Járok a karácsonyi világban, és úgy érzem, minden léptemmel tisztább és igazabb leszek. Valami csendesség van ma a világban, kenetteljes, mély komolyság és bibliai egyszerűség, s láthatom azt, amit köznapokon oly sokszor keresek és sohasem találok: az életet. Ma beszélhetek az embertársaimmal, s ha jó vagyok hozzájuk, talán meg is hallgatják bánatomat és örömömet, mert ma mindnyájan megváltoztunk. A hitetlenből hivő, a keményszívűből nyájas, az ostobából bölcs lett. A felszabadulás pillanatában fáradt izmaink kellemes bizsergése közt nézünk a titokzatos élet mélyére, s még a kiábrándult is megtanul könnyezni, még az élcelődő is költő lesz. A szobák illatos félhomályában roskadó gallyakkal áll a karácsonyfa, s ezüst tükörből nézdegéli magát titokzatosan suhogva, s ringatja kevély derekát, mint egy rátartó nő. A vén tálak kikerülnek a záros fiókokból, s a hasas üvegek telhetetlen öble megtelik fekete-vörös és topáz-sárga borral. Este a kisgyerekek dobogó szívvel szorítják fülüket az ablakokhoz, s tisztán hallják a nagy, fehér angyalok szárnyának suhogását. Egy pillanat múlva előttük áll az égből hozott fa gyémántos csillámával, üveg-jégcsapjaival, színes gyertyáival, s az ártatlanok még látják a fenyőgallyakon a zúzmara ezüst porát, mely a sötét éjszakában reáhullongott.

Ó, ne higgyétek, hogy ezt a ragyogó örömet csak mi adtuk nekik! Állítsatok elénk ily fát, s sötét szemekkel állunk a sziporkázó fényáradatban, csalódottan, kiábrándultan és elfásulva! Mert a mi dióink régen megkoptak, s a mi aranyunk megfakult. A nagy bölcsesség és tudás minden aranylomra ráöntötte maró savát, s kielégítette kíváncsiságunkat, megtudtuk, hogy e káprázatos ragyogás merő hazugság, s a szén, a salak, a roncs a való. A gyermekek azonban még tudatlanok, legalább így nevezzük őket mi, tudók. Hisznek a fénynek, amely az égből jött. Mi már nem.

De gondoljuk csak el, mily harmónia, mily gondolat és érzelemegység kell ahhoz, hogy minden kétség megoldását oly röviden intézzük el, mint ők, s nyomban másképpen beszélünk. Mily tisztán áll előttük minden dolog, mily másvilági világításban! Mi rátaláltunk a fogalmakra, ismerjük a tárgyakat a legtávolabbi vonatkozásokban, talányokat fejtünk és könyveket írunk, de ők, igen, csak ők az igazi költők! Milyen hazug minden költemény, még a legőszintébb is, ahhoz mérve, amit egy gyermek érez. Minden dolog alatt csodát sejt. Reggel nézi, mint kel fel a nap misztikusan, rózsás arany párázatban, látja az égboltot, s azt hiszi, belől nem üres. Mondhatatlan érzelmekkel merül bele a körülötte levő világ szemléletébe, s szilárdítja az összekötő kapcsokat közte és maga közt, költeményeket alkot, de nem tudja leírni, sem kikiáltani, mert még nem beszél a mi nyelvünkön. Később, mikorra megtanul, nagyon is bölcs lesz ahhoz, hogy költő lehessen.

Ha sohasem éreztük a tudomány csődjét, ily napokon, mikor az egész emberiség összeforr, mint egy érző család, meg kell éreznünk, hogy a hideg kétszerkettő nem töltheti be életünket: az ember bölcseje és koporsója közti arasz egyenlőséggel és hipotézisekkel, tudományos találgatásokkal és sejtelmekkel szebbé nem tehető, ma válik előttünk bizonyossá. Íme, ez a nagyon durva ember, ki kérges tenyerével a bányák szikláin csüngött egy álló évig, vagy az őserdők izmos fáival birkózott, vagy tollával a múltak fantazmagóriáját terítette le, ma ledobja pörölyét, szekercéjét és tollát, s felkiált: élni akarok, szemlélődni és gondolkozni. Soha sincs több alkalmunk a gondolkozásra, mint ilyenkor. A gépek megállnak, a rabszolgamunka, a lealjasuló járomhordás ma megszűnik, egy pillanatra fellélegzünk. Meglátjuk, hogyan kellene élnünk mindenkoron.

Mi vagyok én ebben az érzelemvilágban! Hová tűnnek az én szépen elrendezett elveim, adataim, évszámaim, írástervei. Mind szétzüllenek, mint a viharban a porszemek.

Sokáig kerestem világosságot, s íme, most egy karácsonyi gyertya áhítatos sugárzata fényt vet sötét keresztutamra. A nap nem volt elég világos, de ez most eléggé sugárzik nekem.

Látom, hogy erősebbek vagyunk az értésben, mint a gondolkozásban. És nagyobbulunk is általa.

Minden nagynak a forrása az érzelem. Platón, akinek ideáit A tiszta ész kritikájá-nak írója is átvette, írt egy fizikát. De nem tudta befejezni. Az atomok rideg világába betolakodtak a régi istenek, a mitológiai nimfák és nixek, és Platón - letette a tollat.

Ma újra hivő vagyok. Az éjszakában titkos suhogást hallok, s látom magam előtt a rongyos viskót, hol egy sugárzó arany csillag világol. Benn a barmok között fekszik az isteni fiú.

Az egész világon ünnep van ma. A kékes, éjszakai derengésben kigyúlnak a templom ablakai, s vörösen, sárgán sugárzanak ki a sötétbe. A szalmát elhintik a szobákban. Éjfélkor az oktalan barmok megszólalnak s az istállók homályos odvában jósolnak. A gerendákon surranva gördül el az égi követ arany szekere.

Ó, mennyi titok, mennyi szépség!

Boldog, aki hinni tud mindebben! És én hiszek, mert ma újra hivő lettem. Hivő vagyok. Hogy is ne hinnék neked, te hallgatag kedvesem, fehér arcú arám, ó, Költészet!

Az új év fiatal reggelén én is bekopogtatok ismerőseiddel, barátaiddal, levélhordóiddal, gázlámpa-gyújtogatóiddal s kéményseprőiddel együtt. Mélyen meghajlok, de nem kívánok boldog új évet. Egy ígéretet teszek ugyanis, amely talán nem a legszervesebb összefüggésben van a boldogság fogalmával, s ezzel együtt az inkonzekvencia veszélye nélkül bizony nem mondhatom el szíves köszöntésemet is: E lapban minden héten találkozni fogok veled, kedves olvasó.

A mai napot az emberek a felejtésnek szánták. Nem keresem, hogy badar dolog e határfákat és mérföldoszlopokat állítani életünkbe s illuzórikus andalgással megállani előttük.

De ma csakugyan valami acélos frisseség járja át tagjainkat. Hátunk megett egy év, amely immár ránk nézve nem létező, aztán sok, sok elmúlt másik év, több évtized, s egy nagy örökkévalóság, amely születésünk előtt folyt el, előttünk a bevetetlen és szántatlan jövendő: fönséges érzés! Ma még semmi sem múlt el abból az időből, amely reánk van bízva, hogy kamatoztassuk. Ma az ideák hónában élünk, s ha kissé gondolkodunk, nyomban megértjük, hogy ez az újévi könnyűség azonos az alkotó művész gyönyörérzetével. Ma egy szempillantás alatt végigéljük az egész évet tökéletesen, a tökéletesebben, akaratunk szerint. Megalkotjuk, és képzelmünk szabadon mozoghat, mert előtte egy minden reménnyel kecsegtető lehetőség van, s háta megett nincs az elmúlt dolgok nehéz tudata. A boldogság, a megkönnyebbülésnek isteni pillanatai.

Ne is tekintsünk, legalább ma ne, a porba roskadt vén világ ősz szakállú és köhögős bölcseire, a XIX. század sűrűvérű pesszimistáira. Éljünk ma a sejtelmekben, abban a második valóságban, mely fejünk fölött lebeg, s érezzük át egész teljességében az átalakuló ideák valóra válásának egész fölséges kéjét. Aki értékelni tud, nem sokat fog habozni, hogy melyik világot válassza. Az egyik poros, a másik napfényes; az egyik zavar, a másik harmónia. S mily tökéletes harmónia! Minden a legjobban van elrendezve benne. A mai napon mindnyájan számítunk és nyerünk. A hadvezér ebben az évben megnyeri minden csatáját, a politikus győzelemre viszi minden eszméjét, s a költő megalkotja sokáig vajúdó remekművét - képzeletben. S mily erőteljes és páratlan minden ilyen terv, mily káprázatosan ragyogó minden gondolat, mily életre gerjesztő minden ily sejtelem. Valóban, a gondolkozó és érző embernek nagyobb diadalát sehol sem láthatom jobban kifejezve, mint éppen e tervezési vágyában, e tökéletességre való törekedésében: az akaratban.

A cselekvés, az alkotás, az eszméknek a valóságra való átváltása már inkább kudarc, mint győzelem. Valahol Echegeray felsóhajt, hogy van-e nagyobb tragédia, van-e valami szomorúbb dolog, mint egy kivésetlen márványtömb, egy üres vászon, egy sima, fehér papírív. S én ma e kérdésre szeretnék igenlően felelni. Igenis van: a kivésett márványtömb, a befestett vászon s a teleírt papírív.

Míg kezünk az alkotás forró kéjétől remeg, addig igenis ott van az üres papíron teljes álomvilágunk a legtökéletesebb rajzolatban, a legpompásabb kivitelben. Amint azonban hozzányúlunk a tollhoz s rögzíteni akarjuk gondolatainkat, minden eltűnik, s csak az elszállt sejtelmek halvány aranyfüstje tapad írásunkhoz. A sejtelem, a terv: a tökéletesség, a diadal; a kivitel, a tentás ákombákommal bekarmolászott papíros: a megváltozhatatlan, fekete valóság.

Ezek jutottak eszembe az új év első órájában, aki elegybelegy írásaimat figyelemmel fogja kísérni, mindig ezeket az elveket látandja kidomborítva leveleimben, bármiről is fogok írni. Aki nem egyezik velem, az forduljon el tőlem, nem bánom. Nincs hozzá semmi közöm!

Egy bosszantóan érdekes s aktualitását soha el nem vesztő kérdésről szeretnék egyet-mást elmondani, azon problémák egyikéről, melyről mindenki beszél, melyről annyian vitatkoznak, s melyben végleges megállapodás a mai napig sem jött létre: a tekintély kérdéséről. Azt hiszem, hogy a legműveletlenebb embernek is van valamelyes fogalma róla, kezdve a másolásból élő diurnistától föl egészen a legszebben fésülködő osztálytanácsosig. Az ily kérdések a gondolkozó emberiség közprédái, s mindenki ront vagy javít valamit rajtok. Mert, mellesleg megjegyzem, az ember bármily elaljasodott, parlagi és műveletlen, mindég édestestvére a gondolkozásnak. Nem tud nem gondolkozni, mert megélhetésével és boldogulásával függ össze, hogy működtesse agysejtjeit. Az első gondolat talán a monda-ember paradicsomból való kiűzetése után szülemlett meg, akkor, mikor az élet megkezdődött. Csak szellemi életünk finomságáról, a gondolkozási tényezők kiválasztásáról beszélhetünk, pangásról soha. Azok a magasröptű, gondolatdús művek, melyek a szellemvilág legmagasabb régióiban mozognak, mélyen vágják be gyökerüket az élet zsíros televényföldjébe.

De most nem ilyen ideákról van szó. Nagyon is a földön csúszó eszmékről, nagyon is silány és értéktelen dologról: a ma szentnek hirdetett abszolút tekintélyről. Megvallom, e szó ma már unalmas előttem, mert eljutottam ama pontig, hogy inkább meghajlok az ostobák előtt, semhogy vitatkozzam velök; s hogy tollamra veszem, egyedüli oka az, hogy rámutassak azon rothasztó hatásra, amelyet a társadalom minden rétegére gyakorol.

Sokan emlegetik például, hogy a társadalom tekintélyek elismerése nélkül anarchiává változnék, de nagyon kevesen gondolnak arra, hogy az összes aljas ösztönök, a hipokrizisek kiválogatott finomságai, a gyáva hódolatok ezerféle nemei a tekintélynek való sunyi kódolásban lelik forrásukat. Egy ember elém áll, s azt állítja magáról, hogy tévedhetetlen, mindentudó, gáncstalan, s akármit mondok, neki van igaza. S jaj nekem, ha véletlenül éppen én találnék - minden jó akaratom ellenére - igazat mondani, mert pusztán az ő monopóliuma a tudás. Vele szemben minden tiltakozó szónak el kell némulnia. Mert ő egy testület diplomás tagja, mert ő a tudományos pöffeszkedés tudatlan képviselője, mert ő a tekintély. Ebben az egy szóban összpontosítja összes becsvágyát, s ez egyben támadó fegyvere és pajzsa neki. Ez a szó, mely elkülönözi a többi halandótól, s megvédi a velök való lealacsonyító érintkezéstől, az a bűvös szaiszi fátyol, mely alatt a tudatlanság és üresség lappang.

Igazán nem tudom, ki erkölcstelenebb, az az egyén, ki a józan ész ellenére ily bástyafallal övezi magát körül, vagy azok a cikkelyek, melyek a mai romlott társadalmat ily kerülő utakon igyekeznek kormányozni. Végig kell csak tekintenem az egyetemeken, s látnom kell egyes tanárok aprócska elméleteit és nevetséges követelődzéseit, vagy jól szemügyre kell csak vennem néhány öntelt, gőgös félistent, ki szentségtörésnek tartja, ha kétes értékű igazságaitól csak egy betűt is eltérek, vagy ha oly merész vagyok, hogy szerényen, de határozottan az én igazamat védem, s lehetetlen meg nem győződve lennem, hogy ez az erény a legsilányabbaknak privilégiuma. De ez még nem veszedelmes, inkább érdekes és mulattató. Az azonban, hogy a társadalom ily hamis bálványoknak hódol, s ily rossz gyógyszerrel akarja meggyógyítani súlyos hibáit: végzetes, szörnyűséges tévedés.

A tekintélyek keresése és az előttük való meghódolás örökemberi. Mindnyájunknak vannak hősei, kiket legszentebbnek és legnagyobbnak tartunk. Egyiknek Jézus, másiknak Buddha, Mohamed, másnak ismét Shakespeare, Goethe, Dante. Ez az a nagy érzelem, melyet Carlyle hero worship-nek, hőstiszteletnek nevez. Mindez természetes és erkölcsös. Az azonban, hogy a társadalom intézményeinek rozzant alkotmányát olyatánképpen próbálja toldozni-foldozni, hogy egyeseket hivatalosan hősökké avat, s a tiszteletet törvényekbe cikkelyezi, erőszakos és természettelen. Az egyén pedig, aki e védfal mögé búvik, s nem igyekszik a többivel való versenyt keresni, gyáva és üres, s nem érdemli meg, hogy kalapot emeljünk előtte.

Akinek komoly igénye van a tiszteletre, minden esetben megkapja azt. Lehetetlen, hogy egy igazán nagy embert ne tiszteljenek! Az ok mindég meghozza az okozatát, s a tudás a nagyságra más felelet, mint a mély tisztelés és őszinte elismerés nem lehet. Az iskolákban a legtudatlanabb és erőszakosabb lurkók is elnémulnak, ha látják föllebbvalójuk imponáló tudását. A fő azonban az, hogy a hódolatot sohase követeljék meg, hanem idézzék elő a birtokukban levő sokféle eszközzel. A lázadókat győzzék le a nagyoknak fegyverével: a tudással, s hassanak avval az erővel, melyet Goethe valahol világhatalomnak nevez: a tapintattal. Jaj azoknak, akik a végsőkhöz folyamodnak s megfutnak az alattvalókkal való harctól!

Ilyeténképpen az egész nehéz és bonyodalmas kérdés békés és boldog megoldást nyerne. A legfontosabb az, hogy az egyének jogait eltipró intézmények keretébe igazán nagy emberek kerüljenek, kik a tekintély vaskorlátait maguk rontják szét. Nyugodt, világosfejű emberek, kik mindenkinek megadják a tudás jogát, s harcra szállanak a kevesebb tudásúakkal. Igen, én azokról a zsenikről álmodom, kik megírják Hamlet-jüket, s levetve minden komolykodó feszt, tombolva hemperegnek túláradó örömükben a dolgozószobájuk szőnyegén...

De elég. Csak arra akartam rámutatni, hogy mi a palliatív gyógyszere ama nagy betegségnek, melyet a tekintély idéz elő a mai társadalom testében. Mert egy időre, míg az általános műveltség korszaka el nem következik, fenn kell még állnia, mint szükséges rossznak, hogy a tajtékzó igaztalanság ellen vértül szolgáljon. De csak ezen célra és csak addig. A bölcs ember úgysem él vele sohasem. Az igazi tekintély ott végződik, ahol a nevét kiejtik. Az igazi tekintély természetes erő, békés hatalom. Ölő, gyilkos kard, melyet sohasem szabad használni.

Mindenki ismeri a katonatemetést. Elöl megy a halottkocsi minden különösebb dísz nélkül, azután az elhunyt százada szigorú, katonai pompában. A száz legény a parancsoló tiszt szavára egyszerre megmerevedik, a puskájához kap, s a gyászzene elhallgat. Egy pillanat múlva vörös tűz sugárzik ki a puskák fekete csőüregéből, s az ég visszhangzik az érces dörejtől. A század az eltávozott bajtárs után küldi szárnyas ólomgolyóját. Aztán kemény vezényszóra megfordul az oszlop, s harsogó trombitaszóval, ujjongó indulóval járja be a várost.

A múltkor ilyenforma gyászszertartást néztem végig egy barátommal, aki a katonáék brutalitásán igen nagyon megbotránkozott. Kérdezte tőlem, nem kegyetlenség-e ily germán hadi nyerseséggel végigsiklani a fájdalom mélysége felett, sőt Dante szép szavait is idézte, melyek azt mondják, hogy semmi sem fájdalmasabb a búban, mint az öröm tudata. Mindenesetre furcsa az ilyen víg gyászceremónia, s be kell vallanom, hogy mikor először láttam, reám is visszásan hatott kissé. De mikor tovább gondolkoztam rajta, nagyon ésszerűnek, szépnek, sőt magasztosnak tetszett. Ma meg, ha nem is kívánok nyomban katonailag eltemettetni, a legnépszerűbb intézménynek tartom, ami a mi síránkozó, tömjénszagú Európánkban egzisztál.

Először is kétségbevonom, hogy egy igazán jól játszott induló, melyben az öröm halhatatlansága harsog, nem képes felvidítani a legszomorúbb kedélyt is. Bánataink és örömeink nincsenek ok nélkül. Kedélyünk arrafelé billen, ahol nagyobb az érzelemadag. Ha meg vagyok terhelve szenvedésektől, bánatoktól, keresem a szórakozást, hogy ez ellensúllyal bizonyos egyensúlyt tudjak létrehozni zavart lelkiállapotomban. Ez lélektani tény, és ez a katonáék mellett szól.

De ha magasabb szempontból tekintjük a tárgyat, akkor sem ítélhetjük el őket. Ők egy bevégzett dolgot zárnak le katonás fináléval. A merev test mellől felszárnyal az örök dal, harcias marconasággal, kevély nyakassággal, mint a szakállas gótok pajzsba búgott szilaj harcdala, melyet Odinhoz küldtek fel. A bánatról nem tudnak semmit sem. És végre az örök öröm, a kéj mindig több volt, mint a sopánkodás, s a melankolikus tétlenség. Ez ismét egy szempont. De legfőképpen egy másik nézőpontból szeretném bemutatni Mars fiainak bölcsességét. Azt hiszem, hogy midőn a temetéseken sírván-sírunk, inkább pár lényegtelen külső körülmény, az alkalom ünnepélyessége s főleg az önzés csalja szemünkbe a könnyet, mint az elhunyt iránt való feltétlen szeretet. Pár napig felfüggesztettük rendes életmódunkat, fekete posztós szobában jártunk-keltünk, látogatókat fogadtunk, kik lehetőleg komor arcot igyekeztek felölteni; mi természetesebb, mint hogy kicsordul szemünkből a könny? Nem akarom sérteni az ember fájdalmát. Nem a könny drága gyöngyét sem! De váltig szeretném a nemes nedűt a pszichológia görebjébe önteni, melegíteni, elpárologtatni, szóval analizálni, s bizony mondom, nagyon sokan megdöbbennének, látván, mily kevés van abban a könnyben az igazi bánatból s mily sok esztelenség, mily sok ösztönszerűség és mily tömérdek önzés van benne!

Mit bánt hát bennünket, ha felharsog a trombita, s csattog a cintányér, és a dobról levonják a gyászfátyolt, miután eltűnt szemünk elől a koporsó? Azt hiszem, ez reánk, de még a halott legközelebbi rokonaira nézve sem lehet sértő. Gyönge érvnek tekintve azt is, hogy a halál szörnyűséges és komoly dolog, a legkomolyabb, ami e földtekén létezik, mert ez csak reánk vonatkoztatva az, s ez sem mindenkoron. Tudjuk, milyen a halál? Mért fogjuk rá, hogy éppen szomorú, mikor talán éppen az ember legnagyobb diadala? Nem, a koporsó mellől elhangzó diadalének valami mély szimbólum, mely rezgésbe hozza minden idegemet, s heves gyönyörre dobbantja szívemet!

A rejtélyt megoldani nem tudjuk, miért hát sírnunk? Ahol a mi sokat gúnyolt, de valóban nagyon hatalmas elménk semmire sem megy, ott a gyenge könyü sem fog segíteni. Semmi esetre sem, mert nagyon is erőtlen és természettelen! A halál legmegrázóbb ábrázolásait nem azokon a képeken leltem meg, hol az ember tomboló fájdalmát láttam dühöngeni a kihűlt porhüvely felett. Egy ember, ki merev és élettelen testvérére reátekint tágra nyílt szemmel és fehérülő ajakkal: íme, ez a halál reánk gyakorolt természetes hatása. Nem könyü, nem nevetés, csak végtelen szótlanság, talányos hallgatás, melynek éppen úgy nincs megfejtése, mint az elmúlásnak orvossága.

Miért nevezzük erkölcstelenségnek hát örömünk kitörését, hogy a földi bajok végre elmúltak? Ez nem oly természetes-e éppen, mint a bánat tombolása?

Igen, generális úr, mély elismeréssel jelentem be önöknek alázatos és keveset érő civil hódolatomat. Önök megoldották a legnagyobb problémát, ha nem is teljesen, legalábbis annyira, mint gondolkozóink és költőink. Szóljon tehát a zene, az öröm dala, s a test távozzék a sírba! Ön, százados úr, adjon jelt a kardjával, s a trombitás nagy tüdejéből fújja át az összes életkedvet a rézinstrumentumba, és zúgjon a mindent megoldó öröm mélységes akkordja. S azután azt sem bánom, ha ön, ó, százados úr, e mély filozófiai cselekedete előtt megvizsgálja, kinek nincs nyakkendője, és ki nem tisztította ki ünnepi kabátja gombjait...

Tény, hogy nincs elviselhetetlenebb dolog, mint az ízléstelenség. Több rokonszenvvel nézek egy nagystílű gyilkosra, ki bizonyos esztézissel csinálta hóhérmesterségét, mint a szatócskodó középszerűség enyhén büntetendő lopásaira, egyáltalán büntetés alá nem eső baklövésére, mely azonban több kárt csinál intézményeinkben, mint az erőszakosak markos vandalizmusa. Szóval, minden tekintetben tűrhetetlen látvány az, ha ízléstelen ember cselekszik; nála csak egy bántóbb van talán: ha a tapintatlan ízléses és eredeti akar lenni. Ez egyszerűen szörnyűséges.

Hát még ha az otromba és ügyetlen tömeg fel akar emelkedni az átlagemberek nézetei fölé! Ha az a test, amely egy nyugodtan emésztő, lomha kolosszus lassúságával mozgott évezredeken át, egyszerre szárnyra akar kapni s túl próbálja repülni a sast és a sólymot! Mondanom sem kell, hogy evvel a kísérlettel kétszeresen nevetséges leszen a tehetetlen ezerfejű szörny.

Ha magamban vagyok, gondolkozhatok, járok a saját eszem után. De ha a tömeg magához ragad, minden másképpen lesz. A kölcsönös megalkuvás révén egy rugóvá vagy csak egy kerékfoggá válok gépezetében, s akarva, nem akarva elvesztem egyéniségemet: megyek arra, amerre a többiek.

A tömegpszichológiának ilyfajta jelenségét észleltem az utóbbi időben, mióta az orosz-japán háború tart. Mindnyájan japánbarátok vagyunk, mert ez így illik. A háború megkezdésekor nem a hadüzenés körülményeit vettük tekintetbe, hanem a harcoló felek számát, s rokonszenvünk önkéntelenül a gyengébb fél javára billent el. A tömeg nagylelkűsködött. Pártját fogta a gyámoltalanabbnak, vele küzdött, vele érezett, úgy, amint a sakknál is mindenkoron a gyöngébb játszó oldalára állunk, ha két előttünk indifferens egyén verekszik. S azóta tart e japán-barát-láz. Azóta hirdetik újságjaink, hogy essünk térdre a ferde szemű, teaivó sárgák előtt, s menjünk Ázsiába tanulni művészetet, tudományt, azóta tapsolunk kárörvendően, ha olvassuk, hogy Mandzsúria hegyein az orosz csapatok tönkrementek. Kiszínezzük az apró sárga emberkék önfenntartási ösztönből vívott élethalálharcát, de megfeledkezünk arról a számos hőstettről, melyet a szerencsétlen orosz katonák napról napra véghezvisznek. Az oroszok tudniillik rettenetes emberek: halzsírt isznak, faggyúgyertyát esznek, nyers bőrökből készült bundákat hordanak, melyekből talán még csöpög is a megölt állat vére, bozontos szemöldökük alatt sunyin villog a szemük. Egyszóval mind műveletlenek. A cár, a fehér cár pedig márványtermekben sétál, örökösen zord és hallgatag, s jól ápolt kezéről lebűzlik az undorító vérszag. A japán nép meg minden tekintetben tökéletes.

Ilyen téveszmék után indultunk mindannyian, s alig hiszem, hogy van közülünk egyetlenegy is, ki elmondhatná magáról, hogy e gondolatok sohasem villantak át agyán. S ez nagyon is érthető; az első pillanatban támpontot kerestünk magunknak, s a legközelebbihez kapaszkodtunk. Ma azonban illő, hogy hideg fejjel nézzünk a dolgok káoszába, s erősen devalváljuk a sárga emberkék értékét, kik Európa etikett-asztalán valóságos zsuzsukká váltak. Aki a kultúrtörténetet s Japán históriáját csak felületesen is ismeri, az mindenesetre nekem ad igazat.

Mit tett ez a nép az emberiségért, milyen férfiai voltak, kik kiváltak a tipegő karikatúraalakok közül, s helyet foglaltak a kultúra versenyében; elhatott-e hozzánk egyetlenegy nagyobb művészi alkotásuk híre, s hatott-e az ő Kose-no Kanaoka festőjük és Csurajuki költőjük csak egyetlen gyümölcse is? Bizonyosan nem. A japánok építészetüket, festészetüket, irodalmukat pusztán az európaiaktól kölcsönözték, s tudományuk jelenleg glosszáriumok készítésére, egyes tőlünk átvett rendszerek magyarázására szorítkozik. Költőik legnagyobb része pedig kizárólag fordító. Üvegfestésük, kézimunkájuk inkább kuriózum, mint nagybecsű művészeti alkotás.

Nem szabad tehát elvakultaknak lennünk! S ezerszer nem szabad elfelednünk, hogy az oroszoknak olyan kultúrájuk van, hogy vele csak az angol vagy német mérkőzhetik. Most, hogy ezeket a sorokat írom, elfog valami mélységes elérzékenyedés, s eszembe jut az a pillanat, mikor Puskint és Turgenyevet először olvastam. Egy más világ tündöklő pompája áradt ki belőle felém; a mélységes, melankolikus szláv lélek végtelen melegségét éreztem, mert az ő írásuk csakugyan végtelenül egyéni és végtelenül orosz. Tolsztoj Elek, Nyekraszov Miklós, de főleg Lermontov Mihály költeményes füzetei azon könyvek közé tartoznak, melyeket naponta forgatok. Mindegyik könyvükből erőteljes és izmos gondolatok áradnak felém; mindegyik sorukból érezem az orosz tél zúzmarás frisseségét és egy örökké élő humor csendes mosolyát. Istenem, ki tud úgy mosolyogni, mint Gogol! Ki tud oly harmóniát teremteni, mint a moralista Tolsztoj!

S most erre a népre agyarkodunk, és egy európai színvonalra még nem is emelkedett, minden intézményében minket utánzó ázsiai fajt becézgetünk esztelen szeretetünkkel? Micsoda célja van az ily hókuszpókusznak? Nem fonák és visszás dolog, hogy elhúzunk attól a néptől, mellyel rokonok vagyunk a vérségnél is erősebb szellemi közösség révén? Tépést kell tennünk az orosz sebesült tátongó oldalára, nem szúró tövist!

Ám legyenek japánbarátok, az intelligenciának az orosz fegyverek győzelmét kell kérni. Ha nem is a csatatéren, azon a másikon, melyen egykor a legnagyobb diadalát vívja ki a győzelmes szláv nép. Mert Oroszországban minden lélek csatakész, a fiatal írónemzedéktől kezdve a legnyomorultabb munkásig. Az aknák kék derengésű odvain a kanócok már füstölögnek. S az lesz aztán a hajnal, a feltámadás, ha majd a vér, a tűz s a felkelő nap izzó sugárzatában testvéresülve talpra áll a művelt, jóságos, óriási orosz nép!

Legutóbb átutaztam Budapesten. Gyönyörű volt ez az ifjú város a januáriusi reggel fehér tündöklésében. Ezer és ezer kereszt villogott a téli napfényben, az óriási aranyos kupolák rózsaszín ködbe burkolództak, és a térhódító, kemény és hatalmas magyar szó diadalmas tengerzúgásként csapkodta a házak falait. Mámoros gyönyörrel jártam az utcák során. Köröttem ismert rendben haladtak el a város jól ismert típusai, s nagyban forrt már a politika erjedő mustja is. A hirdetőtáblákon nagy betűs meghívók kiáltottak rám, s a jogászvilág szokottnál elevenebb vitatkozása is rendkívüli dolgokat jelentett. Csupa tetterő, érdeklődés és várakozás vett körül. S én mégis elvonultam a tömegtől, elkalandoztam ismeretlen kőpalota-szegélyes utakon, és kerestem egy szobrot. És ezt a szobrot nem találtam meg!

Igazán éppen akkor jutott eszembe, hogy Kossuth Lajos ércbe öntött mása még nem áll Budapesten. A pénz régen együtt van, a jegyzőkönyvet lezárták, az elszámolásokat elvégezték, s az életében száműzött Kossuth arra van kárhoztatva, hogy halála után is idegen földön legyen, s Amerikában, idegen nyelvű nép között álljon, hirdetve egy hosszú élet nagy szenvedéseit s egy nagy kor nagy diadalait. Nem vagyok barátja a külsőségeknek. Tudom, hogy az ő nevéhez mi, törpe epigonok, nem sokat adhatunk. Mi neki a mi szobrunk, ki tisztább volt itt lenn az aranynál, keményebb a vasnál és szívósabb az acélnál? S lesz-e olyan szoborművész, ki méltóképpen kiönti dicső alakját? Ki tudja hideg kőbe vésni ezt a szót: Kossuth? Ki tudja oly fölségesre formálni életének mozzanatait, amilyen valóban volt? Igen, itt a művészet és valóság sorsa megfordul; szobrász száll majd le hozzá, és tőle koldul ihletet, hogy méltóképpen kiformázhassa művészi és olyannyira egész életét. Azt hiszem, ha a mindnyájunk lelkében felbuzgó tűzpatak alkotó erővé válnék: csakis akkor tudnánk egy hozzá méltó szoborképet faragni. Nem egy ember, de az egész magyarság, az egész nemzet.

E nemzetért veszem ajkamra Kossuth nevét. Mert rám nézve nem fontos, hogy ott lássam fővárosunk utcáján az ő szilárd, intő alakját. Egész élete elevenen él a lelkemben. Minden mozzanata egy-egy szoborcsoport. Hisz minden tette oly klasszikus volt s oly szoborszerű!

Az egyszerű ügyvéd, aki az országgyűlést elbűvöli varázsos beszédével: ime, az egyik szobor. S aztán sok, sok más. A tüzes újságíró, kinek szavára egy nemzet les visszafojtott lélegzettel; a börtönbe zárt politikus s végül az a sápadt alak, ki fekete köpenyben, láztól égő szemekkel, összefont karral leborul a nemzet nagysága előtt. Aztán a menekülő, a megtört, de le nem tört emigráns, és végre a legfájóbb kép! - az agg patriarcha, ki Torinóban idegen vánkosra hajtja le leroskadó fejét.

Valóban, az ily élet mintázására nem kell szobor. Mert maga is az.

De nem őróla van szó, hanem a nemzetről, melynek nagy szüksége volt és leszen rája. Nem azért, mert lelkéből lelkedzett fia volt, hanem mert igazán nagy ember volt. Vasember. Ércember.

Mi természetesebb tehát, mint hogy ezt az alakot megörökítsük? Mi természetellenesebb, mint a késedelem?

Az ő neve messze idegenbe elhat. James Russell Lowell, északamerikai költő, Emerson szellemi rokona, egy gyönyörű ódát szentelt az ő emlékezetének. Az emberiség büszke arra, hogy élt a földgolyón egykoron egy oly ember, kit Kossuth Lajosnak hívtak.

Mi pedig késedelmezünk, jegyzőkönyveket írunk, szerződéseket kötünk, megbízásokat adunk és veszünk, csakhogy elhalaszthassuk szent kötelességünk teljesítését. Mindnyájunk kívánná látni a nemzethőst, és mégsem jelenik meg halála után az örökkévalóság mezében; a vérünket, aranyunkat adjuk oda szobrára, s a neki szánt tér pusztaságos és üres. Valami titkos szellemkéz köti meg munkálni vágyó karunkat, valami érthetetlenül misztikus lidérc fekszi meg a keblünket, s ha felemlítjük dacos haraggal telt szavunk, selypítő hangok titokzatos meséket mondanak egy szomorú öregemberről, ki beteges és gyakorta sír...

És ezzel el kell hallgatnunk. A nemzet, a tízmillió szemben áll egy szomorú öregemberrel tehetetlenül, közönyösen, vállát vonva. Vár valami véletlenre, de egy hang sem hagyja el ajkát. S ez az, ami leverő és megbélyegző mindannyiunkra nézve.

Ha hőseinket nem tiszteljük, nagy vétket követünk el; a tisztelet elhalasztásának minden perce egy gyilkos döfés önmagunk ellen: de a közöny szégyen reánk és gyalázat utódainkra. Mert ezerszer nem oly megbélyegző a nem akarás, mint a tétlen apátia. Aki valamit nem akar, igenlő választ is ad bizonyos tekintetben. Azt mondja, hogy ne legyen meg valami tíz parancs. De az, aki semmit sem akar, az gyenge és gyáva. Az a nemzet pedig, aki nagyjai iránt ennyire közönyös, nem érdemli meg a jobb jövendőt.

Mondják ki hát, hogy Kossuth szobrát nem akarják felállítani egy bizonyos időpontig, követve elveit, amelyekért száműzött lett. Azt mondta, hogy addig, míg az az uralkodó ül Magyarország trónján, kit ő egykoron ledöntött onnan, nem lép hazája földjére. Ezt ő mondotta és megtartotta. A nemzet hozzáteheti, hogy ő még bronzban sem állíthatja fel legszentebb ereklyéjét addig.

Ez férfias és nyílt elbírálása a kérdésnek, olyan, amely a magyar nemzethez és Kossuth Lajos nevéhez illik. A másik azonban alattomos és megvetendő; szentségtörés a legnagyobb hős ellen, ki Magyarországért élt és halt. A világtörténelem tanúsága szerint mindég győz a nagyság; ha ma nem, holnap. Az a szellemnépes éjszaka, az a lidércteli szürkület, mely most megbénítja kezeinket, előbb-utóbb szétfoszlik. S akkor feleletet kapunk kérdésünkre, s görcsösen összeszorított öklünk előtt áll majd a szelleméjek főrendezője.

Szomorú gondokkal hagytam el a fővárost. Láttam, hogy a szép föld még mindég a szellemek hazája, s véghetetlen sok megmagyarázhatatlan és láthatatlan erő mozgat bennünket. Úgy éreztem, hogy a tündéri város csak félig otthonunk; egyik felében mi tanyázunk, a másikban a villik, a manók és lidércek laknak. Aztán lassan eltűnt előlem a káprázatos perspektíva. S mikor vonatom a határ felé robogott, s én a kupé ablakából kihajoltam, hogy búcsút intsek hazámnak, már nem láttam semmit sem. Lassan leszállt az éj a szellemektől szorongatott Magyarországra.

Sajgó idegekkel, zúgó fejjel gyakran futunk a magányba. Izgatott, izzó délelőttökön, mikor egy nyomorult kintorna is untat, ingerel, búsít, szomorúan kapunk fel a gyorsvonatra, s bús örömmel megyünk a legelső faluba, a rengetegbe, a patakpartra s megfürdünk a magány csendes hullámaiban. Any where but out of the world. Valami démoni hatalom hajt, hogy az emberektől megszabaduljunk s végre-valahára igazán magunkra legyünk. Az erdők zöld éjszakájában bolygunk, kezünkben egy könyvvel, leheverünk a pázsitra, s tétlenkedve, révedezve halott költők lelkével beszélgetünk.

Minden poéta megénekelte a magány halk, illatos homályát, a szentet, a sebgyógyítót, a könnyapasztót, a gondolattermőt. Csokonai Vitéz Mihály, a legbűvösebb magyar álmodó, ezüst líráján csodálatos álomhangok zokogtak fel az áldott magánosságról. Ma is mindnyájan áhítattal járulunk még a kisasszondi szőke gyertyánok templomi árnyaiba. Látjuk magunk előtt a mohos bükkfák tövét, hová a holdsugár ezüstös borzongással özönlik, halljuk az elszorult szív mély sóhaját. És megszeretjük a költőt, a dalt, a magányt. A behízelgő verseknek elhisszük, hogy az egyedüllét csakugyan olyan áldott, amint a költő mondja. A poétának azonban éppen akkor van igaza, mikor nem az igazságot énekli...

Csak a poézis magánya szép. Csak a talmi magány üdítő. Az igazi nem szent, nem gondolattermő, hanem áldatlan, elviselhetetlen, prózai, minden borzalom és szomorúság fészke. Átok mindenkire nézve. A költőre leginkább.

Az a poéta, ki egy ihletes órában kacér játékot űz félelmes zordságával, mosdóvizes tálban játszik tengert. A magány csak a partnál édes, amíg habcsókja lágyan cirógatja körül a tagjainkat, míg sekély vize álmodozva fecseg, és a kábult fej játszva bukdácsol ártatlan hullámaiban, távolabb kopár, kietlen hullámai harsogó vízfalakká csapódnak össze, gyűrűivel megfojt, összeroppant s túlvilági dübörgéssel temet el bennünket.

A művész átka meg éppen mindig az volt, hogy nem lehetett eleget hozzája méltó emberek között. A magány hiánya még egy költőt sem némított el. Sokat beszéltek oly művekről, melyek a magányban jöttek létre, de elfelejtették feljegyezni, hány gondolatot és érzelmet fojtott el halálos csendjével, fagyos egyformaságával. A rajongó, alkalmatlankodó, a változatos és költői ember mindig mélységesen érdekelte a nagy költőket és gondolkozókat, a változás e született kaméleonjait, s ha olykor embergyűlölő iszonnyal futottak tőle, csak pihenni vonultak el, alkotni mindig visszatértek hozzája.

Az egész irodalom ezt tanúsítja. Az üldözött géniusz magányába temetkezik, hogy megírja remekművét. De vajon nem éppen azok az emberek ihletik meg ilyenkor is, akik elől elfutott? Rousseau, az ermenonville-i remete, szűz magányában indulatos, véres pamfleteket ír az emberek ellen s az emberekhez...

A magányszeretők költői lelkesedése mögött valami színpadi póz, valami végzetes hazugság lappang.

Nekünk, kik évezredek óta az egymásra utaltság boldog közösségében éltünk, nemcsak elmetompítónak, kínzónak, elernyesztőnek és természetellenesnek látszik a magány, a teljes, a feltétlen magány, az emberektől való tökéletes elvonatkoztatottság, az egyénnek egy viszonytalan, testtelen, hideg ponttá való degradálása, hanem egyszerűen elképzelhetetlen és érthetetlen. A rabot a tömlöc fenekére vetjük, a fényt elzárjuk tőle, látogatót nem engedünk hozzá, ámde ott van mellette mindig a börtönőr, a porkoláb. Ha írtatlan őserdőn megyünk át, bármelyik pillanatban ránk törhet egy haramia, előbukkanhat egy kotnyeles mókus. Sehol sem vagyunk teljesen elszigetelve, mert mindenütt megvan a lehetősége annak, hogy valaki utunkba jöjjön, s ez nemcsak elképzelhetetlenné teszi a teljes egyedüllétet, hanem egyúttal mutatja, mennyire természetellenes, mennyire nem emberi.

A lelkünk mélyén, nagy titokban, mindnyájan imádjuk az embert. Ez alól még a világ- és embergyűlölő pesszimisták sem alkotnak kivételt, kik elvileg az egész emberiséget utálják. A környezetet, az embernek hozzánk való viszonyát szeretjük, s akár érdeklődnek irántunk, akár tudomást sem vesznek rólunk, mindig könnyebbségünkre van az a tudat, hogy élőlények környeznek. A nagy, közös testből való kiszakadás elbágyaszt. Észre akarjuk magunkat vétetni, hatni kívánunk a többiekre. A cselekvés kifelé, másokra irányul, s ha megmozgatott pár emberi ideget, elérte a célját. Mások mosolyából, könnyéből ismerjük meg ennen szükségünket, mások tetteinek tükrében nézzük lelkünk arcát. A mozdulatlan bazaltsziklák, a fenyőrengetegek, a vizek meredten, hidegen bámulnak ránk s semmit sem felelnek örömünkre és bánatunkra. A magány holt.

Az embernek pedig sok beszélnivalója van. Valóságos hangorkán tombol benne, mely kitörni, zengeni kíván. Ennek a szükségletnek tesz eleget a síró csecsemő, a megszólaló süketnéma, ki az élet természetes ösztönével mindjárt beszélni, kiabálni s ordítozni kezd, s nem nyugszik el addig, míg végre egy artikulált s értelmes hang nem jön torkából, és mi is, mikor napközben olyan sokat s oly fontoskodva beszélünk az időről, percre szóló terveinkről, aprócseprő bajainkról, pillanatnyi szükségeinkről, s háromszor is elmondjuk ugyanazt, hogy a különböző egyénekre gyakorolt hatásában gyönyörködjünk. Cselekedni akarunk. S minden szó egy cselekedet.

Szomjasan lessük beszédünk hatását, a szem kíváncsian dőzsöl az idegek izgalmán, az izmok rándulásán. A magunk szemlélése elvégre, bármily értelmi fokon is vagyunk, egy időben terhessé válik. Ha benézünk a titkok titkába, s kíméletlenül boncolgatjuk lelkünk rejtélyeit, fáradtság és gyengeség fog el. Ilyenkor azután mindnyájan egyformán menekülünk el akár a gondolkozás unt nyűgétől, akár az unalomtól, s szerényen kopogtatunk be a családos szobák ajtain.

Locke, a nagy angol empirista, inkább volt egy gyerek társaságában, mint magában.

Kevesen merjük ezt ily tisztán és egyszerűen bevallani. A legtöbben, miután pár pillanatra száműzték magukat a magányba, már hiszik is, hogy nélkülözhetik, megvethetik az embert, s nem tudják, hogy ők csak a magányosság előízét érezték, s távol, nagyon távol jártak attól az idegzsibbasztó, élettelen, tökéletes magánytól, melyet csak a halál ad meg egészen. A mi magányunk csak füst, lenge álom, festett kép az igaziról; mi csak azt a csöndet szeretjük, melyet zaj szakíthat meg. A mi Ermenonville-ünk gyűlölő, szerető, forró emberektől van sövényezve. Az egyedüllétben, az embernélküliségben is az ember vígasztal meg bennünket, akit oly félve kerülünk. A csönd, a magány beteg fejünk pihentető párnája, sajgó sebünk írja csupán, igazi táplálékunk a zaj, a társas együttlét, a bánattal, örömmel teljes zajos élet, ami természetesen legkevésbé sem jelenti azt, hogy a felszínes, örökösen hajbókoló piperkőc, a fecsegő nyárspolgár reprezentálja számunkra az emberideált, csak arra céloz, hogy társas voltunknak varázsköréből sohasem szabadulhatunk ki, s fejlődésünk legmegfelelőbb médiuma nem az egyedüllét, hanem a zajos, nyugtalan, egészséges, érzelem- és eszmeadó élet.

Az ember, ha nem is társasági lény, mindenesetre - visszatérünk a görög bölcs mondására - társas lény.

Annyi szent, hogy ez a vén s nekünk olyannyira kedves Bécs meg volt rökönyödve! Minden szó, amit írtak az újságok, igaz volt, s ezennel felkérem önöket, ez egyszer higgyenek a magyar sajtónak. Szentigaz volt az egész városnak sejtelmes suttogása, gyáva találgatása és pipogya gúnya; minden úgy történt, ahogy megírták. A bécsi nyárspolgárok mosolyogva biztatgatták egymást, mint olyan ember, aki maga sem hisz szavában; csendesen összeültek kettecskén egy vén kávéház fülkéjében, s próbálgattak másról beszélgetni, de sehogy sem sikerült nekik. Végtére mégiscsak visszatértek politikai világhajózásuk kezdőpontjára, arra az eseményre, amelyre oly félelemmel tekintettek.

S az nap, mikor Kossuth a Burgba lépett, éppen meghúzódott a hízott nyárspolgáriság. A jó osztrákok pökhendisége varázscsapásra alábbhagyott, s ugyancsak felszökött a magyarok ázsiója. Egy jókedvű barátom, kinek állításaiért azonban semmiképpen sem vállalok felelősséget, váltig állítja, hogy az audiencia napján földig hajoltak előtte a pincérek, feltetézett porciókat kapott, s alig akartak tőle pénzt elfogadni, mikor fizetésre került a dolog. Azt hitték, hogy most már végleg mi leszünk az urak a császárvárosban.

Azért a szóért azonban magam is állok, hogy az osztrák sajtó a legnevetségesebben viselkedett. Mindenféleképpen fonák és szokatlan volt, amint szokott epés gúnyát és halva született élceit félretéve az engedékenység hangján próbált beszélni. Hunyász alamuszisággal hízelgett nekünk és veregette vállunkat. Kossuth megérkezésekor meg éppen szeretetre méltó volt. Tetőtől talpig leírta a nagy magyar urat, s váltig biztatgatta magát, hogy nem látszik olyan veszedelmesnek, mint amilyennek gondolják. Többek között erősen hangsúlyozta embonpoint-jét, s egy belletrista író által is megirigyelhető elevenséggel rajzolta le szelídeden gömbölyödő tokáját. Az ily ember csak nem veszedelmes! - kiáltotta a rémüldöző közvéleménynek. Az ily emberek nem konspiráló Cassiusok, kik az osztrák kamarillának titkos vezéreit megölik, az ilyenek nem tervelnek, hanem éjjel alszanak. S ezzel még nem elégedett meg az osztrák zsurnaliszta.

Keményen aláhúzva azt is kinyomatta, hogy az arcán egyáltalában semmi magyar vonás sem vehető észre. Nincsen tehát semmi baj!

Ilyen hangon beszélt minden lap, kezdve a legelőkelőbbtől le egészen az illusztrált néplapokig. A népnek bemutatták Kossuth arcképét; sőt, az audiencia jelenetét is megörökítették, de úgy, hogy a lojalitáson csorba ne essék. Valamelyik osztrák "művész" leleményes ötlete szerint a császárt kétszer akkorának ábrázolták, mint a kihallgatásra váró pártvezért, hogy így mindenkinek szemébe ötöljék a két halandó közti tetemes különbség. A közönség kevés kétkedés után csakugyan elhitte, hogy az ama magyar úr, mert a sajtó már eleve értesített mindenkit, hogy sem fütyköst, sem karikás ostort, sem fokost nem hoz magával.

Ily szánalmas nép közé utazott fel Kossuth Ferenc. Mi azonban, midőn a bécsi pályaudvarban leszállt, csendes örömmel és mély meghatottsággal tekintettünk reája. Fáradtnak és a rendesnél is melankolikusabbnak látszott, amint utazó plédjét kezében tartva, kocsijához sietett. S ebben a pillanatban elfelejtve minden politikát, az embert kerestem benne, aki küzd és szenved. A nyugodt, komoly férfiú, ki a tudományban és a művészetben találja egyedüli gyönyörét, egyszerre a homloktérbe került. Egy nemzet nevében jött szót emelni, s úgy látszott, mintha csakugyan nyomta volna felelősségének tudata. Talán a bécsi út előtt nagy lelki harcokat is vívott; talán sokat is háborgatta ifjúsága és emlékei... azért volt olyan levert. S mikor ezt elgondoltam, megundorodtam attól, hogy ő most a köztársulat tárgya csupán és nem több. Én ebben a percben hideg nyugodtságában, csendes mélázásában óriásinak láttam! Nem méltatlannak ahhoz a dicső előképhez, akit ő minden lépésében követ. Mert ő is megértette az idők szellemét.

Nem mondom el a másik nap történetét, önök úgyis tudják, csupa szorongás volt, csupa édes-fájós sejtelem. Íme, mondottuk, a hatvanhét éves Kossuth a 67-es kiegyezés ferdén rakott alapköveit jött bontogatni, ő, a nyugodt tudós, biztos kezű mérnök. A lánglelkű apa nagy alkotását a nyugodt fiú fogja betetőzni, s az emberi szívnek összes lángja, viharos honszerelme, megfontolása a Kossuth névhez fog csatolódni.

A bécsiek nagyon csalódni fognak Kossuth Ferencben. A magyar alkotmány klasszikus torzóját, melyet apja vérzivatarban, tűzpoklokon át mentett ki az enyészetből, s karddal és szablyával vésett ki, ő fogja befejezni, a mérnök, a művész, az európai műveltség angol vésőjével. Ez az első, amit mondani akarok a jó bécsieknek. A második az, hogy ha Kossuth arcán ama veszedelmes magyar vonásokat nem is veszik észre, a politikáján mindenesetre észre fogják venni. Harmadsorban pedig azt tudatom velük, hogy ő mindig magával hordozza fokosát, ha selyemkesztyűs kézzel is kezeli, ha szalonkabát alá is rejti - még a király tanácskozószobájában is. Az ily fokosch-ra nekünk, magyaroknak tudniillik mindenkoron szükségünk lehet.

Az altruista, aki nyilvános ünnepélyek alkalmával dörgedelmesen hirdette az önzetlenség igéit, hagymázba esett. Példátlan nyugalma, bölcs érvelése egyszerre elhagyta, s a világ összes orvosait szerette volna ágya köré csődíteni: szolgái lóhalálában futottak szerteszét, s a fél ország gyógyszertárát szobájába hozták. Jött azonban agg orvosa, kivel sokat szoktak volt beszélgetni a földi dolgok hiúságáról, s az önfeláldozás magasztosságáról. Felvilágosította, hogy a betegség nem mindenkire nézve halálos, s a hagymázosok negyven százaléka hal meg csak. Erre az altruista felugrott, táncolni kezdett az ágyában, s nem törődve azzal, hogy ő ebben a negyven százalékban foglaltatik, bölcsen szem előtt tartva az emberiség közjavát, nyugodtan lefeküdt, összetörte az orvosságos üvegeket, és kacagva várta a halált.

- Én meghalok - szólott -, de a többiek életben maradnak! Pompás, nagyszerű!

A levélhordó haldoklott. Igénytelen, szánalmas emberke volt, egérszemecskéi szűk homloka alatt szánalmasan pislogtak. Az arca állandóan sárga volt, a ruhája kopottabb, mint a többi társaié. Egyetlen dologban mindég önálló maradt, folytonosan mosolygott, ha jól ment a dolga, ha rosszul - talán a maga igénytelenségén is.

A szegény ember félve bújt be párnáiba, mintha szerénykedett volna itten is, kétkedvén, van-e joga a meghaláshoz. Egész életében megszokta, hogy minden előnyt mások élveznek. Ez egyszer azonban embertársai meghagyták neki nem éppen irigylendő jogát: szemei üvegesedtek.

A család körülállotta ágyát. A pap várta, hogy meghaljon. Elérkeztek az utolsó percek.

A sovány emberke erőlködve kinyújtotta jobb kezét, azzal visszadőlt az ágyára. A család meg volt hatva, íme, elbúcsúzott. És milyen szépen! Kitárta karjait, mintha magához akarta volna ölelni minden kedvesét.

Az igénytelen emberek azonban ebben is csalódtak. A szegény levélhordó deliriumában is szolgálatban volt, s az utolsó levelet akarta átnyújtani egy valakinek...

Thury Zoltánnak van egy gyönyörű karcolata, amelyben a játszó embert rajzolja meg. Az apa, egy elkérgesedett lelkű hivatalnok, hazamegy, és játékot csinál a fiának. Papírtölcséreket vagdos a szappanbuborékfujáshoz, habot ver fel, időközben azonban maga is megszereti a lucskos mulatságot, s a végén kisül, hogy ő sokkal nagyobb gyerek, mint a fia. A történetke hőse így összeveszik a fiával, nyakra-főre szabja az új tölcséreket, és nézi a szappangömbök szivárványos táncát. A gyermek végre is sírva fakad, az apa összeszólalkozik a feleségével, és - tovább játszik.

A játszó apának s a játszani akaró fiúnak ebben a zseniális és bizarr szembeállításában benne van a játék egész pszichéje, hozzánk-láncoltságának és reáutaltságának minden fatális komolysága. A művész szeme egy érdekes igazságot látott meg, amit mások éppen egyszerűsége miatt nem vettek észre. A játék nem hagy el bennünket a gyerekkorral, hanem követ az egész életen át, a bölcsőtől a koporsóig, mert nem pusztán a gyerekek kedvtöltő előjoga, hanem édes mindnyájunknak szükséglete, annyira, hogy az is vitás marad, ki a nagyobb játékos: a felnőtt vagy a gyerek?

Minden vitatkozás helyett nézzünk meg egy játszó gyereket. Mennyi komolyság, öntudat van a mozdulataiban, milyen sok önérzet egész viselkedésében. Arcáról leolvashatjuk, hogy ő tulajdonképpen nem is játszik, hanem egy nagyon is komoly kötelességet teljesít, élni tanul. A kezében levő játékszerek nem valami henye élvezetnek eszközei csupán, hanem fegyverek is egyúttal, melyekkel az élet játékcsatáját vívja, s jövője felé küzd. Valóban megható az a szokás, hogy a gyermek koporsójába játékait is berakják, mint ahogy az elesett hőst is fegyvereivel és trófeumaival temetik el.

A gyermekeknél a játék nem céltalan, s sem az üdülés, sem a szórakozás gondolata nem lappang mögötte, hanem a tanulásnak, az emberlétért való vágynak szívós küzdelme. Áhítatos arccal, papi méltósággal veszik kezükbe játékszereiket, s jobban féltik és gondozzák, mint a legértékesebb tárgyat. A homokvár felépítésénél sokszor több lelkiismeretességet tanusítanak, mint a monumentumokat építő mérnök. Ha boltost játszanak, előzékenyebbek, mint a legédesebb szavú segéd, s rézfilléreiket eldobják, míg játékpénzöket fontoskodva megőrzik. Az életet nemcsak mintázzák, hanem eszményítik is. Komolyabban játsszák, mint ahogy mi éljük.

S ne higgyük azt sem, hogy ez rájuk nézve olyan könnyű dolog, mint ahogy első percben a felületes szemlélőknek látszik. A ki nem fejlődött értelem teljes energiával dolgozik, hogy a száguldó fantázia által teremtett képeket rendezze, kiselejtezze, s végre az akarat megvalósítsa. Ezért van mindig a játszó gyermek édesen mosolygó arcán egy tiszteletet parancsoló, merev vonás. Jaj azoknak, kik a játék szent perceit megzavarják, százszor jaj a fitymálóknak s a nevetőknek! Egy pillanat alatt kegyvesztettek lesznek a kicsiny emberkék szemében, és méltán, hisz a játék becsületét sértették meg, melybe ők egész tudásukat és művészi kedvüket fektették. A gyermek halálos szeretettel ragaszkodik hozzá, ha kell, vérzik is érte, nemegyszer meg is hal. A miatta kapott sebeket pedig boldogan viseli, mint a hős, és hallgat. Bálványait, melyeket ő faragott magának, tiszteli.

Ezzel szemben azonban mondhatlanul nagy ellenértéket kap a játszó gyerek. A játékban úgyszólván az egész világ mélységes rejtelme megnyílik előtte. Számára, mint Théophile Gautier magáról mondta, igazán létezik a külvilág. Tágra nyílt szemekkel jár ezer és ezer új benyomás között, s a tárgyakról, melyek szemében mély szimbólummá magasulnak, felé fuvall a költészet borzongása és ifjító életkedve. Lelke, melyen sem az akarat, sem a gondolkozás nem hagyott még durva redőket, frissen fogadja be a titkos áramlásokat, s a mesevilág minden költészetében tobzódik, mikor a körülötte levő tárgyak légies formákká karcsulnak, s egyénisége egy másikká alakul át. Igazán nem lehet csodálni, ha a saját boldogságától gőgös és ittas gyerek a felnőttek szokásait és egész életét gúnyolja, s játékéletének eszmei tisztaságától elragadtatva csak ennek valódiságában és komolyságában hisz. Az ő fapuskájában csakugyan benne szunnyadozik a militarizmus minden öldöklő iszonya, vére és könnye, az élet, jellemének hajlandósága, egész sorsa s jövőjének minden tartalma. A nagy Goethe gyerekkorában bábszínházzal játszott...

A gyermek játéka a tökéletesedés felé való szívós, fájdalmas küzdelemnek fegyvere.

Ámde nemcsak a gyermekek játszanak, hanem a felnőttek is, a szakállas férfiak, a boldog és boldogtalan családapák, az élemedett aggok, a fiatal és öregedő asszonyok egyformán, s ha jól megfigyeljük őket, nyomban átlátjuk, hogy a játék igazi lényegét tisztán az ő édes szórakozásaikban találjuk meg, vagyis ők gyerekebbek a gyermeknél is. A felnőttek játékában nincsen semmi küzdelem, ez tiszta üdülés és szórakozás. Ez az igazi játszás, s ennek a valóban céltalan játéknak felettébb nagy szerepe van minden ember életében. Gondoljuk csak el, naponta mennyiszer hintázzuk magunkat a széken, hányszor babrálgatunk el egy-egy apróságot; gondoljunk aztán a kávéházak biliárdjaira, a mulatóhelyek tekepályáira, a sport őrjöngő kedvteléseire, akár a tisztes nyárspolgárok ebéd utáni barátmalmozásaira is. Mindnyájan játszunk, s lelkünkre csak emelőleg hat a játékmozgás. A nagy Byron, mikor fáradt volt, vad lovasrohamokkal, céllövéssel és bokszolással pezsdítette fel elernyedt fantáziáját. Spencer Herbertnek pedig minden huzamosabb szellemi tevékenység után kriketteznie kellett, hogy a munkában el ne lankadjon. A játék fontos élettani szükséglet, melynek mindnyájan alá vagyunk vetve.

Ámde van egy mélyebb, lélektani jelentősége is. Az ember idővel ösztönszerű sejtéssel megérzi, hogy cselekedete csak a külső hatások határozmánya, s ő maga rab az okláncolat vasketrecében. Ebből azután próbál kimenekülni. Megun szolgaian reagálni a külvilág benyomásaira, nem akar és nem gondolkozik, hanem lelkében valami holt nyugalom jő létre, melyet a legkisebb túlerő is megbolygat. Ilyenkor az ember megindul, elmosolyodik és játszik. A logikus és praktikus hajlamok egy pillanatra elbágyadnak, s a világban minden érdek nélkül gyönyörködünk. A gyermek a játék eme magaslatára nem képes felemelkedni. A felnőtt igen.

Ebből a nézőpontból valószínűleg már nem látszik oly bizarrnak Thury Zoltán fentebb említett nagyszerű rajza, mely az itt kifejtetteknek legtökéletesebb költői kifejezése.

Minden igazságban van valami paradoxonszerűség. A játéknak ez értelmezésében is. A gyermek küzd, a felnőtt pedig üdül és játszik. Ezek az ellentétek azonban csakhamar kiegyenlítődnek a játéknak abban a művészi értelmezésében, melyet Schiller Spieltrieb-nek nevez, Spencer művészeti elméletének alapjául vesz fel, és amelyre Kari Groos egy egészen önálló elméletet épít. A játék nemcsak hogy nem lealacsonyító, hanem a legnemesítőbb minden ösztön közül, mert belőle a művészet csírái fejlődnek ki. Valamint a gyermek általa a felnőttek komolysága felé küzd, a férfi kalauzolása mellett a művészet magaslataihoz halad. A tétován babráló ujjak egyszerre csak egy dallamos húrba markolnak, s a lelketlen ércből a művészet fájdalma zokog fel. A révetegen húzódozó test nekilendül, ütemes mozgásba jő, táncol. A művész más személyében kezd beszélni, nem érzett szenvedélyeket mímel, megszületik az első színész. A játszadozó ember, mint egykor az alkimista, céltalan bolyongásaiban az igazi művészet nagy felfedezését teszi meg. Azért mondotta Schiller: "Az ember legnagyobb, mikor játszik".

Csakugyan nagy lelki fejlődésen kell átmennie az embernek, míg az állójából kinő, megkomolyodik és - újra megtanul játszani. Eleinte körültekint a világban, megméri a vizek végtelenségét, a csillagok sugarainak távolságát, megismeri a földet. Ezzel azonban nem éri be. Játszani is akar vele. A komoly ember szorító pólyáit széttépi, s a művészet felé néz. A zúgó életvásárba, a munkálkodó embermilliók közé jő egy nagy homlokú angol, s azt mondja, hogy ez a kézzel tapintható, szemmel látható és füllel hallható világ nagyon is parlagi, és mint egy játszó és alkotó isten felkiált, hogy legyen egy másik. Azután nem levő álomkirályokról, titkos bánatok felhullámzásáról mond regét, megsiratja az álmodott fülemilefüttyös, sóvárgásos szerelmes éj álmodott bánatát, ezüst ködből és holdsugárból leányokat alkot, véres, gyilkos, harangkongásos ködről, sápadt emberekről álmodik, akiket sohasem ismert, de számára mégis inkább éltek, mint a szilárd föld egész alkotmánya.

Szeme a testtelen légbe meredt. Ha kérdezték volna tőle - mint Hamletjétől -, kikkel társalog, kikről beszél, nem tudta volna nekik megmutatni.

A reszkető világ terhe ráesett szívére. Az eszméktől felhős homlokkal leült a poézis fényes arany homokjába és játszott.

Minden nagy ember sorsa a játék, akár a tollal, akár az ecsettel, vésővel vagy a hangszerekkel. S valamint a komoly embernél többet fejez ki a bölcsen mosolygó, a dolgozó ember felett magasan felül áll a játszó, gyereklelkű, alkotó és gondolkozó ember: a művész, ki az élettel nem számol, csak mímeli, formálja és játszik vele, mint a gyerek.

Most, hogy a Schiller-ünnep frázisai végigzúgtak egész Európán, eszembe jut, hogy a legnagyobb germánt milyen sokáig nem szenvedhettem még magam is. De nem az volt ennek oka, hogy írásait diákkoromban tették elém. Azt hiszem, hogy a nagy alkotások szépségének érdemleges részét akármilyen zsenge diákelme is felfoghatja; az ehhez való képességet ugyanis titkos örökségképpen hozzuk magunkkal a másvilágból. Szellemi indiszpozíciónknak gyökere más volt: a németgyűlölet. Uralkodott ez rajtunk, rabul ejtette tanárainkat, s közösen nevettünk az egész stúdiumon. Az órákon szidtuk a németet, ha költő volt, ha nem, s jóízűket kacagtunk a hosszú német mondatokon. Gyűlöltük a póklábú gót betűket, s lelkünk mélyéből lenéztük Schillert, és ha csak tehettük, csúfot űztünk belőle. Arra, ami örökszép, azt mondtuk, hogy avult.

Nem a németgyűlölet dicséretes szokása ellen akarok kikelni. Kár volna, ha ez kiveszne belőlünk. Ez a mi éltetőnk, büszkeségünk megőrzője, reménységünk táplálója.

Fajunkon ősidőktől fogva rajta ül a germán átok, s nincs más orvosságunk ellene, mint az a bölcs, magyar parasztlogika, hogy a világ legelső népe a magyar, a legutolsó meg a német. Ez természetes dolog. Hirdetem és érzem én is és mindenki, aki nem rongyember. Jaj lenne nekünk, ha valaha belátnánk, hogy nincsen így.

De hát, kedves feleim, ezek után azt is beláthatjuk, hogy a magyar közművelődés ilyeténképpen kátyúba jutott. Fiaink a gyűlölt, nehéz német szót törik kerékbe a középiskolákban, de megbarátkozni nem tudnak vele sehogy sem. Átpuskázzák magukat a vizsgálatokon, aztán elégetik a könyveiket, s elfelejtik azt a nyomorúságosan csekély nyelvismeretet, amit a tanár verejtékes fáradással vert beléjük. A németet nem veszi be a magyar gyomor se szóban, se másképp. Ennek pedig végtelen szomorú eredménye van. A mi nemzetünknek értelmisége nincs összeköttetésben egyetlenegy nagy, nyugati kultúrnemzettel sem. Tudósaink német példa után járnak, de az elmagyarosodott középosztály nem tud egy idegen nyelvet sem, s csak magyarul olvashat. A német szót nálunk senki sem tekinti a közművelés terjesztőjének, hanem politikai fegyvernek. Így jött létre azután az a furcsa állapot, hogy általa elszigetelődtünk a műveltség forrásaitól, sőt még azt a szemernyi ismeretet is, melyet tőlük kaptunk, eltorzítottuk, eléktelenítettük és soha sem tudtuk magunkévá tenni. Abból, ami német, sohasem lesz magyar; aminthogy a magyar sem válik németté.

Nagyon világos, hogy ebben az országban a német alapon nyugvó műveltség sohasem verhet gyökeret. Kárt okozunk vele magunknak, ártunk vele a németeknek is; miért nem töröljük el tehát a német nyelvet? Miért nem taníthatjuk a franciát?

Erre a kérdésre nem tudunk felelni. Pedig mérhetetlen előnyökkel járna a gall műveltségnek s nyelvnek meghonosítása. Mindenekelőtt mindnyájan nagyobb kedvvel tanulnók meg a könnyű, folyamatos és édes franciát. Sok kötőszavas mondatszerkezetei azonegyek a magyaréval; olyan világos s átlátszó, mint a mi beszédünk. Nyoma sincs benne a dróttal és cérnaszállal összerótt német mondatszerkesztésnek. A francia nyelv tiszta, mindig érthető; olyan, mintha mindnyájunk anyanyelve volna. Egyik mondat magával húzza a másikat, s ha tisztán egymás mellé rakjuk a szavakat, úgy, amint azt a józan ész parancsolja, már jól beszélünk.

Ne mondja senki se, hogy történelmi tények bizonyítják, hogy germán műveltség alapján kell állanunk. Azt mondhatom, hogy éppen ellenkezőleg!

Mi magyarok állandóan érintkezésben állottunk a román fajjal, s az írásművészettől kezdve a francia forradalom hármas jelszaváig mindent tőlük kaptunk.

De ha nem is említem Petrus Pictaviensis nevét, meg a magyar architektúrában érvényesülő erős francia befolyást, mindenki tudja, hogy e két nép vérmérséklete azonegy. Hevességük, lovagiasságuk testvérekké teszik őket. S ez főleg az irodalmukban látszik meg. Irodalmi, politikai újjászületésünkben egyaránt a franciák jártak elöl. A legmagyarabb költőnek, Petőfinek kedvenc költője, Beranger, szintén a grande nation-ból való volt.

Nincs semmi ok sem, hogy a németekhez forduljunk, s megkérdezzük, vajon helyes lesz-e a nagyszerű, nemzeti metamorfózis. Ők, természetesen, találni fognak okokat, s váltig féltenek majd, hogy idegen országokban nem értik meg a gallus szót. Ez azonban el ne ijesszen bennünket. A francia beszéddel mindég tovább jutunk, mint a némettel! Az irodalmukban pedig mindég bő kárpótlást lelhetnénk a németért; én legalábbis többre tartom Molière-t mint Kotzebuet, s inkább olvasom Victor Hugót, mint Blumenthalt.

A múltkori magyar-német ünnepségen ily francia műveltségű Magyarországról álmodoztam. Azt hiszem, hogy ez előbb-utóbb el fog érkezni, s ha Oroszország és Románia nem látta kárát, mi sem fogjuk megkeserülni. Szinte látom magam előtt, mint vetkezi le a magyar tudományosság középkori, vastag német köntösét, s mily édes folyamatossággal ontja a francia nyelven kicsiszolt gördülékeny magyar szót. És látom még a jövő magyar kultúremberét is, aki, midőn egy naiv német bácsi bajoskodva fordul feléje, és itt németül kér tőle felvilágosítást, mosolyogva emel kalapot a furcsa idegen, s előzékenyen feleli neki:

- Monsieur, on ne parle pas ici allemand!

Amint most a halálbüntetés és a kivégzés irtóztatóan részletes leírását olvasom, borzadva ejtem ki kezemből a könyvet. Előttem állanak a legelső elméknek átgondolt érvei, tömörítve, osztályozva, sorba osztva, s mégis olykor-olykor sápadtan teszem le a vastag kötetet, és kitör belőlem az érző ember iszonyata. Hiába beszél nekem Bentham az ő okos, nyugodt angol flegmájával, hogy ennek így kell lennie. Az én paraszt eszem mást mond. Olvasom a halálraítéltek nyilatkozatát, s azt látom, hogy mind emberfeletti kínokat állt ki a vesztőhelyen, s szinte előttem van a zavart nézetű gyilkos, ki csontvázzá soványodva, kék karikákkal a szeme alatt támolyog a zsámolyhoz. Talán nem is tud magáról semmit sem. Egy pillanatra azonban észbe kap, s felgyullad benne az életkedv fellobogó lángja, s birokra kel a hóhérral. S küzd addig, míg a pribékek le nem teperik.

Érdekes jobban szemügyre venni a képet. A vad dulakodásban emberek küzdenek. Egyik egészen magára van hagyva, a többi pecsétekkel ellátott okmányok alapján gyűri le őt. Az egyik gyilkolt, a többiek gyilkolni akarnak.

Ez a vad barbárság már a XVIII. században is szemet szúrt, de még mai napig sincs végérvényesen tisztázva a halálbüntetés nagy kérdése. Mindenütt próbálják módosítani, korlátozni, de azért az egész művelt világon általános. Én azonban azt hiszem, hogy minden ízében jogtalan; nemcsak azért, mert a bíró vagy az esküdtek tévedhetnek, azért sem, mert egyik embertársunk legyilkolása semmi utilitáris előnyt nem nyújt nekünk, hanem mert visszaélünk az erősebb jogával, s mi, az élet titkának nem ismerői, szétromboljuk a természet templomát. Igen, kioltjuk az emberi test szentélyének lángját, melyet meggyújtani sohase tudunk. S ez oly súlyos érv, oly vérlázító gazság, hogy ellene egy szavunk sem lehet. Elrettentés? Lehet-e ilyenről beszélni, ha a természet meggyalázásával érhetjük el?

A mai társadalom belátta ezeket a dolgokat, de mint sok más nagy igazságot, nem meri nyíltan bevallani. Amerikában nem akasztanak, hanem elektromossággal gyilkolnak. Az áram vagy jól működik, vagy nem, mert a váltakozót könnyen kibírja a testünk. Hasonlóképpen vagyunk a mi kivégzési módunkkal is; a hóhér sokszor egy negyedóráig is elügyetlenkedik - a díszes közönség legnagyobb örömére.

Nézetem szerint a legfontosabb az, hogy a fenevaddá elfajzott embert eltávolítsuk közülünk. Ezt kívánja az igazi utilitarizmus is. A legelső: édesmindnyájunk biztonsága, s ezt mások szabadsága és boldogsága árán is fenn kell tartanunk. Ha van közöttünk egy ember, ki társát megölte, távolítsuk el, zárjuk el, hogy ne öljön meg egy másikat. A törökök ugyanezen elvből indultak ki, mikor annak a lehetőségét is megakadályozták, hogy a nagy gonosztevők fajukat szaporítsák.

De még a halálbüntetést is meg lehetne tartani, ha éppen szükségesnek mutatkoznék, mindenesetre azonban nem a mai modern formájában. Mondanom sem kell, hogy ez a legbarbárabb. Az elítélttel huszonnégy órával előtte tudatják sorsát. Gondoljuk el, mit állhat ki ezen idő alatt! A gondolatoknak, az érzelmeknek, a dühnek mily örvényes forgataga ostromolja őt e fél nap alatt? S mily céltalanul. Mert azt csak senki sem mondhatja, hogy ez megjavítja a többieket; hisz azok, akik nincsenek halálra ítélve, sohasem érezhetik át az elítélt fagyos félelmét és hitetlen reménykedését.

Főleg azonban magának a kivégzés rémületes kegyetlenségének kellene véget vetnünk. Ám öljük meg embertársunkat, mint ártatlant, de egy újjal se nyúljunk hozzá. A gyilkos, a haramia is csak ember, s azzal, hogy megragadjuk, mint egy gyáván vakogó barmot, csak a mi emberméltóságunkat alázzuk meg. Mondjuk meg neki, hogy köteles magát elpusztítani, mert nem tűrjük, hogy egy leget szívjon velünk. Parancsoljuk meg neki az öngyilkosságot, s engedjük meg neki, hogy legalább halálában legyen ember, ha életében nem is volt az. A kínai császár selyemzsinórt küldött az alkalmatlankodó politikusoknak, s bizony mindegyik felkötötte magát, mert tudta, hogy másképpen mások cselekszik meg majd helyette. A gyilkosaink is elpusztítják magukat, ha beküldjük cellájukba a töltött forgópisztolyt vagy a kéksavas palackot, mert tudják majd, hogy ha a kiszabott egy órán belül nem végeznek, rögtön belép a katonaság, s kíméletlenül, gyorsan elbánik velük. Erre azonban, azt hiszem, sohasem lesz szükség. Az elítélt, mint excentrikus ember, mindig hajlamos az öngyilkosságra, s hiúsága is nagymértékben ösztökéli majd, hogy legalább utoljára emelkedjék fölül magán.

Ez eljárásmód ellen nem szól semmi sem. Az öngyilkosságról bármi is a nézetünk, ez esetben feltétlenül helyeslendő. Minden bűnös tettével hirdesse, hogy az, ami gonosz, önmagát semmisíti meg. A büntetés így teljes lesz, de azért az elítéltre mindenki úgy tekinthet majd, mint emberre. S ez végtelenül fontos szempont. A halál előtt az illető talán rettenetesebb harcot vív, de nem kegyetlenül fojtogató pribékmarkokkal, hanem a saját bűnének monstrumával, és végre is belátja majd, hogy az igazság követeli halálát. Irtózatos ez is, de nem olyan mint a mai gyepmester-procedura. Lelkierő kell hozzá.

Ha belátnók ezt mindnyájan, akkor a törvény bizonyára nem csavarná ki a rab kezéből a pisztolyt, hanem inkább kezébe adná. S ezzel egyúttal utolsó jogát is adná meg neki.

Most, az ébredő tavasz fényáradatában ismertem meg csak ezt a hatalmas, különös Bécset teljesen. Mi akik a Lajtán túl lakunk, szeretjük ezt a nagy kőkolosszust úgy elképzelni, mint egy szűk utcát, óriási területet, ahol sok ember sürög-forog, folyik a sör s a magyarszidás százados szokása - s mily helytelenül gondolkozunk ilyenkor! Ez a város az ellentétek helye; egy örökké átalakuló Proteusz, egy helyét szüntelenül változtató amphibion, amely hol a múltak pocsolyájában, a nyárspolgárság sarában fetreng, hol meg a napfényes jövő felé emeli arcát. Itt ölelkezik a múlt s a jövendő.

A minap láttam csak az ünnepi örömtől megkergült vén Bécset, az ibolya ünnepén. Az emberek összelökdösték egymást, veszekedtek a villamosokon, sört ittak és szalámit ettek, ácsorogtak a fabódéknál, s mindezt a mennyei gyönyörűséget elnevezték ibolyaünnepnek. Ugyanezt a tömeget látja az ember aztán a Práterben is, amint ünnepnapokon dévaj, német léhasággal lovagol a körhintákon, nevet a paprikajancsikon, szopogatja a sörös korsóját, s sikoltoz, kiabál, fütyül, mint valamilyen jámbor, gyönge eszű óriás. Ez a vén Bécs, melyet mindnyájan ismerünk. De van egy másik Bécs is, melyről mi vajmi keveset tudunk. Ez a fiatal, előretörő Bécs, mely megifjodott a művészetek illatos viharaiban, s új életre serkent a legújabb műirányok tavaszi tobzódásában.

Végigjártam a tavaszi tárlatokat, s sehol sem szereztem oly sok és értékes benyomást az új művészetek értékére nézve, mint éppen itten. Az, aki kétkedő mosollyal fogadja manapság a legszélsőbb szecesszió furcsaságait, itt feltétlenül hivő lesz. Az ember a legnagyobb mesterek vásznai előtt hirtelen elnémul, eltűnik arcáról a kétkedés, s bámuló tiszteletté változik. A jövő templomában érezi magát. Van ebben az új művészet kemény magatartásában is sok megható és sok elragadó. A márványtemplomokból elűzöttek, az eretnekek, a kicsúfoltak megalkották a saját szentélyüket. A tetején messze látszó aranygömb fennen hirdeti, hogy a művészetek csarnokába lépsz; az architektúra meg előre jelenti, hogy mily emberek vásznait fogod látni, s ha makacs, vaskalapos vagy, előre is óv a belépéstől. Olyan egyszerű, oly különös s oly szép maga az épületük is, akárcsak három egymás mellé állított selyempapirossal bélelt hófehér skatulya.

Benn meg orgonacsokrok között állanak a szobrok s a festmények. Egy-egy híresebb kép előtt halkan piszmogva fest egy borzas fejű óriás. A templom egy jövendő papja. Néha-néha leteszi ecsetjét, s gúnyos mosollyal hallgatja a mai laikus közönség megjegyzését, amely nem érti meg, hogy lehet a rét kék s az ég zöld. Szegények, gondolhatja magában.

A szecesszió mostani tárlatán különösen a szobrászati művek keltettek nagy figyelmet. A festett szobrok itt napirenden vannak. Mindenki meg tudja érteni, hogy lehet a Minotaurus szeme fekete és fehér márványból, és senki se ütközik meg azon, hogy egy asszonyt majolikából mintázott meg a szobrász. De valóban van egy műalkotás, melyet mindnyájan egyformán bámulunk: a szegény gebének a faszobra, és aztán még egy: a Timor dei.

E két szoborművet a dekadencia legjelesebb alkotásai közé sorozom. Nem a szorosan vett művészi értékükért pusztán, hanem azért, mert látom, hogy alkotójuk teljesen kiforrott ember, aki tisztában van a saját céljával s a dekadencia mivoltával. Ez a műirányzat a pesszimizmus századában keletkezett, mikor mindnyájan kétségbeesve tördeltük kezeinket, s nyakra-főre káromkodtunk az életre. Lényege mindenkoron az volt, hogy a dolgokat a legsötétebben fogta fel s már eleve elvetette. Az, hogy sok furcsaságot mondott, s néha nevetségességig ment el, melyért oly sok gúnyt és dicséretet kellett elszenvednie, mind csak esetleges volt. Olyannyira, mint hogy sokszor nevetséges és különös fintorvonás jelenik meg annak az arcán, ki lobogó hajjal, összeszorított ököllel, eget hasító sikollyal sír élete romján.

Nagyon veszedelmes és kétes értékű vállalkozás dekadens művésznek felcsapni. Nem a különlegesség hajhászata, a boszorkányok és macskák szeretete kell hozzája, hanem óceánmély kedély, nagy elme és nagy költői tehetség. Azok, akik rosszul sikoltoznak, füttyöt kapnak a silány színészkedésökért! A fintorarcokat kinevetjük, ha nincs alattuk a bánat mélysége, az élet nagy kínjainak megértése. Ha azonban a művész ezt ki tudta fejezni, kétszeresen megérdemli a tapsot, s akkor bűn különbséget tenni közte s a művészettörténelembe becikkelyezett nagyok között. Akkor csak művészekről beszélhetünk.

Ilyenek Luksch és Meštrovič; ilyen volt a nagy Baudelaire is. Meg kell csak néznünk a tárlat sovány, siralmas gebéjét. Hogy lesír róla az éhség, fáradtság, az elhajszolt állatok örök nagy bánata. A Timor dei-ben is ez a gondolat jut kifejezésre, csakhogy hatalmasabban és harsogóbban! Egy óriás, görcsös ököl, az örök szükségesség jelképezője reásujt az emberekre, a csókolózó szerelmesekre, a gyermeküket szoptató anyákra, az imádkozó aggokra, s nyitott szájjal, égre forgó szemekkel tehetetlenül buknak hátra. Felséges alkotás! Úgy hat rám, mint egy rémült, esztelen, céltalan segélysikoly...

Ezek mellett van egy nagyon érdemes, tetszésemet legjobban megnyerő dekadens festmény is, egy középkori német mesének a festői ábrázolása. A művész egészen behatolt a középkor szellemébe, teljesen megértette velem azt. Emlékeztet a festmény a dekadensek rimes latin verseire; a középkor naivitása s a modern művészet tudatos és akart egyszerűsége ölelkeznek benne. S ez nagyon helyesen van. Nekünk stilizálnunk kell a múltat, hogy beléhatolhassunk. A jelen szemüvegén kell mindent néznünk. Másképp a múltat sem érthetjük meg.

Ezt a felfogást látom a tárlat számtalan más képén is, hol a dagadó, gerjedő elpusztíthatatlan életkedvet akarják jelképezni a művészek. Mindnyájan a modern ember fantáziájához fordulnak, s nem a művészet egyszerű eszközeivel hatnak, mint Rubens egykoron. Az egyik festő egy coterie mulatását ábrázolja. A nyár örömét akarja megérzékíteni. A színes ruhák villogásában, a színfoltok valóságos exploziójába odafest egy óriási gyümölcsöstálat órmótlanul nagy sárga barackokkal, majdnem megrepedő almákkal. S ezt megértem: ez a nyár. Így látom megifjulni a Belvederében a régi pogány és keresztény festészetet is Klinger és Böcklin vásznain. Krisztus tojássárga palástban, a sok szenvedéstől elfáradva, bágyadtan, de mégis hatalmasan lép az Olymposzra. A meztelen, izmos alakok ijedten ejtik ki kezükből a serleget. Ugyanaz az eszme, melyet a mi Reviczkynk oly gyönyörűen kifejezett.

Sokáig álltam a hatalmas festmény előtt, s nem győztem betelni a kép ódon kereszténységével s mégis hatalmas modernségével. Aztán elgondoltam, hogy mit szólnának a régi keresztény piktúra héroszai, ha eléje vezetnék őket. Ez azonban nem zavart művészi áhítatomban. Nézetem szerint a legfontosabb az, hogy mit szólunk hozzá mi.

Nézetem szerint túlságosan erősen kelnek ki az újságok a matúra ellen. Ilyenkor, a nyár küszöbén, a rendes újság-meteorológiai jelenségek közé tartozik, hogy a sajtó ádázul csattog és mennydörög az ártatlan vizsgálat ellen. Hamarjában több rosszat mondanak el róla, mint az inkvizícióról a történelem. Ez pedig felettébb igaztalan dolog.

Teljesen egyezem az urakkal, akik kijelentik, hogy a vizsgálat a legkevésbé alkalmas egy ember szellemi értékének megállapítására; azt is tudom, hogy a legtöbb esetben maga a vizsgáló bizottság is halálosan unja komoly és életbevágó ténykedését: de ezek alapján egyformán kelhetünk ki minden, véletlenségen forgó vizsgálat ellen. Kétségkívül az ideális állapot az lenne, ha mélyen a jelölt lényébe hatolhatnók, ha megfigyelhetnők gondolkozásának menetét, szellemi képességeit, s ezen dolgok alapján utasítanók vissza, vagy adnánk kezébe diplomát. De ez a követelmény jelenleg csak utópia, s előreláthatólag az is marad.

Ha lelkiismeretesen megfigyeljük a vizsgálati feleleteket, sok érdekes tapasztalatra jutunk. Mindenekelőtt megtudjuk, hogy a jelölt egyáltalában nem ad semmit sem a maga lényéből, de még a tudásából sem. Szellemi képessége a legnagyobb izgalomban van, idegei túl vannak feszülve, mi sem természetesebb, mint hogy egész temperamentuma megváltozik, sőt tehetsége is átalakul, s vagy magasabbra szökik, vagy lejjebb süllyed, de sohasem marad a rendes vonalon. Az idegesség, a félelem, a sejtett öröm kellemes vegyületében sokszor a leggyöngébb tehetségű is saját érdemén kívül célt talál, míg a komolyan gondolkozó s a dologban jártas nagyon gyakran csak hebegve kapkod. Mind a két esetben azonban gondolkozásról alig van szó. A produktív erő, amelyre az élet minden pályáján mindenkinek szüksége lesz, egyáltalában nem játszik semmi szerepet. Csak a reprodukáló képesség működik az automata biztosságával vagy bizonytalanságával. A lélekhez azonban nem férkőzhetünk. Természetes virágot sem szedhetünk, csak az idegesség lázában, a túlfűtött agy forró televényéből fakadt borszesz-virágokat vehetünk szemügyre.

Mindezeket tudván-tudom és alá is írom, de úgy találom, hogy ezek a dolgok mégsem szólanak a vizsgálatok ellen.

A társadalom a vizsgálatokkal csak kiválasztást, selejtezést, elkülönítést akar elérni, s ezért a követelmények minimumánál állította fel a visszaadó képesség teljes és tökéletes bírását. Aki ezt ügyesen és tűrhetően kezeli, megjutalmazza; a többit kirekeszti közösségéből, mert nem felel meg céljainak. Igaz, hogy ezen rendszer gyakran fonákságokat szül, letiporja a zsenit, s a legmagasabb polcra emeli a nyárspolgárt, de ez a társadalomra nézve nem pótolhatatlan baj, mert célját, a középszerű átlagemberek termelését elérte. S ebből a szempontból mindig igazat kell adnunk a mi korhadt társadalmi rendünk erkölcspandúrjainak, legalábbis addig, míg a jövő ideálja, a túlemberek társadalma meg nem valósul. Ez azonban még a merész álmok honában várat magára.

Ezek után, ha a vizsgálatokról beszélünk, mindig csak a követelmények sekélyességét vethetjük fel s nem - mint szokás - az akadályok lebírhatatlan voltát, a vizsgázók túlterhelését. Az érettségiről is ugyanezt mondhatjuk. Egész mivoltában igen megfelelő szerepet tölt be a mai társadalom organizmusában, s helytelen dolog lenne letörülni addig, míg az egész társadalom más, új alapon nem szervezkedik. Megszüntetésével csak hézag keletkeznék a dolgok természetes rendjében, s semmi előnyt sem kapnánk fejében. Aztán meg nem is oly irtózatos az a vizsgálat. Minden diák mosolyogva, jókedvvel megy neki a felszabadulás kellemes várakozásában. Éppen ez tette oly fontossá, várttá és - hírhedtté.

A tény meg az, hogy azon legcsekélyebb minimumot sem követelik meg szigorúan. Csak a legsilányabbakat vetik vissza, az átlag, amely szintén elvetendő lenne, mindig bizonyosan lépkedhet hivatalnoki asztala felé. S ne érjen senkit se vád, hogy engedékeny volt, mikor élhetett volna parancsolt jogával. Az ember olyan különös lény. Van világosan látó esze. De van szíve is. S ez a szív megmutatja neki a legnagyobb igazságot, s ő odatalál az ész szavának ellenére is, és belátja, hogy mindnyájunknak egyformán van jogunk élni, hogy mint a természet egyforma gyermekei, egyforma mértékben lakmározhassunk a föld hatalmas asztalán. Ez a szózat igaz, s ennek a nyomán tudni fogjuk, mily mértékben legyünk engedékenyek. S a vizsgálat tiszta formalitássá - emelkedik.

Szilárdan állítom, hogy igenis formalitássá kell válnia, de mint ilyennek, mint társadalomszervező orgánumnak meg kell maradnia. Eltörlése önmagunk ellen való vétek lenne. A tanulóifjúság, ha mást nem is, tanul általa nélkülözést, önfegyelmezést, erőt és akaratot.

Lehet-e csodálkozni azon, hogy bennünket mindenütt háttérbe szorítanak a külföldön? Szabad elszörnyülködnünk azon, hogy hazánk határán túl mint legalázatosabb osztrák alattvalóval beszél velünk a nagy nemzetek fia? Megbotránkoztató-e az erős, kemény fajok gyermekének irántunk való idegenkedése, lenézése és nagy közjogi tudatlansága, ha magyar dolgokról van szó? Nem jogtalan-e a mai ellenfelünknek megvető kicsinylése? Mindenre azt felelem, hogy nem, nem és nem. Miért? Azért, kérem alázattal, mert mindezen háttérbe szorításnak, lenézésnek, közjogi tudatlanságnak, megvető kicsinylésnek mi magyarok vagyunk az okai.

Mostanában jó ismerőseim és barátaim egy nagy nyaláb könyvet hordtak össze asztalomra, melyben a külföld mindenféle nyelven véleményét adja le rólunk. Mindenki gyaníthatja, milyen tónusban. A jó barátok gondoskodtak róla, hogy a magyargyűlölet szülte minden írás csatornapiszkát felém zúdítsák. S én hálával tartozom nekik, mert megtudtam, hogy miképpen gondolkoznak rólunk külföldön. Jórészben kegyesek felfedezni, hogy mi is létezünk a világon, aztán hozzáteszik, hogy lovas és barbár nép vagyunk. Ezek a békességes indulatú auktorok véleményei. Van azonban egy nagyobb csomó könyv és újság, mely a fekete gyűlölet s az indulat bősz háborgásában született. Itt van például Grillparzer írása, melyben kimutatja, hogy bennünket a német kéz rántott ki a halál torkából, nincs kultúránk, irodalmunk, s azt a kegyes tanácsot adja, hogy felejtsük el a nyelvünket, s legyünk tetőtől talpig németekké. Ilyennel, természetesen, nem lehet szavunk. Itt nem a nagy német költő beszél, hanem az osztrák. Okos dolgot teszünk azonban, ha egy kissé elgondolkozunk rajta.

Ilyen dolgot semmi esetre se lehet rólunk mondani, ha nem engedjük meg. Mi azonban megengedtük! Sohasem fejeztük ki kellően tiltakozásunkat, ha túlnan reánk támadtak! Nem tartottunk össze, mint egy kis család, hogy összetegyük a magunkét, hanem mindent a németnek adtunk. Azt hittük, hogy ami odajut, arannyá válik, s a becsületünkre szolgál majd.

Nem említek fel mást, csak a múzeumokat. A magyar ember, aki a magyar fővárosból jő, irigykedve lép be a pompás, hatalmas bécsi múzeumba, s pirulva gondol a honira. Úgy érezi, hogy erődben van, a tudomány és a művészet márvány bástyafala alatt, s káprázó szemét egy pillanatra lecsukja, hogy elleplezze könnyeit. Eszébe jut az otthon, a mi szegényes, rossz lépcsőjű, kaszárnyaszerű múzeumunk, az egyre fogyó honvédek, kik mogorván járkálnak a termekben, meg sok más.

Tudom, hogy szegények vagyunk, s nem lehet lehetetlent kívánnunk a nemzettől. De rossz is az, amiről szólni akarok. Elszomorítóbb az, hogy Bécs Magyarországot itt is teljesen kizsákmányolta, s örök szégyen ránk nézve, hogy magyar emberek szolgáltatták ide a magyar földön, magyar pénzen talált műkincseket.

Az archeológiai múzeumban nem tehetek két lépést, hogy magyar leletet ne látnék. Vöröspatak, Ószőny neve lépten-nyomon szemembe ötlik. Van itt kövület, van itt római bronzedény, karperec, van itt korsó, függő, képviselve van itt a neolit, a paleolit, mintha legalábbis kötelesek lettünk volna ide szolgáltatni legértékesebb leleményeinket. Ez azonban még nem minden. Nálunk is van ilyesmi. De történelmi emlékeinket is elhurcolták. Itt van a mi szerencsétlen Lajos királyunk vaspáncélja. Itt van az archeológia bámulatos leletje, az Attila kincse, a mi hun ükapánk tíz aranykorsaja, melyeket a mi földünkből ástak ki. Bécsben Attila! Az a nagy szakállú, izmos király, kiről a székely góbé még ma is tud mesélni, akinek a fiát még ma is várjuk mindnyájan, aki ott nyugszik valahol a mi szőke Tiszánkban... De ez mégsem minden. A világ legnagyobb meteorja, az ég ajándéka, mely a mi földünkre esett le, szintén, itt van, mintha nekünk nem is lenne mennyezeti kincstárunk. A francia régész ezek után egész természetesnek találja, hogy a magyarok még mindég rabló kalandokra járnak, s az angol tanuló a természettudományi órán vígan darálja le, hogy a Hungaryban talált meteort annak fővárosába, Viennába vitték. Kinek lehet még ezek után is szava?

Kik voltak az adományozók? Magyar emberek: bankárok, akik még egy milliót akartak szerezni, s főhadnagyok, akik aranygallérra aspiráltak. Rövid időn belül biztosan betelt a kívánságuk.

Nem nagyképűsködés, ha azt mondom, hogy ezek a jelenségek végtelenül elszomorítók. Az ily haladásakadályozó, nemzetbénító apróságok hatnak azután oda, hogy bennünket mindenütt kisemmiznek és lenéznek, anélkül hogy egy szót szólhatnánk. Teljesen igazuk van a külföldieknek! Ők rámutattak az útra-módra, melyen haladnunk kell. Az ilyen főhadnagyokat és bankárokat ki kell korbácsoltatni az országból, s levágott füllel és orral bújdosásnak kell engedni; hadd hirdessék ezek a modern gyászmagyarkák, hogy él még az ázsiai náció. S világért sem kell megijednünk, hogy barbároknak neveznek majd odakünn: mindég azért szenvedtünk, mert nem voltunk eléggé azok. Nekünk félnünk kell a teuton veszedelemtől, s nyersen, bátran, kíméletlenül kell ellenségeinkkel elbánni. Ezt a természetes, becsületes, őszinte erőnket ma is ismerik mindenütt, s ezért tisztelnek minket, és - úgy szűr alatt - félnek is tőlünk. Ha azonban ellanyhulunk, nem félnek tőlünk. De nem is tisztelnek majd!

Nagyon igaztalanul támadott rá egy igen előkelő magyar írónő a modern irodalomra.

Ez a kiváló hölgy, ki mellesleg mondva a mostani író magyar nők között a legelső, szeretetteljes, asszonyos humorával és nyájas szatírájával pellengérre próbálta állítani a jelenkor klasszikusait, s azokat - beszéljünk nyíltan! - minket, kik a ma ragadó áradatában élünk, s utáljuk az ósdiságokat. Erre a kedves, pirongó cikkre, mely annyira elüt az irodalmi bagolyvárak rozsdás lovagjainak durva kapcáskodásától s otromba ripakodásától, nekem is lenne néhány szavam.

Azt mondta a jeles úri hölgy, hogy a jelen irodalma reklámüzlet a szívérzésének minden jele nélkül; tetszéshajhászat, divatkórság, mely tisztán a különcök és az átlagemberek megvesztegetését tűzi ki alantas céljául; elcsépelt, sekélyes problémák visszakérődzése, néhány reklámember regényes életének s furcsa írásának művészi vegyülete. Azt állította továbbá, hogy a jelen irodalmi hőseiben hiányzik az, ami az embernek is megbecsülést adna; az írók minden megindulás és ihlet nélkül dolgoznak, s semmit sem kívánnak, mint azt, hogy a könyvük hatást érjen el; az életet sutba vetik, s könyvükben egész más világot alkotnak, anélkül hogy a valóságra fordítanák a szemüket.

Ez végtelenül érdekes távlatot nyit minekünk, s valósággal ösztönöz, hogy jobban latra vessük az érveket.

Nálunk, Magyarországon, végtelenül otthonosak az egyszersmindenkorra alkalmas esztétikai frázisok, melyek az önképzőkörtől kezdve az egyetemig nagy kedveltségnek örvendenek. Ilyenek közé tartozik az az otromba közhely, hogy az író átérezte a költeményét, vagy hogy az életéből merítette a tárgyat. Jaj lenne neki is, munkájának is, ha nem így lenne! Összetépnők a könyvét, bármi jó is lenne. Nem olvasnók az írásait, bármennyire is vonzóak lennének. Mert első az esztétika, az irodalomtörténet, mely azt mondja, hogy az irodalmi munkálkodás s az élet párhuzamosan futnak egymás mellett. A kettőnek nem szabad hazugságot énekelni. Az, aki nem boldogult a szerelemben, ne próbálja elénk állítani Ámor kegyenceinek üdvét. De, hozzáteszik, ha akarná, sem tudná lefesteni. S itt van a fatális tévedés.

Az élet s a költészet, az ember s a költő e monisztikus felfogása a legnagyobb ostobaságok közé tartozik, mit valaha az idők méhe szült. Egykor talán az emberi fejlődés legalacsonyabb lépcsőjén igaz lehetett. Ma azonban merő hazugság!

Ma az, aki tollat forgat, az, aki vérbeli író, az életet mindenkor az írás szempontjából szemléli. Az, hogy felkel a nap, az ő életére nézve csak egy esetleges esemény, a lényeges benne a színhatás, a hangulat, mondjuk röviden: az egész napfölkelte egy dal; a háború vérfolyamaival, vagyis iszonyával ránézve egy tragédia és semmi más. Azt, amit a többiek életnek neveznek, ő nem érti; ránézve teljesen másodlagos jelentőségű lesz. A tárgyak az ő szemében írástárgyak lesznek. Az élet örömeivel, könnyfacsaró szenvedélyeivel és szenvedéseivel a szemében pusztán egy írásmassza. A hamisítatlan életet nem látja, mert ha látná, már eleve hiányoznék ama képessége, hogy elénk állítsa. Akkor nyárspolgárnak kellene lennie. Ezzé meg nem lehet. Elénk állítja tehát az öntudatosan szemlélt világról szerzett benyomásait. Az öntudatlan művészet kora réges-régen elmúlott. S az életről beszéltek neki, azt kívánjátok, hogy fantáziáját az élet vasvágányain száguldtassa? Nevetséges együgyűség! Az ő élete az írás, az, amit ír, azt általéli, s az alkotás varázskohóján igaz lesz a hazugság, és az élet csak a legdurvább formákat szolgáltatja az alkotáshoz. Amit a mai író, a jó, a nagy író az írás tüzében mond, az mind a szívből jön, az mind heart song, ha jó az alkotás. Ha rossz - ki törődik a rossz alkotásokkal?

E tekintetben nagyon érdekes jelenség a nagy Verescsagin, ki az óceán hullámain, az ágyúk füstfelhőiben is csak színhatásokat keresett. Mily mellékes volt neki maga, az élete! Ilyen jelenség Goethe is, ki Itáliát akkor festi legtalálóbban, mikor még nem is látta, vagy a bort nem szerető Petőfi, aki mámoros, féktelen bordalokat ír. Az élet, a hazugul bálványozott igazság mellékes volt előttük is. De ez nem baj. Az irodalomban nincs igazság és hazugság, ott pusztán jó és rossz alkotás van.

S hogy rajzolhatták azt, amit nem láttak? Hogy tudta Petőfi a részeg embert oly művészettel beszéltetni, mikor sohasem volt részeg? Én azt mondom erre - éppen azért sikerült neki annyiszor költeménye! A valóság, a röggel való durva érintkezés elriasztja az ideáinkat. Az, aki tűzbe teszi mezítelen lábát, bizonyára nem dalol himnuszt a tűz tiszteletére. Akkor, mikor írunk, nem az érzelmek s a tárgyak hatása alatt kell lennünk, hanem éppen emancipálnunk kell magunkat alóluk, bizonyos hidegségre kell szert tennünk, mely lehetővé teszi a sziget művészi elrendezését. Ebben áll az ihlet és egy arkhimedészi pontnak, egy szálnak a keresése, melynek segítségével egész témánkat legömbölyítjük, egy szó, egy jelző fellelése, alkalmas technikai diszpozíció - és semmi egyéb. Azok a mesés hazugságok, melyeket a naiv szélhámosok kolportálnak, csak nevetségesek. Az az egy szó azonban, mely felidézi az egész gondolatot, szent. Arra hallgatni kell a költőnek. Az az égből jön.

A költő mindig ezt választja vezérfonálul s nem sokat törődik az unalmasok kifogásaival és tárgytalan szemrehányásával. Akkor, mikor írásról van szó, minden latolgatás fölösleges. Ha az írónak vígságában egy pillanatra a mélabú, a szenvedés sugall egy dalt, egy novellát - feltétlenül írja meg. Ne szégyellje kisebb szenvedései benyomásait, s ragadja meg az alkalmat, hogy megértesse velünk, mi a szenvedés lényege. A körülmény lehet bármi kicsinyes, az ihletés s a belőle fakadt remekmű mindég szent.

Ezért tartom helytelennek azt az álláspontot, mely szerint az írót külső élettörténete után kell megítélnünk. Melyik az a biográfus, ki engem kielégít? Ki mutat rá a szenvedések s az ihlet kútforrására? Hányszor volt egy remekműnek a sugallója egy kis fejfájás, egy kis pénzzavar? Ki tudja az élet ily apró-cseprőségeit felhajhászni? Senki, senki. Ideje tehát, hogy felhagyjunk a régi, lomtárba való szólásmódokkal, s ha az íróról van szó, ne sandítsunk az irodalomtörténetekbe, hanem tisztán írásaira szögezzük szemünket. Ne azt kérdezzük, hogy élt az író, ihletett volt-e, mikor dolgozott, hanem arra feleljünk, jó-e a könyv vagy nem.

Ezek után pedig a kigúnyolt Oscar Wilde-et és Kierkegaard-t bátran sorozom a klasszikusok közé.

A német könyvpiacon most Andrejev Leonyidnak Vörös kacaj című könyve kelt itt nagy feltűnést. Ritkán is olvas az ember ennél szebbet, igazabbat, vérfagyasztóbbat. Önkéntelenül felkiáltunk, íme, a mai kor Homérosza, íme, a háború összes iszonyatai, a szegesdrótokba gombolyodott katonák, a tűzben vöröslő vértócsák, a rémület s az őrület halk vigyorgása, a sápadt arcokból kibuggyanó bíbor patak, mely gúnyul fröccsen fel az égre, a vörös kacaj, íme, a modern trójai háború. Aztán elfulladunk a dühtől, az iszonyattól, s ökölbe szorul a kezünk.

De egyúttal el is csodálkozunk. Hogyan, kérdezzük, a nagy orosz író, ki eddig a modern patológiás életnek volt utolérhetetlen festője, sorompóba áll a csatatéri tudósítókkal, a szocialistákkal s az újságírókkal? A nagy belletrista szolid művészete az irányköltészetbe csapott át?

Úgy van, úgy van, de nem kell rajta csodálkoznunk, s még kevésbé megbotránkoznunk, mert ez a lépés haladás és nem esés, sőt ma, mikor a tartalmatlan üresség tobzódik a költészet berkein, valóságos érdem. A dekadencia csenevész gyermekei végképpen kipusztultak, s a vérbő élethez kell fordulnunk. Újra felvetődik a századokig vitatott, eldöntetlen probléma, az irányköltészet kérdése, s újra száz hitehagyottja lesz az eddig bálványozott irányzatnak, mely elszigetelte magát az élet termékeny ihletésétől és lemondott minden nagy célról. Ez a jövendő nagy kérdése lesz, éppen nem olyan chose jugée, mint azt egy modern magyar szemle feltünteti.

Legkevésbé sem kelek a közönséges irányköltészetnek védelmére. Utálattal vetek el minden oly munkát, amelyben valamilyen kirívó, otromba tendencia van. Munkások élelmezését szorgalmazó verseket nem szeretek olvasni. Minden olynemű írást megvetek, mely nem elsősorban az esztétikai célért íródott. Van azonban egy bizonyos feltétel, mely az irányeszmét nemcsak megengedhetővé, hanem az alkotás érdemévé teszi.

Nem az írói feldolgozás az, mint sokan vélik. Nézetem szerint az nem változtat semmit sem a dolgon, ha egy problémát akarok kifejteni, s egy célt törekszem elérni, hiába igyekszem munka közben eltüntetni a célomat. A nemes irányköltészet nem itt keresendő, hanem tisztán a sujet-ben. Eszményt kell dalolnunk és megírnunk, mely testté válhat: ez a talány kulcsa.

Az eszmény azonban örökké változik a korral. Az emberiség halad, lépést lépésre tesz a fejlődés létráján: az, ami egy század előtt ideálunk volt, ma a történelem lomtárába került, s mi csak mosolyogni tudunk rajta. Egykor ideál volt, ma valóság; egykor költészet volt, ma történelem.

Mit kívánjunk tehát az irányköltőtől, a jelen váteszétől, az igazi nagy embertől? Egyetlenegyet: azt, hogy modern legyen, s megértse korát, dalolja ideáljait a megvalósítás minden igénye nélkül, pusztán azért, hogy szépen daloljon, s eszméket adjon az emberiségnek. Ezeké a jelen, ezek a jó, a megértett, a nagy költők. Ők belátnak a dolgok mélységébe, s míg törpe kortársaik az egyszerű jelenségek mellett kacagva, könnyelműen mennek el, ők éppen ezekben lelnek érdekességet, talányosságot és értelmet.

Az irányköltészet e magyarázatára hosszú gondolkozás és küzdelem után a történelem segélyhívásával jutottam. Tekintsünk csak a múltba! Nézzük meg egy Pázmány, egy Dévai Bíró Mátyás alakját: milyen nagyok, mily igazak s milyen hasonlatosak a jelen nagy embereihez. Mindnyájan más-más ideát követnek, de egymással megegyeznek abban, hogy korukat megértik, s az emberiséget a fejlődés egy magasabb fokára akarják emelni. Az a Sebastianus Brand, aki ostorozza a nem imádkozó keresztényeket, nagyon hasonlatos a ma legnagyobb költőjéhez, Ibsenhez, ki az egyéniség jogait hirdeti.

Íme, Ibsenhez jutottunk. Ő az, akit ma imádunk, ő mindnyájunk bálványa s ő a legnagyobb irányköltő, ki a nagyok erényét hirdeti. S mégis mily erős, viharos és hatalmas az ő művészete! Mikor az ő páratlan alkotását látjuk, úgy tetszik, mintha a nagy tanítómester dühösen tomboló lépéssel járna a deszkaszínpadon, mint valami modern prédikátor. S milyen a stílje? Csupa kérdő- és felkiáltójel, rövid, szakadozott mondatsor, a fogalmazás minden szépsége nélkül valóságos telegramstílus. Darabjaiban alig hal meg valaki, sőt véres összeütközés is alig van bennök, de a cselekmény szövése mindig érdekes, s halálos izgalommal, lihegő érdeklődéssel várjuk a katasztrófát. E titok feloldása, mint már rámutattam, a probléma újságában s a kor megértésében van.

Ma a társadalmi kérdések foglalkoztatnak mindnyájunkat. Ma egy egyén fennmaradásával többet törődünk, mint a nemzetek sorsával; Petőfi honfibúját a lelkünkben érezzük, de jobban szeretünk oly költeményeket olvasni, melyek az egyén jogát követelik.

A régi írók, természetesen, mindig jobban eltávolodnak tőlünk, anélkül, hogy az örök művek elvesztenek értéküket. A költészetben van bizonyos elpusztíthatatlan aranyállomány, mely minden idők rozsdájának ellenáll; van azonban benne sok homokszerűen változó mozgó elem is, mely az évekkel is megsemmisül. A teljes megértés babérját azonban csak a jelen költője kaphatja meg.

El tehát a kétértelmű szólamokkal. Van nemes, nagy irányköltészet, mely mindig a legmagasabbra tör. A költő egykoron egyúttal pap és orvos is volt. Ma is annak kell lennie. Járjon a tömeg előtt, prédikálja a nagy ideákat, s gyógyítsa a társadalom sebeit. Mutasson a legmagasabb sziklafokra, és fújja meg a riadót!

Újra megérkeztem hozzátok, ti komor oszlopok, ti nyugalmat lehelő római bolthajtások, ti végtelenbe nyúló, hideg, sötét csarnokok. Sokáig nézlek benneteket, s a lelkem is oly sötét, nyugodt lesz, mint ti vagytok. A márványcsarnokokon átsuhanó fagyos lehelet újra reáfuvall homlokomra, lassan-lassan kijózanulok az élet kába lázából, s égő szemeimben is felszikkad az utolsó könnycsepp, melyet a küzdés vad tülekedésében sajtolt ki belőlem a fájdalom.

Mily gyönyörű a lét itten; itt minden nyugalmas és kihalt; csak a lépteim visszhangoznak elhalón, amint a csarnok kövein ide s tova járkálok, egyébként csend van. Távolban a szerelmes, csókos nyári éjjel száll le a partokra, s a szökőkutak holdfényes vize gyémántport szór a kékes derengésbe. Előttem a dicsőség zordon nagyjai kős ércmezben egykedvűen virrasztják a végtelenség hosszú éjjelét. Zordon homlokukra a holdfény fon ezüst koszorút.

Nagyon elfáradtam az egyhangú napi munkától, s leülök egy szobortalapzatra. Reátok függeszteni a szemeimet, szerelmes, gyönyörű szobraim, miket oly sokszor néztem, mikor átmentem télen a csarnokon. Akkor hózivatar rázta meg az egész épületet, s süvöltött a kéményekbe tévedt szél, az üvegtányérokon táncoltak a gázlángok, de akkor is ilyenek voltatok, ti komor, mosolygó, élő kövek. Akkor is ilyen meredten néztetek reám. S akkor is így irigyeltelek benneteket...

Most is félve közelítek csak hozzátok, én, a halott, tihozzátok, akik örökké éltek; suhanva lépek szoborállványotok mellett, éjjel jövök, mint a kísértetek mihozzánk, a föld gőgös lakóihoz.

Azelőtt, mikor még zárva volt előttem a nagy titkok könyve, hivalkodva csaptam pihegő, szeles mellemre, s mosolyogva kérdeztem, ki hatalmasabb nálam. Van-e nagyobb jó az életnél, van-e hatalmasabb annál, ami van? Hivalkodva kiáltottam, hogy a szemünk, a kezünk, a fülünk födi fel a nagy talányokat, s nem hittem a kísértetekben. Nincs lélek, nincs nem-látható, erősgettem. De most más idő jött reám. Meglátogatott az a gondolat, mely a legnagyobbakat háborgatta az ihlet, a szellemkéj önkívületében. Mindent a talányosság fátyolán át nézek, s remegve kérdem, álmaim-e a valók vagy ez az álommá foszló megingó, ködlő valóság. Ismétlődött az én metamorfózisomban az, amit lépten-nyomon észlelünk a gondolkozás történetében. Mert csodálatosak vagyunk mi mindnyájan, kik gondolkozunk s a nagy valóság titkait kutatjuk. A büszke ember már a bölcselkedés ábécéskönyvében megtagadta a látható valóságot, s a nem-létezőt ismerte csak el. Később sok századnak kellett elmúlnia, míg egy másik iskola ki tudta mutatni, hogy a durva göröngy is van, s nemcsak az, amit mi nem látunk. A nem-látható azonban mindég volt.

Ez a gondolat járja által minden agysejtemet, s e pillanatban megráz, megfagyasztja a véremet, úgyhogy a forró nyári éjszakában fázni kezdek. A szobrok közönyösen bámulnak reám. Az emléktáblákon két dátum van, a születésé és az a másik...

A csend irtóztató, szinte hallom zúgni a fülemben. Künn egészen megszűnt az élet zaja.

Milyen világosan látszik most előttem az élet! Mily tartalmatlan, kába bukdácsolás minden dicső cselekmény, minden hatalmas harc. Kigyullad az arcunk, szívünk, fogcsikorgatva küzdünk, gyűlölködünk, és jön az a másik dátum. Akkor aztán vége mindennek. Akkor megsemmisül a világ, melyet fejünkben hordtunk. Eltűnnek az erdők, a patakok, az ismerős arcok, a gondolatok, az érzelmek, s az arcunk kővé dermed. Esetleg kapunk egy emlékkövet, ahova felvésik azt a két évszámot, s az erdők tovább zöldellnek, a patakok és tengerek tovább zúgnak, a könnyes arcok redői újra kisimulnak, új eszmék forronganak: utolsó gondolatunkban is csalódunk. Minden úgy lesz, mint ahogy előbb volt. A halál pillanatában mindnyájan azt hisszük, amit Ibsen drámai hőse, ki halottas ágyánál álló hőseit szólongatja, hogy ne menjenek el szemei elől. Azt gondolta, hogy elhagyták őt - pedig csak látóereje veszett el. Az elmúlás pusztító közeledésére azt hitte, hogy a világgömb távozott el tőle - pedig csak ő ment el innen.

Megrémülök ezen gondolatomtól, s alig merem kifejteni magam előtt is. Megakad a nyelvemen a szó: csakugyan így van ez? Honnan jöttem ide, miért és hová megyek? Ez az utolsó kérdés az, amely éjjel-nappal marcangol. Farkasverembe dobtak, feneketlen kút mélyére vetettek, honnan nem menekülhetek ki; a legnagyobb rettenet elől nem bújhatok el. Bezárkózhatom egy várba, szolgámmá tehetem az egész világot, hogy lessék leheletemet, virrasszák álmomat, de egy napon a szív szivattyúja, mely éjjel-nappal hajtotta a vér tüzes folyamát, megáll, s én üveges szemekkel bámulok az üres levegőbe. És kialszik a nap. És nem követ senki se, oda mindnyájan magunk megyünk.

A földi határon túl nincs mit keresnünk, mindenünk ez életben van. Ebben az életben. Ez értéktelenben, e semmisben, e tökéletlenben, hol a vágyak kínpadjára feszítve jajgatunk, kacagunk, s a szenvedélyek rabláncain szilaj táncot ropunk. A halott oroszlánról és a füle körül döngő légyről szóló régi mese azonban igaz. A picinyke légy az úr.

De nem, még sincs igazam. Az oroszlán mindég nagyobb, mint egy dünnyögő féreg. Ennek a létnek nincs semmi értéke. Van nekünk egy más hazánk.

Végigtekintek a holdfényben csillogó szoborsoron. A sok érctömb közül kiemelkedik a nagy orrú görög mosolygó ércmása, a nyájas Platón szobra, reátekintek, s pironkodva gondolok előbbi kétségeimre. Vajon nem élnek-e az ő ideái mostan is, nem mozgatják-e e pillanatban is gondolkodóképességemet, nem költözött-e egy szemerje belém, nem fejlődik-e velem éjjel-nappal, mint élő test? S nem érkezett-e ő révbe, az ideák honába?

Úgy van, a mi életünk nem olyan vigasztalan utazás. A sír felé megyünk, de nem sorvadunk halálra, hanem megérünk reá. Itt mi örökkön változunk. Testünk az ellentétes erők irtózatos harctere. Ha a mellemre szorítom a kezemet, szenvedélyes, kétségbeejtő küzdelmet érzek ott benn. A szív mint egy görcsösen összeszorított ököl, dühösen küszködik az életért. Az agyvelő nyugtalanul hullámzik, a tüdők folytonosan kapkodnak a levegőért. Ezen jelenségek összetalálkozása alkotja az én testemet. Minden pillanatban változom. Egy-egy gondolatom, egy-egy cselekvésem egész mássá alakít át, mint voltam az előző pillanatban. Az étel elálmosít, a bor jókedvre hangol. Nyugtalanul működő erőviharok bősz civódása az, amit mi nagyzolva én-nek nevezünk. Egy élő, az elmúlás ellen tiltakozó forró hús vagyok, mely kihűl, kimondott hang, mely elhal, lobogó láng, mely elalszik. Az ily lét elvesztéséért nem kell könnyeznünk.

Mily boldogok vagytok ti, zordon bölcsek, kik már szoborruhában nézhetitek az élet nevetséges táncát. Ti elvégeztétek feladatotokat, szoborba öntötték az életeteket. Minden gondolatotok összpontosul egy érctömbben. Ott van Platón, ott van Hume, ott van Schopenhauer, ott az örök Shakespeare. Most már nem változnak, nem könnyeznek, nem mosolyognak; meghaltak, bejutottak az örök élet komor tárcsarnokába, s onnan méltóságos mosolygással nézik a szoborállványok alatt folyó tülekedést. De nemcsak ők boldogok. Minden halott él, velök együtt. A halál merevsége szoborrá formál minden halandót, betetőzi az életet, s mi éppen azáltal látjuk az élet eszméjét. Míg élnek a mi kedveseink, magunk sem ismerjük őket. Ma barna a hajok, pár évre megőszülnek, vonásaik eltorzulnak, hátuk meggörbül, erük megvastagszik, egy jelenségcsoport változik pusztán előttünk. De az emlékök mindég egész, örök, megváltozatlan. Azon nem ejt csorbát az idő. Az örökké van, mert volt. Meghalt, mondjátok ti. Megszületett az örökkévalóság számára - kiáltok én. Most már nincs elmúlás előttem. A sír szája az örök élet diadalkapujává változik, s nem érezek félelmet, csak kimondhatatlan vágyódást ama csendes partok felé.

A csarnok egészen elsötétült már. A hold tarjagos fellegek mögé rejtette ezüst arcát. Az éjszaka fülledt és szomorú volt, mintha minden hang és szív megsemmisült volna, s az egész világ egy végtelen szürkeségbe, egy hangtalan, kietlen csendbe halt volna el. És ekkor én hittel, végtelenül nyugodtan lehajtottam a fejemet egy szoboralapzat márványpárnáira, mint az, aki a hosszú napi törődés után álmot, mély, nyugasztó, csendes álmot vár.

Szegedés Vidéke, 1905. július 7.

A kölyökkutyák boldogan dőzsöltek anyjuk tején az ól hűsében. A csendet egyszerre egy férfinak gyönyörű, mély basszushangja zavarta meg. A kutyuskák ijedten lapultak anyjukhoz s nyöszörögni kezdtek.

- Vonít, hallod anyám, hogy vonít... - mondta az egyik.

- Ugat - szólalt meg a másik.

- Csahol - nyöszörgött föl a harmadik.

Az anyjuk helyreigazította őket.

- Ez, kutyuskáim, emberhang. Ne bújjatok el, elég kellemesen cseng. Majdnem olyan szép, mint a kutyaugatás...

Mogorva, szótalan, magába zárkózott ember volt, mint minden mesebeli és élő matematikus. Reggel bement a laboratóriumába, s csak késő éjjel távozott onnan.

Egyszer, hogy az esthajnal gyönyörű csillagát, a Venust akarta messzelátóval megnézni, egy csodálatos esemény történt meg vele. Az ingadozó cső egy fiatal leány rózsás arcára irányult s ő aznap elfelejtette megnézni a Venus csillagát...

Másnap újra megjelent ablakában az ismeretlen leány. A zord tudós újra a Venus csillagot akarta megnézni, s újra odatévedt a messzelátó remegő csöve.

Ez ismétlődött mindennap. Az alkonyat barna-vörös visszfényében oly gyönyörű volt a fehér arcú leány szőke haja, mintha valami visszahárult napsugár halvány sugárzása lett volna. A mogorva ember kipirulva bámulta arcát, haját, szemeit, az ő új csillagait. Mikor azután feljöttek az ég fénygömbjei, szótlanul félretette a műszert, s fütyürészve ment ki a nyári éjszakába.

Barátai csodálkoztak rajta, hogy éppen akkor megy a csillagvizsgáló toronyba, mikor a csillagok nem láthatók. Azt hitték, megzavarodott. Ő azonban boldogan mosolygott magában, mert érezte, hogy fölfedezte azokat a csillagokat, melyek életcéljához vezetik el. Szánakozva nézett a szegény asztrológusokra.

Az öreg János egy időben fiatal is volt. Az ember alig tudja elhinni. De tényleg így volt.

Abban az időben szerette a muzsikát, a nótát meg a leányokat. Vidám hejehujázó legény volt; öregemberek mesélik, hogy párja sem volt két határban.

Egyszer azonban, mi történt vele, mi nem, ráunt a dalra, leányra meg erre a nagy ostoba világra; parasztszivében végtelen keserűség gyülemlett össze. Összetörte a poharát, földhöz vágta a furulyáját, s beszegődött pásztornak a tehenek meg az ökrök mellé. Azóta alig beszélt emberfiához.

A teheneket azonban megszerette. Velük élt, mellettük hált, betegségükben gondoskodott róluk. Sokszor órák hosszáig nézett okos, nyugalmas szemükbe, s ha valamelyik megütötte magát, szeretetteljesen megsimogatta, s a sajgó helyet megcsókolta.

Így múlt el az ő élete. Hamar megöregedett, de nem törődött össze, csak napról napra nyugodtabb lett. Nem sokat mozgott, csak annyit éppen, hogy kivezethesse a csordát a legelőre. Akkor aztán lehasalt a harmatos fűbe, s nézte a napot, az eget, a füvet, de egy szót sem szólott. Talán el is felejtett beszélni.

Egészen a nyugalmas, szelíd állatok szokását vette fel. Nem dohányzott, bort nem ivott, nem evett erős ételeket, még a húst sem igen kívánta. A faluban váltig is csúfolták, hogy egészen kivetkőzött az emberformájából.

Furcsa is az öreg, amint fehér ingében és gatyájában elterül a mezőn a legelésző tehéncsordában. A kasznárt sokan kérik, mutassa meg őt, mert valósággal csudájára járnak. Ilyenkor aztán a kasznár összehúzza a szemöldökeit, ernyőt csinál a kezéből, s a messzeségbe néz. Mikor aztán a távolból sem tudja kivenni az öreget, ki egészen összeolvad a fehér csordával, mosolyogva von vállat, s így szól:

- Bizony én sem tudom megmondani, melyik az.

Szeged és Vidéke, 1905. július 9.

Hiába gúnyolódnak a francia sajtónak konzervatív, fizetett képviselői: nagyon nagy eseménynek tekintem a libre penseur-öknek Párizsban tartott utolsó összejövetelét. A gúny, természetesen, mindenhez hozzáférkőzhetik. Ott, ahol más fegyverünk nincs, mosolygunk. Tagadhatatlan, ez is egy fegyver. A legyőzött vívó, ki széttört karddal, halálra sebezve fekszik a harcporondon, még egyszer mosolyoghat a véres csetepatén, még egyszer győzhet. Arra a szívós és öntudatos biztossággal folytatott világküzdelemre azonban, melyet a gondolkozás hősei az egész földkerekségén egyforma energiával viselnek, nem lehet felelet egy csipkelődő, gyáva gúnymosoly.

A szabadgondolkozók legutóbb a köztudatba jogtalanul begyökeredzett helytelen istenfogalom tarthatatlanságát szögezték le s minden sallangos póz nélkül kijelentették, hogy ennek tovaterjedése ellen tűzzel-vassal küzdeni fognak nemcsak a tudomány, hanem a társadalom terén is. Ezt a kijelentést minden nagyobb emfázis nélkül tették, a gondolkodó ember rideg bizonyosságával. Elhatározták, hogy a tankönyvekből kitöröltetik az isten szót s a legfőbb értelmet, fölényt tétetnek helyébe - egy időre. A rombolás munkája ugyanis korántsem oly könnyű, mint sokan hiszik. Ez esetben meg valóban nehezebb, mint alkotni. Mert a kisded makkot könnyen elültethetem a televényföldbe. De ki tépi ki fél kezével a föld mélyébe kapaszkodó, hatalmasan elágazó tölgyet?

A szabadgondolkozók nemesebb és nagyobb dolgot nem mívelhettek ennél. Nekik egy időre rombolniok kell. Ha azt akarják, hogy a tudomány a társadalom legalsó rétegeibe is elhatoljon, mindenekelőtt azon kell lenniök, hogy legalább negatív eredményei közkeletűek legyenek. Új igazságokat nem adhatunk, de legalább az őshazugságok paréját és bozótokká sokasodó gyomjait kell kigyomlálnunk. Ez a legkevesebb, amit tehetünk. De ez kötelesség.

S ennek a nyílt kimondását határtalanul nagy horderejű eseménynek tekinteni az emberiség fejlődésére. Tetszik nekem a harcosok szuverén nyugalma. Az ülésen nem szikrázott és pattogott a vérmes francia vehemencia. Sőt, egy gúnyolódó lapjuk megjegyzi, hogy kedélyes pohárköszöntők kíséretében detronizálták a legfőbb urat. S ebben valami nagyon komoly világeseményt látok. Mindenesetre nagyobb, mint a francia forradalom őrülete, mely az oltárt, mások meggyőződésének trónját, oly undorítóan meggyalázta, s pár óra alatt nyugdíjba küldte a nagy szakállú öregurat, és helyetteséül hamarjában egy frivol chanteuse-t nevezett ki. Ez egy elhamarkodott színpadi hatásjelenet volt, semmi más; nem volt benne semmi meggyőződés, csak lihegő rombolásdüh, mely, miután a polgárok házát üszökké és korommá változtatta, az Isten házára vetette magát. Ebben a világtörténelmi eseményben csak az öntudatlan kezdés érdemét látom, egyébként inkább nevetséges, mint komoly. A tömeg is félreértette. Otromba jókedvre kerekedett, tombolt és őrjöngött. A párizsi esemény azonban sokkal nagyobb és komolyabb. Egy régi, eltorzult fogalmat írnak körül s nevezik azt örök szükségességnek, mely nem egyéb, mint szavakba való foglalása tudatlanságunknak, a Montaigne-féle que sais-je?-nek. A boldogságot nem a mákonnyal való butításban keresik. Megmutatják az ember talányos sorsát, s küzdésre hívják, hogy ereje legyen az igazság terhét elviselni. Az ily nagy és komoly kijelentésre nem a dőzsölés féktelensége következik, de egy józan világkor, egy egyszerű, szürke és dicsőséges dolognap. Az ember fölveszi a tollat s a pörölyt, s új ideálbálványt alkot.

Az oltár azonban üresen marad.

Tudják, kérem, mi az a körmös? A régi iskolamesterek nevezték így a packának azt a legkegyetlenebb fajtáját, amelyet a delikvens körömélére adtak a vékony nádi pálcával. Ilyen sajgó packát mértek mostanában az összes pedagógusokra. És nemcsak a sajtó, hanem az országszerte megindult szociológiai mozgalom is.

Különösen sok a panasz a tanulmányi rend ellen. Mindenki reformokról beszél, a bukott diákoktól kezdve föl egészen a miniszterekig. Az unalom halljuk, mennyire megmérgezi a mai iskola tanulmánya az egészséges agyvelőket, mennyire szétroncsolja az ép idegeket. Egyik rész azt mondja, nagyon sokat követelünk, a másik meg a tanulók tudatlanságáról panaszkodik. Mindenki megegyezik abban, hogy a mai tanulmányi rend a lehető legrosszabb. Nap nap után jelennek meg a tervezetek komoly, nagy gondolkozók tollából. Mindegyik cikk csupa tűz, csupa gyönyörű kombináció, valóra sohasem válható fényes utópia. S ezek elolvasta után értjük csak át tökéletesen, hogy a mostani iskola a tanulmányok tekintetében a lehető legjobb.

Minden közintézetet a társadalom természetes alkotásának tekintek. A ma társadalma züllött és közönséges. Produktuma sem lehet különb. A mai iskola az egyéneket akképp készíti elő, hogy ebben a társadalomban megélhessenek; ezt a feladatát a lehető legjobban be is tölti. Ebben nem gáncsoskodhatunk. Ha van valami panaszunk, azt csak a társadalom ellen emelhetjük.

Van azonban ennek a mi iskolarendszerünknek egy Achilles-sarka, mely untig elegendő arra, hogy végleg megadjuk neki a kegyelemdöfést. Ez a mai iskolamorál. A társadalom az erkölcs felfogását és értelmezését nem kívánja és szabja meg oly szigorú szükségességgel, mint a tanulás masszáját. Olyanformán fejezhetjük ki magunkat, hogy a tudás mindég szerszám a tanuló kezében, mellyel megélhetéséért küzd; a morál azonban egy fegyver csupán, mellyel a szellemi élet viszontagságain áttöri magát. A mai társadalom megszabja a követelések minimumát. Helyes; az iskola oly szerszámot ad növendékeinek, mint amilyenre szükségük van. A morál fegyverét azonban nem mérték szerint követeli tőlünk. Mindenki hozhat magával olyat, aminőt kap. Az iskola is szabadon hirdethetne bármily magas és modern erkölcsöt. De mit tesz? Alantasabbat követel, mint a mai koldustársadalom, s ahelyett hogy tanulóinak kezébe a modern gondolkozók küklopsz-műhelyében kovácsolt sollingeni acélszablyát adna, markukba nyom egy rozsdás - rendőrkardot.

Ez az Achilles-sarok, ez az a pont, ahol a mai iskolarendszer jogosan megtámadható. Ma fegyelmet tartanak az intézetekben, de hazugsággal. Látszólag rend van, de alatta romlás lappang. S mind csupán a prédikált szolgaerkölcs miatt.

Az iskolai fegyelemtartás nem eléggé modern. Ha tökéletes, sőt állandó akarna lenni, feltétlenül lépést kellene tartania a modern etikával. Ezt pedig nem teszi. Hiába mutatott rá Sorrento bölcse az álszenteskedés, a meghunyászkodás erényének utálatos rothadtságára, közintézeteinkben még mindig ez dívik. Mindég van egy erkölcsi mumus, mely előtt térdet-fejet kell hajtani a tízéves anarchistának. S ez az, ami megbénítja a tanulóifjúság gondolkozását és erkölcsi érzését, s azzal, kiben egy kis lélek lakozik, halála napjáig megutáltatják az iskolaerkölcs poros atmoszféráját.

Ma sem felejtem el, mily gyűlölt színben tűnt fel előttem a padokban és a dobogón annyira hangoztatott erény. Mert nagyon hamar orrunkra kötötték, mit jelent e rövidke szócska: óra előtt nem szabad lármázni, dohányozni, engedelmeskedni kell a fölebbvalónak. Miért? - kérdeztem kétségbeesve toporzékolva mérhetetlen gyermeki dühömben. De nem kaptam reája feleletet. Az iskolában ma is mélyen beleplezett bálványoknak hódolnak, melyeknél csak a papjai kendőzöttebbek. A törvénymagyarázat azonban tilos. Nem merik kimondani a nagy gondolkozók ama tanát, hogy az etikát is csak a parancsoló szükség hozta létre. Sohasem hallottuk, hogy azért ne lármázzunk, mert akkor nem tanulhatunk, hanem azért, mert tiltva van. Nem értették meg velünk, hogy a kiabálás rontja a hangszálakat, a gégénket, hanem nyakunkra küldték a gyűlölt erénycsőszt: a vigyázót. Mindég az akarathoz, sohasem az értelemhez szóltak. Tanulni kellett, de nem tudtuk, miért. Egy misztikum lidércnyomása alatt dolgoztunk, szenvedtünk. Az erkölcsi mumus dicsfénye azonban tökéletes maradt!

Így azután az a kevés erkölcsi fogalom is gyűlölt lett előttünk, mit nagy üggyel-bajjal belénk hegedültek. Megtudtuk, hogy fáradságunknak az a célja, hogy a haza hasznos polgáraivá legyünk. Hasznos polgár, amolyan elhízott, aranyláncos embergép, mely teljesíti kötelességét és elpusztul, de semmi több. Azonkívül szeretni kell az Istent, királyt és hazát. E két dicső jelmondaton kívül semmi emléket sem hoztunk az iskolapadok közül. A mai iskola tisztán nyárspolgárokat nevel. S ez az, amely évente halommal szedi áldozatait.

Nézetem szerint ez a pedagógia fő baja. A tanulmányok anyaga és módszere szintén módosításra szorul, de mindenekelőtt az iskolamorál. Ez a legelső. Le a vastag szaiszi fátyollal! Hadd lássuk a mögéje elrejtőzött igazság-szobrot! De le a fátyollal mindenáron. Még akkor is, ha nincs mögötte semmi sem...

Tegnap a fáklyatűz füstös fényében, az égre csapkodó nemzeti lelkesedés tűzpatakjainak vörös sugárzatában köszöntöttük a nemzeti ügy nagy harcosait. Ma a komoly munka napja virradt a színes lobogódíszbe boruló Szabadkára. Az ünnep, az öröm azonban ma még forróbb és tökéletesebb, mint tegnap vala.

Amint végigtekintünk az iparoskongresszus vezérférfiain, s most már a napfény nyugodt világításában látjuk magunk előtt a jövendő szabad Magyarország önzetlen munkásait, a jelen héroszait, a jövőben való végtelen bizalom s az igazság nyugodt lelkesedése tölti el szívünket, és érezzük azt a nagy és szent örömet, melyet a nagyok varázsos közelléte gyakorol minden idők minden emberére. Ma még jobban megértjük a tegnap mondottakat, ma újra ünnepet ülünk.

És ebben a pillanatban, mikor falaink között üdvözölhetjük a legnagyobbakat, mindent inkább lehetőnek gondolunk, mint hogy az ő tudásuk, munkájuk ne hozza meg a gyümölcsét; a mi csekély erőnk, melyet szolgálatukba rendelünk, elveszhet, karunk izmai olykor ellankadhatnak, az ő egyetértő kitartásuk azonban előbb-utóbb kitűzi a diadal szédületesen magas várfokára az összetépett, a golyószakított magyar trikolórt.

El ne feledjük, mit mondott Kossuth Ferenc: a koalíció az egyenes és becsületes politika útján jár. Egyenes és becsületes: e két szóban minden benne van. A körmönfontság, a sunyiság a ravaszdi és hitvány emberek alantas erénye. A nagy emberek világosan látnak, nyíltan cselekszenek. Egyenesek. Becsületesek.

A tudománynak, a költészetnek, a politikának, minden emberi cselekedetnek, gondolkozásnak fő célja rendet teremteni a zavaros káoszban, elveket keresni a rendszertelenségben, egységben látni a természet változó jelenségeit is. Természetük olyan, mint a napé, ők világítanak; mások alakoskodhatnak, titkolózhatnak, selypeghetnek, ők nem értik ezt a gyászmesterséget. Ezek a nemes harcosok azt teszik, amit egykoron Bocskai, Bethlen és Rákóczi, rámutatnak a nemzetünket senyvesztő bajok ősforrására. Szavuk világos, mint a napsugár. S mi hiszünk nekik, minthogy bennök őszinteség vagyon.

Őszinteség, őszinteség - kiált fel a nagy Carlyle, mikor a múlt héroszait állítja elénk, s a felfedezés boldog pillanatában erre a nagy erényre mutat rá, mint a nagy lélek fő jellemvonására. Mi mostan a jelen héroszainak hódolunk. És százszor boldogok vagyunk, hogy az éktelen zűrzavar és az áldatlan perpatvar közepette is feltalálhatjuk őket s meghajthatjuk a zászlóinkat ez őszinte, egyenes és becsületes emberek előtt.

A tanácskozás, a nemzetfelszabadító munka ma higgadt hangon, zöld asztaloknál folyik.

A nemzeti ügy apostolai meghallgatják a magyar iparosok panaszait, hogy annak idején, mikor majd az ország házában képviselni fogják a nemzetet, államférfiúi bölcsességükkel orvosolják közgazdaságunknak, de főleg iparunknak sebeit, melyek már oly régóta várnak gyógyításra, s lehetővé tegyék, hogy ez országban megélhessen minden becsületes polgár, aki munkás és magyar. A nemzetünket sorvasztó idegen hatalom ezután nem szívja ki életerőnket és velőnket, a magyar nép elsősorban magának dolgozik majd, s - akkor majd boldogul is.

Ezt a hitet hintették el közénk azok a nagy emberek, kik mostan önzetlen pártatlansággal hallgatták meg e hon iparosainak sok panaszát. S nekünk hinnünk kell nekik, és követni kell szózatukat,

A kultúrnemzetek ma is örökös lázas versenyben vannak egymással. Az ádáz küzdelemben azonban a kard csak másodrendű fegyver; a kardnál, ágyúnál és minden öldöklő szerszámnál nagyobb és erősebb hatalom az ipar s a kereskedelem. Ha ezek fejlettek, jöhet az ellenség, mosolyogva verjük vissza vakmerő támadásukat.

A magyar népet szorgalma, kitartása fogja igazán naggyá tenni. Kezdődjék tehát a békés, vértelen háború! Harcosok, magyar munkások, elő a fegyvereket; vigyétek Európa küzdelmébe a pörölyt, a vésőt, a dikicset, az ollót, a tűt - és foglaljátok el még egyszer egészen a hazát!

Bácskai Hírlap, 1905. szeptember 9.

Meg akartam várni, hogy a Zeysig-ügy gordiuszi csomóját valahogy kibogozzák, de sikertelenül.

A várakozásomnak azonban megvan az az előnye, hogy a zavaros és furcsa ügyet, főleg főhősét, most, mikor írok róla, bizonyos hűs távolságban és derült tisztaságban látom magam előtt, amely minden történetírásnak és emberlátásnak alapföltétele. A historikus nem írhatja meg mának a történetét, mondják az esztétikusok, mivelhogy a jelen lázas hullámzásában nem értheti meg a kort. Az újságíró azonban a jelen történésze; neki nem szabad elszalasztani a ma problémáit. Helyes; de akkor én Horatius nonum prematur-át úgy értelmezem, hogy kilenc nap múlva kinyomtathatom az újságban azt, amit a ma embereiről ma gondoltam.

Nehéz feladatom lesz, mert lelkiismeretesen akarom megvilágítani a Zigánynak bemocskolt és akarva, nem akarva félremagyarázott egyéniségét.

Nézetem szerint azzal egyáltalán nem jutunk célunkhoz közelebb, ha mosdatlan szitkolózással árasztjuk el ez érdekes egyéniséget. Vannak az irodalomtörténetben meg nem magyarázott és talán megmagyarázhatatlan jelenségek. Ott van a modern angol irodalom Wainewrightja, ki írt, festett s amellett több tucat embert ölt meg titkos mérgeivel; ott van a mi Listiusunk, a gyújtogató, a gyilkos, a méregkeverő. Nehéz, nagy problémák! Itten hiába minden kapcáskodás, morális felháborodás, itten az emberlátáson alapuló művészi megértés a fő. S hogy ne szaporítsam a szót, csak Wilde Oscart, az ezüstkanál-lopót említem meg. Ő és társai írók voltak, s aki ismeri őket, első pillanatban belátja, hogy kórtani jelentőségük s íróságuk a legszervesebb kapcsolatban állanak egymással.

Ilyfajta, de nem egészen ilyen alak, a mi Zigányunk. Most, mikor szegény börtönágyon alszik, egyszerre lecsepüljük s megtagadunk tőle minden tehetséget. Tóth Béla gyönyörű levelében a magyar sajtó legcselédebb szolgájának nevezi, s mint összetört és széttiport féregről beszél róla mindenki.

Én egészen más világításban látom őt, s nem vonakodom - még mostan is - nagy embernek tartani. Nem mint írót, hanem mint íróembert.

Azt hiszem, hogy fő jellemvonása az, hogy nagyon könnyen és jól tudott írni, s benne még mint íróban sem volt semmi naivság. Nem hitt az ihletről szóló régi dajkamesében, hanem írt, mert tudott, s kacagva kiáltotta oda a hangulatokat a lepkefogóval hajszoló gárdának, csinálják ezt utána. Nem volt elragadtatva eszméitől, hanem másokat akart elkábítani a szavak édes mákonyával. Érezte az írás démonikus erejét. Minden könnyen ment neki. Egy nap talán, mikor játszadozva forgatta kezében vékony acéltollát, tudatára jött, hogy minden hitetlen mese ellenére mily hatalmas fegyver az. És megkezdte vele azt a vészes hadakozást, mely a bélyeghamisításhoz, a koplaláshoz s most a börtönbe vitte. Az írás beragadta a lávát a tüzes életbe, s rá akarta juttatni akaratát; hódítani akart a tollal. Valóságos erőember volt.

Ez az ember nem süllyedt le és nem züllött el. Nem is mocskolta be a költőnek s az írónak szűzfehér talárját. Nem árusított silány portékát, mint sok nyomorú kontár: ezzel eleget tett a költészetnek. Az, hogy eladta az írásait, csak másodrangú dolog a szememben. Szent hitem az, hogy maga mérhetetlen felülállt kicsinyes tettein, s az élet habzó kelyhéből csak a boldogító anyagiasság és a nagyszerű akarathatalom utolsó csöppét akarta kiszörpölni, mikor a kicsiny emberek megvetését előidéző sunyiságával piszkos röpiratokat, fizetett füzetkéket s középszerű műfordításokat röpített szerte a világba. A bensejében mindig nevethetett a felbőszülő, örvendő emberbábokon, s mindig komolyan, szent, mély élvezettel érezhette magában az akaratnak nagy diadalát.

Zigány nagyon simulékony, okos, macskaravaszságú ember. Nagyon heves életkedv lobog benne, de mégsem abból az akarnokfajtából való volt, melytől hemzseg minden utca és tér. Intenzív életet élt; az írásai is szikráznak az élet lávájától. Mindamellett azonban nagyon okos. A börtönőrétől is tejet kér, mert - mint mondja - megszokta, s mert mindenekfelett nyugodt higgadtságot ad neki a harcban. Nagy taktikázó: egy harmadrangú író-Napóleon, kiben nagy adag romboló düh s érvényrejutás-vágy van. Nemcsak írni szép, hanem lenni, élni is. Valóságos reneszánsz alak, telve a XV. század lázas, hagyományos életkedvével. Egy XX. századba szakadt Benvenuto Cellini, ki ahelyett hogy véres perpatvarokban, tőrrel kezében követelje az ötvösmunkáiért kijáró pár lírát, vagy hogy a vetélytárs leszúrásáról töprenkedjék, letépi ideálja homlokáról a jövő babérkoszorúit, és ő, a megvetett író, a középszerű műfordító, befurakszik a legnagyobb politikusok szalonjaiba, s egy brosúrájával világbotrányt csinál.

Nem túlzás ez, de az egyedüli helyes nézőpont, honnan minden jellemvonását biztosan megérthetjük. Ő más korok gyermeke: Ő a morálon felül álló reneszánsz kor hőseire emlékeztető, közöttünk elsatnyult és tönkrement erőember, a tett embere, ki az inaktív írót s a cselekvő hőst össze akarta egyeztetni viharos életében; tragikus hős, ki mindig cselekszik és sohasem töpreng - valóságos anti-Hamlet. Mindenekelőtt azonban egy oly társadalmi és irodalomtörténeti jelenség, ki nagyon megérdemli érdeklődésünket, rokonszenvünket, s aki nagyon is nagy a szánalmunkra, mellyel most mindnyájan elárasztjuk.

Ezt a kicsinyes szánalmat és gyerekes sajnálkozást most az ő nevében utasítom vissza!

Mikor a kórházak szűz fehér falai között töltünk egypár percet mi, szerencsétlen embertársaink gyógyításával nem foglalkozó egyének, kikre még minden benyomás frissen és erősen hat, egy pillanatban valami különös templomi érzés fog el bennünket. A képzelgéshez minden hozzájárul: a csend, a nagy tisztaság és fehérség, az erős karbolszag, a kórházak e tömjénfüstje, a modern tudomány papjainak fehér talárja, s igazán nagy adag cinizmusra van szükségünk, hogy meg ne hatódjunk.

Most, hogy a kórházból jövök, magam sem tudok menekülni még ettől a bűvös hangulattól, s kedves olvasóim, még írni sem tudok másról, bárhogy is int az idő, mint a betegekről.

De nemcsak hangulatokat lelhet ott a belletrista, hanem gondolatokat is. Az élet nagy törvényeit gyakran ott látjuk meg legjobban, amint hogy a természettudós nemegyszer egy széttört kristályon tanulja meg az ép szerkezetét. Mennyi gondolatmélység és megfigyelési tárgy tárul elénk! Szeretném odavinni a világgyűlölő Timonokat, hogy megtanuljanak szeretni is, s a rösteket, hogy gondolkodásra serkenjenek.

Egész új társadalommal ismerkedünk meg, melynek éppúgy megvannak élettörvényei, szabályai, jelessége és hibái, mint az egészségesek szövetkezetének. Erről a társadalomról azonban rendesen megfeledkezünk. Ki gondolja, ha reggel acélos izmokkal, cigarettákat szíva látunk a napi munkához, vagy ha becsvágyunk lázában új küzdelmekhez ajzzuk fel ernyedt izmainkat, hogy élnek még emberek, kik máról holnapra hitegetik magukat a hosszú élet képzelmével?!

A kórházudvaron azonban sápadva kérdezzük önmagunktól, van-e egészséges ember, mert hisz a betegszobák s az orvosok várótermei mindig tele vannak, és félve gondoljuk el azt is, mily átalakító hatással van világnézetünkre, bölcsészeti rendszerünkre egy csúz, egy tüdőgyulladás vagy akár csak egy erősebb nátha is.

A beteg azonban akkor igazán nagyon érdekes, ha közelebbről és hosszasabban pillanthatunk lelkébe.

Látköre egy csapásra megváltozik. Mindent más világításban lát. Nagy tévedés lenne azonban azt hinnünk, hogy azért nagyon elégedetlen sorsával. Hisz a meggyógyulásában remél. És én ezerszer kétkedem, hogy valamelyik beteg cserélne a másik vagy akár az egészségesek sorsával is. Az életben küzdünk a lehetőségek keretében a szenvedések és a csapások ellen, de ha megtörünk, saját vérünkben fetrengve is azt hisszük, hogy jobban nem cselekedhettünk, s bárhogy is papolunk, ezerszer is meggondolnánk a dolgot, mielőtt a végleges cserére ráállanánk. Ilyenkor mindég másképpen beszélünk, mint gondolkozunk. A betegek is mindég meg vannak elégedve helyzetükkel - bármennyire hihetetlennek látszik is ez -, mert mindég reménykednek.

Sőt az sem igaz, hogy életük maguknak teljesen céltalannak látszik. Ellenkezőleg: még tényleg is van nekik annyi céljuk, mint nekünk, a háj boldog fölöslegében dúslakodóknak. Mi bizonytalan vagy bizonyos, de mindig távol levő célok felé törünk. Végcélunk azonban majdnem mindig ismeretlen. Homályosan érezünk egy ösztönt, hogy törjük magunkat előre az élet szoros zsákutcáján, pénzt gyűjtünk és fukarokká leszünk; tollat forgatunk, s a tudás és érzés bolondjává válunk: minden esetben azonban kisebb-nagyobb ködsáv lebeg vágyaink tárgya felett. A betegnek azonban mindig van egy kidomborodó határozott célja: a gyógyulás, melyet a hajnal lázas színeivel, a villám fényének intenzitásával rajzol a jelen koromsötét hátterére. Mily boldog és nagyszerű küzdelem egy határozott cél felé törekedni - és azt elérni!

Legérdekesebb jellemvonása azonban a kitűnő megfigyelés, az ékesszóló elbeszélőképesség. Minden beteg költő. A betegség tüneteit szőrszálhasogatóbban írja le, mint a legelső orvosi szaklap. Mindenütt a legtalálóbb szavakat alkalmazza. Nem elégszik meg a fájdalom száraz leírásával, hanem pontosan megállapítja a nemét, disztingvál, megmondja, szúrt-e, nyilallt-e, nyomott-e, szorított-e, megjegyzi az időt, mikor először jelentkezett a tünet, emlékezik a betegség egész lefolyására, s a nagy fájdalmak elmúltáról a kórház kertjében oly melankolikus gyönyörrel beszél, mint a szerelmes találkáinak boldog dátumáról. Az előadásnál kigyullad az arca, kezével hadonász, hasonlatokat használ, terjengős lesz, mert nem tudja elképzelni, van-e érdekesebb téma a világon, mint az ő betegsége. Csak azt kívánja, hogy együtt érezzünk vele, és ekkor végtelenül hálás. Önfeláldozó; fájó tagját szívesen nyújtja a metsző kés acélpengéje alá, hogy szúrják, vágják, és fel se szisszen, mindent elvisel, csak a részvétlenséget nem. Ez fáj neki legjobban!

Bámulatos az is, hogy a test folytonos pusztulásával aránylag milyen sokáig őrzi meg egészséges elméjét. A betegek sokszor valóban csodálatos ravaszságot, fondor észt mutatnak fel. Szeretik, ha vigasztaljuk őket, s ezt bizonyos mértékben meg is követelik tőlünk, ha másért nem, azért, hogy meg tudjanak cáfolni, s új és új vitákat szőhessenek velünk. Elvárják, hogy áltassuk édes szavakkal, hogy csapjuk be őket, de ügyesen, hogy egy pillanat ezredrészéig maguk is higgyenek dőre beszédünkben. Jaj azonban annak, aki ügyetlenül játszik: egy pillanat, s felvillan a sápadt, sovány arcokon az a gonosz, fölényes mosoly, mellyel a haldoklók a környezet cukros hazugságait a közeledő halál zord misztériumának tudatában oly megvetőleg utasítják vissza. Ezzel azonban csak a legritkább esetekben élnek, s általában engedelmesek, könnyen haragvók és békülékenyek, mint a gyermekek.

Az élet tehát éppúgy ragyog, tobzódik, szikrázik a kórház falain belül is, mint künn. Ha igaz az, hogy sehol nincs egyenlőség, itt kézzelfoghatólag látjuk. Itt nincs demokrácia. A fekvő beteget lenézi a lábadozó, a lábadozót a kijáró. Teljes egyenlőség csak azon a helyen van, melyre ködös őszi éjjeken félve gondolnak mindnyájan. A temetőben.

Egy ember tiszteletében azonban mindnyájan megegyeznek; egy embert egyformán szeretnek és várnak mind: az orvost, ki reggel biztos kézzel nyúl sajgó sebeikhez és forró testükhöz.

Ez az ember természetfölötti nagyságban jelenik meg szemükben. Ő a tudó, a látó, ki a régi apostolok egyszerű szavaival lép hozzájuk: "Betegek vagytok? Jöjjetek hozzám, én meggyógyítalak benneteket!" És ezeket latra vetve megérti az ember, mint volt az ősidőkben egy személy a pap, a varázsló, a költő s az orvos, és megérti azt is, míg a többinek több ezredéven át elveszett a nimbusza, mint maradt meg az orvosé manapság is.

S ezt a kevés fényt, ha senki sem, ő megérdemli. Mert e fázékony, szomorú emberiségbe hitet adott.

Bácskai Hírlap, 1905. október 1.

Hogy a karácsonyi és újévi körkérdések frazeológiájában beszéljek, megkérdezetlenül bár, kijelentem, hogy rám nézve a múlt év legnagyobb szenzációja Piklernek ama kijelentése volt, hogy a történelemtanítás egyszerűen fölösleges.

Tetszett nekem a nyílt egyszerűség, mellyel a nagy tudós ezt kijelentette, de legjobban csak az, hogy nálunk is merik már kimondani a nagy igazságokat - ha még olyan kellemetlenül és furcsán hangzanak.

Magistra vitae! Emlékszem, mikor először tálalták elém a tetszetős hazugságot. Legtöbben nagy áhítattal hallgatták, s el is fogadták nyomban; csak néhányan berzenkedtünk ellene. Azután csakhamar beláttuk, miben áll a história mélysége. Megismerkedtünk emberekkel - kiket tulajdonképpen csak gyarló és elnagyolt vázlatban mutattak be nekünk -, furcsa hely- és tulajdonnevekkel és egy sereg évszámmal. A történelem tanulása olyanforma élvezet volt számunkra, mint egy Mauthner-féle prospektus betanulása. De olyan hasznos is. Mert mit kaptunk belőle? Emberismeretet?

Éppen nem; hisz a legutolsó ponyvairodalmi regény vagy kalendárium, régi adomáskönyv többet szolgáltat nekünk a lélektanból, az ember megismeréséből, mert itt csak egy csomó tett, mozgalom, áramlat felületes és legtöbbször gyenge rajzával ismerkedtünk meg, míg az irodalmi mű részletesen tárgyal egy-egy emberi lelket köteteken át. Ez az előny tehát elesik. Az irodalom, a lélektan elvégzi a maga feladatát. Ámde vannak, akik az úgy nevezett erkölcsi érzék jótékony fejlődéséről, a történelem tanulságáról beszélnek. Ezektől csak azt kérdezem: mi a morál, és hol találják fel a történelemben?

Arról a korlátolt hazafiságról, melyet középiskoláink tanulói végzetes örökségképpen visznek el magukkal, nem is szólok. A négy-öt tankönyvet betanuló lurkó éppoly tudatlan a tanév elején, mint a vizsgák letétele után. A szociológiáról fogalma sincs. Nincs látköre - és ami szomorúbb -, nem is lesz, ha tankönyvekre hallgat. Az élet ezer és ezer problémáját nem látja, mert sohasem hallott felőlük. Az állami életet mozgató erőkről, a békéről, háborúról, a jelen fő kérdéseiről fogalma sincsen. A multat sem érti, csak tudja. S ez a tudás, a tudásnak ez a feltétlen kierőszakolása a mai pedagógiának egyik legnagyobb szégyene és bűne.

Azt hiszem, mindenki egyetért velem abban, hogy csak olyan dolgot szabad megtanulnunk, melyről tudjuk, hogy fontos és hasznos. Ma azonban még mindég másképpen okoskodunk. Azt mondjuk, hogy kell, és szóhoz sem engedjük az ártatlan tanulót. Nem keltjük fel az érdeklődését a lényeg iránt; elzárkózunk a jogbölcseleti és szociológiai fejtegetésektől, melyek éppen nem olyan megtanulhatatlanok és megtaníthatatlanok, mint néhány pedagógusunk hiszi. Nincs az az elvont és mély filozófiai tétel, melyet kellő műveltséggel, igyekvéssel, a műszavak elhagyásával, ne értessek meg egy tizenöt-tizenhat éves fiatalemberrel.

Mindebből azonban még nem érthetjük meg teljesen az élet mesterének elnevezett tudomány agyrontó hatását. Tudnunk kell, hogy a tanulónak elő is kell adni azt, amit tanult. Rendben, egymás után. A vizsgálatokon legalább tíz percig kell beszélnie, ha szükségét érzi, ha nem. Gondoljuk meg jól: a nap süt a teremben, a vizsgázó szemébe ezer és ezer szín ötlik, fülébe hangok hatolnak, s neki távol ezektől összpontosítani kell a figyelmét egy olyan dologra, melyben semmi problémát nem lát - és beszélnie kell. Ha röviden felel, tudatlan, ha nem lát érdekest a csatasorozatokban, elbukik: következőleg erőszakot kell tenni az agyvelőjén, s fáradságos tusakvással köteles emlékezetébe idézni a tulajdonneveket, a tankönyvírónak válogatott különös mondatait, melyeket egyáltalában nem tart igaznak. A vitának helye nincs.

Nem akarom tovább folytatni e gondolat fejtegetését. Eléggé láthatták önök ebből is, mennyire túlbecsüli a mai pedagógia a rideg tudást. A történelemkultusz ennek egyik jellemző jelensége. A művészi tulajdonságokat azonban lépten-nyomon lábbal tiporják. Így történik meg az, hogy a diploma nemcsak kenyérkereseti engedéllyé süllyed le, hanem belépti jegy lesz a nyárspolgáriság mulatságaira, a száraz, unalmas pepecselésben tobzódó nagyképű tudatlanság otromba és az élettől elzárt könyvtáraiba. Az a nemzedék pedig, melyet így neveltünk fel, sem az emberiségnek nem lesz hasznos, sem magának, mert még annyi tartalmat sem öntöttünk lelkébe, hogy életét a maga kedvére, unalom és csömör nélkül élhetné le.

Ezen gondolatok kapcsán eszembe jutott, hogy mi lenne akkor, ha a művészi képességek fejlesztését tennénk a továbbhaladás előfeltételévé? Elismerem, hogy a művészetet tanítani nem lehet; azt azonban határozottan merem állítani, hogy az élvezetét igen. Mennyivel szebb világ mosolyogna be az iskolatermek homályos ablakain! Olvasnák a költőket - minden idő nagy költőit, s felcsendülnének Beethoven akkordjai és kápráztatnának Murillo vonalai és Böcklin színei. Azok, akik tehetségesebbek és arra születtek lennének, alkotnának. De nagyon kevés ember lenne, ki ne tudna bánni a tollal, az ecsettel, a vonóval vagy a vésővel. És minden tanuló gyönyörűségét lelné abban, ami az embernek a legnemesebb, a legnagyobb volt. És nem lennének ásítozó, boldogtalan nyárspolgárok!

Ugye, nagyszerű álom? Igen, álom, amely valósággá válhatik és válik is. A jövő tanterve már nem is követeli az irodalomtörténet életrajzait - vagyis a szoros értelemben vett történelmet -, és a széptanra, az olvasottságra helyezi a fő súlyt, így haladunk lépésről lépésre.

És jön idő, mikor az, amiről beszéltem, megvalósul.

Érdekes megfigyelni, hogy mennyi reménnyel, színnel, hangulattal telt meg a harc kikiáltásának évfordulóján a politika szürke és sivár perspektívája. A békegalambok természetesen elénk szállottak szelíd lebegéssel, zöld olajágat tartván szájukban, és bár magunk sem hittünk bennök, s amaz olajágakat mi magunk faragtuk és mázoltuk be a remény zöld festékével, egy pillanatra szivárványos ruhában megjelent szemünk előtt az óhajtott és várva várt béke, és boldogan néztük, hogyan ülünk fel a saját képzelgéseinknek. Az újságok stílusa is egy csapásra megváltozott, és ha eddig a béke kizártságáról beszéltek, most csak azt hangsúlyozták, hogy nagyon-nagyon valószínűtlen, s ha jön is, a messze jövőben van.

Ez a békeünnep nagyon természetes és előrelátható volt. A harcot bírtuk és viseltük teljes egy esztendeig, de most, hogy visszatekintettünk rá, s komolyan megfontoltuk a jelentőségét és tulajdonképpen először ébredtünk annak a tudatára, minő szívós és kitartó küzdelmet tudunk vívni, észrevettük, hogy kardunk kicsorbult, izmaink elernyedtek, és vágyva vágytuk a békét.

Az ilyen felvonásközi szünetek azonban nem sok reménnyel kecsegtetnek. Mindenesetre szükségesek, hogy a harcoló felek átlássák feladatukat, jól szemügyre vegyék a fegyvereiket és kipihenjék magukat, békét azonban nem hoznak.

Azt mondják, a király a nemzettel békét akar kötni.

Andrássy grófot magához hívatta, s ultimátumot adott neki, melyben akaratát a nemzeti jogok teljes el nem ismerésével egyenesen kimondotta. Az, amit a király a nemzetnek izent, parancs, mégpedig katonai és katonás, ellenmondást nem ismerő reglement, mely - úgy látszik - minden alkudozást kizár. A király elvárta a feleletet.

A választ a nemzet Andrássy útján a királyhoz juttatta, aki kijelentette az uralkodónak, hogy a békét megalázkodás árán nem vásároljuk meg. A fegyvert méltányos és becsületes béke esetében hajlandók vagyunk letenni, de semmisíteni vele enmagunkat: nem.

Minden a király válaszától függ. Előre is megjegyezhetjük azonban, hogy igen furcsa az a békeakció, melynél a kezdő fél hátrateszi vaskesztyűs kezeit, nehogy valahogy létrejöjjön a kibékülés: a kézfogáshoz pedig mindég két kéz szükséges, mely szabadon, békéltetőleg egymás felé nyúlik.

A békére valóban sohasem volt kevesebb kilátás, mint akkor, mikor legtöbbet beszéltünk róla, s a leszerelés sohasem kevésbé indokolt, mint most, a komoly kitartás harcának megkezdésekor. Bécsben eddigelé csak taktikáztak, különböző vívóállásba helyezkedtek, farsangi álarcokkal, üres szóbeszéddel igyekeztek megfélemlíteni, hitegetni, békére hajlítani a magyar nemzetet; most azonban, ha nem adjuk fel igaz ügyünk, ők is komolyan veszik majd a harcot, s mielőtt a háborúsdi bohócruháit, csörgőit és álarcait sutba vetnék, százszor is meggondolják majd: érdemes-e egy jogon és törvényen nem nyugvó, kétes kimenetelű vállalkozásba bocsátkozniok.

A harc komolysága, melyben elmúlt percek, napok, hónapok visszatartott hatalmas energiája van felraktározva, oly nagy tőke, hogy könnyelműen, kishitűen egy perc végzetes tévedése által kockáztatnunk nem szabad. Most igazán drágák a pillanatok, minden nappal hatványozódik értékök és súlyuk, s ha levetjük a kardot, akkor egész Európából felénk fog harsogni a homéri kacaj, mely annyiszor gúnyolta kudarcunkat, és ellenfeleink szemében nem lesz nagyobb súlyunk, mint a színpad hőseinek vagy a vásári bódék kikiáltóinak.

A konzervatív és gőgös Le Figaro komoly tisztelettel, higgadtan ír a magyaroknak egyéves harcáról. A bécsi lapok sem tudják elleplezni az erő és a kitartás iránt érzett önkéntelen tiszteletüket, mely a sorok között mind gyakrabban fel-feltűnik. A kitartást és szívósságot mindég tiszteljük, még ellenségünkben is.

És most ezt a sok energiát, komolyságot és súlyt, melyet annyi szenvedés és nélkülözés útján szereztünk meg, egy könnyelmű pillanat békehangulatában eljátsszuk?

Soha! A harcot folytatnunk kell!!

Az elvek harcáról van szó! Ha eddig üres jelszavakról, nemzeti hiúságról s egypár lázas fejű nemzetvezér túlkapásáról beszélt a kormánypárt, ma be kell látnia, hogy Ausztria kodifikálni akarja Magyarországnak tartományi jellegét, mégpedig nem mással, hanem mivelünk, azáltal, hogy letéteti velünk fegyverünket, mellyel egy teljes évig harcoltunk ellene. A leszerelés után Magyarország jelentőségben Szerbia alá süllyedne, s minden felkelése nem lenne egyéb hóbortos csetepaténál, esztelen gyerkőcök véres hajbakapásánál.

Az autokratikus hajlamú uralkodó akarom szavával el akarja némítani a panaszkodó, szenvedéseiben új erőre kapott nemzetet.

Itt nem hetvenhét vezényszó megkapásáról vagy meg nem kapásáról van szó, itt Ausztria szelleme kísért. A világos fejű Ugron Gábor szellemidézése sohasem volt időszerűbb, mint most. Újra megjelen előttünk a szabadságtipró, francia vért ontó Ausztria, kit mindég úgy képzeltem el, mint egy szikár, fekete köntösbe öltöztetett Lucifert, kiben még a bűn nagysága s a gonoszság nyíltsága sincs meg; felix Austria, a leányait kiházasító, ki Magyarországtól is a dualizmus természetellenes frigyét csikarta ki, ez az újkori, fondor Xantippé; ez a tudományt nem ápoló, a szabad és új eszmék rózsáit lábbal tipró vasaskatona, kitől a szabadság angyalarcú hősei szíven találva buktak hátra; igen, újra kísért ez a politikai kukta, ez az epés izgága, ez a sötétben settenkedő fekete alak, kinek csak annyiban van létalapja, amennyiben magunkat elvakíttatni és a rombolásba dönteni hagyjuk.

Helyes, nagyon helyes a szellemidézés: ha sohasem, most látnunk kell, ki az ellenfelünk. Mert, jegyezzük meg, a magyar mindég jó harcoló volt, de nagyon rossz békekötő. A történelem tanúskodik, hogy ez volt mindenkoron a fő hibája. De ez lehet a tragikuma is!

Nézzük csak hideg fővel, nyugodt szemmel a helyzetet, és nyomban átlátjuk, hogy a leszerelésnek s a méltánytalan békekötésnek hívei mennyire csalódnak. A mi erőforrásaink nem apadnak ki, Bécs azonban katona és pénz nélkül nem folytathatja sokáig a harcot ellenünk, s az agg, ősz uralkodó nem enged. Ámde az emberélet véges, és a nemzetek nem vesznek el, mint az egyének, mert emberi erő végleg meg nem semmisíti őket.

Az uralkodó állítólag egyenes és rövid - vagy igenlő, vagy tagadó - választ vár. Azt mondta: Akarom.

Minő feleletet adjunk erre? Tanakodunk, tépelődünk.

S ezalatt nekem eszembe jut egy gyönyörű francia költemény, mely a dal fönségének a legszebb apotheózisa.

A büntető angyal megragadja a hitetlent, és durván öltözve, haját cibálva a szitok szavak özönével igyekszik ezt a meggyőződését valló, egyenes lelkű embert a szelíd megalázkodásra és hunyász megalkuvásra bírni, azt harsogván a fülébe: akarom. A férfi összeroskad, de végül mégis felegyenesedik, és könnyes arccal, bánatának s zúgó haragjának mérhetetlenségében az égre fordítja sötét arcát, és összetörve, de meg nem alázkodva ezt kiáltja: Nem akarom!

Íme, itt a felelet! Ha a király ultimátumában benne volt a kihívás nyílt őszintesége, a nemzet válaszában is benne kell lenni a dac fönségének.

Az uralkodó azt mondta: Akarom!

A nemzetnek csak egy becsületes válasza lehet: Nem akarom!

Nagy panasz van önökre, kik sok újságot olvasnak, tisztelt olvasóim, s főleg mireánk, kik ezeket a röpke lapokat az izgalom lázában alig pár óra alatt összeírjuk, és minden vonzóval és csábítóval ellátjuk. Az újság, mondja a mi közös vádlónk, eredetileg arra volt hivatva, hogy a legérdekesebb és legfontosabb eseményeket leírja, s ezáltal a különböző helyen lakó különböző emberek között a közösséget fenntartsa; ma azonban már áthágja ezt a határt, s nemcsak a bel- és külpolitikával, törvényszéki, társadalmi kérdésekkel, újdonságokkal, börzehírekkel, közgazdasággal, hanem szépirodalommal, kritikával, filozófiával egyképpen foglalkozik, s közli a tudósaink cikkeit s a költőink verseit egyaránt. Mindebből bizonyos napról napra mindjobban kidomborodó felületesség származik, mely behatol a társadalom minden rétegébe, és megmételyezi az egészséges agyvelőket. Az újságok konkurrenciát csinálnak a könyveknek, s a könyvvásárló és olvasóközönségből mindég nagyobb és nagyobb rajok szakadnak ki, melyek az újságírókat ismerik el tanító papjuknak.

Ebben az érdekes pörben a felperes nem kisebb ember volt, mint Herbert Spencer, ki a legapróbb dolgok genezisét is oly komolyan és kísértetiesen mély belátással tanulmányozta. Ő vette először észre, mily sok embernek van újságműveltsége, s azóta használjuk ezt a frázist széltében-hosszában.

S valóban, ha megtekintjük a mai világlapokat, megdöbbenve kell látnunk, hogy mióta az első hírlap Olaszországban a XVI. század közepén megjelent, mily szédületesen nagyot haladott a hírlapirodalom, és bizony erős kísértésbe esünk, hogy teljesen elhiggyük Verne Gyula szavait, melyekkel megjósolta, hogy a jövőben az újság teljesen pótolni fogja a könyveket. Nem említem a Le Figaró-t, mely igazán mindenről szól, kezdve a politikától egészen a versekig s a zenemellékletekig, csak a magyar lapokra hivatkozom, az újonnan felserdült hatalmas újsággárdára, melyben annyi változatosság, életrevalóság és erő van. Alig két rövid év alatt hány új lap keletkezett nálunk, s mily hamar gyökeret fogott és megizmosodott mind!

Miben van tehát az újságcikkeknek az a démoni vonzóereje? Azt hiszem, hogy mindenekelőtt abban a körülményben, hogy nagyon elevenek, a jelenből szakítottak. Nemcsak az események újdonságát értem; természetesen ez is vonz, és mindenesetre jobban érdekel, mint a história, ami volt, mert a hírlap nem a múlttal és nem is annyira a jelennel, mint inkább a jövővel foglalkozik. Bármely cikk bizonyos vonzerővel hat ránk, ha az újságokban olvassuk. A könnyű, úgynevezett újságstílus gyakran a legbonyodalmasabb kérdéseket, melyeket egyetemi tanárok katedráikon hiába feszegetnek, érthetővé és vonzóvá tudják tenni a nagyközönség számára. A hírlapok a közművelődés érdekében eddig is bizonyára többet tettek, mint a népszerű előadások és felolvasások.

Az újság vonzóerejének fő rugója azonban az őszinteség. Nem a feltétlen igazmondás magával ragadó erejét értem. A zsurnaliszta sokszor bizony kénytelenségből és kedvetlenül is ír, nemegyszer saját meggyőződése ellenére is. Az újságolvasásnál az a tudat bűvöl meg, hogy azt, amit olvasok, egy oly valaki írta, ki velem együtt él, sétál a korzón, rendel magának fröccsöt a vendéglőben, és a saját ügyemet mégis ördöngös bűvészettel tudja a magáévá tenni. S ez majdnem mindég sikerül neki; sokszor ugyan nehezen megy, de csak addig, míg bele nem melegszik; s ha az első soroknál még kétkedik is az ügy igazságában, melyért lándzsát tör, biztos vagyok, hogy mire befejezi az írását, maga is hisz és kigyullad az arca. A vérbeli újságíró végtelen hajlékony, olyan, mint a Barnum cirkusz kígyótestű nője. S ennyiben igazán művész!

Ezért oly igéző a friss nyomdafesték szaga; ezért nincs semmiben oly hatalmas életerő, mint egy jól megírt újságcikkben.

Az újságíróban azonban soknak kell lenni a tudósból is. Értenie kell mindenhez. Az emberek veséjébe kell látnia. A helyzet felfogásához gyors ész, biztos ítélőképesség szükséges, hisz ő írja meg a politika fordulatait s leplezi le a cselszövéseket és a pártok sunyi fordulatait: ő a jelen krónikása, történetírója, akinek éppoly gyorsan és biztosan kell alkalmazni a történeti kritikát, mint a nyugalmas dolgozószobában író tudósoknak. Ő is tudós. S ha ez a kijelentésem mosolyt csal ajkaidra, kedves olvasóm, tudd meg, hogy nem mindenki bölcs azért, mert nagyképű.

Az újságírótól pedig semmi sem áll távolabb, mint a nagyképűség.

Fejtegetéseim során idejutottam. Azt hiszem, eléggé bebizonyítottam, hogy az újság korántsem oly megvetendő szellemi táp, mint azt feltüntetni szeretnék. Átfutjuk, elolvassuk és eldobjuk. Aztán pár perc múlva elfelejtjük. Ez azonban nem baj. Sohasem törekedtem arra, hogy olvasmányaimat eszemben tartsam, mert meg vagyok győződve, hogy ami értékes, anélkül is lelkem részévé hasonul, s ha nem, a megjegyzett és megtanult úgyis csak mint valami holt tömeg nyomja majd agyvelőmet. Felejtsük el, amit olvastunk! Tudom, hogy legkedvesebb költőimnek is ez lesz a sorsuk, jóllehet naponta forgatom őket; az azonban, mi bennök lényemmel egyező, szavaiknak, igazságaiknak eleven energiája, elolthatatlan átalakító csatornákat barázdál a szívemen. Ez áll minden könyvre s - az újságra is.

Ne essünk tehát túlzásokba! Az újság nemcsak a tartalmatlanok bibliája, hanem édesmindnyájunknak köztulajdona. Azt mondják, nincsen buzgóbb újságolvasó, mint Ibsen; a jelennek a drámaírója a jelen lapjaiból a jelen történetét és drámáját állítja össze. És én szilárdul állítom, hogy mindnyájan sok tartalmat, költészetet és mélységet találunk az újsághasábokon, ha figyelmesen olvassuk.

Egy év előtt külföldön vegyes és mindenekfölött unalmas társaságban, hol mindenki unatkozott, még az asztalon szomorúan lobogó lámpa is, a leányok, kik különben engem különcnek és az aprólékos kérdések lelkiismeretes búvárának tartottak, megkérdezték tőlem, miért kacérak a nők, s miért nem kacérkodnak például a férfiak. A kérdés erőltetettnek és nevetségesnek tűnt fel nekem, de, bevallom, zavarba jöttem, mikor a választ meg kellett reá adnom. Később azonban, hogy komolyan fontolóra vettem, s eltöprenkedtem élettani és lélektani magyarázatán, mindinkább háttérbe nyomult a nevetséges oldala, és nagyon érdekesnek, mélynek és komolynak mutatkozott.

Miért kacérkodnak tehát önök, bájos hölgyeim, s miért oly komolyak önök, uraim, még a szerelem lázában is, mikor szakállasan, fejükben komor gondolatokkal szembekötősdit és orronverőcskét játszanak ideáljukkal? Azt felelhetnék, hogy erre már megadták a feleletet ama rímben író egyének, kik lírai költő néven ismeretesek. Csakugyan; ámde most nem eme fent nevezett érdekes egyéniségek panaszairól, hanem a mi kérdésünknek egyszerű s mégis lehetőleg tudományos magyarázatáról van szó. Most nem elégszem meg avval a magyarázattal, hogy a nő természete a kacérság, s a férfié nem; ezúttal éppen ennek igazolásáról van szó, melyet talán sok olvasóm e hosszadalmasnak és bakafántoskodónak látszó fejtegetés rovására a kérdés egyszerű megoldásának tart. Nem úgy van!

Mindenki tudja, hogy ma már bölcseletileg és élettanilag be van igazolva, hogy a nő természete a hűség, a férfié a hűtlenség. A nő odaadó, szenvedő; a férfi csapodár és ledér. A drámák ezer és ezer ilyen nőideált állítanak elénk, a hű és férjük mellett holtig kitartó nők alakjában. Hű férfit azonban vajmi ritkán látunk ábrázolva; Othello is csak megcsalt férj. A férfiben a természetes a hűtlenség. S itt van a női kacérságnak szülő oka. A nő belátja, hogy őt mily igaztalanul játszotta ki a természet, és próbál védekezni kegyetlen törvényei ellen; azt hirdeti, hogy nincs szüksége a férfira, kiről előre tudja, hogy ővele vajmi ritkán éri be egy hosszú életen át, ellöki magától, kétszínűsködik. E durcás alakoskodás a kacérság. A férfi azonban nem játszhatja el e játékot, mert ő természeténél fogva hűtlen és csapodár. Ha alakoskodnék, önmaga paródiája lenne. Innen származik az a végtelen komikus hatás, mikor a bohózatírók kacér férfiakat léptetnek fel a világot jelentő deszkákon. Gondoljanak el, kérem, egy kacér közvádlót, körorvost vagy bankigazgatót!

A kacérságnak van azonban mélyebb jelentősége is; benne látom a szegény, minden tekintetben nekünk kiszolgáltatott nőnek aktivitását abban a nagy harcban, melyet a férfi és nő több ezer év óta vív egymással, s tényleg ez az öntudatlan védekezés és harcra hívás az, mely a nőt mindenekfelett jellemzi. Ez a furcsa védekezés megvan minden társadalmi fokon, minden műveltségi viszonyok közt élő nőkben, a vadaknál s a legműveltebb angol ladynél egyaránt, sőt - bocsánatot kérek - még az állatoknál is. Ki ne tudna a kacér galambokról s az enyelgő oroszlánokról?

A női nem tehát, hogy tétlenségre kárhoztatását bizonyos tekintetben ellensúlyozza, kerékkötőként lép fel a szerelem vásárán, és a bájaira üres igéretekkel és hazug frázisokkal alkudó férfit alaposan megvárakoztatja és kikoplaltatja, más szóval kacérkodik vele. S ez nekem annyira természetesnek, bölcsnek és végtelenül mélynek tetszik, hogy hajlandó vagyok a nem géniuszának betudni, kiről Schopenhauer beszél: ez a nemnek harcias és furfangos védekezése, mely minden nőben benne van, s mindegyik tudja, mint a madár a repülést, anélkül hogy tanulná. A legbutább, orrán túl nem látó liba is okos a viszonyok megkötésénél, és lovagjának ugyancsak sokat kell sóhajtoznia, míg megkapja ajkáról az első szűzi csókot, mert a leányka nagyon jól tudja, hogy a vásár előtt ő diktálja a feltételeket, azután azonban nem. Tárgyamnál fogva - legmélyebb sajnálatomra - nem beszélhetek egészen világosan, de azt hiszem, így is megért a kegyes és bölcs olvasó.

Ebből származik a nőnek végtelen ébersége és gyors körültekintő képessége, melyet a férfiak annyira bámulnak. Nekik szükségük van minderre, hogy gyorsan felismerjék a helyzetet s a férfit, kire az életüket bízzák. Ez a női érzelem, melyet én tapintatnak szeretnék nevezni, szintén azon fegyverek közé tartozik, ahová a kacérság, ezekkel harcolnak ők, az elnyomottak, miellenünk.

S a harc komoly és késhegyig menő: az ő egyetlen aktivitásuk.

A nő a szerelemben mindenütt szenvedőleges szerepet játszik. A férfi öleli, s azt mondják róla, hogy ölelkezik; csókoljuk, s azt vetik szemére, hogy csókolódzik. Később azután még nagyobb gondok súlyosodnak a nőre.

A gáládul elhagyott anyákról sokat olvashatunk az újságokban s a regényekben. A szoptatás, a gyermeknevelés, sokszor a kenyérkereset tisztán a vállaira nehezedik, s míg a férfi újabb kalandokra vadászik, ő szelíden és nyugodtan tanítja fiát az első imádságra, s a természetében levő állhatatosságnál fogva panasz és szemrehányás nélkül jóváteszi a másik nem könnyelmű mulasztását. Rossz apákról gyakran hallunk, az anya azonban természetszerűen jó. Ezért vonzódik a gyermekek kilenctized része inkább az anyjához, mint az apjához, s ezért dalolják meg a költők oly ritkán az édesapjukat.

Íme, itt van a kacérságnak jelentősége! A nőnek egyetlen védőfegyvere, a tétlenségre kárhoztatottnak egyetlen tette. Helytelenül ítélnek tehát azok, kik egy-egy ártatlan leánynak kacérságából gonosz és ravasz természetére következtetnek, s mindjárt készek lesújtó ítéletükkel; és igaztalanok a költők is háromrőfös panaszukkal és vigasztalhatatlan bánatukkal, mert a kacérság oly tiltó szó, mely ígér és boldogít.

A nő és férfi közti harcban a férfié a győzelem, s a nő diadala a legyőzetés. Erre azonban a nőnek kell megadni a jelt, a harci riadót. S ez a jel, ez a harci riadó a sokat szapult, megkönnyezett és mégis oly kedves és áldott kacérságnak leplezett őszintesége.

A Baccarat bemutatója után elkódorogtam az enyhe, tavaszra forduló éjszakában. Gyönyörűszép idő volt, az embernek mindenhez inkább volt kedve, mint az alváshoz: oly viruló, oly gerjedő s oly tavaszos volt minden. A fák dermedten állottak, a hold a tarjagos fellegekből olykor-olykor kikukucskált, s úgy tetszett, mintha az egész természet várt, habozott volna, hogy visszabukjék-e a tél jégkarjaiba, vagy felöltse-e a kikelet virágpalástját. Megvártam, amíg a lámpák kialudtak, s az utcák zsongása teljesen elcsendesedett, aztán kedvemre jártam fel s alá a néptelen mellékutcákon, és néztem a holdnak azt a különös ólomszínű, piszkos derengését, mely oly bizonytalanná és elmosódottá tett minden vonalat és színt.

A színdarab, közönyösen hagyott, de mégis gondolkozóba ejtett. A kártyaszenvedély problémáján töprenkedtem: mi lehet az alapja, az oka; mi magyarázza meg azt, hogy naponta ezer és ezer ember megy tönkre egy óra szenvedélyéért; miért nem tudják belátni, hogy a kártyázás feltétlenül veszteség még a nyerőre is? És mért van az, hogy a kártya, mely távolról oly lelketlenül érdektelennek látszik, belopódzik nemcsak a klubok zárt termeibe, hanem polgárjogot nyer a legjobb családoknál is, és ott, ahol az unalom terjeng, egyetlen mentőeszköze az ásítozóknak.

Természetesen, rögtön kész voltam a felelettel, amint biztosra vettem, hogy olvasóim már most is teljesen megoldottnak látják a kérdést. A fülembe száz és száz közhely, frázis zúgott, mit ez esetben feleletül kaptam volna soktól - de én bizalmatlanul utasítottam vissza mind.

A szerelemnek, az iszákosságnak és sok más szenvedélynek mind igen világos az alapja. Szeretkezem és iszom nyakra-főre, mert szervezetemnek ebben a pillanatban gyönyörűséget okoz, és a többit mit bánom én. A kártyázás szenvedélyével azonban nem végezhetünk ily könnyen, mert sem a nyereségvággyal meg nem magyarázhatjuk teljesen, a változatosság, a szórakozás hajszolása meg olyan tág általánosságok, hogy majdnem semmit sem mondanak. A kártyában van valami démoni erő, a magyar nép is az ördög bibliájának nevezi. Hanyatt-homlok, ostobán rohanunk be a szerencsétlenségbe, szerelmesek leszünk a romlásba, és boldogok vagyunk, ha elveszünk általa.

A kártyázás démoni mulatság: ez a leghelyesebb kifejezés, mert az általa szerzett élvezet lélektani alapjára mutat. Bármint csűrjük és csavarjuk is a dolgot, ki kell mondanunk, hogy a kártyás perverz, különleges, merész és álmodó ember, ki hadat üzen a természetességnek. A természetes az, hogy aki szegény, szegény maradjon, s akinek pénze van, ok nélkül ne veszítse el azt. A kártyázó azonban feje tetejére állítja ezt az igazságot, és nekitámad a valóságnak, párbajra hívja a sorsot, és fellázad a természetesség ellen. Egy új világot alkot, melynek istenévé a szeszélyes véletlent teszi, és merész tusára hívja a sorsot, hogy győzze le, vagy emelje fel.

Ebben a pontban kell keresnünk a kártyaszenvedély magyarázatát. A kártyázó egy új életet, egy egész új világot alkot magának, ahol esztelenül, gyorsan és lázasan jönnek a sorsfordulatok. Benyúl a haladó szükségesség kerekeibe, s tevőleges szerepet látszik játszani ott, hol mások csak szenvedőlegeset. A kártyázás az örök szükségességgel való félelmetes és förtelmes kacérkodás. Mi remegve, sápadtan várjuk a sors intézkedéseit, és hideg iszony fut végig ideghálózatunkon, ha csak arra is gondolunk, hogy boldogságunkban mily rombolásokat visz végbe csak egy év múltán is - a kártyás, éppen ellenkezőleg, kíváncsi a sors működésére, és idézi csapásait, gyorsítja lépteit, parancsolni akar neki. Ezért az az áhítatos csönd, az az elfojtott hallgatás a monte-carlói kártyabarlangokban, mintha mindnyájan lesnék a sors misztikus fuvallatát, mintha rettegnének valakinek jöttétől. Az ember ilyen pillanatokban éveket él által. A háttérben csakugyan évtizedek története intéződik el. Valóban, nem alaptalan az a néphit, hogy a kártya őszit.

De nemcsak ezen, hogy úgy mondjam: metafizikai vonzerővel hat a kártya, hanem azon különös ellentéttel is, mely az életben való verejtékes pénzszerzés s a kártyaszerencse rémületes esélyei között van. Megszoktuk azt, hogy egész életünk, boldogságunk pusztán a pénz körül forgott, s így különös gyönyörűséggel nézzük az olyanforma elegáns tusát, mely az élet durva küzdelmét oly finoman mímeli, mint a kártyázás.

Itt kesztyűs kézzel fojtogatjuk egymást, s ha buknunk kell, nem fogcsikorgatva távozunk, hanem elegánsan kivezettetjük magunkat a szolga által az udvar rejtett kertjébe, s ott minden teketória nélkül halántékunknak szegezzük a forgópisztolyt. A kártyázásban tehát egy miniatűr életet teremtünk, a valódinak örömeivel és csapásaival, hogy képletesen szóljak: vihart kavarunk egy pohár vízben.

Ennek a viharnak azonban urai és istenei vagyunk, nem annyiban, amennyiben feltétlenül engedelmeskedik akaratunknak, hanem annyiban, hogy bármelyik pillanatban felkelhetünk a kártyaasztaltól, s ekkor egyáltalában nem sújthatnak gyilkoló villámai.

Mondanom sem kell, hogy mindezzel csak a kártyaszenvedély lélektani alapját kíséreltem megvilágítani, s nem tankönyvekbe való tanleckét szándékoztam írni a kártyaszenvedély káros és elítélendő voltáról.

Ha erkölcsi szempontból vizsgálnám a kérdést, akkor sem azt kérdezném, jó-e vagy rossz-e a kártyázás szenvedélye, hanem hogy okos-e vagy oktalan. Kell kártyáznod? Helyes, elő az erszényt, kezdjük a játszmát, nem ítéllek el! És tudd meg, ha egy vagyont vesztesz el egy kártyán, pusztán azért, hogy egy kiállhatatlan perc unalmát a veszteség fölött érzett töprenkedés és lelkiismeret-furdalás által elűzd - még akkor is bölcs embernek tartalak.

Keserű örömmel olvastam az újságokat annak idején, midőn megtörtént az a csoda Pócson, hogy a Szűzanya képe elkezdett könnyezni, de most, hogy a tudomány papjai is beleszóltak a vitába, s néhány újságíró belelovalta magát a lelkesedésbe és felháborodásba, valósággal elfog a bosszúság. Minek ez a sok zaj semmiért, ez a hűhós bizonykodás, az újságíróknak kövér krokodiluskönnyei és sóhajai, hogy a tudomány századában még járnak a szellemek és könnyeznek a képek? Nem méltóbb a hideg cinizmus és a megértés közönye hozzánk, kik az Igazság kolosszális ívlámpája körül csak úgy zúgunk, cincogunk, mint az éjszaka színes bogarai és szárnyas férgei? Valóban: az ily esetben vagy napirendre kell térnünk a csoda felett, vagy magyarázni azt - megbotránkozni, fellángolni, nézetem szerint legalábbis nagyon ízléstelen és hazug eljárás.

Minek a sok hűhó? Hatvan ember azt mondja, hogy egy kép előtte könnyezett, s ők mind ennen szemükkel látták azt. Az ember meghallgatja a fanatikust, mosolyog a beszédén, s nem ejt több szót róla. Nálunk azonban nagy lármát csapott mindenki, s énelőttem éppen ez volt a gyanús: itt a felháborodás, a méltatlankodás alatt valami hit vagy legalábbis kétely lappangott. Ki tudja, hátha?...

Nyugodtan, mosolyogva ítélem el a szellemlátókat s a feddőket egyaránt, és most igazán nem tudom, ki volt a tudománytalanabb közülök. Az otromba tömeg eksztázisba jött, és nem tudta magát ellenőrizni érzékszervei által, gyenge volt. Csalódott, mert hisz természetes, hogy csak azt tartom valónak, amit magam előtt látok és érzékelhetek. Ámde viszont a tudományosság kérlelhetetlen apostolai sem jobbak a Deákné vásznánál, mert ők meg-megfeledkeztek arról, mily sok csodát nem értünk, s mégiscsak forog a föld tengelye körül, s mi ennek ellenére mégiscsak nyugodtan alszunk. A szemeimmel látom, hogy mi van előttem, s hogy az ég kék; tudom, hogy minden perccel öregszem, s testem már egy évszázad múlva régen elrohad - de mindebből a sok jelenségből mit értünk meg? Semmit, semmit. Ezt a tudatlanságot a tudomány is elismeri, és becikkelyezi a többi tantételei közé a feltevések és hozzávetések alakjában. Minek tehát a pöffeszkedés és nagyképűség? A durva tömeg olykor-olykor megengedi magának, hogy ő is filozofáljon, s a sok érthetetlenséget - akárcsak mi, hivatalosan elismert, céhbeli bölcselkedők - egy újjal, a babonával vagy a vallás misztériumával igyekszik megmagyarázni. Sejti, hogy valami van a függöny mögött, a kezével akarja megfogni az elérhetetlent s az érthetetlent. Amit mi a bölcsészet műnyelvén magánvalónak és szubstanciának nevezünk, arra ő azt mondja, csoda, és - a Szűz Mária-kép könnyezik.

A világért sem akarom a vallást vagy a babonát dicsőíteni, mindezzel csak magyarázom azt, miért találjuk természetesnek még mainapság is a szellemekben való hitet. A szellemek éltek és élni fognak mindaddig, míg emberek lesznek a földön; olykor-olykor tudományos koturnuszt húznak föl, a szellemjárás azonban sohasem szűnik meg, mert a bennök való hit hatalmasabb, mint maga a vallás. A legnagyobb költők mindég többet beszéltek szellemekről, mint a földiekről, sőt Shakespeare darabjában a színpadon még ma is fellépnek. És mi mégsem csapunk botrányzajt!

A múltkori pócsi eset is, mely engem legkevésbé sem háborított fel, ezt bizonyítja. A vallás gyámoszlopai korhadoznak, napról napra több a hitetlen; a szellemekben való hit azonban éppen az alsó és a felső osztályok hitetlenné válásával kapcsolatban mindég erősebben domborodik ki, és követeli a maga jogát ott a spiritizmus, itt a babona alakjában, és benső metafizikai szükségletet kielégítő tápja lesz mindazoknak, kiknek a nyugodt, önálló bölcselkedés nem jutott osztályrészül.

Az a pócsi paraszt, ki most kész meghitelni is, hogy csakugyan látta a festett Szűz Mária szeméből a könnypatakot lecsurogni, ha szerencsésebb anyagi viszonyok között él, bizton Flammariont olvassa és a kékfényű borszeszláng világánál szellemeket idéz, vagy egy ideges zsúrtársasággal asztalt táncoltat. A szellemhivés ma társadalmi jelenség. Mindnyájan egyformán hitetlenek vagyunk a vallásban, s egyképpen kacérkodunk a másvilág ismeretlen rejtelmeivel. Egy új, fantasztikus követelődző hit bontogatja szárnyait, a szellemek azonban ma sem hagynak el bennünket.

Innen tekintve egyszerűbb és érthetőbb lesz a pócsi csoda. Azok a parasztok, kik a kép könnyezését látták, lelkük mélyén egytől egyig vallástalanok és spiritiszták, mert nem elégszenek meg a hit józan malasztjával, s mohón kapnak a csodák hódító és olcsó pálinkájához, akárcsak mi a szellemidézések abszintjéhez.

Nem állítom, hogy a csodalátók különleges ideges lények: tudatlanok, képzelgők, parasztok - de a XX. század parasztjai.

A pócsi esetben minden komolyan gondolkozó egy érdekes társadalmi jelenséget lát, s maga az igazi tudomány is nyugodt fölénnyel s nem nagykapu felháborodással veendi majd tudomásul, mert a tudáshoz semmi sem áll közelebb, mint a kétkedés és a mosolygás.

Az idők ismétlődnek. Az ember a régi, javíthatatlan, cinikus álmodó marad. A világ beszélhet a kor diadalairól, a villamos szikra, a telefon, a gőzgép vívmányairól, az ember csodákat keres, s ez érthetetlen zűrzavarból kéjes remegéssel fut az ismeretlen árnyékokhoz, a rejtelmes szellemekhez. Mi is álmodunk, kétkedünk, tétovázunk.

Mert oly nehéz meghalnunk e részvétlen, kemény rögön egymagunkban, remény nélkül, ó, Büchner!

Marcel Prévost a Figaró-ban vezércikket ír, s a francia szeszfogyasztás csökkenésével szoros összefüggésben álló művészi kijózanodásról folytat felettébb érdekes elmefuttatást.

Prévost úr rideg adatok alapján kimutatja, hogy az irodalmi csapszékek keresete az utóbbi időben tetemesen megcsappant, amit csak arra vezet vissza, hogy a francia artisták felhagytak üres hóbortjaikkal, kávéházi részegeskedésükkel, s a nyugodt élet révébe tértek, hogy újra hideg fővel, izmos karral alkothassanak.

Az abszint, az éter, a chartreuse tehát ezentúl száműzve lesz a művészek enteriőrjéből. A párizsiak ezután nem neveznek minden részegeskedő és zavarosan beszélő iparlovagot költőnek.

A bölcs franciák tavaly a régi görögök klasszikus tornáit elevenítették fel. Ma a költészetnek álmos, likőröktől petyhüdt lelkét pezsdítik fel a józanság hűs zuhanyával.

Belátták végre azt, hogy a művészkompániák dorbézolása éppoly nyárspolgári, agyroncsoló és butító, mint a kishivatalnokok és a parasztok vasárnapi sörözései és hetedhét országra szóló dáridói. A bomlott idegzetnek zavart rezgéséből, a mámornak rózsás ködéből kelhetnek selyemlágy harmóniák és csodálatos tónusok, az igazi művészet azonban enlázából és mámorából táplálkozik, nem a csapszékek pálinkagőzéből és a lebujok gyönyöreiből.

A közmondás azt tartja, hogy borban van az igazság. A művészi ihlet azonban semmi esetre sincs benne.

S minek vajon a művésznek a láz, a mámor, a részegség?

Azt hiszem, ezeket élvezni csak a közönséges ember előjoga. Az igazi művésznek a feltalálás gyönyöre a láz, az alkotás heve a mámor, s a mű sikerülése a boldog, földöntúli részegség.

A korhely Párizs elűzte a kopott és ósdi dekadenseket, s új szellemű, erős karú, romlatlan agyú költőknek nyújtja a pálmaágat, kik nem ficamítják ki nyelvüket, mielőtt egy igazságot kimondanak, hanem törekvésükkel azon nagy emberekhez csatlakoznak, kik a földön megjelenő igazságokat és rejtelmeket röviden és egyszerűen fejezik ki. Azoknak, kik azért hebegtek, hogy dadogásukkal mélységet és tartalmasságot sejtessenek, ma el kell némulniok.

Párizs tehát kijózanul. Budapesten azonban költőink nagy habokban töltik serlegükbe az abszint gyilkos-zöld árját, s hencegő garral árulgatja néhány lélekben tartalmatlan és tanulatlan poétácska a dekadencia óságait, hátha felül nekik valaki.

Mi semmi esetre nem. Mert látjuk, hogy ezek az urak, kik betegeknek, idegeseknek hirdetik magukat, voltaképpen nagyon is egészséges, ravaszdi számítók, kik tükörből tanulják a kétségbeesés tragikus pózát. S ez nekik csakugyan nagyon rosszul áll.

Ők csak különködők, nem is különcök.

Egykor a költő a láztól és megindultságtól remegve zarándokolt el a castali forráshoz, hogy kristályhabjaiból ihletet igyék. A mai poéta eddig megelégedett a kávéházi kaszírnő részegítő kotyvalékával is.

A kedves franciák azonban idejekorán észrevették magukat, s mától kezdve nem lesz szégyen, ha a művészember a józanságot írja zászlajára, s messzire elkerüli a kávéházak dohányfüstös barlangjait és festett hazugságait.

A költészet múzsája a költők benső tűztől megperzselt ajkaira újra kedvesen nyújtja az ihlet jéghideg hegyipatakvizét a megnemesült művészi ízlésnek modern, gyémánttal ékes serlegéből.

Ottó Hanfer, a jeles műfordító, kellemetlen ajándékkal lepte meg a derék németeket. Lefordította Oscar Wilde-nak Poenis-ét.

A helyzet humora elég nagy. Tessék elképzelni a túlfinomult idegzetű, vakítóan fehér bőrű angol dandyt pirossal beszegett, bojtos, német hálókabátban és egy ódivatú, patriarchális hálósipkában!

A műfordító érezte ezt, s egy hosszú előszóban kér bocsánatot a tisztelt publikumtól, hogy oly költőt bátorkodik lefordítani, ki nem úgy énekel, mint a többi. A közönség mindenkoron nagyon kényes és kényelmes, s ha egy poétát azon melegében nem ért meg, rögtön hajlandó következtetéseket levonni - természetesen nem a maga, hanem az író rovására. A német olvasóközönség is ilyen. Ha egy frissen megjelent köteten nem látja a múlt korok és legalább az egyetemi professzorok értékjelzetét, s hozzá az író nem úgy gondolkozik és dalol, mint az előtte élt ezer és ezer, nyárspolgári fennhéjázással csapja be a könyvet s a sutba veti. Azt mondja rá, hogy nem klasszikus, érthetetlen.

Oscar Wilde ma még sokak szerint szintén e nem klasszikusok és érthetetlenek közé tartozik.

Kétszáz év múlva biztosan egyetemi tanárok tartanak róla előadásokat. Akkorra klasszikus lesz.

S nekem az íróknak ebbe a két csoportba való beosztása mégis végtelenül tetszik, mert úgy hiszem, ez az egyetlen módja annak, hogy a minden haladásra és gondolkozásra tunya elmét végleg megfosszuk kritikai jogától.

A jelen nagy alkotásait nem képes megóvni az ítélőtehetséget és ízlést nélkülöző, mindég külsőségek után ítélő otromba tömeg sekélyes és ingadozó véleményétől és elvakultságának dühtajtékától. A múlt nagyságait azonban valahogy meg tudja védeni az idő tisztes patinája.

A jelen derűre-borúra gyártja szétomló ítéleteit. Az idő azonban véglegesen megalkotja, s az, akit klasszikusnak ismer el, az is marad.

Shakespeare ma halhatatlan. Egykor csak mint derék színigazgatót temették el kartársai.

Az idő lehetetlenné teszi az irodalmi anarchiát. Minden írásra megváltozhatatlan és letörölhetetlen pecsétjét üti.

S mily bölcsen is van, hogy ma nem kell megkérdeznem a körülöttem járkálókat, hogy mit ér Poe Edgár, Byron és Shelley, mily jó, hogy nem okvetetlenkedik be az én szubtilis, nagy poétáim értékének megállapításába a tökfilkók és zöld gyerkőcök nagy serege. Az idő klasszikusoknak ismerte el őket, s ez a szó mindenkit elnémít.

Még elgondolni is iszonyú, mit tenne az iromba tömeg, ha kezébe adnák a Hamlet-et, hogy önállóan mondjon róla ítéletet, vagy hogy azokat a modern angol költőket kellene megbírálnia, kiknél a fényt mindég kétszer annyi árny takarja el, s minden szó mögött egy rejtett, mély gondolatvilág lappang!...

Ez ellen szerencsére biztosítva vagyunk az írók hagyományos osztályozása által, mely a közönséget teljesen lefegyverzi. A tömeg sohasem hajlik meg az érdem, hanem mindég csak mások véleményei előtt.

Oscar Wilde-nak is van ideje várakozni, míg bejut a klasszikusok panteonjába. Ma még modern, különc és forradalmár. Holnapra már klasszikus lesz.

Minden nagy író irodalmi forradalmár volt a maga idejében.

Ezt az örök igazságot már kezdik belátni a nyugodt németek is, s íme, buzgón fordítják a német bonhomiának és vérmérsékletnek éppen nem hízelgő nagy Wilde-nak verseit, sőt már a napilapjaik is tárcát hoznak róla.

Mi magyarok azonban állunk egy helyen. Nem keresünk mélységet, nem unjuk meg azokat a siralmasan unalmas visszhangjait a népdaloknak s a kopott hangicsálásoknak, melyek olyan világosak, mint az üres levegő, a semmi, és üres fitymálással nézünk mindenre, ami külföldről jön. A katedrákról még mindég az egyedül boldogító "nemzeti" költészet igéit hirdetik.

Vajon mikor nyitjuk ki kapuinkat a művelt nyugatról jövő acélos légáramnak?

Vajon ujjászületik-e irodalmunk?

Vagy igazat adunk a gúnyolódó Grillparzernek, ki azt mondotta, hogy Kantnak, ha magyarul ír, csak két példányban kellett volna megírni A tiszta ész kritikájá-t?

A nyári éjszakában vászonsátrak alatt halvány gázvilágításnál buggyos ruhájú bohócok hemperegnek. Az ember fásultan vetődik be a porondolt, kétes világú nézőtérre, s a színes és kavargó tömeg jókedvét szemléli. Nézi a szélesre húzódó ajkak gyönyörét, hallgatja a kétszínű sóhajokat, s észreveszi, hogy ez a tömeg, mely itt lelkesül, tapsol, gyönyörködik és sápad, még mindig a régi, az évezredek előtti, mely rajongva követelte: panem et circenses.

Kenyeret és véres gyönyörűséget. A jelszó és a mögötte meghúzódó lényeg ma is ugyanaz. Az éhséget s a vért zaklató kíváncsiságot két ezredév sem tudta kielégíteni. A mészárosoknak s a cirkuszigazgatóknak ma is kövér az erszényük. Az pedig, aki azt hiszi, hogy a cirkuszi mulatságoknak csupán a formája maradt meg, csalódik. Az ember vért, veszélyt, a veszély diadalmas leküzdését akarja látni, mint egykoron, midőn a gladiátorok dulakodtak a vértől mocskos homokban. A modern színpadon szenvedő emberek csendes tragédiái már nem gyönyörködtetik eléggé, de a cirkusz, a komoly emberélet kockán forgása még mindig lázba hozza.

Még mindig. Minden a régiben maradt. Csak tán a tapintat s a hazugság lett nagyobb. Önkéntes gladiátorok, csepűrágók és erőművészek ma is akadnak, kik vékony kötélen szívesen lebegnek az örvény fölött, s jó pénzen még az életüket is eladják. A halottakat pedig ma is gyorsan szállítják el, hogy az ezerszemű cézár mulatságát meg ne zavarják.

Addig azonban, amíg a hintán halálugrásokkal mulattatnak bennünket, s forgószélgyorsasággal cigánykerekeznek, mutatványaiknak tisztán az életük veszélyben forgása ad varázserőt. Rossz cirkusz az, melyben haláleset nem esett, vagy nem eshet. Az újságéhes ember ma is izgatottan várja a hajmeresztő mutatványt, s becsapva érzi magát, ha néhányszor nem fut át hátgerincén a fagyos borzalom kéje. Mindezt, természetesen, nem merjük bevallani, de eltitkolni sem igen tudjuk.

Emlékezhetik mindenki, mily kínos feltűnést keltett nálunk pár évvel ezelőtt, hogy a bikaviadaloknál a bivalyok csak ólmozott szarvval öklelődztek. Az érdeklődés hirtelen megcsappant. Akik ott voltak, komédiának nevezték az egész látványosságot. Hiányzott belőle az emberélet veszélyben forgásának komolysága és izgalma. Az állatvédők megtették a maguk kötelességét. Az embervédők azonban nem mutatkoztak.

Ma sem. Sohasem. A cirkuszokban most is estéről estére gyönyörködünk a rizsporos héroszok hősiességein. És nem unjuk meg mímelt merészségüket, és nem szégyelljük közönyös és hazug szánalmunkat.

Többször megfigyeltem a közönséget, míg a harlekinek mulattatták.

Egy pillanatra mintha megilletődnék. Vár és les. Előkészíti magát az élvezetre. Aztán halálos csend lesz. A halottfehér bohóc lassan húzódzkodik fel a lengő trapézra. Inak feszülnek, izületek ropognak. A közönség nyugodt gyönyörrel könyököl ki a páholyok bársonypárkányára. Majd dörgő taps mennydörög föl, az arcok kipirulnak, a tenyerek megmozdulnak, a nyomott mellekből sóhaj tör ki: mily gyönyörű volt. Néhányan talán azt gondolják magukban: csakhogy vége.

A sápadt ember pedig boldogan hajlik meg. Fakult bíbor függönyök mögött egy szedett-vedett internacionális társaságban talán az anyja öleli magához.

Van neki anyja? Ki gondolt volna eddig erre? Egyáltalán gondolt valaki arra, hogy a bohóc ember is?

Senki. A közönség kíméletlenül kéjeleg a halállal való kacérkodásban. Csak némelyik pillanatban - ilyenkor - veszi észre a könnyeket, melyeket a szegény harlekinek a dúlt porondra hullattak. Mennyi könny. És ekkor eszébe jut Verlaine bús bohóca. Az, aki a halvány holdfényben fáradt kacajjal bohóckodik, s az inge oly szomorúan lebben meg, mint egy hosszú, bánatos, fehér szemfedő...

A Lipótvárosban, a szegény Budapestnek ebben az aranygettójában, a pünkösdi alkonyatban rohanó villamoson történt. Egy fiatalember a kocsi ajtajára dőlve, fütyörészve bámulta a színes nyári naplementet. A kocsi megállott. Egy férfi és egy nő habfehér nyári ruhában szállt fel a kocsira. A gyerekember boldogan és ártatlanul bámulta a gyönyörű asszonyt. Szembe került vele. Aztán kicsit gondolkozva, de mégis önkéntelenül a kalapjához kapott, s oly határozottsággal, mint egy férfi, oly tiszteletteljes bájjal és finom mosollyal, mint egy gyerek, csak mintegy csodálkozása kifejezéseképpen - köszönt neki. Az úriember természetesen idegesen felpattant. Izgatottan kérdőre vonta a fiatalembert. A névjegyeiket kicserélték.

Én, aki szemlélője voltam ennek a csendes botránynak, nyugodtan néztem végig mindezt, aminthogy minden ügy jobb elintézetlenül, mint elintézve. Ennek az ügynek révén azonban gondolkozni kezdtem a két úriember viselkedéséről, s úgy találtam, hogy feltétlenül az illemtan-forradalmár fiatal gyereknek volt igaza, aki megemelte kalapját azon nő előtt, kit ugyan nem ismert, de aki a zavaros és gyönyörű alkonyban tavaszos muzsikát kavart szívében.

A fiatal forradalmár ma, természetesen, még számkivetett. Az illemtanok ma még elítélik, a társaságok ma még kizárják ezért, s talán már le is sújtott gyerekkoponyájára a nehéz párbajkard. Nekem azonban mindezek ellenére tetszik az ő egyenessége és becsületessége. Nem lehetetlen az sem, hogy egykor majd kvalifikálni fogják az ő eljárását. Meg lesz majd engedve, hogy a férfi a nőhöz becsületesen és egyenesen közeledjék. Nem kell keresni majd a hamis és üres jogcímeket a bemutatkozáshoz. A férfi a nőt már eleve ismerősének tekinti, s nem ütköznek meg azon, ha majd egy balzsamos és sugaras tavaszestén leemeli a kalapját a nő előtt, s néma hódolattal azt mondja neki: Milyen szép vagy, te imádnivaló nő, én mondom neked ezt, a csodálkozó, megigézett férfi.

Gondolkozzunk egy kicsit, s kérdezzük meg magunktól, van-e természetesebb ennél? Gondoljunk csak a kényszerismeretségekből származó köszönésekre, azokra az emberekre, kik naponta találkoznak velünk a körúton, a képtárakban, színházban, s egy véletlen bemutatkozásnál fogva jogot formálnak arra, hogy köszönésünket kicsikarják, vagy üdvözlésüket elfogadtassák. Milyen kellemetlenek az ilyen ismeretségek, s milyen természetellenesek az ilyfajta köszönések! S gondoljuk aztán el, ha a férfi, ahelyett, hogy tolakodó tekintetével üldözné a nőt, egyszerűen megemelné előtte a kalapját. A nőnek, természetesen jogában állana a köszönés el nem fogadása is.

Egy internacionális és ideális barátságra gondolok, aminő a különböző nemzetek szabadkőművesei és szocialistái között van. A férfi s a nő nemi egymásra utaltsága és érdekközösségének társadalmi kifejezéseképpen bárhol is köszönthetné egymást. Ez egy békés forradalom kezdete volna, mely lassanként ledöntene minden korlátot, melyet az ósdiság nevében emeltek a két egymásra utalt, együttélésre hivatott nem közé.

Reviczky egy költeményében megemlíti, hogy az asszonyok, a leányok mindenütt ugyanazok. Utazunk, az égaljak változnak, az emberek más-más ruhában járnak, ismeretlen nyelven beszélnek, a nők azonban mindenütt nevetnek, mosolyognak és szenvednek. Az ő kacajukat, mosolyukat és néma panaszukat mindenki egyformán megérti, akár a zenét. Azt hisszük, hogy mind régi ismerőseink.

S miért ne köszönthetnénk őket ekkor? Ismétlem, feltétlenül a forradalmár fiatalembernek van igaza, ki talán tudtán kívül egy groteszk és nagyszerűen merész forradalomnak megindítója. Üdvözölni kell őt mindenkinek, ki elégedetlen barbár, nehézkes és szertartásos társadalmi viszonyainkkal. A férfinak joga van a nőt köszönteni, mert már eleve ismerőse és barátja. S ebből csak nyerni fognak mindketten: a férfi is, a nő is. Az érintkezés, a közeledés természetessé tétele levezető csatornája lesz annak a leleményes szemtelenségnek, bárgyúságnak és elkényszeredettségnek, mely ma a vasúton, a villamoskocsiban, az utcákon forrva, ujjongva tobzódik. S mi, a divatnak és előítéletnek kényszerű bábjai, nem leszünk kénytelenek felajánlani a hölgyeknek az esernyőnket, ha az ég derült, s hozzá akkor, ha magunknak sincs esernyőnk.

Megkezdték az asztalbontást. A világ két legnagyobb lapja, a Nineteenth Century s a Figaro egymás után siratja el a régi jó időket, mikor még érkezésünk és kedvünk volt ebéd és vacsora után az asztalnál időzni. Ma más napok járnak. Sietve eszünk és gyorsan távozunk. A haladó ember még a gyomrával szemben is zsarnok, még az asztalnál sem ér rá érzelegni, s nagyon keveset törődik azzal a néhány gourmand-nal, kinek most egy egyszerű társadalmi jelenség rideg megállapításánál összefacsarodik a szíve.

Vége van tehát a hosszú, kedélyes ebédnek, a hetedhét országra szóló széles dáridóknak és tivornyáknak. Ma az evést közönséges fiziológiai folyamatnak tekintjük. Elvégezzük, néha bizonyos ínyencséggel, néha unott kényszerűségből, s odébb állunk. A konyhaművészet titkaiba betolakodott az újkor kísértő szelleme: az öntudatosság. Ma a legpompásabb fácánsült, a legkitűnőbb főzelék és cukrászbolti remekmű mellett is tudjuk, hogy nem teszünk egyebet, mint szervezetünket bizonyos mennyiségű leguminnal, koffeinnal és fehérjével látjuk el. A szakácsművészet költészete megszünt.

Mi az oka mindennek? - kérdi a tépelődő Marcel Prévost. Azt írja, hogy a modern élet ziláltsága okozta a gurmandéria hanyatlását. Mindez igaz lehet. A szegény fővárosi hivatalnok nem valami lucullusi gyönyörrel kanalazhatja délután három órakor a megbőrödzött vendéglői levest. Ezenkívül az idő is hajtja. Eszik és mennie kell.

Én azonban azt hiszem, hogy az asztal csődjének fő-fő okozója az a napról napra mindinkább tért hódító, boncoló öntudatosság, mely tudományban, művészetben, társadalmi életben egyformán lép föl. A modern ember tudja, hogy mit eszik. A régi nem tudta. Egykoriban voltak a háziasszonyoknak, a szakácsnéknak egyéni fogásaik, elárulatlan titkaik. Most a legutolsó, csak kissé tanult szakács is túltesz az eredetieskedő gazdasszonyon, kinek csörögefánkjait, tortáit és töltött káposztáit egykoriban hét határ dicsérte. A technika kiszorította az egyéni leleményességet, akárcsak a hadászatban az ágyuk és lőfegyverek az egyéni bátorságot. Úgyhogy azt kell hinnünk, hogy régi lakomáknál az ételek szertartásos élvezésével mintegy azt a fáradságot becsülték meg, melyet a szakács a fogás előállítására fordított. Ma a legbonyolultabb alkatú fogást is játszva, pár perc alatt habarja össze a modern konyhaművész, s ízlésesen fölszerelve, könnyed eleganciával teszi elénk. Játék az egész.

A konyhaművészetbe betolakodott öntudatosság jellemzésére érdekes annak a francia kémikusnak kísérlete, ki pár év előtt az összes tápszerek kivonatával próbálta pótolni az embernek szükséges tápszereket. A naponta csak egy marék rizzsel élő japánok táplálkozásmódja is ebből a felfogásból származik.

Mi is konstatáljuk az asztal csődjét, de nem tagadjuk el, hogy bizonyos melankólia fog el, ha rágondolunk a vasárnapi ebédekre, a pompás sültekre és a kedélyes beszélgetésekre, melyek a fehér asztalnál elhangzottak. A jövő század gyermeke már nem tudja majd megérteni annak az embernek a gyönyörét, ki egy hosszú ebéd után a kék füstfellegbe bámul, míg a feketekávé lilás buborékokat vet a vékony ezüstkanál alatt. Vége a zsenge báránysült költészetének, az orr- és ínycsiklandó uborkasaláta poézisének, a lenge pezsgőhab bájának. Mindezeknek el kell múlnia. A falanszter fuvalma csap meg.

Unokáink majd csak a Jókai-regényekből értesülnek, hogy mulattak ükapáink, midőn lakodalmukat tartották. A jövendő kor arbiter elegantiae-ja nem ír regényt a modern Trimalchio lakomáiról, mint egykor Petronius.

A XX. században csakugyan azért eszünk, hogy éljünk.

A szakácsművészet majd halad, talán szédületesen is, az új áramlatokkal tartó ember számára azonban napról napra kevesebbet jelent. A finomság, szertartásosság, bonhomia és grandezza végleg eltűnik az étkezésből. Ösztönünk kielégítésére, orvosi rendeletre talán sokat és választékosan is fogunk enni, a régi kedélyeskedő asztali szellemességekre azonban már nem mosolygunk. Itt is érvényesül az az elv, mely ezt a századot leginkább jellemzi. A modern ember sokat fölvesz magába, lázasan összeolvas mindent, nagy munkákat vállal, kolosszális terveket kovácsol. A kivitelre, a feldolgozásra azonban gyenge.

Nem ér rá emészteni.

Ennek a hétnek a krónikája három heroikus nőről emlékezik meg. Mindhárom különös véralkatú egyéniség, a pókhálóvékonyságú idegrendszerek érzékenységével és acélos szívósságával. Kettő közülök valóságos hős, az egyik bestia. De mind a három nő.

Egy philadelphiai leány egy kiránduló társaság általános csodálkozása közepette kiszívta a vipera mart sebből a gyilkos mérget. Tettre kész elhatározottsággal felvágta a sebet, s egy pillanat alatt saját életének veszélyeztetésével megmentett egy emberéletet. A másik hősies leány egy tizenhét esztendős angol miss, ki a játszótársára rohanó, habzó szájú veszett ebet vasmarokkal megragadta, s addig verte a veszedelmes állat fejét egy hordóhoz, míg végre kiadta páráját. Hősiességben, a lelkiélet bonyolultsága és különlegessége tekintetében mind a kettőn túltett a Forner-ügy gyilkosának felesége, ki férjét és leányát bősz dühvel, gyávaságukat ostorozva, kapatta véres gyilkosságra, s mikor férje az akasztófára jutott, ő volt a legelső, ki végig akarta nézni a rettenetes műtétet.

Csak az események torlódása különös és gondolkodásra serkentő, maga a tény megszokott és mindennapi. Senki sem csodálkozik a nők e kísérteties merészségén. A nőiességnek talán leglényegesebb alkatrésze az, amit mi férfiasságnak nevezünk. A nőben sok vadság és erő van. A nők feltétlenül tudnak cselekedni. Lényüktől semmi sem áll távolabb, mint a tépelődés és fontolgatás. Női Hamlet elképzelhetetlen. Náluk a tett természetes színét a gondolat nem betegíti halványra, hanem vérmessé és pirossá teszi a vérbő perc heve. Mindegyik tettük csak egy-egy pillanatnyi kilendülés önmagukból, csak egy-egy benyomás szülötte, egy indulat eredménye. Valamit látnak, valamit éreznek, egy gondolat szikrája, egy érzelem szivárványa villan fel előttük és cselekszenek.

A nő éppen ezért sohasem tudja igazán értékelni tetteinek horderejét. Bizonytalanul kapkod a ködben, s a nagyobb erő eredőjében mozog, nem sokat törődve azzal, hogy tette jó-e vagy rossz. Az a két hősi amerikai leány, ki egy-egy emberéletet mentett meg, ugyanannak az ösztönnek engedett, mint a gyilkosnak felesége. Valószínűleg maguk is alig tudhatnak számot adni, mit tettek. Sem hősöknek nem nevezhetjük egészen, sem bestiáknak. Ők pusztán csak nők. Tettüknek, akár hősies, akár gonosz, nincs igazi értéke, mert nem olvasztották és gyúrták át a megfontolás izzó olvasztótégelyében.

Ezért állítottam párhuzamba a hétnek ezt a három érdekes nőfejét, melyen a nőiesség két legerősebb karakterisztikuma éles vonalakban tűnik ki. Az igazi nő Portiának és lady Macbethnek, a jóságnak, a gonoszságnak, az önzésnek és önzetlenségnek, a könnynek s a vérnek sajátos keveréke.

A nagy drámai költők ezt megsejtették, s ihletszerű mély belátással meg is érzékítették. Kleist Penthesileája, ki darabokra tépi Akhilleuszt, minden férfias vadságában és marcona erejében is nőies. S ugyanezen az igazságon alapszik a Macbeth legnagyszerűbb jelenete is. A nőies férfival, ki tépelődik, szembe van állítva a férfias nő, ki cselekedni tud. A rémekkel teli éjfélben a sápadt férj és feleség vitatkozik. A férfi nem tudja elkövetni a tettet. A nő megragadja a tőrt, s berohan a király szobájába. Aztán kijő, kezében a véres tőr, ajkán zavart iszonyat lázas dadogása. S ez a nő mégsem visszataszító, mégsem nőietlen, a jelenet minden dantei szörnyűsége ellenére mégis színpadképes, A görögök egykor nem merték színpadra vinni a gyilkosságot. Shakespeare felléptette a gyilkos nőt. S talán ebben a legnagyobbat alkotta, mert igazi nőt rajzolt.

Az ilyen sápadt arcú, tigrislelkű nőnek s a rózsás lámpafényben a fehér csipkebölcsőre hajló anya képzeletéből szövődik össze a csodás, elemezhetetlen, misztikus fogalom: asszony.

A madridi bombamerényletnek döreje még ma is visszhangzik egész Európában. A szerkesztőségekben finom szimatú, élelmes riporterek váltig azt firtatják, hogy viselkedett a szerencsétlen Alfonso, a nagy spanyol királyok utóda, mikor a gyilkos bomba kocsija előtt dörögve, sisteregve, tűzzáport ontva szétpattant. Némely lap leírja, hogy a vézna, csúnya arcú emberke elsápadt, királyi ajkát a hangtalan rémület torzította el. Mások tagadják ezt. Vitatkoznak arról, hogy a király, midőn élete, menyasszonya halálos veszedelemben forgott, gyáva volt-e vagy sem.

A kérdés ebben az alakjában kissé érthetetlennek és fonáknak látszik. A friss újdonságot hajhászó újságírónak a maga szempontjából igaza van, s szándéka is megmagyarázható. Nincsen érdekesebb, mint egy királyban, az évezredek hagyományainak örökösében, a maguk királyi erejük által érvényesült ősök kiváltságainak nem rátermett s talán méltatlan viselőjében emberi fogyatékosságokat kimutatni. De vajon igazolható-e emberi szempontból az újságoknak e kíváncsiságnak hízelgő szenzációhajhászása? Vajon szabad-e ebben az aranydíszekkel egészen a komikusságig megterhelt királyi sarjban mást látnunk, mint egy sápadt, veszélyben forgó szegény embert? Azt vitatják, hogy gyáva volt-e vagy hősies. Mi egyiket sem hisszük. Ugyan hogy lett volna ő - nem a király, hanem az ember - bátor akkor, midőn a bomba groteszk tűzbimbója pokoli dörgés közepette egy hatalmas, gyilkos tűzrózsává nyílott ki, s halálos csókokat osztott a körülötte levőknek? Hogyan viselkedhetett volna hősiesen, mikor körülötte az áldozatok vérbe fagyva hörögtek, s mellette halottfehéren ült - nem a királyné - hanem a jövője, a boldogsága, az arája?

Nem hiszünk a csodákban és a rettenthetetlen hősökben ez esetben sem. A király nimbusza sem kisebbedett meg szemünkben. Gyávának sem tartjuk. Csak emberibbnek.

Az is nagyon vitás, hogy ebben az esetben mi volt a király kötelessége: megijedni vagy hősködni? Mi volt nehezebb: gyávának lenni vagy bátornak?

A bátorság ma még különben a legzavarosabb erkölcsi fogalmak közé tartozik. A tömeg azt hiszi, hogy erény a kikerülhetetlen veszéllyel farkasszemet nézni akkor is, mikor minden ellenállás merő esztelenség. Ha vérmérsékletünk, idegrendszerünk finomságánál fogva megrezzenünk, már gyávák vagyunk. Szégyellnünk kell magunkat akkor, ha egy zörej oly reflexmozgást vált ki belőlünk, mint a kacaj, a sírás, a tüsszentés. A durva, robusztus, érzéketlen fatuskó azonban hős.

Ez a felfogás él a köztudatban. A bátorság tettetését nevezik bátorságnak. Aki rosszul alakoskodik: gyáva. Az pedig, aki a veszély nagyságát értékelni nem tudja, s annyira üres és felszínes, s a saját életét oly kevésre becsüli, hogy a legutolsó kávéházi hőssel is kiáll párbajozni, hérosz. Az ilyen zavaros erkölcsi fogalmak után ítélő vajmi keveset veszi számba, hogy magunkat lekaszaboltatni, agyonlövetni nem hősiesség, hanem esztelenség, s a veszélyből kimenekülni nem szégyen, hanem leleményesség és bölcsesség.

Lehet, hogy a király csakugyan elsápadt. Lehet, hogy csakugyan gyáva volt. De nekem éppen ez az elsápadó, asszonyos, remegő király tetszik. A király, a hatalmas hősök hatalmas utódja félt. S ez a félelem, ez a gyengeség nekem végtelenül rokonszenves, mert emberi. Közelebb hozza őt a lelkünkhöz.

A megriadt Alfonsónak ükapja sohasem nevetett. Ő legalább sírni, félni és megijedni tudott. A sápadt, jeges arcon talán megjelent egy könnycsepp.

S ez a könnycsepp engem megindít.

Egy halvány, rózsás reménysugár jelenik meg a nehéz sóhajos betegszobák fekete ablakán.

A fehér párnák közül lázvörös, sovány arcok kandikálnak ki, a réveteg nézésű szemekben megjelenik a reménynek fényes szikrája, az életkedv újra felpezsdül a pangó erekben. A tüdővész szérumát feltalálták. A kórtermekbe csendes öröm költözik. Kisírt szemű anyák nyomban kivitetik az éjjeli szekrényekről az eredménytelenül használt orvosságos üvegeket, boldog megkönnyebbüléssel gondolják el, hogy most már minderre nem lesz szükség, leülnek a szeretett beteg mellé, ölükbe teszik kezüket és várnak. Hisznek. Tudják, hogy az egyszer nem lesznek eredménytelenek a kísérletek, ha mindég is azok voltak; szívök húsvétos örömben dobban meg, mert érzik, hogy a beteg emberiség várva várt megváltója megszületett.

S ebben a feltámadási ujjongásban két professzor komoran, elszigetelve zárkózik be egy dolgozószobába. Csak ők nem örülnek még, kikből e derű, e diadalujjongás kiárad. Nyugodtan, ridegen rázzák a lombikokat, górcsövezik a készítményeket. Talán sikerül nekik minden. Talán nem. S akkor aztán majd vállat vonva, egy mélyet sóhajtva félreállanak, mint a többiek.

A francia tudományos akadémián dr. Albert Calmette előadást tartott azokról a kísérletekről, melyeket orvostársával, C. Guérinnel a tüdővészbacilus természetére vonatkozólag végeztek. A francia professzor a régi ojtási módszerhez folyamodott, s kísérleteit fiatal teheneken hajtotta végre. A tüdővész baktériumait különböző hőfokra hevítette fel, s a szorgalmas és gondos experimentumok révén kitűnt, hogy a melegség által ártalmatlanná tett baktériumokra a beojtott tehenek teljesen immunisok maradtak. Elméletét a legegyszerűbb és legszilárdabb alapra helyezte. Az orvosok tehát a sok bonyolult experimentálás után visszatértek a primitív kísérletezésnek ahhoz a módjához, amelyen a himlő gyógyítását keresték és megtalálták.

Az emberiség ma újra lázban van. Vár. Mindnyájunknak szükségünk van ilyen izgalomra és reménységre, tán éppen annyira, mint magára a várva várt gyógyulásra. Mindazonáltal jól tesszük, ha e két nemes orvosnak nevét megtanuljuk, s nem felejtjük el akkor, mikor már az eredménytelen kísérletezés után mindegyikük nevére a feledség borul. Ők a bátor küzdők közé tartoznak, kiknek elseje a nemes Koch volt. Sziklákat kellett az útból elhengeríteniök, irdatlan kopár földet törtek meg. S az érdeklődés, a hírnév, az aggódó és félő emberiség szeretete bízvást megillette őket; nekik fizettük le azt a szeretetet és csodálkozást, melyet a diadalmas felfedezőktől mindenkor oly könnyű szívvel tagad meg a hálátlan beteg.

Mert minden orvosi felfedezés csak kérészéletű újságszenzáció. Az emberiség pár hét alatt megbarátkozott azzal a gondolattal, hogy nincs többé himlő, torokgyík és veszettség, s Jenner, Pasteur nevét, bár ma mindnyájan részesei vagyunk világraszóló felfedezésük áldásainak, sokan nem is ismerik.

Senkit sem illet meg jobban a dicsőség és a népszerűség, mint a nagy felfedezők előharcosait.

Az emberiségnek hittel, szeretettel kell reá tekinteni, s merészen kell felé kiáltani a német költőnek szavait, amelyeket a sötét vizek végtelenségében hánykolódó Kolumbuszhoz intézett. Minden akadályon, gáton előre kell haladniuk. Fel kell fedezniök az új partokat, még akkor is, ha ködlő vizek csak gyilkos örvényeket rejtenek.

És az ember e nemes hajósai feszült vitorlákkal haladnak előre, s vágyuk létre hívja a lehetetlent is. Akaratuk idézi fel a nem létező Amerikát. Győznek, mert győzniök kell.

Alig hullott le a lepel a Dumas-szoborról, s a Corneille-ünnep állványairól alig tűntek el a bíbor díszszőnyegek, a párizsiak már Zola-monumentumról gondolkoznak és vitatkoznak. Egymás után, követelő határozottsággal jelennek meg a kőemberek, s mint az örökkévalóság zord katonái, elfoglalnak minden tért, utcaszögletet, park-utat. Párizs csak az utóbbi két hónapban két új lakossal lett gazdagabb. Először a jó Pierre Corneille jelent meg az örökkévalóság mezében, s rá nemsokára - a múlt héten - Alexandre Dumas fils emlékművét leplezték le. Most meg már a Zola szobráról írnak a francia újságok.

A meddő Franciaország tehát nem panaszkodhatik a szobornépesség szaporulását illetőleg, sőt az sem tagadható, sem náluk, sem másutt, hogy az újabb időben a szobrászat terén mindenütt bizonyos túltermelés észlelhető. A modern embernek csak toppantani kell, s pár hó alatt egy szoborhadsereg áll készenlétben: az írók emlékét ma minden országban nagyon is megbecsülik. Ennek a nagy tiszteletnek nyomában járó szoborállítási sietségnek és szenvedélynek talán legjobb példája éppen az, hogy most a franciák majdnem egy időben emelnek szobrot a három évszázaddal ezelőtt élt Corneille-nek s Dumas filsnek, kinek csontjai még el sem porladtak koporsójában.

Magam előtt látom a két szobrot, s gondolatban visszaszállok három évszázad ködös távolába, mikor Corneille élt. Már akkoriban nagy költőnek tartották, drámáinak azután három évszázad nemzedéke tapsolt, s mindazonáltal senkinek sem jutott eszébe, hogy szoborral tisztelje meg emlékét, a léha jelenkor azonban figyelmes lett rá, s akkor, midőn a kávéházakba járó, szellemes és nagy causeurnek hódolt, egyúttal megemlékezett róla is.

Mindezt a különösnek tetsző társadalmi jelenséget nem szabad úgy értelmezni, mintha ma jobban meg tudnánk érteni az írókat, mint egykor, mikor az írói érdemeknek sommás tudomásulvétele s a dicsőség ilyetén elintézése még ismeretlen volt. Ellenkezőleg, a mai szobrászati technika fejlettsége mellett könnyen lehetővé vált olcsó szoborhódolat csak arra a fontos tényre mutat rá, hogy az írói dicsőség ázsiója napról napra hanyatlik. Él bennünk valami homályos erkölcsi érzés, melyet még az iskola oltott belénk, s ez az érzés arra tanít, hogy a költőket, a művészeket meg kell becsülnünk. Senki sem tolja vissza a szoborra gyűjtő aláírási íveket, a jó ízlés, a szokás tiltja.

Ma megbecsüljük az írókat, régente becsülték és bámulták őket. A jelenkor éppen e tisztelethíjas becsülés miatt, valami lelkiismeret-furdalásos önvádat érez, melyen akképpen igyekszik segíteni, hogy a művészt gyorsan beállítja a panteonba, szobrot emel neki, rubrikázza őt, hogy hamar megszabaduljon tőle. A mai írónak nem kell évszázadokig várakoznia, hogy megszülessen a szobrásza. Halála után pár évtizedre már érc- vagy kőmezben csillog a bámuló járókelők előtt a parkok, az utcák terein. Ma minden igen rohanvást halad. Az elismerést gyorsan követi a szobor. A mai dicsőség nagyon efemer, papírmasészerű. A réginek volt komoly súlya és tartalma, a mainak nincs.

Ez az érdekes jelenség szorosan összefügg azzal is, hogy a jelen gyermekét ezer és ezer finom gyökérszál köti az íróhoz, ki ma nagyon szívesen veszi a személykultusz összes aprólékoskodását, sőt maga is, ahol csak teheti, boldogan ír önmagáról. Semmi sem természetesebb, mint hogy a hálás utókor örömest és sietve emel emléket annak a kedves ismerősnek, kivel naponta találkozott a korzón és éjszakázott a kávéházakban. Az írót ma intim, személyi kötelék kapcsolja az olvasóhoz, s ez egyrészt megmagyarázza az iránta érzett legendás becsülés meggyengülését, másrészt a rokonszenv és személyes vonzalom erősbödését is megérteti. Ma divat a művész magánéletének legaprólékosabb részleteit is felhajszolni. Tudjuk, hogy a kedves írónk melyik vendéglőben étkezik, s a főpincértől megtudjuk, hogy kávéját habbal issza-e vagy anélkül. Régente a személyi tisztelet e kíváncsiság szülte eltorzulását nem ismerték, tisztán az írót olvasták, s csak műveinek szűzi és komoly zamatját élvezték. Ezért nem emeltek őseink derűre-borúra szobrokat, s ezért hemzsegnek ma a fővárosok a monumentumoktól.

A dicsőség ázsiója folyton kisebbedik. Elmúltak azok a szép idők, mikor a firenzei paraszt az utcán Daniéra bámulva elsápadva súgta társának, hogy ez a szikár, hatalmas ember a pokol tüzes csarnokaiban járt. Ma tudjuk, hogy a költők, az írók nem a pokol lángtornácából, hanem a lóversenyről, a vendéglőből s a színházból jönnek, és nem is igen térünk ki előlük. Ha meghalnak, az elmúláson felháborult lelkünk tiltakozásaképpen egy művészien kifaragott kőtömböt dobunk a rohanó idő árjába, mely mint valami kő felkiáltójel emlékezteti az utókort, hogy egykor ők is éltek. Mindezt azonban a többi ügyeinkkel együtt egyszerűen elintézzük. A koporsóstól a szobrászhoz megyünk, s nyomban megbeszéljük vele, milyen áru, nagyságú legyen a szobor. Megrendeljük.

Midőn Ibsen meghalt, egy neves külföldi esztétikus azt mondotta, hogy az ő problémáit vele együtt fogják eltemetni. Az irodalmi hollók károgása közben, melyek fekete rajban lepték el Ibsennek még ki sem hűlt holttestét, ez a szózat fel sem tűnt. Annál meglepőbb, hogy most maga a tragédiaalkotó, bonyodalomszövő és szenzációkat felmutató élet cáfol rá a francia esztétának fitymáló bírálatára. A múlt hét hírrovatában nem kevesebb, mint két olyan ködös és tragikus történetről vettünk hírt, melyek nagy harcaikkal, rejtett szimbolikus vonatkozásaikkal csak azt bizonyítják, hogy az Ibsen-problémák nem egy nagy elmének léha kitalálásai csupán, hanem élnek, szíveket dobogtatnak és repesztenek még ma is.

New-Yorkban egy fiatal szobrász összetörte életének főművét, egy hatalmas, készülő szobrot, mert felesége nagy nyomoruk miatt öngyilkossá lett. A művészélet tragédiáját megjátszatta az élet. Mert az a szomorú és nagyszerűen fenséges jelenet, hogy a szobrász széttöri egész művészi voltának megtestesülését, a szobrát, nemcsak külsőleg drámai és ibseni, hanem a mélyén is olyan kérdéseket rejt, melyek a norvég szellemóriás gondolatvilágának sarkpontjait képezték. Maga az egész történet színpadias és tragikus. Mindig szomorú és nagy pillanat az, mikor az ihlet szent tüzében alkotott művét megsemmisíti a művész. A kézirat széttépése is az. Az a pillanat azonban, melyben a szobrász a hajlékony vonalú márványra barbár kegyetlenséggel sújtja a súlyos pörölyt, midőn a durva csapások alatt a szegény fehér kő felkacag fájdalmában és a művészi ihletnek kővé vált tömbje ezer szilánkká pattan, mint akármilyen durva homokkő - ez halhatatlanul tragikus és megrázó. Ibseni.

Ámde ez az amerikai eset nemcsak a külsőségekkel idézi vissza emlékezetünkbe Ibsen Rubekjét, ki életének ideálját kőbe véste, hanem a művészélet s a házasság összeférhetetlensége és a megalkuvást nem ismerő, önmagát megsemmisítő alkotó lélek borzasztó elhatározottsága is erősen hasonlít ama hősök kontúrjához, amelyeket Ibsen megrajzolt. Paine szobrász vérbeli művész volt és szegény. Szerette a feleségét, de nem tudott megalkudni az élettel. Nem volt alkalmas a pénzszerzésre. A művészetet még jobban szerette. Ha talán megtanulta volna a kettős könyvvitelt, vagy bukfenceket hány a cirkusz porondján, s ledobja a vésőt, családja nem jut a tönk szélére, s felesége nem követi el az öngyilkosságot. Ő azonban arra volt hivatva, hogy ne lássa az élet s a művészet hideg távolságát, s nem ismerte meg a piros, vérdús életet, csak a sápadt rajongást s a vértelen nyomort. Ebből fejlődött azután az ő tragédiája.

A másik esetről pedig egy német lap emlékezik meg. Charlotte Stieglitznek történetét elevenítik fel. A derék, szerencsétlen asszony öngyilkos lett, hogy férjének, egy középszerű költőnek írástárgyat szolgáltasson. A férfi és a nő küzdött. A nyomorult férfi és a nagy nő. A nő végre eltávozott csendesen, lábujjhegyen, ahogy a dráma halálra hajszolt asszonyai, de a férj még az ő koporsója magaslatáról sem tudott fellépni a Parnasszusra. Nem bírt írni, s gyáván, unalmasan vánszorgott át üres életén egy sötét árnyék kíséretében.

Ez az eset is az életből való. Ebben sincs semmi csináltság. Egészen Ibsen világában vagyunk. A szőnyeges szobában nesztelenül járó sápadt, vergődő és ideges emberek küzdenek. Az asszonyok is olyanok, mint Ibsennél. Könnytől ittas, tompa hangon panaszkodnak, s láthatlan láncokkal vannak férjökhöz kötve, kik sasszemekkel bámulnak a napba, míg ők könnyes arccal, némán néznek a bezárt ablakon bekandikáló ábrándozás szomorú holdvilágába.

Az Ibsen-problémák tehát ma is élnek, amint éltek egy fél század előtt is. Nem temették el mind a mester koporsójába. A vértelen idegesség, a láz, a természetellenesig, a ködös és határozatlan hangulatok ma benn vannak mindnyájunk verében, s akkor lennénk természetellenesek, ha mindenáron a régi, egészséges, természetes emberek rajzát adnók. Ezt a két történetet nem a szimbolizmusban tobzódó norvég szellemóriás alkotta, hanem maga a különös, modern élet. Az élet másolta - Ibsent. Ezt most örömmel jegyezzük fel. És e két esetet nézvén a nagy skald friss sírjánál valami meghatottságot, oly jóleső megelégedést érezünk, mely az igazság beteljesedésének nyomában jár, és megdöbbenést is, olyanformát, mintha azt látnék, hogy a festett kép valamelyik alakja elevenné válik s kilép a keretből...

Nyár van. Az asztronómusok nyelvén szólva, a nap most kezdte meg útját a Ráktérítőből az Egyenlítő felé, ami ránk nézve azt jelenti, hogy a nyári izzadás, a szenvedés megkezdődött. Az ember költőietlennek, kopárnak tartja a nyarat, pedig nem az. A nyár szép. Csak tán a mezőn élő ember tudja igazán, mi a nyár a földnek, a természetnek, talán csak ő érti meg a nyár poézisét és tartalmasságát, s azt, hogy a nyár maga az élet, az erő, minden. Itt, az átfűlt falak között, a főváros perzselő kohójában, természetesen, nem bírjuk átlátni, micsoda báj van a termékenység virágzó teljében, a pihegő élet meleg gerjedésében. A mezők azonban most virágzanak. A föld álmodik az égről. A szőke délibáb megjelenik az ég peremén. S a kék végtelenség alatt zsongva hullámzik a pattogó, susogó vetés, mint valami aranyálom.

A halvány bőrű fővárosi ember riadva fut el a hűvös leheletű, zuhatagos, jégvizű fürdőhelyek sötétzöld rengetegeibe és barlangjaiba, s a magyar főváros néhány hét alatt átvedlik a néptelen, üres, nyári Budapestté. Az ablakokon, fönn az emeleteken, megjelennek a fehér függönyök, amik azt jelentik, hogy a háziúr elment nyaralni. Mindenütt ásítozó kedvetlenség és üresség mered szemünkbe. Az aszfaltok izzadnak a hőségtől. A fák sóhajtozva recsegnek és ropognak a melegben. A színházak kapui becsukódtak, az iskola folyosói is konganak. Lelketlen, néptelen, kihalt minden.

Mindazonáltal nem szabad azt hinnünk, hogy Budapest jellege a poros és meleg nyárban teljesen elvész, sőt azok, akik a tömegek lélektanát s a város igazi jelentőségét ismerik, tudják, hogy a magyar főváros valódi arcát tisztán csak nyáron láthatjuk.

Majdnem minden fővárosnak megvan a maga évszaka, mely legszembetűnőbben emeli ki és csoportosítja azon természetes jelenségeket, melyeknek összessége a város karakterisztikumát adja. Bécs csak télen, havas fehérségében, derült családias nyugalmában a kedélyes, a régi Wien, akkor, midőn mindenki a színházba, az operába tódul, s a hosszú ozsonnák után - benn a rózsaszínű lámpafény enyeleg - felcsendül egy elnyújtott keringő, mely fájdalmas melankóliával cseng végig az ódon folyosókon. Párizsnak a tavasz, a sok virágünnep, az életörömökben, a színes virágokban való halhatatlan tobzódás adja meg az igazi gall vidámságot. A garçon megy az utcán, s a leány kacagva szórja szemébe a tavasz rikító virágait. S én például Londont el sem tudom másképpen képzelni, mint ősszel, mikor a vastag tengeri köd ráfekszik a komor házkolosszusokra, a boltokban a gázláng ég, s az üzlet emberei nyugodtan, komor szemöldökkel számolnak.

A fiatal, szép és léha Budapest évszaka pedig a nyár, a tétlenség, a nyaralás ideje. Sohasem lehet inkább megismerni a mi fővárosunkat, mint nyáron. A tüzes leheletű éjszakában robbanó, piros lángnyelvek égnek. A sötétségben cseng a fiatalság és léhaság pajkos kacaja. A világoskék éjben hegedűszó búsong. A nyári melegtől petyhüdt emberek közös megállapodással nem fekszenek le éjjel, s a kávéházak bádoglombjai alatt forró ajakkal szopogatják a színes fagylaltot. A kávéházi élet eleven. A tarka színpadok olcsó és híg művészete csőstül aratja a tapsot és babért. Ez a léha, a fiatal, a jókedvű Budapest. És tegyük hozzá: ez Budapest.

Kissé furcsán hangzik ugyan, hogy a fejlődésképes, hatalmasan fellendülő város jellege akkor domborodik ki leginkább, mikor a lakosai elmentek, s mindenütt a tartalmatlanság s az üresség tivornyázik, de ez szorosan összefügg fiatalságával, vidámságával és még mindég ki nem fejlődött társadalmának egységtelenségével. Ez a haladástól lázas, szinte beteg főváros minden zsenialitásával, sok hibájával pompásan tükrözi vissza magának a magyarságnak lelkét, melyben a nagy hibák mellett mindég van valami eltagadhatatlan nagyrahivatottság. Budapest is, társadalma is ilyen. Sok szépség, kevély és léhaság van bennök. Az ifjú város azonban minden gyerekessége és vázlatossága ellenére már eddig is olyan tulajdonságokat mutatott fel, melyeket kevés nagyobb és gazdagabb városban találunk fel. Annyi életrevalóságot, oly sok elevenséget fedezünk fel benne, hogy azt kell hinnünk, nagy jövő vár rá. Félmunkájában, léhaságában, részeg és könnyelmű elkapatottságában is sokat ígérő, hatalmas, mint a magyarság.

Olyan, mint egy befejezetlen torony.

Szép a küszködő munkás, midőn a hőségtől égő síkon megfeszül, mint valami ércszobor. A naptól feketére pörkölt bőrén a verejték húz nedves barázdákat, izmos öklében reng a dorong, ahogy tusakodva birkózik a makacs, fekete anyafölddel. Tettre kész nyugalmában, bájos robusztusságában az ősember naivságát és erejét látjuk. Az igazán érdekes és értékes azonban csak a pihenő ember, ki a fáradalmak után álmodozva, fenséges kevélységgel nyúlik el és magába mélyed. Ez a henyélő, üdülő, álmodozó ember az alkotó művésznek, a tépelődő gondolkodónak nemes ősalakja.

Ma vasárnap van. Erről gondolkozom. Csak egy pillantást kell vetnünk a pihenő emberre, ilyenkor, hogy megértsük, megismerjük és megszeressük. Élvezi a munka ünnepét, azt az elzsongító csöndet, mely akkor borul reánk, mikor a gép megáll, s a kenyérszerző szerszám kiesik kezünkből. Kissé még fonák és ügyetlen. Van benne még valami sutaság és gyámoltalanság, mint a járni tanuló gyermekben, de tétovaságában is bájos és érdekes, akárcsak a fejlődő lélek első megnyilatkozása.

A pihenő ember lelki egyensúlya először megbillen, A nyugalom várva várt ideje elérkezett. A vasárnapi csend leszállt. A zajtalanság azonban bántja őt, kényes kedélye vágyódik az egyhangú munka után. Tétovázik, kétkedik, tapogatózik. Aztán keresni kezd, s a lélek mélyén megtalálja az ősi művészi ösztön, a költészet csiráit, melyeket a vasárnapi napsugár megcirógat, kifejt és kivirágoztat.

A munka napjaiban az ember durva és egyszerű. A pihenés azonban az ízlését, az öntudatát életre kelti. Magába száll és gondolkozik. Egy hét eseményeire visszatekint, a következő napokra gondol, gondolata múlt s a jövő között lebeg. A rohanó idő meglegyinti homlokát. Metafizikai ösztönök, vallásos elmélyülések mámorai kísértenek. A legközönségesebbnek is ébredezik egyéni öntudata, és észreveszi, hogy van, hogy él, hogy gondolkozik. Hosszan, gondosan nézi arcát a tükörben. Beosztja az ünnepnapot, hogy kerekded és célszerű legyen, megalkotja, mint a művész a maga művét. A család is, mely a hétköznapokon elfoglaltsága miatt szétzüllik, most a pihenés varázsa alatt öntudatra ébred. A zsivajos vásártereken, a csörömpölő cirkuszi bódék előtt öntudatosan mozog egy óriási embersokadalom, a tömeg, és érzi, hogy egy teste van, egy lélek vezérli. A termékeny csend, a gerjesztő nyugalom mindenütt felébreszti az öntudatot.

A közmondás azt tartja, hogy a munka nemesít. Lehet, hogy igaz. Az azonban semmiképpen sem tagadható el, hogy csak a pihenő ember jut igazán ember volta és képessége tudatára. A művészet sem talál sohasem kegyesebb és szívesebb fogadtatásra, mint a hangulat s az álmodozás e napjain. Mindenki szép akar lenni, mindenki ékesíti magát. Az utcákon valóságos szín-tavasz tobzódik. A dalok mindenütt felzendülnek, s az aranyos napsugár az utolsó falu kunyhójában is ünnepi hangulatot muzsikál.

Ez a lélektani magyarázata annak, miért ragaszkodik oly görcsösen minden nép minden nemzedéke az ünnepekhez. Az ünnepeinket babonás szeretettel tiszteljük. Az ember e napokon a termékeny henyélésnek, Baudelaire isteni tétlenségének gyűjt tömjént. A törődés durva ugarjáról lihegve menekül a tétlenkedés virágos párnáira. Itt egy üres perc sokszor termékenyebb, mint egy egész heti robotmunka. Egy végiggondolt, de le nem írt gondolat s egy ki nem mondott érzés elmosódó nüansza pedig értékesebb, mint könyvtárak bölcsessége s a beszéd hangossága, mert a vasárnapi csend feloldó akkordja a hét zűrzavarának, melyben minden disszonancia összehangolódik, elpihen, és a bennünk szunnyadó látens erők egyszerre felragyognak, szóhoz jutnak, és zengeni, zenélni kezdenek.

Olaszországban reng a talaj. E kék egű, izzó csillagú földön, hol a virágos kertek alatt robbanó tűzpatakok folynak, s a tőröket illatos, délszaki bokrétákba rejtik, újra mozgolódnak az anarchisták. A királyi család reszket, a rendőrök, a detektívek éjjel-nappal talpon vannak, alig van nap, hogy valami új felfedezést ne tennének. A múltkor egy sötét, szövevényes bosszúterv szálait bogozták ki, melyek titkos kapcsolódásaikkal egészen a madridi bombamerénylet anarchistájának szemfedőrostjaihoz fűződtek, nemrégen egy tanácskozásról vettek hírt, pár nappal ezelőtt pedig Pisában tartóztattak le több anarchistát. Mindenütt általános izgalom és nyugtalanság van. Az olasz lapok azt írják, hogy a király csak hosszú tétovázás után vett részt az anconai kórház ünnepélyes megnyitásán, s a szegény Viktor Emánuel most nyílsebesen száguldó automobilon jár, nehogy utolérje atyjának szomorú végzete.

Valami nehéz sejtelem köde leng a levegőben. Egy visszatérő, elleplezett bajnak a kórjelensége üt ki, mely egy időre el-elcsillapul, de teljesen sohasem szűnik meg. A nagy merényletek nyomában, rendesen az ideges, rémüldöző izgalom visszhangjaképpen, csillapíthatatlan, sötét suttogások kerengnek szerteszéjjel. Mindenki bizonytalannak érzi magát, mint az erős földrengésrohamok elmúltával, mikor a föld már csak lassan, inogva hullámzik, s több helyen egyszerre remegve dördül meg, jelezve, hogy a kéreg alatt sötéten füstölgő, romboló tűz dúl.

Ilyen pillanatokban veszünk tudomást igazán az anarchisták létéről. A kertek virágzanak, az élet kacag, az állam ügyei rendesen vagy rendetlenül folynak a fegyelem és kényszer vaskorlátaiban, az emberek boldogok vagy boldogtalanok, ők azonban élnek, mindig cselekszenek és lázonganak. Itt is, ott is felbukkan egy-egy. Mennyien vannak!

Nem haraggal, csak szánalommal kell néznünk a fennálló rend e született lázongóira, a haladás e szomorú őrültjeire. Ők a jelenkor legérdekesebb kultúrtörténeti jelenségei, megtestesülései az ember őrült haladásvágyának s a földön tobzódó imponderabilis, de azért égbekiáltó apró gazságok ellen való merész tiltakozásnak. Van bennök valami szívós öntudatosság és valami ábrándozó, lelkesülő kegyetlen öntudatlanság. Perverz és kimagyarázhatatlan jellemökben a tigris vérszomja s a gyermek angyalisága párosul. Élteti őket valami lázas vágy, hogy mindent lerontsanak, s egy homályos ösztön, hogy nagyot és jót cselekedjenek. Nekik is megvannak a maguk papjaik és templomaik!

Ez a magyarázata annak az óriási szívósságnak és kitartóságnak, amivel nap nap után küzdenek a saját ügyük mellett. A tudomány felvilágosítását nem fogadják el. Nem is áll senki sem melléjük. Éltető erejük éppen az, hogy nem tudják tisztán, mit cselekszenek. A német szociológus írhat tudományosan megokolt köteteket a jelennek orvoslásra szoruló társadalmi és gazdasági bajairól, a költő sopánkodhat a világ romlottságán érzelmes és jól megfésült strófákban, ők nem érnek rá várakozni. Sötét keservük tettre ösztönzi őket. A világ rosszul van megalkotva: le kell rontani, mondja a logikájuk. A tőr, a bomba, a gyilok nem árthat már, csak használhat. Nem hisznek sem világban, sem magukban, s rontó szenvedélyüknek áldozatul dobják önmagukat is. És mikor a merénylet színhelyén vérbe fagyva hörögnek, csak az az egyetlen hitük és vígasztalásuk marad még, hogy a világ még náluknál is gyilkosabb és gonoszabb.

Megértetlenül halnak meg a haladás e groteszk hősei, s a saját testükből építik égnek a haladás Bábel-tornyát. Céljukat sohasem fogják elérni. Az otromba, szenvedélytelen tömeg megtapossa őket, tudományos elvbarátaik szintén: elítélik tetteiket. Egészen el vannak szigetelve mindenkitől. Büszkén, véres vágyódással bolyganak a tömegben, mint az elmúlás, a rajongó előrehaladás rongyos királyai. Jogaruk a tőr. Ékességük a bomba és a forgópisztoly. Csak a rombolás nagy gyönyörűségére áhítoznak, s maguk egész szerényen halnak meg a sáros utcakövön, a jövő nagy álmaival tágra nyílt, lázas szemükben.

Egykor talán majd őket is igazolja a jövő. A beláthatatlanul messzi időkben, elképzelhetetlenül tökéletes társadalmi viszonyok között a minden félreértéstől ment világos elmék majd feljegyzik, hogy akkor, midőn mindnyájan nevettek, ők elégedetlen, bús haraggal törtek a fennálló rend ellen, a tökéletest kívánták, s mint a lázadás megtestesülései, a tiltakozás komor papjai hirdették az ember bűneit és javíthatatlan gazságát.

Addig pedig nap nap után hazátlanul bolyonganak közöttünk, mint vérszomjas, kósza vadak. Ijedtség, rémület előzi meg és kíséri jöttüket. Homályos tudással, makacsul ostoba hittel küzdenek. Pompás fejedelmi aranykocsikra leskelődnek, s csak egy megriadt királyi környezet lakájhada nézi őket, amint sápadtan, lihegve roskad le mellökre lehanyatló fejők. A halál azonban csak új erőt ad nekik. Egyik koporsóról a másikra hágnak, s azt hiszik, hogy útban vannak a haladás megoldata felé. Szemeik mindig a távolban révedeznek. Tilos tüzeket gyújtanak a szabadság istenének, s a fekete égre a bomba piros tüzével festenek hajnalt. És azután betelik végzetük. A világ vasketrecéből nem bírnak kiszabadulni s inkább vasrácsain zúzzák szét zavaros eszméktől égő, dacos fejüket.

Szegények!

Ki beszélt ma róla? Senki. Ki érdeklődött iránta? Senki a világon. Sőt talán te sem tudod, ó, legbölcsebb és legnyájasabb olvasó, hogy e hónapban az egész világból hölgyek sereglettek össze a francia fővárosba, hogy újra lándzsát törjenek az elnyomott nők jogai mellett. Minden csendesen, simán és laposan ment. Az újságok fanyaran, ímmel-ámmal írták meg, hogy nincs róla mit írniok. Mindenkinek feltűnt azonban az az ünnepélyes csend és a nőgyűléseken szokatlan hűvös komolyság, melyet eddig egy alkalommal sem tapasztaltunk. Azok pedig, kik emlékeznek még az első feminista gyülekezések papagájrikácsoláshoz hasonló hanglármájára és viharos ellágyulására, egyenesen bámulatba estek, s nem tudták, hogy e csend a kesernyés elkedvetlenedésnek vagy az eszme elöregedésének az előjele.

Mi történt tulajdonképpen? Lady Aberdeen megnyitotta a konferenciát egy lendületes és tüzes beszéddel. A teremben egész néprajzi sokadalom volt.

Mogorva orosz asszonyok összeráncolt szemöldökökkel, orrukon csíptetővel, kik olykor-olykor vastag, szigorú hangon szóltak közbe, azután érdekes arcú olasz nők, szabados amerikaiak, széles ajkú ausztráliaiak, kik felettébb kényelmetlenül érezték magukat az európai környezetben. Előterjesztéseket tettek és mindent elfogadtak. Azután volt hűvös, erőszakolt helyeslés is. Végül azonban mindnyájan döbbenve vették észre, hogy alapjában véve mégiscsak nyugodtan folyt le minden, s fájdalommal gondoltak a viharos, csetepatés amerikai és chicagói kongresszusokra. Ma hiába emeltek barikádokat, nem volt ellenfelök, be kellett látniuk, hogy a régi amazon-hév szükségtelen, a fegyvert le kell tenniök. Ügyük győzött. Csak arról van szó, hogy jogos követelményeiket kiutalványozzák, és felvegyék a parlamentek fizetőpénztáránál.

A hölgyek, természetesen, első pillanattól fogva becsapva érezték magukat. Az igazság kutatása, mint a német költő mondja, mindig érdekesebb, mint maga az igazság, ami azt jelenti, hogy a körülrajongott, elérhetetlennek hitt és mégis készen felajánlkozó, megvalósuló eszménykép pogányul unalmas dolog. Ezért unják már félig-meddig maguk a nők is a harcot. Ma már a feminizmus nem forradalmi jellegű. Senki sem ütközik meg, ha egy hölgy cigarettára gyújt, s másról is mer beszélni, mint a befőttek és az ugorkasaláta készítéséről. A régi mozgalomból a küzdés és ellenállás bája csaknem teljesen elveszett.

A szociológusok azonban a feminizmus iránti érdeklődés meglanyhulását egészen más szempontból nézik. Jogunk van hinni, hogy csak most kell igazán komoly és nagy mozgalom, mióta levetkezte a kíváncsiságnak hízelkedő, forradalmi és támadó jellegét. Minden nagy küzdelemnek ez a sorsa. Az ideálok halála a megvalósulás, s mindegyik erre törekszik. Egy darabig lázongnak, forrongnak, érdeklődést keltenek, azután megvalósulnak, s lassan egészen belekapcsolódnak az államgépezetbe. A feminizmusnak is ez lesz a sorsa. Így talán elveszti csodás zománcát és ragyogó fiatalságát, de ennek fejében majd azok közé a hatóerők közé sorakozik, melyek az élet legszükségesebb regulátorai közé tartoznak. Az élet az eszméket a saját céljaihoz hasonlítja, nem tűr szabálytalanságokat, mindent nyárspolgáriasít. Egy új kerék kell neki a gépezethez, melyet vasollójával matematikai szabályossággal vág ki. A gyermeki hévtől, a lelkesedés könnyétől és tüzétől megtisztult gondolatok valósulnak csak meg. S az életrevaló eszmék minden esetben testet öltenek, a haladó idő egyszerűen elkönyveli őket. És aztán? Nincs tovább.

A feminizmus eddig gyerekkorát élte. Lelkesedett, dadogott, szónokolt, ököllel verte az asztalokat, barikádokat emelt. Ma, hogy elcsendesült és megszelídült, komollyá és számottevővé vált: tulajdonképpen most született meg. Azoknak, kik a feminista apostolok hangos tirádáit és lármás ágálásait eddig nem méltatták figyelemre, most meg kell érteniök a nők ékesszóló hallgatását és közönyös nyugalmát. A nyugtalanul forrongó tavaszra jő az alkotás tettgazdag nyara. A fellobogó lelkesedés lázára a munka tüze, a zűrzavaros lármaviharra a nyugalmas, mély csend.

A halál csendje? Nem! Az élet csendje.

Újra egy nagy és nemes eszmét némítottak el nálunk! A tanárok idei közgyűlésén a koedukációt, a két nem együttes nevelését tárgyalták. De a koedukáció szószólói, mint várható volt, kisebbségben maradtak, és az életrevaló, egészséges eszme megbukott. Azt mondották, hogy a pedagógia a két nem közti különbséget áthidalni nem képes, és inkább arra van hivatva, hogy hajlékonyan simuljon a teljesen elütő nemek hajlamaihoz és képességeihez, mert eredményes tanítás csakis így lehetséges.

A magyar tanárok most közömbösen siklottak át annyi nagy gondolkozónak és álmodónak legszebb álmán.

Nem valósul meg Zola ábrándja, amelyről oly gyönyörűen ír hátrahagyott írásaiban. A kisfiúk és leányok ezután is rideg komolysággal, mereven tipegnek majd az iskolába, nem barátságos együttesben, main en main, ahogy ő mondja. Nem fonogatják majd már az iskolapadokban a jövőnek aranyos fonalait. Idegenek, hidegek lesznek egymás iránt, mert a tudomány magasabb érdeke így kívánja.

A vitát bezárták. Nekünk azonban szabad folytatnunk még, s megkérdezhetjük: miért? És végül: mi lesz mindennek az eredménye?

Hóeséses, opálszínű délutánokon bolyongunk az utcákon abban a meghitt órában, mikor az iskolák kapui kinyílnak, s bennünket elfog a hófehér gyerekkor nosztalgiája. A homályos csarnokokból gyerekfejek bukkannak elő. Az egyik utcából jönnek a fiúk pajkos sikoltozással, jókedvű lármával. A másik oldalon pedig bájosan fontoskodva, okosan haladnak a kisleánykák. Azután találkoznak, s elmennek egymás mellett némán és hidegen, mintha született ellenségek lennének.

Sokszor elnéztem a fiúk s a leányok e néma találkozását, és mikor a fehér lelkű, angyalarcú gyerekekre tekintettem, tisztán láttam, hogy csak mi, hivatalos és nem hivatalos bölcselkedők vagyunk az ő szűzi ártatlanságuk megrontói, kik félszeg nevelési rendszerünkkel, balfelfogásainkkal és tudatlanságunkkal elkülönítettük őket egymástól.

Ezer és ezer kérdés tolul fel. Miért hitetjük el velők, hogy nincs semmi közük egymáshoz, mikor egész életükben egymásra lesznek utalva? Miért ütünk a gyermekek elé már életútjuk kezdetén olyan tilalomfát, melynek felirata élénk ellentétben van a józan ész s a természet örök törvényeivel? Miért tiltjuk meg nekik vaskalapos szabályainkkal az egymáshoz való természetes közeledést, miért keltjük bennök már gyerekkorukban azt a hitet, hogy a szerelem bűn?...

Íme, egy egész csomó kérdés! A koedukáció eszméjének ellenségei vajmi nehezen tudnák megadni rájok a választ.

A fiúk és leányok tehát ma némán haladnak egymás mellett. Az idő azonban múlik. S tíz-tizenöt év múlva újra szembe kerülnek mint férfi és nő. És riadva, rémülten veszik észre, hogy lelkük teljesen idegen. Nem értik egymást. A műveltségük, eszmekörük oly rokontalan, mint gyermekkori kedvteléseik és játékuk volt. Barátságtalan társalgások, fanyar és dörgős közhelyek gázlóin jutnak csak egymáshoz, s talán megértik egymást, talán nem. A tény az, hogy a kisfiú és kisleány feltétlenül találkozik, s előbb-utóbb megkeserüli a visszás iskoláztatás minden átkát. Ezt azonban mindig idejekorán födi el a csipkés selyem nászruha. A társalgásban beálló kínos szünetekből ugyanis az apa és az anya csak azt olvassa ki, hogy a leány szerelmes. S a két idegen pár hó múlva mindég szívesebben mosolyog egymásra. A többi már nagyon közönséges és szomorú. A varrógép kopog, és készül a kelengye. És aztán? A többit megírta Flaubert a Madame Bovary-ban. Tessék elolvasni!...

Egy század óta mindenki tudja, hogy a férfinak és a nőnek egyforma műveltség dukál. Mindenki át van hatva annak a szükségességnek a tudatától, hogy e két nem közti érintkezés természetessé váljék, s mégis vitatkoznak arról, hogy van-e a koedukációnak létjogosultsága, vagy sem. Németországban fényesen bevált, s mindenütt csak azt bizonyította be, hogy a tanulók erkölcsösebbek, egyenesebbek és becsületesebbek lettek általa. A fiú évek hosszú során át megismerte a választottját, s a leány, mikor a kezét házasságra nyújtotta, nem lépett bizonytalan kockázatra, hanem becsületes frigyre. Két ember állt egymással szemben, két komoly, egyszerű és nyugodt ember, senki más.

A férfi sorsa a nő. Semmi sem okosabb és ésszerűbb, mint hogy a fiúnak játszótársa és tanulópajtása a jövőben a leány legyen.

A kalandéhes és vágyszomjas Budapesten egy érdekes szerelmi történet játszódott le a minap.

Az ilyen csip-csup összezörrenések és parázs kalandok rendesen négyszemközt intéződnek el, többnyire nagyon is barátságosan s csak ritkán barátságtalanul. Ezúttal azonban a rendőrségen ért véget a kaland.

Egy szép cselédleány a villamoson utazott, s a véletlen különös játéka folytán ugyane kocsira egy fiatal úr is felszállott. A fiatal úr nézte a cselédleányt, és a szerelem demokratizmusa ébredt fel benne. A cselédleány leszállt. A fiatal úr utána. Ez a dolog azonban a leánynak sehogy sem tetszett. Mindenáron szabadulni akart kellemetlen kísérőjétől. Lármát csapott, tolvajt kiáltott, csődületet támasztott, s a rendőröknek azt mondta, hogy az elegáns úr az erszényét lopta el. Nagy zavar keletkezett. A rendőr bekísérte az elegáns fiatalembert, a leányt is. Az ügyeletes tisztviselő előtt még egy vígjátéki jelenet játszódott le, s az ügy ezzel véget ért.

Az ilyen utcai jelenetek igen gyakoriak és szürkék. Ez az eset is pusztán csak azért érdekes, mert élénken bemutatja, mennyire tehetetlen a törvény s a rendőrség azokkal az ártatlan és megbüntethetetlen merényletekkel szemben, melyeket nők ellen nap nap után elkövetnek. A tőrdöfésektől és revolverlövésektől megvéd bennünket a rendőr, a törvény. A tűszúrásokkal szemben azonban még a törvény bölcsessége is tehetetlen. A gyilkost elfogják, a lélekkufárokat megbüntetik, ámde egy panamakalapos úriember haragos és kihívó tekintetére egy csókhajhászó tüzes ifjú évődésével szemben a szigorú bírák csak vonják a vállukat - nem tehetnek semmit sem. Ilyenkor a törvény lázadókat nevel a sértettekből s törvényesíti a törvénytelenségeket. A dühöngő embereket felszabadítja, éles acélkardokat, töltött pisztolyokat ad kezükbe. A gyilkosság előtt szemet huny. Beadja a kulcsot. Nem képes cselekedni.

Nem tudom, hogy vélekedik az olvasó erről a bizarr kalandról, én azonban azt hiszem, hogy azt a cselédleányt, akit most hamis vádaskodásért vonnak majd kérdőre, éppoly enyhén - tisztán a forma kedvéért - szabad csak megbüntetni, mint a párbaj hőseit. Ez a cselédleány egyszerűen cselekedett ott, ahol a törvény már nem tud cselekedni. A rendőrség a fővárosok vasúti állomásain plakátokon tudatja ugyan, hogy a magános cselédleányokat mindenkoron megvédelmezi, de csak a csalás ellen védelmezi meg őket, és ezért a beavatkozásra is vajmi ritkán kerül sor, mert vajon ki tudja megállapítani a tolakodás s a kedveskedés közti határt.

S aztán a pályaudvaron nem is fiatal urak fenyegetik a cselédleányokat, ellenben a zajgó és csörömpölő városban igen. A csodálkozó fiatal leány tágra nyílt szemekkel, tétován járkál az ismeretlenségben, az élő, forrongó emberóceánban, s mikor elragadja egy forró emberhullámnak perzselő sodra, akkor rendesen nincs ott a rendőrség. Akkor a törvény, az ellenállás gyenge, s a megtorlás egyszerre kiesik Thémisz kezéből.

Ilyenkor csak az egyén hatalmában áll a büntetés, s ez kizárólag csak az ő joga. A törvény érezi is ezt. Ott, ahol nehézkessége és mozgékonytalansága folytán képtelen cselekedni, készen segítségére áll a forróvérű, heveskedő egyén.

Ezért kell sokszor szentesíteni a törvénytelenségeket.

A cselédleány egészen becsületesen, leleményesen és egyszerűen cselekedett. A vizsgálat nyomán ugyan kiderült, hogy az erszénye teljesen üres volt, s így a zsebtolvajlással vádolt fiatalember egy csapásra tisztázódott a vád alól.

A leánynak nem volt ellopni való pénze. De lehetett más, nagyobb kincse is, melyet érdemes volt még ilyen utcabotránnyal is megvédelmezni.

Ezt a nagy erkölcs, a lovagiasság nevében mindnyájunknak hinnünk kell, ó, kétkedő és jámbor felebarátaim!

Jóságos szívű királyi asszonyok látogatásáról, kik a kórházak termeibe mennek s megsimogatják a szenvedők tüzes homlokát, hasábokat írnak a lapok, és dicshimnuszokat zengenek a költők. Most pedig leszáll Euterpé dallamos lépésekkel, kedves suhogással nyolc isteni társának hegytrónusáról, a havas Parnasszus berkeiről, s a sírásos és jajgatásos kórházak ajtaján kopogtat. Várakozik. Beengedik. S mától fogva a zene olyan állandó orvosszere a kórházaknak, mint a bróm, a kinin és az ópium.

Egy francia lap éppen most írja, hogy a zenét a kórházakban már rendszeresen használják a neuraszténia, a kedélybetegségek gyógyítására. A vakok mulattatására és lelki képzésére is rendszeres kórházi hangversenyeket rendeznek. Az eddigi kísérletezések végleg beigazolták, hogy a gyógykezelés majdnem mindig meglepő eredményeket mutat fel, s így a zenének az orvostudományba való bekapcsolása és gyakorlati értékesítése már nem a különféle és újdonságrovat bizarr tárgya, hanem a legpozitívabb valóság, vívmánya a modern pszichopatológiának és az orvostudománynak, melyet mindenkinek üdvözölnie kell.

Hogy ennek az egész jelentőségét megértsük, le kell küzdenünk azt a pillanatnyi visszatetszést, mely a művészet szent céltalanságának látszólagos megsértésére végigborzong rajtunk. Meg kell mindenekelőtt értenünk, hogy a művészet az életé, s nincs nagyobb célja, mint az emberiség naggyá tétele és nevelése. A zene - mondják - gyógyítja a lelkünket. De vajon a kedélyt ki tudja teljesen elválasztani a testtől?

Mély értelme van annak is, hogy az öt művészet közül éppen a zene - ez a megérthető misztikum, ez az érthetetlen kézzelfoghatóság - kerül először gyógyszerként a kórházakba. Valóban úgy látszik, a többi művészetnek sokkal kevesebb köze van az élethez, az élnivágyás nagy gondolatához. A zene azonban maga az élet. Nemcsak érzéseinket fejezi ki túlvilági nyelven, nemcsak a mély sóvárgásoknak ad szárnyat, hanem még a betegeket is közelebb viszi a gyógyulás rózsás partjaihoz. Igaza volt a német bölcsnek, mikor a zenében magát az élet másolóját, a léttitkok kifejezőjét és magyarázóját fedezte föl.

Igen, maga az élet folytonossága a zene. Megszűnése a halál, a megsemmisülés. Az operahősök halálakor a zenekarok megdöbbenve némulnak el, hogy ezzel az elmúlást szimbolizálják.

A keresztény vallások a halál gondolatát egy vigyorgó koponyával s egy letört gyertyaszállal érzékítik meg. A művész és a bölcselő talán inkább egy húrtalan hangszerrel és egy kettétört vonóval jelképezné.

A zenében van valami titkos éltető fluidum.

A szegény betegeknek nem lesz nála hűbb barátja, jobb orvosa. Gyönyörűen regélnek nékik a hangok, s csendes hullámaikon boldogan ringatják el reménykedő lelköket. A vakok tüzes virágokat, színes mezőket látnak, a kedélybetegek bánata enyhül s a hangok hűvös fuvallatára még az őrület lángjai is lohadoznak. A holdfényes lelkű Mendelssohn, a melódiás Bellini, a szelíd Schumann mind lehajlanak párnájukra és hűsítik lázukat. Az elfelejtett és visszatérő melódiák a múltat, az egészséget és boldogságot juttatják eszükbe, és aztán a jövőt is. A zene nemcsak a beteg szívnek lesz orvossága, hanem a szenvedő testnek is. Musset egy gyönyörű sanzonjában írja, hogy a muzsikánál semmi sem gyógyítja jobban a lelkek sebeit. Az orvosok most büszkén hangoztatják, hogy a testet is gyógyítjuk már vele, és igazán nem tudjuk, melyik nagyobb diadala a zeneművészetnek.

Ragadjuk meg az alkalmat, jegyezzük le a történteket. A fátylas Euterpé havas magasságából, leányos bájjal és kedvvel, bomlott fürtökkel, részvétteljesen földre szállott, hogy kezében fuvolával harcoljon a halál s a betegség ellen. Lessük ki őt, amint a kórházak ajtain a hajnali ködben besuhan. De mielőtt bezárulna háta mögött a nehéz vaspántos kapu, kiáltsuk feléje dalos üdvözletünket.

Az öreg, szürke könyvek a könyvtárak poros fülledtségében most nyári álmukat alusszák. A hivatalnokok már vígan nyaralnak, a nehéz kapuk becsapódtak mögöttük, s a túlbuzgó olvasó, kinek Ostende-ra nem futja, így mindenütt zárt ajtókra talál. Örvendetes tényként kell azonban feljegyeznünk, hogy az ajtózárás nyomán a nyári csendben legalább panaszok, komoly és megszívlelendő panaszok hangzottak fel a közönség köréből, melyek arra engednek következtetni, hogy a mi publikumunk is tudatában van annak a durva kultúrálatlanságnak, mely könyvtáraink vezetésében és adminisztrációjában valósággal tobzódik. Mielőtt kinyílnak az ajtók, mi is leszegezzük mondanivalónkat.

Nem a részletekkel kívánunk bíbelődni, csak próbáljuk megmagyarázni, hogyan fejlődött a magyar könyvtár oda, ahol jelenleg van. Kétségtelen, hogy egy patologikus jelenséggel állunk szemben, valamint az is bizonyos, hogy könyvtáraink valódi jellegének eme eltorzulása nem egy év alatt s nem egyesek mulasztása folytán jött létre, hanem évek hosszú során, az ott uralkodó szellem folytonosan rontó hatása alatt.

A könyvtár mindenütt kultúrhelyiség, az intelligenciának, a tudósoknak, az íróknak, az újságíróknak, a tanulóknak közös találkozóhelye. Nálunk nem így van. Minálunk az intelligencia nem meri rászánni magát, hogy a könyvtárba lépjen, hol mindent lel, csak kultúrát nem. A mi könyvtáraink legfeljebb jótékonysági intézmények, a vizsgára készülő magolók termei, a hajléktalanok melegedőhelyei, melyeknek terhes és nyomasztó atmoszférája elriaszt minden gondolkozó, tanulni vágyó embert, s senkinek sem nyújt módot az önképzésre és a lelke felemelkedésére.

Nem szabad hinnünk, hogy a könyvtár magától csapódott ily görbe utakra! A ferde és inartisztikus vezetés juttatta oda!

Ha a paragrafusok görbéin, a céltalan és bosszantó rendeletek útvesztőin valahogy bejutunk az olvasóterembe, hamarosan meggyőződhetünk erről. Mindenekelőtt a könyvjegyzéket vesszük kezünkbe. Rövid lapozgatás után tisztán látjuk, hogy ez a jegyzék a humor bizonyos nemével akképpen van szerkesztve, hogy mást talán még igen, de a keresett könyvet semmi esetre sem találhatjuk meg. De vajon mit is érne, ha történetesen rá is bukkannánk az évszámok és a gyarapodás szerint rendezett jeles katalógusban? A Múzeum Könyvtár csak magyar könyvet ad ki - és ezt is csak tudományos használatra! -, a modern könyvekhez nem jut hozzá ember fia, a nélkülözhetetlen enciklopédikus és lexikális munkák évtizedeken át az egyetemi tanároknál porosodnak. Az ott levő könyvek többnyire oly avultak és régiek, hogy a tudományos kutatásra teljesen alkalmatlanok.

Mindezeknél sokkal nagyobb baj a személyzet sértő ridegsége és gőgös elzárkózottsága. Mindenütt a világon bizonyos előzékeny baráti viszony fejlődik ki az olvasó s a könyvtári alkalmazottak között. Az olvasót, a tudni akaró, eszmeszomjas embert mindenütt tisztelik!

Nálunk a szolga csak egy unalmas zaklatót lát benne. A könyvet kérő ember már eleve gyanús, kit szemmel kell tartani, nehogy az együgyű és hézagos ellenőrzés mellett lopni találjon. Mogorva nézésű pandúrarcok, szótlan, udvariatlan őrök, rokkant kortesek merednek ránk lépten-nyomon, olyan emberek arca, kik nem ismerik a könyv értéket, s így bennünket sem tisztelhetnek. Az értelmetlenség, a rosszindulat így hamar elriasztja a szegény diákot is, s mi sem természetesebb, mint hogy aztán feléje sem néz a könyvtárnak. Miért is menne oda, mikor látja, hogy a kávéházban, ha feketekávét rendel, több becsületet kap, mint ha könyvet kér a tudományok csarnokában?

Nem egyes mulasztások gyógyításáról van tehát szó, hanem a közkönyvtárak egész szellemének megváltoztatásáról. A mi könyvtárainkban nincs modor a vezetésben, nincs művészi érzék s jóindulat. Ha élni akarnak és kultúrfeladatot teljesíteni, mindenekelőtt erre kell törekedniük. Ha ezt nem tudják elérni, minden fáradság gyümölcstelen marad, a közönség közönyös lesz a jövőben is, mint eddig. És akkor a kapuk azután is bízvást zárva maradhatnak. Akár örökre is. Az ilyen könyvtárak hiányát nem fogja megérezni senki sem...

Egy nagy koponyájú francia most érdekesen és szellemesen próbálja megmagyarázni a világnak ama nagy sérelmét, mely utóbb Sarah Bernhard-ral történt. A nagy művésznőt tudvalevőleg egy lovagias és előkelő miniszter kitüntetésre ajánlotta, a becsületrend kancelláriájának azonban sikerült ügyesen és tapintatosan agyonhallgatni a kényes ügyet, melynek vége mégiscsak az lett, hogy a kitüntetés elmaradt. Mindenféle misztikus okokról és mellékszempontokról beszéltek. A cikkíró most nyersen és zseniálisan rámutat arra, hogy a tragikát csak azért nem átallották megsérteni, mert színésznő. Sarah Bernhard festi az arcát, tehát nem illeti meg az érdemkereszt. A világot jelentő deszkákon arathatja a babért, azon a színpadon, hol a komoly emberek bukfenceznek, ne várjon tapsra. Ezzel befejeződött az ügy...

Igen, de nem intéződött el. Az ilyen agyonhallgatott, ellentmondásos pöröknek egyáltalában soha sincs végük, amint kezdetük sincsen. Mióta a világ áll, folyton tartanak, és csak az Ember kihalásával záródik le örökre elintézetlen aktacsomójuk. A boszorkányokról, melyek nincsenek, mindig beszélnek Franciaországban, nálunk s az egész világon.

A butaság internacionális. Jól szervezett gárdája van. Szívós katonái vasgyűrűvel veszik körül a földet. Az egész világon megismerik egymást, akárcsak a szabadkőművesek. A nyomott homlokok alatt az értelmetlenül pislogó szem beszél. Kezet fognak, és kész a szövetség. Mindnyájukat a rossz makacs, ősi energiája lelkesíti. A nagy homlokú ember alkothat bölcs törvényeket, nekik megvan a maguk vassarkú kódexük, az előítéletek és butaságok bibliája. Tudják például, hogy a színésznőt mindenkinek tisztelni kell, mint a kultúra papnőjét, a művészet harcosát, ők azonban mégis vállukat vonják, mosolyognak, és ítélkeznek a saját törvényük szerint. A pörök pedig mind a javukra dőlnek el. Elintézetlenül maradnak.

Ez a nagy pör időtlen időkig tart.

Minden nemes lelket megkeserített, minden igaz szívet megvérzett már. És él szüntelenül. Az ember kiáltani akar ellene, s torkát görcs szorítja össze, rá akar rohanni, hogy káromkodó nyelvét kitépje, s lábai kővé merednek. Az élet legnagyobb átka ez a véget nem érő pör. A dán királyfi, mikor sötét mosollyal számot vet az élettel, nemcsak a halál fantomát látja maga előtt, hanem a zsarnok bosszúját, a gőgös ember dölyfét s a hivatalnak packázásait is.

Valóban, a társadalomtestnek e parányi férgei, ezek a láthatatlan baktériumok és megsemmisíthetetlen semmik mérgezik meg igazán az egészséges életet. Ezek azok a boszorkányok, amelyek nincsenek, és - mégis vannak.

A Dreyfus-pör is most záródott le. A sovány őrnagy előtt egy nép vezekelt. De vajon ki tette jóvá a nagy pör ítéletét, mely a kapitány életét elrabolta? Senki, senki.

Nem is lehet. Végzése ellen nem menekülhetünk. Amerre fordulunk, katonáival találjuk magunkat szemben. Hiába minden erőlködés.

Ott van Gorkij példája. Futott az örök pör elől, búcsút mondott hazájának, a zsarnok dölyfének, s alig szállt ki hajójából a szabad Amerika partján, szembekerült a hivatalnak packázásaival. Az együgyű szolgaerkölcs katonája egy amerikai policeman alakjában kérte tőle a házassági bizonyítványt.

Ennek a nagy, igaztalan és internacionális hajszának elítéltje most Sarah Bernhard. Az ily megmagyarázható apró jogtalanságok s a kolosszális gazságok mind a nevében történnek.

Semmi sem véd meg ellene. Ha futunk, a nyomunkban van. A vonatot megelőzi, a hajót követi. Hiába szeljük át a tengert, mindenütt otthon van, ahol emberek élnek.

Ha végleg meg akarunk tőle szabadulni, akkor legalábbis a Léthe árján kell áthajóznunk.

Egy éhes ember ácsorgott a pékműhely előtt. A pékműhelyben sütik a piros süteményeket és az illatos kalácsokat, hogy azok, akiknek pénzük van, ehessenek. A többiek rendszerint csak bámulnak az ablakok előtt. Ez a világ sora. Egy kopott, öreges, rongyos férfi is megállt a boulevard-on. Éhes volt. Enni akart. A többiek vígan dudorászva vitték haza a szagos tésztákat. Ez az éhes ember pedig - ez a könyv keretéből kilépő kócos Gorkij-figura - gondolkozni kezdett, azután a nyomor csodálatos tiszta logikájával rávetette magát az első kijövőre, dulakodott vele, kicsavarta kezéből a kenyeret. Azután elfutott.

Tessék ítélkezni!...

A kenyér szent. A táplálék energiáját, az élet fönntartóját glorifikáljuk benne. A paraszt szertartásos tisztelettel vágja föl, s mindig valami misztikumot lát benne. Ha a porba ejti, megcsókolja, mint a saját gyermekét. A kenyér a gerjedő élet, az embert éltető erőnek szimbóluma. A gyermekek tágra nyílt szemekkel, rebegő szájjal kérik minden este a nagy Láthatatlant, hogy adja meg mindennapi kenyerüket. És mi történt? Egy ember, akitől az emberek elvették mindennapi kenyerét, megszerezte enmagának úgy, ahogy tudta. Lopott.

Nem a Coppée-féle nyomor-romantikáért, sem a távol homályában sejthető, staffázsként szereplő és éhező gyermekek, a konvencionális - kezét tördelő, síró anya - miatt érdekes az élet e kiszakított jelenetecskéje, hanem mindenekelőtt durva igazsága és szimbolikus tartalma hívja magára a gondolkodó ember figyelmét. Az éhes gyomornak tiszta a logikája. Ha az embernek ez átkozottul buzgóan működő szerve éhséget jelent a központban és korog, ennünk kell, s minthogy mind meg vagyunk verve a fent nevezett bürokratikus pontossággal és napszámos-iparkodással dolgozó orgánummal, mindnyájan egyformán jogot formálhatunk az élet asztalához. Egyikünknek sem szabad éhezni. Ha nincs ebédünk, minden bemutatkozás és koldusmegalázkodás nélkül bekopogtathatunk a legelső ház kapuján, és leülhetünk enni. Ez a gyomor joga. Ez az éhség etikája.

Ámde ez az éhes ember kenyeret lopott. Csak enni akart. Nem folyamodott a meg nem engedett pénzszerzés ezer és ezer ravasz, elegáns formájához, hanem magát az élet szimbólumát ragadta el keserű nincstelenségében. Ó, öntudatlan vétek, bűntelen bűn...

Tessék ezt az embert elítélni!...

Itt valóban ismétlődött Baudelaire-nak prózai költeménye, mely a két kenyérért civódó gyerekről szól. Az élet prózáját a véletlen egy drámai lüktetésű költeménnyé alakította.

A párizsi rendőrség most nyomozza az eltűnt, éhes embert. Talán meg is találják. De vajon ki vágyik bíráskodni ebben az ügyben? Ki az, aki nem tudná, mi az éhes embernek a falat kenyér? Ez a szomorú Gorkij-alak sem kívánt mást, mint jóllakni. Joga volt hozzá. Hóna alá csapta a kenyeret, és hódolva a perc szomorú bölcsességének, elindult vele. Azután megállt.

A mohó, éles fogak falánkan fúródtak be a kenyér puha belébe. Szeméből kicsurrantak a könnyek...

Ez azonban már igazán Gorkijnak és Knut Hamsunnak témája, s így elmondván az elmondandókat, itt szerényen bezárjuk a fejtegetéseinket.

Nyomon követte egymást a két eset. A strasbourg-i egyetemen az újságírás tanszéket kapott. Kevéssel reá azután leleplezték az első vérbeli újságírónak, Camille Desmoulins-nak szobrát.

Az első hírlap még a XVI. században jelent meg, a nemes Desmoulins pedig nemkülönben a XVIII. század messzeségében csiklandozta, ostorozta véres és rakoncátlan kortársait, s most, íme, az újságírás ugyanakkor kerül a tudomány és művészet komoly márvány boltívei alá, mikor a napnak asszonylelkű és tűzajkú, ékesszóló és fecsegő, mély és demagóg hírben álló, erős és gyenge hőse megjelenik in specie aeternitatis. Mindkettőjüknek nehéz csatákat kellett vívni idáig. A rágalmak tüzén s a butaság sekély mocsarain gázoltak át. A demagógia és üresség vádja ellen harcoltak. Ma végre célhoz értek.

A két fönti eset szoros egymásmellettisége s okozati egybekapcsoltsága arra a kultúrjelenségre mutat, hogy a XX. század embere ma már egészen tudatában van annak a mély jelentőségű feladatnak, amelyet a sajtó minden helyütt teljesít, és - ami sokkal fontosabb - ezt immár nem is szégyelli kimondani. A francia forradalomban meglátták az újságírót; Desmoulins-t és társait, Mallet du Pant, az epés Rivarolt, Suard-t becsülték is. A századok különös morálja azonban azt tartotta, hogy ezt a becsülést illendőbb véka alá rejteni, mint kimutatni. Időközben nagy társadalmi és tudományos evolúciók történtek. A tudományok közt a korlátok ledőltek, a poézis szivárványos nyelve jogot nyert a filozófia rideg világában is, egy mindent áthidaló általánosság kötötte össze a tudományt a művészettel s a művészetet az újságírással. A holt vázak uralmának vége szakadt. A versekben nemcsak a formát keresték, hanem kiérezték a költemény lelkét is. A tudást el tudták képzelni nagyképűség és fontoskodás nélkül is. Ebben a korban látták meg a természetes ész nagy képességeit, a paraszt agy erős logikáját, a tudomány poézisét, a költészet tudományosságát, s ugyanez a kor vette észre az újságíróban a művészt és a tudóst is.

Csakugyan, az igazi zsurnaliszta: Camille Desmoulins. Művész és tudós.

A vérbeli újságíró hajlékony, művészlelkű. Minden írásra hangolja. Eleinte talán félve és közönyösen nyúl a tárgyhoz, s tépelődve írja le az első sorokat, de csakhamar belemelegszik, s mire befejezi írását, kigyullad az arca.

Ámde nemcsak láng van benne, hanem tartalom is. Ért mindenhez. Az emberek veséjébe lát, bírál, leleplezi a cselszövéseket, a pártok sunyi fondorlatait. Ő a jelen krónikása és történetírója. Tudós, ki nem nyugalmas dolgozószobájában, holt könyvhalmazok között ír, hanem a hús- és csontemésztő perc lázában, s objektumai nem élettelen tárgyak, hanem a mozgó és forró emberek, az örökké változó, Proteusz-testű jelen eltűnő jelenségei.

A perc e művészének, a jelenkor tudósának emeltek most szobrot, s a modern társadalom ez új produktumának művészetét és tudományát tanítják majd ezután az egyetemeken.

A francia forradalom tüzes ágyában megszületett az újságíró. A XX. század már észrevette. A zsurnalisztikának megadta az irodalomban, a tudományban őt joggal megillető polgárjogot.

S a perc lángeszű, nagy munkásainak az örökkévalóságot.

Budapesti Napló, 1906. augusztus 5.

Az orosz fegyverek tüze vörösre festi az éjszakát, az erődök lőréséből gonoszul, kegyetlenül ugatnak az ágyúk, Gamurady, a vékony, asszonytestű, elegáns ló pedig egy izgató futamban győz. Beláthatatlan tömeg tapsol e győzelemnek. A pétervári lóversenysmokk bámulja a lihegő, fess Gamuradyt. A forradalom tombolhat, ez a nemes állat konkurrenciát csinál az emberölés könyékig véres bajnokainak, és egyszerűen elvonja a közönséget a borzalom színjátékának szemlélésétől.

Ez a bizarr és pikáns hír világszerte felspirituszozta az úgynevezett színes hírek íróit, kik emelkedett riporterfantáziájukkal örvényen táncoló lovakról és vulkánokon kalamajkázó nemzetről mondtak kétségtelenül szívbúsító és könnyfacsaró igazságokat. A tény a maga rideg valóságában azonban nem új és ihlető, hanem nagyon régi és szürke. Az ember, a tömeg a forradalom alatt is él. Mi többnyire elfelejtünk ezzel számolni.

A lóversenyező orosz nemzet nem természetellenes, hanem annyira természetes, mint maga a prózai, kegyetlen élet. A forradalmakhoz rendesen hozzá szoktuk fűzni az iskolakönyvek és a rémregények romantikáját, s színpadszerűnek, bombasztikusnak képzeljük, úgyhogy mikor előttünk van, szinte csodálkozunk, ha véletlenül a szürke élet egy darabját pillantjuk meg. Ilyenkor azután kénytelenek vagyunk konstatálni, hogy a képzelet megcsalt. A forradalmat igazi nagyságában csak akkor értjük meg, mikor távolról néztük. A hegyhez olyan közel vagyunk, hogy semmit sem látunk már belőle.

A forradalomban a tömegek lázonganak, az egyének legfeljebb csak a meghalás nagyobb esélyével számolnak és élnek. Felkelnek, esznek és lefekszenek. A nap süt, ők kimennek az utcára, mint máskor, a régi tárgyak között közönyösen mozognak. Az erdő lombjai üdék és zöldek, az utca kövei pedig szürkék. A francia forradalom története hamis, mert csak a Robespierre-ekről, a vérontásokról, a szörnyűségekről szól, s megfeledkezik arról a kövér francia pékről, ki egy este nyolc órakor nyugodtan zárta be körúti boltját, és dudorászva hazaballagott.

A revolúció dezorganizációjában az ember tömegöntudata meggyengül, megbénul. Sem a részegen gajdoló francia hordák, sem a mostani tippelő oroszok nem érezték magukat a történelem ama fontoskodó színpadán, hol minden szertartásos komolysággal történik, s a szereplők a végszóra mindig pontosan belevágnak a mondókájukba. A jelenben minden nagyon is kézzelfogható. Az egyén nyugodtan szemléli a jelenségeket, s legfeljebb azt látja, hogy néha egy-egy ember véresen bukik le az utcaporba, és egy csapat megtagadja a föllebbvalónak engedelmességét. Az iskolákat lassanként becsukják, kórházakká alakítják át, a sebesülteket és halottakat a hordágyvivők szorgalmasan szállítják, akkor azonban mindez nagyon természetesnek látszik. Csakugyan mindenkor inkább érezzük a vérontás szörnyűségét, mint magában a forradalomban. Távolról rettenetesebb, mint közelről.

A színes képzelem, a mindenható fantázia becsapottjai vagyunk mindnyájan, édes olvasóm. Avagy nem játszik-e folytonosan veled, velem és édesmindnyájunkkal? A dolgok körvonalait eltorzítja, természetét meghamisítja, a szépet istenivé, a rútat szörnyűvé teszi.

Mondd, nem ültél-e téli estéken, vacsora után, szivarfüstben, ábrándozva messze földekről? Alacsony lámpád megvilágította a térképet, hol tarka sokaságban sorakoztak egymás mellé a kék tengerek, a piros, zöld, sárga földfoltok. Behunytad a szemedet, és csodás, tündéri vidékeken voltál, igazán utaztál. Mikor évek után eljutottál a vágyott helyre, észrevetted, hogy a fantázia inkább elvitt oda, mint a vasúti kocsi és a gőzhajó.

S láttál-e már hájad duzzadó fölöslegében, egészséged tobzódásakor förtelmes, lesoványodott beteget, s elképzelted-e, hogy mily szörnyű az élet páriájának lenni? Akkor azt hitted, hogy el sem bírnád viselni a szörnyűséges kórt, s mikor rajtad ütött, megbarátkoztál, megalkudtál vele és elcsendesültél.

Így játszik vélünk a fantázia, kedves olvasó. Csak általa látjuk a szépséget és szörnyűséget, s nélküle minden természetes.

Értsük meg tehát a forradalomban élő emberek lelkiállapotát is. A poéta és a történetíró idealizál, az élet azonban mindezek ellenére durva marad. Az ágyúk bömbölnek, Gamurady pedig fut és győz. A korcsmák, kávéházak nyitva vannak, mert a gyomor, a morózus öreg, ilyenkor is korog és emészt. Az éhes ember pedig nyugodtan rendel most is borjukotlettet, rostbeaf à l'anglaise-t, tükörtojást és langyos kávét.

Habbal vagy anélkül.

A fehér szín arisztokratikus. A fehér mellény, fehér kesztyű, fehér nyakkendő előkelő és elegáns. Nemkülönben a fehér bőr is. A fehér bőrű ember nyugodt fölénnyel és hideg gőggel néz le a feketére, a földszínű, született demokratára.

A fekete faj pedig évszázadok óta a lélek finom megsejtésével, az utódoktól beléje firól fira oltott ádáz gyűlölettel fut a sápadt, kegyetlen európaitól. Minden gonosz okozója ez a horgas eszű, elfinomodott idegű, csenevész ember, ki titkos istenekkel szövetkezik, ördögi fegyvereket talál fel, feldúlja az őserdő csendes templomait, mikor ők alszanak, tüzes záport borít a fejükre, s végül rabul hurcolja el és szolgává teszi. A néger anya ezzel a rettegett halálszínű szörnnyel ijeszti a gyermekét.

Mi sem nézhetünk bizonyos megmagyarázhatatlan és velünk született ellenszenv nélkül a forró dél fekete gyermekeire. Bármennyire kiöltözve, megmosdva és beszagosítva is lépnek elénk, bármily korrekt angolsággal is szólítanak meg bennünket, vonakodva fogunk velök kezet, s mindig csak gyerekkori mesekönyveink alakjait, a cirkuszi mutatványok négerjeit látjuk bennök. Egy egész világ különít el bennünket egymástól. Vajon ki foglalkozik velök, ki tanulmányozza kultúrájukat, ki ismeri az ő életüket, vágyaikat és bánatukat? Az irodalomban is csak a legújabb időben olvastunk róluk egyet-mást Longfellow, Leconte de Lisle és Rudyard Kipling írásaiban, kik, mint irodalmi Kolumbuszok, az érzésnek és gondolatnak egy egész új világát fedezték fel számunkra.

Őáltaluk tudtuk meg, hogy ebben a primitív, nyugodtan emésztő, báránytermészetű nációban mennyi bonhomia és humor lakozik.

Csak egy tekintetben kérlelhetetlen mindenkor, csak egytől fél még ma is: az európai embertől. A fehér veszedelemtől.

Néha, csak nagyon ritkán, a szerelem vezeti őket a fehér emberhez, és ekkor a poéták regéket írnak a mindenható szerelem csodáiról.

Ma pedig az éhség, a világ másik hatalmassága hozta össze a fehér és fekete proletárokat, kik most a Fokföldön hű fegyvertársak gyanánt, együtt küzdenek a kizsákmányoló angol uralom ellen.

Ez a hirtelen kibékülés és érdekesen gyors szövetkezés világosan mutat arra, hogy ma már Afrikában is minden harc komoly társadalmi és gazdasági szükséglet folytán keletkezik, s nem középkori léha sallangok, a bőr s a zászló színe miatt. Ma a lehető legprózaibb és legbölcsebb célokért küzdünk. A múlt küzdelmeiben volt romantika, szín és hangulat, a máéban nincs. A kombináció kisebbedik, az osztályok differenciálódnak. A jövőben alig hallunk majd fehér, sárga és fekete - tegyük hozzá ezt is: sárga-fekete - veszedelemről. Az emberiség két kasztra szakad: a jóllakottak és éhezők szövetkezetére. A színekkel való játék végleg megszűnik.

S ez nagy diadala lesz az egész művelt világnak!

A fosztogató, lövöldöző fehérek és feketék említett frigyesülése szintén felér legalábbis egy pezsgős és pohárköszöntős békeünneppel. A színkontrasztot a festőknek hagyjuk, az életben a kérlelhetetlen igazság győzedelmeskedik. Az üres gyomrú észreveszi az éhest, az ember az embert.

A hazugságok tobzódhatnak.

A fehér és fekete kéz mohón egyesül, s lázasan, boldogan rázza egymást...

Egy Andersen-mese, amely megtörtént.

A leány, a tizennyolc éves, boldogságtól remegő fehérség, a tükör előtt készül az esküvőre. A várt nap elérkezett. Ma életében először megy az esküvői menetben mint nyoszolyóleány, az orgonazúgásos templom piros szőnyegén. Micsoda káprázat. A leány halovány. Jégszínű torkát az öröm fojtogatja. Csiklandó bizsergés fut át egész testén. Lélegzete akadozik, ideges kezeiből kiejti a fésűt, az ollót, s egy zűrzavaros, ismeretlen világ édes dalait hallja a fülében. Hetekig készült erre a napra. De most, hogy itt van, lázas szorongással mered reá. Hófehér ruhájánál csak az arca fehérebb. Az egész ház sürög-forog, mindenki az órára néz, mindenki várakozik. Tüzelnek a szemek, és az izgalomban rubinpirosra gyúltak a fülek. Vágtató kocsik robognak a kövezeten. A serény óramutatók gyorsan haladnak előre. Szorongva táncol a leány és dalol. Már lassan-lassan dideregni is kezd a gyönyörű és színes boldogság közelségétől. Ajka vértelenné válik. Mikor pedig a menet megindul, és az óra üt, ő egy boldog, halálos kacajjal hal meg a gyilkos öröm ölelésétől.

Ez a mese - bánatos és különös mese - történt meg minap Koppenhágában.

Meghalt egy lány, mert tizennyolc éves szíve nem tudta elviselni azt a szörnyű nagy örömöt, hogy koszorúslány lesz.

Az orvosok magyarázzák az ilyenfajta eseteket. A vér egy pillanatnyi fölindulás önkívületében odatolul az agyra, s agyszélhűdést okoz. Az ily halál eléggé gyakori. Nemcsak a bánat öl. Az örömnek is vannak halottjai. Az öröm is méreg. Csak egy csöpp édes belőle. Sok már halálos.

De nekünk ez mégsem elég. Ismernünk kell a gyermeklélek ábrándosságát s önmagunkat, a magunk gyermekkorát. A gyermek előtt minden új és misztikus. Gondoljunk csak arra a korra, mikor egész világunkat egy udvar tette. Hogy ismertük minden tégláját, a kert minden fáját, az árnyas és mély utakat, a kapualját kopott deszkáival, színes üvegeivel, aztán a mohlepett hordókat, a hűvös leheletű pincéket, és mint hittük akkor azt, hogy ez az egész világ, mert reánk nézve csakugyan az volt. Később azután jöttek a megismerés percei. Félve födöztük föl a mellékutcákat, s pár év múlva már magunk jártunk a főutak zűrzavarában is. Valami tündéri szerelem vonzott az ismeretlen felé. Az egész élet egy szűz ugar, egy irtatlan terra incognita volt, melynek minden talpalatnyiját az ocsúdó szív örömével hódítottuk meg - és vesztettük el - számunkra.

Ebből a világból nőtt ki a dán koszorúslány halála. Ez az egyszerű leányka is a megismerés borzalmas kéjétől halt meg. Az élettől. Csak távoli sejtelme volt még róla. Azt hitte, hogy minden arany, ami fénylik. A házasságot nem egy sikerült vagy sikerületlen facér szerződésnek tekintette, hanem valami nagyon csodálatosnak és szentnek, s a komoly és izgató ünnepséget olyan gyönyörűnek, olyan meseszerűnek és elérhetetlennek, hogy mikor a valóságban eléje lépett, és ütött az óra, elhomályosult a szeme, és megrepedt az ő bolondos gyermekszíve.

Mégis szép lehetett a halála. Ami másokat életre szít, az őt elsápasztotta és a halálba ringatta. Az öröm, az öröm, a szent öröm volt a gyilkosa. Ez az öröm, amely ha meg is ölte, ha el is ragadta a másvilágba, arcán és testén otthagyta el nem törölhető nyomát, megszépítette, magasabbra emelte, átszellemítette még a holttestét is, s szoborrá, az örök öröm szobrává formálta a holt anyagot, amely most már a változhatatlanság folytonosságával hirdeti egy nagy, intim perc lázát, az életnek a halálba is átnyúló bús diadalát. Kevesünknek jut ilyen halál. Mi csak a bánattól roggyanunk meg, törődéstől ráncosodik meg bőrünk és porhanyul el csontunk. Ez a boldog lány azonban egy pillanat alatt átérezte a boldogság végtelenségét, amint megcsókolta a halálos öröm. Később aztán ez az öröm temette el. A koporsó az öröm mosolyától lett rózsaszínű, a szemfedője az öröm könnyeitől ezüstlött, és kihűlt fejénél az aranylángú, halkszavú gyertyácskákat is ez gyújtotta meg, minthogy érette halt meg, mert nem bírta elviselni, hogy már megérkezett a kocsi, az öröm kocsija, mely szédületes gyorsasággal repítette volna az esküvői menet, a sejtelmesség, az ismeretlenség gyönyörtől fájó világa felé...

Vissza-visszatérnek ezek a sovány, szomorú medikusok. Az álmainkból, nyűtt naturalista regények rongyaiból s magából az életből. Találkozunk velük ma is, hol a korzón, hol a főváros zűrzavarában, hol pedig a törvényszék előtt, ahol már az államügyész emel vádat ellenük, míg ők a nagyközönség előtt pirulnak lelketlenségükért, hogy nem váltották be fogadott szavukat. A moralisták viszont a másik oldalon fülükbe trombitálják elszörnyülködő tirádájukat, és romantikus hajlandóságuknál fogva módfelett megbotránkoznak az erkölcsnélküliség tején felnevelkedett fiatal generáció mély romlottságán. A társadalom is szó nélkül elítéli a kitartott medikust. Csak a védőügyvéd védi őket hivatalból meg az írók hivatásból. A többiek, a társadalom, a közvélemény szótlanul pálcát törnek felettük.

Csakugyan nagy cinizmus és elfásult sivárság kell ahhoz, hogy egyszeriben hátat fordítsunk annak a lányos háznak, melynek vendégszeretetét évekig élveztük. Jólesik együtt sütkéreznünk a többiekkel a kályha mellett, a szobák téli napjánál, a mosolygó lámpánál, és édes hallgatnunk a ködben a rideg bérházak zengő lelkét, a halkan zokogó zongorát. A budapesti esték különben is zordak és ködösek úgy november táján. A csúnya, nagyon barátságtalan arcú hullák fanyar társaságából pedig rossz hazamenni a fekete, fűtetlen hónapos szobába. A szegény medikusnak nemigen fűlik a foga a spirituszlángos sültburgonya-vacsorához, különösen, ha holtra fárasztották az anatómia műszavai és a kórbonctan, s majdnem megvakította a górcsövezés. Csoda-e, ha ez a bénult akaratú, szegény ember végigbolyong a körutakon, s ott ül le vacsorára, ahova először hívják? S csoda-e az, hogy, mikor már kezében szorongatja a diplomát, megfeledkezik a szaváról, mindenről, és a legkisebb lelkiismeret-furdalás nélkül áll tovább? Azok vessenek magukra, akik visszaélve nyomorával, egy oly suta spekulációba bocsátkoznak, melyre pénztelensége és reájuk utaltsága révén csak alkalmuk volt, de joguk semmi esetre sem, legkevésbé pedig arra, hogy később, a rendszerint bekövetkező váláskor szemrehányásokkal és vádakkal rohanják meg, vagy éppen, mint mostanában történt, a törvény útján keressék a maguk igazát.

A tény az, hogy a családnak épp annyira szüksége van a medikusra, mint neki a vacsorákra, a meleg szobákra és meleg keblekre. Itt Budapesten különben is fejlődőben van a fővárosi mamáknak az a pikánsul érdekes speciese, mely pár év alatt diplomás emberré vedlő sihedereket különösen és nem minden érdek nélkül kedveli úgy, hogy valóban vitás marad, hogy a vacsorára hívóban vagy a meghívottban van-e több körmönfontság és hideg számítás. Akárhogy is van, a medikus lassan a család barátjává válik. Karácsonykor az aranydiókat és almákat segíti felaggatni a fára, a buksi fiúknak a számtani feladatokat megoldja, s olykor a természettanból is kihallgatja őket. A család öregebb tagjainak a modern természettudományok vívmányait agyonnépszerűsítve, enyhe és kíméletes adagolásban adja be. Mulattatója, bohóca, tudósa, tanácsadója, udvarlója a családnak. Szürke életébe egy más világ szenzációját és szivárványát varázsolja. Nem ízléstelenség, méltánytalanság és becstelenség-e részéről, ha ezt a szegény embert az öt hosszú, hosszú év letelte után figyelmezteti még szavára, vagy éppen - annyi cím van reá! - a törvényszék elé idézteti? Ki lát be a vesékbe? Ki kételkedhetik szándékainak becsületes voltában? S ki vádolhat valakit azon a címen, hogy a szerelme, ez a pillanatnyi felgerjedés, lelohadt?

Ez csakugyan nem tartozik a törvényszék elé. Ez teljesen magánügy. De meg semmi erkölcsi szempontból sem nézhetjük. Az ilyen regényes medikus-históriákat hidegen és okosan kell tekintenünk és elbírálnunk, mert többnyire hideg és okos spekulációk.

Sokszor szerencsésen beütnek, s a doctor medicinae és a leány hamarosan egy pár lesz. Máskor meg vagy a fiú, vagy a leány rovására dől el a számítás. Ilyenkor azután rendesen a vesztes fél moralizál és sérteget. A hidegfejű, józan emberek kötelessége, hogy a vádakat mindig kétkedve fogadják, s ne ítélkezzenek, mint az erre kényszerített törvényszék, ahol pedig a bíró mégis elítéli a vádlottat - mint most -, az ízlés nevében kell tiltakoznunk a szegény diák érzelmeinek prózai kihasználása és meghurcolása ellen, s ugyancsak az ízlés, a tapintat és a bölcsesség nevében fel is kell mentenünk őt.

Tíz fillér miatt követett el most öngyilkossági kísérletet egy tízéves leányka. A leányka meglátta az erszényt szülőinek párnája alatt. Az alkalom végzetes volt. A tízfilléres csábítóan suttogott hozzá, hideg ezüst fénye lágyan cirógatta körül. A leány nem tudott ellenállni. Lopott. Mikor megtudták, nem sokat teketóriázott, hanem egyszerűen felakasztotta magát az ajtókilincsre, hogy meghaljon. Tíz fillér miatt...

Ez az esetke a maga igénytelenségében és megszokottságában pompásan jellemzi az öngyilkosok átlagos lelkiállapotát. Az öngyilkosok rendszerint maguk sem tudják, mért halnak meg, s az, amiért elvetik életüket, többnyire oly komikus csekélység, hogy láttára elhülünk, s ha nevetni lehetne a halál hideg közelségében, igazán elkacagnánk magunkat. Minden öngyilkosságban van valami bizarr, érthetetlen ellentmondás, amennyiben az öngyilkosok az életet éppen az élet miatt vetik el. Ez az igazság egyes esetekben, mint a mostaniban is, a kontraszt kiáltó elevenségével látszik meg.

Mi keseríthet el bennünket az életben annyira, hogy elvessük magunktól az életet?

A kérdésben már magában benne van az öngyilkosok gondolkozásának fejreállítottsága és abnormitása. A gondolkozó előtt rögtön világos, hogy nem a tett indokának jelentőségéről vagy jelentéktelenségéről van szó, hanem arról, hogy minden öngyilkosság csak éppoly kevéssé van megindokolva, mint ennek a tíz fillérért meghalni akaró kisleánynak halni vágyása. Mindenkinek megvan a maga tízfillérese, melyért meghal. Abban a végzetes pillanatban, mikor halántékának szegezi a pisztoly csövét, természetesen, minden borzasztónak, misztikusnak látszik, s amin mi csodálkozunk vagy mosolygunk: az őt megrémíti, kétségbeesésbe hajtja úgy, hogy inkább a halálba menekül.

A kleptomániás elemi iskolás leányzó is csak tíz fillért lopott el szüleitől. Ha kiállt volna az utcára, az első kabátos embertől megkaphatta volna. Az ő agyvelejében azonban borzasztó forradalmat idézett fel ez a pénzdarab. Egy kibogozhatatlan zűrzavarnak lett központja. Az árnyékok folyton nőttek, dagadtak, hullámmá csapódtak, míg végre elborították lelkét. S mindig világosabban látta, hogy nincs menekülés semerre sem. Fázott, láz borzongatta, megjelentek előtte a halvány, apokaliptikus halál-lovak. Belátta, hogy neki halni kell egy olyan valamiért, aminek az ő lopása csak kezdete volt, de semmiképpen sem indoka. Az öngyilkosok maguk sem tudják és akarják megnevezni tettük indokát. A tízéves leányka is tagadta később, hogy a tízfilléres miatt lett öngyilkos. A többieknek világos lehet, magyarázhatják kényük-kedvük szerint, az igazi, a rettenetes okot csak az ő fantáziától égő fejecskéje látja.

Az átlag öngyilkosságok mind ily semmiségek miatt történnek. Megoldhatatlanságánál és végzetességénél fogva csak nagyon kevés magasodik komollyá és tragikussá a szemlélő szemében is. A varróleány, ki amiatt ugrik kútba, mert nem engedték el a bálba vagy a megbukott diák öngyilkossága: inkább bosszantó és komikus, mint megható. Egyetlenegy öngyilkosság érthető és igazán mély: a nagy íróké s a filozófusoké, kik az élet ostoba céltalansága miatt való halálos csömörükben és undorukban halnak meg. Ilyen Maupassant és Max Stirner öngyilkossága.

A többiek tíz fillérért vagy valamivel többért lövik meg magukat. Lelkük elborul, s a sötét percben a kacagó, gyönyörű, aranyos életet még tíz fillérnél is kevesebbre becsülik. S ekkor levonják a végső következtetést. És meghalnak egy ostoba csókért, egy oktalan félelemért, egy meg nem kapott ölelésért, amely sokszor még tíz fillért sem ér meg.

Alexandriában egy fiatal olasz siheder meggyilkolt egy orvost, mert nem akart elmenni beteg anyjához. Izgatottan kopogtatott az ajtón. A fáradtságtól, a lótás-futástól már nem is látott. Csak egy homályos gondolat derengett még az agyában, valami szívdobogásszerű halk sejtelem, hogy anyján feltétlenül segíteni kell, bármi úton-módon is. Az ajtó végre kinyílott. Az orvos megjelent előtte. A fiatalember a félelemtől, az örömtől szinte vakon és süketen dadoghatott neki valamit. Az orvos azonban ráncba szedte a homlokát, dörzsölgette a kezeit, alkudozni kezdett, és egy pimasz, spongyaszívű ügynök ridegségével kijelentette, hogy addig nem megy el, míg a látogatási díjat le nem fizeti mindjárt az éjjeliszekrényre. Az ember fecsegett előtte, hebegett, hadonászott a kezeivel, az orvos azonban számolni akart. Az ifjú elvégre is előragadta forgópisztolyát, és rövidesen leszámolt vele.

Ne ítélkezzünk. Ismerjük ezeket a lázas, izgatott pillanatokat. Valamelyikünk beteg otthon, s mi szaladunk, rohanunk az éjszakába, hogy segítséget keressünk. Remegve nyomjuk meg a villamos csengőt és várunk. Várjuk az embert, a csodás, misztikus embert - nem az orvost, hanem a varázslót, a váteszt, a csodatevőt, a papot -, kiben összes reménységünk központosul. Valakit akarunk tudni a közelünkben, aki tudományos felfegyverkezettségében nyugodt, egy tudóst, aki nem sápad minden halkabb lélegzetvételre, s akinek feje hideg, szíve pedig forró, nagyon forró. Elvesztjük lábunk alól a talajt, kezdünk hinni a csodatételekben, a babonákban. A reménység kőkeménnyé teszi az izmainkat. Ó, ha nem nyílik ki a kapu! Mit teszünk akkor? Ha továbbra is zordan, mereven húzódik meg a sötétség árnyaiban! Ha minden rimánkodás és dörömbölés haszontalan lesz! Ilyenkor igazán azt érezzük, hogy képesek vagyunk vétkezni, ölni, gyilkolni, vagy a hálálkodás őrjöngésében elmenni a végső határokig és csodát mívelni.

Ne ítélkezzünk... A fiatal olasz megölte az orvost. Az olasz konzulátus letartóztatta, s mint gyilkost fogja elítélni. Az anyja már jobban van. Az ítélkezés vétkesen gyorsnak bizonyult. De vajon nem halhatott-e volna meg a beteg addig is, míg alkudoztak volna? Nem fiúi kötelesség volt-e akár a forgópisztollyal is kényszeríteni az orvost az anyja életének megmentésére?

A közönség azonban követelődző és hálátlan. Lehet, hogy az alexandriai orvos sem kapta volna meg látogatási díját. Tudjuk azt is, hogy a folyton testi és lelki szenvedéseket látó orvos mennyire eltompul minden affektus iránt. Az orvosnak azonban ennek ellenére sem szabad szem elől téveszteni azt, hogy a közönség korántsem ily nyugodt, hanem ellenkezőleg, nagyon ingerlékeny, betegesen lázas. Érzékeny, mint a seb. Az orvosnak éppen ezért taktikához kell folyamodni. A rossz tréfához jó arcot kell mutatnia. Valami előkelően finom, de azért népszerű modort kell elsajátítania. Az előzékenységnek, a színészkedő részvétnek második természetévé kell válnia. A beteg embergyerekek számára, akárcsak a jó családi doktor bácsinak, mindig zsebében kell tartogatnia néhány betanult bókot, édes cukorkákat, pár fényes rézkrajcárt. Ez az orvosi gyakorlathoz éppen olyan szükséges, mint a lázmérő és a műtőkés.

A gyilkos lelkiállapota éppen annyira megérthető, mint az orvosé, s talán mindkettő egyformán menthető is. Az orvos elvégre szintén ember. Senki sem kívánhatja tőle, hogy a kötelesség hazug jelszaváért haljon meg, s porhüvelye tisztán csak a legragyogóbb, lepárolt humanizmusnak szentelt edénye legyen. Az orvosnak is kell élni, emészteni, aludni, neki is szüksége van a pénzre, ha mindjárt oly munkával is szerzi meg, mely magában véve is mindenkor lélekemelő és nagy cselekedet. Az alexandriai orvos azonban tapintatlan, gyámoltalan és ügyetlen volt. A színész nem mosolygott ott, ahol kellett volna. Egy súlyos, végzetes taktikai hibát követett el, melyért az életével fizetett.

Megérdemelte.

Annak idején nagy hírlapi tollcsaták folytak le nálunk a borravaló körül, aminthogy nálunk minden probléma és minden filozófiai megbeszélés alá kerül a nyakravaló megkötésétől kezdve az automobil-, az inggomb- és fénymáz-problémáig, s akkoriban a sajtó s a közönség határozottan állást foglalt a borravaló megcsontosodott és eltörülhetetlen hagyománya ellen. Most a borravaló kérdésében fordulat állott be. A vendéglősök kongresszusa alkalmából maguk a pincérek memorandumban kérik eltörlését. Nem lesz több zaklatás, kellemetlenkedés, krajcároskodó, bosszantó, kicsinyeskedő és nagyképűsködő tüntetés. A borravaló valószínűleg végleg kimegy a divatból, legalább a kávéházakban s a vendéglőben, és nem tudni, a közönség vagy a pincérek örülnek-e majd jobban neki.

Sehol a világon nincs annyira kifejlődve a borravaló-kór, mint minálunk és Ausztriában, s ez semmi egyébre nem vezethető vissza, mint a rangkór, a protekció, az üres hírhajhászás felburjánzásának kedvező sajátos társadalmi viszonyainkra. Szeretjük a romantikát, a talmi nagylelkűséget. A lapjaink hangzatos garmond bevezetésekben írják le, ha a fenség meglátogatja a szegényházakat, vagy ha nyájas mosolyú nagyasszonyok programszerűen - kilenctől tízig - a kórházakban az irgalmasság lelki és testi cselekedeteit gyakorolják. Mi is minden esetben szeretünk gavalléroknak látszani, s a pincér fizetését bizonyos tömjénes grandezzával nyújtjuk át. A villamoskocsin ma már a péksegéd is borravalót ad, s széles, jámbor mosollyal várja a hatást, a négy fillérért méltán kijáró abszolút-merev szalutálást.

Ideje, hogy ennek a négyfilléres, hatálytalan, hazug borravaló-romantikának vége szakadjon.

A borravaló mindenekelőtt csak a nevéről borra való, valóban kenyérre, a mindennapi sanyarú, szegényes kenyérre kell, amelyből nem egy ember él, hanem gyakran egész család. Jogtalanság és méltánytalanság egy ember, egy család sorsát függővé tenni a közönség kegyétől, s kétszeresen jogtalan a vendéglősök részéről minden egyes esetnél versenyre szólítani a vendégek galanteriáját, mintegy tapintatossági kérdést állítani fel, hogy vajon négy vagy hat fillért csúsztassanak a fagylaltostál alá, és esetleg alkalmat adni a pincéreknek, hogy szimpátiájukat vagy ellenszenvüket éreztessék velünk.

A borravaló miatt eddig is kellemetlen, minden jó ízlést sértő csetepaték, viharos szembeszédek, hangtalan gorombaságok támadtak. Létjogosultságát mind a két fél tagadta, s mégis élt. Valami üres, hazug, hiúságunknak hízelgő látszat tartotta benne a lelket. Ma véget akarnak vetni mindennek. Az alamizsnaként nyújtott pénzt maguk a pincérek utasítják vissza. Oldják meg a vendéglősök a kérdést bárhogyan is, ők többé nem fogadják el a kávéházi lovagok nagylelkűsködő filléreit.

S ez a beszéd nemcsak indokolt, hanem okos és helyes is.

Egy bús tragikomédiának utolsó jelenetét játszotta ma le egy érdekes, különcködő, budapesti fiatalember. Színpadias, hatásos végjelenetet inszcenált magának, s mielőtt a halál fekete csarnokába lépett volna, pompás, vörös tűzzel világította meg utolsó útját. Fölgyújtotta a könyvtárát.

A könyvtárak elpusztítása mindig barbárnak és különösen tragikusnak tetszik a szemünkben. Ebben az esetben azonban egyéni érdekessége és jelentősége van, s ez elzárkózott különc bizarr tette valami szinte kész szimbolikus lélektani problémává és irodalmi sujet-vé magasodik. Csak Huysmans könyveiben olvasunk ilyenfajta epés különcök álmairól, ily elzárkózott, természetgyűlölő hősök, ily bölcs-bolondok beteges, vértelen ábrándjairól. Ez az ember azonban minden elmehibbantsága és sötét bizarrsága mellett is egy természetes fejlődésfolyamaton ment át, s úgy látszik, utolsó tette nem egyéb, mint ennek a processzusnak utolsó állomása.

E szenvedélyes, különc ember életében megpróbált mindent. A kultúra bűvös sodrába esett, s a villámgyors áradat ragadta. A nagyapjai s az ükapjai nyugodtan ütötték taglóval az ökröt, meggazdagodtak a tehenek és marhák húsán, s kövér aranyláncokat hordottak tekintélyes hájtól duzzadó mellényükön. Ez a késői sarjadék azonban megismerte a könyvet, a kultúrát, orcái elsápadtak, s valami határozatlan hívó szózatot hallott. Beiratkozott az egyetemre, könyvtárakat bújt, át akarta ölelni az életet, s vágyott látni a tartalmát, a lényegét is. A harmóniát kereste. Először a nőknél, majd az emberek között, végül a könyvekben. Óriási könyvtárat gyűjtött össze egy reneszánsz kori bibliofil lelkesedésével, de valami homályos, kaotikus bizonytalansággal, úgyhogy tízezer könyvből álló könyvtárában a ponyvairodalmi rémregény mellett ott volt Shakespeare és Büchner könyve is. Csak a betű, a könyv babonázta meg. Imádta a kultúrát. A diszharmonikus világnak hátat fordított, s egy kétségbeesett világbús tudós elzárkózottságával maga szakácskodott. Üllői úti házában maga hámozta a burgonyát, maga sütött-főzött, és maga rakta el csendesen a befőtteket.

Új hitvallásában is csalódott. A nehéz és zagyva szellemi koszt megterhelte egészséges parasztgyomrát, s a bölcsek kristálytiszta igazsága és a hülye firkászok híg bölcselme valami moslékszerű vegyületté vált benne. A békés polgárok és pénzszerző mészárosok unokája megtántorodott. Durva, el nem ványolt, nem ugarolt, meg nem puhított és acélozott szervezete gyenge volt a nehéz problémák megértésére és megemésztésére. Kapkodó, fontoskodó, tudákos lett, mint egy középkori alkimista. Először az asszonyokat gyűlölte meg, azután már az embereket is kerülte. Mindenkire gyanakodott, mindenkiben ellenséget látott, s csak könyvtárának bástyafalai között érezte magát biztonságban. Különcködött, fontoskodott. A vízben nagyítóüveggel kereste a bacilusokat. A tudomány valami misztikus és őrjöngő szeretete állította vissza ingadozó lelki egyensúlyát.

Most azonban lelki egyensúlya is megbillent. Ez a szomorú különc utolsó napjaiban belátta azt is, hogy a könyvtár, az égig tornyozott tudomány is csak oly hiú dolog, mint minden a világon. Érezte, hogy a harmóniakeresésben, a kultúráért való dőre és eredménytelen harcban elvesztette az életet. Meggyilkolt nyugalmának bús gyászában kést ragadott. Előtte volt ez egyetlen nagy ellensége, félelmetesen, sötétlően, komor, impozáns nagyságban: a könyvtár. A mészárosok és békés polgáremberek szabad lelke felébredt a késő unokában. Agyának nyugodt tisztaságát kérte vissza a sok fekete betűtől, mely kiszívta agysejtjeiből az egészséges derűt s a fényt. A hatalmas kolosszus meredten állott előtte. Erre megfogamzott agyában grandiózus és különös bosszúterve. Megostromolta a könyvek Bábel-tornyát. Elernyedő izmaival végigvágott a papírfalakon. A holt könyvek az ütést tompán viszonozták. Erre komor düh fogta el. Nekifeküdt a mozdulatlan, hatalmas testnek, s birkózni kezdett vele. Érezte, hogy a könyvek ölték meg. A kultúra, az isteni, csábító és hazug. Küzdött. Végre is csóvát ragadott, s kacagva a drága papírok közé vetette.

Szívébe egy nagy kést merített. A szobában füst, láng és vér olvadt egybe. A padlón hörgött, haldokolt, de a bosszú édes érzésével halt meg.

A gyilkos könyvtár, mint valami óriási halotti fáklya, szikrázva, üszkösen, sötéten lobogva égett!

A kék Adrián bolyongtam. Egy hét alatt szerencsésen le is szoktam a könyvolvasásról s az újságfalásról. A kék eget, a gyémántos vizet néztem, a lassú habmorajt s a fenyőrengetegek sóhajtó zúgását hallgattam, s a gondolataim, érzéseim valami friss, újjászülető gyönyörben vesztek el, robbantak szét a hegyek, az erdők s a szűz vizek végtelenségében. Mikor visszafelé jöttem - barátságtalanul szeles, barna alkonyaton -, egy kis osztrák falucska pályaudvarán újságot vettem. Csak akkor tudtam meg, hogy Boltzmann Lajos, a bécsi egyetem nagy természetfilozófusa, volt tanárom meghalt. Öngyilkos lett.

Mélyen megindultam. Azt hiszem, hogy mindenki, akit látunk, hallgatunk, lassan-lassan lényünkké válik, húsunkhoz forr. A mi múlandó szavunk és kérészéletű tettünk a környezetben perpetuálódik. Egy szempillantás, egy szó, egy mozdulat, mely megrezgeti idegünket, átalakítja vérünket, szervezetünk alkotórésze lesz, s tovább él, fejlődik velünk, s akkor, mikor ez a ható erő eltűnik innen, fájdalmasan sajdulnak meg utána bennünk dobogó, itt maradt atomjai, és szemünkbe könny szökik.

Ott a gyenge világítású vasúti kupéban is töprenkedve magam elé meredtem, s a homályos vászonfalra lassan-lassan lerajzolódott a robusztus, tipikus német professzor bozontos üstöke. Magam előtt láttam, amint téli estéken nehézkesen az asztalra támaszkodott s zöldesszürke, miopsz szemeivel - az örökösen mozgó, fürge Forscheraugè-val - egy pontra meredve a halál nehéz problémájával vesződött. A lámpafényes teremben áhítatos csend lengett. Csak szakadozott, rövid mondatai rebbentek fel olykor-olykor érdesen, széttöredezve. Komikus és nagyszerű volt egyben ez a viaskodó, rövidlátó tudós; volt benne valami Carlyle Teufelsdröck-jének, a megtestesült német professzornak komikumából, s a sziklákat hasogató titán megdöbbentő nyers erejéből és vergődő, isteni munkakedvéből.

Schopenhauert cáfolta. Epésen, kíméletlenül, vitriolos szatírával: a természettudós fölényével. Haragudott erre a vén dörmögő, életkáromló németre, gyűlölte költői felületességét s grandiózus, csodálatos tévedéseit, melyek megzavarták az ő pontos circulusait és számvetéseit. A nagy fizikus és matematikus filozófiai életfeladatának tűzte ki, hogy ennek a szellemóriásnak botlásait és tudománytalan hiedelmeit, Wertungsphilosophie-jának ijesztő hézagait kimutassa. Életének utolsó éveiben folyton vele foglalkozott. A zsebében hordotta Schopenhauer könyveit, s a katedráról hol humorosan, hol mérgelődve hirdette, mennyire hamisan látta meg a színes, szikrázó, áldott életet. Szenvedélyes vitatkozókedv lüktetett benne. Sokszor órák hosszáig beszélt egyfolytában. Harcias, gyerekes daccal kelt párviadalra a sötét látású bölcselővel. Valóban pompás látvány volt az a hősi torna, ahogy a két haragos bölcs a tudomány páncéljában és vértjében, talpig vasba öltözve rémítő csörömpöléssel összerobbant, s mint a középkori marakodó vasas németek, a szemeink láttára megverekedtek.

Ezért lepett meg annyira a Schopenhauer-gyűlölő Boltzmann-nak halálhíre, s ezért kell az ő öngyilkosságában többet látnom egy idegrohamban elkövetett pillanatnyi meggondolatlan tettnél. A rövid és végzetes revolverdörrenés szükségszerűen, pontosan következett be, mint laboratóriumában a kísérletekhez szükséges robbanások.

Boltzmann Lajos nagy tudós volt. A gyakorlati és kísérleti fizika Helmholtz mellett egyik legnagyobb előharcosát gyászolja benne. Fényes pályafutásának nagyszerű állomásai Lipcse, Graz, Berlin és Bécs voltak, nevéhez fűződik a hőteória és az új kinetikai gázelmélet felállítása. De Boltzmann sokkal nagyobb tudós volt, semhogy korlátoltan megmaradhatott volna lombikjai és keverőcsészéi között. Szép és nagy dolog a villamos szikra útját és titkait követni, a természet halk, misztikus szívdobogását hallgatni, de még szebb és vonzóbb a nagy távlatok hűvös fensége, a filozófia, a poézis s Beethoven szonátái. Ez a nagy agyú német, ez a fényes szaktudós idővel belátta, hogy csak a szintetikus látás, a költők és a bölcselők magaslata méltó hozzá, honnan minden nagyság, minden tudomány, egész életünk bámult műve egy nyomorú ponttá zsugorodik, honnan a zárkózott vizsgálódó ihlete egy rovancsoló hivatalnok buzgalmának s a tudomány színes kockákkal való léha játéknak tetszik, ahol kitárul szemünk elé az ég s a föld új, ragyogó perspektívája. Mint született németnek megjelent neki is a Filozófia fátylas, gyönyört és borzalmat adó istenasszonya...

Itt van Boltzmann igazi nagysága. S itt van az ő tragédiájának kútforrása is.

A váteszlelkű, szitkozódó költői Schopenhauer késő öregségéig nyugodtan űzte gondolatainak sötét játékát, a szerencsétlen, szegény Boltzmann, a Schopenhauer-cáfoló, az életimádó, a nagy tudós önmagát megtagadva, élete derekán lőtte át új eszméktől forrongó nagy koponyáját.

Igazi tudós, igazi ember volt. Ész és szív. Fény és tűz. Küzdő és győző, folyton újat kereső és mindig találó. Fönséges és bájos. Az egész tudományos világ lábai előtt hevert, s ő mint nagy hívő és kétkedő, szívesen vitatkozott velünk, tanítványaival, a kölyökfilozófusokkal.

A dicsőség fényében is fájó, vérző kétségek bántották nagy elméjét. Boglyas, sötét árnyak borultak reá. S most a szelíd és nyugodt Filozófia kezét nyújtotta neki, s ő, a szent, gyámoltalan gyerek - hóna alatt a fakó német professzor-esernyővel, mellyel annyiszor láttam Bécs utcáin s az árkádok udvarán andalogni - észrevétlenül, egy sötét ajtón, eltűnt közülünk.

Boltzmann Lajos a szintetikus látásnak, a filozófiának halottja, mint Kleist, Stirner, August Comte s annyi más kis és nagy ismeretlen és ismert gondolkodó.

Megindulva, elszomorodva ez elkésett, kusza gondolatok fekete csokrát küldöm az ő sírhalmára!

A távolbalátás problémájával kapcsolatban pár éve fölmerült az az ígéret, hogy a tudomány a vakoknak visszaadja a látását. A tudósok föllázadtak azon a gondolaton, hogy az ember látási szerszámának bármily csekély defektusa miatt is a vakságra legyen kárhoztatva, jóllehet a látásnak lélektani, tehát fontosabb része az agyvelőben folyik le. A szemünket lehunyjuk, s látunk az agyunkkal. A sikerrel kecsegtető kísérletezések folytak, egy orvos állítólag pozitív eredményt is ért el, az egész nagyszerű vállalkozás azonban, mint annyi más, az elmélet és gyakorlat örvényes hézagába esett, s ott is semmisült meg.

Most egy krakkói szemorvos kevésbé utópisztikus és tudományos, de súlyban s gyakorlatilag talán sokkal értékesebb ötletet vet föl. A vakok írásának és olvasásának bámulatos használhatósága azt a gondolatot érlelte meg benne, hogy a szemmel való olvasásról rövid időn belül letehet az egész emberiség. A látási szervét kímélő, ökonomikus ember egyszerűen kimondja - miért ne? - hogy nem olvas a szemével, s a betűsilabizálás nehéz műveletét tisztán a tapintásra hárítja. A tapintási érzéknek ez a kihasználása egyáltalában nem tenné gyámoltalanabbá az olvasót. Az ujjakkal látó világtalanok ma már nem kapkodnak. A levegőbe meredve, egyenesen ülve, határozottan olvasnak koromsötét éjszaka is, mikor mi lámpaláng nélkül teljesen vakok vagyunk. Az ujjolvasás tehát csak tökéletesítene bennünket is. Miért olvassunk éppen a szemünkkel, kérdezi a krakkói szemorvos? És igaza van.

Az örökösen olvasó és író emberek, tudósok, hivatalnokok, újságírók nemcsak használják a szemeiket, de valósággal visszaélnek, uzsoráskodnak is velők. A kis fekete betűk lassan-lassan elsorvasztják látóidegeiket s elrabolják tőlük a kék ég fényét, a távlatok tüzes színeit. A körmölő, asztalra görnyedő írnok, a ködben vakoskodó, pápaszemes myops, különösen északon, már eleve a vakságra van predesztinálva. A vaksi rém majdnem mindnyájunk ablakán besandít s megtompítja szemünk világát, mielőtt leéltük volna életünket...

Az ellene való küzdelemnek leghatalmasabb fegyvere csakugyan az lenne, ha a professzor tanácsát megfogadva egyszer és mindenkorra le tudnánk mondani szemünk fölösleges használatáról. Az eget, a vizet, a céltalan és szép élet csodálatos játékát bámulnánk csupán vele; s a világtükröző, szent fénygolyót nem vonnánk be a köznapi, buta munka elnyüvő, sorvasztó és kínzó robotjába. Más kérdés megint az, hogy ez a szűkmarkúság megfelel-e az élet törvényeinek, s nem tetszenék-e némelyikünknek nagyon is céltalannak és gyerekesnek? A természet ajándékait elvégre is egy rövid életre kaptuk, s vannak, akik azt mondják, annál bölcsebbek vagyunk, minél kevesebbet viszünk belőlünk a koporsóba. Az orvos ötlete így minden zsenialitása mellett is egyoldalú. Az anyagcsere, a szervezet folytonos bomlása élettörvény. Van olyan világos pillanatunk, mikor ezt különösen érezzük, s a folytonos születés és múlás körfolyamában a körülményes fukarkodással szemben az öregedést, a halál felé való nyugodt haladást tartjuk bölcsességnek. A szemmel való takarékoskodásnak sem lenne nagyon sok értelme. Egy életre elvégre többnyire elég. S ki nem égetni lángját, el nem használni, éppoly butaság, mint egyszerűen rögtön kiütni a kezünkkel. Nemcsak az orvosok tanácsának kell engedelmeskednünk, de az élet bölcsességének is. Az egész pedig abból áll tulajdonképpen, hogy a testünk elnyűvődik, megroggyan és elkopik.

Ez ugyanúgy az elmúlás is, de ez - és nem több - maga az élet is.

Éhes, hatalmas, vas gyomor, soha jól nem lakó, meg nem tölthető, haragosan korgó a Budapestnek gyomra. Mint valami félelmesen felfelé feketedő kohó nyeli magába nap nap után a hús, a kenyér métermázsáit, és ezért folytonosan békétlenkedik, morog, ételért sír. Vaskos társzekerek hordják falánk öblébe a tenger táplálékot, és ez a szörnyű gyomor félelmes dübörgéssel mindent felfal, felhabzsol, megemészt. Mindent, de mindent. Csak legyen mit.

Erről a telhetetlen gyomorról hallunk most egy iszonyatos eklogát. A groteszk pásztorkölteménynek szereplői az ember és hű kísérője, a házőrző eb. A kutya azonban - a barna szemű, a bodor szőrű állatocska - csak Theokritosz korában volt a szelíd családi idillek meghitt kísérője, a XX. században, a kultúra idejében más, fontosabb és praktikusabb szerep vár rá. Fogjuk a kést, az erősebb jogán leöljük, s az ember ételért ordító gyomra dísztelen temetőhelye lesz négylábú és kaffogó barátjának. Tempora mutantur...

Halljátok meg tehát mindnyájan ezt a kultúrtörténeti eseményt. Dante sötét stanzáira, Swift vitriolos szatírájára, Carlyle zord humorára s Zola poézisére lenne méltó. Budapest, a kacagó, vidám, fiatal, fényben lubickoló Budapest kutyákat eszik. A gyepmesterek kutyamészárszéket nyitnak, s a nyomor ordítozó, éhes száját kimúlt ebek földi maradványaival tömik be. A házőrzés és az ugatás pontos és becsületes hivatalnoka borjú és sertés kollégájának alantasabb szerepére kapacitáltatik. Egyáltalában semmi lelkiismeretfurdalást sem érezünk. A főváros szívében, a leggazdagabb Lipótvárosban, 1906-ban Muth Anna jövedelmezően sáfárkodik a kutyák kádáverével. Az ajánlat csábító. Azt mondja: hetven fillér, egy polturával sem több a borjuhús kilója. Villámgyorsan fut szét a hír a főváros görbe, rosszul kövezett mellékutcáin. Nedves, düledező, petróleumtól bűzös pinceszobákban megcsinálják a számadást, s a bölcs családapa úgy találja, hogy a mészáros derék és leleményes, s bár nem hisz a csodákban, és azt is jól tudja, hogy a nevezett húsnak vajmi köze lesz a borjúhoz, a vásárt megcsinálják, megebédelnek, s napokon keresztül mennek a mészárszékbe, mivel hogy a szikkadt cipóhoz pompásan esik még a híg levű hús is. A gyerek ugyan otthagyja olykor a tányéron, s olyik megorrontja a ragadozók jellegzetes és nehéz illatát is, de a nyomor és a gyomor hallgatásra kényszeríti a finnyáskodó szájat.

Jóllaknak mindnyájan. Virágzóan, pompásan folyik az üzlet. A horpadt arcú, sárga, bús emberek naponta elvánszorognak a mészárszékbe, s hetven fillérért megkapják a maguk adagját. És ez az üzlet tart mindaddig, míg a rendőrség kellemetlenkedő érdeklődéssel be nem toppan, és előtérbe nem ráncigálja a régóta folyó, szövevényes üzelmek sötét szereplőit.

S megjelenik egy feketén pislogó lámpának árnyékában Muth Anna, a piros arcú, tenyeres-talpas, kétségkívül szangvinikus mészárosné, ki most kézzel-lábbal tiltakozik a vád ellen, s bűnét váltig a ravaszdi Kiss Hanzira, egy nem egészen kifogástalan előéletű férfiúra tolja, kinek annak idején még a nyugalmas és becsületes mészárosi pálya sem hozott babért, s már mint mészároslegénynek kellett megvárnia nemes foglalkozásától. Ez a jeles férfiú naponta találkozott Muth Annával az Ördögárok mellett, s itt liferálta neki egy lelkiismeretes üzletember pontosságával a hússzállítmányt. Ennek a két embernek alakja bontakozik ki világosabban a miliőből. Ámde a mi szemünkben ők többek, mint közönséges bűnösök. A tragikomédiának ez a két tragikus és komikus szereplője igenis kicsúcsosodása annak a kizsákmányolt, nyomorgó, éhező Budapestnek, melyet a maga valóságában csak akkor látunk igazán, mikor egy-egy véletlen fellebbenti a borzalomtakaró kárpitot. Ők, szegények, a jelen szociális problémáinak sommás intézői és pillanatnyi orvoslói csak, kik primitív szociológiájukkal akképpen oldották meg a kérdést, amint tudták. A villanyfényes termekben a pezsgőspalackok durrogtak, s nyájas arcú urak mosolyogtak. Muth Anna és Kiss Hanzi pedig, mint a végzet vak eszközei, bölcsen és számítva, tömték az éhező emberek kosarába a húst, nem is sejtve, hogy ezért a bölcsességükért majd börtönbe kerülnek.

Ezt a sötét, undorító rémregény-részletet érdemes feljegyezni. Egykor talán a históriába is kerül Muth Anna és Kiss Hanzi neve.

Vasárnap leplezik le Semmelweis Ignácnak a szobrát...

A tudomány harcosai nálunk csak kétszer aktuálisak: ha meghalnak, és ha esetleg múlandó életük kőbe vésett másukról lehull a szoborlepel. Semmelweis professzor ma az erkölcstelen, lármás politikai káoszban szintén aktuálissá vált. Az örökkévalóság jegyében az emberiségért izzadó tudósokat teljesen eltakarják szemeink elől a laboratóriumok sötét boltívei, s míg a duzzadó élet festett királyai a napfényben sütkéreznek, s a szemetes piacok olcsó éljenein részegülnek, ezek a poros, kopott és szent emberek magányukban a megelégedés királyérzésével állnak félre útjukból, és átadják nekik a tért. Kósza álmok kergetői, nagy célokért verekedő Don Quijote-lovagok, emberboldogító s bölcs remeték, született inaktualitások ezek e nyugodt, szótlan nagy emberek.

Izgatott, lázas tekintetünk nyugodtan pihen meg a jelen szennyes viharában ezen a néma szobron. Ennek a szűzi kőtömbnek semmi köze sincs a jelenhez és azokhoz, kik most leghangosabban fogják majd ünnepelni. Semmelweis nem a mának dolgozott, de minden koroknak, és nemcsak nekünk, de az egész emberiségnek. Hős volt, harcoló viaskodó, ősi ellenségünkkel harcot vívó és diadalt arató. Néma bámulat, forró csodálat illeti meg s nem köznapi, elhasznált tiráda és híg dícséret.

Az ember, mióta a sártekén öntudatra ébredt, szívós, makacs csatát vív ősi ellenségével, a halállal. Fájó, lihegő tusakodással birkózik vele. Már az ősember megsejti e fondor ellenséget, s megfékezőjét, legyőzőjét vezérnek, királynak, istennek nevezi, s leborul előtte a porba. S ez a glória hosszú évezredek után sem halványodott el a nagy emberek sápadt homlokán.

Semmelweis professzor is egyike a halál nagy ellenségeinek. Az ember s az élet e nagy szerelmese a tudomány fegyvereivel verte meg a tobzódó elmúlást. Nagyszerű és zseniális munkálkodásának áldásait az egész emberiség élvezi. Az anyarabló, gyilkos gyermekágyi lázat fedezte fel, melyet előtte az orvostudomány majd természetesnek és szükségesnek, majd megmagyarázhatatlannak ismert, s a lángelmék világos látásával észrevette azt, amit mindenki látott, és senki sem tudott. Semmelweis a természethez való visszatérést hirdette. Az aszeptikus kezelési módnak, a settenkedő, orvul ölő betegség megelőzésének lett apostola, s ezáltal évről évre ezer és ezer ember életét mentette meg. Most millió anya áldása fordul felé. S a grandiózus csata győztes hadvezérének szobra fog állni Budapesten.

Vasárnap majd a hivatalos ünnepségen megjelennek előtte a jelen lármás és felfújt nagyságai, s előre megállapított program szerint lelkesednek, mint comme il faut emberekhez illik, a nagy tudós márványlábai előtt. Elképzeljük ezt a képet, s tetszelgünk benne. Egyik oldalon a néma tudós az örökkévalóság márványmezében. A másikon a lármás, eltörpülő nemzetiszínben cifrálkodó politika. Az embermentő szemben az embervesztőkkel. A szerény munka szembeállítva a fényeskedő dologtalansággal, a kék légbe magasodó tudós a napnak üres, kérészéletű héroszaival. S zengeni fog a pufogó, tartalmatlan frázis. Ömleng a tartalmatlanság. Fényeskedik a tehetségtelenség és a munkátlanság.

A szobor azonban mereven áll. És hallgatni fog.

Véres, fekete nap. Szomorúság a földön, s szürke, őszi bánat a dúlt égen. Gyászzsolozsmák zengése, halk orgonaszón felhullámzó emlékek foszlánya. Csüggedés, tétovázás, merengés. Mindenütt ünnepelnek. Ünnepelünk mi is.

Ünnepeljük az októberi hősöket, az időben felbukkanó örök eszmének makacs, állhatatos katonáit, ünnepeljük a héroszokat, kik egy letűnt kornak eszméiért az emberi haladás nevében küzdöttek, s szívós becsületességgel meg is tudtak érte halni. És ünnepeljük a világosan látókat, kik annak idején éles szemmel, tiszta aggyal a kor áramlataiba belehelyezkedve átlátták, mi a cél, s habozás nélkül, az igaz ügyért küzdők ihletével, megtalálták az eszközt, az eszmének kardját, s izmos karokkal férfi módra forgatták a hazugságok ellen.

Az eszme, az igazság mindig egy volt. A gyengék és elnyomottak küzdöttek az erejében tobzódó zsarnok őshazugság ellen. Ez az eszme azonban ezer és ezer formában, Proteusz-módra változva tűnt fel a korok múlandó, színes lárváiban. A XII. században lándzsát emelt a hős a tar fejű pogány ellen, s az ideál homályos oltárok kéréseiből sarjadt ki. Azután múltak az idők, változott az örök eszmének hervadó kérge, s a XVIII. században már nem az ábrándozó keresztesvitéz, hanem a barikádon mennydörgő, múltromboló demokrata hirdette az előretörő ember igazságait, de mindig csak azoknak volt igazuk, kik legalább egy lépcsőfokkal magasabbra hágtak, mint az elődjeik. A múltkultuszért, a jelenben a történelmi relikviákért küzdők, a hatalomtól hízó hájas és nyugodtan emésztő nyárspolgárok sohasem héroszok. A hős mindig a láncát rázó, jelennel viaskodó, fogát csikorgató, lázadó Ember volt.

Lázadó és forradalmár volt az aradi tizenhárom is. Epigonok, erőtlen és múltról ábrándozó, sápkóros utódok siratják ma el őket, kiknek épp az volt az erényük, hogy sohasem néztek hátra, hanem mindig előre, az eszméktől viharzó idők zavaros mélyébe, s a napnak ordító keserveit csitították el. Ezek a hősök nem történelmi múzeumok poros bálványait választották eszményképül. Nem küzdöttek a szent sírért. Nem a múlt halvány jelszavaiért haltak meg. Maguk útján mentek, felemelt fővel, rendületlenül és nyugodtan. Utánzóik, majmolóik csak sértik emléküket, a holnap mártírjai nem az ő soraikból kerülnek ki. A múlt hősei legfeljebb csak a görögtűzfényes színpadon halnak majd meg. A történelem nem ismétlődik.

Ezeket a vasgerincű forradalmárokat, ezeket a meg nem alkuvó lázadókat ünnepeljük mi, de sírjaik ormáról a jövő fáklyáját lobogtatjuk. És szótlanul nézzük azokat, kik ma csak a kegyelet halvány sírmécseit gyújtják meg, s nem látják, hogy a diadalmasan lángoló, fényt sziporkázó nap ujjongva, ragyogva ég.

Az ember nyugtalan. A földön jár-kel s a légbe vágyik. Szívének mélységeiben valami titkos tűz ég, s szeme a magasba mered. Először legyőzte az ingó vízmezőket, azután a föld távolságát, ámde legszebb és legmerészebb álma mindig a repülés maradt, s sohasem érezte inkább portestének unt terhét, mint mikor szemeit behunyva az ismeretlen légtenger hullámain kalandozott, és eget vívó álmaival mégis lenn maradt a földön. A víznél, a makacs rögnél mindig nagyobb ellensége volt a csillogó, kék semmi, melyet nem tudott megfogni s a szél, a láthatatlan, talányos, kormányozhatatlan elem, mely még Victor Hugo infánsnőjétől is elrabolja a rózsát. Igen, mindenen uralkodunk mi, gőgös zsarnokok, csak egyen nem, a szélen...

E vak lázadó ellen küzdünk több száz év óta. Ezren és ezren keltek vele birokra minden eredmény nélkül. És azért ezren és ezren hunyták le örökre szemeiket, s bús kudarcukban megálmodták azt a napot, mikor majd a szél is rabszolgánk lesz.

Az utóbbi évtizedekben meg éppen valami kifejezett lázas akarás rezgett át az egész emberiségen. A lyoni akadémia nagy pályadíjat tűzött ki a kormányozható léghajó feltalálójának. Izgatott híradások szálltak szerteszét. Szivárványos sejtelmek dobogtatták meg a szíveket. Mindenki érezte, hogy szívós, komoly öntudat járja be az egész emberiség testét, s akarat acélozza meg minden izmát, és hinni kezdett önmagában. A tudomány biztatta és támogatta. A levegő merész Kolumbuszai vak hittel szálltak fel az ismeretlen csillagfényes űrbe, hogy az ember jogos örökét, az eget, visszahódítsák a földnek. Véresen, összetörve leestek a porba, mint a szállni tanuló sasfiókok. Ámde azért nem csüggedtek. S egymás után röppentek fel a madár és hal alakú léghajók, s az emberiség lélegzetfojtva, csodálkozva várta a sikert.

Most egy új név kelt reményt: Zeppelin gróf a neve.

Ma még üresen és értéktelenül cseng. Ámde nem lehetetlen, hogy rövid idő múlva ez a szerény név a villamos szikra szárnyán diadalmasan járja be az egész földkerekséget, s viselője az emberiség legnagyobbjai közé emelkedik. Zeppelin a szél ellenében óránként negyvenkét kilométernyi sebességgel haladt kormányozható léghajójával, átlengett Rohmanshorn és Friedrichshafen felett, s a karcsú, elegáns szivar alakú gömb fejedelmi méltósággal szállott le, ahonnan a légbe szökkent. Ily biztató, komoly sikert nem ért még el léghajós.

Hogy éppen ő lesz-e a repülőgép feltalálója, nem tudjuk, ámde ha kísérlete nem is sikerül, ezer és ezer hajós tör utat az ismeretlen magasba. Minden porcikánkban öntudat ég, minden csepp vérünkben vágy lázong, s az Ember nem csügged el. Nemhiába nevezte a görög felfelé néző-nek s a finnugor mitológia légben született-nek, a lég és az ég gyermeke nem lesz méltatlan nevére. A fatörzshajótól az első otromba vonatig, a Montgolfier testvérek primitív léghajójától kezdve a legújabb légkészülékig visszamenőleg egy öntudatos küzdelem nyomait lelhetjük meg, mely arra mutat, hogy a tudomány sikert jósló ígérete nem hiú ábránd. Az ember, a lég fia, meghódítja a levegőt is.

A vágy, az akarat lesz a szárnya.

És repülni fog, mert akar.

Átkozott, rozzant kunyhóban lakott a vasúti őr a messze Campagna egy kicsiny földfoltján. A sínek mellett, szomorú csendességben élt abban a skatulyaszerű számozott házikóban, melyet csak akkor látunk, ha unalmunkban kibámulunk a vonat ablakán, egy rövidke pillanatig, azután őrült sebességgel tűnik el szemünk elől, akárcsak a mérföldjelző kövek, vagy telegráfoszlopok. Ezekben az ismeretlen házakban azonban élet is lakik. A vasúti őr családjával húzódott meg a mindenkitől elfelejtett zugban. Néhány utas azt is észrevette talán, hogy néha gyertyafény pislog a törpe ház ablakából. Ki lehet itt? - kérdezte magában, és tovább robogott. Az őr különben csendes, nyugalmas ember volt. Szótlanul járt-kelt a sínek között, s sokszor hetekig, hónapokig nem látott más embert az övéin kívül. Bozontos, lassújárású kutyája a szobája küszöbén hevert, s ő a magányos emberek ösztönével hamarosan össze is barátkozott vele. Körülöttük végtelenbe futó, élettelen mezők, homályos ugarföldek borultak össze szomorú, hangtalan szürkeségben. A holt ház szegény állatjai egymásra utaltságukban összetartottak.

A pályaőr különben boldog és zavartalan életet élt. Naponta kiballagott a vonatok elé - hóna alatt az elfakult piros zászlóval, kezében a lámpással -, s nézte a Rómába vágtató gyorsvonatot. Ismerte és szerette ezeket a lihegő és hortyogó vasszörnyeket, melyek közönyösen és minden fütty nélkül rohantak el kopott házikója előtt. Lassan-lassan maga is hozzájuk hasonult, és gépszerűen nehézkes lett, mint ők. Agyában egy különös világnézet kristályosodott ki. A vonatok mennek és jönnek, ő pedig itt marad. A világ megy, ő azonban csak annyit tud, hogy a Róma és Civitavecchia közti pályatest egy pontjára van szorítva, mint a kultúra elnyomorított, szürke előőrse.

Történt azonban, hogy a vasúti őr magányos házára áldás szállott; gyermeket vártak a kis házban; a felesége megbetegedett és ágynak esett. A betegség torkon ragadta az asszonyt, a láz vörösre festette arcát, s rimánkodva kérte a férjét, segítsen rajta. A zord ember maga elé meredt. Mit tegyen? Nem volt senkije. Az orvoshoz nem mehetett be, a közönyös vonatok pedig nap nap után harsogva dübörögtek el házuk előtt. Szomorúan a feleségére borult, s vártak, vártak mindketten valami csodát.

A csoda azonban nem jött. Az asszony pedig egyre rosszabbul lett.

Elmúlt az első nap. És elmúlt a második is. Az őr elborultan ballagott ki a vonatok elé, s nézte a villanyfényes mozgó szalonok és hálószobák ablakait. Benn nyugodt emberek cigarettáztak, ásítottak, piros bort ittak, s bosszankodtak pár percnyi késésért s veszekedtek a pincérrel, ha a rostbeaf nem volt elég puha. Ezalatt felesége a halállal vívódott. Ekkor azonban egy merész és egyszerű gondolat érett meg agyában. Az öntudat szikrája felpislant benne. Eszébe jutott, hogy a vonaton rohanó kultúra segíthet rajta, a feleségén, a családján, s érezte, hogy neki joga van a szánalom alamizsna fillérjére. Kibontotta a vörös zászlót s a vonat elé állott. Veszélyben a kultúra, az ő asszonya, az ő családja, az ő kultúrája. A vörös szövet szélesen lobogott a szélben. A vonatvezető észrevette a jelzést, s a kultúra rabszolgájának intésére megcsavarta a gőzcsapot.

És a vágtató gyorsvonat megrökönyödve, prüszkölve - talán legelőször - megállott a kopott, szerény házikó előtt, melytől napi járásnyira nincs ház, orvos, kórház. A veszélyt sejtő utasok kíváncsian tekintettek ki, a vonaton utazó génuai herceg bosszankodott, a szegény vasúti őr felesége azonban meg volt mentve az életnek. A vonat utasai között orvos is akadt. Az anya megszülte gyermekét, az őr zavarodottan, boldogan forgatta kezében a vörös zászlót, és a megmentő vonat robogva indult tovább.

A rémület borzongása fut az emberen át, olvasván ezt a groteszk történetet, amelyet hosszan és megindultan beszélnek el az olasz lapok. A történet hangulata, mintha csak az élet másolná az irodalmat, bántón hasonlít Gerhart Hauptmann egy novellájához. De a tanulsága elévülhetetlen. Mily ijesztő közelségben van egymás mellett a kultúra s a civilizáció nélküli nyomorúság, a gyorsvonatok és villámvonatok korában is. Az Úrnak ezerkilencszázhatodik esztendejében...

Carlyle-nek az emberről írt bibliáját kell felütnünk, hogy megértsük a körülöttünk történőket. A nagy emberekben való hit csakugyan nem lanyhul el soha, és a héroszok tisztelete örök. Íme, a szójátékokat gyártó jelen is elnémul, egy pillanatra komor históriai öntudat szállja meg s vesztegel az Ember iránt érzett vallásos áhítatban. Akármint is vélekedtek, van ebben valami nem természetes, valami csodaszerű és fenséges. Tudjátok, avagy nem tudjátok, mit tett Rákóczi Ferenc, mindnyájatoknak meginog a térde a csodálatosan nagy díszkoporsó előtt, s ha az iskolában nem is tanulnátok meg hadviseléseit és életrajzi dátumait, érezni fogjátok agysejtjeitekben s a szívetekben, hogyha csak a nevét is halljátok, mert a Rákóczi név ma is azon kevesek közé tartozik, ami inkább él a vérben s a koponyákban, mint a lexikonokban és a tankönyvekben. Acélos energia, eltiporhatatlan energia, a nyert és vesztett csaták által belékovácsolt energia lüktet ma is benne, vér és tűz van nevének minden betűcskéjében. Dobjátok a szívek gyúlóanyagába, s égig lobogón, lángolón mind égni kezd. Csak Cromwell, Washington, Garibaldi, Kossuth neve fogható az övéhez.

A kuruc-labanc fenekedések ideje már rég letűnt, s ma már csak homályosan emlékezünk a tüzes és véres nyolcéves szabadságharcra. Mit érdekel bennünket tehát a jus armorum, a császárral való perpatvar, a XVII. századnak vallási villongása s az adók és a jobbágysanyargatások unalmas krónikája és sok más egyéb? Valami azonban mégis hozzá köt. Rákóczinak neve s fényes és zord egyénisége. Az ügyes-bajos embernek panasza csakugyan egyhangú, ha csak a kenyeret, vallásszabadságot, adóleengedést kérő egymaga mondja el, ámde ha többen emelik fel szavukat, a szózat méltósága s egy egész tömeg zajongása, bármiért is küzdjön, már a tengermorajláshoz lesz hasonlatos. Rákóczi korának ezt a homályos zúgását értette meg, ezt fejezte ki a XVIII. század nyelvén mennydörögve és harsogva, karddal és vérrel, s ezer és ezer hang, panasz, kiáltás lett felesleges, mihelyt az ő hangja, panasza, kiáltása felharsant, mert az emberek egyéniségében megtestesítve és komprimálva látták az ő ügyüket, a sikerért küzdő örök igazságot. S ő ezzel teljesen tisztában volt. Megindulva olvastam naplójegyzeteit, melyeket mint gyerekember vetett papírra, mikor még a bécsi ármánykodás előtt habozással, kétkedéssel takarta el becsületes szándékát. Már ekkor látta, hogy mi a célja, már ekkor érezte az emberek, a végzet, az Isten hívását - nevezzétek aminek tetszik -, s tudta, hogy ő akár akarja, akár nem, nem szőlőtulajdonos, rímfaragó és szemfényvesztő csepűrágó lesz, hanem az igazságért viaskodó és elbukó, milliók panaszát harsogtató kürt, történelmi szükségesség, hérosz, egyszóval, ő maga Rákóczi, s - akár akarja, akár nem - egyik dohos börtönből a másikba kell vándorolnia, számos csataterek mocskában jár, s megalkuvás nélkül, meredt gerinccel bukik el idegen tenger habjai mellett, hazaárulónak bélyegeztetve, de igazságának méltóságos tudatában.

Nagy ember volt. S én szeretem bámulni intim mélységeit, melyek más szem előtt el vannak rejtve, s csak néha nyílnak ki előttem. Ilyenkor azután, látom, hogy az igazi Rákóczi nem a véres hadvezér, de mindenekelőtt az egyszerű és nemes ember, aki bármely időben tudott volna cselekedni és nagy lenni. Valóban, nem pusztán a győzelmes kurucbrigádok párduckacagányos hőse érdekes, hanem a nagyszombati, kiliti s majtényi vesztes is, nekem legalább ezerszerte az. Néha a veszteség diszharmóniájában a szem különösen belelát szomorú, nagy lelkébe. Írásait forgatva, egy tökéletes európai embernek óriási méreteit látjuk előttünk kibontakozni. Ha róla van szó, nem felejtem el sohasem, hogy ifjúkorában egy évig bolyongott Olaszországban, hogy a festészet s a szobrászat műremekeit megbámulja, és szerette a francia beszédet s a klasszikus könyveket. A harcban megőrizte mosolygó nyugalmát, s később, Majtény után is tudott hitet és szeretetet kelteni, s lángelméjének és nemességének szuggesztív erejével mint valami égből küldött próféta maga után vonta széttöredezett csapatának híveit. S mindenekelőtt tetszik nekem, hogy a Márvány-tenger partján hamar beletörődött végzetébe. Nem hánykolódott láncán, mint a Szent Ilona-sziget epés rabja, hanem izzadva fúrt, faragott, és boldog volt, ha olykor egy sima, gömbölyű golyó hullott le az esztergapadról. És aztán, mint hű cselédje, Mikes írja, úgy halt meg, mint egy gyermek. Ily felemelkedésre csak egy nagyon harmonikus lélek képes. S ezt a jellemző intimséget ma, mikor csak politikai frázisok kapcsán kel szárnyra neve, illőnek tartjuk megemlíteni.

És most jön. Kétszáz év után.

S látom a vonatot, mely őt hazahozza. És érzem azt is, hogy ez a rohanó vastömeg, mint a tengerjáró hajó az óceánt, felkavarja s lázassá teszi az élettelen, buta földet is. Egy kormos, kék zubbonyos munkás izzadó orcával kormányozza a pompás különvonatot, a Nagyságosét, és ő ettől a gondolattól büszkébb lesz, mint a perzsa sah vonatvezetője vagy a német császár sofőrje. Messze, két századév távolságán repülnek által, s a vasmén kényeskedve prüszköl és nyerít az Orsovától Kassáig vezető sínen. A jó Mikes Kelemen sohasem álmodta a róla való levelekben, hogy az Úr, ki rossz csézákon s rozoga vitorláson menekült, ilyen módon térend haza Nagymagyarországba. És zakatolva tűnnek majd el a régi hegyek és erdők. Pár óra elröpíti a magyarság hirtelen nőtt tornyos fészkébe - minden olyan, mint egy álom, egy fantasztikus Jókai-regény - s az operettszínházakba járó és kávéházakban ásítozó Budapest egy pillanatra megindul, s a por előtt lehull a porba. S rohannak újra tovább a végtelen ugarokon, kopasz rónákon, merészen kapaszkodva fel a fenyveserdős hegyekre, átvágtatnak a kuruc fejedelem birtokain, s a régi várromokból tündéries magnéziumfény riasztja el a bedőlt ablakon kandikáló rémeket és koboldokat. A föld idegesen dübörög, a Beszkidek tetején fellobog a máglya tüze, s piros lesz tőle az éj, és a hegyormokon égő fatömbök között robog be a vén fészekbe, Kassára, a Fejedelem, a rongyos kurucok koronázatlan fejedelme. És hódolnak neki és köszöntik őt a majtényi rongyos veszteseknek késő ükunokái.

Az ember és az egyéniség előtt hódolunk most mi is, mikor a nap piaci lármájában megállunk, s a felénk rohanó, komor koporsó felé kiáltjuk üdvözletünket.

Magyar Szemle, 1906. október 25.

Kansas államban, a salinai törvényszék széles, üres lépcsőjén egy múmiaarcú asszony tipegett föl lassan, csendeskén. Mrs. Martha Huntnak hívták. Eres, sovány kezében egy kampós botot szorongatott, pislogó egérszemeivel a bíró hivatalos helyiségét kereste, és öreg szája lihegett a fáradtságtól. A folyosón két törvényszéki szolga oltalmába vette a különös vendéget, s karonfogva a bíróhoz vezette.

Ott azután vastag pápaszemét harciasan orrára csapta Mrs. Hunt, és kijelentette, hogy hivatalos ügyben keresi a bíró urat. Válni akar. Ő maga, mivelhogy százöt életéve ellenére férjes, férje pedig Mr. Josuah Hunt egy kilencvenéves, házsártos aggastyán, aki utolsó perceit is megkeseríti. Nem kell neki Josuah úr, nem kellenek az örökös perpatvarok és zsémbes enyelgések. Elég volt belőlük. Lépjen közbe a törvény, és válassza el tőle, minél hamarabb.

Ez az amerikai idill...

Emlékeznek Maupassant illatos, finom történeteire. A márki s a márkíz az öblös karosszékben ülnek, hervadt virágok illatoznak, a vén kályhában ég a parázs. Régi, kedves dolgokról beszélgetnek. Aztán felkel a két öreg, mosolyogva a múltra gondol, és fiatalos tűzzel megcsókolják egymást. Ismerősünk az a másik két parókás agg is, aki a park nyitott lombfala előtt őszbe borult fejjel táncba kezd. Francia földből, francia szívből sarjadtak ezek a napfényes mesék. Talán meg is történtek, mert megtörténhettek. De Amerikában nemigen esnek ilyenek.

Az amerikai idill pozitív és józan. Kovácsoltvas oszlopokon, acélpilléren nyugszik; közjegyzőileg hitelesített szerződés biztosítja, melyet mindkét fél egyformán fölbonthat, ha ráunt; a házasfelek kettős könyvvezetéssel derítik föl a boldogságukat, s mihelyt látják, hogy a tartozik és követel rovat nem egyenlíti ki egymást, rövidesen véget vetnek az idillnek. Egészen így cselekedett Mrs. Hunt is. A versektől és regényektől megmérgezett Európában talán ő is elhitette volna magával, hogy boldog, és esetleg egy gyémántlakodalomról álmodott volna, ámde Mrs. Hunt nem európai, hanem ízig-vérig amerikai, a legelső fajtából, hamisítatlan, vaskos életkedvvel, rusztikus egyszerűséggel, s így történik, hogy most, görnyedt hátán százöt év terhével, elválik az urától, és elront egy bájos idillt.

Különös típus. Itt van egy egészséges agyvelejű nő, aki százöt éves és férjes, de azért még ma is energikus maradt. Önálló, az emancipáltság minden hóbortja nélkül. Cselekszik az amerikai businessmanek csodálatos szívósságával, akik napok alatt milliókat nyernek és milliókat vesztenek. Ez a tisztes matróna még mindig kardos menyecske, és bizony még mindig tud gondolkozni. Két férjét dugta a föld alá eddig, s most a harmadiktól válik. Őt egyik sem temeti el. Meglehet, hogy nem sokáig élvezi már özvegysége magányát, de azt a pár évet, pár hónapot sem akarja elveszteni, ami még várakozik rá, mert az amerikai káté szerint az idő pénz, még akkor is, ha lassan a sír felé bandukolunk. Mrs. Hunt tehát jegyzőkönyvbe vetette kívánságát. A sír kövén nem utolsó férjének, hanem legkedvesebb urának, a finom gentlemannek, Mr. Merillnek neve fog ragyogni, és ő nyugodtan alussza majd örök álmát.

Most pedig, élete végén, leszűri a házasságban szerzett tapasztalatait, és harmónia kél benne. Egy réges-régen halott férfi arca kandikál felé. Régi fotográfiákat kotor elő rozzant fiókokból, hervadt csokrokat porol le, és sárgult levelek lapjaiból olvassa ki egy összhangos élet emlékét, és lassuló vére csendesen visszaérzi a boldogság, a nyugalom és az igazi szerelem szenzációját is. Valóban, utolsó férje méltatlan volt rá. Emez szerette igazán. Ez a szelíd, ezüst hajú bácsi. Ez a vékony, mosolygós szájú. Ez a kedves, ez az előzékeny, ez a páratlan és finom úr, Mr. Merill.

Már-már összefoly agyában álom, valóság, múlt és jelen, akarat és vágy. De lassanként mégis kiválik onnan egy ködös emlék, és az megelevenül, kifényesül, szikrázik és ragyog. Hogy is volt csak? Mindenre emlékszik. Ősz fejét bebogozzák a múlt arany szálai. Legszebb a múlt. Még a haragos amerikai nénike is megfiatalodik általa. Nyugodtan hörpinti forró kávéját, őrzi a kincset érő titkot, és elviszi talán a sírjába is.

Százöt évig kellett élnie, míg végre rájött erre.

Egy nagy titok és nagy bűn kerül nemsokára abba a vén lomtárba, melyben a múltnak poros, korhadt babonái nyugosznak. Egy igazsággal lettünk gazdagabbak. Drezdából árad ki a fény, Drezdáé a dicsőség. Jegyezzük fel a tényt, tapsoljunk neki, és sirassuk el a gyerekek regénybe való ártatlanságát, a szűzfehéret, a butaság és fekete tudatlanság jegyében születettet, a vénkisasszony-etika s a papi morál szomorú szüleményét. Drezdában a községtanács határozatából a gimnáziumokban s a reáliskolákban az érettségizett tanulók részére nemsokára előadásokat fognak tartani a nemi életről. Ez nem sajtóhiba: a nemi életről! Ez az első lépés. De mi már látjuk azt az időt is, mikor az iskolák dobogóiról is a becsületes, kendőzetlen igazság fog széthangzani.

Te melankolikus fekete-fehér mesemadár, német nyárspolgári háztetők s együgyű gyerekszívek lakója, rebbenj el hamarosan, mert úgy látszik, elhesseget ez a pogány, hidegfejű Európa. Mielőtt azonban távoznál, elsiratunk tégedet, fiatalkori barátunkat, érzelmesen és szomorúan, ahogy illik. S elsiratjuk a gyermekkori ártatlanságot is, a múlt századok balkörmű erényét, a gyalázatost, a szemérmetlent. Menjetek kalandos utatokra, és hagyjatok itt bennünket. Ti mérgeztétek meg eddig gyerekeink agyvelejét, vérét. Ti hitettétek el velük, hogy bűn a szerelem, szentségtörés a természet, és szégyen a meztelenség. Takarodjatok. A kisdiák miattatok bújt el a közös étkezők és hálószobák zugaiba, s beszélt lázban, zavarosan a női öltözők titkairól. A folyosón a görög istenek duzzadó szobrai zavaros álmokat loptak beléje, s szegénynek elrabolták nyugodt éji álmát. Aztán később, mikor már fojtogatta, torkon ragadta az ismeretlen semmi, lopva suhant a papa könyvtárához, és felütötte a Pallas-lexikont ama kritikus és érdekes helyeken, melyekről annyit beszéltek az osztálytársak. Görögórákon pedig a Homérosz-könyv szélére hiányos rajzművészettel, de annál több realitással lerajzolta a milói Vénuszt, természetesen az osztály nagy gaudiumára. Mindennek a szelíd gyerekkori ártatlanságnak vége szakad rövidesen. A szigorú arcú erkölcsi mumus eltűnik a gyermekvilágból is, s becsületes, kísértetrebbentő napfény özönlik be mindenüvé.

A konzervatív német sajtó utóbb nagy botrányzajt vert fel, hogy Frank Wedekindnek gyerekdrámáját előadták. Ez a merész gondolkozású német író kimutatta, hogy a mi Jézuskában és gólyában hivő ártatlan gyermekeink mily ijesztően romlottak. Betört a gyerekszobákba, és abban a pillanatban fordította meg a villamos körte gombját, mikor nem is remélte senki sem. A maradi kritikusok, természetesen, ijedten hápogva támadtak reá, és el akarták hitetni, hogy Wedekind csak rémeket látott. Wedekindnek pedig pogányul és kegyetlenül igaza volt. Minden gyerek mélységesen romlott és perverz, s romlott és perverz marad mindaddig, míg nem beszélünk előtte nyíltan, s nem merjük nevén nevezni az ismeretlen és hatalmas semmit, mely annak idején gyenge torkára nyomja fojtogató markát, és később tüzes bélyeget süt ártatlan homlokára.

A drezdai iskolareform új korszakot jelent a nevelés történetében. Mindenki örömmel üdvözli. A szentimentális szív elsiratja a gyerekek naiv együgyűségét, de mi új örömmel köszöntjük a másik egészséges, napfényben kelő ártatlanságot. Foglaljon helyet az iskolában, a gyerekszívekben, az izmos, hideg vízben edzett, józan gyerekek szívében. És te, fölösleges kelepelő, te hosszú csőrű melankolikus madár - rebbenj el az iskola tetejéről!...

Doktor Kleintjes egy német orvost folyóiratban súlyos problémákat ad az orvosnak s a lélekbúvárnak. Szabad-e, ajánlatos-e, kívánatos-e fölvilágosítanunk a betegeket hogylétük felől?

Ősrégi kérdés, melyre eddig még senki sem adott határozott feleletet. Pedig a szegény orvosokat nap nap után sarkon követi, kínozza, marcangolja, anélkül hogy el tudnák magukat határozni, s állást foglalhatnának szilárdan egyik vagy másik félen. A legtöbb orvos tudniillik ma is kételkedik, s legtöbbször vagy egyéni meggyőződése szerint cselekszik, vagy esetről esetre a perc ihletében, a beteg egyéniségéhez mérten állapítja meg azt a tapintatos formát, melyet abban a pillanatban legjobbnak vél. Nincs szabály, nincs törvény. És ezt talán legjobban mi érezzük, mikor a véletlen szeszélye folytán szükségből orvosokká leszünk, s pirosra sírt szemmel, sírástól fuldokló szájjal kell hazudnunk kedves betegjeinknek. Mit mondjunk? Mit hazudjunk nekik? Vagy egyáltalában hazudjunk-e, szabad-e hazudnunk, mikor élet s halál között lebegnek, és a betegséggel társtalanul, magukra hagyatva vívják a döntő csatát? A probléma ijesztő világossággal mered elénk.

Egy pillanatra úgy tetszik, mintha csakugyan meg kellene mondanunk a valóságot. A sovány, szomorú arc, a láztól parázsló szemek mintha követelnék. Végre is a betegség tisztán csak reá vonatkozik. Neki tudnia kell a titkot. Joga van hozzá! Csipkés ágya olykor olyan a szemünkben, mint egy nagy, fehér hajó, s szinte érezzük, mint távolodik el tőlünk lassan-lassan a bizonytalanság zavaros vizein. Oly egyedül küzd szegény. Oly végtelenül egyedül. Sírunk és jajgatunk, de ő percről percre idegenebb lesz ránk nézve, akárcsak meghalt kedveseink, és mindinkább látjuk, hogy ez a tusa az övé, tisztán az ő magánügye, hisz ha könnyekbe fullasztjuk is a szobát abban a végső pillanatban, akkor mégsem mehetünk vele. Ilyenkor megmondanánk mindent. Aztán jő egy csöndes, könnyfakasztó perc, reánk legyint, föltekintünk a párnák közé torlaszolt gyönge testre, és megingunk, dadogunk, könnyezünk. Többnyire az a vége, hogy mi is zokogva roskadunk az ágyára, és sírunk - vele együtt.

Nekünk, kétkedőknek és bizonytalanoknak adott tanácsot a német orvos. Szigorú, bölcs, pozitív tanácsot. A betegeinknek minden tekintet nélkül hazudnunk kell. Költsünk meséket, ostoba, kedves hazugságokat, naiv gyerekbohóságokat, és hitessük el velük. Hozzunk ágyukra mesevirágokat a gyógyulás aranymezőiről. Ezek a naiv hazugságok gyógyítják meg őket, ezek lesznek legerősebb fegyvereik a halállal való küzdelemben. Ha kell, szervezkedjünk is. Alapítson az egész ház titkos összeesküvést s avassa be az összes családtagokat, az ápolókat, a szolgákat s a cselédeket is, nehogy egy elejtett szó a beteget a valóságra rezzentse. Mindenben kíméletes tapintat, ravaszan-finom gyengédség vezessen.

De Kleintjes doktor még tovább megy. Nemcsak a közönyös orvosoknak, a kíméletlen, hirtelen természetű rokonságnak és a szapora szájú nagynéniknek üzen hadat, hanem a tükörnek is. A tükör a beteg legnagyobb ellensége. Ez a csillogó, misztikus bútordarab mindig a kopár valóságot másolja. Nem szépít, nem enyhít, nem vígasztal. Sokszor még torzít is. Mindeddig gyanútlanul tettük oda betegeink ágyára, s hagytuk, hogy reggel, mosdás után, fésülködéskor óraszámra nézegesse fakó, beesett arcát. Csak az orvosok tudják, hányszor hangolta le a gyógyuló beteget, hányszor bénította meg harckedvét és ellenállási képességét a tükör. Ez a gonosz, babonás, varázsos üveglap halálos ellenség és áruló, mely fáradsággal szőtt-font terveinket, hazugságvárainkat egy pillanat alatt szétdönti, és a beteget a reménytelen kétségbeesésbe taszítja.

El tehát a beteg lakásából a jajveszékelésekkel, tanti-sopánkodásokkal és a csillogó tükrökkel! Legyen a beteg szobája csöndes, nyugodt és fénytelen. A babonás nép ma is eldugja a tükröket, ha halott van a háznál, mert azt hiszi, hogy a halott meglátja bennük az arcát és visszajő. Mi, jobbak és okosabbak, rejtsük el a valóságtükröző üveglapokat addig, amíg nincs késő.

A rongyos tudósok a tudománynak romantikus alakjai. Róma fórumának philosophus sordidus-a, a nyűtt tógában hadonászó bölcs, a középkor varázslói, alkimistái, fanatikus csepűrágói és ezermesterei, kik a maguk idejében a tudós gárdát képviselték, teljesen feledésbe mentek és kihaltak. A haladó kor elébük vágott, fölöslegessé tette és megsemmisítette őket, mint a gáz- és villanyvilágítás a koppantót s a mérföldsebességgel száguldó vasút a postakocsit. A társadalmi osztályok cégére eltűnt, a differenciálódás megszűnt, s az egyének ma már nem hordják mellükön kasztjuk jelvényeit. A tudós legföljebb szürke emberke. A poéta pedig legjobb esetben bajusztalanul jár és monoklit hord, de vasalt kürtőkalapja mellett árvalányhajat már hiába keres a nyájas olvasó. Nemesen hevülő szíve mostanában egészen nyugodtan dobog a mellére feszülő polgári szmoking alatt, és esze ágában sincs, hogy onnan, holmi ringy-rongy lebernyeg alá kívánkozzék, sőt ádámcsutkás gólyanyaka előszeretettel húzódik meg egy magas gallér mögött, mely esetleg egy angol selyem gallérvédőt is elvisel. A tudós is dolgozószobájában gyűjti az adatokat, gépkocsin megy fölfedező körutakra, katedráról tart előadást, s legföljebb a könyvkereskedőjével veszekszik, ha nem szállítja idején a könyveit, rovarjait, preparátumait, műszereit. A csodák végképpen eltűntek ebből a villanyfényes világból, és meghalt a kék virágos, borzas és könnyes romantika.

Annál föltűnőbb, hogy most egy olyan tudósról írnak külföldi lapok, aki ennek a romantikus világnak valami XX. századba szakadt különös, csökevény terméke. Ez a kócos, csavargószerű tudós nemrég szállt ki Hamburgban egy amerikai gőzhajóról. Ne gondoljunk az áltudós típus ezrivel található, mindenütt jelenlevő kotnyeles alakjaira, kik a kávéházban, vasúton, könyvtárakban, korcsolyapályán, mindenütt elénk jönnek, bemutatkoznak, szurtos papírrongyokat vesznek ki feneketlen zsebeikből, a "rendszerük"-ről beszélnek, s többek közt elfelejtik bevallani, hogy egy hete nem mosakodtak, s nem tudják a helyesírást. Örülhetünk, ha ilyen speechek után nem tűnik el a pénztárcánk vagy a zsebóránk.

A hamburgi utas azonban igazi tudós volt. Egy orosz botanikus ő, aki a mai cinikus világban is egy poéta szerelmével szereti a természetet. De ő nem írt áradozó verseket, hanem pár év előtt szótlanul útnak indult, hogy az újvilág buja flórájába markoljon, és a páfrányos mezőkön, az őserdők csendjében valljon szerelmet a nagyszerű, titkos és gőgös tudománynak. Úgy gondolkozhatott ez az ábrándos, forrófejű ember, hogy szép poros könyvek között vakoskodni és elméleteket gyártva kuksolni a kályha mellett, de még szebb az erdők viharaiban feszült mellel előretörni és járatlan ösvényeken újat találni. Talált is sok újat. Hónapról hónapra nagyobbodott a növénygyűjteménye, úgyhogy ládaszámra kellett már maga után cipelni. Mindegyikben ezer és ezer csoda. Húsos testű vörös virágok, lila buksi rózsák, madár nem látta kövér növényszörnyek. A pénze azonban folyton fogyott. Ruhája levásott a testéről, cipői elkoptak, éhezett és nyomorgott, de a növényeit, a gyűjteményét, a szerelmét el nem hagyta. Inkább csavargott, míg egy jószívű hajóskapitány megkönyörült rajta, s a mexikói erdőkből hazahozta Európába.

A tudomány harcos katonája, a scientia militans hőse ez a különös ember. Lelkesülünk és mosolygunk is egy kissé rajta, mint egy furcsa múzeumrégiségen. Ma, mikor mindenki nagyzol, túloz, és szereti játszani az önfeláldozót, a tudomány önzetlen előharcosát, ez a komor orosz világkalandra indul, elpocsékolja pénzét az utolsó fillérig, s majdnem meztelenül kerül vissza tudományos fölfedező útjáról, de tizennégy jól megrakott ládával. Eszünkbe jut itt a hajótörött Camões, aki a tenger hullámaiban is görcsös marokkal szorítja az eposzát. Ez a tudós éppoly fölemelő hős. De az ő útja, mint minden modern tragikomédia, a rendőrségen végződött, mert a hamburgi rendőrnek szemet szúrt a gyanús orosz, hamarosan kihallgatták, s még gyorsabban föltették egy vasúti kocsira. Most már az orosz határ felé robog. Otthon azután a gőzerőn száguldó tudománynak ez a romantikus, erdőjáró kalandora majd elgondolkozik viselt dolgairól, a földi élet s a fakuló világ sok furcsaságáról. Azután megpihen, és korgó gyomorral, szemében a hivők égő fanatizmusával tovább dolgozik. De a modern, hideg, okos emberek bizonyára ezután is csak mosolyognak rajta, mint egy kihaló típus utolsó bölényén, mint egy élő anakronizmuson. Nem értik.

Dernburg, a német gyarmatpolitika ünnepelt hőse, tegnap Berlinben a gyarmatpolitika fejlesztése érdekében tartott gyülekezeten lelkesen agitált a német kolóniák felvirágoztatásáért. Fényes és érdekes gyűlés volt. Díszes sorokban ültek egymás mögött a nagyfejű politikusok, az egész németség képviselői, az ipar, kereskedelem kiküldött kiválóságai. De ennek a lázas, lármás gyülekezetnek mégis más adta azt a szokatlan érdekességet, amely miatt most írunk róla. A könyökig véres, tűzkoszorús militarizmus művészeket is hívott az ünnepére; gyenge, különös arcú költőket, excentrikusan öltözött festőket, kopaszodó és ősz tudósokat. Dernburg pedig beszélt, tűzzel, elragadóan, s beszélt, nem a politikusoknak, hanem ennek a kócos, züllött cigánynépnek, feléje fordulva, kedveskedő fordulatokkal, hízelgő bókokkal, s kérte őket, álljanak ki a harctérre, s legyenek a német gyarmatok Kiplingjei. Teremtsék meg a kolóniákat tollal, ecsettel, vaskos jogi érvekkel a szellem birodalmában, mert csak akkor lesz igazán német gyarmat, ha művészek fedezik fel.

Ez az egyik eset.

A másik Amerikában játszódott le, a Fehér Házban. Roosevelt elnök magához kérette James B. Conolly költőt, rábírta, hogy poéta létére tengerésszé legyen. Az elnök azt mondta, az amerikai flottát nem ismeri a világ, valahogyan fel kellene födözni, hogy legyen. Eközben pedig beszélt a tengerészélet gyönyöreiről, a szabad vízpuszták fönséges viharairól, s egy kereskedősegéd kedvességével tukmálta rá a tengerészi zubbonyt. James úr jámboran engedelmeskedett, levetette kényelmes ruháját, beállt tengeri és amerikai Kiplingnek, s már ma az Alabama hajón lebeg a mérföldes melységek felett, s tollforgató keze durva hajóköteleken vérzik fel.

Álljunk meg egy pillanatra e két párhuzamos esetnél, és ne fitymáljuk a bennök rejlő komoly tanúságot. A két politikus tette idők jele, mely a poétanép ázsiójának hirtelen felszökkenéséről beszél. A militarizmus vértől és sártól szennyes dübörgő vasszekerébe mindenáron a Pegazust akarják befogni, mert tudják, hogy ez a mesélő, bár nem láttad sem te, sem én, hatalmasabb minden nagy csontú mecklenburginál és pinzgaui teherhordónál. Íme, már Uchatius-ágyúk és vashajók elé kötik, íme, a nyurga, vézna poétáknak, kik a sorozásnál be sem váltak, s egy lőfegyvert sem tudnának elsütni, világsorsintéző urak hajbókolnak, íme, a levegőből, felhőből, aranyfüstből, ködből álló szellembirodalom katonái mint kapnak homlokukra koszorút, a véres hősök dicsőséges cserfakoszorúját. Ó tempora, ó mores!

Az angol gyarmatok már a XVI. század óta ott a térképen kevélykedtek, de csak azóta tud róluk a világ, amióta Kipling bevezetett bennünket a dzsungelek fekete és aranyos világába. A franciáknál Pierre Loti tette meg ugyanezt. Ők ketten megteremtették igazán azt, amit a gyarmatpolitikusok a maguk részéről teljesen elintézettnek hittek. A világ az ő írásaikból ismerte meg az angol és francia gyarmatok izmos, egyszerű lakóit, buja növényzetét, tündéri tájait, és ők írták be mindezt, nem a világ térképére, hanem a felnőtteknek, az iskolás fiúknak s a gyerekeknek eleven, termékeny agyvelejébe. Kiderült, hogy a poéta még mindig nagyhatalom, s nem fölösleges, hogy Shakespeare még egyszer megalkossa az embert, miután a teremtés elvégezte a magáét. Eddig a dolog komoly része. A komikuma azonban még nagyszerűbb. A cinikus diplomaták, úgy látszik, még rendületlenül hisznek a babonában, a költészet csodatevő erejében, s azt vélik, hogy a német gyarmatok nyomban oly hatalmasak lesznek, mint az angolok, mihelyt néhány német poéta s művész elmegy délnyugati Afrikába, Togo őserdeibe, és felfedezi. Pedig Kiplingeket nemigen lehet kinevezni, s vajmi bajos gyarmati vendégszereplésre felkérni, ha nem a gyarmatok természetes élete termi őket. A német diplomaták jó politikusok, de a logikájuk igen rossz, mert az okozatot felcserélik az okkal. Úgy látszik, hogy higgadt német agyuk a költészet lázas hitében s a mindenható poéták imádásában teljesen megfeledkezett erről. Hisz még a praktikus, gyárimádó Amerika is egy szegény poétát kér meg, hogy tegye még hatalmasabbá, mert vele szemben még ő is gyengének érzi magát...

Ennél nagyszerűbb bókot és elismerést még nem kapott a poézis. A mindenható földi istenek végre szerényen protekciót koldulnak a szegény poétáktól.

Ti havas csúcsokon lakó, harciatlan, szűzi múzsalányok ott fönn, mosolyogjatok!...

Megjelent az első, jön utána a második, harmadik, számot kap és rendőri engedélyt, s lassan-lassan megszokják, észre sem veszik a halottaskocsivá öltöztetett automobilt, s a főváros zűrzavarában szürkén, unalmasan fog előre prüszkölni, mint a levélhordó vagy a bankár úr gépkocsija. A tülök pedig búsan huhog:

- Sietni, sietni, nincs időnk! Előre!

A közlekedési rendőrség lichthofján megvizsgálták a halottak automobilját, és komoly, okos urak úgy találták, minden rendben van, a kocsi mehet, legyen készen a sofőr, a benzin pedig fűtse a kazánt erősen, nagyon erősen, hogy minél gyorsabban rohanhasson előre, előre.

Az acél gyászszekér, a haladás nyakas szörnye megindult. Olyan, mint a többi automobil. Egyszerű faragvány ékesíti meg egy szomorú kereszt. Egyéb semmi. A sofőr helyén fekete ember fekete ruhában, magas, fekete kalapban, aki várakozik, mikor fordítsa meg a csapot, hogy őrült sebességgel suhanjanak a városok, villamosok, bérkocsik, teherhordó lovak, tolakodó emberek összevisszaságán át a céltalan célhoz, a hervadás kertjéhez.

A kocsi lelkendező sietséggel kanyarodott be egy téren, huhogott, fújt, és ilyen dalt dalolt a csodálkozó halandóknak:

- Emberek, emberek! Emlékeztek-e még a falusi temetésekre? Emlékeztek-e tavaszi délutánok melankóliájára, mikor összejönnek a gyászoló rokonok, s a pap fehér miseingben beszenteli a bárdolatlan fakoporsót? Emlékeztek-e a legényekre, akik szomorú ballagással viszik ki vállukon a drága holttestet, és a virágos tavaszi földbe ágyalják nagy siránkozások közepette? Emlékeztek-e? Mindez elmúlt, elmúlt örökre...

A kocsi megbotlott a kanyarodásnál, egyet ugrott, aztán tovább dalolt:

- Vagy emlékeztek-e kisvárosi temetésekre? A délutáni három óra gyászos csendjére, a fekete bóbitás lovakra, az angyalos halottkocsira, melyben mint valami üvegszekrényben pihent a koporsó? Itt már feketébe öltöztetett, fizetett szolgák emelik le a testet, de a menet lassú, minden lépés fáj, mert a temetőhöz visz közelebb, és sír a gyermek, sír az asszony, merre elhaladtok, s megbámul benneteket minden ház, minden ablak, minden porszem. Emlékeztek-e? Ez is elmúlt, el, el...

A kocsi egy pillantás alatt egy utcát futott át, majd így folytatta:

- Emberek, emberek! Érzitek-e, mi vagyok én, érzitek-e, hogy a rohanó haladás átgázol bánatotok virágágyain, és elrabolja még a fájdalmatok édességét is? Ugye emlékeztek a fővárosi temetésekre? Észrevettétek-e, hogy itt már ügető tempóban iparkodtatok a temetőhöz, s a kocsis szaporán csapott a lovak közé, nehogy a sarki rendőr a közrend érdekében megállítsa az ünnepélyes menetet? Érzitek-e, mint lettem úr felettetek, lassan, de határozottan, én, a haladás acélbordájú szekere, én a benzinlelkű, prüszkölő, köhögő, groteszk tákolmány?...

Az emberek tágra meredt szemmel hallgatták az automobil dalát, s fázékonyan húzták be fejüket a kabátjukba, a rokonok sírtak, könnyeztek, sóhajtottak, de a sírás, sóhaj, jajgatás beleveszett a kis masina dübörgésébe. A gyász-sofőr még egyet fordított a csapon, kék benzinfellegek szálltak fel, a kürt pedig tovább huhogott:

- Emberek, emberek! El az utamból, sietek. Előre, előre!...

Pár héttel ezelőtt az orvoskongresszuson az orvosi titoktartásról, az orvosi beavatkozás jogáról vitatkoztak Budapesten. Milyen körülmények között van joga és mikor kötelessége beavatkozni az orvosnak a természet munkájába? Meddig terjednek a határok? Mikor szuverén az orvos, és mikor puszta végrehajtója a beteg parancsának? Ezek a kérdések jórészt már tisztázva vannak. A törvény nagy általánosságban megvonta a határokat. A jogbölcsészek fölparcellázták a lehetőségek területét, szabad utakat nyitottak, tilalomfákat tűztek ki, és szigorú paragrafusokba szorították úgy az orvos, mint a beteg jogait.

De most a változatos sokféleségű élet egy új problémát vetett a törvényszék zöld asztalára. Tanulság arra vonatkozólag, mily kevéssé képesek a paragrafusok behálózni, átszántani az élet nagy ugarföldjét. Egy orvos ült a vádlottak padján. Egy operatőr, aki megmentette egy asszony életét, s ezt az életajándékozó sebészt nem más vádolta, mint magának az asszonynak a férje, aki a műtevés előtt, mint az asszony törvényes képviselője, kifejezetten tiltakozott az illetéktelen beavatkozás ellen.

Az orvos nem engedett, de a férj sem; az egyik a kutyabőrét lobogtatta, a másik pedig a házassági bizonyítványát. Ez a nem egészen kedélyes pörpatvar, mely a szerencsés véletlennél fogva egészen ártatlanná vált, s egy elvi jelentőségű kérdést körvonalazott, megismétlődött a törvényszék előtt is. A törvénylátók pedig bedugták ősz fejüket a vaskos könyvekbe, összezümmögtek, és nem tudván határozni, emberies szavakkal békítették ki a feleket. Az asszony megelégedetten távozott; a férj is; sőt, talán az orvos is, de azért valószínűleg mindenki látja, hogy itt a törvény hézagosságánál fogva nagy injuria esett az orvosokkal. Az összes orvosokkal.

Tény az, hogy a törvény minden porcikámat megvédi, ha egészséges vagyok, ha nem. Ha kést emel reám valaki, legyen az a kés az útszéli zsivány bicskája vagy a legelső operatőr szerszáma, börtönbe kerül. Nekem megengedik azt a fényűzést is, hogy tetszés szerint választott halálos betegségben haljak meg. A klinikán megvizsgáltatom magamat, megmondják, operábilis-e a betegségem, s tisztán tőlem függ, ráfekszem-e az operálóasztalra. A májam akkorára duzzadhat, mint egy boroshordó, a vesém vígan rohadhat a kedve szerint, az én szegény májammal és rozoga vesémmel csak én rendelkezem és senki más, és nincs az a sebész, aki egy karcolást is merjen tenni, ha nem akarom. Mindez helyesen és igen bölcsen van. A tudomány kötelességeivel szemben az egyén jogainak elsőbbséget szabad és kell is adnia. A hiba ott kezdődik, hogy a törvény oly vétkes lazasággal határolta körül ezeket az eseteket, hogy a korlátok között mindenki kibújhat, s nem lehet megállapítani, hol kezdődik a jótét, s hol a merénylet, meddig tart a beleegyezés határa, és mennyit nyom a latban a páciens hozzátartozóinak szava? Ez bűn, ez méltánytalanság, nem a betegekkel, hanem az orvosokkal szemben.

Az orvosnak teljesen szabadnak kell lennie. Abban az ünnepélyes pillanatban, amikor késével belenyúl a természet megbomolt rendjébe, ne gyötörje semmi lelkiismereti kérdés. Legyen katona, aki vezényszóra harcol. Előtte fekszik egy ember, de ő ne lásson benne mást, mint egy beteg húsmasszát, melynek gennyes zavarában az egészség boldog rendjét kell helyreállítania. Az agy, mely kloroformos sisakban, homályosuló öntudattal vergődik, nemsokára egészen elsötétedik, s helyette a tudomány világos esze gondolkozik. Ezeket a nagyszerű perceket nem szabad zavarnia sem a nagynéni sírás-rívásának, sem a törvény habozó parancsainak. Ezt a szentséges szobát a törvény alabárdosainak kell védenie, s jaj annak, aki tisztátalan lábbal bemerészkedik. Az orvos a tudomány vak eszközeként teljesíti kötelességét, mint kezében a műtőkése.

Az a felháborodás tehát, mely most az orvosok részéről egyszerre hangzik föl Európa több fővárosából, teljesen jogos. Az élet elég ártatlan alakban egy új problémát adott föl, melyet meg kell oldanunk, minél hamarább. Az orvosnak vissza kell adnunk a szabadságát. A diplomás gyógyítómestereket, csipeszbennfelejtő kísérletezőket megszabályozhatja a paragrafus, szabályozza is meg, a kés ihletes kezelőinek tetteibe azonban annyira nem szabad beleszólnia, mint a művész ritmusaiba. Itt egy új pör kezdődik, melyben maguk a törvényhozók ülnek a vádlottak padján.

A Gil Blas élelmes riporterei most egy titokzatos világszenzációval csiklandják az újságbotrányokra éhes emberiség ínyét. Lónyay Elemér grófné memoárjait írja, s még le sem tette a végső pontot, mikor egyszerre, váratlanul híre kél, hogy ezeken a lapokon meggyónik a kíváncsi világnak, és a mayerlingi véres éjszakáról elmondja, amit rajta kívül nem tud senki. Állítólag egy új alak is jelenik meg ennek a legendának zavaros kinematográfképén, egy morva zászlósúr, aki a véres rémülettől sápadtan másnap eldadogja fiának a királyfigyilkosság részleteit, s eszerint Baltazzi helyett majd Hoyos gróf nevét kell feljegyezni a historikusnak. Nem tudjuk, mi igaz ebből a híresztelésből, és nem is akarjuk tudni. Az igazság felderítésére nézve tudniillik oly sovány valószínűségek vannak, hogy már most is biztosan leírjuk, a világosságkeresők csak még mélyebb, még titokzatosabb éjszakába tévednek. A Rudolf-legenda ősbozótjában nemcsak egy grófnő finom tolla nem tud utat törni, hanem a világ összes Sherlock Holmesainak csákányai sem.

Van ebben a legendában valami középkorian misztikus, valami színesen romantikus, ami a Habsburgok minden tettét kiszínezi és eltolja a mesék ködös világa felé. A középkori katolikus templomok mélységes árnya borul reá. Egy hatalmasan megizmosodott családi öntudat működését érezzük, a Habsburgoknak, a nagy hallgatóknak és elhallgatóknak ösztönszerű erényét, amelyet az évszázados uralkodás nevelt beléjük, azoknak a görcsösen összefeszülő mosolytalan ajkaknak hallgatását, amely V. Károly aranykeretes képéről mered reánk, és megtagad minden felvilágosítást. A Bourbonok szemete festői zavarban kavargott Párizs piacain, minden utcakölyök beszélt hálószobáik titkairól, a történelemben azonban eddig nem született és az idők végezetéig sem fog születni Carlyle, aki az ő nyakláncpörüket megírja. A kemény, szigorú fejedelmi ajkak dacosan egymásra szorulnak, és a történetíró kétségbeesetten teszi le a tollat.

Ebben az érdekes okhálózatban azonban ott van magának Rudolf királyfinak romantikus egyénisége is. Egy érdekes koponyájú néphős ő, aki csupa ígéret, csupa erő és misztikum. Arról sugdosnak, hogy veszedelmes forradalmár, ellentétbe kerül a családi tradíciókkal, a szegény népet álruhában látogatja meg, egy szimpla bécsi bérkocsisnak pedig feltárja szíve legbensejét. A pezsgő, a kártya, az asszony, titkos szerelmek, titkos barátságok - kell-e tovább folytatnunk, hogy kiérezzük, mennyire benne van magában az életében a poézis varázsa? Üssünk fel akármilyen népköltési gyűjteményt, és nyomban meglátjuk, hogy a fiatal, regényes királyfi maga egy kész költői alak, melyet csak be kell állítani a megfelelő keretbe, hogy egy zavaros, furcsa legenda bimbózzék ki belőle. Ha Rudolfot megkoronázzák és meghal őszen, nyolcvanéves korában az ágyban, a képzelet éppúgy legendás hőssé teszi. Csak természetes és nem meglepő, hogy a nép fantáziája még mindig becézgeti a fiatal királyi gyermeket, és várja még ma is, mint a hadak útján visszatérő Csaba királyfit. A XIX. századnak legendája a gőz és villamosság korában éppoly szükségszerű bizonyossággal kristályosodott ki, mint annak idején a Siegfriedről vagy Attiláról szóló monda, és éppoly rejtelmes, éppoly csodálatos.

Mi tehát csak sajnáljuk azokat a naiv kutatókat, akik itt a történelmi igazságot akarják kihámozni, és azokat, akik még mindig hisznek kiderülésében. A szomorú tragédia igazi okát örökre eltemette az a vaskoponyával ékes komor koporsó, mely a legendás Rudolf holttestét rejti. Ma már nem lehet igazságokat írni róla, csak szenzációs hírlapi cikkeket és érdekes vagy kevésbé érdekes legendákat. A poézis titokzatos kezével beleavatkozott az életébe, és végleg összegubancolta egymásba fonódó szálait.

Mind a kettő körülöttünk van, és mind a kettő maga az élő titok. Nézzük a villamosságot. Ott szalad az orrunk előtt az utcákon, a villamossíneken, mint valami megvadult csodáló; beléje botlunk, végigrohan rajtunk, vaskocsikba fogjuk; kedvünk szerint megtakaríthatjuk vagy elpazarolhatjuk, ha jólesik, s mégis érezzük, hogy a berlini egyetem tanára sem tud róla többet, mint a szegény budapesti villamoskalauz. Csak alkalmazzuk. Vörös nyakú, sztaniolpáncélos palackokba raktározzuk el vagy hatalmas telepekbe, egyebet azonban nem tudunk vele művelni.

Az elfojtott és bebörtönzött villamosság éppen olyan titokzatosság a mi szemünkben, akár a nyári viharban szepegő parasztfiú előtt a felhőkön táncoló villám.

Micsoda ez a bizsergő erő, ez a mozgásból, hőből újjászülető csoda, ez a gyújtó, romboló, lázongó és alamuszi szolga, amely látszólag berzenkedve, de tulajdonképpen engedelmesen és alázatos hunyászkodással igába hajlik, gépeket, kocsikat hajt, főz, mos, fúr, farag, fűrészel, és a verejtékező tudomány előtt mégsem veti le az inkognitóját? Ez a mozgó, élő erő a tudomány titka.

A körúton pedig zene hallik. Egy zenés kávéházból valami búsító magyar dal ütemei hullámzanak ki. Miért ez az elfogódottság, a jókedvnek ez a hirtelen ajkra fagyása, ez a csendes megdöbbenés, a megilletődött szívek tétovázó melankóliája? Nem tudjuk. A vonó odadörgölődik a húrokhoz, s egyszerre a fájdalomnak és örömnek egész világa születik meg. Mi magunk, akik a hatás tüzében állunk, legkevésbé sejtjük, mit érezünk és miért, de ebben - biztosan állítjuk - egyek vagyunk mindnyájan. Puccini éppen annyira, mint a fizetőpincér. Miért búsít el egy lágy melódia, miért tesz szilajjá és heroikussá a lázadó ujjongás, a wagneri dörgés, s miért ragad el a hangok habzó zuhataga? Mit fejez ki Beethoven kesergő, tomboló, hánykolódó szonátája? Csak érezzük, de dadogó ajkainkra nem merészkedik szó. A zene örök titok. Előttünk az aszfalton egy csirkefogó vígan fütyörészget, s ez a füttyszó is misztikum. A zene a művészetek misztikuma.

Most pedig egy lázasan érdekes, szűkszavú híradást olvasunk, mely szédítő perspektívát nyit előttünk. Két tudós kísérletezett a villamossággal s a zenével, és a tudomány és művészet, ez a két élő, folyton előttünk levő misztikuma között sikerült kontaktust létrehozniuk. Egy amerikai föltaláló nemrégen zenét idézett elő minden hangszer nélkül, tisztán azáltal, hogy a páciens testén villamos áramot vezetett keresztül. A titokzatos hullámok áthatották a testet és zenéltek benne. Ezzel szemben Dupont doktor, egy francia tudós, még meglepőbb eredményt ért el. Ez a tudós az amerikai experimentumának megfordítottját végezte, s a zenét változtatta elektromossággá.

E két kísérlet jelentőségével ebben a pillanatban nemcsak a két tudós nincs még tisztában, de az egész tudományos világ is inkább sejti, mint érti, mi történik két távol fekvő laboratóriumban. Annyit azonban már most is tudunk, hogy a hangrezgések megfelelő sorait kölcsönáram adja vissza, s ez az áram a zenedarabot alkotó hangrezgések képét reprodukálja.

Mi magának a ténynek tudományos diadala előtt állunk csodálkozva. A tudósok pozitíve észlelték, hogy zenét tudunk előidézni hangszerek nélkül, és hallgathatjuk fül nélkül is, mert a hangok ilyenkor nem érzékszerveink kapuján jutnak hozzánk, hanem egyszerre ömlenek testünkbe, és áthatják, körülhízelgik, körülhullámozzák vérünket, csontjainkat, minden ízünket, összes szöveteinket úgy, hogy az ember mint egy médium áll a csapkodó zenehullámok végtelenségében. A jövőben már nem fogunk csodálkozni, ha a doktor a recepten Beethoven-áramokat rendel a páciensének, és az életuntat Bayreuthba küldi egy kis Wagner-kúrára.

A XX. század egy pillanatra megáll útjában, és néma csodálkozással bámul. Vajon mi fog történni? A tény az, hogy a villamosság és a zene immár kapcsolatban áll egymással, és az egyik talányt a másik oldja fel. Egyelőre csak annyit látunk, hogy a tudomány s a művészet e két misztikus jelentkezése kezet fog egymással, és egy új problémát dob a tudomány asztalára.

Két nagyszerű idegen jelent most meg Amerika földjén, a két legnémetebb német, aki valaha élt: Goethe és Schiller. Német pénzből, német lelkesedésből nőtt ki az ő szobruk Cleveland földjéből, s idegenül fognak állani sokáig a zúgó sokaságban, a siető, tülkölő, előrelihegő idegenek között. Vajon mit keresnek itt? - kérdi majd magában a munkás, s talán tovább halad, talán megkérdez egy német kék zubbonyost. Amerika egyelőre csak vendégül látja őket. Ezek az idegenben elhullajtott vendégszobrok azonban érckarjukkal abba a másik, új időbe mutatnak, mikor az emberiség kölcsönös megértése folytán minden gát, minden hazugság ledől, és az egész világ eggyé forr a nagy emberek tiszteletében.

Eddig a hőskultusz majdnem kizárólag nemzeti formában jelentkezett. Valami lokálpatriotizmusszerű volt abban a módban, ahogy nagy művészeinknek, államférfiainknak, tudósainknak hódoltunk; a mai gazdasági és társadalmi viszonyaink elzárták előlünk a horizontot, s lehetetlenné tették, hogy nagy perspektívákat nézzünk, nagy átfogóképességgel öleljük magunkba a tudást s a művészetet. Az országok határain vámsorompók állottak, melyek megtiltották az idegen szellemi áruk becsempészését. Ma már nincs is védvám, ma már szabad a szellemi kereskedés, de még mindig elfogódottak és féltékenyek vagyunk a külföld nagyságaival szemben.

Most azonban egy egészen új időt jelez a szobrok jelentkezése az idegen földön. Elszórtan bukkannak fel ezek a kőtömbök, mint távoli őrszemek, soruk mindig tömöttebb lesz, a kapcsolat erősebb. A németek a tengeren át küldenek egy szobrot, hogy beszéljen helyettük, s az amerikaiak szívesen látják, mert szükségük van reájuk. Az angol kultúremberek nem tudják megérteni, mennyivel inkább a németeké Goethe vagy Schiller, mint az övék. Miért ne olvassuk mi Dantét, Byront, s miért ne valljuk be szóban, írásban, szoborban, hogy szeretjük? Vagy talán Pasteur széruma nem éppen úgy gyógyítja meg a magyar fiú sebét, mint a franciáét?

Az idegen lángelmék kultusza az első becsületes lépés egymás kölcsönös megértése és megbecsülése felé; az amerikai Goethe-Schiller-szobor is erre törekszik. A mi Lenau-emlékünknek is ez lett volna eredeti célja, de a szobor fehérségét, mint nálunk mindent, beszennyezték a kor zavaros hullámai, s Lenauban, ebben az igazi germán lélekben nem a német költőt ünnepelték, hanem a magyart. Ezek a külföldre szakadt szobrok pedig követjei, előharcosai a lefegyverkezésnek, a békének, az egész emberiség eljövendő nagyszerű ünnepének.

Az amerikai szobor is erről a nagyszerű ünnepről beszél. Egy őrssel, egy előharcossal több van már. Számuk immár napról napra növekedik. Védfallal fogják át az emberiség kultúráját. Új tüzeket gyújtanak az emberek lelkében. Behálózzák az egész világot.

Övék lesz a föld!

Rooseveltnek, az Egyesült Államok koronázatlan királyának most egy pikáns és kellemetlen afférja akadt Long doktorral, egy jeles amerikai tudóssal. Az apró csetepaté klasszikus verekedéssé nőhet ki, s mi már most, a veszekedés embriójában is - egy szűkszavú újsághírben - felfedezzük az érdekes és kemény magot, a keserű tanúságot, a szociológiát, mely már most is levegős perspektívát nyit elénk. Az elnök megleckéztet egy tudóst, s homlokára süti, hogy nem érti a mesterségét, mert az elnök, ha folyton reprezentál is, ha folyton udvari ebédeken is vesz részt, és audienciákat is ad, még mindig jobban ért mindent, mint a kopaszodó laboratóriumférgek, akik hajukat, fogukat, hájukat, hátgerincüket a Tudomány gyönyörű és kegyetlen hetérájának áldozzák föl.

A koronázott és koronázatlan fejedelmeknek ez a fontoskodó beavatkozása ma már jelenség, szomorú, tragikomikus szükség, a zilált határozatlanság és a korral való lázas lépéstartás nevetséges sietsége. Ha olvasom Vilmos császár irodalmi és művészeti aperszűit, sohasem tudok nevetni. Ha a lapok megírják, miképpen adta be a császár a világnak, hogy Rostand és Shakespeare egy anyaméhben fogantatott, s Newton Schiller hatása alatt fedezte fel a nehézkedési törvényt, inkább elszomorodom, mint mulatok. Ezeknek a világvezető embereknek a buta tömegekre még ma is a tudás bűvös hatalmával kell hatniok. Hátuk megett ágyúk, hadseregek, millió és millió tányérnyaló és léhűtő, nekik azonban még mindig szükségük van azokra a ringy-rongy eszmékre, amiket mi, izzadó, silány ágyútöltelékek préselünk ki alattvalói agyvelőnkből.

A fejedelem természeténél fogva a legerősebb, legtökéletesebb, legtudósabb ember, egykoron pontifex maximus, poéta, tudós, mindenben a legelső, a legnemesebb ragadozó. Ma azonban megváltoztak a körülmények. Ezek az uralkodó erények idővel másodlagos, sőt harmadlagos tulajdonságokká válnak, s rendszerint néhány udvari nevelő veri belé a trónörökösök felséges fejébe, csak a külsőségek kedvéért, csak hogy a mobban ezután is fenntartsák a régi szellemi hatalom elveszendő illúzióját. Ezzel a hamarjában szerzett álkinccsel azután nemcsak élniök kell az uralkodóknak, hanem uzsoráskodniok is, ha nem akarják, hogy komikussá váljanak. Tenniök kell, de mindenekfelett tettetniök.

Szomorú, véres kényszer tehát, ha a fejedelmek reákoppintanak olykor a tudósok, poéták körmére, s bizonyára maguk vetik meg leginkább gyerekesen ellenőrző rendőrszenvedélyüket. Azok a királyok, akik nem tudták életüket ily ügyesen szcenírozni, többnyire szánandóak és komikusak a történelemben.

Gondoljunk csak Rudolf királyra, aki csillagokat vizsgál, vagy V. Ferdinándra, aki a palotája ablakából statisztikát csinál a bérkocsik forgalmáról, hogy este megtudja, melyiknek volt legjobb keresete. Ezek az őszinte, egyszerű lelkek nem tudtak tettetni, naiv emberek és rossz királyok voltak.

Istenem! Az élet oly tág, annyi gyönyörűsége van. Hányan vágyakozhattak legyeket fogdosni, bélyegeket gyűjteni, színes papírokkal játszani, vadkanokat agyonpuffantani, s mégis a tudóst kell pózolniok, következetesen és szisztematice, sőt olykor még vitába is kellett állniok azokkal a rongyos éhenkórászokkal, akik trón és elnöki cím nélkül űzik a tudomány sportját. Az amerikai tudósaffér is így fog végződni, mert Long mostan nyílt levelet intéz az elnökhöz, s egyenesen azt követeli, hogy tudósbecsületének megsértéséért nyilvánosan kérjen bocsánatot. Semmi kétség, az elnök kész örömest fog rálépni a visszavonulásnak előre megépített aranyhídjára, a tudós pedig át fogja látni, hogy mégsem neki volt igaza, hanem Rooseveltnek. Ma az uralkodónak még mindig élni kell ezzel a középkori mindenható pózzal, a sok hazugság mellett ez a hazugság talán a legértékesebb védbástyájuk. Ezért a sok selypegés, a képvásárlás, a poétakegyelés, a mecénásallür; ezért tornyozzák fel a palotákban azt a könyvgarmadát, melyhez sohasem nyúlnak; ezért kerülnek kegyetlen viták kereszttüzébe, amihez egy gyökérszál sem köti őket; ezért lesznek szolgáivá, megalázottjaivá nyomorult, kopasz, foghíjas alattvalóiknak, magas homlokú álmodóknak, sápadt, alázatos koplalóknak.

Szegények...

Sokszor elnézek egy arcképet, egy kis gyerek arcképét, és rajta tanulmányozom a gyermek fiziognómiáját. A saját arcképem ez. Különös érzésekkel veszem a kezembe, és néha csodálkozva, néha mosolyogva, néha riadtan teszem vissza abba a selyemkazettámba, amelyben emlékeimet tartom. Ez a megijedés hasonlít ahhoz a hisztériás rémülethez, amit csak az érezhet, aki tükörbe néz, és nem önmagát, de valami idegent lát a foncsoros lemezen. Mintha egy torzító tükörbe tekintettem volna. Egy tükör mindegyik ilyen fotográfia, amely a múltba mélyed vissza, megmásítja vonásainkat, lazítja a magunkban való hitet, és valami kétséget kelt minden dolog iránt, s karikatúrává csúfítja az életet és az életünk folytonosságát, a szilárd valóságokat. Ez lennék én? Ez a naiv tejarc, ezek az igénytelen szemecskék, ez az engedelmes selyemhaj jelentették egykor másoknak, idegeneknek nevemet, egyéniségemet, egész valómat? Hisz meg se ismerném. Ha egy idegen albumban látnám sok-sok más arckép között, fel se rezzennék, hanem közönyösen lapoznék tovább. Mégis végzetes rokonságban állok vele.

Azt mondják. De mégse tudom elhinni. Akármit beszéltek, könyvek és emberek, mégse ez vagyok. De igenis az vagyok, aki most itt ülök és írok, vagy az, aki egy perc múlva fölkel és beletekint a tükörbe, és fölismeri magát, azt a valakit, akit mindennap lát, s öntudatomban úgy él, mint egy személy, aki engem jelent és velem azonos. Ebben a pillanatban mindent megértek. Folyton temetés az életünk. Amint elhervadnak a percek, a vérünk is hervad, és vele hervadnak vágyaink, arcvonásaink, gondolataink. Az örökös változásban csak én állok szilárdul, aki ebben a másodpercben gondolkozom. Most már tudom, hogy ezerszer, milliószor, billiószor meghaltam. Minden pillanatban meghalok és elmúlok. De minden pillanatban feltámadok. Újra és újra fellobbanok évek után is. Tíz év múlva megint egy idegen fotográfia mered reám. Ez én leszek. Most pedig sok-sok idegen arc, a múlt és jövő képei között ülök és írok egy idegenről, aki mégis én voltam és én vagyok.

Van-e ennél szomorúbb? A temetések sokszor nem hangolnak le annyira, mint egy színe vesztett, fakó arckép. De valami tiszta és mély bánat is eltölt ilyenkor, valami visszavágyakozás a múltba, talán egy kis halvány irígykedés is arra, aki a múlt messzeségéből halott szemekkel bámul reám. Mit akarnak tőlünk a gyermekek? Miért hat reánk megnyugtatólag ártatlanságuk, egyszerű, sokszor komikusan primitív arcuk? Ezeket kérdezem. Ezeket a kérdéseket teszi fel most Paola Lombroso is, s végeredményben odajut, ahová mindnyájan, a közfelfogás igazolásához, öntudatlan benyomásunk magyarázásához.

Azok a közkeletű igazságok, melyeknek már rég megvan a maguk értékjelzetük s a világ piacain adás-vevés tárgyai, újra és újra felbukkannak a tudósok előtt is, de csak akkor lesznek igazán a mieink, ha egy gondolkozó koponya a saját világosságában nézi és másodszor is fölfedezi. A patologikus vizsgálatok mestere, a nemrég elhunyt Lombroso, aki éles szemeit zsiványok és gyilkosok ferde, horpadt és rosszul nyírt koponyáin jártatta, írásaiban többnyire csak ilyen póriasan népszerű igazságoknak szolgáltatta világos és pozitív magyarázatát. Leánya, Paola Lombroso, aki szintén jeles pszichológus, harmonikusabb és esztétikusabb világ felé fordul, a gyerekpszichológiához, s egy nagyobb tanulmányban - apja módszere szerint - a gyerekszépséggel, a gyermek arcával foglalkozik.

A gyermekarc felemelő, szinte túlvilági szépségét a legutolsó paraszt is érzi, de eddig csak kevesen tudták benyomásaikat elemezni, magyarázni és megindokolni. Schopenhauer látta tán először azokat a pszichikai és filozófiai momentumokat, amelyeket mindnyájan észreveszünk, ha a gyermek nyugodt szemébe tekintünk. E szemek vágytalan tisztasága, ártatlan tétlensége a gyermekpsziché szűzi egyszerűségéről beszél. Két apró üveglemez a gyermekszem, melyben a nagyvilág, a vágyaktól bőszült, akarattól vonagló emberek forgataga, a tárgyak, a fák, az ég, a fellegek, az összes jelenségek csendesen tükröződnek. Ezek a panaszos és beszédes szemek nem akarnak semmit. Nyugodtak és kékek, mint az Alföld tavai. Mozdulatlanok, mint a tiszta kutak, melyeknek üde mélységét forradalmas hullámok sohasem háborgatják.

Paola Lombroso vizsgálata nem tisztán lélektani alapon történik. A tudós hölgy arcismészeti apparátussal a gyermekarc harmóniájára vet világot. Szerinte a gyermek reprezentálja a tökéletes emberszépséget, mert a tiszta formákat sehol sem találjuk oly csorbítatlan tökéletességben, mint éppen a gyermeknél. A további fejlődés csak torzít, kifejleszti a szerveket, a vegetálás szükségeihez töri, alkalmasabbá teszi az élet funkcióira, de minden nap el is rabol valamit az arc érdek nélküli bájából. Azt szeretnők mondani, hogy a természet gyermekkorunkban még poéta, s l'art pour l'art-t játszik velünk. Később üzletember, aki átgyúr bennünket, belök az életbe, zavaros izgalmat lop a szemünkbe, sunyi vágyakat, tüzeket, kemény akarást az agyvelőnkbe, s ez a sok destruktív izgalom arcunkra égeti sötét bélyegét, és eltorzítja szépségünket.

Ami a gyermeknél leginkább feltűnő, a nagy, beszédes szem, egy fejlődéstani alapigazságra vezethető vissza. A szemre elsősorban van szükségünk. Ezért fejlődik leggyorsabban. A hétéves gyermeknél már eléri fejlettségének tetőpontját. Ez adja meg e gyermekarc spiritualisztikus jellegét. Sok gyermek nem is más, mint egy óriási nagy szem, egy szelíden világító enyhe kékség, egy bensőséges aranyosbarna fényharmónia, szőke, fekete hajkeretben. A természetnek ez a nagyszerű és céltalan pazarlása, ez a túlzó bőkezűség kiemel az anyagiságból és magasabb szellemrégiókba vezet. Az arc többi része a látószerv királyi pompája mellett nevetségesen torz és fejletlen. A vékony falú, karcsú, többnyire ijesztően pisze orrocska szerényen húzódik meg. Csakhogy éppen hivatását teljesíti. Az arcon alig van valami zsírréteg, amely felpuffasztaná és húsos képződményével eltemetné az arc nemesebb vonalait. Később azonban mindinkább azok a szervek fejlődnek ki, amelyek állatiasságunkat hangsúlyozzák.

Mindenekelőtt az orr. A komikus üzleti és fontoskodó szaglószerv, amely a kutyával és más, kevéssé szimpatikus állatkollégánkkal hoz közeli rokonságba, megnyúlik, elveszti légies jellegét, és erősen emlékeztet azokra a bestiákra, amelyek szorgalmasan szimatolva cserkésznek a futó zsákmányok után. A zsírlerakódás mindig erősebb. Az arc megvastagodik, s a szem, amely húsfalak közül pislog ki, egy szimpla látószervvé degradálódik, és beteg izgalom, a kenyérkeresés ravasz gondja villog ki belőle. Ezért fog el mindnyájunkat valami szomorú aggodalom, mikor egy tagbaszakadt, kövér embert pillantunk meg. A ragadozót, az ellenfelet látjuk benne. Az erősen kifejlett csontok, a zsírpárnás hát és a kiduzzadó gyomor emellett esztétikai érzésünket is sérti.

Amit tehát mi fejlődésnek és hasonlóknak nevezünk, csak szétterjeszkedés, dezorganizáció, elhasználódás, elernyedés, árnya az elmúlásnak, térfeladás, engedés az ideális követelményekből: a szépnek hasznossá válása. Az igazi testi és lelki szépség csak gyermekeknél található fel. A potenciális energia, amely maga a szépség és az erőtúlság, a fejlődés folyamán lassanként mozgási erővé változik, s belenyúl az életbe. Ez a csendes és szomorú lepergés, ez a lejáró órának egyhangú munkájához hasonló haladás azonban maga az élet és maga a halál.

Az életünk végén mindnyájan azt látjuk, hogy a bennünk szunnyadozó gyermek olyan ígéretet tett, amelyet sohasem vált be.

Izgatott lelki feszültség pillanataiban gyönyörködve nézem a tömeg kedélyhullámzását. Mert nem kell Wundtnak lenni, hogy konstatáljuk, ma mindnyájan meg vagyunk fertőzve egy apró újsághírecske toxinjától, s betegek vagyunk, mielőtt betegek lettünk volna, és félünk, hogy majd a jövőben ne kelljen félnünk. A tömegpszichológiával csínján hozzáférkőzöm a nép pszichéjéhez, és magamon, másokon könnyűszerrel megállapítom, hogy ez a sok ember, annyi különböző érdek és vágy hajszolt rabja, egyszerre összeforr és megmozdul, nyugtalanul hánykolódva, mint egy beteg test, mely védekezve a takarót magára vonja. Hiába tiltakozunk, idegeink ma izgékonyabbak, a fantáziánkat a félelem magasra transzformálta, s a nyílt utcákon, napfényben, utcazajban sötéten lógó fejjel jár mögöttünk a Gond.

Nem váratlanul jött... Ezer és ezer apróság puhította számára a lelkünk talaját, sok jelentéktelen semmiség, ami annak idején mindnyájunkra egyformán hatott, s egy porszemnyi gyanúban ott is hagyta a nyomát. Most e fekete évek sejtelmességével hűvösödött reánk az ősz. A hideg, természetellenes nyáron vasúti katasztrófák, szokatlan véres gyilkosságok s egy beköszöntő nyomorúságos tél borzalmai idegesítettek mindnyájunkat. Azután a távíró tífuszjárványt kopogott a legegészségesebb magyar vidékekről s egy vakhírt a kolerajárványról. A vállunkat vontuk, nevettünk rajta, de az izgalom, mint valami láthatatlan fluidum, átszivárgott a vérünkbe és megmérgezte a nyugalmunkat.

Lassan-lassan mindnyájan hipochonderekké lettünk.

A bécsi himlőjárvány valóságos bombaként pattant ebbe a száraz, tűzéhes gyúlóanyagba. Tejvérű, piros arcú emberek, akik azelőtt tíz órát aludtak naponta, és a legkifogástalanabbul emésztettek, egyszerre himlő-smokkokká lettek, s arról beszéltek: a járványt titkolják. A kórházakból aztán kiszivárgott, hogy titkos rendeletet kaptak az eljövendő nagy kolerajárvány eshetőségére. Most már mind egymást tesszük idegessé. Látjuk a himlőoltásról szóló plakátokat, mindig több és több ismerősünkkel találkozunk, aki már beoltatta magát, olvassuk az orvosok hirdetéseit, s egyszerre azon vesszük észre magunkat, hogy elvesztettük a fejünket. Éjjel felkelünk az ágyunkból, ijedten tapogatjuk meg a karunkat - nem vagyunk beoltva -, félünk a kolerától, reggel tehát beoltatjuk magunkat a himlő ellen. Az orvosok várószobája telve van. A sok ember azonban idegessé lesz, nincs türelmük várakozni, hazarohanunk, és gyorsan elolvassuk a lexikon himlőcikkét. Elmúlik két-három nap, és még mindig nem vagyunk beoltva. Egy reggel megint felmegyünk az orvoshoz, és azután újból kezdődik a játék.

Ebben a groteszk, komikus zavarban azonban néha a szívünkhöz férkőzik valami komolyan fenséges érzés. Ilyenkor valami remeg a várakozásteljes levegőben. Az emberi szolidaritás érzése ébred fel, és amire a bölcsek, a könyvek, hosszú évek tapasztalatai nem tudtak megtanítani, megtanít egy pillanat, mely egyszerre közel hoz a többiekhez, és megérteti velünk, nincs az a katonai bürokrácia, az a zsarnoki hatalom, amelyik oly pompásan tudná szervezni az ellenállás komoly védekező munkáját, mint az öntudatra jutott ember. Millió és millió koponyában, költők és utcaseprők fejében egyformán, egy pompás, világot átölelő gondolat lüktet át, az emberi egységnek, az érdekek közösségének fönséges, mindent eltörpítő gondolata, mely a magát-féltés önző félelmén keresztül jut el a legtisztább önzetlenség eszméjéhez. Ezek nagy pillanatok. Az emberiség, ez a lomhán emésztő, tunya, ragadozó húskolosszus egy pillanatra megmozdul, idegcsövein a nagy érzések villamos borzongása cikázik át, és homlokára a halál nagyszerű gondolata ül ki. Mi pedig, ennek a nagy szervnek apró atomjai ellágyulva, remegve szélesülni érezzük nyűgös határainkat, és egy örökkévaló percben szeretnők magunkhoz ölelni a nagy összességet, hogy vigasztaljuk és megcsókoljuk, mint egy félő gyermeket.

Budapesti Napló, 1907. szeptember 17.

Ezt a furcsa szóferdítést Weininger írta le először a nőről abban a könyvében, melyben a kékharisnyás filozófiának hadat üzenve, lerombolja az udvariasságból, diákábrándokból s hazugságokból magasra emelt piedesztált, amit hosszú időkön át emeltek a nőnek. A nő a priori illogikus. Nemcsak az erkölcsi világrendet nem respektálja, de a józan ész törvényeinek sem enged, moral insanityben és logical insanityben szenved egyszerre. Természetétől fogva annyira nem képes erkölcsös lenni s az ész hideg törvényeinek engedelmeskedni, amint nem tudja megtagadni önmagát. Hisz minden bűne és végzetes hibája össze van foglalva ebben a szóban: nő.

Ha ma élne Weininger, ujjongva olvasná a berlini lapok legfrissebb szenzációját, a scheveningi fürdői botrányt, és nyomban dús adattárába sorakoztatná Sophie H. holland festőnő portréját. Olvassuk a szerelmét, hideglelős, kétségbeesett küszködését, fondoran kieszelt bosszúját, s a hideg fut át rajtunk, mert érezzük minden bestialitása és emberből való kivetkőzöttsége ellenére is, mennyire nő maradt.

Ez a művésznő tizenhat éves korában szerelmes lett egy berlini operaénekesbe, aki azóta régen megházasodott. A logika szerint végének kellett volna szakadnia a viszonynak, s a férfi végleg le is számolt vele. A nő logikátlan logikája, nyugtalan temperamentuma azonban mást diktált. Követte az énekest. Állandóan nyilvántartotta a hollétét, és üldözte, lihegve, kétségbeesetten - kocsin, hajón, éjjeli gyorsvonatokon -, ahova csak ment, akár tengeri fürdőbe bújt el, akár Oroszország fehér fővárosába menekült. Az énekes felesége ernyőjével hessegette tovább, a férfi botjával riasztotta el, a nő azonban nem tágított. Visszajött, mint a kivert, kóbor kutya. Zavaros agya kába, álmatlan éjszakákon azt a kifogást koholta ki, hogy a férfi hipnotizálta őt, s ha akarja, ha nem, utána kell mennie. Felébredt benne a német filozófus meglátta logical insanity, a nő ösztöne, és vakon, fejetlenül, fogcsikorgatva követelte a szerelmet, melyhez érzelmei révén csakugyan joga is volt. A törvény? A család, a társadalom? Nevetett mindezen. Csak azt érezte, hogy szeret.

Ennek a sokáig tartó tragikomédiának utolsó felvonása azonban csak tegnap játszódott le. A festőnő és egyik barátnéja - két asszony - tervet főzött, kegyetlen, hideg asszonytervet. A férfit becsalta a két amazon egy villába, és véresre verte. Bosszút álltak rajta, céltalan, otromba, céda bosszút, s bizonyára maguk sem tudják, miért. Ez pedig ma történt, mikor a nő agitátorok sorra járják Európa fővárosait, és lelkesen izgatnak a szabad, felvilágosult nő jogai érdekében. Az ősmonda Pentheszileája jut eszünkbe, aki a naiv és izmos Akhilleuszt fogaival tépi össze.

Strindberg, Schopenhauer és Weininger szelleme száll meg bennünket, és ebben a pillanatban szentül hisszük, hogy a modern nőgyűlölet a tudományban és szépirodalomban legkevésbé sem hülye divat és émelyítő smokkság. A naiv, szűz lelkű férfi mindig csak reakcióképpen fog össze, védekezik a nő aránytalanul kifejlődött nemi intelligenciája ellen akár Keleten, akár a régi Görögországban, akár ma, az egész tudomány vonalán folyó izgató harcban. Mi azonban ezúttal kellő udvariassággal tartózkodunk az ítélettől, s csak egy távoli páholyból nézzük és őszinte gyönyörrel nézzük a "gyengébb" nemet, amely csupa liliomszerű gyengédségből a véres tenoristákat úgy szúrja fel a gombostűre, mint a bohó ifjú a pillangókat. Ifjú költők továbbra is dalolják csak a vágya végtelenségében fuldokló szent nőt, komor tudósok ráncolják szigorúra homlokukat és foglalják rendszerbe kellemetlen és udvariatlan igazságukat. Mi ebben az afférban - ismételjük - csak az ewig weibliches-t bámuljuk, amely tudvalevőleg az égbe ragad bennünket, ha meghalunk, de életünkben sok kék és piros folttal élénkíti arcszínünket. A holland festőnő fölött egyébként törvényt fognak ülni, s komoly urak állapítják meg, hogy mi volt: szent-e vagy őrült, mártír-e vagy gonosztevő?

Mi már most is megfelelhetünk erre a kérdésre.

Asszony volt. Semmi egyéb.

Évekkel ezelőtt külföldön egy kemény és durva ágyon feküdtem betegen. Horpadt, homályos petróleumlámpa vetett rám szomorú, piszkos fényt. Csikorogtak a bútorok, unalmasan bicegett előttem egy sánta asztal, a csupasz falak, a székek, az ablakok, mind-mind mondhatatlan fájdalmakat, emberfölötti szenvedést keltett bennem, hogy üvölteni és sírni szerettem volna. Egy gyertyatartóra ma is emlékezem még. Vén, kopott, lomtárba való jószág volt, csupa szenny és gyertyacsöpp, maga a kiérdemültség, a poros elhagyatottság furcsa szimbóluma. Órák hosszáig bámultam ezt az ócskaságot, és lassan-lassan sajogni, a szétpattanásig feszülni kezdett minden idegem. Magamba öleltem az egész szobát, és szinte nem is láttam, hallottam, tapintottam semmit, csak éreztem, csak fájt minden, a szék, az asztal, a törött ablak, a sánta asztal, az egész szoba. Egy érzelem, egy szétterjengő, könnyes szubjektivitás volt a körülöttem elterülő világ. Künn a fákra, a mezőkre búsan szállott le az október.

Emlékezem az első alkonyra és az első éjszakára. Kétségbeesetten vetettem le magamat a durva darócágyra. Nyugtalan, halálra zaklatott idegeim piros lázfoltokat rajzoltak elém. Lehunytam a szemeimet, és ebben a rideg és csupasz vacokban Tizianókat, Murillókat láttam, elfelejtett szonátákat, misztikus verssorokat hallottam. A képzeletemből egy buja, keleti park serkedt, egy fehér szobros, ezüst vizű szökőkút bugyogott ki. Azután felnyitottam a szemeimet, és újra a régi, otromba sírásra késztető kép. Vígasztalhatatlanság és csikorgó unalom. Vajon hogy szokom meg itt az életet, ahol a másodpercek órák, a napok évszázadok, a szenvedések elviselhetetlen, halálos brutalitások? El fogok pusztulni, meg fogok halni, gondoltam magamban. Később csalatkoztam.

Múltak napok, hetek, hónapok. A szobát aranyos napfény öntötte el, reggelek, alkonyok ragyogták be, és én erőlködve, nagyon nehezen megbarátkoztam vele. A kopottságot és a művészietlenséget mintha valami kedves, rozsdás patina vonta volna be. A tárgyak már nem voltak olyan idegenek. Egy-egy zug megtetszett, az ágyamat, a kemény párnámat megszerettem. Akkor ezt nem mertem bevallani magam előtt sem. De mikor ütött az óra s a kényszerű rabságból az igazi Tizianók, a Murillók közé, a fényes hangversenytermekbe, nyugalmas, puha otthonomba mehettem, könnyes szemmel néztem az ócska szoba felé és megremegtem.

Különös percek voltak. A válás fájdalma fojtogatta a torkomat. Úgy éreztem, valami nagy jogtalanság esik rajtam, hogy elszakítanak attól az ágytól, melyben egy fél évig aludtam és álmodtam - milyen szépeket álmodtam -, s fellázadt minden csepp vérem arra a gondolatra, hogy ott kell hagynom az asztalt, a széket, a gyertyatartót, melyen a kezem nyoma, a könnyeim sava, az életem, az énem egy fájóan kiszakadt darabja tapad, s majdnem olyan érzésem támadt, mintha magamtól kellene elválnom és a saját temetésemet nézném végig könnyben úszó, révedező, visszavágyó szemekkel.

Vissza kellett mennem az életbe, idegen, kongó szobákba, melyeket az élet nehéz, szívós munkájával, egymás után sorakozó napok verejtékével kell majd megszokottá, kedvessé, az enyémmé tenni.

Ott, az érdes darócon sokat gondolkoztam erről. Ma pedig, mikor ez a felzilált emlék újra él és vérzik, teljes erővel ragad karon egy gondolat, a szokás szomorú rabsága, az ember, ez a tehetetlen Gewohnheitstier tragikuma, aki a rabláncait is megsiratja. Felzaklatja ezt az emléket az az újsághír is, melyet pár héttel ezelőtt olvastam a berlini lapokban egy rablógyilkosról. Ez a gyilkos harminc évi rabság után visszament a tömlöcébe, mert annyira megszokta a börtönt, hogy a szabad napfényben már nem is tudott élni, s összetett kézzel kérte a fogházigazgatót, kötöztesse meg, zárja be, verje rabbilincsre újra. Nincs ebben semmi szenzáció, semmi csodálatra méltó. Ez a gyilkos hosszú harminc év alatt ember lett, olyan, mint bárki közülünk. A vadállat lassanként egy szenvedő mártírrá válik, a Lombroso-típus arcán egy kedves emberi vonás jelenik meg, valami légies báj, annak a szenvedő embernek aszkétikus szépsége, aki legyőzte a szenvedést és önmagát. Én nem is csodálattal veszem ezt a furcsa hírt, de hálás szeretettel, mert sok emberiességet, a legegyénibb fájdalmaim megértését és megérzését, az egész emberiség pszichéjének különös megnyilatkozását látom benne.

Mindnyájan ilyen rabok vagyunk.

A festő, kezében a palettával, festette az arcképemet. Egymás után dobáltuk el a rongyossá mart cigaretteket, és fejünk már forró volt a füsttől, a láztól, az izgatottságtól.

- Tetszik? - kérdezte tőlem, és felém fordította a vásznát, ahonnan kusza foltokból, izgatott ecsetvonalakból diadalmasan nézett reám a fejem.

- Ez - mondottam - egészen az én portrém. Te a szemeddel és az ecseteddel csodálatosképpen hozzá tudtad adni az arcomhoz azt, ami hiányzik belőle, s nem azt festetted le, amit látsz, hanem amit látsz benne. Ez a komor nekibúsultság, az ajkak körül ez a fájdalmas sápadtság, a szemek e könnyes és ideges rezgése nagyon hozzám talál, anélkül, hogy talán egészen az enyém volna. Sokszor csakugyan szeretnék ilyen lenni, és így képzelem el magamat nyugtalan éjszakákon, mikor a virrasztástól elgyötörve arcomra erőltetem, szinte ráhipnotizálom valami furcsa őrület önkívületében, valami naiv öröm hevületében, a fájdalom merev, kőkemény lárváját. Te az én nyugodt, puha vonásaimból kiérezted ezt a vágyat, s ez bizonyítja, hogy művész vagy.

A festő mosolygott.

- Szóval, tetszik a portré, mert nem hasonlít reád.

- Egészen igazad van. Ebben a festményben művészet van. Nem a valóságot adja, hanem valamit, ami azon túl van. A művész mindig hűtlen a valósághoz. Vagy képzelsz-e rosszabb portrérajzolót a tükörnél, ennél a mindig kész, mindig igen hű és tehetségtelen kontárnál, amely hajszálnyi pontossággal festi le minden vonásodat, minden színedet, mihelyt csak elé ülsz? A tükörnek soha sincs igaza. A művésznek pedig mindig igaza van. Minél merészebben tér el a valóságtól, annál inkább hű marad hozzá. De még a tükör sem adja az igazi képet. Kérdezz meg egy fizikust, s megtudod tőle, hogy az, amit az üveg foncsorja eléd ver, szintén csak képzeleti kép, melynek egymáshoz tartó sugarai a tükör háta mögött találkoznak, és csak ott, a metszési pontban van a valódi kép, amit a te emberi szemeid sohasem látnak. Ebből a természettudományi igazságból én egy mély művészi szimbólumot érzek ki. Az igazi művészet is mindig csak hangot üt meg, csak vázlatot ad, melyet a mi alkotó fantáziánk egészít ki a maga módja szerint szervesen egész alkotássá. Az összetartó sugarak csak egy darabig vannak meghúzva, és csak a képzeletben találkoznak, az olvasó, a képnéző, a zenehallgató képzeletében. Ez a portré a maga művészi befejezetlenségében és túlzásában ezeket a sugarakat vetíti elém, amelyeknek meghosszabbítása a valóságot, az én látható és tapintható arcomat adja.

Egy nyárspolgár is volt a műteremben, aki az utóbbi szavak alatt kényelmetlenül fészkelődött a székén.

- Ez az ecset tökéletlensége - mondta látható bátortalansággal és zavarral.

- Ez a festő tökéletessége - felelte reá a festő.

- Ez a művészet - tettem hozzá én, és ezzel bevégeztem a vitát.

Carneval herceg ezen a farsangon soványan és sápadtan lődörög az éjszakában. Én is így találtam meg múltkor a körúton, amint elfanyarodott kedéllyel, a báloktól agyonizzadtan, egy szenesedő egyiptomi cigarettát rágicsált a fogai között, és a tabetikusok biccenésével haladt előre a maga útján. A jó, züllött, vén fiú örült, mikor meglátott, már messziről a levegőbe penderítette csörgősipkáját, amelyről lehullottak az összes csörgők és szalagok. Üdvözöltem őhercegségét, aki rögtön előrántotta frakkjából a piros selyem cigarettatárcát és megkínált belőle.

- Hová? - érdeklődtem félénken, és szemügyre vettem fájdalmas arcát.

- A Lipótmezőre. Ez az egyetlen hely, ami még némiképp érdekel. Ma az elmegyógyintézet igazgatósága hangversennyel egybekötött bált ad az őrültek mulatságára.

Kissé meghökkentem és tétováztam, mikor meghallottam rekedt kacaját.

- Nem izgatja az ön fantáziáját - folytatta a bohém - a kényszerzubbonyos lengyelke, a jégsipkás és morfiuminjekciós keringő, amit esetleg vizeslepedőkkel fognak súlyosbítani? Képzeljen el azután egy négyest, ahol a rendező egyszerre elkiáltja magát: Colonne des paralitiques; tsardache hystérique; boston epiléptique.

Nem tudtam nevetni ezeken a fáradt ötleteken, villamosunk a Lipótmező elé ért. Már csak az intézet tetőzete meredt ki a szürkületből, mint egy elborult, zseniális homlok. A hamuszínű égbolton a Hűvösvölgy jegenyéi közt szomorúan kandikál ki a kora délutáni hold. Szótlanul mentünk a lejtőn, az elmegyógyintézet kapuja felé. A hideg villanyfénnyel világított előcsarnokban azután elváltam kísérőmtől, aki boldogan vegyült el alattvalói közé, s egyedül maradtam.

Végighaladtam a kongó, visszhangos folyosókon. A szó öblös hahotává tördelődzik szét, s a félénk kacaj hosszú zokogássá nyúlik. Inkább hallgatunk. Az orvos egymás után nyitja fel a folyosók ajtaját a nála levő kulccsal. Végre beérünk a bálterembe, ahol három-négy hosszú asztal mellett vacsoráznak a bálozók.

A benyomás első pillanatra nem is érdekes, de még csak különös sem. Csupa kifogástalanul öltözött hölgy és úr, aki nyugodtan - vigyázva és illedelmesen - bánik a késsel és villával. Az izmos szolgák tányércsörgés közt hordják fel a zsírban puffadozó, kövér farsangi fánkot és a forró teát. Egy halvány fekete leányt nézek, aki a hajába erre az estére fehér rózsabimbót tűzött. Mellette egy vékony, jó családból való fiú elegáns angol ruhában, krétafehér arccal, kárminpiros szájjal, olyan, mint egy nyurga osztrák princ. Mind a ketten nevetgélnek, de egyik se figyel a másik szavára. Valami össze nem hangoltság, bizalmatlanság és fitymáló fölény setteng az asztal fölött, s ha jól figyelünk, nyomban észrevesszük, hogy a társaság vezetéke, amely a gondolat elektromos szikráját röpíti, el van romolva. Az apró kotériák ellenőrzik egymást, a felelet nem kapcsolódik a kérdésbe, a kacajok céltalanul pukkannak szét. Mikor azután a fejek feltekintenek a tálakból, s rám néz az ezerféle, idegen tekintetű, kereső és nyugtalan szem, egyszerre megértem, hova kerültem, és a hátam gerincén egy kicsit átfut a hideg.

Különben pihegő vállakat, fényes szemeket, táncra lendülő lábakat látok. Egy megrögzött alkoholista az asztalnál a tea láttára valami duhaj magyar nótára gyújt. A cigányok felállnak a szoba emelvényére, és gyantázzák a vonójukat. A parketten simán csusszannak a cipők, a szemek lobognak, az arcok tüzelnek, s a tánc szilaj lüktető áramában szinte észre sem veszed, hol vagy. Most hiszek Schopenhauernak, aki az őrülteket tartotta a földgolyó egyedüli boldog embereinek, mert a saját kozmoszukban élnek, melynek törvényeit - függetlenül minden természettudományi és filozófiai kényszertől - ők maguk írják elő. Elvégre a ketrecbe zárt oroszlánnak is joga van azt hinni, hogy az állatsereglet közönsége van bezárva, s a rácsok az ő szabadságát védik csupán. A párok karöltve sétálnak, s még a spanyol etiketten sem esik csorba. Hátraszegzett fejjel, ideges merevséggel, kibomló hajjal táncolnak. A bál hőse egy fekete hajú, sápadt arcú fiatalember, aki huszonnégy éves korában kapta meg a paralizist. Elegáns lakkcipőjében finoman cifrázza a bosztont. Az orvos a hátam mögé áll és a fülembe súgja: két évig sem fog élni.

Mi egyébként lézengünk a bálteremben, s a maflaszigeten cercle-t tartunk. Egy bolond pincér szaladgál körülöttem gyors lépteivel. Láthatólag rosszul érzi magát, hogy nem lóg ki zsebéből a szalvéta, s legalább annyira fáj neki a ma esti tétlenség, mint egykor a Szent Ilona szigetére deportált Napóleonnak. A folyosón pihenő párok sétálnak, citromos vizet isznak, legyezik egymást. Egy kék szemű, ősz hajú magyar úr, aki egykor ügyész volt a szegedi törvényszéken, s mint Világszellem jött ide, épületes fejtegetést tart a világtudós s a világszellem közti különbségről, és az ő saját külön politikai, filozófiai és gazdasági rendszeréről. Az ember kellemetlen borzongással hallgatja a sok holt matériát, terminus technicust, évszámot, szótárak kiböngészett és polcra rakott kincsét, jobb napok ötleteit, melyek egyszerre rendszertelen kánkánra kapva, háborogva, értelem nélkül zúdulnak ki a torkából. A durva agymechanizmus még mindig jól működik, az asszociációk helyesek, a test még mindig fel van zsinórozva az idegek finom szálaival, a battériák be vannak fűtve, de valami alig hallható baj van, s a csengettyű nem akkor s nem úgy szól, ahogy kellene. Egy markos, vörös szakállú és bajuszú ember, aki egykor plébános volt, kifogástalanul társalog velem angolul. A Világszellem pedig egyre vezet rendszerének kacskaringóin. Mert rendszernek kétségtelenül ez is rendszer, de - hogy megfordítsuk a híres szólást - van benne őrültség.

És az otthon maradottak? A vallásosak, az arisztokraták, a sohasem szólók és mulatók, az illetlenek, a fenegyerekek, a zseniálisok? Őket is meglátogatjuk celláikban. Hódolunk őfenségének, és leadjuk névjegyünket a milliárdos pénzkirálynál. Sokáig nézek egy szőke leányt, aki a szerelemtől tébolyult meg, s most tágra nyílt szemekkel ölelgeti a levegőt, csókokat hint a falaknak, és annyira elevenek a hallucinációi, hogy észre sem veszi az orvost, bár erősen szorítja a kezét. A rajztanár halvány, esztétikus fejét rosszallólag rázza, és esztétikai szempontokból nem jön le a bálra. Egyáltalán majdnem mind tudják, hogy táncmulatság van az épület másik szárnyán, s arcukon az otthon hagyott kis gyerekek áhítozása szomorkodik. Egy homályos teremben három egymás mellett álló ágyban nyugodtan fekszik három elmeorvos. Mikor belépünk a celláikba, nyugalmat szimulálnak, és higgadtan felelnek a kérdéseinkre. A hivatásuk kergette őket ebbe a házba.

Végigszaladunk a dühöngők osztályán is. Egy alig húszéves gyerek ugrik elénk, a budapesti kávéházak és szerelmek őrültje. A szőrlepedőn ül egy bőgő szörny, Darwin visszafejlődött majomembere, az ajtónál pedig egy síró férfi búcsúul reánk ölti a nyelvét.

Megyünk vissza a bálterembe, ahol Carneval még egyre bonyolítja a párokat a bálest színes zűrzavarában. A tánc már szabadabb, a gallérok össze vannak izzadva, a hangulat teljes. Az ember nézi a víg arcokat, a kifogástalanul lejtő lábakat, az elegáns táncmozdulatokat, és szinte kétségbeesik, mennyire mellékes szerve az embernek a fej. A bál hőse, az én szegény huszonnégy éves Pierrot-m még mindig nem fáradt el. Most kéri táncra a fekete leányt, akinek hajában szerelmesen himbálódzik a fehér rózsabimbó, és boldogan száguldozik hisztérikus Pierrotte-jével. Egy ablaknál azután megállnak és együtt bámulják a szeles égbolton elsuhanó holdat. Vajon mire gondolhatnak? Nekem egy francia vers zsong a fülemben, a haldokló Pierrot-ról, aki hosszú, halottszerű orral, szemfedőhöz hasonlatos ingben mosolyog a holdra, és megyek ki, nem tudok tovább itt maradni.

Ma délután tintatartómba mosolygott a napsugár.

Ez a fanyar, fekete leves, melybe máskor sötét álmaimat főzöm bele, egyszerre ragyogó tükörré simul. Szivárványszínűnek látom, mikor belevágom tollamat a kalamárisba, s írni kezdek.

Kinézek az utcára. Az emberek valamit tátott szájjal bámulnak, nem tudni, hogy mit. Labda puffan a Múzeum-kertben, észreveszem az első piros léggömböt, melyet fehér cérnaszálon táncoltat a kék égbe egy vérszegény úrigyerek, az Arany-szobor is nyájasabb, mint máskor. Millió apró villamos csengő ideges bizsergését hallom a levegőben, kürtök, tűzoltótrombiták harsogását.

Este hét óra tájt botorkálok haza szürke, orgonaszagú esőben. Az eső cisz-durban nagyon vidám muzsikát játszik. Otthon az asztalomon pár hóvirág, a tavasz névjegye. Laza és gyenge virágok, mint az olcsó nyakkendők, széles öltéssel. A természet keze még dermedt, a fagytól ügyetlen a virágkötéshez, csak vásári munkában küldte mutatóul az első virágot.

Mintha ez állna mellette: Minta érték nélkül.

A Városligethez és a májusi éjszaka hangulatához okvetlenül hozzátartozik a Beketow-cirkusz is. A fák között halk bársonycipellőkben suhan a homály, alkonyi szellők hárfáznak, és a kötelességtudó esthajnalcsillag sziporkázik az ég dekorációján, hogy banális tüzével megkoronázza a hangulatot. A kép azonban mégse tökéletes. A csillag mellé kell a cirkusz rikító reklámtüze, és kell az olcsó, bufogó, bohózatos cirkuszzene, hogy a hárfázó szelek melankóliáját enyhítse. Így azután egy keserű cigarettával a szájunkban könnyebben elviselünk minden érzelgősséget, megvárjuk az éjszakát, a májusi éjet, mely a lombosodó fasorból nesztelenül lopózkodik ki, és búsan, sokáig nézegeti diadémos, sötét alakját a tóban. Később már valósággal hívogat a cirkusz fanyar, cinikus levegője.

Majdnem mindig ezzel az érzéssel megyek cirkuszba. A vékony vászonsátor alatt, gázlángok homályos lobogásánál, mintha a hervadás finom illata lengene. A hervadó emberiség kivénhedett játéka ez - gondolom, magamban -, melynek tejfelét már a bölcs és mulatni tudó rómaiak rég leszedték annak idején, a dekadencia színháza, amely csörömpölő zenelármával, hajmeresztő és lélegzetállító szörnyűségekkel hazudja magába a lelket. A porondon, íme, ott a bohóc, a fáradt és kopasz élcelő, a modern halálmadár. Bekrétázott arccal, kármintól vérző hullaszerű szájjal nézi végig saját birodalma szomorú pusztulását, és a vállát vonítja rá. Egy perc múlva azonban már villamos izgalom fut át idegcsöveinken. Hogyan, tehát az ember, aki itten a vörös páholyokba könyököl, még nem álmosodott el az évezredes játék fáradságától? Elevenen és frissen ül ma is, mintha most kelt volna ágyából. A szeme tüzel. A gerendázattól a porondig egy nagy, mindent uniformizáló láz mámora bujkál a levegőben és a vérben. Minden arc egyforma. A közbaka, a cukrászsegéd és a társadalomtudós testvériesen felezi egymással az izgalom gyönyörét. Magam is részt kérek belőle. Már mindennek tapsolok, mindenen nevetek, a clown csütörtököt mondott ötletei is nagyszerűek, és nagyszerű a majom is, amely királyi palástban bukdácsol végig a homokon. Mulatni akarok, fürödni és dőzsölni a szenzációkban, látni vágyom mindent, ami izgalmas, idegfeszítő és rettenetes: ősember vagyok.

A cirkusz mást se csinál, mint ezeket az ősemberi ösztönöket csiklandja életre, és éppen ebben van örök fiatalsága. Ma pedig fiatalabb, mint bármikor. Nézd meg a közönséget, és mondd, hogy nincs igazam. Hogy tapsol és őrjöng! Hogy bizsergeti tunya idegeit a halálos veszedelmek elektromos áramával! A sárga, pergamenszerű arcokon ideges élet piroslik, az enervált kéz pedig ma is tetszelegve nyújtja át a győzőnek a pálmát, akárcsak Néró korában. Idegrendszerünk ellöki magától a szemenszedett élvezeteket, és a legősibb és legkegyetlenebb ösztönökhöz, a szilaj, vad és primitív perverzséghez menekül. Izmos és karcsú atlétákat aggatunk a kötélhálóba halálos mélységek fölé. Egy vékony leányka a kedvünkért - emléknek is borzasztó! - a feje búbjára feszül három másik atlétatest tornyán, és gyenge kezecskéivel remegve tapogatja ki az egyensúlyt. Csak egy fél pillanatnyi szédülés, vagy csak a zene bicsakoljon meg, vége. Az induló meg is áll. Fönn az ijesztő csöndben pedig apró kis ütőérkék percegnek, egy szív ver, és erőlködve próbálja magát koncentrálni egy bódult, hiperémiás agyvelő. Most csak a vér lüktetése, a szív viharos dobogása zenél. Ilyen lehet talán a halál néma muzsikája. A leány azonban már a földön van, és mi dörzsöljük a homlokunkat, a halántékunkat, mert mi fáradtunk ki. A nézőtér is egy kenetes és képmutató sóhajban könnyebbül meg. De a szemekben ott lobog a vallomás, hogy a produkció lehetett embertelen, lehetett galád és kegyetlen, érdekes volt, új volt, izgató volt: kellett.

Kellett! Nyíltan hirdetjük és nem szégyelljük, hogy idegzetünk berúg az ilyfajta olcsó szenzáció-pálinkától. Szeretjük a cirkuszt, mert türelmetlenek és idegesek vagyunk. A cirkusz a türelmetlenek és idegesek színháza. És ki nem türelmetlen, ki nem ideges ma? Csak a szemünk akar nézni, a fáradt agy pihenjen. Vissza akarunk törpülni a primitív ősszemléletbe, a gyerekember állókájába. Mindent magáért bámulunk, az izmok acélos játékát, a karcsú és elegáns karok feszülését, a légtornászok evetügyességét és fecskekönnyűségét. Egy képet akarunk, egy impressziót. A művészi impresszionizmus kísért itt is, s nem ésszel, hanem ököllel megfogható, érzéki szépségeket, bódító izgalmakat keresünk. A mozgószínházak, a kabarék, egész Budapest eléggé beszélnek a modern ember e különös kultúrszükségletéről, amely nem pusztán divathóbort, hanem - úgy érezzük - művészi szükség is. A szem csak látni kíván, a fül csak hallani. Felületen lebegő, szenzuális, önmagukért való szépségeket kérünk. A zene a dobhártyánkat rezgesse meg, s ne kavarjon agyvelőnkben programgondolatokat, az élet, a színház, a komédia, a cirkusz pedig a recehártyánkon tükröződjék, azután pedig tűnjön el.

Sok raffinált élvezet után csendesen visszaprimitívedtünk a cirkuszok ősi kultuszához. A látás telhetetlen vágyát pergőbb változatosságban semmi sem tudja így kielégíteni. Kell művészet? Ott van az eleven, meleg szobrászat, a tökéletes ember, atléták vékony és izmos teste. Nem a régi cirkuszmonstrumok, kövér és pöfeteg izomnagybirtokosok, de erős, finom, graciózus emberek, akárcsak öntött vasból lennének. Az erő öntudata dagad bennök. Urai a húsuknak, maguk felett állanak, s akár a zseni szellemi öntudatát, összes testi erejüket rögtön egy pontra tudják összevonni. Vagy akarod, hogy a legtiszteletteljesebb törvényeket egyszerűen orron fricskázzák? A derék nehézkedési törvény bénán tántorog, ha a Perez testvérek levegőben álló létrájukon ezermesterkednek. Csoda-e, ha feldördül a taps, és az ember ujjong, hisz ősi ellenségét győzték le csalással, egy pillanatra, de legyőzték, pofon ütötte négy olasz akrobata a becsületben megőszült földgolyót, és Newton híres törvényét egyszerűen mellényzsebébe sikkasztotta.

Nincs olyan idegbillentyű, melyet a cirkusz meg ne mozgatna bennünk. Az ügyes cirkuszigazgató igazán idegrendszerünkön zongorázik és szimfóniákat csal ki belőle. A fáradt, unatkozó, sivár lélek éhségét elégíti ki, az emberiség jótékony lelki mészárosa ő. Nem is csoda, hogy annak idején egyszerre mozdult meg a korgó bendő és az üres lélek. Egyiknek kenyér kellett, a másiknak cirkusz. De mindkettő egyformán éhes volt. És nem tudom, melyik volt vágyóbb, követelőbb, lázasabb kívánság, a kenyérért kiáltó panem, vagy az ásításba és dühös haragba fulladó szó: Circenses!

Tegnap éjjel megint találkoztam a latintanárommal. Mióta meghalt, minden évben felkeres álmomban, különösen ilyenkor, hogy a vizsgaiszony és az érettségi-láz cikázik a puskaporos levegőben. Valami sebet kaptunk egykor diákkorunkban, és ez a viharérző seb újra és újra visszasajog a múltba, még álmunkban is, valahányszor viharossá válik az iskolák firmamentuma. Bölcs és jó professzorom egy ködös országúton kanyargott felém, abban a szalonkabátban, amelyet még temetésén láttam utolszor, a szokott vaskos lépteivel, régi nádpálcájával, de kövér és piros arca most sápadt volt, és kék szemeiben valami ijedt izgatottság bujkált. Egy óriási ködkatedrára lebbent, mely legalábbis akkorának rémlett, mint a Gellérthegy, míg én alázatosan lapultam alája, mint holmi hitvány és szerénykedő gombostű.

- 1908-ban pedig - daráltam a leckét - forradalom ütött ki a pedagógiában Marchet, osztrák kultuszminiszter jóvoltából. A kultuszminiszter vihart kavart egy pohár vízben. Az iskolában francia forradalmat rögtönzött apró emberkék között egy szimpla rendelettel, kikiáltva a diákok emberi jogait, megszüntetve a klasszifikálás középkori kasztrendszerét, és szabad pályát nyitva minden tehetség egyéni, egyoldalú érvényesülésének is. Mert eddig számokkal fejeztük ki az emberi agyvelők értékét, ezután azonban - legalább Ausztriában - a tanuló egy egyszerű képesítéssel léphet a felsőbb osztályba, ha emberül megállja a sarat. Ez a reform merész és becsületes szakítás a pókhálós pedagógiával, mely azt hitte, hogy a gyerekkel okvetlenül gyerekesen is kell bánni, és hadüzenet a professzoroknak, akik addig buzgólkodtak, míg a gyerekek között a mimikri elméleténél fogva lassan visszatörpültek az állóba, s maguk is gyerekek lettek. Minden bizonytalan, de az az egy máris feltétlenül bizonyos, hogy a notesz halálával új élet serked még az iskolák falai között is...

- Silentium! - hangzott egyszerre felülről, és bölcs professzorom akkorát csapott a zöld asztalra, hogy a katedra mennydörgő porfelhőbe borult. Halvány és ideges volt. Feneketlen zsebéből pedig villámgyorsan előkotorta noteszét, és hegyes ceruzája harci készenlétben állott.

Csakugyan a régi, történelmi hírességű notesz volt az, a tisztes tanári zsebnaptár, szolid polgári kötésben, homlokán a gubbasztó arany bagollyal, Minerva bölcs és komor madarával. Ez az a szívdobogtató könyvecske, a hetvenhét pecsétes titoktár, minden könyvek könyve. Ha lapja rebben, életek intéződnek el. Felajzott agyvelők remegnek, és pici szívek riadt dobogásába beledördül a szekunda harci ropogása. A zord ákombákomok és titkos jelek között ez az egyetlen rettegett rémkép. Nemcsak lelketlen számjegy, buta numerus, mely sunyin húzódik meg a vonalak kalitkájában, de valami élő, diákfantáziánktól átlelkesített fogalom, amelyet szeretünk is, mert félünk tőle. Sokszor csak közönyös intés, máskor atyai kézlegyintés, enyhe és szelíd, mint egy jóságos püspöki pofon, de olyankor minden büntetések büntetése, levezetője és központosítója minden indulatnak, harag, bosszú, vészes és zivataros dorgálás. Még a ceruza se közönyösen írja, hanem bizonyos lelkes odaadással, hogy sokszor a hegye is belétörik és kiadja lelkét, meghal.

Haragos professzorom már nekigyürkőzött, hogy mostan is helybenhagyjon, de látva szepegő arcom, egyszerre letompította hangját, és atyai kenetességgel fordult felém:

- Gyermekem - mondta -, te mindig kissé hebehurgya és elhamarkodott voltál, s úgy látszik, most is az vagy. A latin auktorok olvasásában sem tanúsítottál kellő szorgalmat és figyelmet, s a pad alatt inkább silabizáltad Rabelais-t, mint a tömör, homályos de mégis oly élvezetes Tacitust. Cseppet sem csodálkozom tehát, hogy most felületes elmével ítéled meg ezt a komoly problémát, és forradalmat látsz abban, ami tulajdonképpen gyerekség. Hallottam róla, fiam, én is, és csak azért jöttem ma, hogy együtt vitassuk meg, mert már, íme, Ausztriában pusztít. Iam proximus ardet... Mi azonban - láthatod - most is résen vagyunk, s nem engedjük, hogy kicsavarjátok kezünkből ártatlan fegyvereinket, melyeket atyai kézzel használtunk a ti javatokra. Vajon nem találod veszélyesnek, hogy a tüzérütegtől elvegyék - az ágyúkat? Gondolkozzál csak, fiam. Nem értem, hogy te, aki modernnek vallod magad, és igen jól tudod, hogy nincs a földön két egyforma kéz és két egyforma koponya, hogyan helyeselheted ezt a bal lábbal kelt reformot, mely a tudás csarnokában mindenkit egyenlővé tesz?

- Éppen erre akartam felelni, bölcs és szeretett professzorom. Mert ti voltatok azok, akik a tudás egyenlőségét törvénybe iktattátok. Katonai szellemet honosítottatok meg az iskola falai között, uniformizálni akartatok mindent, ráhúzva a bimbózó lelkekre a klasszifikáció egyenruháját, a kitüntetés piros ingét vagy a szekundák gyászos köntösét. A kisdiák talán álmodni akart nagyot is és merészet is, de szegényke mindig visszaroskadt a földre, ha eszébe jutott az a holt szám, mely - sokszor oly hamisan - emberi értékét fejezte ki. Hogyan volt ehhez jogotok? Ha előbb oly bölcsen jegyezted meg, hogy a föld kerekségén nincs két egyforma kéz és koponya, felelj arra, van-e két egyforma tudás? Igenis, mi vagyunk az egyenlőtlenség hívei, akik pokolba kívánjuk az érdemjegyeket. Mi vagyunk a becsületesebbek, mert nem jelezzük embereink értékfolyamát számmal, de mindenkit szabadon engedünk érvényesülni az individuális fejlődés harcában saját képessége és egyénisége szerint.

- Újra tévedtél, fiam - vágott szavamba professzorom némi szelíd haraggal -, mert szem elől tévesztetted, hogy a fejlődés egyetlen szítója a verseny. Tekints körül, és a kereskedelemben, az iparban, a modern élet minden tekergős ágazatában ezt az elvet látod kicsúcsosítva: laisser faire, laisser passer. Ti ezt a gerjesztő versenyszellemet akarnátok elaltatni oktondi reformokkal, ti az életet rendszabályoznátok, balgák. Bizony mondom neked, si tacuisses...

- Engedd meg hát, áldott jó mesterem - szóltam -, hogy mindjárt a szavadba vágjak. Én csak irigylem ezt az eljövendő nemzedéket, amelyet a hamis verseny szelleme nem ront oly tudóssá, mint minket, mert legalább nem kell elfelejtenie a sok levegővel töltött haszontalanságot, mielőtt komoly munkába kezdene. Tudom, ezek kevesebbet reprodukálnak, de bizonyára majd többet produkálnak. Egyoldalúan is fejlődhetnek, és ez azt jelenti, hogy alkotók lesznek. Mert minden tudás és alkotás egyoldalú. Vagy nem egyoldalú-e örökös jambusaival maga Shakespeare is, aki ugyan az egész világot látja, de bizton nem tudott se nyulat pácolni, se cipőt fejelni, se kutat fúrni? És nem szánalmas-e Newton, mikor zsebóráját főzi meg lágytojásnak, és a tojáson nézi, elég ideje főtt-e benn a vízben? Vajon hol az igazság? Azt hiszem, a mi oldalunkon.

- A mienk az igazság - dörömbölt professzorom a katedrán -, és hiába hetvenkedő nagyralátástok, talmi gyerekforradalmatok, háborús rikkanásotok, nálunk is marad. Ebben a kis könyvben alszik, sárga, poros aktákban, amiket száz év előtt róttak szikár jezsuiták, s most archívumokban, gimnáziumok poros padlásán eszi kicsipkézett levelüket a moly és az egér. Itt van a fiatalságotok, örömetek és bánatotok, a tartalommá higgadt élet, a múlt. Mi szeretjük a múltat, és tudunk érte harcolni. Ti lennétek forradalmárok, sápadt, jövőbe nyavalygó levegőemberek, s nem mi, akik katonák, hősök vagyunk egy süllyedő hajón, s összeszorított fogakkal sziszegjük fületekbe dacunkat? Tudod-e, mi az, mikor egy vén ember azt kiáltja a zöldfülű világnak: et si fractus illabatur orbis?...

Csakugyan - mintha egyszerre földindulás kerekedett volna - a katedra összerázkódott, és kénköves zivatar söpörte végig bölcs professzorom irtózatos üstökét. Még mindig a felhős magasba rázta a félelmetes noteszt. De egyszerre elcsendesedett. Leszegte a fejét, és leoldva a kezére kötött fekete olvasót, amit még a sírból hozott magával, mély áhítattal imádkozni kezdte rajta a rendhagyó igéket. Aztán óvatosan zsebébe tette noteszét, és visszafeküdt a koporsójába.

Az angol lapokban mostanában egy furcsa és nagyon gondolkoztató hírecske pikánskodik. Ez a hír sem többről, sem kevesebbről nem szól, mint hogy az angol szigeteken buddhista templomok épülnek, és Buddha királyfi ősi vallása a gentlemanek között napról napra több hívet kaparít magának. Semmi shocking és ingerlő nem lenne benne, és még a nyári krónikaíró is angol hidegvérrel nézne végig fölötte, ha nem éppen Angliából híresztelnék, ahol a világ legtevékenyebb faja buzgólkodik. Mert hogy Párizs már évtizedekkel ezelőtt bámulni kezdte köldökét, és hozzá próbált sápadni és komorulni a harmadfélezer éves valláshoz, legfeljebb csak érdekes ötlet. Ez az angol eset azonban már messze elhagyja az érdekesség határjelző oszlopait, és döngő problémákat vet az ember íróasztalára. Már ottan is a sápadt aszketizmus bujkál? Már az angol is leveti úri spleenjét, és mohó marokkal kap az erkölcsi fegyelmezettség nyűge után, hogy ködben és nyirkos napfényben kedve szerint savanyodjék ecetes uborkává? Akármint is vélekedünk, kissé csiklandós, kissé hátborzongató érzés, hogy ez éppen ma történik, mikor mindenütt Dionüszosz szőlőlombos thürszosza a cégér, s neohellén próféták piros melódiákat fuvoláznak Pán bitangul elhagyott sípján. Engem legalább elképeszt, megijeszt és elsápaszt a rostbeafen hízott arcokon meditáló halványság.

Mintha a mai úri morál kudarcát látnám. Mintha a mai divaterkölcs jelentené be halkan, de annál határozottabb nyomatékkal végleges fizetésképtelenségét. A rózsatépő, szőlőlombos istenek újra eltűnnek, és a nyugodt aszkézis lép helyükbe. Nálunk az új erőre kapott keresztény morál, Angliában és Ázsiában meg a buddhizmus lemondó bölcsessége. Mintha hosszú hánykódás után újra visszaérkeznénk egy állomáshoz, melynek köveit milliók és milliók koptatták ki a térdükkel és a könyökükkel, míg mi tágra nyílt szemekkel csodálkozunk, és nem értjük, micsoda ördöngös útvesztőkön jutottunk oda. Vajon előrehaladtunk? Vagy csak cseteltünk-botoltunk és iskolásgyermekek módjára tipegtünk - egy nagy nádi pálca árnyéka alatt - körbe-körbe?

Hiába is okvetetlenkedünk: ez a maliciózus ikerszó teljesen kifejezi a mai ember erkölcsi kapkodását. Körbe-körbe járunk, és egy cseppet sem vagyunk bölcsebbek a nyomtató lovaknál, amelyek önérzetesen gázolják a zárt kört, s azt hiszik, hogy haladnak is, mivel előremennek. Két véglet között, az önmegtagadás rozsdás tana és a legújabb neuraszténiás morálfilozófusok paradoxonjai közt lődörgünk, s nincs erőnk, hogy lezárva erkölcsi számadásunkat, vagy jobbra, vagy balra forduljunk. Vajon hány ember van tisztában ma azzal, hogy mit tart az erkölcsről? Vajon hányan ténferegnek fejetlen bizonytalansággal a fővárosok aszfaltján? Hisz a Múzeum körúti törzsember felénk sopánkodó kalapja is elég, hogy kibillentsen egyensúlytalan nyugalmunkból. Egyikünk lusta alamizsnálkodni, a másik közönyösen odadobja fillérét, a harmadik mosolyog az egészen, de erszényünk és szívünk mindig bizonytalan érzelmek közt vergődik. És nemcsak egyikünkben és másikunkban van meg ez a határozatlan színű zagyvaság, de mindnyájunkban hat-hét más és más erkölcsű ember alszik. Hétfőn pogányok vagyunk - à la Goethe -, kedden a kényelmes közöny altat el, szerdán cinikusan kéjelgünk mások vérében, csütörtökön keresztényebbek akarunk lenni a római pápánál, pénteken Nietzsche módjára hegyormokra mászunk, szombaton pedig elfelejtünk és megtagadunk mindent, amit eddig vallottunk, hogy aztán újra kezdődjék a körbe-körbe játék. Ez nemcsak kórkép, de korkép is.

Az angol példa - és ezenkívül sok más társadalmi és lélektani jelenség is - arra mutat, hogy az ember végre megunta ezt a játékot. Mindenáron szabadulni akar abból a hálóból, melyet ábrándozó, fejfájós bölcsek kötöttek, akik légi ábrándjukat árulták praktikus morál gyanánt. Hiába papolta Nietzsche, hogy buta, aki nem legeli le rögtön az előtte zöldülő életet, és hiába jött Max Stirner fekete nihilizmusával. Az ember leül a fűbe, és praktikusan akarja elrendezni életét, nehogy őreá is idő előtt boruljon a jótékony agylágyulás áldása. Ezek a bölcsek mintha becsaptak és improduktívokká tettek volna bennünket, becsapott modern smokkokat. Ráuszítottak az életre és annyira megzabáltattak a napfénnyel, csillogó, pogány álmokkal, hogy csömört kaptunk tőlük. A másik szélsőség pedig, amely a vágyak elvetélését és az élet ki nem élését prédikálja, bölcsen megtanított arra, hogy sohase adjuk ki utolsó kártyánkat, s így mindig azt higgyük, hogy megnyerhetjük még a partit. Ha éhesek voltunk, nem ettünk, és ekkor ínyenckedtünk legjobban. A poharunkat sohasem ittuk ki körömcsöppig, és berúgtunk a józanságunktól. Valami nagyszerű erkölcsi feszültség acélozta meg izmainkat. Ez ma is egyetlen bizonyosságunk. Azok, akik ezt a szatócsszerűnek csúfolt, nyárspolgárszagú, de mindig praktikus igazságot tovább akarták fejleszteni, csak balerinatáncot lejtettek, örvény fölött lengő kötélen hárfáztak lábujjaikkal holdkóros dalokat, amelyektől mások is sikeresen megőrültek, de egy tapodtat se haladtak előre.

Ma már más úton megyünk. Az angol buddhisták látják az ideális és gyakorlati erkölcs között való kiáltó ellentmondást, és semmi áron se csapatják be magukat. Mert a szeg mindig kibújik a zsákból. Még a naumburgi bölcs is, aki különben az újkor legnagyobb aszkétája, különbséget tesz a nagy és kis gonosztevők között, és csak az óriási csirkefogókat tartja szentnek. A dekadens költők és a századvégi élethéroszok, a mindent mentők, mindent akarók és mindent elérők szükségesnek érzik, hogy az élet országútján csendesen félreülve játsszák a mártírosdit, mert ők is aszkéták. Láttátok-e, hogy rebben néha félre Nietzsche, Wilde piros álarca, láttátok-e vörös rongy mögött az önsanyargatás keserű barázdáit? Egy kis erkölcsi kéjutazás után mindnyájan elérkeztek - porosan, fáradtan és hitetlenül - az aszkézis országába.

A mai ember nem akarja megtenni ezt a kéjutazást. Nem fáj a feje az erkölcsi fejetlenség miatt sem. Jól tudja, hogy nincs mérték, és nincs jó és rossz. A praktikusság országútján taktikázik. Hisz a legújabb bölcsek éppen abban tévedtek, hogy az erkölcsben valami végeredményt, valami teljesen megismerhetőt feltételeztek. Mi tudjuk, hogy abszolút szempontból életet menteni nem jobb cselekedet, mint gyilkolni. Mi érezzük, hogy nincs semmi, ami rábeszéljen arra, hogy ne verjem be fejedet, édes felebarátom, ha akarom, mi tudjuk, hogy elragadhatom utolsó falat száraz kenyeredet még akkor is, ha otthon két kocsiderékra valót sütnek nekem a hátramozdítóim. Mi csak csodálkozunk Kant szép álmán, hogy a csillagok csak azért kerengenek a világűrben, hogy egykor a részvét nagyszerű munkája teljesedjék, s egy ember valamikor megkapja a maga ital vizét éppen akkor, mikor szomjúhozik rá. De azért mégis magunkra vesszük a vezeklőköntöst. Visszatérünk az aszkézishez. Hogy egy ponton sűrítsük össze egész energiánkat, s ezzel szabadon rendelkezzünk magunkkal. Hogy erősek legyünk. Hogy erkölcsünk az akarat erőkifejtő tornája legyen. A bölcsességünk pedig nem a fáradtság filozófiája, de az erő hitvallása.

Ezért mondta Ellen Key, aki nem is annyira apostol és esztétikus, mint inkább az apostolok apostola és az esztétikusok esztétikusa, hogy ez a bizonytalanul induló század az apostolok kora.

Ma, íme, újra visszajő Buddha, és Angliában nem whiskytől homályosulnak a szemek, de a magába forduló, önhipnotizáló köldökszemlélés izgalmas áhítatától. Mi pedig, fanyar és hitetlen testvéreim Buddhában, lássuk be, hogy ebben a kótyagos erkölcsi világban egyetlenegy nyugtató foltocska, egyetlenegy biztos arkhimédészi pont van, és ez - a saját köldökünk.

Rendesen türelmetlenül és sokáig csengetek az ajtón.

- Itthon vannak? - kérdezem ravaszul a szobaleányt, aki a csengetésre végre megjelen.

- Nincsenek.

Erre ügyesen hátralépek, mintha meg lennék lepődve.

- Elutaztak?

- Már egy hete.

Itt egy alattomos mozdulattal már be is csuktam magam mögött az ajtót, s levélírás ürügye alatt bevezettetem magam a szobába. Halvány vagyok az idegességtől. Leülök egy székre, és annyi időm sincs, hogy a kezembe adott ezüsttollat megragadjam, máris elfog valami őszies melankólia, mely a kongó szobákból árad s ideűz, minden holtszezon idején, ismerőseim lakásába, a nyaraló bútorok közé. Tolvaj módjára lopózkodom be, és csellel, furfanggal, gyerekes ötletekkel verekszem minden percért, hogy minél tovább álmodozhassam az alvó csendben. Szenvedély-e, betegessé makrancosodott szeszély: nem tudom. Ezzel a gyónással azonban tartozom mindazoknak, akik nekem később sajátosan elfinomult érzéseik nevében hajlandók lesznek abszoluciót adni.

Még azt sem engedem meg, hogy a cseléd kinyissa a déli verőn átfűlt faredőket. A fülledt sötétségben gyújtót keresek, és a szoba közepén himbáló csillártól kérek kölcsön egy kevés világosságot. Egyszerre színes homály, narancsszínű műalkonyat borul a bútorokra. Olyan jó ennél a szomorú fénynél megülni, vörös bársonyzsöllyében, s elgondolni csendesen, hogy a redők és a színes karikáktól tarkálló ablaküvegek mögött napfény bukfencezik, és valahol távol a szobák hűtlenné vált lakói kacagnak.

Benn pedig, minthogy az enyhe fény alig háborgatja a nyaraló bútorok álmát, tovább folyik a tárgyak élete. Szomorú, nesztelen, egyhangú ez az élet, s neked is csak akkor tetszik meg, ha sokáig nézed. Hozzá kell merevedned, hogy a tárgyak igazi spiritisztájává lehess. Mindenekelőtt értened kell a szemrehányó némaságot, azt a vádoló, kiáltó csendességet, amely ezekből az igaztalanul elhagyott bútorokból kiabál feléd. Értened kell az asztalok kérgének megpercenését és viharos megroppanását, az elhanyagolt dívány alig hallható, mély sóhajtását. Észre kell venned a tárgyakat beborító, halálos szomorúságot. A porszínű leplek, amelyek mindent irigyen takarnak el szemed elől, a szobák padlóját csatamezővé kopárítják, ahol az elmúlt ősz, tél és nyár ütközetei zajlottak le, és gondolatok, érzések, fájdalmak, örömek és haragok viaskodtak. Valami szívszorongató, különös érzés búsít, mintha csendes temetőkben, életek avarján andalognál. A tükör szeme is zavarosan bámul rád. Érzed-e, mennyire fáj neki, hogy reggelenként nem nézi magát benne a két fiatal kacagó leány? A bútorok meg nekikeseredtükben mind átadták magukat a petyhüdt, nyári álomnak. Az ágy, ez a született álomszuszék, most éli világát. De alszanak a többiek is, s a vén karosszék nyikorogva dohog, ha kényelmesen beléereszkedel. Minden alszik. Nyári álmokat álmodik még az ágy előtt heverő medvebőr is, amely abból az időből, hogy egy kövér erdei medvének szolgált elegáns, testhez álló bekecsül, fölöttébb hozzászokott a konvenciós téli álom élvezetéhez. A legéberebb bútordarab, a fürge óra is csak egy darabig birkózott az álmossággal, azután lomhán, szétterpesztett mutatókkal nekifeküdt a megváltó lustaságnak.

Magad is beledermedsz ebbe a nesztelen nyugalomba, és bár dél van, és ég a lámpa, kísérteteket látsz a félhomályban. Vajon mit akarnak ezek a déli kísértetek? Ha hinnél a szellemekben, bizonyára azt mondanád, hogy ismerőseid lelke jár vissza kísérteni egy-egy gondolatban. De nem hiszel a szellemekben, és bölcsen. Csak azt érzed, hogy a tárgyak között bizonyos ideges feszültség van, mintha az eltávozottak pár idegszállal még mindig ide lennének kötözve, s a kilincsen ott maradt volna kezük nyomása, poharukon ajkuk nedvessége. Nem is csoda, ha az ajtó olyan fájóan mered reád, hisz minden pillanatban csak az ő távolmaradásukról beszél. Ezek a bútorok még nem holtak. Még érzik meleg, simuló közelségüket. A szobán is, bár üres, rögtön meglátni, hogy lakói nemrégen hagyták el. Ha belépsz, érzed, hogy ők is körülötted vannak, akik ezt a sok csecsebecsét, asztalt, széket, órát s tükröt éveken át - kezükkel és lelkükkel - a maguk képére és hasonlóságára formálták át. Érj csak hozzájuk, és mind zengenek, akár a hangvillák. Mert hazugság, hogy csak a hegedű fáján érzik a művészkéz szorítása, s nem mindenen, amibe az ember beleégeti átalakító, magához hasonló ujjnyomát. Vajon egyforma lenne-e a falánk és a kisevő evőszere, a szipirtyó és a szűz tükre? A zugfirkász és Petőfi tolla? Ilyenkor kétkedünk ebben, és hisszük, hogy egy pohárból rekonstruálhatjuk annak a képét, aki évekig ivott belőle. Ezekben az elhagyatott szobákban, titkos energiákat sugárzó bútorok között, csakugyan táncra perdül az élet, és visszatér a múlt. Halk ütemekben, ritmikus zengéssel csobog vissza. A szobához szűkül, hajlékonyan a falak közé ékelődik, s egy fél óra alatt az egész évet rohanvást átéljük. Leülnek a székekre az otthoniak is, és a nyaraló bútorok közt megkezdődik a különös szeánsz. A kisebbik leány, akinek gyermekarcához olyan igen illik Cléo de Merode komoly frizurája, végigdől a pamlagon, s a pamlag sodronyai zengenek, édesen, fájóan csengenek, Schumann-dalokat énekelnek. A zongorán is végigsántikál egy határozatlan melódia, amit valamikor ősszel hallottunk még. Elég azután meglátnod a fogason lógó téli kalapot, s egyszerre novemberi szél süvít belőle, és tél lesz, és forró júliusban jólesik a hideg kályhánál melegedned. Bezárt szemhéjadon keresztül pedig két korcsolyát látsz, melyek fehér köröket cirkalmaznak a sötétsmaragd jégen. A nyaraló bútorokon mintha bizarr délibábok lebegnének. Mindenünnen, ahol csak mozogtak, fel-felbukkan egy halovány ködarc. Az íróasztal mellől egy bozontos üstök, a varrógép táján az anya árnyképe, a violás kertre nyíló ablakban a leányok. Vajon kicsodák ezek? A nyaraló bútorok poros álmai, lámpa ködében kergetőző hóbortos víziók, a naftalin szellemei vagy déli kísértetek?

Ennek a déli kísértetjárásnak rendesen a cseléd szokott véget vetni, aki megsokallta a levélírás idejét, gyanakvó tekintettel kandikál be a szobába. Ilyenkor felriadok transzomból, s az íróasztalhoz pattanok, hogy egy üres papírlapot szépen telekarmoljak holmi tintás ákombákommal. Aztán gyorsan kilopódzom a kerten át az utcára. A szoba benn tovább játssza titokzatos életét. Én pedig a józan, kocsizörgéses napfényben kiveszem belső zsebemből a levelet, amit az utolsó pillanatban, hogy ne is tudjanak látogatásomról, óvatosan visszaloptam és csendesen összetépem.

Azzal eltűnök én is, mint a többi déli kísértet.

A konstantinápolyi vérengzések és miniszterbuktatások egy parázs török forradalom prestissimóját sodorják eszembe. Ma a lapok különben is tele vannak azzal a sánta, de még mindig lábra állítható diplomáciai kombinációval, hogy a többi nagyhatalomtól mi kapunk mandátumot a forrongó Törökország pacifikálására, s így majd osztrák-magyar katonabandák zendítenek gyászindulót a heveny forradalmi lázban elpusztult szegény "beteg ember"-re. Zúg a fejem a képtelenül badar, de idegizgató lehetőség gondolatától is: egy török-magyar háború a XX. században. Ámde ezen az éjjelen, elfáradva és belebutulva a harcias újságtudósításokba, nem akarom megzabolázni az álmaimat, és engedek a kezemben ficánkoló tollnak, mely türelmetlenül ágaskodik fantasztikus politikai versenyfutásra.

Vágtassunk tehát, bátor, kevély tollam, az ismeretlen jövendőbe kormánybukások árkán, diplomáciai huncutságok és cselek bokrain keresztül egészen addig a pontig, amikor egy napon elrendelik a mozgósítást, s a magyar katonák megkapják behívójukat. Törökország ebben a pillanatban már olyan, mint egy véres, marakodó gomolyag. A bolgárok, szerbek, görögök, albánok s a Balkán többi, kétes tisztaságú torzonborz népei kibújnak heverő odúikból, és szélesre tátott ordítozó szájjal rázzák könyökig véres kezükben az otromba handzsárt. Érzitek-e azt a homályos riadalmat, amely ezen a reggelen szétfut Magyarország idegcsövein? A lapok keresztcímes vezércikkek ormára tűzik ki a véres kardot, és a modern hírszolgálat rikkancsai more patrio körülhordozzák az egész országban. Egyelőre hetekig semmi nagyobb ijedelem. A szitkolódzó emberanyag állig fegyverben, sápadtan és közönyösen, beletörődik a háborús fegyelembe, s a budapesti kávéházi állat a boszniai okkupációra gondolva, füstölve s vállvonogatva néz az étappe elé, és félig-meddig irigyli is a katonákat, kiknek csajkájába a konstantinápolyi kávés tölt majd finom, jó török kávét. Pár hét múlva azonban megérkezik az első vereség híre. A katonai vonatok köhögve, erőlködve és tüzet prüszkölve riasztják az alvó éjszakát. A turbán kissé kezdi bizsergetni vérünket. A Keleti pályaudvarban felbukkanó törökben többé nem látjuk azt az etnográfiai különlegességet, mint eddig. Magunk se vesszük észre, hogyan, egy nap gyűlölni kezdjük. Magunk se tudjuk, miért, egy nap ádáz habzással, a múlt minden kétségbeesésével tajtékzik fel bennünk a keserű, piros harag, és mindnyájan, a legjámborabbak is, szeretnénk a Balkánra menni, hogy a csibukot saját markunkkal verjük az ellenség torkába.

Budapesttől Konstantinápolyig pedig hosszú az út. Éppen elég arra, hogy a katona elfelejtse a török testvériségről szóló enyhe frázisokat. Éppen elég, hogy fenevaddá vadítsa bennünk az összehasonlító nyelvészt. A rossz balkáni vonatoktól összerázott és a koplalástól vérszegény agyvelőkben láz cikázik, s a török hegyek aljára a hallucináció lassan odafesti a múlt századok borzalmát, a telhetetlenül szétterpeszkedő turbános és szakállas nagy Allahot. Egy másik hét múlva aztán a félhold s a hármas lófark a régi apokaliptikus borzalomban jelenik meg. A magyar katona már nem gép. Egyszerre ijesztően megnő. Feje tüzel a gyűlölettől. Lába a múlt századok gránittalapzatán jár. Már nem is a saját fejével, hanem a történelem jobbik eszével gondolkozik. Az iskolakönyvek pöffedt, rézarcú, buggyos ruhájú törökjei egyenként kilépnek a mesék keretéből, s dacolva és dalolva masíroznak a hetvenhetedik égbe Allah fehér szakálla alá. A magyar fiúk elvesztik lábuk alól a talajt. Nem közönyös előttük Mehmet basa neve sem, s gyűlölik Szulejmánt és az újra feltámadó poloskafajzatot, mely két évszázadig dőzsölt magyar véren, és ebben a pillanatban törökverő Hunyadi János neve a keserűvizes palackokról, hősi glóriától övezetten, újra visszatér a rajongó szívek tüzes mélységébe. Már mindnyájan remegnek a grandiózus revanche gondolatától, hogy sápadtan, agyonfáradva, álmatlan meggyötörtségben is a legsűrűbb tűzbe ugorhassanak, és a rájuk nézve közönyös harcot egy őrült fellángolásban, összeszorított fogakkal döntsék el a maguk javára.

Látjátok ezt a fatális, ijesztő és furcsa találkozást? Ezt a hátborzongató viszontlátást, ezt a véres és puskaporos udvariassági tényt? A beteg ember és az a másik, akit nem neveznek betegnek - már, vagy még - szembenéz egymással. A gavalléros magyarok, íme, kényszerű katonai fegyelemben, félig akarva, félig nem akarva, a véletlentől odasodorva megjelennek a muzulmánok földjén, hogy az utolsó budai látogatást, amely már jó két századja történt, Mannlicher-puskákkal, Kropacsek-ágyúkkal és halált szóró srapnelekkel viszonozzák. A zakatoló fejekben összefolyik a múlt, a jelen és a jövő. Mintha csak tegnap álltak volna így szemtől-szemben, Hisz a basák az elmúlt kétszáz év alatt alig fogytak meg valamit, és a janicsárok, szpáhik és agák, akik már franciául is beszélnek, épek, ragyogóak és félelmesek, akárha most lépnének ki Jókai fantasztikus regényéből. A mi harcias arcunk is csakúgy elsápadt a városokba szűkített, modern élet füstjében. Még gyűlöletünk is a régi. Még a helyzet is: mi vagyunk a rendteremtők, az európai államhatalmak bölcsessége villog kardunk éléről, s ők a rendbontók, a fenekedők, a javíthatatlan féktelenek.

Vagy halljátok-e ezt a bőgő, infernális harci üvöltést, mely a tisztátalan gyaur kutyák közeledését fogadja? Egy másik mohácsi vész lesz itt, Allahra mondom, de a törökök harapnak a fűbe. Mert az ideges magyar kardok maguktól is megmozdulnak hüvelyeikben, s a barna kunsági fiú szíve atavisztikus borzongással érez vissza valamelyik ükapjára, kinek koponyáját ozmánok gázolták szét a mohácsi porban. A Yildiz-kioszk máris félénken remeg az ugató ágyúk dörejétől. Szegény Abdul-Hamid, aki az imént egy potom gyilkossági hírre majdnem sárgaságba esett, bezzeg zöld most az ijedtségtől. Lóhalálában rakatja máglyára a kioszk drágalátos kincseit, mint egykor Zrínyi a szigeti kirohanás előtt. A magyar honvéd pedig csatalovak harci nyerítésénél, véres zászlók lobogásánál diadalmasan vágtat előre. Egy évezredes fatális és szívós átok, s valami tompa szükségérzet harapja sarkát, mint a kígyó. Megrészegül a füsttől. Azt érzi, hogy a török-magyar harcoknak még nincs vége, s most lesz csak vége. Egy századok óta el-elmaradó háború utolsó fellendülésében aztán toporzékolva nyargal be az ismeretlen keleti csodák tarka, fullánkos darázsfészkébe, az aranyos és szemetes Sztambulba, és zengő üvegcsörömpölés és kagylórecsegés közt gázolja földre a bazárok csecsebecséit és a keleti paloták mesés gazdagságát. A Boszporuszon, a Marmarán és a Fekete-tengeren égő gályák, kincsrabló magyar hajók villámjának, mint egykor a Dunán, s Konstantinápolytól Szalonikiig s onnan Drinápolyig a török anyák a magyarokkal ijesztik csecsemőiket. A főmecsetben még aznap misét mond a sápadt keresztény, a tábori pap. A karcsú tornyokon pedig örökre elnémul az ezán, a müezzin éneke.

A vágtató víziók után a toll már nem is tud szaladni. Csak egy pillanatra látom még a győző arcát, aki a lecsillapodott harag békés és mély lélegzetvételével pihen el, s betegebb, mint a beteg ember, és fáradtabb, mint a legyőzött. Félszegen mosolyog akaratlan győzelmén és haragján, egy világraszóló tragikomikus perpatvar bogában érezve magát, amely mintha csak abból keletkezett volna, hogy ellensége tagadólag rázta fejét, mikor igent akart mondani. Azután az utolsó kép is eltűnik. Egy újság marad csak az asztalomon, mely az újtörökök diadalmas előrenyomulásáról és a fiatal Törökország jövőjéről trombitál. A félhold - az égbolt török motívuma - éppen most kel, és éles, kemény profiljával gúnyosan mosolyog forró fantazmagóriámra.

Az íróasztalomon egy ösztövér füzet hever, Johnsonnak Shakespeare-ről írt tanulmánya, amelyet frissen, a nyomdafestéktől még szagosan röpített hozzám a londoni posta. Arról van benne szó, hogy Shakespeare nem tudott tragédiát írni. Végigolvasom, mert érdekel, s egy pillanatra sem jut eszembe megkérdezni, csakugyan igaza van-e neki és az angoloknak, akik most könyvalakban jelentették meg esszéjét? Annyi bizonyos, hogy érdekes. Annyi bizonyos, ma a kritikában is pikáns, csiklandozó, szinte érzéki hatásokra vágyakozunk. Ha Shakespeare-ben valaki felfedezi a tragédiaírót, kilöki még a jobb önképzőkörökből is. Ellenben, ha azt hallom róla, hogy alapjában véve egy nagyon víg és derült fickó volt, egy hatalmas krokiíró, egy joviálisan kacagó óriás, kíváncsian fülelek. Az érvek, akár igazak, akár nem, lebilincselnek. Hogy Shakespeare sohasem tudott megmaradni a komoly és sötét tónusban. Hogy még a sírásókat is labdáztatja a temetői koponyákkal. Hogy vígjátékai kacagó plein-air színét sohasem kormozza be árnyék. Szóval, hogy nevetni és nevettetni tudott, de sírni és ríkatni egyáltalán nem. Az ellentmondás ördöge közöttünk bujkál, és olykor még a leggalambepéjűbb kritikusba is belebújik. Ma már nem is lepődünk meg ilyfajta szenzációkon. Johnson könyve sem billentené írásra tollamat, ha sok-sok elszórtan, de makacs következetességgel jelentkező eset nem folyna össze egy érdekes, egészen új irodalmi jelenséggé.

Az írók ellenségei!

A nagy írók lassankint mind megtalálják a maguk ellenségeit. Az ellenségek pedig egész életükön át ebből élnek. Nevük ikerfogalom lesz az írókkal, akik őket is magukkal ragadják a halhatatlanságba. Kell-e másra céloznom, mint arra az irodalmi francia forradalomra, amelynek élén Tolsztoj detronizálta a költők költőjét, és fejét a kritikai vérbírák lába elé tette? A németeknél most jelent meg egy ádáz, ripakodó könyv Goethe ellen. Franciaországban Barbey d'Aurevilly él Goethe-falásból. Adolf Bartels egy kétkötetes förmedvénnyel igyekszik falhoz lapítani a zsidó Heinét. Ibsen Strindberg szemében nem több, mint holmi tudákos, hímnemű kékharisnyás. Vajon mit jelent ez?

Ezek az íróellenségek egytől egyig nagy emberek vagy éles eszű kritikusok, vagy maguk is finom lelkű művészek, akikből a kultúra differenciálódottsága váltja ki a disszonánsul érdekes hangokat. Mindegyik egy csodálatos ízlésreakció középpontjában áll. Látják Shakespeare, Goethe, Heine és Ibsen arcát a buta általánosságok homorú s a handabandázó imádat domború tükrében, és megijednek tőle. A kritikájuk tiltakozás. Mert Tolsztoj bizonyára ama Shakespeare ellen írta meg könyvét, kit a mob vakon imád, és biztos vagyok benne, ha nem áradoznak róla annyit szóban és írásban, egy másik röpiratban maga fedezi fel. A többi íróellenséget is ebből a szögből kell néznünk. Ez az értelme annak, hogy a nagy népek megbecsülik ezeket a fenekedő tollú, erős legényeket, és a kultúra könyvespolcán kész örömmel sorakoztatják írásaikat mindjárt a megtámadottak kötetei mellé. Ezért nyomtatták ki most az angolok Johnson esszéjét is. A vesézés, az irodalmi argot csínja, mocsárszagú szava a legelőkelőbb szalonok és akadémiák asztalára kerül.

Egy szkeptikus hang azonban azt kérdezi bennem, miért nincs legnagyobbjainknak: Vörösmartynak, Aranynak és Petőfinek méltó esztétikai ellenlábasa, miért nem szabad róluk beszélnünk egyszerűen mint emberekről és írókról, anélkül, hogy rögtön hazaárulókká bitangulnánk? El tudok például képzelni egy finom, nemes arcú művészarisztokratát, nem afféle Császár Ferencet és Szemere Miklóst, aki hangos szóval tiltakozna Petőfi demokrataízű művészetének plebejusi kinövései ellen. És látom Arany, Vörösmarty ellenségeit is. Az irodalmi fejlődés ilyenképpen az ő munkásságuk és a kritikai ellenhatás összetevőiből alakult eredő vonalán indulna meg új és merészebb síkok felé. Ámde mi még csak meg sem merjük írni lángeszeink bátor, természettudományos életrajzát. A hatvanas években egy kritikus vállalkozott erre, de nemcsak a bicskája tört belé, hanem a dereka is. Egyetemeinken pedig katonai szigorral, szinte politikai hatalommal iktatják törvénybe minden írónk örök dicsőségét.

A szkeptikus hang újra felébred bennem. Vajon kultúránkat jelenti ez? Vagy éppen a kulturátlanságunkat?...

O rus! Ó, falu- és mezőillat! Pirospozsgás egészség, ötkor kelő flegma, ekeszarvat tartó energia, s te, rosszul szabott szalonkabátok suta eleganciája, csakhogy itt vagy. Itt járok a Szent István-napi seregletben, és feltűnnek rendre az álpanamák, a rojtos szélű szalmakalapok s alattuk a görögdinnyeszerű kecskeméti fejek, a kemény bihari homlokok, a mokány bácskai koponyák. A felruccanó jó vidék azonban mintha némi csalódást is hozna. Mintha minden évben többet hagyogatna otthon zsíros kedélyéből és vidékiességéből. Úgy, hogy ma immár nem vagyok biztos abban sem, hogy a Szikszay-ban szivarozgató öregúr mezőlaborci kispolgár-e vagy budapesti hivatalnok. Vagy talán éppen a vendéglő szerződtetett tagja, ki a Nemzeti Színháztól kölcsönzött kosztümben gyárt vidékies hangulatokat, és tájszótárból tanulja a népiességet? Nem lehet tudni. Lelkiismeretes riporteri vizsgálódásom eredményéül mindenesetre fel kell jegyeznem, hogy az idén egyetlenegy igazán tipikus vidéki alakot láttam a villamoson, aki eleinte zavartan feszengett, aztán köhécselt, és végül nem váltott jegyet, de róla is kisült később, hogy ingyen utas és budapesti.

Csak fonák felére kell fordítanom ezt a tréfát, és mindjárt felénk fordul az igazság komoly színe is, és szegényebbek leszünk azzal az epés, hetyke illúzióval, amit minden fővárosi ember büszkén őriz a begyében. A jó vidék nem is olyan jó, ahogy hisszük. Inkább félszeg, merev és elfogult. Naivsága is csak annyi, mint a pákosztos diáké, aki, ha ozsonnára hívják, illendőségből nem mindjárt vágja tükörbe a csokoládés findzsát. A fővárosba centralizált magyar élet bogai is sokkal inkább megereszkedtek már, semhogy a jó vidéki - mint egykor - minden sápkóros fővárosi borbélyinasban egy démont sejdítsen, s a nagyvárosi életet zűrzavaros, érthetetlen gombolyagnak lássa. Aztán az egészséges vidék nem is olyan egészséges, csak az arca petyhüdt és kövér. Vajon tud-e a fővárosi ember arról az agyőrlő egyhangúságról, az órák álmos, nehéz vánszorgásáról, azokról a kedélybetegségekről, amelyek a tétlenség álmos tenyészetében mint mérges és rossz illatú dudvák burjánzanak? Az én álmomon, gyakran végiggázol egy dübörgő kocsikerék, egy villamoskocsi csörömpölése. De ki ismeri azt az álmatlanságot, amit a vidéki csend táplál? Ki látta a falu és a kisváros szomorú embereit? Ha figyelmesen és sokáig nézem őket, úgy találom, hogy itt ezerszerte rétegezettebb lelkek élnek, mint bárhol. Mindegyik egy elzárt, magába fordult bevégzettség. A fővárosban inkább csak típusokkal találkozom. A vidék azonban az egyéniségek világa. Csehovnak bizonyára igaza van, mikor azt írja, hogy a kisváros és a falu vagy nyárspolgárokat, vagy különcöket nevel. De ki olvasta meg, mi terem több: nyárspolgár-e vagy különc?

Ezért oly kacagtató, mikor néha ez a sokszerű, táskákkal és batyukkal lihegő raj meglepi a fővárost. Méltán is mosolyoghatunk rajta, ha a vendéglőben riadtan csörömpölve telepszik le és vidékies szószátyársággal elménckedik a borfiúval, mindjárt hangosat és jóízűt nevetve hozzá. Ezek a gondok ecetágyán megsavanyodott, borzas és penészes emberpéldányok rendbontóan csöppennek be uniformizálódott életünkbe. Mert a fővárosi mindig tüntet a formák arisztokratikus egyformaságával. El sem tudok például képzelni hidegebb és korrektebb arisztokratát egy előkelő főpincérnél. A főpincér: maga a fővárosi átlagintelligencia. Hideg és folyékony modorában semmi ízléstelenség. A fellépése biztos és imponáló. Bizonyára jobban el tudok vele csevegni, mint a vidék derék albírójával, s tájékozódottsága mozgékony újságíró-fürgeségénél fogva méltóbb társa a fővárosi embernek akárhány magába zárkózott trogloditánál; de ez nem a vidék inferioritását mutatja, hanem éppen érzelmi fölényét s a mi nyárspolgári összeszokottságunkat, a mi vidékiességünket. A vidéki éppen különös, nagyon is kicsinyes, de mindig mély lelki életénél fogva bukdácsol síkos kultúránk jegén. Ott, a távol homokbuckákon, a por és betegség fészkeiben, hegyormok alatt kúszó apró városkák csendjében csodálatos, halvány, perverzül finom érzések nőnek. Ez az a hely, ahol minden szúnyogból elefánt lesz. Ez az érzések nagyítótükre, a gondolatok kristályosítója, a lángeszek szigorú, de jóságos dadája. Emberei pedig éppoly kevéssé egyszerűek, mint az a coeur simple, melyet Flaubert oly komplikált kacskaringókkal mintázott ki. Csak a mi általánosságokat átölelő városi szemünk durva, hogy arcukon nem veszi észre a kusza gondokat, és fülünk süket, amely az ernyedt csendből nem hallja ki ideges szívverésüket. Itt, ebben a sívó magányban bolyonganak álmatlan homlokkal azok a sápadt gyermekek, kikből később poéta lesz. Itt játszik Goethe, a pajta alján itt verekszik Petőfi Sándor, és a téglás, rozoga udvar orgonabokrai között a kis Madách álmodik. Ha tudnók, hányszor jártak egyedül, temetőárkokon, gidres-gödrös utcákon, és hogy küzdöttek azzal az ismeretlen, forró hullámzással, mely megrészegíti a vért, kaparja torkunkat, csiklandja az orrot, elszédíti a fejet, és a bódító, dermesztő, öntudatlan egyedüllétben a messze füstölgő hegyek láttára, távoli vágyak nosztalgiájára végre kicsordítja a megváltó könnyet, oly maróan és kegyetlenül, mint a köhögtető, utálatos, orrfacsaró kénfüst. Ki ismeri egészen az ő szenvedésüket? Csak a vidéki embernek lehet fogalma róla. A főváros bizonyára hamar síkosra esztergályozta volna összes rigolyáikat. Egy német közmondás kis túlzással, de nem minden igazság nélkül hirdeti, hogy Berlinben nem születik költő. A vidék azonban, amely csúf, kietlen és kultúrálatlan, de nem sekélyes és sohasem felületes, szabadon hagyja őket, hogy parlagon heverészve éljék a maguk különc életét, így lesznek különcök. Mi azt mondjuk: művészek.

Íme, itt van: a komikus, a bámész, a lenézett és ezerszer elátkozott vidék, a jó vidék. Vagy: a mély vidék. Vagy inkább a tehetséges vidék. Ti vagytok megmondhatói, elhagyott akácos utcák, álmos, sárga házak, neuraszténiás vasárnap délutánok, végtelenbe nyúló unalmas ozsonnák, és te, csend, és te, beteg, vidékies holdfény, hogy mennyire igazam van nekem és nekik.

Tizennégyen vannak! Most mind a tizennégy alázatos ravaszsággal hűsöl a rendőrségi börtönben, hogy elvárja az ítéletet, és aztán újra tovább űzze Püthia kétes művészetét. A többi pedig, akiket nem csípett el az ügyes razzia, ebben a pillanatban is ott guggol a kis asztalka mellett, és okulárén keresztül lesi a kártyák színes bölcsességét, hogy még színesebbet hazudjon a kisírt szemű hivatalnoklánynak a hercegről, aki tulajdonképpen segédkönyvelő vagy mi a törlesztési bankban, és végül, természetesen, eljön a leányért. A kártya elkeveredik, és a játék újra kezdődik.

Mi tűrés-tagadás: a kártyát mi emeljük, s a játékot magunk játsszuk. És akárhogyan borzongjunk a gondolat ellen mi, félműveltek, műveltek és túlműveltek, tudjuk, hogy ezek az égetnivaló, förtelmes nénikék pötyögő szájukkal és különössé satnyuló, fönséges gesztusukkal egytől egyig a mi éhező fantáziánk megtestesülései. Vagy van-e valaki, aki egyik-másik bódult másodpercében nem ült fel fogatlan bölcsességüknek? Csak valljuk be nyugodtan, hogy mindnyájan elkápráztunk már tőle. Hogy vannak olyan félóráink is, mikor hittel hiszünk a túlfűtött idegélet csodáiban, és esküszünk a finoman felhúrozott női szervezetre, melynek idegpályáin ösztönös reszketéssel vonaglik végig a jövendő. Ilyenkor az igazság égi csöppjei gyanánt szívjuk magunkba a pletyka, a női hazudozásvágy és a Weininger-féle logical insanity olcsó szüredékét is, amit ezek a balkörmű Kasszandrák, ezek a négylábú széken kuporgó kültelki Püthiák árulnak.

De álljunk csak közéjük, és itt, huszonnyolc bizalmatlan, sanda szem kereszttüzében próbáljunk meg filozofálni róluk, bizony furcsán érezzük magunkat, és egy kicsit - titokban - meg is szeppenünk. Akárki mit mondjon, nem közönséges némberek ezek a vicénékből, mosónékból és foglalkozástalan banyákból felcseperedett javasasszonyok. Első pillanatra balogok, határozatlanok, hibbant velejűek, valahányan vannak. Szemük után egyenesen a bolondokházába küldened őket. Ámde hangjuk, ez a vékony, gyámoltalan nyöszörgés rögtön határozottá és ércessé nemesül, mihelyt tüzesebben kezdenek beszélni, és csak fogjuk vallatóra őket, merev ajkukról keményen kopognak a szavak, szemük kitágul, s ilyenkor, bármily degeneráltak, krajcároskodók és toprongyosak is, fekete és klasszikus ükanyjukra, Szibillára kell gondolnunk. Mert a pogányság szelleme bujkál közöttük. Itt például ez a nyolcvanéves józsefvárosi nénike egész keresztény alapon áll még. Baráti kapcsolatban van az egek urával, s nagy ünnepeken fehér asztalkáján maga is misézik neki, szertartásaiba azonban lépten-nyomon becsempészi a mocskos erotikát is, s kövér kanonokok húsos tenyereiről nem minden érzéki nüánsz nélkül álmodozik. A tömjén és a paganizmus vad fűszaga keveredik össze hitében. A másik, egy kültelki Szibilla, már egészen pogány. Ez varázsol is, és hittel űzi a ráolvasás meg az íralás művészetét. Erdők alján furcsa füvekből és gyökerekből kotyvaszt varázsitalokat, anélkül, hogy tudná, Pán, Priapus és az erdei manók szolgálatában. Mindegyik ilyen külön típus, és ahány jósnő, annyiféleképpen csikarja ki a jövendőt is, hol erőszakkal, hol komázva és fitymálva, hol meg reszkető tisztelettel.

Ne szépítsük a dolgot, mondjuk ki mindjárt, nekünk, a mi számunkra, mindnyájunk számára. Azon se lepődjünk meg, hogy ezeknek a szipirtyóknak esőcsurgásos lakásaiból olykor esténként előkelő, parfümös szoknyák és intelligens kürtőkalapok surrannak el. Mi vagyunk a közönségük, és ha százszor is villamosság csörömpöl künn az utcán, és ha Zeppelinnek szárnyai is nőnek fel a kék égbe, ezt nem tagadhatjuk le. Gáláns dámák járnak itt, akiknek Wilde nem eléggé modern, Stirnert olvassák, és Berlinben a szezon közepén Strauss Richárdot szürcsölik. Urak, akik pirulás nélkül ülnek a jósnők asztalához. Hiszen itt egészen érezzük a velük való egyenlőséget, azt a gyámoltalanságot, amely minden embert egyformán elfog a jövővel szemben. Csak addig vetjük meg őket, míg szóba nem ereszkedünk velük. Azután valami fülünkbe súgja: hátha... Egy kis fanyar mosolygás fodrozódik ajkunk köré, valami hazug és tudákos fölény, de pár pillanat múlva teljesen elkábulunk a jövendő és a hazugságok színes füstjétől. Már alakoskodunk csak, s az igazi vezetőszerepet a buta, tudatlan jósnő vette át. Az a hang pedig, amely előbb még a kétkedést suttogta, most határozottan diktál: credo quia absurdum est.

Ilyen lelki krízisen megyünk át, s ez a kétségbeesett felkiáltás, ez a felhördülő gyanú és a magunk tehetetlenségén érzett káröröm végleg átadja a szerepet a jósnőnek és a szurtos kártyának, hogy működjön a fantázia és a megbicsaklott agyvelő helyett. Mert ez a szipirtyó, ha jobban nem tudja a jövőt, rosszabbul semmi esetre sem tudhatja, mint én, aki semmit sem látok belőle. Hiába ismerem Gay-Lussac törvényét, a Pitagorasz-tételt, hiába mérem le műszerekkel agyvelőm legfinomabb rezdüléseit is, az idegcsöveken felkanyargó gondolat útját, a jósnő ekkor teljesen egyenrangú velem. A jövendő: ez a probléma. A jövendő, amely nemcsak biztosan meglesz, hanem már itt is van, s rám nézve, aki írok, nem jelent egyebet, mint hogy e mondatot befejezem, s az olvasónak csak annyit, hogy mondatomat elolvassa a legközelebbi pontig. Hogy ezt a kézzelfogható valamit ne foghassam fel legalább az agyammal? Hogy ezt a csalóka függönyt ne rebbenthessem szét legalább egy pillanatra? Hogy életem regényéből, melynek első kötetét már leromboltam, ne láthassam legalább a második kötetet, mikor kétségtelenül meg van írva, hisz éppen most játszódik le, pár pillanat múlva? Ez elképzelhetetlen, lázító és őrjítő, s ezért megyünk mindnyájan az első utcasarki jósnőhöz, hogy szégyenítsen meg, kábítson el mákonyos hazugságokkal, és silányítsa tönkre babonáival dicsőnek csúfolt agyvelőnket.

Ezen a ponton már kész hívők vagyunk. Ezzel a tudástól vagy tudatlanságtól megpuhított emberanyaggal operálnak a jósnők. De láttam komoly és hideg embereket, akik fanyalogva adták rá fejüket, s később nekipirultak és végül valósággal belésápadtak. És láttam, mint józanít ki borozó társaságokat egy közönséges kártyavető cigányasszony. Igaz, fitymálták és kicsinyelték is, de senki sem volt, sem itt, sem máshol, akit a jövővel szemben ásítani láttam volna. Mert az ismeretlen tiszteletet parancsol akkor is, ha véletlenül egy cigányasszony tartja kezében. A kártya pedig a titkok könyve annak is, aki kívülről tudja Eckehart mestert. Hisz lapjairól maga az élet pereg le, szerelem, halál, szerencse, szerencsétlenség, összes banális forgandóságában, pár pillanattá sűrítve és rászűkítve néhány színes kartonlapra, az egyszerű és mégis izgató háború gyorsan, veszélytelenül, vaktöltésekkel. Érdekes, hogy a szív mégis mindig veszélyt jelez. Ez a húsdarab a jövő idegen dimenziójába emelve úgy fickándozik, mint a partra dobott hal. Hiába mosolyogja le cinizmusunk, és hiába pöffeszkedik fönn koponyatrónusán az ész, a kis alkalmi bölcs idegesen ketyegi a maga filozófiáját: hátha, hátha...

A jósnők, akik így mindnyájunk siralmas tudatlanságából csinálnak üzletet, nem is oly tudatlanok. Egykor Montaigne leírhatta, hogy a bölcsnek nincs jobb alvópárnája a tudatlanságnál. Ma azonban, mint ez az utolsó budapesti eset mutatja, csak vergődünk rajta, és álmatlan fetrengések után mind gyakrabban menekülünk templomok homályába, spiritiszta szeánszokra és a jósolás olcsóbb vigasztalásához. Azon a párnán ma már nem a bölcsek, de a kuruzslók és a jósnők alszanak.

Mindnyájunk legszomorúbb napja, mikor észrevesszük, hogy apánk nem a legerősebb ember. Addig nyugodtan alszunk zöld hálós ágyunkban, s úgy érezzük, miénk a világ. Fülünkre húzzuk paplanunkat, és hárfázhat a telefondrótokon az októberi vihar, és ijeszthetnek rablómesékkel, tudjuk, hogy az a komor, erős ember csak fél szemmel alszik, s ha viadalra kerül a sor, ő az erősebb. Hogyne, hiszen ő a mi apánk. Még a bundája, ez a fogason alvó oroszlán is egy kis világhatalom. Jön azonban egy este, mikor valami iskolai feladattal vesződünk, és az apánk ceruzája megbicsaklik. Vagy egy asztalt akar felemelni és nem bírja. Vagy nem jut eszébe egy név, s nekünk kell segíteni. Ilyenkor felvillan az apa szeme, s boldogan pihen rajtunk egy percig, de a mienk fátyolos, csalódott és szomorú lesz. Ezen az estén üzenetet kapunk minden hívságos dolgok és ábrándok múlandóságáról, s mikor lefekszünk zöld hálós ágyunkba, titkos könnyeket sírunk paplanunk csücskébe. Ez mindnyájunk legszomorúbb napja.

Nem cikket, regényt és társadalmi drámát kell írni erről, hanem remegő lírát vagy okos és hideg pedagógiai statisztikát, ahogy most Vanderdouck, a belga tudós teszi. Azt hiszem, ez az utóbbi még jobb. Nincsen meggyőzőbb a számok néma beszédénél. A mértani haladvány ijesztő számarányában akarom látni, milyen messzire távolodtunk el mi fiúk az apáktól, s ebben a számban legyen benne minden, ami fájó és iszonyú, apánk első deres hajszálának csillogása, a mi első könnyünk, rövid örömünk, lassú elhidegülésünk és hosszú, hosszú szenvedésünk.

Egy francia lapban olvasok részletesen erről az ankétról. Csöpp fiúkat és csitri lányokat interjuvolt meg a belga pedagógus, hogy kiket tartanak legemberebbeknek, ki az az ideál, akihez hasonlók akarnak lenni? A csöpp fiuk és csitri leányok ijesztő adatokat dugtak a tudós bácsi tarsolyába. Az ankétot a hétéves fiúcskák nyitották meg, akik még a gyermekek hero worship-jének hódolnak, és hatvanan száz közül becsülettel vallják saját apjukat a legelső embernek. Ez a hatvan fiú még nyugodtan alszik. A családias élet lámpafényében, a négy fal nagyító perspektívájában a legerősebb, a legtökéletesebb ember az apa. Ámde alig múlik el két év, ez a hétszázhúsz nap, ez a tizenhétezer-kétszáznyolcvan óra már elég arra, hogy a rövidnadrágosokból negyven renegát legyen, s az apát detronizálja. Szédül a fejem, ha elgondolom, hogy ez a negyven fiú már kegyes elnézéssel tekint az apjára, s csak megbocsátani tud már neki, ha a vacsora végén elalszik, vagy ha harmadszor meséli el azt a nagyon jó adomát, amit fürge agyvelejük élénken számon tart. Mert nem mese, hogy a kilencéves gyerek már alamuszi öntudattal tekint a szüleire. Az öregségnek meghagyja a maga penészes erényeit, s nem bánja, hogy nem érti, de ott belül csak szánni tudja, s élénken érzi a fiatalság jogát és a maga fölényét. Minden szónál azonban világosabban érvel az utolsó kijózanító szám, melyet e szakasz pointe-jéül biggyesztek ide: a tizenhárom évesek között csak egyetlenegy jól nevelt fiú akad, aki apjában még ideált lát.

Mit jelent ez? Távolodunk-e az idők haladásával apáinktól, vagy csak statisztikusok nem voltak eddig, hogy beszélő számokban fejezzék ki az apák és fiúk elhidegülését? Bizonyára ez a változás ma már öntudatunkban lüktet. Az apa nem családi hős, különösen nálunk nem, az ugorkafára alig hogy feljutott magyar középosztályban, és főként ma nem. Az sem tiszta tréfás szóbeszéd, hogy gyakran az apa kér kimaradási engedélyt a fiától. Tapintatos, kesztyűs, de annál kegyetlenebb harc van közöttük. A fiatal szemek fürkészve döfnek az apai szívbe. A tekintetek rebbenésében pedig izgatott sürgönyváltások folynak: most hazudsz, most pózolsz, most ízléstelen vagy, most vétkezel. Melyik etikus és pedagógus tiltja meg ezt a jelbeszédet? A tizenhárom éves fiúk már kezükben tartják az apa üstökét, és jaj az apáknak. Néha még megsuhogtatják a nádpálcát, de az igazi, a fatális virgács máris fölöttük van.

Ezek a számok a fiúk tragédiáját jelentik. Az apa lassanként valahogy belebékül a helyzetbe. De a fiúk? Ők az áldozatok. Zsenge és mozgékony agyvelejükben igazán ők érzik az apák letörését, hogy nem lehetnek már a szűkebb események széljegyzetezői, a család hősei, bölcsei, orvosai, költői és polihisztorai, amint egykor legényéletükben álmodták. Mert minden apában ott van ez a hiúság, amint legtöbb vőlegény is attól bódul meg, hogy legalább egy napon ő a legfontosabb és legérdekesebb személyiség. Egy darabig fontoskodva csörgetheti hivatala kulcsait. Ha vadász, beszélhet vadászkalandjairól. Felolvashatja a legkrudélisebb verseket is, és a családi babér, mely különben a babfőzeléket ízesíti, homlokára kerül. Mindezeknek véget vet egy tizenhárom éves tacskó. Jönnek a szótalan napok, a hallgatag ebédek, az első ősz hajszál, majd a közöny, a bölcs mosolygás vagy a lassú megrokkanás, és végül a kesernyés elzápulás és megsavanyodás, melyet itt, a földi tereken, halál helyett osztogatnak a nagy vétkezőknek.

Vanderdouck statisztikája erről beszél nekünk. A modern átrium tüze kialvóban van, és utolsó, üszkös lángjainál a hősök jó ha embernek látszanak még. Lehet, hogy az egész csak átmeneti jelenség. Lehet, hogy egy nagy pusztulás kezdete. De lesznek bizonyára olyanok, akik ezekből az adatokból az evolúció riadóját hallják ki. Az unoka megfizet azért, hogy két óra alatt repül oda, ahova ükapja hetekig vergődött el ekhós szekéren élethalál-veszedelem között. Csak az bizonyos, hogy a régi, kritikátalan apatiszteletnek örökre vége.

A kisfiúk ráncba szedik homlokukat, és ítélkeznek az apák fölött.

Múltkor este hét és nyolc között, hogy a sötét fasorban bandukoltam, egyszerre olyan érzés lepett meg, mintha hónapok óta először mennék haza. Egy esőcsepp bukfencezett le az égből, éppen az orrom közepére. Azután jött a második, a harmadik és a negyedik. Lassanként az egész alkony összekuszálódott, s nedves esernyőhangulat terjesztette ki fekete szárnyát a város fölé. Mire hazaértem, már millió és millió fürge cseppecske táncolt az udvaron. Belenéztem a kékesszürke derengésbe, és úgy láttam, hogy a hosszú esőfonalak hangjegyekké kampósodva, sűrűn aláhúzdalt nyolcadokban, tizenhatodokban és harminckettedekben kapcsolódnak bele a szeptemberi szonátába. Még a házmester is megfeledkezett méltóságáról, s egy pillanatra kidugta fejét a daloló esőbe. Az ablakomon pedig remegő dobolás hangzott, cirpelő üveghangok, titkos percegések, az esőcsatornák nedves locsogásba halkuló pianisszimói, majd a fák nyögése s a megereszkedő ajtók sóhajai. Egy darabig, vállamon a felöltővel, kezemben a bottal, mozdulatlanul hallgatom az őszi koncertet. Azután egy pityergő, szentimentális cseppecske átvette a vezetőmotívumot.

- Csakhogy megjöttél valahára - szólott, s nyomban könnyé olvadt az elhomályosuló üvegtáblán. - Csakhogy itthon vagy te is, kávéházak nomádja, asztalok beduinja. Egész nyáron vártunk reád. De nem jöttél, és inkább táboroztál idegen szobákban, vagy kék azúrból szakítottál magadnak sátort, semhogy hazanézz. Ma azonban, az első őszi estén, először annyi idő után, visszatértél és észreveszed, hogy itthon vagy. Mit tétovázol még?

Sok apró csepp verődött izgatott staccatóban az ablaktáblához.

- Vedd le a kalapod!

- Akaszd fel a botod!

- Vetkőzz le!

- Ülj a karosszékbe!

- Ülj le, ülj le! - ismételte az esőcsepp és tovább pityergett.

- Nem veszed-e észre, mennyire átalakult a ház? Még tegnap nyitott ablakokon keresztül gondtalanul léphetett be minden szobába az este. Ma mindegyik ablak be van csukva, s mi, szorgalmas esőcseppek, összemázoljuk az üveget, hogy semmi se zavarja a szobák alkonyatát. Azt mondhatnám, hogy az őszi intimségben ti a téglák húsanyaga vagytok, és most visszahengeredtek odúitokba, akár a csiga a maga héjába, s csak ebben a barátságos összeszorultságban érzitek egymást igazán. Vagy megláttad-e volna máskor azt a vasalót tüzesítő cselédleányt, aki a második emeleten vörös köröket cirkalmaz a levegőbe? Ez már az ősz leánya. A lámpa is több szeretettel világított eléd, hogy feljöttél a lépcsőházban. Ezen az estén jól teszed, ha leveted léha nyakkendőd, ha elfelejted az operettmelódiákat és minden nyári ürességet, s szétrakva holmidat, belemelegszel szobád hangulatába. Ereszd le a függönyöket.

Leengedtem a fehér csipkefüggönyt, és meggyújtottam a lámpám. A botom és a kalapom felakasztottam a fogasra. Leültem a karosszékbe. A szeptemberi szonáta zajongó sforzatókkal tovább dobolt az ablakon.

- Emlékszel-e a gyerekkorodra? Ezek azok a felejthetetlen esték, melyek a kalendárium szerint a nyárba esnek még, de valóban már ősziek. Gondos kezek ilyenkor lopják be hűvösödő verandákról a székeket, és ilyenkor vacsoráztok a szokottnál is hangosabban, hogy meg ne halljátok a korai harangszót. A macska, a spiritus familiáris halk dorombolásával néhány taktust illeszt a szeptemberi szonátába. A feltornyozott vánkosok árnya pedig végignyúlik a falakon, mintha maga az élet játszana laterna magicát. Ezek a hangok, ezek a színek és az otthon illata mind beleolvad a szonátába, az elmélyülő magány végtelenségébe, amelyet csak néha érezhetsz s most, mikor mi, apró vízcsöppek, ütemekre szedjük és kiverjük az ablak üvegklaviatúráján. Hasonlókról beszél az a magányos petróleumlámpa, kis állomásokon valamelyik sötétbe vesző úton, amelyik évek egyhangú bánatáról egyszerre lebbenti fel a fátyolt. Vagy az a kutyaugatás, melyet a röpülő vonatról hallasz falukból didergő hajnalokon. Egy egész élet szomorú intimsége van ezekben a motívumokban. Emlékszel-e még reájuk?

Az esőcsepp síró triolákban patakzott szét az ablaktáblán.

- Most ilyen pillanatok várnak reád. Ezért ne menj el hazulról. Ma este először hallod meg az óraketyegést, és az órát, régi jó barátodat nem tekinted többé holmi időmérő szerszámnak, mint nyáron, hanem a szeptemberi szonáta hangszerének. A sötét folyosókon átsóhajtó zongoraszó is lelkedhez ér. A bútorok se lesznek többé tárgyak. Asztalod, széked, ágyad megelevenül, és oly biztonsággal tölt el, mintha gyökeret vernének a padlóban, s téged is körülhálóznának sok-sok láthatatlanul finom hajszálgyökerükkel. Dobd el tehát a ficsúras cigarettát, keresd elő dohányszitád, és markolj bele a leányosan szőke dohányba. Melegítőd ma is kibontja lila tűzvirágait. Azután húzd füledre a paplant, és melegedjél át, ha pedig félsz, vessz el a nyugalomban, a csendben és az emlékekben. De ne menj ki a kertbe, ne menj a haldokló rózsák közé, maradj itthon.

Az eső dörgő fortisszimója rázta ablakomat:

- Ne menj ki! Ne menj!!

A szeptemberi szonáta végéhez közeledett. Néhány békülékeny vízgyöngy már a szeptim akkordot pedzette az átlátszó függöny mögött. Az ablak nedvesen és maszatosan, de szelíd nyugalommal nézett reám, mint két kisírt szem. A gyorsforraló szeszgőzei széles lángbokrétává gyulladtak. Aranyos nyugalom hullámzott végig a szobán, s bélelt otthoni cipőmet felhúzva, kezemben egy elhájasodott, konzervatív lappal, végigfeküdtem a díványon, és ábrándos pipaszónál csendesen olvasni kezdtem.

- Kipp-kopp, jó estét! - dalolta a szeptemberi eső.

A Hét, 1908. szeptember 27.

Egy autochton budapesti az udvariasság lélektanán töprengett. Neki elmeséltem, hogy a Külső Kerepesi úton van egy ház, abban a házban egy trafik - s hogy tovább is a mesék stílusában szóljak -, abban a trafikban egy galambősz nénike, aki reggelente mindig új udvariasságot ad a trabukkóim mellé. Nem tudom, mióta csomagolja már a trabukkókat az öreg néni. Csak annyi bizonyos, hogy soha senki sem engedte el a kis bolt kilincsét anélkül hogy vissza ne fordult volna, s egy hálás, félig csodálkozó, félig kétkedő tekintetet ne vetett volna az öregasszonyra. Évek óta szemlélem már ezt a furcsa csendéletet. Az öreg néni mindenkinek udvariasan köszön, fáradhatatlanul válogatja ki a legszőkébb szivarokat, és cigarettáinkat úgy göngyöli be, mintha mi, szájunkat keserítő és tüdőnket rongyoló füstös szörnyek, tulajdon édes fiai lennénk. A budapesti furcsán érezi magát ebben a legendás boltban. Megáll a küszöbön és visszatekint, nem hibbant-e meg az asszony elméje? Azután hálásan viszonozza a figyelmet - szokatlanul hálásan -, és elmosolyodik. Sohasem láttam oly fanyar és különös grimaszt, mint amivel a budapesti az udvariasságot fogadja.

Azt hiszem, mindnyájan megfutjuk ezt a karriert az udvariasságtól a különcségig. Bús különc, spirituszba való különlegesség itt minden udvarias ember, és szinte kötelező szabály az udvariatlanság. Nem szeretjük egymást, s ami még rosszabb, nem is tudjuk ezt titkolni. Ha pedig véletlenül utunkba akad valaki, aki lelki finomsága folytán nem a mi sértő udvariasságunkkal él, előbb gondolunk a kényszerzubbonyra, mint arra, hogy nem ő az őrült, hanem mi. Mindenki jogosulva érzi magát, hogy mások agyvelejébe belovagoljon. Azok a bizalmaskodó, de minden tisztelet nélkül való kávéházi kérdések, melyekkel naponta ostromoljuk egymást, nemigen mások, mint szalonruhába bújtatott betyárvirtusok és glaszékesztyűs kanásztempók. A teljes Grenzverwischung városa ez, ahol mindenkinek köze van a másikhoz. Hiába a határjelző kő, a tilalomfa. Egyéniségedet semmi sem védi a tolakodó budapesti udvariasság ellen. Ez a fölfricskázó és letegező bizalmasság bekukucskál koponyádba, kinyitja szívedet, s aztán, mikor mindent körülszaglászott, cinikusan fütyörészve magadra hagy gondjaid és bajaid társaságában.

Innen érthető, miért devalválódnak nálunk csaknem a semmire azok a kedves formák, melyekkel másutt egymást, de mindenekelőtt magukat becsülik meg az emberek, s egy percre vagy legalább egy másodpercre ízlésessé varázsolják maguk körül a levegőt. A hideg és tisztes távolság nálunk szükségtelen, mi rögtön megveregetjük egymás vállát. Nem látjuk által, hogy az udvariasság nem is annyira mások megtisztelése, mint inkább a magunk körülzárt különvalóságának védelme. Így természetes is az udvariatlanság. A budapesti házmester, ha csak teheti, nem köszön. Álmos arccal, lógó lámpával jelenik meg előtted a hajnal barátságtalanul kék órájában, akár az élő Önvád, és bár a kapu alja csendjében valami önkéntelen kapcsolat keletkezik közted és közte, mord szótlansággal ballag vissza ágyába. Az ember gyönge és előre köszön. A liften majdnem egy percig utazik veled, s mert mind a ketten unalmas tétlenségben vesztegeltek, mi sem lenne természetesebb, mint hogy legalább a borravaló fejében, unaloműzőül becsülne meg pár udvarias szóval. De ő mégse szól. Miért? Szándékosan nem akarja kellemessé tenni neked és magának azt az úgyis holt időt, míg együtt vagytok? Sajnálja talán a melegséget? Nem. Ő egyszerűen budapesti.

Ez a mi rideg és szótalan közönyünk rányomja fakó bélyegét egész életünkre. A magyar szótárban hiába keresek oly szavakat, melyekkel az európai szeretetreméltóság kedveskedik, nálunk az úriemberi túlzásnak és előlegezett becsülésnek legfeljebb ha ironikus értelme van. Nem is érted azt az illatos, diplomatikus, korrekten hideg előkelőséget, mellyel az angol államférfiú admirable-nak nevezi az előtte álló tökfilkó beszédét, bár magában, befelé, éppúgy nevet rajta, mint te. Ezek a társas élet aranyfüstös papírpénzei, ezek az apró szalonbonbonok, melyek arra szolgálnak, hogy megédesítsék olykor-olykor fanyar szájunk ízét, és általuk csínján kimondhassuk igazi véleményünket. A francia előtt is minden merveilleux, magnifique és admirable. Igaz, hogy ezeknek a szavaknak már az ő szemükben sincs értékük. De boldogok, ha másokkal elhitethetik, s legboldogabbak, ha magukat csaphatják be velük.

A szegény budapesti a sok sértő udvariasság közepette boldogan fedez föl néha egy-egy öntudatlan finomságú lelket, és a mese kertjébe állítja. Itt élnek közöttünk ismeretlen ismerőseim, és mégse tudok róluk semmit. Szolgálnak, pedig nem is szolgáim. Fáradt másodperceimnek ők adnak szárnyat. Egy barátságos köszönésükkel ők indítják meg fáradt napomat, s egy semmivel hitet adnak az életre. Sokszor szinte megcsap lelkök melegsége. Az a távírász az, aki legelőször kapja ki kezedből izgatott sürgönyöd. Az a telefonos kisasszony, aki azokon a baljós őszi napokon, mikor semmi se sikerül, s a központ szüntelenül azt recsegi füledbe, hogy "mással beszél", figyelemből, unalomból vagy szeszélyből egy másodperccel előbb köt össze orvosoddal, és így a telefondróton vezeti le idegességedet, mely különben ideghálózatod tépázta volna meg. Vagy az a villamoskalauz, aki nem is annyira kötelességből, mint udvariasságból figyelmeztet. Ezek a budapesti udvarias emberek. Mindegyiktől kapunk egy-egy másodpercet, egy tekintetet, egy intést. Azután eltűnnek. Sokszor elgondolkozom, mi ad nekik erőt, hogy a szeretetlenség e városában a társadalmi kényszeren túl fölemelkedjenek az udvariasság és a kötelességteljesítés kék régióiba? Meddig pazarolják melegségüket ezek az emberek, meddig égnek a mi fagyos világunkban, mint csendes, rejtett, melegítő kályhák? Megköszönhetem-e nekik egyszer, hogy a sok-sok apró másodperccel meghosszabbítják életemet? Találkozom-e velük? Látom-e még arcukat?

Kik ezek?...

Szilveszterkor apró bögrékben folyékony ólom sustorog. A kíváncsi világ ezen a napon ólomba száműzi a jövendőt, mely az év többi napjaiban kártyákban, kezünk kusza firkáiban vagy jósnők delejes nézésében alszik. Most egy fürge folyadékban szunnyad minden. Ismerjük a múltat, s abból az eseményanyagból, mely szilárd valósággá fagyva, lehűlve és megmerevedve már kezünkben van, fantasztikus figurákat öntünk ki magunk mulattatására, és örülünk nekik, ha nevetünk is, ha nem is hiszünk bennük, ha tudjuk is, hogy az ólom gyenge recézete s füstszerű csipkéje csak árnyéka annak a valóságnak, mely pár óra múlva végzetes súlyossággal dübörög a fejünk fölé. A jövőlátás éjszakáján aranyhegyek integetnek felénk. Reggelre azonban főfájással ébredünk, mert este a mosdótál vizében elhűtöttük a kezünket. Torkunkon a hideg borogatás, s úgy látszik, ez az egyetlen valóság.

Egy álmodozó kiemeli a mosdótálból az ólomgyurmát, és lelkesen magyaráz:

- Az emberiség született szobrász. Úgy tetszik, hogy ezen az éjszakán mind modellt ülünk, és a saját szobrunkat gyúrjuk a lehetőségek tésztájából. Csak nekem nem akar formába törni a makacs valóság. Fellegeket öntök az ólomból is, fantasztikus erdőket, sárkányokat és tündéreket, ostorokat és koszorúkat. Az életem, mely elmúlt, épp olyan álom, mint a jövendő.

A filozófus sötétben mered maga elé:

- Engem pedig megfélemlít ez a küszöb. A többiek kacagva lépnek rá, és úgy mennek át, mint fülledt teremből szellős és friss szobába. Érzik az akaratuk hatalmát. Ez a csinált dátum fölszabadítja őket, s minthogy az előttük levő roppant idővel még semmit se tettek, azt hiszik, tőlük függ minden és zsebükben a jövő. Én az erőim bénaságát érzem. Egy új naptárt kaptam. Mit tegyek vele? Egy gombolyagot, melyhez nem nyúltak még. Hogy ragadjam meg? Egy köteg fehér papírost. Mit írjak rá? Egy ismeretlen könyvet. Vajon merjem-e elolvasni?... A diplomata furcsa szörnyet szorongat, és így beszél:

- Egy katona, amint látni méltóztatik, egy kis ólomkatona, teljes fegyverzetben, puskával a vállán és szuronyosan. A szurony a jövőbe mutat, de egyúttal a béke felé is. Vitézünk ólomarca ugyan kissé föl van dagadva, tarisznyája félrehibbant, és a szuronya mintha véres lenne. Nem lennék azonban méltó a diplomata névre, ha nem sietnék ezúttal is leszögezni azt a megjegyzést, hogy soha se virradt ránk békésebb év, mint az idei.

A nagy szakállú optimista pedig a koldusoknak beszél:

- Itt van egy kopár és száraz bot. Eddig a szegénységtek mankója volt. Most királyi jogart jelent, és csodás rózsák fakadnak belőle. Szilveszter éjszakáján a koldusbot is kivirágzik.

A vándor iszonyú pusztaságot lát, országutakat, vonatokat, s így kiált:

Otthon...

A rab egy börtönkulcsot, és azt mondja:

- Szabadság...

A nagybeteg egy kis ólomkoporsót, és így szól:

- Élet...

A vénleány pedig, aki már harmincöt szilveszteréjen öntötte az ólmot, vörösre sírt szemekkel mered az ezüstlő anyagra:

- Eljön értem. Még ebben az évben meglesz az esküvőnk. Hatvan forint havi fizetése van az álombéli hivatalnoknak, és minden este hideg fölvágottat kell vacsoráznunk rozskenyérrel, de azért mégis szép az élet. A jövő és az ólom mondja...

Ezalatt a lángok elalusznak, és malacvisítás, pohárcsengés, kurjongatás közt vajúdva születik meg a bolondos jövendő.

Az álmodozó, a filozófus, a diplomata, a politikus, a koldusok, a vándorok, a vénleányok és a betegek pedig boldog új évet kívánnak egymásnak.

Karácsony felé a főváros trachitkockáin egyszerre kivirul egy csodálatos, fantasztikus, vadregényes fenyőerdő. A Vámház téren zöld lombok árasztják távoli erdők melankóliáját. A reggel tejszínű ködében vagy napszállat után, sejtelmes árnyékok között tétovázva áll meg a járókelő, és a karácsonyfavásár alkudozó lármája között eltűnődik. Nem csodálatos-e, hogy minden évben elzarándokol hozzánk az erdő? Hogy itt, a kopár köveken kizöldül, s a csenevész szívekbe őserdők templomi zúgását hinti? Hogy a selyemszőnyeges szobákba is beszárnyal egy estére lángokban, kápráztató aranyesőben, friss őserejében a poézis aranyfája? Mért van rá szükség? Ha a racionalista szemével nézem, kinevetem az ostoba világot, mely minden évben egyszer vissza szeretne törpülni a bölcsejébe. A vállamat vonom és mosolygok. Ámde amint itt töprengek, egyszerre mintha csoda történnék. A perspektíva eltolódik. Az árnyékok megnőnek. Kiáltok, és nem hallom a hangomat. Embereket sem látok, csak fákat, sok-sok fát, egy egész tömör, ijesztő, hatalmas erdőt. Nézem ezeket a csupasz fákat, s úgy érzem, hogy lassan-lassan szépülni kezdenek, nőni, aranyosodni, tündökölni, amint a távolban repeső gyerekkarok integetnek feléjük, és vágyuk a bűvész csodahatalmával megérleli a kövér aranyalmákat, a diókat, és kigyullasztja a zúzmarás gallyon a rózsaszín gyertyalángokat. Már nem is látom a Vámházat, a Dunát s az embersokaságot. Millió apró gyertyaláng között járok egy karácsonyfa-őserdőben. A gyertyák színes füstje megrészegít. Az erdőn a poézis mély szimfóniája reszket. Tündöklő fényfergeteg és illatvihar száguldoz a lombokon. Aranyfüst repül. Ezüstpor villog... Apró gyereklelkek vágyó sóhaja, mély érzések fuvalma zizzenti meg a gallyakat. A fasudarak mélyen és komolyan búgnak, mint az ünnepi orgonák. Zord üstökükkel felém bólogatnak. Ezer hang, ezer illat, ezer szín kábít el. Hol vagyok? Eltévedtem a meseerdőben...

Késő délután kilumpolt arccal kel a hold. Villamos lángok tüzes koszorújában leng a városligeti fák között, és aki kissé fáradt, álmos vagy ideges, azt hiszi, hogy az is csak pislákoló ívlámpa. Messze-messze a fasorban korcsolyák csilingelnek, és beharangoznak a hideg, csillogó szertartáshoz, amit lenn a tükörré simuló jéglapon frissen, a levegő, fagy és egészség téli részegségében korcsolyákat csattogtatva tartanak nyurga szeladonok és karcsú leányok. Hallgatom ezt az elálmosító harangjátékot. Kecses, női lábakra kívánkozó Rivalok kezdik meg, a Mercur, a Kolumbusz folytatja, és a hetyke, bizakodó Jackson, végül komolyan, ósdian, méltóságosan, mint az öregharang, belekondul az együttesbe egy-egy konzervatív Halifax rozsdás hangja is. Úgy tetszik, mintha valami különös jégtemplomban lennék...

Aki tud korcsolyanyelven beszélni, az ilyenkor nem is figyel a pálya impresszionista foltjaira és a jégen csodásan kivirágzó boa-, karmantyú- és kalaptavaszra, hanem behunyt szemmel hallgatja az acélpengék zenéjét. Ebben a zenében valami láz van. Van-e kedved táncos korcsolyát kötni és repülni? Az egészség hajrázó vágya, a hideg tornakedve s a távolságok önkívülete beszél hozzád. Akarsz-e mérföldeket tiporni és csókolni? Nekem a szikrázó jég és a szikrázó szemek azt suttogják, hogy itt, a vágtató tovakeringés robajában sokkal inkább otthon van a szerelem, mint a báltermekben és bárhol a világon, s nincs olyan szentelt talaja a finom erotikának, mint a síkos, tükörsima jég. Egy német orvos a nászutazás lélektanát a távolságlegyűrés erotikumával magyarázta, és bizonyára nem ok nélkül. Maga az élet folytatása és akarása ez. Minden mozdulat egy vallomás, minden nekiiramodás egy csók, és minden kilométer egy nász. A sietség kedvében megszázszorosodva és központosítva érzed erődet és tested, vágyad, akaratod, egész egyéniséged daloló könnyűséggel rohan tovább a vékony acélpengén, bele az éjszakába, az ismeretlenbe és a szerelembe. Itt látod meg, hogy kicsoda az igazi férfi és kicsoda az igazi nő. A csúnya nő fél belépni a bálterembe. A női test igazi szobrásza azonban a jég.

Napok óta nézek egy fekete orosz leányt, aki az idén véletlenül nálunk tartja téli séjour-ját, és kacagja ezt a fia-telet, ezt a januári tavaszt, mely talán tréfából, talán hozzánk való különös kegyből, néha síkossá fagyasztja a jégpálya vizét. Ott látom a korcsolyázó kontárok között nyugodtan, tragikus magányosságban. A többiek nem is sejtik, hogy kicsoda. De én tudom, hogy a tél tündére ő, Andersen Jégleánya, aki havas alpesi rózsákat tűz hajába, a kacagása pedig messziről úgy hangzik, mintha távoli lavinák dübörögnének zöld jéghegyeken. Körülötte kis jégstréberek cikáznak. Egy nyakigláb ifjú időnként cirkálómmá válik és újra összecsukódik. Iskolásgyerekek sűrű rajban bukdácsolnak kifelé a melegedőhöz, fantasztikus alakok, eltorzulnak s a tóból kiugráló kutyabékákhoz hasonlók.

Korcsolyaművészek ügyeskednek. Csak ő komoly. Korcsolyája halkan karcolja a jeget, mint az üveges ablakvágó gyémántja. Nyárias kabátkáját csendesen emelinti a fagyos levegő. Fejét előreszegzi, lassan, finom kacérkodással adja oda magát a télnek és jégnek, s aztán mindig finomabban, mindig könnyebben, mindig tüzesebben vágtat át a ropogó jégtükrön a fújdogáló szelekkel és a pályán végigkorcsolyázó villamos sugarakkal együtt. Már kibomlik gyűrűs, fekete haja is. A kép szinte álommá torzul. És a princesse lointaine a szivarok vöröslő tűzpontjai között szédítő körívekben, az álmok vakmerőségével karikázik végig újra és újra, mintha egy részeg menád nekivadulásával hódolna a fagynak, s csak néha hajol előre, hogy a jég tükrén megnézze gyönyörtől elhalványodó szlávos arcát. Kicsoda ez a nő? Mikor esténkint elmegy, néhány francia szót vált a kísérőjével. Másnap újra itt van. Én Lermontov egy hősnőjéről neveztem el, akihez nagyon hasonlít.

És a maflák szigete? Ó, maflák szigete is van, akárcsak a báltermekben, csakhogy itt még több a mafla, és a maflák a báli mafláknál is maflábbak. Akár a fizetett melegedőben izzad rájuk a télikabát, akár künn, az ingyenes vashídon fagynak jégcsapokká, elkényszeredettek, leforrázottak és beteg arcúak, mint a reménytelen szerelmesek. A nézőtér itt majdnem érdekesebb, mint maga a színpad. Ottan gubbaszkodnak egy sarokban és nézik, hogyan repül el a felületes, parfümös, gyönyörű élet. Repülni, repülni - zengi valami bennük -, érezni a rohanás mámorát, a szikár fiatalság izmát, s az életről csak annyit tudni, hogy nő van a karunkon, és szép, és az irodalomhoz csak annyit érteni, mint az a fiatal főhadnagy, aki minden évben megveszi a kis füzetkét, melyben legyezőversek és képeslevelezőlap-üdvözletek vannak. Pohosodó, vastag lábú életművészek zengik magukban ezt az ódát, didergő gardedámok és egyéb kisemmizett szerencsétlenek, akik más okokból unatkoztak rá a repülésre. Sántáknak, bénáknak, nyomorékoknak érzik magukat itt a repülés táncversenyén. Ha nem lennének örökösen fáradtak, s egyszer igazán kifáradhatnának. Ha nem kellene nekik is, mint Maupassant vadludainak, folytonosan utánagágogni az elszálló vágyakra. Ha tudnának repülni, harcolni és egyszer kimerülten elaludni. Hisz olyan szép ez a banális téli idill. A korcsolyázás után félhomályos szoba és pirosló kandalló. Kávé és béke, gesztenye és csönd. Ezekkel a gondolatokkal néznek ki könnyező ablakokon a jég szegény maflái. Mintha az orosz leány a havas tájak kegyetlen ruszalkáit bocsátotta volna széjjel, akik meggyötrik a prédájukat, fojtogatják és agyoncsiklandozzák, hogy másnap fáradtan, neuraszténiásan, kék karikás szemekkel ébredjenek, és keserűen ásítsanak a szemtelenül továbbkorcsolyázó életre.

Megindultak a hegyek és a vizek, és a koplaló Föld egy harapásra megebédelt kétszázezer embert. Rengett a Föld - suttogta lihegve ezer távirat -, s én azt néztem, hogyan rengett, remegett és vacogott össze a Lelkünk. A szeizmográf finom műszer. A föld kérgének legkisebb ideges megrebbenését is hatalmas kilengéssel jelzi. Mégis, ezekben az izgatott pillanatokban, mikor a vészhír a villamos szikra őrült sebességével vágtatott keresztül idegpályáinkon át az agyvelőnkbe, úgy tetszett, hogy minden fizikai műszernél, pehelyre is kibillenő mérlegnél, szeizmográfnál finomabb, nagyszerűbb és érzékenyebb valami a Lélek. A messinai föld hullámai lassanként már megjuhászodtak, de a mi szegény, könnyes és fájó Lelkünk még mindig reng. Egy pillanat - és egy táborban voltunk mind. Az amerikai parlament másfél millió dollárt küld annak a nációnak, melynek marhaerős, kemény munkásait még a magyar green-nél is inkább megveti a yankee. Ez a gőgös, kíváncsiskodó, kissé nyegle és nagyon fiatal Budapest is gyászos komolysággal, egy férfi zord nyugalmával fogadja a katasztrófa hírét. Újságszenzáció is alig van. Inkább döbbent némaság és megilletődés. A karácsonyi ünnepek lágy idillje után egy komor finálé forraszt össze mindnyájunkat a ta tvam asi ősi közösségében. Te vagyok én - kiáltjuk a tenger felé, a romváros halottjainak és nyöszörgő sebesültjeinek, és érezzük - jaj! -, mennyire érezzük, hogy testvérek vagyunk velük nemcsak az életben, de a halálban is.

A karácsonyest és a szilveszteréjszaka közötti időben megereszkedik kissé az ember kedélye. Elfelejti a prózát és az egyszeregyet, s valami tisztább, művészibb és megnyugtatóbb után vágyakozik. Egy komoly matematikusokból álló társaság, amely kék csájalángokkal és pezsgődurrogással köszöntötte az új évet, szintén ennek a hangulatnak hódolt, hogy a félig homályos szalonba léptem. Az asztalon, mintha csak társasjátékot játszottak volna, egy hófehér kartonlap volt. A kartonon két párhuzamos vonal. Valaki felkelt, s egy tűt behunyott szemmel, egészen a véletlenre bízva magát, rádobott a síkos kartonra vagy százszor egymás után. Aztán a társaság számolni kezdett. A dobások számát elosztotta azzal az összeggel, mely azokat az eseteket fejezte ki, melyekben a tű a véletlen ötletéből metszette a parallel vonalat. És az eredmény minden esetben ugyanaz volt: a π, a Ludolf-féle szám. Megismételték a kísérletet egyszer, kétszer, háromszor, sokszor; az eredmény egyre pontosabb lett. Az ősrégi szám, melyet még Arkhimedész számított ki, fatális biztonsággal ütötte ki fejét az esetlegességek kusza homályából.

Érdekes volt nézni a tudósok arcát. Egy fiatal, sovány matematikus sápadtan és idegesen kelt fel. Hová lett az egyszeregy igazsága, gondolhatta magában, és hová lesznek a tervei, a valóság szilárd talaja, az élet és minden, ha eszközeit se ismeri, melyekkel oly gyakorlott biztonsággal operál, mint a katona a mannlicherrel? Rejtély marad ez a szám, ősi szimbólum és babonás szeszélye a természetnek, mint a villamosság, melyet csak használunk, de valójában nem értünk?

A másik, egy kövér, körszakállas úr, vállat vont és nevetett. Elméleteket koholtak, disputáltak és veszekedtek. Csak a hófehér aggastyán maradt szótalan, kinek kék szemeiben hit, csodálkozás és nyugalom tükröződött.

Aztán csend lett. És ekkor elmondta, hogy Newton, miután karjával belenyúlt a csillagmiriád titkaiba, és a naprendszer törvényét felfedezte, leborult a földre, és zokogva, a könnyektől sáros arccal imádkozott.

A guillotine hosszú pihentetés után újra működött Bethumben, és Emil Henry feje annak rendje és módja szerint belegurult a fűrészporos kosárba. Mi ezt itt távol, nyugodtan vagy borzongva, helyeslőleg vagy kárhoztatva, egyszerűen tudomásul vesszük. De ott, Franciaországban, egy delirizált tömeg őrjöngő harsogása kísérte a forradalmi szerszám működését. A guillotine még mindig nem az az ártalmatlan eszköz, aminek a világ hiszi. Lázak szunnyadnak benne. A forradalom manói, a gyilkolás véres és kaján játékkedve. A város a kivégzés éjjelén alig tudott aludni a nemzeti örömtől. Az anarchista ellenben, akinek virradó hajnalra meg kellett halnia, nyugodtan szendergett börtöne kemény vaságyán. Tánc dübörgött mindenütt. Zene sikoltozott. Az apák pedig kezüknél fogva vezették a kis franciákat, hogy örökké eszükben maradjon a nevezetes látványosság. Ki törődött a sápadt áldozattal? Estére tréfás kuplék, kegyetlen versikék csúfolták ki a kabarék színpadán. Mi ezt, természetesen, nem tudjuk megérteni. Csak a franciák. Egy atavisztikus ösztön ébredt föl bennük. A halál oly nagyszerű és fekete mulatság. Lehull a fejünk, és mindennek vége. A finom, artisztikus és biztosan ölő guillotine-ban pedig a nemzeti temperamentum láza muzsikál. Nem akasztófakötél ez. Nem hóhérbárd. Még az amerikaiak villamosszékéhez sem hasonlít. Inkább egy finoman rezonáló hangszer, melyben minden francia hagyomány és gloire benne van. Vérünk pirosan fröccsen szét, haló szavunkat elkapja a szél, s a többi a nézők dolga. A halál, a gyász, a baromságig eldurvult kegyetlenség pedig csak egy farsangi komédia.

Pár nappal ezelőtt egy ember feküdt a József körúton. Köd volt, fagy és sötétség. Kinyúlott a deres aszfalton. Orrán-száján patakzott a vér. Lábain csizma volt, mellére kék paraszti guba feszült, és öklődve, erőlködve, köhögve csókolta a részvétlen gyalogjárót. Mindez délben történt. Abban az órában, mikor Budapest utcáin rajokban gomolyognak a járókelők különböző hivatalokból, irodákból és iskolákból. Az emberek pedig rátekintettek, kíváncsiskodtak, s aztán komoly, nyugodt és megelégedett arccal tovább mentek. Némelyik pár pillanatra megállt. Némelyik még vissza is nézett. Némelyiknek talán eszébe jutott, hogy itt segíteni is kellene, rendőrt hívni, telefonálni vagy orvost kiáltani. De senki sem állt meg. Ez egy pillanatkép a mai Budapest lélektanából. Ha egy tízfillérest leejtesz, egész csoportosulat keletkezik körötted. Egyszerre százan kezdik keresni, mert hátha koronás volt a tízfilléres? Ha megállsz egy ház előtt, tíz perc múlva egy tömeg áll mögötted, amely éppen úgy nem tudja, hogy mit bámul és mit vár, mint jómagad. Egy népgyűlés veszi körül az utcai botrány inashősét, az óbudavári reklámkörmenetet, a síkos kövezeten elcsúszott konflislovat, mert ez érdekes és izgató. De egy ember? Egy vérző, vergődő, ájult ember? Istenem, ez egészen más.

A haldokló báléjszakán, hogy a hajnal kékre mázolta a táncterem izzadt ablakait, egy ősz orvos kivette az óráját, s józanul, komolyan és higgadtan szólásra emelkedett.

- Hölgyeim és uraim! - mondotta, és közben igen diszkréten egy ásítást fojtott el. - Állapítsuk meg, hogy a farsang meghalt. Nem szívesen teljesítem a halottkém szerepét. De nekünk, orvosoknak, sajnos, gyakran erre is vállalkoznunk kell. Annál kellemetlenebbül érint ez a feladat, minthogy - önök igen jól tudják - régi jó barátja vagyok Carneval hercegnek, s dús asztalánál nem egy aranyam és nem egy színes ábrándom gurult már el. Harminc éve bolyongok a farsangi báltermekben. Harminc éve nézem kínos haldoklását. A herceg arca egyre sápadtabb, kedve lomha és elkényszerült, s a tánca inkább hasonlít a danse macabre-hoz, mint a túlcsapongó kedv mámoros mozgásához. Joggal beszélhetek így, hiszen szerénytelenség nélkül mondhatom, évek hosszú során háziorvosa voltam. Láttam a fiatalságát. Mellette állottam, mikor egy lázas éjszakán először fröccsent fehér selyemzsebkendőjére a vérhab. Virrasztottam betegágyánál. Most pedig nekem kell konstatálnom, hogy fiatal arcára reáterpeszkedett a végzetes facies hyppocratica, s fájó szívvel bár, de egy orvos és egy tudós méltóságával mondom ki, hogy számára ezen a földön nincs mentség.

A hölgyek és urak fázékonyan húzták magukra ruhájukat, s kíváncsian meredtek a beszélő arcára.

- Igenis, hölgyeim és uraim - folytatta egyre növekvő tűzzel -, ezen a furcsa hajnalon Carneval herceget temetjük. Én ifjúságom összes virágait dobom holttestére. Sajnálom és sírok. Ebben a szomorú pillanatban azt hiszem, hogy együtt éltem vele az egyiptomiak idejében, s a rómaiak florealiáin, én is fűztem sápadt homlokára néhány szerény virágfüzért. Engemet is megigézett a farsangi báltermek pirosan izzó ablaka. Jártam Firenzében, s megfürödtem a riviérai és párizsi farsang konfettizáporában. Szerettem a táncot. Imádtam a cigányzenét. Megértettem a világ szomorú logikáját, amely minden évben legalább egyszer meg akar ittasulni saját jókedvétől, s bolond nekivadultában egyenesen a feje búbjára áll, és örül, ártatlanul, kedvesen, gyerekesen tapsikol összeláncolt kezeivel. Ámde most egyszerre megáll a tánc. A kedv megtorpan. A kacagás elfagy. Mulatni akarunk, és nem tudunk.

Az agg és bölcs orvos megnedvesítette száját maradék pezsgőjével, és így filozofált.

- Bármennyire is fáj hercegi barátom halála, legyűröm önző bánatomat, és mint a tudomány embere, higgadt megfontolással a diagnózist keresem, és megmagyarázom önöknek, hölgyeim és uraim, mi volt Carneval herceg korai pusztulásának okozója. Az orvostudomány már régen beigazolta, hogy egyes bacilusok bizonyos időn belül elvesztik ható vírusukat. A tífuszbacilus vérünk évszázados hozzáedzettsége folytán egészen megjuhászodott. A kolerabacilus szintén. Azt hiszem, hogy a farsang bacilusával épp így vagyunk. Fásak és érzéktelenek vagyunk iránta. A régi, sírva vígadó magyar emberek sehogy sem értik meg a sótalan, tépelődő új generációt, s váltig csodálkoznak lézengő táncán, fanyar mulatságain és sápadt arculatán. Mindörökre eltűntek a régi jó idők. Mi egy új nemzedékkel szemben bizonyára e sajnálkozó öregek szerepét töltjük majd be. Minden tettünkbe az önkritika szól bele. Minden gondolatunkat a modern kultúra mérgezi meg. Ezen a farsangon sok mulatságot néztem végig, s gyakran hallottam, amint a tizenöt éves leány fanyalogva kérdezte lovagját, miért ropják az értelmetlen táncot, és láttam kelletlen mulatásukat, élettelen, mesterséges mámorukat. Mindebből pedig azt a tanulságot vontam le, hogy nemcsak mi öregszünk, kopó, őszülő és fáradó hősei az időnek, hanem az egész emberiség is öregszik, minthogy gyenge, és a kritika szavára hallgat, s ösztönéletet többé nem akar és nem tud élni. A vezényszó ma már végképpen elvesztette hatását. Franciaországban a hadsereg dezorganizálódik. A katona nem akar harcba rohanni, s azt kérdezi, miért lövesse át ok nélkül a koponyáját? A bál hadserege is lázadozik. Úgy látszik, hogy az új kultúra a hadvezéreknek és a bálrendezőknek okoz legvégzetesebb károkat.

A szónok magasra emelte poharát.

- Fájdalom nélkül, egy tudós nyugodt gyászával emelem tehát poharamat erre a fiatal hajnalra s a halott Carneval hercegre. A szívem őt gyászolja. De, bár keserű könnyeket hullajtok érte, büszke vagyok, hogy bánatomat le tudom győzni nyugodt érvelésemmel, és meg tudom magyarázni és el tudom csitítani oktalan lázongásomat. Hitem szerint ez minden nemes és bölcs ember feladata...

Még tovább beszélt volna, de a fekete frakkokon és a színes női toaletteken ideges mozgás futott végig. A férfiak a levegőbe bámultak, a nők ásítoztak. Kisütött a nap. A fáradt táncmulatság berekedt. A cigány is letette vonóját. Álmosan pislákoltak a virrasztó gázlángok is, s a terem szürke sarkában feltűntek a takarítóasszonyok homályos alakjai.

Seperni kezdtek.

Élet, 1909. február 7.

Egy razzia csodálatos fényt vetett Budapest titokzatos életére. Huszonöt-harminc embert találtak egy szennyes csatornában. Egytől egyig degeneráltak, sápadtak, rongyosak. Arcukon az éhség véznasága, el nem mondott szenvedések, tompult fájdalmak redői. Szemükben az állatok félelme. Egy adattal több arra vonatkozólag, hogy Budapest, mint Berlin és London, világváros már. A világvárosoknak nemcsak fényes hangversenyterme van, de éjjeli menedékhelye és csatornaemberei is. A XX. század új trogloditákat teremtett. Nyiszlett, szomorú állatembereket, akik az új kultúra terhe alatt elcsenevésznek és visszafejlődnek az ősi állapotokba. A budapesti csatornaemberek között egész új társadalmi élet fejlődött ki a homály és a trágya gőzös piszkában, új szokások, új erkölcsök, új szófordulatok és egészen új arcok. Csecsemők születtek. Ártatlan gyermekszemek pillantották meg itt először a csatorna beteges napfényét. Betegek szívták magukba évekig a nyomor és a páriasors keserű filozófiáját. Ezek a fásult, közönyös, züllött emberek erről természetesen nem tudnak beszélni. Csak fantáziánk rajzolhatja ki híven, rikító kontúrokkal az ő fekete csendéletüket. Fönn a dübörgő kocsiút s a villanyfényben fürdő aszfalt. Lenn csöndes nyivákolás, mamlasz tevés-vevés, álmos, buta, céltalan elernyedés. A csecsemő az anyjához szorul, ha megremeg feje fölött a kőút. Azt hiszi talán, hogy az ég mennydörög, s a világ vége közeledik. Pedig mindössze csak egy eszeveszett automobil száguldoz tovább, amelyen frakkos urak és parfümös hölgyek sietnek egy jótékony célú hangversenyre.

Az árvíz hamarosan megteremtette a maga romantikáját. Csak apró szenzációkat, kedves kellemetlenségeket hozott s nem a régi legendás árvizek rémületét. A folyó egyszerűen leadta vizitkártyáját. Mi pedig nyugodtan járkálunk az árvíz mellett, nézve a víz alá borult földeket, az utászkatonákat, a lesbeálló fotográfusokat, minden szerencsétlenség elmaradhatatlan kísérőit. Szenzációs bizsergés futott át az emberek idegein. Az árvíz. Csakugyan ilyen az? Sokan kíváncsian ültek be a csónakba, vajon mit éreznek akkor, ha ismert földek fölött imbolyog tovább a ladikjuk. Egy vidám kamasz óriási vizesteknőben helyettesítette az árvízi hajós mentő szerepét. A főváros pedig úgy tekintette a kis meglepetést, mint egy kedélyes farsangi tréfát. Nevetett, tréfálkozott mindenki, még a kárukat vallottak is. Lemosolyogtuk a picike katasztrófát, amely mint a nagy világszerencsétlenség kis morzsája jutott hozzánk. Kacérkodtunk vele. Mert, jegyezzük meg, a szerencsétlenség is csak akkor imponál nekünk, hogyha torkunkra forrasztja a szót. Máskor csak lenézzük, felfricskázzuk, és vagy komikus lesz, vagy romantikus. A budapesti árvíz is romantikus. Pocsolunk benne. Lubickolunk a szenzációban. Nevetgélünk. Ha a viharzó Atlanti-óceánból kimerünk egy lavórra való vizet, a tenger a fehér porcelán edényben megjuhászodik, és a csodálkozó gyerek hiába keresi benne a hajóroncsoló és emberpusztító vihart. Belecsap a tenyerével és kikacagja haragját. Olyan gyenge, olyan szegényes a haragjától megfosztott tenger. Olyan komikus, olyan romantikus egy ártatlan katasztrófa.

Januári hajnalban heves torokfájásra ébredek. Mellettem a szekrényen gyertya áll őrt, mint egy katona. Arany alabárdja ide-oda mozog a sötétségben.

Gyermekkoromban mindig azt kívántam, hogy egy kicsit (nagyon kicsit) beteg legyek. Most eszembe jut ez a kívánság. Mosolyogva veszem észre, hogy mennyire nem változtam azóta. Csiklandó öröm most is - félig lustaság és félig affektáció - elgondolni, hogy beteg vagyok, de oly jólesik, és örülök, hogy egy enyhe és majdnem idilli toroklob árán jutok hozzá. Újra végigélem a betegek hajnali mámorát. Az utcán már füstölög a köd. Ez az az óra, mikor a betegek fölülnek az ágyban, és a láz elmúltával a hideg, tiszta fehérneműkre simulnak, és teljesebben, szebben, különösebben fogják át mindazt, ami szép és izgató az életben.

Az ágy csak a lusták és a nyárspolgárok heverőhelye. Azok, akik értik a tárgyak titkos lelkét és azok, akiknek arcát és ujjait átlátszóvá tette a betegség, egész életre megszeretik, s nem közönségesen, ínyenc módjára tudják élvezni. Valahogy hozzátartozik az esős napok idilljéhez, és jobban, mint a szamovár és a félhomály. Nem is olyan kicsi, mint az asztalos hiszi. Végtelen, mert a betegek végtelennek álmodják. Mihelyt rá vagyunk utalva, a birodalmunkká válik, kitágul, megnő, mérhetetlen fehér síkság lesz, melynek a beteg a cárja. Emlékezem hosszú betegségekre, izgalmas utazásokra, melyek csak abból álltak, hogy fejemet a kispárnától az ágy széléig toltam. A beteg fölosztja az ágyát, mint egy sakktáblát. Berendezkedik egy egész életre, és szabályai vannak, tilalmai, titkos örömei és vágyódásai, melyeket mind csak az ágy határoz meg és a padlat cifrasága, vagy a falon függő perzsa szőnyeg figurája tarkáz. Tudom, hogy sokszor nagyon boldoggá tett egy semmiség, egy tárgy és az otthoniasság, a nyugalom kéjét keltette föl bennem akár a nyakamon levő borogatás langyos nyirka is.

Ilyenkor minden szebb. Az elgyengült érzékek kifinomodva kóvályognak másvilági régiókban. Soha ilyen tüzes rubinrózsát nem láttam, mint az orvosságos üvegem. A paplanon pihenő kék könyv a kék eget hazudja. A gyomor új ízekről képzeleg. Csodálatos étlapot állít össze magának, s szakácskodik, kotyvaszt. Embereket látok magam előtt, akik forró és illatos levest esznek, folyékony aranyat kanalaznak. Az orr új illatokat szimatol. A szem gyengédebb színárnyalatokat lát. Az egész élet hihetetlenül kívánatosnak és sokszólamúnak tetszik. Valami fojtogató mámor szorítja a torkomat, hogy kiáltani, hallelujázni szeretnék, eltelni az élet vidámságától, minden dolgok kacagó optimizmusától, és megérteni, mi ez a fölszabadulás, amit csak ilyenkor, szomjas és éhes érzékekkel érezünk. Én hajnali játéknak nevezem, mert a napfénnyel vége van. Telerakjuk paplanunkat kincsekkel, örömmel, de reggelre csak üres kézzel kotorászunk hűlt helyén. Nincs sehol. Akárcsak azok az ezüsttallérok, melyeket éjjel a hold pottyantgat az ágyunkra, a kezünkre, és reggelre megfakulnak, kicsurognak ujjaink közül és a nap arany tócsájában egyszerre semmivé olvadnak.

Szemben, a másik házban, melynek ablaka kivilágosodik, egy család reggelihez ül. Az ablaküvegen át bámulom őket. Halkan, szertartásosan esznek. Roppant furcsának találom, hogy mind - mintha csak összebeszéltek volna - a fejökben levő lyukba, a szájukba dugják az ételt. De maga a kép - lámpafény és kávé - nagyon finom. Ki fest, mondjátok, ki fest ilyen impresszionista képet?

A lázam lassan kúszik fölfelé, egyre fújja vad réztrombitáit. Paplanom olyan piros, mintha lángolna. Valaki beszél mellettem. Tegyé-tek be az aj-tót. Éppen háromnegyed óráig tartott, amíg kimondta. Még most is mondja. Hogy lehet ilyen lassan beszélni...

Néhány szelíden öregedő úr s egy nyugalmazott katonatiszt civilben, nádpálcával a kezében tétovázik itt az üvegteremben, a kora március citromsárga napfényében. Ebédidő van. Ilyenkor üres a bélyegkiállítás, elnémul a diákok verébkoncertje is, és a déli csend magányában emlékeket gyűjthet a podagra, és kedvére könnyezhet a szentimentalizmus. Magam is úgy állok itten, mintha messze útról jöttem volna, és a viszontlátás áhítatos perceit élném végig. Kissé sápadtan és mosolyogva köszöntöm régi ismerőseimet. Mind megismer. Én pedig csendesen elbeszélgetek velök azzal a tétlen és időpazarló ábrándozással, amivel néha kinyitom az emlékesládám, és kezem régi írásokba, sárga levelekbe botlik, s akarva, nem akarva elolvasok egyet, azután egy másikat, majd egy naplótöredéket, egy-egy papirosszeletet, és észre sem veszem, hogy rövid óra alatt éveken át futott a gondolatom, és magamba veszve végigéreztem az egész múltat.

- Csak jöjj közelebb - mondják a bélyegek a halk teremben -, hiszen jól ismerünk tégedet. Hírt hozunk az idő messzeségéből, a diákkorod és a fiatalságod bánatos üdvözletét. Te nem látsz bennünk henye papirosszemetet, és jól tudjuk, bármennyire is titkolod, hogy színes foltjainkban illúzióidat keresed, akárcsak ez a pár öregúr s ott az a penzionált, mogorva tábornok. Ne szégyelld magadat. Mi is voltunk egykor fiatalok. Ez a sok-sok lelketlen papírrongy évekkel ezelőtt még repülni tudott, szárnyaira kapta a holt papirost, és szállt, szállt idegen földeken és bús mezőkön és holdas tengereken, mint Amerika őserdeiben a színes kolibrik. Csak most rokkantunk meg. Mikor üveg alá nyomorítottak, felgombostűztek, és a postabélyegző vén fekete ráncokat mart színes arcunkra, hogy emlékei legyünk az időnek, néhány izgalmas pillanatnak és sápadt bolondoknak a múltról beszéljünk.

- Emlékszel-e még ránk? - folytatta a beszédet egy halványlila amerikai bélyeg, melyért egyszer odaadtam minden vacsorapénzemet. - Emlékszel-e a fantasztikus estékre? Távol a világtól, a kis vidéki városban, egy szoba árnyán, ahol minden átok, neuraszténia és orvosságosüveg találkozót adott egymásnak, mi jó barátok voltunk és értettük egymást. Senki se tudott oly szeretettel simogatni bennünket, mint a te átlátszó, sápadt kezed. Mi pedig, cserében érte, fantasztikus álmokat gyújtottunk ideges szemeidben. Eltemetve, ismeretlenül, a négy fal között érezted a Tér és Idő minden szenzációját. Emlékszel a téli esték képzelt utazásaira? Mikor lehunytad látó szemeidet, és együtt robogtunk? Mikor Izlandban jártunk, és a Szahara homokján hancúroztunk? Te nem úgy szerettél bennünket, mint a többi hóbortos nyárspolgár. Mindig eltaláltad, kihallottad és kitapintottad a titkainkat. Hogy ki volt a levélíró? Hogy mikor és hol ragaszthatta fel a bélyeget? Hogy él-e még, vagy már réges-régen meghalt? Hogy gyászt vagy örömöt cipeltünk-e a messzeségbe? Megláttad a kezek tapintását, a csókot, amit a lány izgatottan lehelt ránk, és a türelmetlenséget és az ujjongást és a kétségbeesést. Tudtad, hogy férfi küldött-e bolyongani vagy nő, és láttad a nő arcát. Emlékszel-e e

Szótlanul bólintok, és tovább-ballagok. A falról azonban újra és újra ismerősök köszöntenek.

- Én - mondja egy csokoládébarna gyarmatbélyeg - a kincs, a gazdagság, az elérhetetlen voltam teneked.

- Én a pompa - feleli Perzsia napsárga bélyege.

- Én egy tavaszi délutánon repültem be hozzád - beszéli a másik -, úgy, mint egy kék Ilonka-pillangó. A kert virágba borult, s a barna asztalon a pohárban ibolya párolgott. Még mindig szagos vagyok a tavasztól.

- Én egy torokfájás emlékét hozom eszedbe - figyelmeztet az Uruguay ismerős mérlege.

- Párizsról először az én karcsúságom hozott neked hírt - cseveg szeretetreméltóan a kék francia bélyegen nyújtózkodó hölgy -, és gyakran megjelentem bolondos gyermekálmaidban karcsúan, fehéren, lepel nélkül. Akkor szerelmes voltál. Nappal aludtál és verseket írtál.

- Mi vagyunk az egzotikum, a csoda és mese - csicsergik lármás zajongással Kelet rikító bélyegei. - Ez a nyugodt, tojássárga szín pedig ópium volt a lázadnak. Az a hússzínű izgató méreg. Ez a zöld az oázisok mesebeli nyugalmát lehelte rád. A bélyegkönyvben láttad először a labuani tigris lomha, bajszos pofáját, és a Jóreményfok háromszöge, Granada nyúlt paralelogrammája távoli mesék különös ábrándjait keltette benned. Ez a karamellszínű, mely vén patikák barna dobozaira hasonlít, ősrégi országok rozsdás ódonságait idézte föl. Kongó bélyegeiről legyeztek először a lankadt délszaki pálmák. És sohasem jártál messzebb, izgatóbb helyeken, még álmodban sem, mint mikor Nicaragua tájait, Bosznia meggyszínű szikláit vagy a piros török félholdat bámultad.

A sok-sok emlék között felfedezek egy ütött-kopott, majdnem feketére égett, sárga pettyes arab bélyeget. Erről a kis papírdarabról évekig álmodoztam.

- Megismertél? - kérdezte szelíd hangon. - Még mindig hálás vagyok azért a bájos meséért, amelyet egyszer költöttél rólam, amikor betegen feküdtél, és apád egy este ajándékul kis piros paplanodra tett. Akkor sokáig bámultál engemet. Fejedben csörömpölt a láz, szemhéjaid nehezek voltak, és szemed fájt, mintha homokot szórtak volna bele, de te rólam képzelődtél, és azt álmodtad, hogy Arábiában vagy, és a láztól eltorzult óriási lámpa Afrika vörnyeges napja. Tudod még a mesét? Engem egy szép arab leány ragasztott szerelmes levelére. Annyi ideje volt csak, hogy berohanjon a sátor rózsaszínű félhomályába, és ott az izzó délutánon csengő füllel, kiszáradt torokkal, félig álomba, félig imetten, egy utolsó csókot nyomjon rám tüzes szájával. A barna kis kezecskék sután kapkodtak, és így történt, hogy a tájkép beszakadt. De azért a levél elment, vágtatott vonatokon, hajón, irtózatos sivatagokon, viharos vizeken, és végre céljához ért, és bánatos boldogságot vitt a fehér kis levél egy fekete embernek.

- Emlékszem - mondtam és kifelé tartottam.

- És rám? - kérdezte egy amerikai bélyeg, amelyen tenger hullámzott, és a habok taraján egy hajó küszködött előre.

- Tereád is. Te vagy az óceán. Ez a fakult, zöld festékpocsolya a Csendes-óceán. Sohasem láttam nagyobbat és végtelenebbet. Ha néha a függőlámpa alatt néztem, szinte szédültem, és tengeri betegséget kaptam. Ez maga a végtelenség. Azóta pedig jártam tengeren, hatalmas angol kolosszusok rohantak velem, és három napig sírtam irtózatos orkánban Itália partjainál, de nekem mégis ez a festett élet, ez a valóságot megcsúfoló kép a vizek poézise, melyet képzeletem tágított ki a végtelenségig.

- Még ma is?

- Most, hogy itt bámulom, szinte újra félek, hogy a haragos víz kiönt a kis bélyegekről, és elfullasztja a világmindenséget. A fiatalságom szeszélye tombol benne. Van-e valami, ami ezzel az akaratos, mindenható erővel felveszi a versenyt? Még ma is olyan féktelenül csapkodnak a habok. Hallom dörgedelmes morajlásukat. A színek éppoly diadalittasan ujjonganak. Csak mintha a gőzös ment volna egy kicsit, nagyon kicsit tovább...

Elharaptam a szót. A teremben már senki se volt. Magamra maradtam, és ijedten hallottam, mily érdesen visszhangzanak a lépéseim.

- Csalódol - búcsúzott tőlem a bélyeg. - Ez a gőzös még mindig ugyanazon a helyen van. Nem veszed észre? És nem veszed-e észre, hogy itt minden papirosban egypár eltemetett éved szunnyad, és minden olyan, mint volt azelőtt, csak neked tetszik különösnek, ijesztően megváltozottnak és távolinak? Nem. Mi megmaradunk a magunk helyén, és a kép nem mozdul egy gondolatnyit sem, csak te távozol tőlünk mindennap egy kicsit, nagyon kicsit, hogy észre sem veszed, és lassan-lassan majd egészen elsiklunk előled, és elsiklik minden illúzió, minden hazugság és bolondság, amit szépségnek nevezel még, és így, egészen így siklasz el te is... Isten veled.

Az Ember! Az öreg, orosz csavargó-filozófus, Luka, beszélt nekünk először az Emberről. Arról az emberről, amelyiknek nincs arca, bajusza, szakálla, és nincs ruhája, és nincs teste, csak lelke van, és mindnyájunk felett ott lebeg egy láthatatlan gondolat alakjában, és így, testetlenül, páraszerű elvontságában is több mint én, te vagy ő, több mint mindnyájan együttvéve. Az ember öntudatra kélt az agyvelőnkben. Sok-sok arc halványodott el, és a szárnyaló extázis lázában egy arcot láttunk csupán. Millió arc helyett egyet. Millió ember helyett egy embert. Mindössze pedig csak annyi történt, hogy az embertől, mindennapi ismerősünktől, kedves vagy nyűgös barátunktól elérkeztünk egy érett, magasabb ismerethez, az Emberhez.

Gondoljuk végig ezt a gondolatláncot, s higgyünk a becsületességében, higgyük, hogy ez nemcsak szóvicc és nem afféle émelyítő helyesírásjáték, amely nálunk az újszerűség örvén, néhány jelentéktelen talmi-modern jóvoltából székében pöffeszkedik. Ez a szó az emberi öntudat kezdetét jelezte. Ebből csírázott ki az új ember hitvallása, s ha ez nem születik meg, talán ma sem írhatok a gyermekről, arról a gyermekről, akiről Magyarországon már három éve beszélünk.

A parkban apró emberkék rablót és zsandárt játszanak. Ártatlan játék, és mégis itt egy társadalom, egy elzárt kaszt éli az életet. Egy ideig babusgattuk őket. Szántuk, lemosolyogtuk és korholtuk. Vagy nagyképű hencegéssel velük selypítettünk. Sok idő kellett ahhoz, míg beláttuk, hogy ez a játék igaz, s a gyerekszoba küszöbe előtt mindnyájunknak félelemmel, komoly döbbenettel kell levenni a kalapunkat. Egy idegen világba lépünk. Lenézzük azért, mert nem értjük meg? Lehet, hogy ezek az okos szemű kisemberek a túloldalról ugyanezt teszik velünk, bajszos, öreg gyerekekkel. Mert ha ezerszer is háborúsdit játszanak, ők viselik igazán a háborút. A természettel, a családdal, a társadalommal és más sok bajjal, amelyet mi már csak sejteni tudunk hűvös magaslatunkról.

Az élet áll velük szemben, s keserves, kemény, idegroncsoló hadviselés az, amivel meghódítja maga számára. Ma még talán csak az fáj nekik, hogy otthon lenézik őket, és nem veszik egészen emberszámba. Holnap már egész egyedül lesznek. Jön egy forró, virágos május, mely úgy tüzel, mint a pokol, és átfűti buja melegével ártatlan gyermekágyukat, és egy éjjel riadtan kelnek, vizet isznak, s a tavaszi holdsütésben fehér meztelenségeket látnak. Nem, ezek a gügyögő emberek nem játékbábuk. Egy mikrokozmosz mindegyik. Mindegyikben egy ember alszik. Vágyak, tervek, célok, háborúk, jövendők, verseskönyvek, sejtések, nagyszerű lehetőségek költészete. A pszichológus leül melléjük a földre, mint egyenlő az egyenlőkhöz. Orvos, nyelvész, társadalomtudós, jogász figyeli a paprikajancsi és a kereplő mellől suta gesztusukat, szóbotlásukat, és könyveket ír az ő bölcsességükről. Nincsen gyermeknaivság. Nincs bohó, mulattató, nyegle gyermek. Mindegyik egy komoly Werdender. Egy leendő ember.

Az Országos Gyermekvédő Liga ezen a pszichológiai igazságon vetette meg alapját. Nemcsak emberies részvét és az emberi öntudat gondolata vezette Karsai Sándor doktort, a gyermekvédelem ezerkezű apostolát, de az a mély belátás is, hogy van külön gyermeköntudat, s hogy a vaskesztyűs törvény már merev hajlíthatatlanságánál fogva sem védheti meg egészen a vibráló, folyton változó, rugékony gyermeklelket. A magyar gyermekvédelmi törvény majdnem ideális. Mégis száz és száz kibúvó akad, s a paragrafusok görbéin évente sok gyermek boldogsága sikkad el. Találni kellett egy formulát, amely túl a törvény általánosságán, a cikkekbe nem gyömöszölhető szubtilitásokra vonatkozik. Éppúgy, amint a becsületemet is csak egy bizonyos határig védi a törvény, s erkölcsi finnyásságaim oltalmáról párbajjal vagy becsületbíróságokkal saját magamnak kell gondoskodnom. Az Országos Gyermekvédő Liga etikai igazságokat keresett, s a formulát megtalálta.

Ma már az ország legkülönbözőbb részein tizennégy gyermekotthonban nőnek emberekké az elhagyott kis magyarok. Afféle ideális falanszterekben, ahol Platónnak nem kell szolgamunkát végeznie és borsón térdelnie. Ha álmodozni akar, álmodozhat. Ha festésre van kedve, ösztöndíjat kap, külföldre megy, és piktor lesz belőle. Minden vonalon az egyénesítés munkája folyik. A lelki abnormitásokat bölcs pedagógusok nyesegetik. Kilencéves perditák szelíd és okos családok körében a falu tiszta levegőjéből szívják az egészséget és az új életet. A kis zsiványok, betörők, gyújtogatók és gyilkosok elé pedig egy munkás jövő perspektivája nyílik, és saját szemükkel láthatják, hogy a földön ugyan nincsenek csodák és angyalok, de vannak okos, igaz és jó emberek, akik újra kezükbe teszik vissza az életüket.

Ilyen komoly háttér árnyalja azt a zajos és tarka áprilisi gyermekünnepet, amely szimpatikus reklámlármával és kedves tolakodással csilingel bele a magyar tavaszba. Anglia és Franciaország már tavaly érdeklődött a mi ünnepünk iránt. Most Japánban tartottak róla előadást. Megdagad bennem a lohadó magyarság, ha arra gondolok, hogy a gyermekkultusz a mi specialitásunk, s a gyermek, ez a vén ázsiai szó az ugor idiómában emelkedett először eszmei jelentőségre, és legeslegelőször itt telt meg nyugateurópai humanizmussal és reális tartalommal. Másutt még a gyermek pisze kedvességeiről fecsegnek. Mi azonban minden náció előtt felismertük, megszerettük és megmentettük a Gyermeket.

A Hét, 1909. március 28.

Minden értékes emlékünk a gyermekkorban van eltemetve. Akkor látom ezt igazán, mikor néha magamba mélyedek, és ások, ások az évek rétegein, s minél mélyebbre hatolok, annál több aranyat lelek. Ez az arany, ha vén is, ha repedezett is, a régisége által csak értékesebb a szememben, mint az archeológus előtt. Arcom elé tartom. Napokig vesződöm, míg kibetűzöm titkos hierogliefjeit. Sokszor hetek, hónapok kellenek ehhez. Végre megtudom az aranylelet eredetét, érzem hozzámtartozóságát, hogy ez egykor az enyém volt, egy volt velem, s hogy minden finomság, szavakkal és írással ki nem fejezhető szubtilitás a földben pihen, mélyen az évek rétegei alatt, s annyira eltűnt, mint a gyermekkorunk kacaja és könnyű melankóliája.

Platón beszél egy emberről, aki születése óta börtönben él, sohasem lát napfényt, s aztán egyszerre kilép a világba, és megrohanják a napfényes, illatos, lármás impressziók. Ilyen emberek vagyunk mindnyájan a gyermekkorunkban. A lélek még szűz, beíratlan fehér lap. A szem szomjasan issza magába a benyomásokat. A fül idegei érzékenyen rezdülnek meg egy szellő fuvalmára is. Az orr sohasem érzett illatokat szimatol. Az új ember mohón akarja az életet, és vágyó öleléssel fogadja magába a színt, a zajt, az illatot, az egész világot.

Ez a differenciálódott gyermeklélek azonban nemcsak a nyers külvilágot appercipiálja, hanem tovább megy, és a kárpit repedésén néha a legtitkosabb mélységekbe is bekukucskál. Nem ismerek komplikáltabbat a finom gyermekléleknél. Mi éljük az életet, tudomásul vesszük vagy kritizáljuk, s a magunk feje szerint alakítjuk. A gyermek azonban érzi. Sok év szállt el fölöttem nyomtalanul. Nem emlékszem rájuk. A gyermekkor éveit azonban még ma is meg tudom különböztetni egymástól. Mindegyik tavasznak volt valami különös parfümje és zenéje.

Ezekből a gyermekkori tavaszokból maradt reám egy értékes emlék, valami édes szorongás, valami várakozás és fájdalom, a tavaszi gyász, amely még ma is állandóan kísért, ha megindul a természet ütérverése. A szelíd tavaszi napokon végtelen melankóliával hajolt fölém az ég. Órákig szótalanul bolyongtam a sötét kertben. A megváltás misztériuma nehezedett rám.

Ha az orgonabokrokat behavazta az április, és az ágak közt halványzöld árnyékok lebegtek, a halálról gondolkoztam. A nagyhét hangulata követett mindenfelé. Nem volt menekülés. A templom utánam jött. A szobában oly fojtóan párolgott az ibolya, mint a tömjén. A gyengéd verőfény a délutáni templomok szomorú plein airjét hozta eszembe. A fák sötét sátorában egy hűvös gyónószéket sejtettem. Lihegve, szívdobogva, síró kedvvel álltam a tavaszi gyászban, és ebben az öngyötrő, neuraszténiás szenvedésben túlvilági örömre várakoztam, és néha már hallottam is az ujjongó húsvéti harangok zenéjét, a megváltott világ boldog sóhaját.

Addig azonban lassan, sötéten, nehéz szomorúsággal jöttek a napok. Tavaszi délutánokon kigyúltak templomunkban a picike, fényes gyertyalángok. Szokatlan káprázatban reszketett a világ. Az ég úgy feszült ki fejem fölött, mint valami kék selyemmennyezet. Hangtalan lépésekkel mentem ki a temetőbe. A kálvária dombján egy csonka kőangyal szomorkodott. Néztem az eső mosott, elfakult, vézna szentképeket, és úgy tetszett, hogy ezek is fájó szemrehányással tekintenek reám, és szomorúbbak, mint egyébkor.

A templomokban pedig ezalatt csendesen folyt a misztikus haldoklás. Lábujjhegyen suhantam be, mintha betegszobába lépnék. A feldúlt oltárokon ijedt rendetlenség, egy rendkívüli fájdalom ziláltsága, emberfölötti gyász és sejtelem. A haldokló ágya mellett virrasztottunk. Átszellemülten meredtek a fehér arcok a délután sárga félhomályába, fekete olvasók kígyóztak az imádkozó kezekre, csak a homlokokon derengett a feltámadás reménye, és hit, rendíthetetlen bizalom, túlvilági extázis.

Micsoda színekkel festette ki a friss gyerekfantázia a megváltás misztériumát! Arról gondolkoztam, minő lehetett a Getsemane-kert, A mi kis kertünket is egyszerre átalakította a tüzes képzelet. Olajfák borultak a fejem fölé. Félénken lépdeltem a fekete lombalagutakban, s a göröngyökön titkos nyomokat, történelmi hangulatokat kerestem. Éjjel gyakran kilopózkodtam ide. Távol néhány ablak villant fel. Talán éppen ilyen szeles, csípős tavaszi éj lehetett akkor, talán éppúgy világított a távoli rőzseláng, amely mellett durva római katonák és vihogó cselédek melegedtek, talán éppily halkan kelt a fehér holdvilág a felhőtelen boltozaton. Ezekben a pillanatokban egész közel lépett hozzám a Megváltó, aki mindig szerette a kisdedeket. Láttam az arcát.

A böjttől és a szenvedéstől sovány volt és jóságos és szelíd és lemondó. A nagyhét napjaiban mindig legközelebb van hozzánk. Szenvedése, megalázottsága és halála érezteti velünk, hogy istenember volt, isten és ember. Emlékeztek a bibliára? Itt a gúny, a lekicsinylés minden momentuma fel van sorolva, ami emberi méltóságunkat sérti, és emberies részvétet, testvéri bánatot kelt fel bennünk. Nemcsak az arcát látjuk. Nemcsak fényes, könnyes szemeit. Nemcsak töviskoronás fejét. Látjuk egész nagyságában. Vörös, királyi palást leng szomorú alakján. Kezében, sápadt, szelíd ujjai között - királyi jogar helyett - egy hosszú, törékeny nád himbálózik, s rézarcú, buta, gúnyos katonák hajlonganak előtte.

Ezek az impressziók ma is úgy élnek bennem, mint a legelső impressziók, amelyeket a világtól kaptam, és elveszhet mindenem, de ez a kép és ez a szomorúság örökké az enyém marad. A termékeny gyerekkor égette belém. És minden tavasszal újra látom ezt, és érzem a szomorúságot, a tavaszi gyászt. Feltalálom régi kertek homályában, szobák mélyén, és fantáziám újra a Kedron patakja körül tétovázik, ahol az isteni színjáték folyt le.

Évekkel ezelőtt egy könyvben is megtaláltam. A gyermekkorom tiszta álmait találtam meg Csehov egyik novellájában, megtaláltam azokat a különös, mély és többé föl nem idézhető hangulatokat, amelyek a szálló idővel eltűntek, s vagy meggyőződéssé szilárdultak, vagy tudássá és gondolatokba mélyültek.

Egy teológus a hűvös tavaszi erdőn ballag át. Azután betér egy családhoz. Letelepszik a tűz mellé, s vacsora közben elbeszéli a nagyhét eseményeit, ahogy a biblia írja le, egyszerűen, az igaz fájdalom igénytelenségével, a maga szavaival. Arról a fülledt, végzetes éjről szól, melyen Péter háromszor tagadta meg az Urat.

- És erre - mondja - harmadszor tagadta meg Jézust. És azután nyomban kukorékolt a kakas, és Jézus távolról ránézett Péterre, és Péternek eszébe jutott az Úr szava, amit a vacsoránál mondott neki... Eszébe jutott, összerezzent, kiment a teremből és sírt, sírt keservesen... Az írás ezt mondja: "Péter pedig kiméne, és síra keservesen." Képzeljétek el: egy csöndes, sötét, nagyon sötét kert, s a csöndben alig hallani a tompa zokogást...

Ezt a kertet láttam a gyerekkor álmodozásában. Ezt a fájdalmat éreztem a tavaszi gyászban. Ezt a fojtott, szomorú, csukló zokogást pedig hallottam, egész jól hallottam a kertünkben, a tavaszi éjszaka csendjében.

Milyen nyugodtak!

Pár héttel ezelőtt véletlenül a szemklinikán voltam, és orvosi várótermekben forgolódtam, ahol a fogadószoba ajtaja felé pislogó, fájó, véres szemek sandítottak a fekete szemüvegek alól. Most erre gondolok. Magam elé idézem a képet, és újra látom a szobát, az ideges embereket, akik különböző szembetegségek alakjában ízelítőt kaptak az örök éjszaka alkonyatából, és türelmetlenül, furcsán, majdnem rosszakaratúan vizsgálták egymást. Itten ebből az idegeskedésből semmi sincsen. Úgy érzem, mintha sok hányódás után végre célhoz értek volna. Ez a közöny, ez a hűvös csendesség, ez a feketeségbe olvadó megbékélés szinte fölséges. Olyan, mint a ravatal békéje az élet kapkodásával szemben.

Hogy miért vagyok itten? Magam sem tudom. Egy délután, mikor minden csupa szín, szúró fény és őrült áprilisi kékség, eszünkbe jut, hogy valahol távol egy külön társadalom éli a maga életét, ismeretlen emberek, akikre eddig csak néha, akkor is futó bizonytalansággal gondoltunk. A szemrehányó vágy egyre erősbödik. Ez a vágy az, ami sokszor arra késztet, hogy megszólítsak idegen embereket, vagy hogy este hazamenet betekintsek alacsony ablakokon, s a családi intérieur békéjéből magam számára is lopjak egy kis nyugalmat, és egy óvatlan pillanatban mélyen, komolyan, férfias kíváncsisággal meredjek bele egy ember arcába, aki még csak nem is sejti, hogy élek. Most idehozott a vakok közé. Figyelem őket és önmagamat.

Milyen az életük? A nyugodt, szoborszerű arcok nem felelnek. A látogató pár perc múlva észreveszi ezt a különös kapcsolatot, mely közte és a vakok között jött létre. Amint őket idegessé teszi az én ismeretlenül itt kóválygó hangom, engem éppúgy sért, bánt, izgat magukba süllyedő arcuk mozdulatlansága. Egy önmagába visszatérő, zárt vonal az egyéniségük. Nekem zajt kell csinálnom, hogy észrevegyenek. Innen, a házikápolnájuk egyik padjáról bámulom csendes gyermekarcukat. Mostan zúg az orgona, ezüstösen zenélnek a misecsengők, illatszimfóniákat muzsikál a felhőző tömjén, és ők egészen boldogok, a vonásaikról olvasom le, melyek mintha valami túlvilági hangverseny élvezetétől szellemülnének át, nyugodt harmóniába simulnak. A fülükkel hallják, az orrukkal szagolják a láthatatlan misztérium közelségét, s összetett kézzel, előremeredő szemmel néznek az oltár felé. Soha ilyen szép szemeket. Ez topáz, az türkisz, a másik tiszta smaragd, amaz fekete, mint a borostyánkő. Vajon nem fáj nekik, hogy sohasem látják? Hogy magukat nem ismerik? Egyik finom arcú leány végigsimítja arcát. A tenyerével nézte meg. Ebben az eleven tükörben bámulja szépségét minden reggel. A vakok mind hiúk.

A kisfiúcskák és a leányok talpig fehérben letipegnek a lépcsőkön. Vége a neoromantikus idillnek. Most megkezdődik a köznap. Biztosan cikáznak szét a széles folyosókon. A kertben labda puffan, katonásdit és fogócskát játszanak, s hangosan visítanak hozzá. Ez az élet nem is olyan szomorú. Az apró leányok fontoskodóan összedugják a fejüket, suttognak, fecsegnek, kritizálnak, folyik a pletyka, s akárcsak iskolaudvarokban tízpercek alatt, a felvilágosítás művészete. Csak egy kis fiú áll mozdulatlanul. A falhoz támaszkodik, és világtalan szemét a napra fordítja, mert holmi sötétvörös derengés alakjában még mindig érzi a fény csiklandozását. Órákig eljátszik így a nappal. Mint valami nagy aranypénzzel, amely leszáll, hozzáhajol s az ölébe hull.

Fönn a zeneteremben felzendül a zongora. Sehol annyi zenetehetség, mint közöttük. A vak fantázia szabadon csapong az elvont fogalmak között és a matematika tévesztő kacskaringóin. Egyik bámulatos fejszámoló. A másik kész zongoraművész. Leginkább Chopint szeretik, mert majdnem mind hamar lágyulók és hiperesztéziások. A zene önkívületbe emeli őket. Többen mondták, hogy hallatára, színeket látnak. Beethoven piros, Mendelssohn világoskék, Chopin halványzöld. Ebben a kis társadalomban azonban más művészek is élnek. Egyik leány például boszorkányos ügyességgel mintázza a természetet, s agyagból gyümölcsöket, kocsikat, fantasztikus madarakat gyúr ki. A másik, alig tizennégy éves, költőnő.

A látogató már nem is érzi fölényét, amivel ebbe az intézetbe lépett. Kissé csalódva, kissé pironkodva ballag tovább. A lépcsőn gyermekek jönnek óriási könyvekkel a hónuk alatt, melyeket az ő érzékeny, látó ujjukkal olvasnak. Most "Braille-ba teszik" a Karthauzi-t. Milton Elveszett paradicsom-át olvassák. Ez egy darab kultúrvilág, amelynek külön törvényei vannak.

Magam is érzem a nyomását. Mióta itt vagyok, egy gesztussal, egy mozdulattal gyakran utasították vissza az én atyáskodó és könnyes kíváncsiságomat is, minthogy bizonyára kissé fennhéjázónak és tudákosnak találták. Mintha lenéznének. Mintha idegen, erőszakos hangom kellemetlen vendég lenne ebben a nyugalmas világban. Ez a hang pedig megmondta nekik, hogy ki vagyok, és rajta keresztül bizonyára egész határozottan látják magas alakomat, borotvált arcomat, fürkésző tekintetemet. Talán komikus is vagyok. Hisz nekem meg kell fordítanom a fejem, ha valamire ránézek, és a szemem ki kell meresztenem, buta buzgósággal a tárgy felé kell irányítanom. Mennyivel egyszerűbben látnak ők. A nervus trigeminus egyik titokzatos ágával messziről megérzik testem tömegét, és a legsötétebb éjszakában is kikerülnek. Bizalommal, minden tolakodás nélkül fogják meg a kezem, és ez a fogás az övék. Ezt senki sem vitathatja el. Ez van, ez látás, ez több a látásnál, ez maga a világ, ez minden. Megérteni a logikájukat. Szégyenkezve osonok ki a sötét folyosón. Már leszállt az éj. Fönn a társalgóban mégse gyullad ki a lámpa. A fiúk, mintha semmi sem történt volna, tovább olvasnak a padokon. Én azonban gyámoltalanul botorkálok a homályban. Az a vak fiú, aki most felhalad a lépcsőn, sokkal biztosabban jár, mint én.

A kávéház tükörablakai előtt, ahol a fiatal írók ülnek, a kora délután óráiban, mindennap elhalad egy bozontos, szőke szakállú férfi, és pár pillanatig a fiatalok szájára fagyasztja a vitát. Magyarország egyik elfelejtett, nagyon népszerű poétája megy el az ablak előtt. Most ismeretlenül bódorog Budapesten, a keze legföljebb csak nyugtákat, utalványokat és adóintéseket ír alá, és tehetségéről már talán neki is az a véleménye, mint a kritikának és nekünk. Néha azonban valóságos szellemjárás van. A régiek mintha megmozdulnának, csapatban vonulnak föl az újak előtt. Szinte naponta látom őket. A kocsizajban vagy estefelé az utcák csendességében nyugodtan mennek előre. Szelíden, öregesen mennek, és nem törődnek senkivel, mert velük sem törődik senki, legföljebb néhány magamfajta vizsgálódó, aki érdeklődve fordul meg egy különös arc, egy kopott öltöny vagy valami furcsa gesztus után, amelyen még rajta az eltemetett múlt, egy másik boldog, izgalmas, ígérő élet előkelősége. Nézem őket. Nézem régies gyűrűjüket, kopott kabátjukat s a szemüket, ezeket a különös, gyanakvó, sokszor gyerekes, sokszor aggódóan öreg szemeket, és nem tudom elhinni, hogy ezek az elkallódott bús különcök, ezek a rozsdás irodalmi nevezetességek egykor - alig harminc éve, még tegnap - híres emberek voltak, poéták, novellaírók, művészek, akikről a lapok a személyi hírek rovatában számoltak be. Sokszor úgy jönnek, mint a kísértetek. Régi kávéházakban látom feltűnni fáradt arcukat, ahol a márványasztal halott nagyemberek nyomaitól szent. Máskor bizalmatlanságot keltő ismeretlen közökön csapódnak el mogorva agglegénylakásuk felé, valami rosszul világított régi ház egyik emeletén. Mindig egyedül. Egyik könyvtárakban forog, s csak én veszem észre, csak én tudom, hogy kicsoda. A másik a Duna-parti korzó különlegessége. Olykor szomorúak, olykor közönyösek, olykor mintha boldogok is lennének. Ismerek egy regényírót, aki azóta vidéken telepedett le, és a haja szelíden megőszült, az arca pedig kipirosodott, s most okos, melankolikus szemű fiának meséli el soha meg nem írandó regényeit.

Ezek az eltemetett emberek, akik értetlen szemmel bámulnak a körülöttük pezsgő életre, egytől egyig magyar specialitások. A közelmúlt romantikus, fellengős, olcsó sikerű korszakát vádolják, amely boldogot-boldogtalant kritika nélkül szabadított az irodalomra, s egy hónap múlva íróvá, pár év múlva félistenné kiáltotta ki, s aztán öt- vagy tízévi halhatatlansága után kezébe adta a koldusbotot. Akkoriban egy rossz zsebórán is le lehetett olvasni a magyar örökkévalóságot. Sok hős volt, de sok áldozat is. Ma már a nevüket sem tudjuk.

Hiába is említeném. Idegenül, sután, komikusan hangzanának ezek a nevek, s talán úgy találnók, hogy még azokban a föliratokban is több élet van, melyeket sírkövekről betűzünk ki. Az író a kegyeletnek tartozik azzal, hogy ne említse és titoknak hagyja, amit az élet rendje titoknak szánt. Egy siető, magával tisztában nem levő kultúra áldozatai mind. Sok íróra volt szükség. Meg kellett bocsátanunk nemcsak az apagyilkosoknak, de a fűzfapoétáknak is. A szegényes irodalom sorompóba szólított minden tollforgató embert, a tehetségeseket éppúgy, mint a féltehetségeket, a kontárokat s a firkászokat, és a babéron mindnyájan egyformán osztozkodtak, rövid pályafutásuk alatt mind megfürödtek népszerűségben, szeretetben, napsugárban, mind élvezték egy tájékozatlan közönség ideges ölelését, amelynek sok emberre, sok katonára, sok írásra volt szüksége. Ezek az írók egy gyerekpublikum homályos vágyakozását elégítették ki. Valami politikai vihar vagy a jobb hiánya, vagy a közönség szeszélye emelte őket magasba, de később ugyanez a közönség, ugyanezzel a gonosz, gyerekes, kegyetlen szeszéllyel ejtette is el, és miután elnyűtte, kiszárította és megbénította, az élve eltemettetés végzetére kárhoztatta. Éhes, falánk a magyar föld. Minden öt évben elnyelt egy generációt.

Ma már ebben is változás mutatkozik. Körülbelül húsz éve bizonyos ritmust vehetünk észre az írói nemzedékek váltakozásában, s megállapíthatjuk azt is, hogy az értékek kicserélődése logikusabb, és a haladás üteme lassúbb, ami már magasabb kultúra jele. A magyar irodalmi kritika a kezdet kezdetén van, a szava még nem fontos, de hatása máris érezhető. Nem is Zrínyit kelteném álmából, csak néhány névtelenül elkallódott tehetséget, aki a múlt században meddő küszködés, sovány vacsorák, általános megértetlenség és undor után halt meg, hogy a mai Magyarországon egy új Zrínyiász-t játszassak el velük, és észrevétessem azt a harmóniát, amely a múltat a jelennel és a jövővel kapcsolja össze. Új értékeket jelzünk, de azért a legfiatalabbak is mesterüknek vallják Csokonait, Mikszáthot és Gyulai Pált. Egyik nemzedék automatice lép a másik nyomába, s ami az egyiknek nem sikerült, befejezi a másik. A nyolcvanas évek generációja például - néhány írót kivéve - majdnem nyomtalanul eltűnt, romjain azonban egy új, szebb, erősebb nemzedék nőtt föl, amely differenciáltabb, egészebb, életképesebb, s úgy látszik, nemsokára valóra váltja azokat az aspirációkat, melyekért elődeik céltalanul küzdöttek. A kor, a haladó kultúra egy hulláma hátára vette őket, s most övéké a világ.

Az új generáció szerencséje, hogy kritikát tudott maga körül teremteni, s ezért hiszem, hogy megmarad, és nem fog ama irodalmi élőhalottak sorsára jutni, amely fejtegetéseim kiinduló pontjául szolgált. Most már minden valamire való versírónál egy rokon szellemű kritikus asszisztál. A zaj, az a nagyzoló, hóbortos reklámlárma, mely fölvonulásukat kíséri, már csak azért sem ellenszenves, mert annyi év után először, legeslegelőször, ébresztette föl a közönség kritikai érzékét, és tisztán irodalmi szimpátiát vagy antipátiát keltett benne. Magyar földön eddig minden irodalmi zajhoz valami más mellékzönge társult. A mai publikum azonban, felejtve a politikát és más zavaró szempontokat, komoly vehemenciával védelmezi vagy szapulja a költőket, szereti vagy gyűlöli a képeket, és csak versről beszél, csak képről, anélkül, hogy kortesrigmusokra vagy hazafias csataképekre gondolna. Ez a szokatlan vitakedv, mely most dobhártyánkat rezegteti, az értőnek egy igazibb, irodalmibb, magasabb kultúrájú korszakról beszél.

Egyszerűen az történik, hogy az öregek és a fiatalok harcában megszületik a kritika, és végbemegy az a szétválasztódás, ami Franciaországban már sok század óta végbement, s végbement minden kulturnép irodalmában, amely természeténél fogva erősen centralizálva volt a főváros területére. Maga Taine említi ezt a dualizmust. Franciaországban is két irodalom van, az egyik a gall szellem, a másik a latin műveltség irodalma. Az egyik népszerű, a másik nem; az egyik a vidéké, a másik Párizsé; az egyik megteremtette Rostand-t, a másik Anatole France-ot. Nálunk ez a differenciálódás most történik, s bármily merésznek és erőszakoltnak is lássék a párhuzam, el kell ismernünk, hogy nekünk is csak Budapestünk van, a mindent magába szívó irodalmi központ, s a többi város csak keveset vagy alig valamit jelent. Így alakítja meg most Budapest a kritikát, az elitirodalmat, amely súlyban, értékben akar gyarapodni, lemond a népszerűségről, s száz olvasó helyett egyet kíván magának. A másik irodalom halad az útján. Ápolja a hagyományt, a magyar szellemet, a faji humort és kedélyt, és az egészséges humuszra tekint. Egy új csoport azonban, mely a múltban nem tud hagyományt találni, az általános európai műveltséget vallja vezetőjének, és minthogy nincs klasszikus városunk, mint a franciáknak a latin Róma, mi a városok városára, Párizsra mutatunk, mint minden Európa-vágyunk és nagyotakarásunk betetőzőjére és teljesítőjére. Ennek az új harcnak, amely most izgatott lobogórázással és harcias fanfarokkal kezdődik, bizonyára kevesebb a hőse, keserűbb a babérja, hidegebb a dicsősége, mint a másik, kritikátlan irodalomnak, de kevesebb lesz az áldozata is, kevesebb lesz azoknak száma, akik rövid dicsőség után feketeségbe buktak, túlélték önmagukat és élőhalottak gyanánt emlékeikbe temetkeztek, az pedig egyszerűen tagadhatatlan, hogy az új generáció, akár Petőfi kortársaihoz is hasonlítva, értékesebb, s a munkája, ha sokszor kapkodó, sokszor ízléstelenül hangos is, nekilendülő kezdést és a múlttal szemben hatalmas fejlődést jelent.

"Ott voltam mellette egész nap. Már nyugodt volt. Elbúcsúzott a világtól. A sajtó szinte rekedtre ordította magát, hogy a Mestert július 17-én szólítják az alvilágba azok a trónvesztett latin istenek, akiknek nevét, csorba kardját és horpadt pajzsát az ő versei ötvözték ki újabb ragyogásra. Lassan ment át a kerten, babérfák és lusta pálmák között, egy könnyű, fehér dolgozóköpenyben. Alább, az antik torzóknál, a villa bejárata körül, ahol már a tengert is lehetett látni, és a napsugár melegen esőzött dicső fejére, megállott, és ebben a pillanatban, hogy a kora délután édes mérgét és a várakozás izgalmát szívta magába, s köpenyén hunyorogva ragyogtak a fehér selyemliliomok, majdnem szép volt a Mester, majdnem olyan, mint egy római pap és egy búcsúzó isten. Szelíden bámultam rá. Arra gondoltam, hogy titkos jelváltást folytat a végtelennel, s utána siettem.