Most már Sasza asszonynak egyedüli terve maradt+: visszavonulni Lengyelországba a megkapott zsákmánnyal.
Visszavonulási terve, melyet táborkari főnöke, Jerivanszki Sergius terjesztett eléje, ez volt:
Az ellenfél dunántúli hadseregét a lovasság tömeges támadásai által folytonos összpontosításra kényszeríteni, és a komáromi és budapesti táborhelyek közül ki nem bocsátani. Triesztet folyvást ostromzárolni az utolsó óráig, amidőn aztán ez a messze előretolt dandár mint elveszett őrpont magára hagyatik. Azalatt tüntetés végett a tiszai vonalat erőszakolni, hogy a Nagy-Váradon+ alakult hetedik hadtest sakkban tartassék. – Eközben+ a Stíriát* megszálló gyaloghadtest csendesen felvonul Bécsbe, s felváltja az innen kivonuló deréksereget, mely a válogatott csapatokkal a nagy-szombat-kézsmárki vonalon* halad északkeletnek; ezzel együtt Sasza asszony, a vezérkar, a tábori főpénztár és az új kétszázötven ágyú. Mikor ezek Kézsmárkra megérkeztek, akkor a bécsi megszálló hadsereg gyors menetben megindul Morvaország felé+, magához veszi az olmüczi figyelő hadtestet, s egyenesen Krakkónak tart. Ezáltal megelőzi a krakkói honvédseregnek azon netaláni tervét, hogy a Kárpátok átjáróit Galícia felől a visszavonuló oroszok előtt+ elfoglalja. – A Kárpátokon most a magyar galíciai három vasúton kívül még gyakorolható átjárók vannak Zborónál*, Gaboltónál*, Pivnicánál* és az európai kéjutazók kedvéért, meg az újabban+ nyitott rézbányákért járhatóvá tett javorinai hegyháton keresztül. Miután mindezen átjárók most a nihilista sereg hatalmában vannak, semmi akadály sem látszik azon tervüknek útjában lenni, hogy gyaloghadtesteikkel Galíciába kivonulhassanak, amíg lovaghadtesteik a visszavonulást álcázzák, s akkor aztán az elfoglalt sambori táborhelyre+ támaszkodva, erejüket egyesíthessék.
Csak egy körülmény maradt rájuk nézve kiszámíthatatlan. Azok a Tatrangi-féle aerodromonok s annak a sérthetlen hadai.
Mi e repülőgépek titka? Fűtőszer mozgatja-e azokat? Kifáradnak-e bizonyos idő múlva, s le kell szállniok fűtőszert bevenni, mint a gőzgépeknek? – Más magyarázata nem adható annak a kérdésnek, hogy a czenstochowai nagy diadal után hogyan jöttek e gépek még a Budapesten és Komáromban levő seregeik segítségére? Ez bizonyosan hosszú út nekik, ily nagy, ellenségtől+ megszállt területen keresztül. Mert ha+ tetszés szerint tudnak repülni akármerre és akármeddig, sehol a „sportnak” olyan nagy tere nincs előttük, mint most Magyarországon, ahol hatvanezer baskírt, kozákot, cserkeszt hajszolhatnának egyik folyampartól a másikig.
A nihilista hadvezérek nem ismerték+ az aerodromonok pszichológiáját. Igenis: a gép lélektanáról beszélünk. Ez csak revenge azért, hogy ők az emberi lélek létezését is tagadják. Mármost ismerkedjenek meg a géppel, melynek lelke van.
Az aerodromonnak nincs vadászszenvedélye; neki a háború nem sport, hanem – megmondta már, hogy – „üzlet”. Magyarországon az ellenségre+ nézve legrosszabb időszak hadjáratnak+ a nyár. A tavalyi eleség el van már fogyasztva, s az idei még nincs betakarítva; a lábasjószág* a Tiszán-Dunán túl van hajtva. Itt félmillió katonát élelmezni nem lehet. Ha azoknak a galíciai élelmezési vonaluk el van vágva, sőt a főraktáruk el van foglalva, akkor ki vannak éheztetve.
Mikor Sasza asszony hadserege zömével Znio-Váraljáig* eljutott, akkor megtudta, hogy mit csinálnak az aerodromonok s Tatrangi sebhetlen vitézei.
Mind a három vasút indóházaitól egyszerre kapta a távirati tudósítást, hogy a múlt éjjel megérkeztek a repülőgépek, több ponton csapatokat szállítottak le, melyek visszaverhetlen támadással foglalták el az indóházakat, arra az összekötő hidakat felvettették, az alagutakat eltorlaszolták, s ágyúkkal megrakták, a szorosokra óriási szikladarabokat hengerítettek a magasból, úgyhogy mind a három vasúti vonalról mint járható útról le kell mondani.
„Akkor erőszakolni kell a hegyi utakat!” Ez volt a vezérnő parancsa.
Tábornokai másnap megkísérlék+ e parancs végrehajtását.
„Nem lehet!” – ez volt a válasz. – „Képtelenség harcolni oly ellenség ellen, ki egy hegyi útnak a két oldalfalát a magasban elfoglalja, s azonfelül+ sérthetlen testtel odaáll az út közepére.”
„Veressétek agyon felét a seregnek!” – hangzott az újabb parancs. – „A másik felével gázoljátok el a sérthetleneket.” Az orosz hadtömegek mindig készen vannak ily hőstettekre.
A halál nem félelmes nekik ott, ahol nyomában jár a bosszú. Hanem a repülőgépek nem adtak nekik alkalmat e szörnyű hősi áldozatokra. – Egy éjjel úgy telehordták a hegyszorosok útjait óriási szikladarabokkal, hogy azokat náluk nélkül egy évig nem teszi emberi kéz járhatókká. Hasztalan minden erőlködés. A sziklafalat nem lehet ostrommal bevenni. Hasztalan minden csel, furfang; a „látó” gépek egész éjjel ott cirkálnak a bércormok fölött, le-leszállnak a mély völgyekbe, villanyfényükkel bevilágítják a völgyeket, a hegyvágányokat; nincs mód éjszaka, nyaktörő ösvényeken bár átkapaszkodni a hegyhátakon; minden havasi kunyhó őrökkel van megrakva, s a lopózva közeledőt ezer ölnyi+ távolból figyelmeztetik a pattogó golyók, hogy rossz helyen jár. Nincs átjárás semerre!
– Akkor mi itt meg vagyunk fogva! – kiálta kétségbeesetten Jerivanszki táborkari vezér.
– Mit? Megfogva? – szólt büszkén Sasza asszony. – Ha Hannibal át tudott menni a Szent Bernát hegy havasain* elefántjaival, ha Napóleon át tudott törni+ lovassággal és ágyúkkal az Apenninokon*; ha Diebics Zabalkanszki keresztül tudta vezetni az orosz sereget Kernabadnál* a Balkán gerincein, ha a Kaukázust, a legvitézebb néppel harcolva, el tudták foglalni vezéreink*; ha Suvarov át tudott menni a svájci Alpeseken*, mi nem tudunk-e átmenni a Kárpátokon*?
– Nem – felelt Jerivanszki Sergius. – A Balkánon, az Apenninokon, az Elboruson, az Alpeseken lehet erőszakolni az áttörést+, de a Kárpátokon+ nem.
Az orosz vezérnek igaza volt. A Kárpát nem olyan hegylánc, mint a többiek. Az Alpeseknek, az Apenninoknak, a Kaukázusnak vannak jéghegyei, vannak örök havasai; azok betöltik a hegyszakadékokat, s jéghegyen, havason át, fáradsággal bár, de utat lehet törni. A Kárpátnak+ pedig nincsenek sem jéghegyei, sem örök havasai. A Tátra sziklafejedelmeinek homlokáról minden nyáron leolvasztja a magyar alföldi síkság meleg szele a hókoronát; azoknak a hógörgetei nem temetik be a mély hegyszakadékokat. Az egyetlen ladownai jéghegy* csak messziről, a Krivánról látható egy úttalan sziklatömb között, tengerzöld fényében kimagasodva.
A Tátra hegylánca úgy áll most is, ahogy azt százezernyi évek előtt a földalakító istenerő az izzó földrétegen át előretolta. Szürke gránit és alpesmész az, egymáson keresztültörve. Még csak az újabb földalakulások sem raktak le közé kitöltő új sziklarétegeket. Egy sziklaóriásokból+ összehányt tömkeleg az*, mely mindent, ami emberi alkotás, kigúnyol. Meredek, szálkásan felhegyesült ormok, vadul kicsipkézett hegygerincek, miket egyszerre félbeszakaszt egy-egy tátongó hegyrepedés, ezer meg ezer lábnyi mélységű örvényt képezve, melyből merev obeliszk egyenességű sziklaoszlopok nyúlnak fel; aztán jön egy-egy iszonyú fal, mely oly egyenes, mintha karddal volna vágva, a mélyből emelkedik fel, minden talapzat nélkül+, csaknem függélyesen. Azután megint egy sziklaomladék zárja el a kilátást, mintha istenek vára lett volna ottan, kik azt a földről elköltözve, összedöntötték; összefüggéstelen, iszonyú, szegletes, idomtalan szirtek, feketék az időktől, mint a vas. A meredek sziklafalnak egy harántos párkányzatán egy lábnyomni tér; azon lehet végighaladnunk, a hátat a sziklának vetve, hogy egy másik völgy panorámáját meglássuk; ott is ugyanazon kép, más, kuszált alakzatban, fantáziátlan, képzelhetetlen alkotás; iszonyú vad romokkal betemetett völgy, embergyűlölő ország, fa, bokor, fűszál, moha nélkül. Elmondhatatlan, mint egy hagymázálom; egy átnyergelő hegyhát vezet ki belőle, mely oly keskeny, hogy éppen csak egy ember haladhat végig rajta, s kétfelől+ a szédületes mélység. És megint újra kezdődik a szétszaggatott sziklasivatag, a Tátrának nincsenek összefüggő hegygerincei; csupa üstvölgyekből áll az, mik egymást elzárják. Mikor e sziklaegyetem egy magas pontjára elérünk, e végtelen, vigasztalan, lakatlan világ láttára előveszi idegeinket a reszketés: „sziklaláznak”* nevezik azt. Körös-körül mindenütt magyarázhatlan, érthetetlen bércorom, hegyomladék, taraj módra kicsipkézett, fésűként hegyezett bérchátak, egy-egy fehér csík a mélységben, a hó völgyvágánya; s a mély völgyfenékben a Tátra tengerszemei*. A mesés mélységű tavak, miknek nincs lefolyásuk; egy sötétzöld, gömbölyű víztükör, vörös palarámába foglalva; vagy egy barna tó, fehér mészkő keretben; vagy egy égszínkék vízlap, melynek környezete sötétzöld tiszafa*, éger*, törpefenyő*. A völgyek mélyét néhol alig látni. Ott örök sötétség van, s a sziklaormokon nincs semmi zöld. Messze, messze egy kunyhó sem látszik+; tejgazdaságoknak semmi nyoma*; sehol legelésző tehenek, kecskék. Még vad is+ kevés jár itt, s a keselyűk is elszoktak a sziklákról, hol csak marmota* lakik még az odúkban, s a rájuk leső éjbagoly.
És körös-körül semmi hang, csak a sziklafalakról aláomló hegyfolyamok fenséges zúgása. A nyári napokban az egészet befödi a hegyek füstje*, az az átlátszó köd, mely a távolt és a mélyet opálszínbe rejti, míg a lemenő nap az egész bércláncolatot tűzlángba borítja, mintha megkövült lángoszlopok merednének az égre, mintha izzó vulkánok egész sora emelkednék egymás fölé, s mikor már köd és éj elült a völgyben, a sötétkék égen még ott ragyog a Kriván*, a lomnici csúcs rózsafényű oltára.
Ez embert kitiltó+ halottországon keresztül vezetnek a természetbúvárok, fürdővendégek, zergevadászok által járt utak a két ország határán át, s minden évben ismétlik a visszhangok a hegygerinceken találkozók „hozott isten!” és „badz zdrow!”* üdvszavait.
Ez az út állt Sasza asszony s odaszorult hadserege előtt.
Azon időben a léggömbök segélyével az egész Kárpátokról a legtökéletesebb fényképek voltak már felvéve, mik madártávlatból minden járható utat kitüntettek.
Sasza asszony a fényképekből megtudhatta, hogy az egyedüli út, melyen Kézsmárktól a rézbányáig tengellyel, onnan pedig Javorináig lóháton* el lehet jutni, oly keskeny, hogy ha ott a mély utakat az ellenfél sziklákkal teletömi, azokon semmi erővel át nem lehet hatolni. A másik út, a kohlbachi völgyön végig az „öt tó” völgyén át, egy helyütt olyan sziklafal mentében vonul végig, ahol, ha az ellenfél szemközt jő, egy ember egy ember ellen küzdhet csupán; az egy szakadatlan „párbaj” fog lenni – tízezer ember között. Ha pedig Tátra-Füredről a Felka* és Bialka* völgyének veszik az átjárást, ott az egyölnyi széles „Lengyel-nyereg” hegygerincén elég az ellenségnek egy ágyút+ felállítani, hogy a szemközt jövőket folyvást lesöpörje+ a keskeny sétányról.
– Helyzetünk így áll – monda Jerivanszki Sasza asszonynak. – Visszavonulási utaink el vannak állva, betömve, megrakva+ ellenséggel. A jablunkai út még szabad; de ott utunkban találjuk Krakkót. A dunántúli hadsereg vezére, ha egy csepp közönséges katonai belátása van, értesülve repülőgépek által a helyzetről, nehány nap alatt a támadásba fog átlépni, s a hátunkon lesz. Eléje mennünk nem tanácsos, mert az történik velünk a síkon, ami krakkói táborunkkal történt, hogy a saját lovasságunkkal összetiportatnak a repülőgépek; itt nem várhatjuk be őket, mert élelmiszereink és töltényeink fogytán vannak, s ha az utolsó töltényünket kilőttük, nincs semmi fegyverünk többé.
– De igen is, még van egy fegyverünk, mely mindig győzött – monda Sasza asszony fő haditerv-készítőjének. – A te tudományod elfogyott. Elmehetsz. Küldjétek hozzám Mazrurt: most én készítek haditervet.
Odaküdték hozzá Mazrurt.
– Te, Mazrur – monda neki Sasza asszony –, rögtön szekérre ülsz, s ahogy a ló vágtathat, ahogy a gőzmozdony rohanhat, sietsz Budára. Viszed magaddal a százmillió osztrák bankjegyet. – Itt a meghatalmazás részemről a nevedre; nagykövetem vagy: ezúttal tárt karokkal fogadnak, mert a békeföltételeket viszed. – Ezek kemény, szigorú, megalázó békepontok, minőket győztes ellenség diktál a sarka alá gázolt ellenfélnek. Te rajta légy, hogy ennek minden pontja el legyen fogadva. Nem adok semmi utasítást. Te ismersz ott minden embert. Minisztereket, hadvezéreket, udvaroncokat, főpapokat, népképviselőket, hírlapírókat. A kulcsot, mely mindannyinak az ajtaját kinyitja, magaddal viszed. Te tudni fogod, mit tégy. Csak egyet parancsolok neked. Mikor visszajössz, nekem az elvitt százmillióból egy rongyot vissza ne hozz, hanem ezt a békeokmányt, változatlan szöveggel aláírva meghozod! Ezt parancsolom neked.
– Parancsodat betöltöm, Szudarünja!* – szólt Mazrur és eltávozott.
Másnap reggel már Budán kellett neki lenni.
– És most menjen mindenki a bivouacba*; vágjátok le az utolsó ökröket, bontsátok fel az utolsó halkenyeres tonnákat, lakjék jól minden katona; pihenünk.
Ezt adá ki napiparancsul Sasza asszony.
Két napig nem történt semmi új esemény. A harmadik napon valami váratlan segítség érkezett a nihilista sereg számára. Az orosz seregek régi jó barátja az, a hó+.
Augusztus végén egy nyári zivatar oly hófergeteget* hozott a Tátra bérceire, hogy az előőrsön álló katonákat térdig a hóban állva találták, mikor felváltani mentek; reggelig három lábnyi magas volt a hó, és egyre szakadt, sűrűen, mint tél derekán.
– Ez a mi napunk! – kiálta tenyerébe tapsolva Sasza asszony, s vezéreit sietve hivatta. – Most átmehetünk a hegyen. A hegyi mély utak most az ellenség által felhányt torlaszokon felül vannak temetve hóval; az ellenség repülőgépei a hóesésben nem járhatnak, mert a sziklákon összetörik magukat, a magasból nem is láthatnak azokból a földre; most nem árthatnak nekünk: átmehetünk a Tátra minden utain egyszerre.
– És ágyúink? – kérdezé Jerivanszki.
– Most azokat is könnyen átvihetjük. Levesszük őket szekereikről, két fenyőből készített talpra kötjük; két kötélnél fogva húsz ember elöl+ és hátul tolva és vonva átcsúsztatja azokat a mély utak hófuvatain, s a lengyel nyereg sikamlós ösvényén. Ez a hozzá való idő.
A nihilista seregben el volt már terjedve a monda, hogy az a kétszázötven+ ágyú a „saját” hadseregük ércpénzéből van öntve, hogy könnyebben elvihető és nehezebben ellopható legyen. Azt tehát tudta mindenki, hogy ha minden ágyútelep+ kárba vesz is, ezt a kétszázötvenet el kell haza vinni.
A merész terv, melyet Sasza asszony kigondolt, rögtön foganatba lett véve. A sűrű hóesés közepett megindíttattak a hegyi utakon a legvitézebb gyalogcsapatok. E hosszú fegyveres vonal csendesen tolja az elejét előre, s ha ellenállásra fog találni, azon fenn nem akad+, átfog rajta törni ez érckígyó minden bizonnyal. A harcosok nyomában aztán következnek a talpaiktól megfosztott ágyúk+ vontatói. A nehéz ágyúk két fenyődarabra kötve, s azoknak két-két kötele az elöl és hátul haladó férfiak vállán átvetve, lassan csuszamlanak végig a havon, s haladnak a meredélyen fölfelé. A hangya nem bocsátja el szerzeményét!
A sűrűn hulló hópelyhek vak embert csinálnak az utazókból+.
– Az első ember bandukol előre: az a hegyi kalauz; a többi egymás nyomában tapos.
Leghamarább+ találkozik az ellenfél előőrsével az a csapat, mely a „Virágoskert”-nek+ nevezett völgyön keresztül a Lengyel-nyereg felé halad. A Virágoskertnek még tegnap oly buja havasi növényzete+ most már hó alá van takarva, s a fenyők, mint télben, nyögnek a hóteher alatt. Amint a hegyoldal fenyői közül kibukkan az orosz+ előcsapat, ott lát a sziklaponkon* állni egy emberalakot; az is mintha jéggel volna bevonva. Hanem a jégember nem várja be a közeledőket, hogy megkezdje a párbajt a nyomnyi szirtgerincen végig, tízezer ember tízezer ellen egyesével. Egy rúdra kötött röppentyűt meggyújt, az süstörögve repül fel a magasba. A röppentyű túlszáll a hófelhőkön, s ahol eldurran, ott jelt ad a felhők fölött cirkáló aerodromonoknak. A jégember aztán sietve eltűnik. Most már az ő lábnyomai a legjobb útmutatók a sziklaösvényen végig. Minden száz lépésre szaporodnak a lábnyomok, ott mind előőrsök voltak felállítva: azok is mind visszavonultak, az orosz csapatoknak sehol sem álltak ellent+. Az aerodromonok sem árthatnak nekik. A+ hófergeteg jó takaró nekik+, a sziklatenger veszedelmes ország ellenfeleiknek. Azok csak függélyesen ereszkedve alá járhatják a légi utat most, minden fekmentes mozdulás tiltva van nekik; az a sziklákhoz+ verné őket.
Sasza asszony terve a sikerüléshez közelg.
Delet mutatnak az órák, mikor a feladat legnehezebb része legyőzve van. A nemrég készített kígyós utakon emberi erő összesítésével+ fel lettek vontatva a Lengyel-nyeregre a talpakon csúsztatott ágyúcsövek+. Sasza asszony itt pihenést rendelt.
Büszke látvány!
Nem az, amit a természet mutat: azt eltakarja a hózivatar. Látatlanul maradt el a hegyhágók mellett a felkai smaragdzöld tó; a belé omló zuhatagot az ötvenkét öles gránitfallal+ csak moraja hirdeté, s a kreuzhübeli ponkot+ csak arról ismerék fel, hogy ott úgy döng a léptek alatt a bérc, mintha üres volna belül. Legfáradságosabb volt a felkúszás a „Hosszú-tó” sziklaromjai közül a „Lengyel-nyereg” bércgerincéig, mely aztán hosszan nyúlik végig öles+ szélességben át a galíciai határon; mind a két oldala meredek harántan dűlve alá, mint egy pyramid éle.
Most e hosszú sziklagerinc végig megrakva azokkal az ágyúcsövekkel, amiknek öntvénye a világon uralkodó érc.
Ez volt az a büszke látvány.
Sasza asszony ott állt a Lengyel-nyereg legdélibb pontján vezérkarával együtt, ő maga is férfiruhát viselt, mint tisztjei, hosszú szárú csizmákat+, szürke köpönyeget és lófarkas+ sisakot.
– Micsoda völgy ez itt alattunk? – kérdezé Sasza asszony a magával vitt kalauztól.
– Ez itt a „jégtengerszem”*+ – válaszolt a kalauz. – A hóeséstől nem látjuk a völgyet. Három meredek sziklafal képezi azt, s annak a fenekén van az a tó, melynek jege nem olvad fel soha, mert a napsugár sohasem éri. E tóhoz más le nem mehet, mint a madár.
A hó egyre szakadt az égből.
Egyszerre a magasból egy szózat hangzik alá, sajátszerű túlföldi zengéssel. Tiszta, moszkvai kiejtéssel szólt+ a légi kiáltás.
Zdravtvujtye, Szudarünja! (Légy üdvöz, úrhölgy!)
Mindenki megdöbbenve tekint föl.
A szürke égből, a hóesés ködfátyolából egy nagy szárnyas alak körrajza száll nagy csendesen alá.
Ez az aerodromon.
E rém láttára az orosz elfeledi, hogy felmondott már a szenteknek, s ijedten+ vet magára keresztet, még a tábornokja is+. Csak Sasza asszony szívében marad következetes az asszonyi indulat, ő kirántja pisztolyát, s rálő vele az előtte leszálló rémre. Hasztalan lövés; nem sérti az azt meg; távolabb is van, mint hogy a golyó beérné; de mégis rálőtt: dölyfből, törhetetlen dacból.
Az aerodromon aztán még egy szót mondott neki oroszul.
Já apjáty pridu! (Megint visszatérek.)
Azzal elsüllyedt a hóeséstől takart mély völgy homályába.
Nehány perc múlva aztán újra megjelent, sebesen suhogó szárnyakkal, s egy rövid pillanat alatt eltűnt a felhők között.
– Ez rosszat jelent – sugdosák a tábornokok Sasza asszonynak.
– Sietni kell a sorkatonáknak, hogy minél előbb a bialkai út birtokában legyünk, s még estig a Galíciába kivezető átjárókat elfoglalhassuk. Az ágyúk maradjanak itten.
A parancs valódi orosz buzgalommal hajtatott végre. Este nyolc+ órakor a bialkai és javorinai utakon negyvenezer orosz volt egyesülve, kik háromórai pihenés után éjszaka megindultak két hadoszlopban Bukovina* és Jurgow* helységek felé.
Hanem itt elhagyta őket szövetségesük, a hófergeteg; a hóesés megszűnt+.
És akkor látták ők is, hogy hová jutottak.
A tigrisverembe+.
Előreküldött kémeik azt a hírt hozták eléjük+, hogy Bukovina, Poronin*, Jurgow falvakat, a podspaki gyárépületeket a mai nap folytán roppant fegyveres tömegek szállták meg, tömérdek ágyúval; minden út, folyamátjárás, a völgyeket uraló halmok tüzértelepekkel+ vannak megrakva; az ellenség száma százezerre mehet. Sasza asszony a krakkói sereget találta maga előtt.
Ő rögtön át akarta magát rajtuk törni; de azt a kísérletet hadvezérei nem tanácsolták. Egy hadsereggel, mely ki van fáradva az egész napi hegymászás, ágyúvontatás munkájában, megtámadni és méghozzá – ágyúk nélkül, egy pihent nagyobb hadsereget: bizonyos kudarc+.
Sasza asszony tehát még az éjjel küldött vissza futárokat a hegyi utakon a Tátra északi oldalán maradt dandárparancsnokokhoz, azzal az utasítással, hogy amíg a hegyek folyvást felhőkkel vannak burkolva, tegyenek egy kísérletet a hadi léggömbökkel. Most nem látja meg azokat az ellenfél. Szállítsanak azokkal át a túlsó oldalra ágyúkat és lovakat. A terv kivihető volt. A Tátra most jó barát, felhővel+, sziklával takarja a menekülőt.
Hanem másnap a Kárpát megszűnt jó barátja lenni az idegennek. S mikor a Kárpát ellenség, akkor az rettenetes ellenség.
Ti csak mondjátok azt, hogy nincsen lélek; még az embernek sincsen!
Mi meg azt mondjuk+: a sziklának is van!
Német és angol tudósok meteorológiai adatokkal bizonyíták azt be, hogy a Kárpát hegylánc delejes hatása+ mily bűverőt kölcsönöz az alatta elterülő országnak; lángbora zamatjában+, fiainak munkabíró, hadra termett véralkatában+. A Kárpátok „rokonszenve” a mienk! A Kárpátok deleje a mi idegeinkben él!
Mikor a Kárpát meg akarja mutatni azt, hogy ő haragszik!
A Kárpát tud gyűlölni.
A csorstini várat a kárpáti viharok mennykövei+ minden évben fölkeresték, míg csak laktalanná nem lett a vár, míg a szomszéd magyar Nedecz várát* mindig kikerülte a villám.
A Kárpát tud haragra felindulni. A nagy hegydúlások százados nyomai beszélnek arról, hogy mi az a kárpáti vízforgatag*. Mikor két szemközt jövő szél, egyik az orosz síkról, másik a magyar rónáról összehozza egyszerre a maga fellegeit, s a Kárpátok delejes gerincén összetalálkozik és ölre kap egymással. A+ „vihar menyasszonyának” nevezik azt a fent a felhőkben+ kezdődő s orsóforgatagával a sziklákon táncoló istencsodáját, mely sziklákat tördel le a hegyormokról+, s tengert önt alá a hegyvágányokból+, s messze föltépi a rónát, a meztelen szikláig fölásva a földet, s ház nagyságú szirteket hengerítve alá mértföldnyi messzeségig.
Egy ilyen vízforgatag augusztus utolsó napján teljesen járhatatlanná tett minden utat a kollini völgytől*+ elkezdve Tátrafüredig, s utána oly viharos idő következett, mely Aeolus* minden szelét szabadon bocsátá; a hegyek közt minden órában más szél fújt, és az mind orkán volt+.
A kézsmárki deréksereg most már nem mehetett se gyalog, se ágyúval+ Sasza asszony segítségére.
És hogy tökéletes legyen a pusztulás, még ellene támadt egy másik asszony is, a legszeszélyesebb minden asszonyok között; a magyarországi időjárás. A tegnapi hózivatarra, a ma reggeli vízforgatagos villanyos viharra délután oly rekkenő meleg következett, hogy a hegyekben egyszerre elkezdett olvadni a hó; ami tegnap még út volt, az most rohanó hegyi patak medre lett. Most még vissza sem lehetett térni Javorinából azon az úton, melyen ide jöttek.
A kétszázötven arany- és ezüstágyú ott hever sorban a Lengyel-nyereg hátán.
Sasza asszonynak most aztán már nem sok ideje volt azon gondolkozni, hogy mit tegyen most.
A hadiszerencse egészen ellene fordult. Nagy tervei egy egész világrész átalakítása iránt álomképpen szétfoszlottak. Asszonyi bosszúvágya egy császári nő+ ellenében szomjan maradt. Most még az utolsó vigasztaló gondolatról is le kellett tennie: a kapzsiság kielégítéséről. Az elrablott kincseket nem szabadíthatá meg.
Egyedül az irigység démona volt még, akit kielégíteni hatalmában állt.
A kincseket ne kapja meg az ellenség soha!
Éjjel, mikor az északi oldalon a hóolvadás megszűnt, nagy fáradsággal felment a Lengyel-nyeregre, hol az ágyúcsöveket hátrahagyta. Ott őrzé azokat két század a vladikavkazi* lövészezredből. Átvonult fölöttük a vihar, a szélvész szárnya ott érte őket; ők helyüket el nem hagyták. Lefeküdtek az ágyúk mellé, azokba kapaszkodtak, hogy a forgószél le ne sodorja őket a hegygerincről.
Most Szasza asszony azt parancsolta nekik, hogy a nemes ércágyúkat hengerítsék alá a sziklapárkányról+ az ezer lábnyi mélységbe. Annak a fenekén van a jégtengerszem+.
És akkor ez asszony odaállt a szédületes örvény párkányára, és lenézett a mélységbe. És aztán számlálta a lehulló aranyágyúkat.
„Most esik le kétmillió! Most megint kétmillió.”
A magasról alászálló lövegek eleintén+ nyom nélkül tűntek el a mélységben. A tó felszíne fehér, vastag hóréteg lepte azt be+ a múlt napok alatt, a belehulló löveg csak lyukat ütött a jéglapon, mikor ráhullott. Hanem azután mikor már száznál több érctömeg tört rajta keresztül, egyszerre nagyot roppant oda alant az egész jégburok, a rázuhanó ágyúk magukkal ránták azt a víz alá, s mikor újra felmerültek a jéglapok, már nem volt a tó felszíne fehér, hanem sötétzöld.
A jégtengerszem elnyelte a kirabolt országnak háromszázmilliónyi kincsét!
Holnap ismét össze lesznek fagyva a széttört jégdarabok, s aztán vagy örökre titokban tartják a kincset, mi alájuk van rejtve, vagy jön idő még, és ez ki van számítva, amikor visszatér az, aki azt ide rejté, s felveszi, amit jó helyre eltett ide.
Akkor Sasza asszony összehordatá az idáig szolgált szántalpakat, egy halomra rakatta azokat az ágyúk burkolataival és meggyújtatá mind+. Ez óriási máglya fénye mellett+ mondott köszönetet a munkát végrehajtó vitézeknek, akik közül egynek sem jutott eszébe, hogy fejszével levágjon egy darabkát abból az eltemetett ércből+ a maga számára.
Sasza asszony mind a kétszáz férfinak sorba nyújtá kezét, azok megcsókolták azt sorban, és meg voltak jutalmazva.
De Sasza asszony még több jutalomról is gondoskodott a derék fiúk számára.
Maga vezette őket le a javorinai táborba.
Jerivanszki tábornok azt kérdezé az elnöknőtől, mikor a vladikavkaziakkal megérkezett, hogy hová+ tette az „ágyúkat”. Sasza asszony azt felelé+:
– Majd megmondom, ha előbb megtudom, hogy mit csinál az ellenség.
– Fogva tart bennünket.
– Merre van legegyenesebb kijárásunk?
– Jurgow felé. Ott van az ellenségnek tizenkét ágyútelepe lépcsőzetesen egymás fölé felállítva. Ha azt elfoglaljuk, mienk az út.
– Tehát foglaljuk el.
– Nincs ágyúnk.
– Van szuronyunk. Az orosz katona nem fél a halál szemébe nézni. Itt van ez a kétszáz vladikavkazi bajnok; állítsd őket az ostromló csapat élére*. Ezek égnek a vágytól bosszújukat kitölthetni az ellenségen, s ha én szólok hozzájuk, meghalnak értem.
S ezzel Alekszandra elnöknő maga vette kezébe+ a markotányos kulacsot s kimenve a vitézek közé, sorba tölté számukra az erős rostopsint, s mikor a zászlótartónak kezébe adta a harctépte lobogót, megölelte és megcsókolta azt a hadsereg szemeláttára.
„Hurrá!” hangzott a harcfiak ajkairól+.
– Mármost induljatok a jurgowi ágyútelepeket elfoglalni! – monda Sasza asszony Jerivanszkinak.
A tábornok kiválogatta a legvitézebb hadcsapatokat, amik a Kaukaz örök harcaiban legjobban be voltak tanulva a hegyi hadviselésbe. Portyázói megmászták a Jurgowhoz vezető sziklaösvényeket, míg egy tömör hadoszlop a mély úton előrenyomulva azt a hírhedett kibújást (debouchée) ismételte, mellyel a francia háborúban Suvarov* vívta ki ellenfelei bámulatát, mikor az alpesi útszorosokon a megszálló ellenséggel szemközt tolta hadoszlopait.
Az oroszok csodáit mívelték e napon a vitézségnek és önfeláldozásnak. Az ágyúkereszttűzben, a kartácszáporban lövés nélkül, szuronnyal foglalták el ellenfeleiknek négy első ágyútelepét, s azzal megfordítva az ágyúkat, szétromboltak velük másik négy tüzértelepet; egy óráig urává lettek a jurgowi erődített gyárépületeknek; hanem aztán estefelé megérkezett Dárday maga a hadsereg zömével Poroninból, s oldalba fogva az oroszokat, kényszeríté őket az elfoglalt Jurgowot elhagyni.
Késő este érkezett vissza Jerivanszki a javorinai főhadiszállásra a hírrel+, hogy a keresztültörés kísérlete meghiúsult.
– Hogy harcoltak csapataink? – kérdezé Sasza asszony.
– Oroszlán módra.
– Hát a vladikavkaziak?
– Azok ottvesztek mind.
– Hogyan? Egy sem maradt élve?
– Ők foglalták el ez ellenség első ágyútelepét. Tizedik kézben láttam a zászlót. Az utolsó zászlótartót már szuronydöfés ölte meg. És+ az volt az utolsó vladikavkazi harcos.
– Akkor tehát senki sem tudja többé rajtam kívül, hogy hová lettek az ágyúink – monda Sasza asszony démoni szemvillanással.
– És már most mit fogunk tenni? – kérdezé a tábornok.
– Várunk.
– Mire?
– A megszabadulásra.
– Meddig várunk?
– Három napig.
– Élelmiszerünk csak egy napra való van+ még.
– Azt ossza minden ember két részre, s lesz két napra való, egy napig kibírja mindenki evés nélkül: s ez három nap.
– S mit segít rajtunk ez a három nap? A hóolvadás miatt nyáron minden út járhatatlan lesz egy hétig; főseregünk Kézsmárkról utánunk nem küldhet se égen, se földön, se élelmet, se lőszert, se felmentő sereget+. Az egész Tátrán keresztül a legközelebbi három nap alatt nincs más lehetséges+ emberi átjárás, mint a Jégvölgyorom és a Középhát-torony közötti meredek fal mentében átvezető „lavka”, egy embernyomnyi párkány a szirtlapon+. Az jó+ arra, hogy átjöhessen rajta „egy” ember+.
– Tehát várni fogunk arra az „egy emberre”, aki bennünket felszabadít.