteznek kivételek, és ha ugyanezen törvénynek azon paragrafusára hivatkozunk, hol ezen kivételek ki vannak mondva. Bács vármegye főispánja kívánja, hogy Horvátországnak belviszonyaiba ne avatkozzunk, hogy Horvátországra - a nyelvre nézve - semmi kényszerítő eszközök ne használtassanak, de a mélt. úr kívánságának tökéletesen megfelel az 1. §, midőn hivatkozik a többi §-ra, és midőn azokban a mélt. úrnak kívánsága tökéletesen, bőven és minden lehető részletben ki van mondva; de szükséges a társországok említése azért is, mert Tótország három megyéjére, Fiuméra vagy Horvátországra nézve külön viszonyok léteznek; szükséges tehát kimondani általános törvényben, hogy az egyes kivételek, mint kivételek álljanak - és hogy ezen társországok valahogy ne jöhessenek azon nézetbe, mintha rólok a magyar törvényhozás nem gondoskodott volna különösen, minthogy különböző viszonyokra különböző kivételeket tett.

6

Hogy még egyszer bátor vagyok felszólalni ezen tárgyban, ne méltóztassanak a mélt. fő RR. azt gondolni, hogy én az általam irányított szerkezethez szerfölött ragaszkodom, hogy én azt igen jónak és fontosnak tartom; távol van tőlem, mélt. fő RR., hogy annak minden hibáit világosan át nem látnám; és én sebesen készült szerkezetemet csak azon reményben terjesztém a mélt. fő RR. bölcs tanácsa alá, hogy az a mélt. fő RR. által módosíttatni fog; de engedelmet kérek, ha még egyszer felszólalok: mert tegnap, midőn azon indítványt tevém, általánosságban tettem azt egyedül azért, mert kiengesztelést akartam; akartam pedig, hogy a Magyar- és Horvátország közti viszonyokban, mennyire lehet, egyezséggel határozzunk, hogy a két tábla közt ne támadjanak hosszas vitatkozások, és Magyarországnak mintegy egyes akarata lépjen fel, és így az egész magyar törvényhozásnak akarata hatással legyen mindazon magyarokra nézve, kik túlbuzgósággal sértik a szláv nemzetiséget, mind pedig azon szlávokra nézve, kik a magyarok részéről veszélyektől félnek, melyek nem léteznek; - mondom, csak ez okból voltam bátor azon indítványt tenni, és megvallom a mélt. fő RR-nek, a mai tanácskozásnak folyama után aligha nem vagyok azon fájdalmas érzésben, hogy szándékomat egyáltaljában el nem értem; mert e tanácskozás után én nem hiszem, hogy a t. KK. és RR. a törvénynek ebbéli módosítását diszkusszió nélkül elfogadják, hogy ezen törvényjavaslatot - mint ezt igen helyesen jegyzé meg Mármaros megye főispánja -, nem fogják-e ismét visszaküldeni, s hogy ezen stílus szerkezetének változtatása nem fog-e számtalan igen kellemetlen vitatkozásokra alkalmat nyújtani? - Egyetértek országbíró őméltóságával, s tökéletesen meg vagyok győződve, hogy ha itt a Magyarországhoz kapcsolt részek nem is említtettek volna, és csak Magyarországról szólt volna ezen törvény, az éppen oly tökéletes lett volna, mintha azok külön említtettek vala; de most e diszkusszió után, midőn Horvátország követe kinyilatkoztatta azt, hogy ezen szónak: "a kapcsolt részek" kihagyása vagy betétele nyugalmat vagy nyughatatlanságot fog Horvátországnak szerezni; midőn itt oly lelkesedéssel pártolta azt, hogy ezen szavak kihagyassanak: különösen azon aggodalomnak kell támadni úgy a mi keblünkben, mint a ts. KK. és RR. kebelében, kik diszkusszióinkat figyelemmel kísérék, hogy Horvátországnak követe és azok, kiket képvisel, ezen szavak kihagyásából oly következményeket fognak kihúzni akarni, melyeket mi elfogadni nem akarunk. S kétségkívül, mint őnagyméltósága, az országbíró érinté, ezen szó "Magyarország" kimondása alatt magában értetik Horvátország is, mert kétséget nem szenved, hogy a magyar törvényhozás Horvátországnak is szab törvényeket; - ha mondom, ez magától értetik: akkor ezen szavak betétele vagy kihagyása Horvátország követének megnyugtatásul nem szolgálhat; ha pedig a részek megemlítése vagy kihagyásából valaki által azon következmény vonatnék, miszerint Magyarország törvénye Horvátországot nem kötelezi: én, mint egyes, kötelességemnek tartom azon véleménynek ünnepélyesen és nyilvánosan ellentmondani. Azt hiszem, mélt. fő RR., nekünk mind az igazság, mind a paktumok, melyek köztünk és Horvátország közt léteznek, mint Horvátország jogai, határokat szabnak; nekünk nem szabad Horvátországot sértő és igazságtalan törvényeket hozni; de törvényeket hozni Horvátországról és Horvátország viszonyairól nemcsak szabad, sőt kötelességünk. Ezen kötelességet teljesítendő, voltam bátor a mélt. fő RR.-nek tegnap a Horvátországot illető módosítást előadni; és bizonyosan azon kötelességet teljesítik a mélt. fő RR. is, midőn azt elfogadják; azért még egyszer felszólítom a mélt. fő RR.-eket, minthogy méltóságotokat ezen indítványom elfogadására bizonyosan csak az bírta: hogy amennyire lehet, egyezséget szerezzenek Horvátországra nézve - az alkotandó törvény által a számtalan diszkussziók elmellőztessenek; hogy ezen törvény képviselője legyen a nemzet egyes akaratának, azon akaratnak, melyben mind a felső, mind az alsó tábla egyesül; - miután pedig az országbíró őnagyméltósága kinyilatkoztatta világosan és meg is mutatta azt: hogy azon szavak kimondása vagy kihagyása - ha diszkusszió nem létezett volna -, nem lényeges: tökéletesen meg vagyok győződve, hogy ezen szavak kihagyása által diszkussziók fognak támadni és talán tisztán juris küzdések. Mindezek elmellőzésére, még egyszer bátor vagyok - s engedelmet kérek szerénytelenségemért, de szívemen fekszik a tárgy - kérni a mélt. fő RR-et, hogy ha lehetséges és ha a mélt. fő RR. elveivel megegyeztethető, méltóztassanak a kérdésben forgó szavakat megtartani.

7

Amennyiben őnagyméltóságának, B. Mednyánszky Alajos nyitrai főispán aggodalmát felfogom, abban mindenesetre osztozom; mert a népnevelés oly fontos tárgy, hogy azt szigorú törvény létezésének föláldozni nem lehet; oly törvényes provízióval tehát - mely a magyar nyelvnek az elemi iskolákban leendő használatára nézve kategorice és kivétel nélkül határozott - ha ez nem volna kivihető: nem volna használható; de én a t. KK. és RR. törvényjavaslatát úgy értettem, hogy miután a t. KK. és RR. ezen törvényjavaslatban hivatkoznak egy más, még előttünk nem ismert törvénycikkre, mely annak mikénti használásáról különös törvény által rendelkezendik: a t. KK. és RR. a mélt. fő RR-nek a népnevelés tárgyában és a magyar nyelvnek mikénti és mely kiterjedésben való alkalmazásáról bizonyosan valamely javaslatot fognak előrebocsátani. Ezen pillanatban tehát a t. KK. és RR-nek törvényjavaslata, úgy mint az itt van, elfogadható; és csak majd a népnevelés elrendezéséről szóló törvénycikk fog a mélt. fő RR. eleibe terjesztetni: csak akkor fogunk ítélhetni arról, vajon a t. KK. és RR. a magyar nyelvnek használatát messzebbre terjesztették-e ki, mint az országnak körülállásai engedik, vagy nem? - Ennélfogva, miután ezen szakasz egy nem ismert törvénycikkre hivatkozik, most az előttünk fekvő törvénycikket elfogadhatjuk.

1843

Középületeiknél a nemzetek nagyságának nincs biztosabb mérlege. Átlátta ezt már Demosthenes is, kit, mellékesen legyen mondva, utolsó időben azért olvasék, hogy őt újabb nagy szónokainkkal összehasonlítsam, s kiben azon igen nagy hibát találom, hogy csak nagyszerű dolgokról tud nagyszerű szavakkal élni, míg az újabbak - legalább egy bizonyos országban - ezt a legkisebb tárgynál is értik, magát a híres Holsteiniust, ki az éjszakai szél dicséretére nagy eclogiumot írt, jóval felülmúlva. Már Demosthenes, amint mondám, átlátta a középületek fontosságát, s hogy az állapotot, melyre Athén az ő korában süllyedett, élénk színekkel festhesse, Aristokrates elleni beszéde végefelé ekképp szól: "Előbbi időben az, mi az állami s közélethez tartozott, gazdag s fényes vala; az egyes saját házában nem tünteté ki magát polgártársai felett. De azon kornak emlékei s épületei nagyok s oly természetűek, hogy a később élők közül senki hasonlókat még csak indítványozni sem mert. Most egyesek a középületeknél nagyobb palotákat építenek magoknak, de amit az ország nevében építtettek s újra bevakoltattak, oly kicsi s nyomorú, hogy szinte szégyen, ha róla említés tétetik."

Ha Demosthenes hazánkban élne, azt, hogy hatalmasb egyesek palotái nagyszerűségökben a középületeket felülmúlják, nem hányhatná ugyan szemökre - nagyjaink sokkal patriotikusabbak, mintsem fényes úrilakok által a haza középületeit felülmúlnák, s azért inkább a külföldön építtetnek -; azonban a középületek hiánya mégis talán föltűnnék a nagy szónok előtt, s bármit beszéljenek Aeschineseink, nem kedvezőleg ítélne korszellemünkről. - Hogy középületek sokszor csak nemzeti hiúság szüleményei, azt nem tagadom; de valamint Franklin - nézetem szerint igen helyesen - azt vitatja valamely munkájában, hogy a hiúságot, mely annyi szép s nemes fáradozásnak kútfeje, tulajdonképp a hibák közé sorozni nem kellene: úgy én - bármi paradoxnak lássék is - azt merem állítani, hogy a nemzeti hiúságnak egy bizonyos mértéke minden nemzet kifejlődésére szükséges, s hogy a hiúságnak csak éppen ezen egyetlen neme az, mely hazánkban hiányzik.

Furcsán hangzik, de érett megfontolás után nem fogja senki tagadhatni, hogy a magyar mint nemzet nem eléggé hiú. Sújtásos népnek neveznek bennünket, s tán bizonyos tekintetben helyesen; de a sújtást mi önmagunkra rakatjuk, legfeljebb ha cselédeink s a megyék huszárai részesülnek e pazérságban; de a nemzetnek mint nemzetnek külső fénye senkit sem érdekel. S ha talán nincs nemzet, melynek elődei a legnemesb ügyért több vért ontottak volna: nálunk, úgy látszik, a deák "sit eis terra levis" nemcsak puszta kívánat, hanem teljesítésbe is vétetik; legalább nem emlékezem, hogy dicső bajnokaink sírját valahol emlékkővel terheltük volna. Igen, még egyszer mondom, a magyar nemzet - jól értsük egymást, én csak a nemzetről szólok - nem eléggé hiú! Akár országgyűlésünk tanácskozótermeibe, akár fővárosunkba jőjünk, akár az ország határain járjunk végig, hol csak egyetlen egy emléket sem találunk: e meggyőződés fog bennünk támadni. S ez nagy baj, mert e hiány oly nemzetnél, hol a hiúság minden egyénnél annyira kifejlődve találtatik, arra látszik mutatni, hogy nemzeti szellemünk még fel nem szólalt, hogy magunkat mint nemzetet érzeni eddig nem tanultuk.

E gondolatok támadtak bennem, midőn néhány nap előtt, több ismerőseim s barátim társaságában, a Nemzeti Múzeum termein körüljártam. Ez intézetnek lelkes igazgatója, érezve a hiányt, melyet tudományos világunk azáltal, hogy senki e nemzeti gyűjtemények használatához nem férhet, már annyi éven át szenvedett, elkövete mindent, hogy a rábízott tudományos kincsek többé ne heverjenek. Tiszttársai buzgón segítik nemes törekvéseit; s így a csak nevében nem magyar tudósunk, Luczenbacher például, amennyire hely s idő engedék, a rábízott pénz, drágaság s egyéb régiségek gyűjteményét már felállítá; s ennek megtekintése volt tulajdonképp az ok, mely többeket velem együtt a múzeum termeibe összegyűjtött. Aki kételkedik előbbi állításomon, hogy a magyar mint nemzet nem hiú, menjen azon termekbe, hol régiséggyűjteményünk felállíttatott, s meggyőződhetik. - Mi a felállítók szorgalmát s készültségét illeti, senkinek sem lehet kifogása. A görög s római rézszobrok között sok középkori utánzás található, némely tárgyak még nem tudományos rendszer szerint állíttattak fel, s e termekben találhatók dolgok, melyek művészi becsök szerint más helyre lennének állítandók. Azonban akár a felállításra eddig szánhatott idő rövidségét, akár a régiségek tudományos elsorozhatásának nehézségeit tekintjük, akár azt, hogy a Nemzeti Múzeumban tartásra nem érdemes tárgyak kiküszöbölése eddég még nem az igazgatók köréhez tartozik; minden igazságos és tárgyhoz értő bizonyosan nem a tisztviselőknek fogja ezen hiányokat tulajdonítani, s szívesen elismeri, miként ezen intézet fenntartása jó kezekre bízatott. - E termek első tekintetre csak kellemes hatást tehetnek a nézőre; a sok drágaság között - mi, elődeink fényűzésére emlékeztetve, előnkbe csillog - minden egyébről megfeledkezünk, s megelégedve járunk körül, hisz mindez a nemzeté, s félig tulajdonosnak érezhetjük magunkat. De lépjünk közelebb, s nézzük, minde drágaságok mire állíttattak fel? Gyalulatlan deszkákra, melyek ácskézzel faragott lábakon nyugszanak! Igen, komolyan szólok, a magyar nemzet régiséggyűjteményei gyalulatlan deszkákon állíttattak fel, a Nemzeti Múzeum ezen részének bútorait ácsok készíték, s pedig azon egyszerű oknál fogva, mert a nemzet más, illőbb bútornak készítésére pénzt nem adott; s a magyar múzeum igazgatói, igen helyesen fogva fel állásukat, inkább ily alakban állíták ki a rájok bízott tudományos kincseket a közönség használatára, mintsem azokat még tovább haszontalan hevertessék. S most kérdem, van-e nemzet annyira ment minden nemzeti hiúságtól, hogy ily valamit tűrne, s nem kell-e óhajtanunk mindenikünknek, hogy e túlzott szerénységből végre vetkőzzünk ki?

A múlt országgyűlés ismeré a Nemzeti Múzeumnak helyzetét, és bárha - legalább az én csekély belátásom szerint - e nemzeti intézetnek méltóképpeni fenntartása a nemzet becsületében áll -, a szükséges segedelem megajánlására rá nem ért. Nem fogok a múlt ellen panaszkodni, még egy szebb jövőnek reménye tölti el lelkemet, de éppen, hogy e jövő szebb legyen, szükség, hogy a múltnak szégyenét el ne takargassuk magunk előtt, s tisztába jöjjünk magunkkal; miként eddig a kötelességet, mellyel minden nemzet tartozik közintézeteinek magához méltó fenntartásával, eddig vagy éppen nem, vagy legalább igen hiányosan teljesítettük. - A Nemzeti Múzeum még mindig inkább első alapítóinak tudományosságát, s honszeretetét, mint a nemzet méltóságát képviseli. Azért, hogy az intézet valóban nemzetivé váljék, a nemzet részéről több áldozat, saját méltóságának melegebb érzete kívántatik, s jaj nekünk, ha erre fölemelkedni nem tudunk.

E szavakat az úgynevezett gyakorlati emberek tán könyörületes mosollyal fogják olvasni. Gyárak s vasutak századában élünk - így szólnak talán -, miért költsük pénzünket hasztalan régiségekre, antidiluvianus állatok csontvázaira s minde gyűjteményekre, melyekben tőkéink kamat nélkül hevernek, legfellebb egy-pár haszontalan tudós (a szokott kifejezéssel élek) gyönyörűségére. - Nem fogok a szoros kapcsolatról szólani, melyben századunkban a tudomány s élet egymáshoz állanak. Török szomszédink s bizonyos tekintetben saját példánk eléggé mutatják, hogy oly ország, hol a tudomány mezeje parlagon hagyatik, mennyire juthat a polgárisodás ösvényén. Van e hazában az embereknek egy bizonyos neme, mely míg a magyar zeneművészet cigányzene s hármastánc által képviselteték, nemzetiségünket biztosítva hívé, s e tekintetben minden tudományos munkásságot feleslegesnek gondola; s nincs kedvem vele vitatkozni; de hát nem fekszik-e szívünkön e nemzet becsülete; nem érezzük-e a kötelességet, mellyel minmagunknak tartozunk, s mely abban áll, hogy ha egyszer valaminek "nemzeti" címet adtuk, azt egy nemzethez illő fényben s nagyszerűségben tartsuk fel? A Nemzeti Múzeum ügye nemcsak a tudóst érdekli; benne nemzeti becsületünk ügye forog fenn, és rosszul fogná fel feladását törvényhozásunk, ha erről megfeledkezvén, mindent, mi az intézet emeléséhez szükséges el nem követne; s én e tekintetben igen helyesnek tartom, hogy az ácsmunkával faragott régiségtár a közönségnek megnyittatott. Ha valahogy idegennel találkozunk e termekben, nem lesz magyar ember - úgy remélem legalább -, ki a külföldinek bámulását észrevéve, el nem pirulna; de éppen e pirulás, éppen az, hogy közintézetünk állapota felett megszégyenülve állunk, válik annak megváltoztatására ösztönné; s talán a gyalulatlan deszkák jobban szónokolnak a legsimábbra gyalult deszkáknál. Hosszú s tán unalmas beszédemnek rövid értelme: ne feledkezzünk meg utasításaink készítésekor Nemzeti Múzeumunkról, ha nem is azért, mert múzeum, miután a tanulás a legszebb politikai beszédek tartására szükségesnek nem tartatik - a tudomány nálunk sokak által a fényűzési tárgyak közé számíttatik -, de legalább azért, mert nemzeti, s mert minden nemzet, mely nevével felruházott intézetek s emlékekben önméltóságáról megfeledkezik, soha a külföld tiszteletére nem számolhat.

1846

(LEVÉL BÉRCZY KÁROLY SZERKESZTŐHEZ)

Tisztelt szerkesztő úr! - E napokban vettem hozzám intézett becses sorait, melyekkel tudtomra adván, hogy Lapok a lovászat és vadászat köréből című folyóirata jövő év elejével megindul, egyszersmind e lap munkatársaul szólít fel.

Miután azon tapasztalások, melyeket a vadászat terén szereztem, fájdalom, csak emlékeim közé tartoznak, becses felhívásának követésére nem érzek magamban képességet; de nem mulaszthatom el ezen alkalmat, hogy örömemet, mellyel e vállalat megindulását fogadom, ne fejezzem ki.

Hogy a lóverseny, kopászat, agarászat, szóval minden, mi a hazai lótenyésztést emeli, nemzetgazdászati tekintetben nagy fontossággal bír, ezt napjainkban talán még azok sem fognák tagadni, kik - midőn gr. Széchenyi István ezen állításával első lépett fel, azt gúnnyal fogadták. Ma kevesen lesznek, kik annak tudatában, hogy a magyar lóra termett, a kérdést, mily ló az, melyre adandó alkalommal felülhet, közönyösnek tekintsék, s így kevesen fogják oly lap létezését fölöslegesnek tartani, mely kizárólag ezen tárgyakkal foglalkozik.

Én, ki az anyagi érdekek kifejlődését mindig csak eszközül tekintem, a Vadász-lapok megindulását más szempontból üdvözlöm, melyet mások mellékesnek, sőt talán figyelemre éppen nem méltónak tartanak.

A Vadász-lapok-nak egyik s szerintem fő feladatuk az, hogy hazánkban a nemes "sport"-tal foglalkozóknak közlönyül szolgáljanak s midőn azt, mi az ország különböző vidékein mezőn és erdőben történt, hitelesen eléadják, egyszersmind az érdeket neveljék, mely e nemes időtöltéshez nálunk, mint minden tetterővel bíró nemzetnél, mindig mutatkozott.

Miután pedig angol szótárt véve kezünkbe azt találjuk, hogy sport tulajdonképp csak időtöltést, mulatságot jelent, sokan nagy komolysággal talán azt fogják kérdezni: vajon oly tárgy, mely csak mulatságnak, csak időtöltésnek tekinthető, méltó-e arra, hogy vele komolyan foglalkozzunk?

E kérdésre, a dolgot magasabb szempontból tekintve, könnyű megfelelni, s ki ezt teszi, át fogja látni, hogy mindazon okok közt, melyek a népek fejlődésére elhatározó befolyást gyakorolnak, alig van olyan, mely egyes nemzetek emelkedésével vagy süllyedésével szorosabb kapcsolatban állana, mint azon mulatság vagy időtöltés nemei, melyek nálok bizonyos korszakokban divatoztak s melyek, ha egyrészt a nemzet jellemének kifolyásai, másrészt arra visszahatnak. Én legalább azt hiszem, hogy ha egy nemzet életéből annak nemzeti mulatságain kívül egyebet sem ismernénk, jellemének megítélhetésére ez maga elég leendene. Nép, mely férfias időtöltésekben gyönyörködött, gyáva és elpuhult nem lehetett soha.

Én sem szenteltem másoknál több időt mulatságoknak; én is meg vagyok győződve, hogy a férfiút komoly törekvés illeti, s hogy való megelégedést csak való munka után találhatunk; - miután azonban Isten az embert úgy teremté, hogy a legerősebbnek pihenésre, a legkomolyabbnak oly valamire legyen szüksége, mi őt felderítse, miután egy szóval mulatnunk kell, a tudósnak és államférfiúnak szintúgy, mint a gazdának vagy annak, ki napjait számolásai közt tölti: ezen általános szükség kielégítésének módja közönyös nem lehet; s ha valaki a megvetést, mellyel e tárgyra letekint, bölcsességnek tartja, úgy e bölcsesség legalább nem az, melyet a régiekben bámulunk.

Mert ha azokat, kik a sportot magyarra fordítva csak haszontalan időtöltésnek tekintik, emlékeztetjük, hogy az angol szó latin fordításban ludus-t tesz, s hogy az olympiai, isthmusi s mindazon játékok, melyeknek győzőit Hellas legnagyobb költői megénekelték, szintén ló- és szekérversenyekből, diszkoszhajításból s más testi gyakorlatokból álltak, talán ők is elismerik, hogy a régi népek a sportot nem tartották oly mellékes dolognak, mint ezt korunk deákjai oly emberekről, kik csak klasszikai nyelven szóltak, felteszik - s mi legalább a görögöket illeti, úgy hiszem, el fogják ismerni azt is, hogy a fontosság, melyet a testi gyakorlatoknak tulajdonítanak, nem akadályozá őket oly művek alkotásában a művészet és tudományok mezején, melyeket két ezredév után bámulunk; míg éppen e játékok nevelték azon férfiakat, kik honukat Marathon- és Salamisnál Perzsia ellen megvédték.

A görögök és rómaiak példája ma kevesebb meggyőző erővel bír, mint húsz év előtt. A klasszikai tanulmányok, melyek akkor minden egyebet háttérbe szorítottak, ma csaknem fölöslegeseknek tartatnak. Én, mellékesen mondva, nem nagy haladást látok ebben, s úgy hiszem, hogy a pontos számvetés és fölületes természettudomány, melyre sokan gyermekeiket tanítják, nem fogják pótolhatni azon nemes érzéseket, melyeket az újabb kor legdicsőbb férfiai századokon át a régiek ismeretéből merítének.

De hagyjuk a régieket; nem szükséges ez esetben hozzájok folyamodni; mert ha meggondoljuk, hogy korunk legkitűnőbb nemzeténél - melynek felsőbbségét, kivált az anyagi kifejlődés terén, kétségbe még senki sem vonta - a sport tiszteletben van tartva; hogy abban ott a legkitűnőbb férfiaktól a szerény gazdáig mindenki részt veszen s egész irodalmat találunk, mely azzal foglalkozik; hogy - nagy hadvezérek állítása szerint - Anglia legbátrabb s legkitűnőbb tisztjeit a rókavadászatoknak s más nemes sport gyakorlatának köszöni; hogy e nemzeti időtöltést nagy államférfiak pártolják s fontosnak tekintik: akkor talán azok törekvése is, kik e nemes sport meghonosítását tűzték ki céljokul, más színben fog feltűnni.

Sokan nem osztják nézetemet. Felfogásuk szerint nem idegen divatok utánzása, hanem saját nemzeti szokásaink fenntartása feladata korunknak s őrizkednünk kell, nehogy nemzetiségünket lassanként oly dolgok honosítása által veszítsük el, melyeknek még neve is idegen; s én ezen elvekkel tökéletesen egyetértek, de azt hiszem, hogy azok a jelen esetre nem alkalmazhatók, mégpedig azért nem, mert a sportnál éppen csak a név idegen és semmi más.

Sok mindenfélét beszélnek őseinkről, s ki róluk azt mondja, hogy a politikának azon nemét, mely a középkor alatt Olaszországban uralkodott, nem ismerék, hogy lakásaik feldíszítésére kevés gondot fordítottak, a művészeteket nem nagyon pártolák, s tudományokkal igen keveset foglalkoztak: az talán be is bizonyíthatja állításait; de ki azt akarja elődeinkre fogni, hogy nem vadásztak, hogy a lótenyésztéssel nem foglalkoztak, sólymaik- és agaraikban élvezetet nem kerestek, hogy egyszóval sportsmanek nem voltak: kis gondolkodás után maga is be fogja vallani, miként ha nyelvünkben hiányzik is a szó, mellyel mindazt, mit az angol "sport" alatt ért, egyszerre kifejezhetnénk, legalább maga a dolog e hazában soha sem volt ismeretlen; s miként az újítás legföllebb abban kereshető, hogy az e hazában mindig divatozó élvezeteket most szabályozni s rendszeresíteni akarván, ebben bizonyos mértékig más nemzeteknél divatos formákat követünk, szintúgy mint azt elődeink tették, midőn harcjátékaikat más országokban követett tornaszokások szerint rendezék el, anélkül, hogy ezáltal nemzeti jellemökből kivetkőztek volna.

Nem lehetünk eléggé féltékenyek nemzetiségünkre. Mi az egyesnek jelleme, az népnek a nemzetiség, s amely nép ezt elveszté és múltját megtagadta: a jelenben csak megvetést, a jövőtől enyészetet várhat, és nem is érdemel mást. De ne féljünk, hogy nemzetiségünk veszélyeztetve van, ha versenylovainkat egészen az angol elvek szerint idomítjuk s a kopászatnál az angol szokásokat követjük is. Vannak ennél veszélyesebb dolgok is, s elődeink, ha körünkbe visszatérhetnének, utódaik magaviseletét talán sohasem értenék jobban, mint mikor őket csaholó kopók után árkon és sövényeken keresztül nyargalni látnák.

Többet írtam, mint talán kellett; de ha már ön felszólítását nem követhetem, legalább legőszintébb részvétemet s azon óhajtást akartam kijelenteni, vajha e lap, melynek szerkesztését elvállalá, mentül szélesebb körre terjedve, nemcsak azok várakozásának feleljen meg, kik attól a lótenyésztés emelését remélik, de azokénak is, kik velem azt hiszik, miszerint e hon termelési képességei közt legfontosabb az, hogy férfiakat teremjen - s kik erre azon férfias gyakorlatok elterjedésénél, melyeket az angol sportnak nevez, s melynek a Vadász-lapok egyik fő tárgyát képezik, jobb és biztosabb eszközt nem ismernek.

1857

A nagy érdeknél fogva, mellyel az egész ország méltán viseltetik a vakok intézete iránt, engedje meg a t. Ház, hogy ezen interpellációra azonnal válaszoljak.

Amennyiben t. képviselő úr azon kérdést intézte volna hozzám: szándékozik-e a minisztérium még ezen ülés folyama alatt egy országos vakok intézetének, sőt több országos vakok intézetének fölállítására nézve törvényjavaslatot a Ház elé terjeszteni, ezen kérdésre igennel felelhettem volna. A vakok sorsa minden kétségen kívül a legszomorúbb, és így minden érző emberben rokonérzetet gerjeszt. Az állapot, melyben a vakok nálunk az országban léteznek, a legszomorúbb. A most létező vakok intézete már csak azért is, mert az országban létező vakok számának elfogadására elégtelen, nem felel meg a szükségnek; és így kötelességeim közé számítottam és számítom ily intézetnek célszerű fölállítására nézve törvényjavaslatot terjeszteni a t. Háznak tanácskozása alá. Hogy ezt tehessem - mert teljes meggyőződésem szerint egy vakok intézetének fölállítása Magyarország szükségeinek nem felel meg -, hogy ezt tehessem, tudvalevő dolog levén, hogy minden országban a vakok az országnak egy vidékén sokkal nagyobb számmal fordulnak elő, mint más vidékén, én már a közelebbi esztendő alatt megtettem a szükséges lépéseket, hogy magamnak az illető számarányokat az illetőkre nézve megszerezhessem. Ezeknek egy része már bejött; mihelyt tehát az előmunkálatokkal elkészülök, mint hiszem, már ezen ülésszak alatt, bátor leszek a Ház asztalára egy kimerítő törvényjavaslatot e tárgyban letenni.

Ami magát a kérdést illeti, melyet t. barátom hozzám intézett, arra, fájdalom, nem felelhetek igennel. A vakok intézete őfensége József főherceg nádor buzgósága által alapíttatott egyesek által mint magánintézet, s Pest vármegyének főfelügyelete alá állíttatott. Bármik voltak a nádor hercegnek törekvései ezen intézet országossá változtatása tekintetében, ezen intézet tényleg most is ezen régi jellemét megtartotta, azaz privát intézet, mely Pest vármegyének főfelügyelete alatt áll. Ily intézetnek országosítására nézve, magának az intézetnek kérése nélkül, én törvényjavaslatot terjeszteni a legislatio elé feljogosítottnak magamat nem tartom. Úgyszintén a magánintézetek természetéből és azon autonómiából, mellyel minden ilyen intézet bír, következik az, hogy a tanítási rendszernek megváltoztatása nem a kultuszminisztériumtól függ. Én semmit sem tartok óhajtandóbbnak, mint azt, hogy az intézetet kormányzó bizottság, mint annak valóságos orgánuma, azon kívánatát fejezze ki akár a törvényhozás, akár a minisztérium előtt, hogy ezen intézet országosíttassék, mert akkor én azon helyzetben leszek, hogy az intézet országosítása iránt törvényjavaslatot terjeszthetek a Ház elé. Míg azonban ez nem történik, nem vagyok ezen helyzetben.

Ami az igazgatónak előbb felfüggesztését, később pedig elbocsátását illeti, az igazgató úr szeptember 12-én tudósított engem ezen körülményekről, és én azonnal Pest megye első alispánjához mint a bizomány elnökéhez kérdést intéztem ez ügynek mibenlétére nézve. Erre az alispán úr az igazgató folyamodványának közlését kívánta. Ezen folyamodvány közöltetett vele, ha nem csalódom, még szeptember 30-án. Azóta még választ nem kaptam, minélfogva október 19-én a választ ismét megsürgettem; ez azonban mai napig sincs kezemben, és így erre nézve nem vagyok azon helyzetben, hogy a t. Háznak felvilágosítást adhassak. Úgy vagyok azonban értesülve, hogy tán még a napokban, holnap vagy holnapután, választ fogok ez ügyben nyerhetni; ha pedig nem, újra meg fogom sürgetni.

1869

Ezen interpellációra azonnal felelhetek. Igen t. barátom Arad városának viszonyait sokkal jobban ismeri, mint én; ismeri az egész ügyet, és ismeri az okokat, melyeknél fogva ezen liceális épület ott jelöltetett ki. A helyiséget nem én kerestem ki, hanem Arad városa, Arad vármegye, melyek mind, kivéve valami 150 aláírót, kik a liceális épületet egy mellékutcában akarták volna fölállíttatni, mind ezen helyet jelölték ki. Én magam mentem oda, hogy meggyőződjem aziránt, vajon a helyiség alkalmatos-e? Kérdezősködvén főképpen aziránt, vajon azon helyiség nincs-e kitéve a kiöntéseknek - mi a dolog természeténél fogva nagyon hátrányos lett volna -, miután ott azon tudomást nyertem, hogy ez a város egyik magasabb részén fekszik, az áradásoknak kevésbé van kitéve, mint más helyiség. Miután az egy szabad nagy tér, miután a város s a megyének nagy része ezen tért jelölte ki a liceális épületre, én semmi okot nem találtam, hogy ezen térséget ne fogadjam el. Én annálfogva ott kezdettem meg a liceális épület fölépítését. Egyébiránt én újból fogok vizsgálódni rendelni; de meg vagyok győződve, hogy alkalmasint bármely tudósításokat fogok kérni, azok körülbelől ugyanazok lesznek, amely tudósítások alapján a liceális épület ott fölépíttetni határoztatott.

1870

KÉT BESZÉD

1

Két indítvány fekszik előttünk. Az elsőt, t. i. koronaőr őexcellenciájának indítványát, csak a képviselőház által elfogadott elvek következésének és corolláriumának tekintem. Miután a képviselőház elég fontosnak tekinté a homoeopathiát arra, hogy számára az egyetemen tanszék állíttassák fel, igen természetes, hogy ezen tanszék felállításának nem felelhet meg, ha azzal kóroda összekötve nincs, annál inkább, miután a homoeopathia, legalább az én csekély felfogásom szerint sokkal inkább praxis, mint tudomány. Erre nézve tehát az egész kérdés, ha tárgyaltatni fog a képviselőház által, kétségkívül pénzügyi szempontból fog tárgyaltatni, miután egy kórodának felállítása, az első felállítási költségeket nem is számítva, évenként az egyetemnek kiadásait legalább 20-25000 frt-tal fogná szaporítani.

Ez tehát, mint mondám, pénzügyi kérdés; hozzá még azt kell megjegyeznem, hogy a kórodának felállítása a jelen pillanatban egyszerűen lehetetlen; az egyetemnek más kórodái is olyannyira meg vannak szorítva, hogy csaknem minden félév alatt előfordul azon nehézség, hogy ismét új meg új helyiségeket kell találjunk: a belgyógyászat harminc ággyal bír, s éppen ennyi ággyal rendelkezik a sebészet, mi egy egyetem klinikájának kétségkívül nem elégséges.

Én tehát a koronaőr őexcellenciájának indítványát magát teljesen helyesnek és olyannak tartom, mely mintegy szükséges következménye azon indítványnak, mely a tanszék felállítására nézve a képviselőházban elfogadtatott.

Kénytelennek érzem magamat azonban némelyekre válaszolni, melyekkel Apponyi György gr. őexcellenciája a maga indítványát támogatta.

Első pillanatban, olvasva a pótindítványt, megvallom, nem értettem; mert a törvényhozás egyenjogúságot mondhat ki a jog terén, de egyenjogúságot kimondani különböző tudományok közt - felfogásom szerint - nem tartozik a törvényhozás illetékességéhez. A törvényhozásnak kötelessége egyenlő szabadságot biztosítani minden tudománynak; azon esetre tehát, ha a homoeopathiára nézve teljes szabadság, éppen oly szabadság, mint minden más tudományra nézve, nem léteznék az országban: kétségkívül kötelessége volna a törvényhozásnak, valamint a tudomány minden ágát és rendszereit, úgy a homoeopathiát is oltalma alá venni.

Egyébiránt, megvallom, azon alapot, melynél fogva őexcellenciája felállított a homoeopathiára nézve, hogy az a hazában elnyomott állapotban létezik, nem vagyok képes felfogni.

Miben áll a különböző gyógyrendszereknek egyenjogúsága? Abban, hogy azokat, kik e gyógymód szerint gyógyítanak, a gyógyítás jogában sehol és senki által akadályozva ne legyenek. Én kérdem, mondhat-e excellenciád egy példát, hogy e hazában valakit azért, mert homoeopathia szerint gyógyított, a gyógyítási jogban akadályozva lett volna? Egy különbség létezik az allopathia és homoeopathia közt, s e különbség az, hogy az allopathák maguk gyógyszertárt nem tarthatnak, és így a maguk rendelvényeit a rendőrségi felügyelet alatt álló gyógyszertárakban kénytelenek készíttetni, a homoeopathák legnagyobb része pedig azon öndispensatióval él, hogy maga készíti gyógyszereit. Ez semmiesetre sem hátrány a homoeopathiára, hanem inkább oly előny, mely ellen az allopathák tehetnének kifogást. Azonkívül a hátrány, melyről szólnak - hiszen hátrány létezik - de miben áll a hátrány? Tisztán abban, hogy eddig az orvosok kisebb száma nyilatkozott e rendszer mellett. Mert mint Zólyom megyének előttem szólott t. főispánja igen helyesen jegyzé meg, a homoeopathia nem külön tudomány, ez az összes orvosi tudománynak csak egy ága, a gyógyítás bizonyos rendszere. Valamint sem Brown, sem Brousset korában, midőn ezen férfiak rendszerei Franciaországban leginkább pártoltattak és legáltalánosabban elfogadva voltak, senkinek és legkevésbé a törvényhozásnak nem jutott eszébe, hogy a brownismus vagy a Brousset-teória számára külön tanszék állíttassék fel Párizsban az École de médecine-ben: úgy a homoeopathiára nézve szintén nem létezik ok, mely azt különösen megkívánná.

A törvényhozás oly fontosságot tulajdoníthat ennek is, hogy ezt elrendelheti, de azért, mert ez eddig nem létezett, mert elrendelve nem volt, azt állítani, hogy a homoeopathia különös elnyomás alatt lett volna, az ellen nekem tiltakoznom kell.

Elnyomásról itt szó sem volt; a homoeopathiának mint tudománynak jövője - ha csakugyan tudomány - szintén nem e magas Ház határozatától fog függeni. Teljes meggyőződésem az, hogy a tudománynak soha protekcióra szüksége nincs. A tudományok előtt a törvényhozásnak úgynevezett omnipotenciája megsemmisül.

A tudomány alkotja és teremti önmagát a törvényhozás segedelme nélkül, sőt a törvényhozás segedelme ellen is. Mert valamint a vér forgásának helyességét és valamint minden nagy igazságot, melyet a tudósok bármely korban feltaláltak, sehol a törvényhozás pártolása alá nem vette: úgy a homoeopathiának, ha csakugyan tisztán pártolásra szorul, hogy jövője legyen - én részemről nagy jövőt nem ígérek. Mert a tudomány oly hatalom, mely nemcsak pártolásra nem szorul, hanem még az üldöztetést is igen könnyen eltűri. Én legalább meg vagyok győződve arról, hogy a világon egy nagy tudományos igazság sem mondatott még ki, mely bármiként üldöztetett, azért mert üldöztetett, csak egy évvel is később fogadtatott el. Én tehát, mint mondám, éppen, mert ez a nézetem, gróf Apponyi őnagyméltóságának pótindítványát nem fogadhatom el; őnagyméltóságának, a koronaőrnek indítványában ellenben én csak a képviselőház által elfogadott elveknek corolláriumát látom.

2

Én Apponyi gróf őexcellenciáját bátor volnék felkérni, méltóztassék másképp formulázni indítványát, mert én megvallom, hogy az ő előadásából úgy fogtam fel a dolgot, hogy csakugyan teljes orvosi kart kíván, azt mondván, hogy tökéletesen ellenkező nézetekben lévén a két rendszer, mi fog akkor történni, ha pl. olyan fiatalembert, aki a hasonszenvészeti rendszer szerint oktattatik, olyanok által fog megvizsgáltatni, akik más rendszert követnek és akik azt vagy nem értik, vagy nem akarják érteni. Én részemről tehát főképp azért nem tartom őexcellenciája pótindítványát elfogadhatónak, mert nem tartom eléggé világosan formulázottnak.

Miben áll az egyenjogúság?

Az egyenjogúság állhat egyenlő szabadságban; állhat abban is, hogy tökéletesen egyenlő állapotba helyeztessék a kétféle tudomány, azaz a homoeopathia és az allopathia; ez már pedig csak azért sem lehetséges, mert a homoeopatháknak száma sokkal kisebb, mint az allopatháké. Méltóztatott fölhozni a gyógyszertárak megvizsgálását is, és figyelmeztetni, hogy a homoeopathikus gyógyszertárak megvizsgálása allopatha orvosokra nem bízathatik. Itt, kérem, a dolgok természetében fekszik a lehetetlenség. Egy allopatha gyógyszertárt meg lehet vizsgálni, miután azon nevek, melyek abban foglaltatnak, a kémia és a fizika törvényei szerint megismerhetők; reagenciák használtatnak, és minden szerre nézve a legnagyobb biztossággal meg lehet mondani azt, hogy a gyógyszerész kötelességének eleget tesz-e vagy sem, hogy a szer, mely azon gyógyszertárban találtatik, jó-e vagy nem jó? Homoeopatikus gyógyszertárakra nézve azonban, miután a homoeopathikus gyógyszer sem fizikai, sem kémiai hatást nem idéz elő, ilyféle felügyeletnek gyakorlata tökéletesen lehetetlen. Ennélfogva az egyenjogúságot két oly tényező közé felállítani, amely tökéletesen különböző, nem lehet.

Én tehát arra kérném őexcellenciáját, méltóztassék indítványát szabatosítni.

1870

Midőn a vallás- és közoktatási m. k. minisztériumnak 1870-ik évre szóló költségvetési előirányzatát a mélyen tisztelt képviselőház elé terjeszteni szerencséltetném, nem mellőzhetem hallgatással, hogy ezen előirányzat szerkezete az 1868-ik és 1869-ik évi költségvetések alakjától, némi tekintetben eltérő.

Ezen eltérés szükségessé vált egyrészt azért, mert a legközelebb lefolyt két évben a miniszteri osztályok költségvetései együttesen terjesztettek elő, míg az 1870. évi előirányzat minden egyes tárcára nézve külön mutattatik be; másrészt pedig azért, mert az átnézet könnyebbítése céljából a kiadási tételek oly csoportosítása mutatkozott kívánatosnak, hogy mindegyik tétel ott tüntettessék fel, ahová természeténél fogva leginkább tartozik; s hogy így a jövő költségvetési előirányzatok az 1870-ik költségvetés alakja szerint szerkesztethessenek.

A költségvetés első része a rendes és rendkívüli szükségletet, második része pedig a fedezetet tartalmazza. Az összes szükséglet nyolc címben foglaltatik, mégpedig a következő rendben:

I. RENDES

1. cím. Központi igazgatás
2. cím. Egyházi célok
3. cím. Tanulmányi ügyek igazgatása
4. cím. Tanintézetek
5. cím. Ösztöndíjak s egyéb hasonló célok
6. cím. Közmívelődési célok
7. cím. Nyugdíjak

II. RENDKÍVÜLI KIADÁSOK

Az 1869-i költségvetésben rendkívüli kiadások nem fordultak elő; a nyugdíjak valamennyi minisztérium nyugdíjszükségletével együttesen egy közös, tehát a többi szükségletek pedig a következő címek alatt soroltattak elő:

Ezek szerint 1869-ik és 1870-ik költségvetés I. és II. címe változatlanul maradt.

Az 1869. évi költségvetésben VI. cím alatt foglalt népnevelési kiadásoknak külön cím alatt előtüntetését, helyesebb tagozás szempontjábúl, mellőzendőnek: viszont a népiskolai tanfelügyelőségeket s a középiskolák felügyeletével megbízott tankerületi főfelügyelőségeket mint tanügyi igazgatósági hatóságokat "Tanulmányi ügyek igazgatása" megnevezéssel a III. cím alatt egybefoglalandónak véltem, azon oknál fogva, hogy a szoros értelemben vett tanításra szánt költségek a tanügy igazgatási költségeitől elkülönítve tüntettessenek fel. Ezen cím alá az államvizsgálati bizottmányok költségei és az iskolalátogatási díjak is foglalvák, melyek az 1869. évi költségvetésnek V. címe alatt a tanintézeti kiadások közé voltak felvéve, de természetüknél fogva inkább ide tartoznak.

Ugyancsak a VI. cím alatt foglalva volt egyéb népnevelési szükséglet, természetéhez képest, a tanintézetek költségeit tárgyazó 4. címbe vétetett át.

Az 1869-ik évi költségvetés VII. címe alatt foglalt kiadások az 1870-ik évi előirányzat 6-ik címe alattiakkal azonosak, a címek eltérő megnevezése csakis pontosabb megjelölés céljából történvén.

Az 1870-ik évi költségvetési előirányzat szerint a

Ezen többlet, az egyes címeket tekintve, következőleg alakul.

I. cím
KÖZPONTI IGAZGATÁS

A KÖLTSÉGVETÉS TÁRGYALÁSAKOR

NÉPOKTATÁSI ÜGY I.

NÉPOKTATÁS II.

NÉPOKTATÁS III.

TÖRVÉNYJAVASLAT AZ ELEMI OKTATÁSRÓL

AZ ELEMI OKTATÁSRÓL