Jókai szépirodalmi műveit általában két változatban jelentetjük meg, ezeknek szövege azonos, de az első, a teljesebb változat tudományos jegyzetapparátust tartalmaz, a második, „népszerű” változatban mindössze szómagyarázatot talál az olvasó. Ezt a gyakorlatot követjük az egész sorozat kiadásakor, kivételt csak akkor teszünk, amikor a tudományos jegyzetek hiánya a mű helyes értelmezését megnehezíti. Ez áll fenn A jövő század regénye esetében is, ezért csak a „kritikai” változatot jelentetjük meg, s a jegyzetek alapján ehhez is magyarázatot fűzünk.
A regény elsősorban gazdagságával nyűgözi le olvasóját, sokan mint az első magyar science fiction alkotást becsülik, mások a monarchia szatíráját látják benne, ismét mások a mű utópista részében gyönyörködnek. Mindezt Zöldhelyi Zsuzsa nagy szorgalommal és hozzáértéssel készített jegyzetei alaposan tárgyalják, itt nem is térünk ki rájuk, mindössze A jövő század regénye politikai mondanivalóját elemezzük:
1861-ben Jókai politikai beszédében a 48-as törvények visszaállítását követelte, Teleki László, majd Tisza Kálmán ellenzéki pártjának tagja, A Hon című pártpolitikai lap szerkesztője volt. A 67-es kiegyezést nem fogadta el, küzdött ellene mint politikus, de még nagyobb sikerrel mint író. 1869-ben adta ki A kőszívű ember fiait, melyben a szabadságharc hős honvédeiről, az osztrákok vereségeiről szólt, s ezzel az önálló magyar honvédsereg szervezését követelte. Majd a Fekete gyémántok hirdeti a magyar gazdasági élet erejét és lehetőségeit, az Eppur si muove pedig a nemzeti kultúra felvirágzásának ígéretét.
A három regény művészi formában ugyanazt követeli, amit a kor ellenzéki politikusai: önálló hadsereget, nemzeti bankot, szabad magyar művelődést. És az író a negatív oldalt is bemutatja: Az arany ember romantikus antikapitalizmusa a monarchia gazdasági életének bírálatát is tartalmazza.
Ilyen előkészület után gyűjti Jókai új regényének anyagát. Ebben felelni akar a legnagyobb külső- és belső politikai kérdésekre. Életképes-e a monarchia, kibír-e egy háborút? Tud-e otthont nyújtani ez az államszövetség a magyarnak, a székelynek?
Ami az életképességet illeti, Jókai ezt igazán lovagiasan vizsgálja. Eszményi király áll a monarchia élén Habsburg Árpád személyében, aki Romanov hercegnőt vesz feleségül, ilyesmiről már álmodoztak 1849-ben a magyarok…Velük együtt Tatrangi Dávid és Rozáli fáradozik hiába, hogy a monarchia romlott, korrupt, tehetségtelen minisztereit, tisztviselőit, főtisztjeit és az állam ellenségeit leküzdje.
De vajon hogy került trónra Habsburg Árpád? Jókait ismét elragadta fantáziája?
Zöldhelyi Zsuzsa jegyzeteiből tudjuk, hogy az író Erzsébet királyné vonásait is bemutatta, amikor Peleia hercegnőt ábrázolta. Feltehetően Rudolf (Rezső) trónörökösre gondolt a király jellemének bemutatásakor. A trónörökös 1858-ban született, kilencéves korában megszerezte az elemi iskolai ismereteket. Magyar nyelvre Rimely apát oktatta, a gimnáziumi tanulmányokat Rónay Jácint püspök vezetésével sajátította el. Foglalkozott a művészetekkel is: különösen a rajzot, a festészetet és a zenét kedvelte. 1872-ben, a regény írásakor a trónörökös már a katonai tárgyakat tanulta. Mindezt illő részletességgel közölték a lapok az olvasókkal. A magyarbarát főherceg a nép képzeletét is megragadta: mondákat költöttek róla. (Jókai később bizalmasa lett az irodalmi hajlamú főhercegnek: Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című sorozatot együtt szerkesztették.)
Mint sok más regényalak, Habsburg Árpád is Jókai erkölcsi felfogását, világnézetét hirdeti. Olyan király, aki halálos ítéletet nem ír alá, nem lövet senkire, kíméli a vadat, a művészetben találja legfőbb gyönyörűségét.
Ez a király egy közvitézzel fog össze, hogy tervét megvalósíthassa. A Mátyás-mondák szereposztását találjuk itt: őfelsége a szegénnyel szövetkezik az urak ellen.
Tatrangi Dávid, ez a székely közvitéz éppen úgy beleütközik a hadsereg bürokráciájába, szolgálati szabályzatába, mint ahogy a király a hadügyminiszter praktikáiba. Milyen hadsereget mutat be Jókai szatírikusan?
Hanák Péter: A dualizmus válságának problémái a XIX. század végén című cikkében többek között ezt írja róla:
„1867-ben a tábornoki kar felét polgári vagy kisnemesi származású, egyharmadát arisztokrata és birtokos nemesi családok sarjai tették ki. Nemzeti szempontból tekintve, 60%-át németek, 18%-át szlávok, 17 %-át »osztrákká« vált olaszok és franciák, 4 %-át magyarok alkották… A soknemzetiségű hadsereg egységét az abszolutisztikus fővezérlet, a különlegesen nevelt, népellenes és nemzetietlen, a »civil« lakosságtól általában kasztszerűen elkülönülő, arisztokratikus szellemű tisztikar, a német vezérleti és vezényleti nyelv, a nemzeti jelleg bármilyen megnyilvánulásának üldözése biztosította.” (Magyarország a monarchiában, Bp. 1975; 238-239.)
Ez ellen küzdött Jókai, ezt a hadsereget gúnyolta A jövő század regényében.
És ha Tatrangi Dávid közvitéz alkalmat adott a hadsereg bemutatására, menyasszonya, Rozáli pedig az Erdélyben folyó lánykereskedelem leleplezésére nyújtott lehetőséget. A Sabina ügynöki hálózata mindenkinél hatalmasabb a monarchiában, s ha kell, még a törvényt is fel tudja használni a maga javára, erkölcstelen tevékenységének megvédelmezésére. Mazrur aljas működését ismét Jókai romantikus képzeletének tulajdonítanók, ha nem ismernénk Kiss Jenő székely polgári iskolai tanár perének történetét.
Ez a derék pedagógus leleplezte a határszéli lánycsempészeket, és faluról falura járt, mindenütt óvta a székely családokat az ügynököktől. Sikerült is néhány lányt kimentenie az ügynökök kezéből, ezeket a fővárosba vitte, és cselédlánynak szerződtette. Dehát ezt mégsem lehet tűrni! A lánycsempészek beperelték, s elítéltették azon a címen, hogy nem volt cselédszerző iparigazolványa…
Tatrangi Dávid és Rozáli szerepeltetésével Jókai új útra lép, a székelyeket másképpen ábrázolja, mint előző műveiben. A furfangos góbét, az ötletes, bátor, szókimondó, vendégszerető csipkelődő székelyt jól ismerjük regényeiből, elbeszéléseiből, úti leveleiből. De A jövő század regényében magával a székelykérdéssel találkozunk: Jókai az ipar nélkül szűkölködő székelység világát mutatja be – persze, optimista színben. Ez a világ olyan, amilyennek Benedek Elek festi A székely bányász című novellában: a föld méhe kincsekkel tele, a rajta élő ember nyomorog. Ahogy Balogh Edgár írja Benedek Elek: Halljátok, emberek? című kötetének előszavában:
„Az aránytalanság a nagyipari fejlődés korlátozott volta és a parasztság egyre szélesedő proletarizálódása között különösen a mostohább hegyvidékeken járt súlyos következményekkel, vagyis a nemzetiségi területeken. Nos, a székely lakosság is a történelmi Magyarország nemzetiségeinek sorsában osztozott. Helyzetét még súlyosbította, hogy területileg legtávolabb esett Budapesttől.” (47.)
De Tatrangi Dávid ízig-vérig Jókai-hős: ipart telepít a Székelyföldre, majd a katonai erkölcsökben oly kiváló székelyekből neveli az új, sajátos háború hőseit.
Ezek a hősök saját életüket nem féltik, bátran szállnak repülőgépükön a magasba, de kímélik az ellenséget, csak olyan golyóval lövik, amely viszketést okoz… Csak a raktárakat pusztítják el, dehát lőszer és élelmiszer nélkül nem lehet háborúzni. Ilyen békés háborúskodásra csak Jókai gondolhatott, aki pisztolypárbajra is kiállt, de nem lőtt vissza, mikor rá került a sor.
Persze, ilyen hősökre a monarchia bölcs hadügyminiszterének nincs szüksége, Tatrangi hiába kínálja a segítséget, meg sem hallgatják. Csak a vereség ébreszti rá a főtiszteket, hogy tárgyalni kell azzal a különös székellyel.
Háború? De ugyan ki ellen?
1872-ben már világosan látszottak az erőviszonyok: a monarchiának fő ellensége a cári Oroszország, előbb-utóbb azzal kell megütköznie. Csakhogy Jókai messze előre látott, és felismerte az oroszországi forradalmi mozgalom erejét. Ez a mozgalom valójában közel állt az író felfogásához, hiszen a forradalmárok éppen azt a világot akarták romba dönteni, amely ellen ő is küzdött. A trón és oltár zsarnoki szövetsége, amelyet legyőztek, Jókainak is ellensége volt. Miért nem szövetkezett hát Habsburg Árpád a forradalmárokkal? Miért ábrázolta az író ellenszenvvel az oroszországi eseményeket?
Jókai irtózott a vérontástól, ő vér nélkül megvívott forradalomról álmodott. Álma akkor valósult meg, amikor március 15-én egy csepp vér kiontása nélkül győzött a forradalom. A győzelem után néhány nappal Forradalom vér nélkül címmel adott ki egy cikket, s ezt ilyen sorok előzik meg:
„Béke, szabadság és egyetértés. A nép kivítta jogait egy csepp vér nélkül, jelen lap már sajtószabadság mellett jelenik meg. Legyünk rajta, hogy a béke vidéken is föntartassék.” (Életképek, 1848. márc. 19; Cikkek és beszédek II. 5.)
A nihilizmus, az anarchia és a destrukció merőben idegen az ő felfogásától. Gyermekkorától fogva építő munkára, tekintélytiszteletre nevelték, jogi tanulmányai megerősítették törvénytiszteletét, kertészkedő, festő és írói hajlama pedig a teremtéshez vonzotta, és a pusztítás minden neme irtózást keltett benne. Ezért rémítették meg a Párizsi Kommünről terjesztett hírek, ezért irtózott az orosz anarchisták tanításaitól. Ahogy Zöldhelyi Zsuzsa, a kötet szerkesztője írja:
„A napi sajtóban gyakran szocialistáknak nevezett anarchisták elveiről szóló hírek fokozták Jókai és a liberális közvélemény amúgy is elutasító véleményét a forradalmi mozgalmakról, és nagy mértékben hozzájárultak a Nihil országának rajzához.”
A regényhez fűzött jegyzetek egyértelműen bizonyítják, hogy Jókai ebben a regényében is a kor nagy kérdéseire keresett választ. Sokszor napihírből indult ki, máskor tudományos publikációt használt fel, de mindig a kor dokumentumaiból merített. A politikai helyzet szinte kilátástalannak látszott, a technika csodájára volt szükség, csak az teremthette meg a kibontakozást. A csodatevő, Tatrangi Dávid, ez a székely ezermester legyőzi a háborút, örök békét teremt, s olyan országot, amely minden tekintetben ellentéte a Nihilnek. Ebben az új hazában az ész győzedelmeskedik, az erkölcsi jó uralkodik, és a tudomány fejlődésének csodálatos távlatai nyílnak meg.
Az örök béke világát Tatrangi Dávid teremti meg: Jókai optimizmusa hazaszeretetének jellemző megnyilvánulása. Merész képzelet szülte ezt a békés világot, de ma is szívesen gyönyörködünk benne.
Lengyel Dénes