A huszadik század szégyenére még mindig lakják emberevők a földet.
Becsületes, jámbor életű emberek. Jó családapák, gyöngéd szeretők, istenfélő népek, jó vendéglátók –, hanem azért az emberhúst megeszik.
Nem azért, mintha rá volnának szorulva. Szigeteik a Csendes-tenger közepett meg vannak ajándékozva a természettől minden jóval, mély, gazdag, televény földüket erdőszámra borítja a kenyérfa, mely kész cipóit árulja – ingyen. Kókuszligetek szegélyezik a partokat; kevés mívelés mellett gazdag aratást és minden évben biztosat ad tengerijük, a burgonya, yamsgyökér*, batata* vadon terem, csak fel kell ásni: cukornádjuk nedve, masawéjuk festéke, yagonájuk fűszere még kiviteli kereskedést is biztosít számukra; juh, bivaly, sertés úgy szaporodik náluk, hogy a cserekereskedésnél aprópénz gyanánt használják, – és azért mégis emberhúst esznek.
Ez náluk ünnepély, ez a díszlakoma.
Ahogy nálunk szokás egy hajó vízrebocsátásakor fényes bankettet rendezni, úgy náluk is minden „canoe”-szalasztás a vízre össze van kötve fényes emberlakomával.
Tizenöt+ darab a rendes szám. Ennyit vágnak le egy rendes lakomához+. Kétszer annyi, mikor ünnepnapokon a „Kolán” istennek áldoznak. A Kolán isten valódi ínyenc, neki csak a vére és a szíve kell az áldozatnak, a többit papjainak hagyja.
A készlethez+ igen könnyen jutnak. Kétszázhuszonöt szigetből áll az a világ, amelyből+ a kannibál faj száztízen+ lakik.
Ennek a száztíz+ szigetnek mind külön istene van, aki mind emberszívekre éhezik. Annálfogva minden sziget folytonos hadjáratot folytat egymással, s hordja egymásnak a lakóit a maga istenei számára.
Ez az ő dicsőségük, ez az ő büszkeségük, ez az ő dogmájuk. A Kolánnak van egy áldozó temploma, egy agyagból épített gömbölyű lak, hegyes tetővel. Ennek+ legfőbb pompája az, hogy körül van tűzködve lándzsákkal, s a lándzsák hegyein a tiszteletére megáldozott emberek koponyái.
A főnökök, a kacikák házai előtt a palánk karóiról fehérlenek le ily diadaljelek. Ahány embert a főnök lakomán elköltött, annyi koponya a kerítésén sorban, s az olyan rá nézve, mint a nemesi családfa, minden ágon egy fej.
Egy angol utazó talált olyan főnökre*, aki kilencszáz (!) embert evett meg+.
Hogy az emberevésben ők dicsőséget találnak, annak bizonysága az, hogy az asszonyoknak nem adnak belőle. E szörnylakomákban asszony nem részesül.
Tudniillik mint vendég.
Ellenben nagy előnye van az asszonynak és különösen a fiatal leányfélének e lakomákon – mint csemegének.
Ahogy a nagy Ramazan és Bayram* ünnepeken szoktak a muzulmánok padisahjaiknak fiatal szűzeket ajándékozni, úgy ajándékoznak a Fidzsi-insulánok* is kacikáiknak* ifjú hajadonokat; csakhogy elébb beteszik azokat a kemencébe; azután behintik sennalevél* fűszeres porával; s úgy adják fel neki – egy tálban.
A mívelt+ emberiség régóta fáradt és kifáradt már a munkában, hogy e szégyenfoltot letörülje az Isten képmásáról. Hasztalan volt minden erőködés.
Kegyes misszionáriusok megkísérték a pápua fajt a keresztyén hitre áttéríteni. Az Európából, Amerikából kiűzött jezsuiták s mindenféle szerzetesek az önfeláldozással járó küldetésben keresték életük célját, s áldott és dicső volt a mű, melyhez fogtak; sikere is volt. Százezerre ment a megtértek száma, kik az emberevésről lemondtak. – Hanem ez csak egy oáz volt a sivatagban. A többség megette a neofitákat misszionáriusaikkal egyben.
A praktikusabb angolok aztán másként kezdének hozzá+. Ügynökségeket állítottak fel a polinéziai szigetek mindegyikén, s azok által szép szövetek, üvegékszerek árán összevásároltaták az áldozatokat, akik a Kolánnak levágatásra voltak kipécézve.
A szigetek falvaiban egész ketrecek álltak, mikben a foglyul+ elhurcoltakat a kannibálok kenyérgyümölccsel hízlalák, hogy a lakomára jó ízletesek legyenek. Onnan szoktak belőlük válogatni.
De mit használt az „államszövetség”-nek egyszerre minden ketrec emberi hízóit megvásárolni; a helyzet csak rosszabbult vele; mert a kannibálok rögtön gondoskodtak róla, hogy újra megtöltsék a ketreceket a szomszéd szigetekről, s minthogy ez nem ment vérontás nélkül, tehát csak a háborúskodás szaporodott vele, úgyhogy ha ezt az áldozatmegváltási rendszert folytatják, negyed század+ alatt a szigetlakosság ki fogja egymást irtani, csupa ínyencségből, mint ahogy kiirtották Európából a nyulakat.
Tatrangi Dávid ekkor hatvanéves férfi volt, s az utolsó öt évre megválasztott elnöke az „államszövetség”-nek.
Az ő terve ez volt:
Minden népet a saját észjárása után+ lehet csak meggyőzni. Hiszen Európa legmíveltebb nemzetei harminc esztendeig el tudtak verekedni kannibáli módon amiatt, hogy egyik ember nem akarta a másik észjárását felvenni. Pedig itt a Jézus Krisztusról volt szó: aki az isteni lények legkegyelmesebbike, s ugyan megbocsátja mindenkinek azt, hogy mit hisz felőle. – Hogy kívánjuk hát, hogy a pápua, aki nem a ruháját+, hanem a bőrét hímezteti ki tűvel, okosabb legyen, mint mi, amidőn a Kolán istenről van szó, akinek széles szája van, abban négy agyara, kimeredt szemei, bozontos sörénye a feje körül?
Dávid egyszer ezt az izenetet körözteté a száztíz sziget lakói között:
„Azt izeni nektek Kolán, hogy már jóllakott s nem ehetnék. Hagyjatok fel az emberevéssel. Ha nem engedelmeskedtek neki, ő maga fog eljönni: nem az a fából faragott Kolán, akit a papotok csinált, hanem az igazi Kolán, ahogy él és uralkodik, s az büntetésből titeket magatokat esz meg.”
A mi derék jezsuitáink hatalmasan értettek e „nuntium”* kihirdetéséhez.
Hanem a kannibálok papjai természetesen hogy tiltakoztak e mennybeli+ nyilatkozat ellen. Azt mondták, hogy hamis prófécia az! Jobban ismerik ők Kolánt; rajtuk kívül senki sem tud azzal beszélni, annak külön nyelve van.
S csak azért is, hogy megmutassák, miszerint az igazi ortodox fogalom a Kolán istenségről az ő egyedül csalhatatlan dogmájuk: a Fidzsi-szigeti papok+ a keresztyén misszionáriusok székhelyén, Mbau*+ főhelységben nagy áldozatünnepet rendeztek.
A Bure, a templom, e szent napra bevonatott fehér lepedővel, mely széles sátor alakban feszíttetett ki a templomtér előtt, beárnyékolva az oltárkövet, melyben az áldozat végbemenedett; előtte a Kolán bálvány: egy tuskóból faragott rettenetes szörny, megaranyozott agyarakkal, sárgára festett fejjel, két+ szeme két vérszínű lángopál.
Harminc ifjú hajadon volt az áldozóünnepre kiszemelve.
A Bure háta mögött harminc „szuva”: éppen olyan alakú kemencék, minő a templom maga, félkört alakító sorban; mind a harminc kéménye füstölög: azokat előre fűtik már.
A sziget belsejében van fölállítva a Morái*. Egy rettenetes épület, csupa embercsontokból összerakva; olyan emberekéből, kik a többeknek lakomául szolgáltak; közepett egy nagytorony, mely évről évre magasabbra nő, körüle kisebb-nagyobb kupolák, egy-egy király győzelmének vagy ünnepélyének emlékei. Legmagasabb közöttük Tumbua Nakaro király* kupolája, ki egy vendégségen kétszáz kosár ignamegyökeret+, kétszáz tyúkot, kétszáz malacot és kétszáz embert lakmároztatott fel hű alattvalóival. Ennél csak körületére nagyobb Bullandám király* emléke, a Taferet-sziget fölötti diadal megörökítésére. Ennek a szigetnek Mbau hősei az összes lakosságát megették három nap alatt. Emléke a csonttorony.
A Morái körül van véve+ egész csoportjával a rettenetes isteneknek; bálványok szarvakkal, vadkanagyarakkal, meredő szemekkel, görbe karikalábakkal*, pókhasú, nagyfülű szörnyalakok: ezek is mind emberáldozatot követelnek, de már ezeknek csak a csontja jut; a legnagyobb közöttük a Zan-Hualu* isten, a legsoványabb a Budan-Hi isten*.
Mind a templom, mind a morai környéke örökre tabu. A tabu a kannibálok főpapja kezében rettenetes fegyver. Ez a kannibálok pápájának a bullája.
A főpap címe „nambetti-levu”*.
Amire a nambetti-levu kimondja e nehéz szót „tabu”, ahhoz nem szabad hozzányúlni, azt nem szabad meglátni, arra a helyre nem szabad rálépni, azt, ha ennivaló, nem szabad megízlelni.
Örökre tabu minden idegenre nézve a templom és morái környéke. A repülőgépek által+ ugyan módjukban volna az idegeneknek bárhova a tabu dacára is leszállni; de ez ellen az a megtorlás a nambetti-levu részéről, hogy akkor tabu alá vetné az ő telepítvényük környékét is és őket magukat, s azontúl senki sem érintkezhetnék, még csak nem is beszélhetne velük többé+ a bennszülöttek közül; mert aki a tabut megtöri, azt megeszik.
Azután örökre tabu a nőkre nézve az emberhúsevés, a templom előtt megjelenés; örökre tabu a királyok és családtagjaik sérthetlen személye és a papság s azoknak hírnökei a mata nivanuák*.
Az ideiglenes tabu kihirdetése a nambetti-levu hatalmában áll.
Húszéves koráig tabu minden férfira nézve az asszony. Tabu minden időben a más felesége. Aki ezt meg nem tartja, azt megeszik.
A pap egyúttal a bíró, a hóhér és a szakács.
Egyszer a nambetti-levu harminc esztendeig tabu alatt tartá a férfiak szakállát*, úgy, hogy az övükig nőtt már: nem volt szabad nekik levágni+. Másszor meg négy esztendeig tabu alatt tartott+ minden húsételt az asszonyokra nézve.
Mikor az áldozat kezdődik a Bure előtt, annak bevégeztéig+ tabu alatt van az egész sziget. Akkor nem szabad senkinek a lakhelyét elhagyni a nambettiken és a mata nivanuakon kívül, kik a szent mészárlást végrehajtják. Akkor nem szabad semmi hangnak hallatszani a szigetben, az áldozók rettenetes himnuszán kívül; mely aztán messze elhangzik egész a tengerparti keresztyén telepekig. De még a kutyaugatásnak+, disznóröfögésnek és kakaskukorításnak+ sem szabad hangzani* a tabu alatt; amiért a lakosok kutyáik és sertéseik orrára kéregtülköket kötnek, s kakasaikat fazekak+ alá dugják; míg aztán a nagydob szava jelenti+, hogy vége a tabunak, az áldozat megtörtént, akkor ember és kutya nagy örömmel ront elő a következő lakomához.
A papok és kacikák tökéletesen uralkodnak a nép fölött, s e hatalmat a természet maga is segített megerősíteni. A Melanézia* egész szigetvilágának minden lakója a néger szín változataiban osztozik az olajbarnától a kormos feketéig. Hanem+ a főnökök és főpapok csaknem fehérek. Ezeknek rangja apáról fiúra száll. E színváltozást talán+ a folytonos jólét, s nagyobb szellemi tehetség fejti ki náluk. Azonkívül, amíg a papua faj termete mind szikár, sovány, addig a fejedelmeknél és papoknál már látható a tekintélyes potroh: azok kövérek. A mbaui nambetti-levu+ többre becsülhető három mázsánál.
Ez is fehér bőrűnek született már (a pápuák úgy hívják+ a született arisztokráciát, hogy „papa-langvisz”*), hanem ez nem látszik már rajta. Arca, teste úgy tele van hímezve mindenféle színű ábrákkal, hogy a tetovirozás sújtásaitól a kelme alapszínét nem lehet kivenni. Fejét egész erdővé megnőtt kondor haj díszesíti, megkenve illatos zsírral, és behintve veres porral; beletűzködve legyező alakban sárga papagájtollak; nyakát roppant disznóagyarakból fűzött lánc fonja körül, a vállán és derekán sokszorosan körültekergetett+ gyapotszövet, mely még+ húszrőfnyire úszik utána a földön, karján cethalfogakból+ készült karperecek, átlyukasztott fülein egy-egy kés van dugva keresztül*; úgy viseli az ölő eszközt ott, mint másutt mások a csizmaszár mellett.
Minden készen volt már az áldozathoz. Mély csend az egész szigeten. A papok és hóhérlegényeik körülállták+ az oltárt, s rákezdék+ azt a borzalmas himnuszt, melynek üvöltő hangjai az áldozatok halálsikoltásaival szoktak egy rettenetes hangversenybe vegyülni.
Ekkor megszólalt egy hang a tengerparti keresztyén telep felől, mely egymaga túlordítá a szörnyhimnuszt. Hang, mely hasonlít a mennydörgéshez, mely+ rémületet s bosszúállást ordít, melynek hallatára minden állat bátorsága elvész, s az ember elfelejti, hogy ő a világ ura.
A papok s mészárlók+ torkában benneszakadt a himnusz hangja, mikor ezt hallották. A tabu meg van törve egy idegen hang által.
De nemcsak ordító hang: csörtető robaj is közelit; sűrű bozóton, erdőn keresztül, út nélkül tör egyenesen a templom felé+ valami rém; a karcsú pálmacsemeték jobbra-balra hajladoznak előtte. Egyszerre előrohan a pagonyból.
Ő az!
Maga a Kolán isten, ahogy ki van faragva az oltár előtti bálványszobron. Iszonyú feje, lombos sörénye, széles szája, rettentő agyarakkal, villogó szemei. Ő az maga, az emberevő. – Csakhogy az eleven+.
Ki hát ő?
Egy óriási hím oroszlán.
Hogy jött ide?
Az afrikai puszták megtelepítése+, benépesítése után úgy találta Tatrangi Dávid, hogy az oroszlánok egészen fölöslegessé váltak* a világon.
Mi szükségük van az állatoknak királyra?
Egy ilyen fenevadkirálynak a civillistája nagyon magasra rúg.
Egy oroszlán naponkint annyi húst megeszik, amennyi háromszáz embernek elég volna. Egyetlen oroszlánnak huszonöt négyszögmérföldnyi terület kell, hogy rajta megélhessen. S még az nem elég, hogy az ember elől a tápszert eleszi, őt magát is pusztítja. Éven át százezer ember esik áldozatul az oroszlánoknak csupán Afrikában, s amellett hárommillió embernek a tápszerét falják fel.
Le velük a trónról!
És az állatkirályokkal együtt azoknak egész adóbehajtó csordájával, a hiénákkal+, sakálokkal, párducokkal, farkasokkal! Ki velük!
Az oroszlánnak robbanógolyót; – sztrichnint a kutyának!
Az apró dúvadat mérgezett csalétekkel ölték rakásra; az oroszlánt pedig kizavarták berkeiből az ijesztő repülő gépekkel, s robbanó üveggolyókkal elkábíták. Az elkábultakból a legszebb példányokat az állatkertek, állatseregletek számára megtartogatták (darabja+ megért egy-két ezer forintot), a többit agyonverték; a meghagyottat kábult állapotában betették a vasketrecbe, tovaszállították+; mire fölocsúdott, már fogoly volt; s azontúli tartási költségeit fizette a látni vágyó közönség.
Tatrangi Dávid egy ilyen elfogott oroszlánt ajándékozott a mbaui+ kannibálok szigetének.
És az egész melanéziai szigetcsoporton semmi dúvad nincsen. A természet, mikor lázálmában megalkotá a kannibál fajt, fölöslegesnek látta még egy másik fenevadat is teremteni mellé; elég dúvad ő maga magának. Talán éppen azért vadászik egymásra.
Tatrangi Dávid helyrepótolá a természetnek ezt a mulasztását, s adott a melanézi kannibálok minden szigetének egy-egy oroszlánt a javából.
A királyi fenevad vérszomjú ordítással rohant a Bure felé. Négy nap óta nem kapott már enni. Mikor a misszionáriustelepen ketrece ajtaját felnyitották, rohant egyenesen a bálvány templomához. A vérszag vezette.
Amint az áldozó papi hentesek megpillanták e bömbölő szörnyeteget, mely magasra emelt farkával csapkodta oldalait, rémülten rohantak előle be a templomba.
A nambetti-levu hárommázsás testével nem tudott szaladni, a hosszú, keresztül-kasul tekert szövet is gátlá+ térdeit a mozdulásban, az csak odaesett a Kolán bálvány ijesztő szobra elé, s mintha maga is hinné, hogy az segíthet rajta valamit, átkarolta a festett szörnyeteget.
Az oroszlán pedig ínyenc. Európai vadászok ismerik azt a szokását, hogy hét ember közül ki tudja választani az egyetlen fehéret, s a hat feketét otthagyja; a nambetti-levu kövérebb is volt a többinél. Egy óriási szökéssel keresztülveté magát a Bure kerítésén, s egyenesen a főpapra ugrott, iszonyú körmeit belevágva annak húsos vállába.
A nambetti-levu a kárhozatra menő rémordításával foná karjait a bálvány szobra körül, akkor aztán a fenevad irtózatos szájával átharapta a derekát, s egyet rántott rajta, oly szilaj erővel, hogy a bálványszobor tőben kitörött, s végigzuhant az oltárkövön, agyarait kitörve a súlyos eséstől.
És akkor a királyi vad, gyönyörű fejét fölemelve magasra+, a derékban átharapott főpap hárommázsányi alakját úgy tartá szájában, mint macska a patkányt, s pompás morgással állt ott nehány percig a templomba elbújt népségre nézve felséges tekintetével.
Aztán megrázta a fogai közt tartott áldozatot, az utolsót vonaglott; akkor az oroszlán terhével együtt átugrott ismét a kerítésen, s elnyargalt az erdő felé.
A nambettik, a hentessegédek jajgatva futottak szét a templomból, rémülten hirdetve az előcsődülő népnek, hogy a Kolán isten, fenyegetése szerint, elevenen megjelent, és a szófogadatlan főpapot magát ragadta el. Oda a nambetti-levu.
A megrémült nép azonnal az áldozat-ketreceknek rohant, s a leányokat kiszabadítá azokból.
A sziget népsége közt nagy forrongás támadt, nagy volt a száma+ azoknak, kik a Kolán isten e félremagyarázhatatlan intését készek voltak megfogadni, s az előrebocsátott parancsolatnak engedelmeskedni.
Aznap nem jött elő többet az oroszlán az erdőből. Hiszen elég is lehetett neki az az egy pap.
Másnap ismét hallották közeledő ordítását, s erre a rémült nép a misszionáriustelephez menekült, ösztönszerűleg sejtve, hogy ott védelmet talál az emberevő bálvány ellen.
A misszió főnöke, egy angol presbiteriánus pap, azt mondá az odamenekülő népnek, hogy legyenek nyugodtan; a vérivó szörny nem fog bántani+ senkit, s megígérte, hogy beszélni fog vele, s az ő még hatalmasabb istenének hatalmával le fogja azt győzni.
Azzal kezébe vette kétcsövű fegyverét, mely+ robbanó ichorüveggolyóra volt töltve, s elindult a patakhoz.
Tudta jól, hogy az oroszlán most szomjas lesz, vizet keres, s oda jön szomját oltani.
Az oroszlán nem soká váratott magára; odajött a forráshoz; ott azután a misszionárius golyójának kábító mérgétől egyszerre összerogyott, mint a halott; dermedten terült el a vízparton.
A pápuák, kik messziről lesték, fákra felmászva e veszélyes kaland kimenetelét, bámulva jöttek a misszionárius elé, s a lábait csókolták, hogy ily hatalmasan legyőzte a szörnyeteget, melynek iszonyú alakját nem győzték eléggé csodálni.
Hanem akkor megint előálltak a papok. Amint azt látták, hogy a szörnyeteg meg van ölve, egyszerre elmúlt minden ijedelmük: az elesett oroszlánra kimondták, hogy „tabu”; ahhoz nem szabad másnak hozzáérni, mint csupán nambettinek; annak a hulláját lefoglalták a maguk számára, azt betakargatták kókuszpálma-levelekbe, belefektették abba a nagy sandálfa* ládába, melyben a fejedelmi halottakat szokták kivinni. Tizenkét nambetti vette+ vállára a ravatalt az oroszlánnal, úgy cepelték azt a nagy morái elé, s ott máglyát csináltak neki illatos sandálfából, hogy majd megégetik rajta.
Akkor aztán megint ők lesznek az urak, s találhatnak ki a nép számára valami új mesét. Beveszi az azt.
Hanem az ichorgolyónak az a hatása van, hogy a megsebzés percében rögtön halálos zsibbadásba ejt; az ájulásszerű tetszhalál azonban nem tart nehány óránál tovább, s akkor visszatér az élet, a seb helyén támadó bőszületes viszketeg érzetével, mely később jótékony gennyedéssel végződik.
Az oroszlán arra ébredt fel, hogy valami nagyon sütögeti az oldalát. A máglyát gyújtogatták már alatta körös-körül, és rákezdék+ ordítani a tiszteletére készített fertelmes himnuszt.
De nem várta az oroszlán, hogy annak vége legyen, hanem szétrúgta magáról a pálmalevelet+, leugrott a máglyáról, közécsapott a papi synodusnak bőszült dühében.
Ölt, nem éhségből; de veszett haragjában.
Harminc nambettit marcangolt szét, bekergetve a többit a városba, s aztán végignyargalt ordítva Mbau+ utcáin; felszökött Unong+ Lala király* palotájának a tetejére (csak olyan palota volt az), s annak a homlokán felállított bálványokat mind leverte a farkával, berontott az istállójába, s megfojtotta valamennyi nyereg alá tanított bivalyát, azután kirohant az erdőre, onnan valamennyi juhnyájat, sertéscsordát hazakergetett a városba, körülnyargalta a szigetet, beleugrott a tengerbe, kínzó sebét+ az sem enyhítette, ott a menekvő pirogue-okat utolérte, felforgatta, az úszó pápuák hátát körmeivel végighasogatta, aztán megint visszatért a szigetre, s körülnyargalászta Mbaut, rémülésben tartva ordításával minden embert és barmot.
Most azután maga Unong Lala király és nambettijei+ sompolyogtak oda a misszió telepéhez, könyörögni, hogy legyen irgalmas hozzájuk a „papa-langvisz”, s beszéljen még egyszer a hatalmasabb isten erejével az ő Kolán istenük fejével, akivel senki sem bír.
A misszionariusok azt felelték, hogy addig nem kelnek oltalmukra, míg a király az új nambetti-levu által ki nem hirdetteti, hogy az emberhús ezentúl asszonyra és férfira nézve egyaránt örökre „tabu”; emberhúst másnak nem szabad enni, egyedül a Kolán-istennek. Ha azután a nambetti-levu úgy találja+, hogy kell már a Kolán istennek ilyen lakomát csapni+, csak szóljon a missziónak, az elhozza neki az eleven Kolánt. Arról aztán senki sem tehet, ha az magát a papot eszi meg.
A király és papjai beleegyeztek az alkuba, az emberhús örök időkre tabu alá lett vetve+; a misszionáriusok az oroszlánt ismét elkábítva elfogták; s azóta nem hallatszott, hogy a Kolán isten valaha olyan lakomára éhezett volna, ahol a gazda maga a pecsenye.
S így tett a misszió Melanézia, Új-Zéland és Új-Caledonia* többi szigetein is. Emberevő+ vadállatokat ajándékozott a kannibáloknak, s megbuktatta ezt a fertelmes üzletüket „konkurrencia” útján. Azt nem állták ki.
S a kannibál népből váltak aztán később a misszionáriusok által kiképezve a leghatalmasabb dúvadlövészek a kelet-indiai gyarmatok+ megvédelmezésére, miket ismét a tigrisek légiói fenyegettek elpusztítással; s mikkel szembeszállni a bennszülött puha, növényevő indus faj nem volt elég erős.
Hanem az az egy még akkor is megmaradt náluk, hogy ellenségeiket csak megették: ti. a tigrist s az+ oroszlánt. Rossz hús, kemény is, de már az ellenséget megenni dicsőség.
A második millennium utolsó öt évében már nem volt emberevő faj sehol a kerek földön, és nem voltak dúvadak többé az ember lakta vidékeken.