Egy seprűvonás

Alekszandra elvesztével, az unalaskai légjárók elfogatásával még nem volt vége a fenyegető hadjáratnak.

Hátra volt még Sercsinszkoj félmilliónyi hadserege az Al-Dunánál és Mazrur hordái.

Az orosz hadsereg el volt látva ruganyüveg páncéllal és sisakkal, mely egészen megvédte az ellenfél szétrobbanó üveggolyóinak veszedelmes szilánkjaitól. Az ő puskagolyóik pedig acélburkolattal ellátott ólomból voltak, nyolclatos kaliberre, és a végeiken egy gyémántheggyel+. Minden puskagolyó három rubelbe került. Nem is kapott belőle egy katona többet tíz darabnál; hanem az elég is volt neki. Az ilyen golyónak a hatása irtózatos. Százlépésnyiről átüti az a páncélt, akármi anyagból legyen is az, s két egymás mögött álló emberen képes keresztülhatolni.

E találmány ismét megszünteté a legutóbbi hadászat egész rendszerét. A csatárláncra felosztott+ előrehaladás képtelenséggé lett. A messziről lövöldözés megszűnt, ismét visszatért a rohamrendszer (Stoszsystem). Erős hadoszlopokban nyomult az ellenség előre, s csak a biztos közelből+ lőtt egyszer, s akkor szuronnyal ostromolt.

Nagyon elősegíté e rendszer sikeres alkalmazását az al-dunai vidéken állandó téli köd. Az orosz hadosztályoknak lehetett a köd oltalma alatt látatlanul előrenyomulni, s ellenségeik ágyúinak hordtávolán belül felállítani ostromütegeiket.

Otthon városa a szárazról egészen körül volt már zárolva.

A fővezérek egyezménye szerint az otthoni hadseregnek, mely különben is felényi volt számra mint az orosz, csupán a védelemre kellett szorítkoznia, míg Tatrangi Dávid a légjárók ütközetét el nem dönti. E látszólagos visszavonulás alatt Sercsinszkoj az egész Otthon körül felállíttatá réstörőit, s december+ 20-án már annyira haladt, hogy kedve támadt felszólítani Dárdayt Otthon városának feladására, melynek minden védműve azokból a tömör, négyöles+ magas Izenard-sáncokból állt, amik körös-körül a Duna áradása+ ellen voltak felépítve.

Ezen a napon égeté fel Mazrur a Tulcsa-szigeti nemzetközi kórházat is, az Otthon városiak a ködön keresztül vereslő fényből láthatták a barbár rombolást a hexagon kupolájából.

Sercsinszkoj dühös volt Mazrurnak+ e tetteért, főbe+ akarta őt lövetni; hanem Mazrur egész vakmerőségével piráta lelkének állt szembe a fővezérrel, s igazolta magát Alekszandra cárnő parancsával.

Alekszandra parancsa igen világosan hangzott. Ha az otthoni hadsereg december 20-áig nem bocsátkozik harcba, akkor fel kell gyújtani a Tulcsa-szigeti közös kórházat; erre a szörnytettre majd dühre gerjed az otthoni tábor; nem tűri a nemzetközi szerződés megsértését, kirohan sáncai közül – és aztán tönkreveretik. Hát kívánhat-e magának többet, mint hogy gyémánttal lövöldözzék agyon?

Ugyanezen a napon hitte Alekszandra Dávid légjáró hadát+ az ütközetben elfoghatni.

Sercsinszkoj ekkor azt parancsolá Mazrurnak, hogy maradjon az ő táborától távol, amire ez aztán az orosz sereg háta mögött folytatta rablóhadjáratát a Duna-part vidéki román falvak ellen, amiknek lakossága, folytonos érintkezésben levén+ az otthoni néppel, s annak kereskedelme által gazdagodván, nem ok nélkül volt gyanúsítható a magyarok iránti rokonszenvéről+. Mazrur azt mondá, hogy a renegátokat még kegyetlenebbül kell büntetni! S az természetes, hogy minden ember renegát, aki a magyarral rokonszenvez+, aki vele kereskedést folytat+, tőle vesz, neki elád, a nyelvéből három szót megtanul. Ez olyan bűn, mintha valaki megtagadja a szentháromságot, s mahomedánná+ lesz.

Mazrur bandáinak más részével fellátogatott a havasalföldi hegyeken át az erdélyi Királyföldre, s rémíté a szász városokat. Mikor aztán a magyar honvédvezérek üldözésére keltek, hirtelen visszavonult Romániába, s oly hirtelen el tudott tűnni, hogy nyomára nem akadtak. Amint pedig azok visszatértek, már megint a sarkukban volt. Mintha a föld alatt járna.

Karácsony első napján érkezett meg Tatrangi Dávid Otthonba a légjárókkal, miket Severustól elvett. Severust Dárday őrizetére bízta, az elfoglalt légjáróhadat pedig saját kormányosaival ellátva, ott hagyá a város körületének védelmezésére. Dárdayt csupán arra figyelmezteté, hogy ezentúl a rakpartok minden zsilipe+, minden alagútnak a kapuja éjjel-nappal zárva maradjon: a hajók vonuljanak ki a Dunából mind a tengerparti kikötőkbe, s a szigetek lakói költözzenek át a belvárosba; a célra+ minden középület helyiségeit és az üres raktárakat be kell a nép számára rendezni.

Azzal megújítva azon rendeletét, hogy az otthoni sereg maradjon védő helyzetben, ő maga odább ment. Sietett a Vaskapuhoz.

A Vaskapu ércgátját most már nem ostromolta senki. Először azért nem, mert a Duna és tengere fölfelé egész a telecskai partokig be volt fagyva; a koshajók most nem járhattak rajta; másodszor azért, mert minden kísérlet+ a szétbontására sikertelen maradt; és aztán leginkább azért, mert+ Sercsinszkoj ott táborzott+ a Budzsák-vidéki lapályon, s az nem köszönte volna meg senkinek azt a szolgálatot, ha hirtelenében áttöri a vasgátat+ Ogradinán alul, s azzal az egész bánáti és szerémségi tengert az ő nyakába zúdítja.

Pedig+ Tatrangi Dávid éppen ezzel a szándékkal volt iránta.

Karácsony éjszakáján megérkezett a vasgáthoz. Egészen elhagyva találta a vidéket.

Ott hevertek a hótul+ eltemetve az óriási emelőgépek, amikkel Mazrur ki akarta szedetni a lerakott vasgerendákat. A hidrostatika kigúnyolá minden erőködését. Tatranginak négy légjárója cepelé oda egyenkint a zárgerendákat; de ha most valamennyi légjáróját hozzácsatolná, sem volna képes csak a legfelsőt is kiemelni közülök+, midőn a Duna fölötte zuhog el.

Az egész tenger nyomja azt most oda a falhoz, az egész tengert kellene visszataszítani onnan: s arra nem képes emberi váll. Hanem Tatrangi igenis tudta a titkát e lehetetlenség megoldásának.

A legalsó húsz kettős páncéllemez dinamittal volt megtöltve.

Ezt nem tudta senki, mert Kincsőben készítették.

Dávid száz aerodromont egyesített egy vaslánccal s azokat folytonos körrepülésben tartva, míg a villanyosság teljesen kifejlődik oldalaikon, azzal egy óriás+ villámsugárt bocsátott alá a vasgátra. Villanyzuhatag volt az inkább.

E kísérletet teljes siker koronázta.

A villanyfolyam egyszerre végighatolt az érctömeg legalsó talapjáig, s felrobbantá az abban elrejtett dinamitot.

Az egész hegylánc megrendült e robbanástól, s a befagyott tenger egész széltében hullámzani kezdett, mint a Balaton csendes időben. – Nézd, mondták a telecskai partokon őrt álló honvédek egymásnak –, az új tengernek már dagálya is van.

És két óra múlva+ megint mondák: – nézd, már apálya is lett!

Apály bizony! Az új tenger már akkor az özönvíz rohamával dült Sercsinszkoj táborának fejére.

Az a bibliai özönvíz jelenete volt. A gátját átszakított tenger, mely rohan a lapályra alá, nem válogatva a medret, hanem utat törve halmokon, gátokon+ keresztül, óriási sziklákat hömpölygetve magával, s egész erdőket nyűve ki a földből+, s sodorva előre, míg más helyütt faderékkal, sziklatöredékkel völgyeket temet be toronymagasságig.

A bal partja+ a Dunának eltűnt, a jobb partja+ magasabb, sokhelyütt sziklás, az visszaveté az árt, mely korlátlanul terült szét, a csetátyei* kanyarodónál kitörve, s ott egy új medret ásott, Karakál* felé, mely megkerülve Bukarestet, magával ragadta a közbeeső folyamokat+, a Syrt*, az Oltot, az Araist*, s aztán beletalálva+ a Buzeo* medrébe, mint egy új, nagyobbik Duna Galacznál szakadt bele ismét a régi Dunába. De már itt megelőzték Tatrangi légjárói, s a Vaskapunál az apály által felszabadult vasgerendákból hevenyészett sarkantyút raktak elé a Reni* előtti éles szögű kanyarodónál, s ezáltal az áradat ismét+ északnak lett irányozva, s míg egy időben+ a Prut és Szeret vizeit tolta fel maga előtt, ugyanakkor, azt az egész lapályt, melyet a kiszárasztott Kagul, Japuch*, Kiszicza mocsárai képeznek, egész a „római sáncokig”* gondolatsebességgel elárasztá+.

És éppen ezt a tért foglalták el Sercsinszkoj ostromló hadai.

Az áradat elől menekülők éppen csak annyi idővel előzték meg a nyomukban tóduló+ özönvizet, amennyi elég volt a hadakat fölverni sátraikból, s aztán kiadni a rendeletet, hogy sátort, ágyút, poggyászt, lőszert, mindent cserbenhagyja, meneküljön mindenki a római sáncok felé+.

Mikor azok, akik Bolgrád*+ és Narusáj* felé menekültek, a római+ sánc magaslatáról visszanéztek, irtóztató kép tárult eléjük. Fáraó üldöző hadainak végpusztulása volt az. Vanuluj* felől a kiáradt Prut hullámai fogták közre az összekeveredett hadat, s Sagani* felől az ár összeszakadt a tengerrel, s e tengeren át úszott, lubickolt, gázolt ezernyi ezer ember: kiknek naphosszant+ tartott a római sáncokig elvergődni. Szerencsére kisütött a nap, s estig derült idő maradt. Éjszakára megint leszállt a köd, s aztán+ egész éjjel lehetett hallani azt az irtóztató kardalt, amit ezer meg ezer segélykiáltás+ támaszt, vegyülve a gulyák bömbölésével, s a tengerár harsogásával.

– Ez Tatrangi műve+ volt! – mondá Sercsinszkoj, ki éppen úgy futott most egy kardcsapás nélkül megveretve Tatrangi előtt, miként bátyja+, ki Krakkó alatt hősileg elesett+.

Csak az vigasztalá, hogy most ez özönvíz Otthon városát is elsöpri helyéről+. Hiszen az áradat harminc láb magasan jár a Duna rendes partjai fölött.

Ámde az ellen is gondoskodva volt már, hogy az árvíznek hogy parancsoljon az ember!

Ezt a kincsői néptől tanulta el Tatrangi. Azoknak nagyon kellett a földjüket védelmezni a vízáradások ellen; amik náluk különösen hirtelen szoktak támadni. Száz meg száz mérföldnyi hosszaságot beérő bambuszládákat+ tartottak készen; kívül bekenve degettel*, amik nyitott végeikkel egymásba tolhatók+ voltak; a víz mentében kőoszlopok+ voltak fölállítva, amikhez a legalsó ládákat hozzá lehetett erősíteni. Amint az árvíz jöttét a távoli harangkondulások hírül adták: minden partlakó sietett a maga ládáival a partra, s gyorsabban, mint a rohanó árvíz, készen volt a part fölött a védgát, s ha nőtt az ár, második, harmadik sort raktak az alsó fölé, vaskapcsokkal összetartva. Semmi ár keresztül nem törhette azt a gátat. Eleinte az összerótt szálak hasadékain át beszivárgott ugyan a víz; de amint megteltek azok a hosszú nádtömlők vízzel, a szálak úgy egymáshoz dagadtak, hogy aztán erővel sem lehetett azokat addig széjjelszedni, amíg a vizet le nem bocsáták belőlük, s a nap át nem szikkasztotta azokat.

Mikor az otthoni védgátak mellett+ a rohanó ár az utolsó félöl magasságaig emelkedett már; egyszerre megérkeztek a légjárók Kincsőből, és hoztak magukkal százezernyi népet; melynek viselete sajátszerű, idegen, beszéde ismeretes, magyar, de szokatlan kiejtésű. Ezek gyorsan hozzáfogtak a munkához. Előszedték a magukkal hozott bambuszgátakat, gondolatsebességgel lerakták, lekapcsolták azokat a külvédgátak oszlopaihoz, miket Dávid jó előre elkészíttetett, amíg mindenki találgatta, hogy mire valók lesznek azok. A Duna nőtt; de a védgát együtt nőtt vele, s mikor az özönvíz oly magasan járt, hogy a parti házak első emeletével egy színvonalt képezett, az egész óriási város még bámulatosabb+ vízhatlan kosarakba volt befonva, ugyanannyi kasba, ahány szigeten feküdt. A kincsőieknek gyermekjáték volt ez; ők egész országukat szokták így védelmezni; s a Duna, meg az általa+ képzett tenger nekik nem víz, akik a Hoang Hóval és a Jam-Tse-Kianggal, s annak a közbealkotott tengereivel szoktak megbirkózni.

Ez volt a kincsőiek legelső látogatása Otthonban.

Sercsinszkoj mikor a római sáncok mögött táborát újra összeszedé, még nem akarta elhinni, hogy a hadjárat el van vesztve.

Még mintegy háromszázezer embere+ volt; több is lehetett számra nézve: de az, aki a víz elől+ futtában eldobta a puskáját – rá nézve nem volt ember.

Még háromszázezer ilyen öldöklő fegyverrel bármerre keresztül lehet törni magát+ egy ügyes hadvezérnek.

A lengyelországi hadjáratnál ugyan megmutatták a magyar és osztrák seregek, hogy az új rohamrendszer nekik éppen előnyükre van, s ahol az üvegpáncélhoz és sisakhoz közel férhettek, annak ugyan kitalálták az ellenszerét – a puskaagyban; hanem ott a hadvezér volt a hibás, aki az ütközetet elvesztette. Mindig a hadvezér a hibás, aki vesztett: sohasem az ellenségé a diadal. A vezér volt áruló, az volt megfizetve az ellenség által.

Sercsinszkoj bízott magához, s azt hitte, hogy biztos állást foglalhat a római sáncok mögött, ahol bevárhatja, míg a Dobrudzsában+ rekedt nyolcvanezer főnyi hadteste, Odesszából értük küldött hajókra szállva ismét hozzácsatlakozhatik.

Ez az egynapi várakozás lett azután végső veszedelme. Tatrangi Dávid a következő éjjel elfoglalta a háta mögött Odesszat és Bendert. – A két városba négyszázezer fegyveres kincsőit szállított le légjáróival.

Sercsinszkojnak azt a hírt hozták hírnökei, hogy a háta mögött félmillió kínai szállt le.

– Hát legyen egy egész millió, ha kínai – kiálta+ büszke dühvel Sercsinszkoj –, az orosz gyémántgolyók úgy fognak rajta keresztüljárni, mint a vajon.

Az egész orosz sereg valóban égett a vágytól, hogy valahára talál egy ellenséget, mely megáll előtte a síkon, s amelyen kitöltheti bosszúját azért a sok kudarcért, amit nem emberi vitézség, de gépek, találmányok, elemek ütöttek+ rajta.

Tatrangi Dávid tudta azt, hogy ez itt olyan harc lesz, ahol minden embert külön kell agyonverni. És ő nem azért hozta el Kincsőből+ azt a félmillió tanult, mívelt ifjút, nemzete fajrokonát, hogy itt most a Fekete-tenger partját megtrágyázza hulláikkal.

– Nem. Több vérnek harcban elfolyni nem szabad! – kimondá egyszer. – Tűz nélkül+, vas nélkül fogunk küzdeni. Csak vízzel, mindig csak vízzel…

Fél napi+ járat után Sercsinszkoj azt látta maga előtt, hogy nincsen többé szárazföld a világon.

Ó, a kincsőiek a vízgátak építésében nagy mesterek; Odesszánál huszonnégy óra alatt elzárták a Dniszter torkolatát, s most a Sercsinszkoj tábora elé+, Galacznál a Prutot fogták el a vasgátakkal; úgy, hogy az a két folyam felfelé tolatva, Kisenevnél* egymással összeölelkezett, s ezzel Sercsinszkoj és egész tábora egy tökéletes szigetbe volt beszorítva+: elfogva, mind, anélkül, hogy egy ellenséget láthatnának, akinek a gyémántgolyókból+ kóstolót küldjenek.

Körülzárva a vízártól, fenyegetve a feje felett függő légjárók miriádjaitól, megfosztva minden élelmiszertől, nem maradt hátra más az utolsó hadseregnek a világon, mint lefektetni a földre a fegyverét, s földet kaparni rá. Az öldöklés eszköze örökre el van temetve. A harc lehetetlen többé a földön.

Sercsinszkoj kitűzette a fehér lobogókat, s erre leszálltak hozzá az otthoniak légjárói a békekötés alkudozásai végett. S ez azután igazán az örök béke kezdete volt.

Egy fővezér, ki hadseregestül együtt fogollyá esett, minden föltételt kénytelen volt aláírni.




Hátra Kezdőlap Előre