E naptól fogva megszűnt „Sasza asszony” lenni.
Lett belőle „Alekszandra cárnő”.
Amaz emlékezetes országgyűlési nap egész éjszakáján folyt a harc+ Szentpétervár minden utcáján, minden terein+ s a befagyott Néva jegén*.
A hű hadsereg éjfélben fáklyafény mellett kiáltá ki az állam eddigi főnöknőjét cárnőnek a Szent Péter és Pál-vár* esplanade*-ján, s onnan indult ki az ellenállás rendszeres leküzdésére, mely már akkor utcai harcból valódi ütközetté fejlődött ki.
A „Pokol” nem adja meg magát oly könnyen! Ha úrnője elárulta valamennyi ördögét, az ördögök is megmutatták neki, hogy ők is megcsalták őt. Az úrnőnek tudomása volt az ő gyűlhelyeikről, titkos fegyvertáraikról; de az mind hamis adat volt; az ördög urak és asszonyságok ravaszok! A hű katonák úgy jártak, hogy ahol ellenfeleiket biztosan meglepni vélték, ott üres falakat+ találtak, s ahol maguk akarták megvetni a lábukat, ott tűzaknák lobbantak fel alattuk.
Az is megtörtént, hogy a hű ezredek némelyike zászlóstul, trombitástul átment a lázadókhoz. A paraszt ördögök is tudnak hamisan esküdni; nem csak az uralkodóik+.
A harc másnap már óriási mérveket öltött+.
Az első meglepetésben nagy veszedelmére volt a Pokolnak, hogy – tél van. Az utcakövezet nem volt feltéphető torlasznak. Hanem azután, hogy magukhoz tértek, észrevették előnyeiket. A Néván jég van. Kivonultak a befagyott folyamhátára, s ott emeltek torlaszokat jégből: jégbástyákat, jégredánokat raktak+ démoni gyorsasággal, s azokból ágyúztak támadóikra.
A nagy világvárosnak kétmilliót meghaladó+ lakosa volt, s kiterjedése három akkora, mint Bécsnek. A két Néva négy folyamán kívül még tizennégy folyamág szeli a várost keresztül-kasul, megannyi szigetekre osztva azt szét. S e szigetrészek utcái és lakosai oly különbözők. Az egyik a fény, gazdagság, jólét városrésze+, a másik a nyomor, piszok, elégedetlenség gunyhótábora.
A fellángoló polgárharc színtere e különböző városnegyedek szerint változik+. Ha egy helyen elfojtották, kitör a másikon. Míg egy helyütt az államcsíny seregei győznek, azalatt a másik városrészben a Pokol légiói ujjongnak diadalt, s vonulnak terv szerint előre. Rettenetes sakkjáték, melynek hatvannégy kockáját vér s korom+ festi. Az ágyúzás, a puskatűz sem éjjel, sem nappal egy percig el nem pihen, egy-egy robbanás jelenti néha, hogy valamit fölvettettek: tán egy kőhidat vagy egy aláaknázott védművet, mely tele volt emberekkel; kinek az embereivel? Nem tudni. Sűrű köd fekszik a rémséges csatatéren. S e ködöt csak lángszínűre festi, de szét nem oszlatja+ az égő városnegyedek lángja. Mindenki arra gondol csak, hogy gyújtogasson; oltásra senki. Az első éjjel a cárnő maga gyújtatta fel a vár közelében levő „Pétervári-sziget”-negyedét*, s a „Patikárus-sziget”* gyönyörű fűvészkertjét, hogy ez oldalról meg ne támadhassák; erre aztán másnap viszonzásul a Pokolbeliek felgyújtották a Litejnája negyedet*, s minthogy annak az utcaburkolata is kátránnyal degesztett* fakockákból áll, egy bevehetlen égő torlaszt állítottak vele maguk és ellenfeleik közé.
A folytonos vésztűz miatt a léggömböknek+ a cárnő nem vehette semmi hasznát; azokban meggyulladt a gáz, ha a harc színtere fölé értek.
De bámulni való volt a rettenetes+ napokban e csodanő erélye. Szüntelen ébren volt: rendelkezett, parancsokat osztott; a balhíreket fogadta hidegvérrel; ahol vezérei elvesztettek egy tért, összeült velük, más tervet alkotni a visszafoglalásra. A harcba indulókat buzdította lángszavakkal; a harcból megfutókat irgalom nélkül megtizedelteté. Nem rettegett magát minden órában kitenni az orgyilkosok golyóinak, s a feje fölött+ elpattogó gránátdaraboknak+; vesztes vezéreket elcsapott, bottal megvert, s helyükbe másokat rakott. S mikor néha erőfogyottan, kifáradva, álomittasan betántorgott abba a terembe, ahol Severus lakott, odaroskadt annak a lábaihoz, s fejét annak térdeire nyugtatva, rebegé: „őrködjél fölöttem”, s azzal elaludt. De álma nem tartott egy óráig soha. A legelső ágyúszóra felriadt, s rohant ismét a vár bástyáira.
Legnagyobb bajuk volt hadvezéreinek a Néva ágain felállított jégváracsokkal. Azok bevehetlenek voltak. Három oldalukon a kivágott jég egyuttal árkot képezett, melynek új jege az ostromlók alatt mindig beszakadt.
Már tíz napja, hogy tart az ádáz utcai harc; várak csatájának lehetne azt nevezni, s a jégvárakat még mindig nem bírják bevenni.
Ekkor a Pokol főnöknéjének+ egy hivatásához méltó ötlete támadt. Az admiralitási III. városnegyedben* voltak az amerikai társulatok nagy petróleumraktárai, azokban több millió pudra menő kőolaj hordókban felhalmozva. E gyúanyagot ezernyi meg ezernyi tonna számra önteté ki Alekszandra a befagyott Néva jegére, s mikor az végigterjedt a két nagy Néva-ágon egyfelől a Golidai-szigetig*, másfelől a faggyúmagazinig+, akkor üszköt dobatott bele. Egy pillanat alatt, siketítő pukkanással lobbant lángra az egész kőolajfolyam, s a pokolbeli tűzlángban recsegve, ropogva, volcánsüstörgéssel szakadozott+ szét a folyam jégburkolata, zajló árjával lassankint magával ragadva a jégváracsokat, melyeknek fényes bástyáin a bennsülő „ördögök” százai ordítottak, odaszorulva a jégszigetekre a tűzfolyam* közé.
Ez rettenetes megtorlás volt. Az égő folyamtól felszaggatott Néva sodorta magával alá a jégvárakat a Finn-öböl* felé. A Finn-öböl azonban szintén+ be volt fagyva, s ott feküdtek egész Kronstadtig az állam hadihajói. Amelyik vasból volt, az jól járt. De a fából épült háromárbócosak+, amint a rájuk hajtott kőolajár utolérte, egymás után borultak lángba, s a Szent Péter és Pál tornyaiból lehetett látni, hogy repül egyik kolossz a másik után a levegőbe!
S e vad diadallal még nem volt eldöntve a harc.
A Szent Péter-Pál-erődön felül+ is van még világ s fölfelé a petróleum nem folyik!
A Pokol harcosainak háromnegyede a Szent Péter-Pál-erődön felül levő városnegyedekben harcolt. A szörnyű pusztítás, mely társaikat érte, új erőt adott a dühnek, mellyel eddig harcoltak; a Mars-mezőn* nyílt ütközetben támadták meg Alekszandra ezredeit, s azokat, egész a késharcig küzdve, kiverték állásaikból, s innen berontottak a belváros legpompásabb negyedébe, melyet „paloták városának” nevez a néphízelgés. Igazán paloták városa, minőt csak orosz cárok és cárnők építtethettek, népverítékből+, kegyencek számára.
És a Péter-Pál-várad templomtornyaiból lehetett látni, hogy gyulladnak ki egymás után a fénylakok, miket még a Romanov-cárok elűzetésekori lázadás megkímélt, csak kincseikből rabolt ki; a mostani aztán hamuvá és rommá dönt össze, legelébb a Mihajlov-palota*+, hol Pál cár szomorú véget ére+; utána az Anicskov-palota*, hajdan Erzsébet cárnő gyöngédségének márvány tanújele Razumovszki iránt*, majd a Glavnica Stab*, a táborkar palotája, egyszerre a tauriai kastéllyal*, melyet II. Katalin építtetett Potemkin hercegnek; utoljára maga a világcsudának épült Szimnic Dvoré*+, a cári Téli Palota, hírhedett Eremitage-ával+ együtt, egy remekművek múzeuma.
Mind egyszerre égnek; a Pokol gyújtogatja fel.
És az új cárnőnek azt látni kell a Péter-Pál tornyaiból! És nem akadályozhatni meg+.
A Pokol felülkerül+!
Az új cárnő+ mind e balsorsban nem vesztette el a fejét.
Ez őrületes harc volt: az ördögök harca saját királynéjuk ellen. – Az ördögök nem akarnak tűrni királynét. – A Pokol respublika akar lenni.
Mikor már a Téli Palotát is elfoglalták, akkor Alekszandra cárnő elhagyta a Szent Péter-Pál-erődöt; de nem azért, hogy fusson, hanem hogy szemközt menjen megtámadóira+.
Most az Admiralitás palotájára került a sor. E nagy, tömör négyszögű épület a Néva partján, egy tágas tér felett uralg; minden fala gránit. Negyvenölnyi magas tornyának keleties csúcskupolája a gazdag aranyozástól ragyog, de még jobban ragyog a paloták vésztüzeitől.
Ide, ebbe a palotába vonult Alekszandra cárnő összegyűjtött hadaival, kiket a Pokol seregei mindenünnen visszaszorítottak már.
Az Admiralitás ópalotáját az újjal egy föld alatti folyosó köti össze. Itt vannak összpontosítva a birodalom fegyvertára, ágyúöntödéje, fedett hajóműhelyei, a hajdani világharcokból elfoglalt troféumok, a török és perzsa ágyúk, a legújabb kor szörnyetegeig.
E várerősségű épület két szegletének két hosszú egyenes sugárút irányul, széles, tágas, utcák: egyik a Nevszki prospect, a másik a Voszneszenszkoj prospect*.
Ha az arzenálból a partvédő leviatánokat, a szörnyeteg acélágyúkat a két szögleten felállítják, azokkal, amilyen hosszú a két sugárút, olyan hosszan tisztára pusztára seperhetik az utat. De hátha mégsem?
Hátha a Pokol sem marad hátra az emberi találmányok mögött?
Micsoda fekete tömegek mozdulnak előre e két hosszú sugárúton a tengernagyi palota felé?
A nihilisták kivontatták a folyamjáró vasmonitorokat a partra, azoknak lapos fenekei alá vashengereken nyugvó tológépeket alkalmaztak. Szárazföldi támadó sáncot csináltak a vashajóból, s most azokat tolják előre a hosszú sugárúton végig. S a mozgó érctorlasz, mely keresztben állva elfoglalja széltében az utcát, forgó tornyaiból visszafelelget a partütegek üdvözleteinek: százfontost százfontosért! Míg mögötte, a vaspáncéltól+ védve nyomul előre az ostromló sereg, s tolja maga előtt a mozgó érckolosszt. Mikor néha egy-egy robbanó teke megüti a monitor oldalát, belefúrja magát páncéljába, s szétpukkan bordái között, olyankor négy-öt ölnyire visszahömpölyödik a monitor, maga alá gázolva érchengereivel, akik előretolták. Aztán fennakad a hullatömegben, s jönnek új csoportok, kik ismét előbbre taszítják. Ezek a szörnyek be fogják törni az Admirálpalota+ falait!
Senki sem imádkozik ebben a harcban!
Nem kéri az Isten segítségét senki.
Az Admirálpalotával szemben álló Izsák-templom* harangjai rég pénznek vannak kiverve: sok volt bennük az ezüst. A toronyba ágyúk vannak felvontatva, azok harangoznak most.
Alekszandra cárnő az Admirálpalota tornyában állva, intézi az ellenállás harcát: onnan nézi az ostrom folyamát; látja, mint közelítenek lökésenkint az ostromló tengeri szörnyek a hosszú utcákon, látja, hogy verik vissza kirohanó ezredeit a támadók, kik egyszerre ellepik a monitorok födélzetét s onnan tüzelnek fegyvereikből; és hajigálnak robbanó gránátokat.
Az Admirálpalotától nyugatnak áll Nagy Péter cár lovagszobra* ércből öntve, azon a tízezer mázsás sziklán, melyet a karéliai mocsárból hoztak ide, másfél mértföldnyi messzeségből. Az első forradalom nem döntötte le ezt a szobrot, nem juttatta a Vendôme-oszlop sorsára*; a cár most is ott ül ágaskodó érclován, s patkói alá gázolja az óriáskígyót; – csak éppen, hogy feje nincsen. A fejét lefűrészelték, s oda tették a lova lábaihoz, s most ott áll a fő nélküli cár, kezével parancsolólag mutatva a Néva felé. De ki érti meg, mit parancsol, hiszen nincsen feje!
Az ostromló Pokolnak már sikerült a Téli Palota udvarán állítani fel ütegeket, s azokból ágyúzni az Admirálpalotára. Az ágyútekéktől már a nagy torony reng+, s onnan menekül mindenki rémülten.
Csak ketten állják meg helyüket: a cárnő és Severus.
A torony körülfutó folyosóján ott áll készen az aerodromon: az utolsó mentőeszköz.
Alekszandra merev tekintettel néz a lángoló paloták tüzébe, s nem ügyel a repkedő bombák süvöltésére; nem az ádáz harci zajra oda alant. Azután ismét a torony túlsó oldalára siet át, honnan a Névára látni… A Nagy-Néva a vár fölötti részén egész tömör jégburkolatában áll. A Pokolnak az az ötlete jött, hogy a cárnő vörös testőrezredét, melyet az utolsó emberig leöltek, idehordja, s e jéglapon a skarlát egyenruhás hullákból óriási betűket rakjon össze, miknek összessége e szavakat alkotja: „halál az árulóra”. A cárnő nézi, hogy rakják ki egyenkint a fehér jéglapon a vörös betűket – hullákból…
Egyszer odafordul Severushoz, s így szól:
– Mi lenne szebb? Bevárni, míg a palotát megostromolják, s akkor velünk együtt, s ellenfeleinkkel légbe röpíteni+ azt? Vagy beleülni a repülőgépbe, s vele együtt elrepülni innen és eltűnni a világban, hogy soha hírünket se hallja senki?
Severus a torony karzatán kihajolva+ nézett távcsövével nyugat felé.
E megszólításra visszafordult, s nyugodt hangon így szólt:
– Egyiket sem tesszük, fölség. Nézzen ön oda. Látja azt a fénytengert ott nyugoton+. Ez az égő petróleumár, melyet a Néva levitt magával a Finn-öbölbe, s ott most is ég az; s égni fog még napokig. Már hat óra óta észlelem e fényözönt, s úgy látom, hogy az egyre sebesebben közelit erre felénk. A Néva visszafelé folyik.* Egyre erősbödő északnyugoti+ szél támad. Segítségünkre jön a tenger!
A cárnő hevesen kapta ki Severus kezéből a távcsövet, s odanézett a közeledő lángfolyamra.
Nehány perc múlva aztán, mint egy őrült rohant a torony nyílt folyosójára, s kihajolva annak mellvédén, rikácsoló hangon ordítá alá:
– Fiaim! Ne féljetek! A tenger van velünk!
Szavait elkapta a vihar, elnyelte a lárma, elfojtá az ágyúdörgés. Nem tudott kiáltani már; ha Severus meg nem kapja vállszalagjánál fogva, alárohan fejtetőre a toronyból.
De íme, egyszerre elcsendesül a harci lárma, mintha kettévágták volna; helyette zűrzavaros vészriadal támad, egészen más hangok+, mint a küzdelem vihara: az utcák rögtön tisztulni kezdenek, az ostromlók futnak. Ki űzi őket?
Ah, a tenger, a tenger!
Az északnyugoti vihar korbácsolta jeges tengerár nyomul előre már, s áttörve+ a Galenga-szigetnél a védgátakat, a Manka* folyó mentében megkerüli az ostromló seregeket, s míg azok a paloták romjai közül ágyúzzák a tengernagyi palotát, hátulról rohan be a Voszneszenszkoj prospect sikártoraiból.
Tíz perc múlva ölnyi magas víz alatt állt az egész csatatér; a tenger felől rohanó árvíz* a Téli Palota lépcsőjéig tolta jégtorlaszait, s elárasztá egy óra alatt Pétervár nyolctized részét.
S nem volt elég az egyik vész; annak ellentéte is együtt jött vele: az égő petróleumár; a moslékos zuhatagnak fénye is volt; tűz és víz omlott alá egyszerre, egymással ádáz szövetséget kötve; az áradat hordá hátán a kanócot s ahol elönté az utcát, egyúttal felgyújtá a faházakat. Egész városnegyedek úsztak és égtek. És az emberek százezerei úsztak és égtek. S az a démon ott a torony magas ablakában tapsolt két kezével ez apokaliptikus romlás rémei közepett.
És a férfi, aki őt ekkor látta, megtanulta őt bámulni és imádni.
Szentpétervárnak ez a pokolbeli átka, a kiöntő tengeráradat, ezúttal nagyon rossz szolgálatokat tett a Pokolnak. A tengervíz hétlábnyi magasságban állt a védgátak fölött, s minden utcát átváltoztatott lagúnákká.
Ekkor következett azután a cárnő hadainak viszontorlása.
Az Admirálpalota roppant hajóműhelyeiből előhozták a vas ágyúnaszádokat, s azokra szállva indultak meg a folyammá lett sugárutakon az ellenfél letiprására+. A Pokol seregei el voltak szigetelve az áradat által: a fából épült házak tömkelegéből, a város népkertjeiből kiűzték őket a lángok, a téglaépületekből az áradattól düledező falak. Összeszorultak egy-egy tömör építményű közpalotába; csoportonkint, mint egy folt darázs, átázott töltényekkel, kenyér nélkül, víz nélkül. (A tengervíz nem szomjrul+ való.) A különszakadt csapatok egymással nem közlekedhettek, egymásnak nem segíthettek: nem voltak vashajóik, mik az égő özönvíz színén járni tudjanak. A cárnő vasnaszádai pedig uralkodtak a lángoló lagúnák vizei fölött is. Egyenkint vették ostrom alá az ellenfeleiktől megszállt épületeket. Azoknak nem maradt más választásuk, mint vagy eltemettetni élve, vagy megadni magukat annak, aki elébb megöl, s azután temettet el.
A nagyobb rész az elsőt választá. Magára hagyta döntetni a védett falakat. Csupán azok a tömegek adták meg magukat, melyek egy-egy szárazon maradt szigetre szorultak össze, ahol nem védte őket semmi fal, semmi erdő. Azokat a katonák lefegyverezték, s háttal egymáshoz kötözve hármasával, ott hagyták őket őrizet alatt.
Egy rész a templomokba menekült. Nem! Nem imádkozni. Egy szó sem igaz abból, hogy az ördög halála óráján baráttá lesz. Azért menekültek a templomokba, hogy azoknak a tetőzetét, gerendáit, a kripták kőkoporsóit s a halottak koponyáit az ostromlók fejére hajigálják. Hanem a templom rossz hely volt rájuk nézve. A kripták megteltek az égő petróleummal, s az légberöpíté a boltozatokat, a védőkkel együtt.
Három napig tartott az áradat; akkor visszatért a tenger a maga kagylóihoz.
A tengerfenék, mely utána maradt, az utca, a piac fedve volt hullákkal, üszkökkel romokkal; egyes tócsákban még akkor is égett a petróleum. A köd a város felett most már fekete volt a füsttől; és nehéz a bűztől.
Hanem a lázadás le volt verve, a társadalmi rend helyreállítva, s Alekszandra cárnő bizton táviratozhatá Európa minden udvarához:
„L'ordre règne à St. Petersbourg!”*
Mikor fővezére, Sercsinszkoj jött hozzá jelenteni, hogy az utolsó rebellis csapat is megadta magát kényre kegyre: akkor Alekszandra cárnő felállíttatá a Nagy Péter cár terén+ tizennyolc ezred zenekarát, s rázendítteté velük az ősi orosz néphimnuszt, az igazi régi néphimnuszt, az ünnepelt nagy költő, Szulykovszki szerzeményét, s a négyszögbe felállított sorgyalogság énekelte hozzá: a „Bozse carinja+ hrani”*-t.
„Bozse?” – „Isten?” – Hát már van Isten?
A „Nihil”, a „semmi” megszűnik ott, ahol kezdődik a „valami”, és a cári+ korona már valami.
S azon a ponton, ahol a semmi megszűnik, s a valami kezdődik, a rablóvezérből rendőrfőnök lesz, a kommunistából uzsorás, a vándorcigányból bankdirektor+, a szabadkőművesből prelátus, a népszónokból miniszter – s a vörös respublika elnökéből császár+.
Három hónap+ múlva tavasz lesz; három hónap alatt el lesznek takarítva az utcákról a pusztítás emlékei, a paloták befedelezve+, a leégett házak újra fölépítve+; a hiányzó százezer ember helyett jön kétszázezer; a templomokba visszarakják az oltárokat, a tornyokba a harangokat. A főpapok is előkerülnek, s a fűvel és lombokkal hintett utcákon végig fog vonulni a koronázási menet a cári palotából az Izsák-templomig három sor posztóval bevont padozaton, s a nép ujjongása fogja hirdetni minden háztetőrül, hogy Oroszországnak ismét cárnéja van.
S az európai diplomácia gratulálni fog hozzá, s őszinte örömmel üdvözlendi azt a nagy szellemet, aki a társadalmi rendet megmenté Európában.
Mikor a katonaság a néphimnuszt énekelte, Alekszandra cárnő a palota erkélyén állt; tábornokai tiszteletteljes távolban, Severus bizalmas közelben.
Az új cárnő tekintete Nagy Péter cár ércalakjától volt leigézve+: odabámult elválhatlanul.
A fejevesztett nagy ember keze most is parancsolóan volt előrenyújtva.
– A cár szobrának nincsen feje – suttogá Alekszandra cárnő Severushoz.
– Pedig megérdemelné e szép szobor, hogy levágott fejét visszahelyezzék.
Alekszandra gyűlöletbe vegyült dölyffel mondá+:
– Azt nem! Az jó helyen van+ ott – a földön: oda más fej jön. Azé, aki+ e nagy művet véghezvitte…
Severus meghajtá magát.
– A cárnőé.
– Nem az enyim. Hisz férfiszobor az. E fő a te képmásod lesz… Ez a te műved volt.
Severus e szavaknál a vért érzé agyának tódulni; megrettent: mintha igazi élő fejét kellene kölcsönadni+ Nagy Péter cárnak; s aztán, ha jól meggondolta a dolgot, a cárnőnek igaza volt. Ő indította meg azt a művet, mikor alkudozásai által felébreszté a nő uralkodásvágyát, talán szerelmét is, s ő fejezte azt be, midőn közlé vele észrevételét a felfelé folyó Néva árjáról. E szó nélkül Alekszandra cárnő vagy palotája+ romjai közé volna most temetve, vagy elrepült volna szégyenletesen, megbukottan, eltemetkezve az emberzajos nagy világba.
Severus kezdett mámorosodni a dicsőségtől, melybe akarata, hajlamai ellenére jutott, s melytől most már nem menekülhetett.
A nagy mű azonban még nem volt egészen befejezve.
A Pokolnak sok föld alatti útja van, s azt jól tudhatta Alekszandra cárnő, hogy ha csak írmagját meghagyja is annak a szövevénynek, mely elődjei trónját porba rántá, az újra kinő a földből, s őt is lerántja onnan. Gyökerestül kell kitépni a megsértett ellenséget. Nem békül az ki soha. Kivált ha az ellenség elébb jó barát volt…
Alekszandra cárnő mint a nihilisták egykori főnöknője, legjobban ismerte azoknak búvhelyeit, a kerületeket, a városokat, amikben leginkább otthon voltak. Értesülve volt székhelyeikről, fiókpáholyaikról, jelszavaikról; nyomukra talált a társadalom mélységeiben és magaslatain, és nem ismert kíméletet.
Három hónap alatt húszezer tagja a Pokol-páholynak volt bebörtönözve.
Az üldözéshez maga a nép nyújtott segédkezet. Ez természetes. A kiirtott arisztokraták vagyonát elragadozták a nihilista főnökök, s most már ők voltak az „urak”. Úr mindig volt valaki, s lesz+ valaki, s a „pálinka s rongy”*+ azt mindig üldözi, akár hercegi korona van a fején, akár frígiai sipka, akár hűbéri ajándékba kapta a vagyonát császáraitól, akár szerezte ésszel, fáradsággal, akár kapta osztályba a nagy forradalmi ragadozásnál. Úr csak úr! Most a „Nihil” az úr, most az ő nyakára megy a kötél. A „Nihilnek” comparativusa* is akadt: Nihil vagy Te, akinek semmi „úr” sem kell; – „Nihilior”* is van, akinek „Te” sem kellesz.
S mindezek felett tökéletes volt a diadala a katonai pártnak, amidőn a katonai uralom jutott teljes érvényre. Alekszandra cárnő visszaállítá a szurony alkotmányát. Ez is népszerű rendszer. Kétmillió katonának tetszik. A zászlók, a vállrózsák, a kardbojtok alkotmánya. A haditörvényszékek, a káplárbot, a kancsuka, a nehéz vas, az ólom és lőpor alkotmánya. Az ilyen alkotmány erős! Vasból van. Csak meg ne egye a rozsda. Hogy meg ne egye a rozsda, mindig fényesíteni kell – „dicsőséggel”.
„Dicsőség!” – ez+ volt Alexandra álma.
Hanem ez álomnak egy ember, egy találmány állt útjában: az Otthon állam elnöke és harctiltó gépei.
Ha ez nem volna…
– – – – – – – – – –
A szép május hónap is eljött. Szentpétervár körül ekkor nyílnak a legelső ibolyák, miket nálunk márciusi ibolyáknak neveznek.
Alekszandra cárnő május első napját a pavlovszki kastélyban tölté.
Severus is vele volt.
A néger még mindig nem volt áruló.
A tündéri bűvhatalmú asszony keresztülvitte őt a szerelem minden kínjain+ és gyönyörén+; de titkát még nem vehette ki belőle.
Megmutatta magát előtte a cárnői pompa kábító fényében s az istennői szépség szobormintájában+; hízelgésével, odaadásával elmámorítá; a féltékenység felszításával dühöngővé tette; rögtöni elhidegülése szeszélyével kínpadra feszíté; – de a néger sem a rózsaágyon, sem a kínpadon nem vallott. Mikor már kilencvenkilenc századrésze egész lényének őrült szerelmes volt a századik rész még megmaradt hideg számítónak.
És „Sasza asszony” ezt a századik részt is ismerte jól. Ezt a megfordított Achilles-sarkat*. S amit „Sasza asszony” meg nem tudott hódítani, azt megkísérté „Alekszandra cárnő”.
Ez a századrész józan ész azt kérdezé:
– De meddig maradsz te cárnőnek?
A férfi dicsvágya fel volt már ingerelve: társa lehetni a világ legnagyobb birodalmán+ uralkodó nőnek; saját fejét látni ércbe öntve Nagy Péter cár lovagszobrának vállain! A kincsszomj is beszélt: „amit most az Otthon állam magának gyűjt, az mind a tiéd lehetne akkor”, ha az a századrésznyi hideg ész azt nem kérdené: „de meddig?”
A pavlovszki kastély félkör alakú oszlopzatos+ peristyllel pompázó épület+.
Előtte van egy nagy kerek tó, fenyőkkel, borókabozóttal körülszegélyezve. Tíz lépcső vezet le a tó felszínéig. A lépcsők fehér márványból vannak, s körös-körül futnak. Olyan e tó a kastély homlokzatáról nézve, mint egy óriási acéltükör fehér zománckeretben.
A kék alapon úszó hattyúpárok vonnak hosszú ezüstvonalakat.
Egy dúsan aranyozott gondola sikamlik tova sirálykönnyűséggel a hattyúk között; az evezők pihennek, csak a bíbor selyemvitorla, a szellőtől dagasztva, viszi előre a karcsú járművet. E gondolában ülnek Alekszandra és Severus.
– Gyönyörű tó! – mond a néger. – Szebbet csak egyet láttam: az egyiptomi szultán (!) várkertjében.
– Mi szebb rajta? – szólt az asszony, a férfi vállára dűlve. – Kedvedért előteremtem.
– Ah, fölség, ahhoz minden hatalmad sem elég; a kairói tó szépsége abból áll, hogy körös-körül ellepik a tó felszínét a lótuszvirágok; ezerei a piros vízirózsáknak himbálják kelyheiket a rengő hullám tetején; nagy, széles leveleik is sötétpirosak; egy új válfaja ez az indiai+ nelumbónak*+. Azután a tó sekélyén+ egész csoporttal állnak a flamingók, karmazsinpiros+ tollazataikkal. S mikor az egyiptomi alkonyég bíborvörösre festi azt a tavat, úgy tetszik, mintha egy tündérvilági tó állna előttünk, melynek hulláma, virágai, madarai mind skarláttal, kárminnal vannak+ ittasítva. – Te, fölséges asszonyom, se a piros lótuszvirágokat, se a karmazsin flamingókat, se Egyiptom bíbor egét ide nem hozhatod.
Alekszandra vérig harapta az ajkát, és nem szólt semmit; de jobb keze, melynek ujjai vas erőszakkal szoríták össze Severus kezét, egy rettenetes fogadást látszott tenni, amitől a néger bőre tetőtől talpig+ végigborzongott, mintha ilyenkor, midőn ez+ ujjhegyei+ úgy szorítják kezeit+, valami közös gondolatfolyam járna keresztül galvani befolyással* mindkettőjük idegein.
Másnap május másodika volt. Ez egész napon siketfajdra* vadászott az udvar. Férfimulatság, asszony nem vehet benne részt: Alekszandra cárnő honn maradt a nyári palotában.
Severus késő este érkezett vissza a fenyőerdőkből. Az est eltölt a siketfajd furfangos megejtésének érdekes meséivel, miket a cárnő nagy figyelemmel hallgatott.
Mikor reggel fölébredt Severus, s lakosztálya erkélyére kilépett, hogy tele tüdővel szíja be a májusi léget, melyet illatossá tesz most a fakadó fenyőrügyek ámbrája, meglepetve látta, hogy a palota előtti tó átellenes oldalán egy roppant kerületű+ rotunda van felállítva. Az egész vasból van; magassága alig több hat ársinnál; de terjedelme oly nagy, mint egy cirkuszé, mely legalább húszezer néző befogadására van számítva.
E nagy köröndnek a palota felé néző oldalán+ van egy kirúgó* tornya; olyanforma, mint egy galambdúc, s annak a mellső oldalán van négy kerek lyuk, egymással szemközt, mint egy négylevelű lóhere.
Középen e négy kerek lyuk között pedig van – valami olyanforma, mint egy szélmalomkerék, csakhogy annak mind a négy+ szárnya ragyogó fényes, mint a csiszolt acél. A torony tetejéből egy gőzkürtő mered fel, annak jeléül, hogy abban valami gépnek kell lenni.
Severus bámulva találgatá magában ez építmény hivatását.
– Találd ki, mi az? – súgá egy mézédes hang fülébe, s a nők legcsábítóbbika símult oda, fehér arcát az ő fekete ábrázatához fektetve. – Alekszandra arca halovány volt: fenyegető szín!
Severus elkezdett találgatni.
– Tán egy nagyszerű fontaine*, mely szökővíz sugarakat fog e tóból fellövellni.
– Nem egészen az – felelt a nő csalfa mosolygással.
– Hát talán egy óriási zeneműszer, mely ezernyi síppal hajt végre monstre áriákat*+.
– Olyasmi, de mégsem egészen.
– Vagy talán egy nagy cirkusz húszezer néző számára.
– Közel jársz hozzá; de mégsem találtad el tökéletesen. – Mi ez tehát?
E szónál megragadá a cárnő Severus kezét, s hevesen vitte őt magával a hosszú termeken végig, azután le a széles lépcsőkön; mindenütt fegyveres testőrei álltak; utoljára a palota homlokcsarnokába ért vele. Ott egy hosszú asztalt látott Severus, mely mellett fekete talárba öltözött férfiak ültek, kik a cárnő megjelenésére felálltak helyeikről.
Az asztal vörös+ posztóval volt bevonva.
A vörös asztal elnöke egy irattekercset nyújta át a cárnőnek, térdet hajtva, és egy fekete pálcát, s e szókat mondá+:
– Ítélve vannak. Nálad a kegyelem.
Alexandra elvette a tekercset is, a pálcát is, s akkor sardonicus mosollyal így szólt Severushoz:
– Valóban cirkusz ez épület+; de nem húszezer nézővel, hanem húszezer szereplővel; zeneműszer is ez épület; de nem ezernyi sípra, hanem ezernyi emberhangra; – és valóban szökőkút ez, de nem víznek, hanem vérnek szökőkútja: – ez a gőzguillotine*!
S azzal háta mögé nyújtva az irattekercset, visszaadá azt a fekete palástos férfiúnak, s a fekete pálcát két kezébe fogva, éles, recsegő hangon kiáltá:
– Aki a Pokolé – legyen a pokolé!
A fekete pálca kettéreccsent, a nő lábaihoz hajítá darabjait.
E jelre oda alant a vár udvarán+ egy ágyúdördülés hangzott, azután a másik, azután a harmadik.
A rejtélyes épület gépe egy hosszú füttyentést hallatott, aminővel tudatják a gőzmozdonyok, hogy a vonat „indul!” Azután síri csend támadt; s az örökkévalóságból orzott nehéz percben megmozdultak a rejtélyes gép szélkelep alakú szárnyai, s ugyanekkor a négy gömbölyű nyíláson át négy emberfő nyomult előre. A másik percben már nem voltak ott a fejek! Lenn a tóban úsztak.
… Azt meg kell adni a gőzguillotine-nak, hogy az egy művészien alkotott gép volt.
A torony belsejében egy fogaskerék+, az négy hidat mozgat előre+-hátra, minden hídon egy ember fekszik, azt a gép a híddal előretolja a lyukon keresztül, ameddig a vállai érnek; ugyanezen mozdulattal a korong a négy szárny pallosait meglódítja, a rugók visszataszítják a hidat a rajtuk fekvőkkel együtt – fej nélkül; a hullák egy lökéssel a kész vaskocsikba hullanak; oly pontossággal, mint egy cséplőgépnél+. Tizenkét „segédnek” csupán az a dolga, hogy a kötözött „kévéket” a mozgó hidakra+ rakja.
A munka rendben foly. – A torony alján van három zsilip+, az rövid időn tele torokkal okádja a sötétpiros nedvet a tó vizébe. Rettenetes fontaine!
Severus eleinte elzsibbadtan bámulta a rémlátványt, izmos alakja bágyadtan támaszkodott a főcsarnok egyik jáspis oszlopához: maga is egy jáspisszobor.
Hanem a vér mámora rettenetes.
Amint a kábító látványt sokáig nézte: ahogy szabdalja le+ az a vas szélkelep az emberfőket motollagyorsasággal a négy lyukon keresztül; – ahogy ugrálnak azok egymás után a tó vizébe, s aztán úsznak mindig közelebb, közelebb, egymást taszítva az utóbb következők: kezdte érezni azt a kábító gyönyört, amiről a bűnperek+ tanúskodnak, mik felfedték, s mégis titokban hagyták az emberi szívnek azt a borzalmas rejtélyét, miért hogy a vérittasság és a kéj+ egy ágyban születik. Agyán erőt vett a mámor. Eleinte számlálta a lehulló főket, abba belefáradt. Azután a lépcsőket számlálta, amik a tóhoz levezetnek; eleinte tíz lépcső volt, egy óra múlva már csak kilenc. S a pokoli gép őrületes egyformasággal kelepelte le szörnyű feladatát. A bíbor katarakták zuhogva onták habjaikat. A vasrotundából ezer meg ezer ajkról felrivalló ádáz ordítás hangzott, tompán elfojtva a vasfödél+ által; az ordítás óráról órára növekedett, azután óráról órára hanyatlott; este volt, mikor elcsendesült.
Az ércmotolla pallosszárnyai megálltak; a gép gőzkürtője hosszú, bömbölő süvöltéssel ereszté szabadon gázait; a vonat végállomására megérkezett. A zsilipek zuhatagai elapadtak. A Pokol-páholy szövetségének utolsó vércseppjei hullottak lassan a tóba.
És ekkor egy kéz megragadta Severust karjánál fogva, s egy forró hang ezt súgá fülébe:
„Jer!
Kábultan engedte magát vezettetni.
Egy gondolába vitték. – A gondolában sátor volt brokátfüggönyökből, damaszt kerevetekkel.
Severus fejét két gyöngéd kar ölelte át.
És egy sziréni hang+ rebegé, szemeit csókolva a szó közt gyöngéden:
– Látod-e a lótuszvirágokat a tavon? Nézd, hogy libegnek körülöttünk! Egyiptom bíborege festi veresre a tavat. Még a flamingók is itt vannak!
Igen. A fehér hattyúk, amint megbuktak ebben a tóban, pirosak lettek a fördés után.
Severus veszni érzé lelkét.
Ez a nő húszezer főt vágatott le a mai napon, amiknek az a szerencsétlenségük volt, hogy a férfi álmait nyugtalaníták. Nem nyugtalanítják többé. Vérükben evez a gondola!
Severus szenvedélye az őrültség koronáját tette már fel. Szuverén, korlátlan szenvedély volt az már, melynek nem parancsol többé semmi.
Odaszorítá jobbjával+ kebléhez a csábító démont.
– Semiramis…
– Araeus…
– Most kérdezz akármit Araeus szellemétől!
A nő hirtelen keblébe nyúlt, s egy tárcát kivonva, azt elefántcsont+ lapjával felfordítva odafekteté saját térdére, míg az iralt Severus bal kezébe adta.
Bal kéz volt. De a szellemek bal kézzel is tudnak írni.
– Mi van az Unalaska szigetén? – súgá Semiramis.
Araeus felelt. Az iral betűket alakított+: e betűk azt mondták:
„Ichor.”
És azután csak a csókok hangzottak!… az evezőlapátok csókjai a vérhullámokkal…