Harc – vízzel

Október 30-án telt le a tíz év.

Aznap megérkezett – Alekszandra cárnő ultimátuma mind Budapestre a magyar királyhoz, mind Otthon városába az elnökséghez.

Az ultimátum semmi választást nem hagyott fenn. A Budzsák-vidék, mint száműzetési hely, megszűnt az oda belebbezett* kétszázezer magyar honvédre nézve „otthon” lenni; ha ott maradnak, a magyar királyság állampolgári kötelékéből végleg+ ki kell lépniök, s orosz polgárokká lenniök; ha pedig azzá nem akarnak lenni, akkor a 48 óra alatt adandó válaszra vagy anélkül is megérkezendő ukáz vétele után nyolc nap alatt tartoznak elhagyni a Budzsák-vidéket.

Az ultimátum kiszínezését hozta az orosz hivatalos lap, melyben a visztulai hadsereg fővezéreül Jerivanszki Sergius neveztetett ki, a dvinai hadsereghez pedig Sercsinszkoj Ulysses, testvére a Krakkó alatt elesett hős vezérnek, maga is hős, a szentpétervári lázadás leverője. De ami legjobban meglepte az egész világot, az Severus kineveztetése volt az összes orosz aerodromonraj admiráljául+. Az Unalaska-sziget gyáraiban nem kevesebb, mint húszezer aerodromon állt készen. – Az egész kamcsatkai és Amur vidéki lázadás Alekszandra műve volt, nagy tervének álcázására. A légjárók kezelését az orosz főiskolák tanárai és tanulói vállalták el: az orosz intelligencia színe-java adta oda magát az új fegyvernem begyakorlására.

S e peremptorius* izenetekkel egyidejűleg kitörtek a titkon ásott tűzaknák is. Magyarországon a Bánátban, a hajdani határőrvidék megyéiben lázadásra tűzték ki a zászlót Mazrur csapatjai, rögtön átalakulva „olvasótársulatokból”, „dalkörökből”, „tűzoltóegyletekből” szabadcsapatokká: az ártatlan „hetairia”* név egyszerre tűzbetűkben lángolt elé. És Mazrur kiáltványaiban+ császári orosz altábornagynak írta magát.

Az Otthon államban pedig megindult a munkásmozgalom. A mozgalom ürügye+ igen alacsony volt; de azokra nézve, kiknek a társadalom+ alacsonyán van az élet, egészen igazságos és jogszerű.

A munkások egy része azt követelte a gyárosoktól és az igazgatóságtól+, hogy ami osztalék őket+ szerződés szerint megilletné+ ez évre december végével, annak október végeig járandó része nekik rögtön kifizettessék, mert ők arra nem szegődtek, hogy Oroszország ellen harcoljanak; ha az orosz seregek bevonulnak Otthonba, akkor ők követelésüket soha meg nem kapják. Az igazgatóságnak nincs is többé semmi joga tőlük azt követelni, hogy ők december végeig itt maradjanak: mert maga az Otthon is megszűnik október végével jog szerint létezni.

És azoknak, akik így beszéltek, igazuk volt. Az Otthon állam munkásai nem tartoznak az ő katonái is lenni; ha az államot veszedelem fenyegeti, amiatt ők nem károsulhatnak: ők béke idején dolgoztak emberül; most háború jön: az embernek ott kezét-lábát ellőhetik, okos ember jobb ha előre elmegy onnan, ahol ilyen baj készül.

Az igazgatóság és a gyárnoktestület azonban e követelésre azt felelték, hogy ne legyen a munkásoknak az állam külügyeire semmi gondjuk; az nincs rájuk bízva: senki sem kívánja, hogy fegyvert fogjanak; arról is gondoskodik más; ha nem akarnak a műhelyekben maradni, arra sem kényszeríti őket senki erővel; akkor mehetnek el, amikor akarnak, akár féltükben, akár jókedvükben; hanem a szerződés szerinti osztalékot csak azok kapják, akik december utolsó napjáig itt maradtak. Ez a szerződésük, s azt semmi háború és cári ukáz meg nem változtatja.

Nem minden munkásosztályt rántott magával ez a mozgalom. A régiebbek, kik sok éven át idetelepültek, kik háztüzet, telket szereztek, felgyarapodtak, aztán a felvilágosodottabb, értelmesebb+ osztályok, akik+ meg tudták becsülni az állami független lét becsét, nem csak rosszallták társaik zajos forrongását, sőt kinyilatkoztatták, hogy mesterségük szerszámait csak+ akkor fogják kezükből ledobni, amikor kis államuk azt fogja mondani, hogy „fegyverre”, akkor felváltják+ azokat a puskával.

De mégis nagy tömeg volt a lázongóké. Az utóbbi években az üzletek óriási növekedése miatt az Otthon állam kénytelen volt befogadni a világ minden részéből érkező idegen munkásokat: úgyhogy azoknak a száma ment ötvenezerre+. Másik ötvenezer aztán könnyen akadt a saját népfajából: könnyen hivő, elámítható nép, mely beveszi a rossz tanácsot, hevül a merész utcaszónoklatok zajára, kiket magával ragad a tomboló ár, kiket mulattat a macskazenék, ablakbeverések diadala, hiú, vezérkedni vágyó jellemek; aztán az a neme az embereknek, amely soha ki nem elégíthető, melynek a jó sem jó, ha más is kap belőle, s mind ez elemek összetapadva, keveredve egy sötét, megnevezhetetlen tömeggel, mely a nagyvárosok szemétjében lappang, s csak olyankor jelen meg mindenkit fenyegető arcával, mikor a vihar a szemetet felkavarja.

Pár nap alatt óriási mérveket öltött Otthonban a munkásmozgalom*. A gyárakat, műhelyeket ezerével hagyta el a munkásnép, s egész nap utcai menetekben+ tüntetett, meetingeket tartott, s minthogy az Otthon városában közönséges csapszékek nem voltak, a köztéreken bivouakozott*. Csak az volt a baj, hogy bort, pálinkát az Otthon államban csak igen drágán lehetett kapni. Egyszer aztán azon is segítettek. Egy vállalkozó csoport éjjel nekiment a legnagyobb kormányi szeszraktárnak, azt megostromolta, s a hordókat elfoglalta.

Pálinka tehát már volt.

De még egyéb is volt. Három halott. Kiket a raktárnak egy leomló fala agyonütött. Azok mármost mártírok. És velük megnyílik a csataterv. Másnap nagyszerű temetés fog rendeztetni. Egy temetési menet a legjobb alkalom nagy néptömeget gyűjteni össze. Odacsődül sok ember, s aztán megy a tömeggel, amerre az viszi. A koporsók fölött három helyen fognak lángoló szónoklatok tartatni++. Ez eltart estig. Este aztán a temetőből az egész tömeg nép a Marseillaise-t énekelve fog bevonulni a városba*, fel egész a hexagonig: s ott fogja sokaságának egész impozáns hatalmával követelni az igazgatóságtól kívánatainak teljesítését, s ha azt meg nem nyeri, ott mindjárt a hexagon közepett assemblée nationállá* alakul át, leteszi az addigi igazgatóságot, s megalakítja saját provisorius+ kormányát. Ez már így van kicsinálva.

Csakhogy mások is vannak még a világon, akiket az öt érzékük még el nem hagyott.

Dárday, értesülve a fenyegető veszélyről, összehívatá az igazgatótanácsot, s ez+ éjjeli gyűlésében felhatalmazá az elnököket, hogy a lázongók ellen használjanak „botot, tüzet, vasat”. És Dárday készen volt mind a hárommal. – Ámde Tatrangi azt mondá neki: „egyre sem lesz szükség azokból, várj be engem.”

Tatrangi azt mondá egy alkalommal Dárdaynak, midőn a katasztrófa+ bekövetkeztére előre figyelmezteté: „nekem nem kell ennek leküzdésére se bot, se vas, se tűz; csak víz.”

Lássuk, mit értett ezalatt?

Dávidnak több év óta volt már egy találmánya, mellyel ő nem ütött semmi zajt; magának tartotta.

Ez az esőcsináló készülék.

Volt a Dobrudzsai rónának* egy része, melyet a hajdani mocsárföldből az újabb gazdálkodási rendszer követelményeképp a török kormány gabonatermelő földdé alakított át. Ez a tér a Duna-deltától, a küsztendzsei* vasútvonalig tart. Sok évi folytonos búzatermelés által az a talaj is arra a sorsra jutott, hogy termőerejéből teljesen kizsaroltatott, s következtek rá olyan évtizedek, amikben hat ínséges év jutott négy középszerű termés esztendejére. Az aszály annyira meghonosult e vidéken, mint Köves-Arábiában*; ha pedig nedves esztendő volt, akkor felvette a vidéket a föld árja, s két évig savanyú maradt a föld; termésre alkalmatlan.

Az így elértéktelenült földek nagy részét összevásárolta Tatrangi az Otthon állam számára. S akkor az aszálylátogatta vidék számára feltalált egy készüléket, melyet ő „esőcsinálónak” nevezett el.

Kolumbus tojása az egész.

Még a múlt háborúból maradt a győztes sereg birtokában az ellenségtől elfoglalt húszezer darab hadi léggömb. Teljesen hasznavehetetlen, céltalan limlom a repülőgépek feltalálása óta. Dávid e haszontalan kacatot értékesíteni tudta. Két óriási vízemelő gépet állított fel, egyet a Duna-parton, mást a tengerparton. E húszezer léggömb alá húsz hektolitert+ tartalmazó tömlőket kapcsoltatott*, amiket a vízgépek megtöltöttek. Akkor minden százra egy repülőgépet alkalmazva, azokkal végigröpítteté az egész léggömbtömeget a Dunától a tengerig, s onnan ismét vissza; a felemelt víztömeget a földre alábocsátva, s huszonötször fordulva egy éjjel, tízmillió hektoliter vízzel frissíté fel a vetéseket. Úgy, hogy ezen a darab földön a legaszályosabb rekkenő időszakban is minden éjjel megjelent a jótékony eső.

Hogy erről a készülékről azoknak, kik e darab földet lakták, semmi tudomásuk sem volt, annak igen egyszerű oka az, hogy a készülék rendesen éjjel működött. De ha nappal végezte volna is jótékony munkáját, magáról a készülékről még akkor sem lett volna a hétköznapi embernek semmi sejtelme, mert a léggömbökbül+ alábocsátott víz egy része a páraszegény légben rögtön felbomolva, a léggömbtömeg alatt egy folytonos felhőt képezett; ez a felhő együtt járt az öntöző készülékkel, eltakarta azt a földtül+, s csak nagyon figyelmes szemlélő előtt tűnhetett volna fel, hogy a jóltevő felhőcskének önkénytes irányzata, mozgása van, fél óráig nyugatról keletnek, aztán megint keletről nyugatnak vándorol, s ahol egyszer megöntözte a földet, oda aznap vissza nem tér.

Ez az öntözőgép tehát Dávid kizárólagos patent találmánya volt. Dávid azt vélte, hogy ő ezt az egész forradalmat szétzáporesőzheti vele.

A népmozgalom tervéhez az idő is kedvezett. November 2-a volt; az egész keresztyén+ világban halottak napja. Ilyenkor ünnepel minden ember, s látogatja a temetőket. Szép, derült, napfényes idő volt. A forrongók arra számítottak, hogy sokaságuk növekedni fog az ünnepelő közönséggel, s este aztán a temetőből azzal összekeveredve vonulhatnak be a belvárosba. Az igazgatóságnak bizonyosan nem lesz kedve közékartácsoltatni egy néptömegnek, mely felesen asszonyokból, gyermekekből, békés polgárokból verődött össze. S aztán, ha egyszer benne van a forradalomban, ha látja, hogy minden sikerül, csak lármázni kell: akkor az odakeveredett békés polgár is forradalmárrá lesz, az asszony, gyermek pedig+ éppen; s segít még jobban lármázni.

Délelőtt hemzsegett minden utca a kíváncsi néptől.

Hanem délután, mikor éppen indulni kellett volna a temetőlátogatásra+, Tulcsa felől előkerekedett egy kis hosszúkás felhő, s jött egyenesen Otthon felé sebesen; pedig idelenn alig lengedezett valami szellő. Egyszer csak elkezdtek kövér cseppek hullani az utcákon, köztéreken. Az ünnepien öltözött nép sikongatva+ menekült födél alá, s várta, hogy majd odább megy az a kis felhő. De az+ nem látszott a várakozásnak eleget tenni, mindig újabb jött utána, s azok mindenféle változatokban hinték az áldást, majd vékonyan szitált, majd kövér cseppekben kopogott alá; egy-egy népkertet, ligetet, melynek fái alá egész csoportok menekültek, kiválasztott, s oda öntötte alá a záport, míg az utolsó őszi lombokat is leverte vele a fákról, s a nép odahagyta a rossz menedéket.

A csupán ünnepélyhez készült nép, mikor látta, hogy a mulatsága már a mai napra egészen el van romolva, lassankint, zúgolódva hazaoszlott; asszony, gyermek, békés polgár ki lett rostálva a lázadó tömeg közül.

Hanem az helyben maradt. A szövetkezettek felölték kaucsuk köpenyeiket, kifeszíték esernyőiket, s az esernyős tömeg, mint a római ostromlók pajzsfeltartó testudója* vonult ki a gyászmenettel a temetőbe.

Az Otthon sírkertje a városi lakrészeken kívül volt; a Kilia-Duna-ág legszélsőbb szigetén. E szigetek elválasztó vizeit nem járták hajók sekélységük miatt, azok tehát kőhidakkal voltak összekötve; hanem odáig egy nagy alagúton kellett átmenniök a forrongóknak, mely a széles Szulina-ág alá volt építve. Gondjuk volt rá, hogy ez alagút bejáratait saját őrcsapatjaik által biztosítsák, nehogy a kormány elzárja előlük a visszatérést a városba.

Rendes temetkezések a föld alatti légnyomatú vasutakon végeztettek; a nyilvános temetkezési pompa, az utca felszínén, minden közlekedést felfüggesztő kísérettel, énekkel, trombitával, fáklyafénnyel, a legszokatlanabb látványok közé tartozott Otthonban.

Ezúttal ezt a nagyszerű látványt mind pocsékká verte az eső. Az ázott embernek elmegy minden kedve; a sáros láb megakasztja a lelkesedést, s az egyik ember esernyőjérül a másiknak a nyakába folyó víz rontja az érdekek szolidaritását. A gyújtó hatású+ szónoklatok is elvesztek a zuhogó záporban; a legközelebb állók sem hallották, mit beszél a szónok, az pedig hosszan beszélt; népszónokok nem tudnak röviden beszélni; a hallgatóság pedig ázott és széledezett, míg egyszer aztán egy okos ember lerántotta a szónokot az emelvényről, s maga ugrott fel a helyébe egy égő fáklyával a kezében s elordítá a jelszót+: „Vége a szónak, kezdődik a tett! Fel a hexagonba!” Ezt azután, akik nem hallották is, megértették a megcsóvált fáklya által a légbe írt betűből. Perc múlva minden fáklya utánacsinálta azt, s a tömeg megindult nagy rohammal a város felé. Hanem amint az alagúthoz közelítettek, egy vert had jött rájuk szemközt, az őrcsapat.

– Hát mi történt? El hagytátok magatokat kergetni? Nem volt nálatok revolver, tőr, ólmos bot?

– Lehet is az ellen tőrrel, ólmos bottal, pisztollyal harcolni!

– Hát ki kergetett el?

– A víz. – Az igazgatóság kinyittatott egy zsilipet, mely a Duna fenekéből az alagút boltozatába szolgál, s most azon keresztül ömlik alá az ár, s dűl ki az alagút két szádán+, azon most a cethal sem megy keresztül.

Nem tesz semmit. A lázadók nem érezték magukat letromfolva. Ha nem lehet átmenni a víz alatt, át lehet menni a víz fölött. Itt van a rakparton a tömérdek vontatóhajó: azokból két óra alatt lehet hajóhidat összeütni. Az idő éppen jó hozzá. A záportól nem látnak ide a hexagon tornyából. Rajta, munkára!

Hanem a zápornak van esze. Mikor azt látja, hogy a lázadók a vashajókból hidat kezdenek alkotni, abbanhagyja az esést, s eltisztul az égről. És a hexagon tornyából jól láthatják, mi történik a Szulina-ágon.

– Bajtárs – szól+ Dárday Tatrangihoz –, nem győzöd ezt te le szenteltvízzel.

– No, hát majd legyőzöm szenteletlen vízzel.

Egy órája folyt már a munka. A nap hanyatlóban volt. Ekkor egyszerre két felhőcsoport emelkedett fel a láthatáron, egyik nyugotról, másik keletről. Mind a két felhő az aerodromonok által vezetett léghajócsoport volt, beburkolva a hulló víz páráitól, mint az Isten alkotta fellegek maguk.

– Ha az a két felhő összetalálkozik itt a fejünk felett – mondák a lázadók egymás közt –, abból még zimankós idő lehet.

A tudósabbak aztán megnyugtatták a gyöngébbeket: jégeső novemberben sohasem szokott lenni, naplement+ után pedig természeti képtelenség az.

Pedig ez a két felhő a rendes felhők minden tulajdonságával bírt, az egyik tagadó villanyossággal közelített a másiknak tényező villanyossággal telt oldala felé.

Az ember villámlást, mennydörgést tudott csinálni. A mennykő csak úgy hullotta Dunába, s kereste rajta, hol a vas.

A munkások siettek a félig elkészített vashídról ki a partra.

És akkor a két összetalálkozott felhőt viharsebességgel emelék fel a a légjárók tizenkétezer lábnyi magasba, s ott űríték ki egyszerre a léggömbök víztömlőit.

Ami aztán akkor aláomlott, az ellen nem védett meg sem esernyő, sem gumiköpeny. Jéggömbök, jégbuzogányok, összeragadt, egymásba tapadt tömegek.

S amint a vészterhes felhő alázuhant, rajta túl megláthatta mindenki a léggömbcsoportot, amint azt a légjárók kétfelé választva, ismét keletnek, nyugatnak+ elvitték.

Ember műve volt az!

És nemsokára közelített keletről, nyugotról+ más két felhőtömeg.

De már ezt nem várta be a lázongó tömeg: menekült a Kilia-ág szigetei felé, s onnan ösztönszerűleg át a besszarábiai partra*. Talán azt hitték, hogy a fergeteg tekint az európai egyezményekre, s nem meri őket orosz területen tovább üldözni.

Törődik is azzal a fergeteg!

Ott is utolérte őket a jégeső, és verte egész éjjel végig a besszarábiai fenyéreken*: nem hagyta őket sehol megpihenni; a hátukon vitték a zivatart: azt a szenteletlen+ vizet.

Reggel egy szétvert tábor volt az.

S e tábor a szörnyű kudarc után vallotta meg igazi jellemét. A megalázott tömeg közül lassankint összecsoportosult egy húszezernyi sereg; csupa idegenek, kik az Otthon városában menekült lengyelek, olasz republikánusok, üldözött törökországi rájahk* cége alatt tanyáztak. Azok most elvetének minden álarcot. – Alekszandra hívei voltak mind.

Most azután a velük futott, idegen földre kicsalt negyvenezernyi magyar munkást felszólták, hogy menjenek velük együtt Odesszába, hol tárt karokkal lesznek fogadva.

De ezek nem mentek a kelepcébe. Megfordultak: visszatértek elhagyott városukba. Küldöttséggel járultak az igazgatósághoz, kijelentve, hogy ők elismerik, mennyire félre voltak vezetve: ismét beállnak az elhagyott gyárakba, műhelyekbe, nem követelik osztalékuk idő előtti kiadását, s ha ellenség támadja meg a várost, fegyverrel is védeni fogják azt.

Erre azután az igazgatóságtól ezt a választ+ kapták;

„Nem léptek többé vissza a mi gyárainkba és műhelyeinkbe. Megkapjátok a tíz hóra eső jutalékrészeteket. S miután nem tartottátok magatokat kötelezve az Otthon államát védelmezni, annálfogva hazamentek Magyarországba, melynek polgárai vagytok, s véditek azt a hazátokat. Légjáróink elszállítanak Erdélybe. Aztán isten áldjon.”

Egy szót sem váltottak velük többet. – Erdélyben éppen egy negyvenezer főnyi honvédhadtest összpontosítását határozá el a magyar hadügyminiszter. Tatrangi azt mondá neki: „Itt van!”




Hátra Kezdőlap Előre