A vezérhalmi Alhambra

Hogy került az Alhambra+ a budai Vezérhalomra – annak a története ez.

Egy dúsgazdag magyar financbáró, ki a XIX. század második felében az országos pénzügyi műveletek alkalmával óriási vagyont szerzett, arra a gondolatra jött, hogy ebből a nagy kincsből valamit az országnak vissza is kellene adni. Magasztalásra méltó dicsvágy. Nem kell a gazdagokat megróni azért, hogy fényt űznek. A fény a kortársakat ugyan még égeti, de utódaiknak világít. Minden palota egy darab história, s a história az élet. Sok palota: egy nagy város, s egy nagy város: egy nagy nemzet.

A gazdag főúr azt az egész környéket, mely szőlőkertekkel s apró villákkal volt fedve, kisajátítá, s egy nagyszerű angolparkot alakíttatott belőle. A szőlők helyébe kínai, ausztráliai, japáni fák jöttek; szőlőkert nem főváros közelébe való; a kőbányákat betemették, s hogy az újan ültetett park+ az aszályos délkeleti hegyoldalban sikerüljön, a Márton-hegy teknőjében artézi kutat fúrattak. Négyszáz lábnyira kellett fúrni a makacs agyagpala rétegeken keresztül, csaknem a Duna színéig, míg el lett érve a „vörösvári medence”*, mely a budai fürdőkbe önti ki vizét, onnan azután egy olyan+ hatalmas vízsugár lövellt fel, mely percenkint száz akó vizet ömlesztett, s a hegytetőről leomolva, örök zúgó patakot képezett, mesterségesen alkotott medrében művészi zuhatagokkal. Ez a kút maga egymillióba került, s az eredménye az volt, hogy a budai déli oldal fürdői elveszték+ a vizeiket, a hegyoldalt pedig meseszerű gyorsasággal nőtte be az újon telepített erdő. A szökőkút maga egy magyar művész nevét tette világhírűvé. Remek szobrászati alkotás az, kárpáti fehér márványból; Szent László királyt ábrázolja*, midőn az a sziklából forrást támaszt szomjú hadainak; a megszabadított nők, a harcos férfiak alakjai művészi csoportulatban+ veszik körül a lovagot; a kun rablótól megmentett leány a földön térdelve, hálateljesen csókolja a szent király kengyelvasát. A kút medencéje zöld márvány, melynek négy szegletén térdre görnyedt ergonade-ok* tartják négy ország címerét, a négy középlapon pedig László király legendái vannak domborművezve abba a ritka nagybecsű sárga márványba, amit a szobrászok giallónak neveznek.

Ez a mű foglalja el a kastély udvarát, melyet a nemzeti tetszelgés elnevezett Alhambrának*; amit azonban nem kell a szó szoros értelmében vennünk. Nem: annak az építtetője csak mégsem rabolhatott ki+ annyi hidalgót és zsidót, mint Abu-Abdallahtól Alfaragiig a mór királyok*, százhuszonöt esztendeig, hogy egy akkora palotát készíttessen+, melyben negyvenezer ember ellakhatik; hanem az egész épület stílje volt ellesve e mesevilági építménytől, s voltak utazók, kik e palota szoborcsarnokában az Alberca* peridromját* vélték felismerni, míg a szökőkút udvara az „oroszlánudvarra” emlékeztet*, finom, karcsú oszlopos, áttört művű árkádjaival, aranyozott rácsozatával, s hogy tökéletes legyen a csalódás, az udvar délvirágok kertévé van alakítva, ciprus és pálma díszlik, mint otthon, a nialeja* szőlőfürtös venyigéi futnak fel a falakon, s a vízmedencében a nuphar* illatos, sárga rózsái+ s a victoria regia* óriás+ nimfatulipánjai nyílnak. Az egész udvar egy tizenöt öl magas üvegkupolával van befedve, s a szökőkút vize hő; télen is spanyolországi lég van e helyen; a föld maga csinál magának tavaszt, a tél közepén meleg vízzel, a játszi vén gyermek!

… Az a tündéri kert azon a tájon lehet, ahol hajdan egy magyar költő háza állott*, akinek munkáit akkor sokan olvasták. A kis ház köveivel rég árkot temettek már, s a költő munkáit csak az új kor Toldy Ference ismeri még; az egész, ami megmaradt belőle a jövő század számára, tán csak az a három ezüstlevelű hárs, miket saját kezével ültetett*; azokat nem fogja kivágni senki, mert virágaik gyógyillata megvédi őket, s a hajdani gazda neve a kéregbe vésve tovább él…

A gazdag úr, ki a palotát építteté, sokat akart a jóból: vagy tán+ meg akarta mutatni, hogy az építészet egyéb iskoláiban is jártas; vagy meglehet, hogy csak a főváros ízlésének akart hódolni, melynek épületeiben az ó– és újvilág minden architektúrai mintáját fel lehet találni: egy múzeumot görög stílben; egy nagy operaházat francia modorban; egy bálépületet bizánci ízlés szerint; egy hyppodromot a pekingi pagoda mintájára, egy nemzeti panteont a római mauzóleum utánzásával, egy alagutat egyiptomi portáléval*; egy országházat reneszánsz+ modorban, egy politechnikumot* ónémet tűzfalakkal*; palotákat egymás mellett sorban, a világ minden nemzetének és korszakának ízlése szerint lapos+ és hegyes, emeletes és eltűnő fedelekkel, veres külsővel és rokokó faragványokkal, erkélyekkel és donjonokkal*, vasépületeket üvegtetőkkel; s mindenekfelett templomokat a legnagyobb választékosság szerint, egy gótszerű münsztert, egy kupolás bazilikát, egy moszkvai csúcskupolákkal ragyogó szerb templomot s kiváltképpen egy „opus rusticum”* modorban formált városháztornyot. Meglehet, hogy az építtető főúr nem akar+ hátramaradni a sok jó példától. Az Alhambra-szerű palotához egyiptomi bejáratot építtetett; a majorsági lakot kínai mintára rendelte, s amint a síklevágás közben háttérnek ott maradt a „Széchenyi-domb” meztelen kőfala, abba+ az Ellorai indus templom* mintájára vágatott – pincét.

A palota belsejének is kijutott a pompa minden neméből, a magas termek összefutó ívboltozatai, mikről, mint egy cseppkőbarlang padmalyáról*, szeszélyes cifrázatú csúcsívek csüggnek alá, mind a legdrágább márványból vannak faragva, a fal közök kirakva sötétkék lapis lazulival* vagy haboszöld malachittal, vagy a múlt századokban elveszettnek hitt, most újra feltalált „porporino”-kő* bíborpiros tábláival, az ablakokon középkori üvegfestészet remekei, másutt az új találmányú lithophania* átlátszó képei: szőnyegekül múlt századbeli gobelinok s bauvais-i* és flandriai hímzetek a XV. századból s a most már oly ritka d’Arazzik, mitológiai jelenetek selyembe szőve. A bútorok Jean Goujon* modorát utánzó vésnökművészettel, csakhogy újabb kori találmányok alkalmazása által meghazudtolva az időkort, a diófa kressilalkohol* által sötétkékké pácolva, másutt a violaszín királyfa* alkalmazva, mely már amerikai szerzemény; az elefántcsont-faragványok görög ízlés szerint megfestve; a bronz szobrokon a „corinthi érc”* nemes zöld rozsdája+. Pompás, damaszkozott* vasszekrények ezüsttel, arannyal kiverve; velencei tükrök rámáin Delaulne* bacchánsnőinek merész csoportozata, mennyezetes ágyak, brokát függönyökkel, címeres kandallók, karzatos könyvtárak, pazarlás a kínai, sèvres-i*, japáni és herendi porcelán minden alakú termékeivel; az olasz fajansszal s amiket a keramika műhelyében Palissy* alkotott; a fegyverteremben pompás mellvértek, pajzsok, egész felöltözött panoplitok*, miknek mellvasán Giulio Romano* rajzai vannak arannyal kiverve, a képtárban hírhedett festők remekei minden iskolából; ritka ékszerek, kristály, achátedények, kámeák és csodaművű órák, azok közt Guido Baldo* órája egy gyűrű kövében, mely órát és negyedet üt. S a Canterbury érsek* Parker-órája egy pálcagombban, melyet minden héten egyszer kell felhúzni, s a straszburgi, lyoni, Medina dal Campói* ódon mesterséges óraművek remek mintázatai.

Mindezen remekművek közt azonban több volt az utánzat, mint az eredeti. A civilizáció gyáripara a XX. században mindent elő tud már állítani gyári úton, amit a hajdankor művészete mint kézműremekeket+ hagyott hátra. Rubenst, Tintorettót olajnyomatok a csalódásig utánozzák, az encausticának* megfelel a lithophania, Benvenuto Cellini ciselirozásait+ hajszálig utánképzi a galvanoplasztika; a gobelint előállítja a gépszövőszék, az elefántcsontot nem faragják többé, hanem Rouvier* találmánya szerint őrölt csontlisztből, schellak* és alkohol vegyítékkel légszivattyúba teszik, s aztán formába nyomják; a hajdankori drága corinthi ércet utánozza a princmetall*, az aranyat a chrysorin*; a vert vasműveket mintába öntik, a numiszmatika ritkaságait ezrével sokasítják, alfenoidot*, bathmetallt* használva az ezüst helyett, a márványt és lapislazulit+ pompásan utánozzák Lippmann és Schrechenburger+ találmánya+ szerint mész, márványpor, lenolajba itatott agyagból, összegyúrva kénsavas égénnyel*, s Thorwaldsen*, Canova* és különösen Pradier* minden nevezetes szobrászati remekét tudják+ már mintába önteni kétszer égetett, kétszer timsóval átizzasztott főszanyagból*, hogy azt csak a szakértő tudja megkülönböztetni az igazi karrarai márványtól vagy alabástromtól.

Ilyen utánzat nagyon sok van az újabbkori Krőzusok palotáiban. A luxus encanaillirozza+ magát*! Az eredeti, az igazi műkincsek, a földből kiásott antikok arisztokratikus uralma+ lejár. A ma készült szobrot beássák guanóba*, két hó múlva kiveszik, az egyik lábát letörik, s lesz belőle antik; a ma festett korcsmai képet felakasztják a füstre, s két hét múlva lesz belőle Van Deal*+.

Hanem azért mégis belekerült ötmillióba a vezérhalmi Alhambra.

Ha minden igazi lett volna benne és rajta, tizenötbe+ kellett volna kerülnie. De hát ez is elég nekünk.

A gazdag primus acquisitor* aztán meghalt, s hagyott maga után öt fiút és három leányt. A leányoknak hagyott két-két milliót, a fiúknak egyenkint ötöt, a majorescónak* tizenötöt+ meg az egész Alhambrát.

Természetesen a majoresco volt az, aki leghamarább elpazarolta az örökségét+, miután az volt a legtöbb.

Mikor a vége felé járt, kezdett terhére lenni az Alhambra.

…Összebeszélt a miniszterekkel (sportbajtárs volt), hogy vetessék+ meg azt az országgal a király számára, olcsón adja: hétmillióért. A képviselőház megszavazta az összeget: Hétmillió már akár ide, akár oda. Hanem mikor a törvény a király szentesítése elé került, akkor már II. Árpád ült a trónon. S az, mint tudjuk, szűkmarkú ember, visszavetette a törvényt. Neki nem kell az Alhambra.

A majorescónak azonban szintén nem kellett. Annak a fenntartási költségei évenkint százötvenezer forintra rúgnak. Fogta magát, nagylelkűségre vetemedett, odaajándékozta az egész Alhambrát minden műkincseivel együtt a felséges nemzetnek.

A felséges nemzet aztán egynehány esztendeig maga fizette az évenkinti százötvenezer forintot+ az Alhambra fenntartásáért.

Akkor egyszerre előálltak a majoresco hitelezői s azt mondták, hogy semmi joga sem volt neki elajándékozni az Alhambrát, mert az a csődtömeghez tartozik! Azzal alakult egy konzorcium, mely a majoresco zilált vagyoni állását rendezni vállalkozott, az lefoglalta az Alhambrát, s erősen fenyegetőzött, hogy a műkincseket el fogja kótyavetyéltetni, a márványt, oszlopokat, szobrokat eladja mint épületanyagot, s a gyönyörű parkot kivágatja, és elárusítja tüzelőfának ölszámra.

Ebben a nagy szorultságban érkezett az a váratlan szerencse, hogy a szentpétervári palotaforradalomban Constantin cárt letették, az leányával együtt Magyarországra menekült: itt a konzorcium rögtön körülkapta, s addig lélegzethez sem hagyta jutni, míg rá nem kötötte az Alhambrát kétmillió forintért; amennyit a ránézés is megér.

Ekként jutott az Alhambra a beteges cár holta után a cári hercegnő, Hermione Peleia birtokába.




Hátra Kezdőlap Előre