KÖLCSEY FERENC ÖSSZES MŰVEI

TARTALOM

Ajánlás A dal ered szívből, s szívhez vágy ujra röpűlni, Lyányka, ha könnyed ömöl, más koszorút nem ohajt.

A PÁVATOLLHOZ

Pompás tolla a szép pávának!
Melynek oly sokféle színe
Van, mint az ég fényes napjának,
Milyen vagy te?

Zöld vagy-é? vagy miként Dafnének
Aranyszínű hajszálai?
Vagy mint az esthajnal tüzének
Sugárai?

Képe vagy a színes világnak
Sokszínű ragyogásoddal,
Képe az állhatatlanságnak,
Oh pompás toll!

Szép vagy mégis, és szépségednek
Neveltetnek kellemei
Amint vegyíttetnek fényednek
Sok színei.

Főképp egy folt, mely közepébe
Szálaidnak fényeskedik,
És gyengén kékellő szinébe
Büszkélkedik,

Mikor reményt képző szinével
Én felém talál fényleni,
Mintha Dafnét látnám kék szemével
Tündökleni,

Kellemeit rezgő fényének
Oly nagyon azért kedvelem,
Mert mosolygó szemét Dafnének
Bennek lelem.

    Testvére a magánosságnak,
Jövel, jövel felém!
S csendes tengerén álmaidnak
Ringassad lelkemet,
Kedvtelve ringatódzom abban
Én, más partok felé,
Hol a világi bánatok nem
Vérzik bús szívemet,
Hol még egyszer víg napjaimnak
Képét szemlélhetem,
Még egyszer eltűnt örömimnek
Tépem virágait -
Mint rémlik előttem Biharnak
Képe homályoson,
Hol hív szüléknek karja közt a
Gondot nem esmerém!
Mint rémlenek Erdély szerencsés,
Szerencsés halmai,
Hol szép Lottimnak karja közt a
Búkat nem kóstolám!
Testvére a magánosságnak,
Jövel, jövel felém,
S csendes tengerén álmaidnak
Ringassad lelkemet!
    A felhők közűl nyájasan süt
A hold fejem felett,
Ott a sírhalmokon nyugtatja
Szelíd tekintetét.
Sírhalmok! ah keserves érzés
Vérzi bús szívemet,
Ti fedtétek mély boltotokba
Szüléim testeket!
Sírhalmok! a ti kebletekbe
Sorvad szép Lottim is,
Mint a virág, amely felette
Sírjának hervadoz.
    Testvére a bús bánatoknak
Ne jőj, ne jőj felém,
S zajos tengerén álmaidnak
Ne hányjad lelkemet!
Irtózva, csaknem elmerűlve
Hánykódom abban én,
Kopár szirtokre vet ki a hab,
Hol bú vérzi szivem,
Hol még egyszer bús napjaimnak
Képét szemlélem én,
Még egyszer elmúlt bánatimnak
Sirom vérkönnyeit.

    Óh Lotti! Lotti, higgyed,
Édes szeretni!
Hát mért kerűlöd Ámor
Rózsaláncait?
Nem messze egy patakhoz
Űltem a minap,
A nimfák énekeltek,
Lopva hallgatám -
Mosolygva énekelték
Ámor hatalmát,
Ámornak élnek ők is,
S hordják láncait.
Óh a szelíd kis istent
Ki nem szeretné?
Nélkűle életünket
Ki boldogítná?
Gyötrődni édesen, és
Égni édesen,
Gond nélkül sírni, lánc közt
Nem lenni rabnak,
Ez sorsa annak, aki
Ámor barátja -
    Ó Lotti, Lotti higgyed,
Édes szeretni!
Hát mért kerűlöd Ámor
Rózsaláncait?

    Elúnva a lármát, sohajtok
Szent Nyúgalom! feléd,
Óh édes a te karjaid közt,
Édes szendergeni!
Nincs semmi lárma csendhelyedben,
Mint a sír kebliben,
Holott virágos ágyadon zöld
Fák közt puhán heversz.
Csak a patak csörög körülted,
Csak a zefír susog,
S a fülmilécske zeng szavával,
S csattog, süvőlt, kereng.
    Óh boldog érzés, hogy ha Erdély
Árnyékos halmain
Öledbe dőlhetek le, s ottan
Felejtem bánatim;
Ha a patak csörög körűltem,
S csendes álomra hív,
Ha a madárka sír, s szemembe
Boldog könnycsepp rezeg,
Be nem kívánok a vitézek
Sorában űlni én!
Be nem kívánok a királyi
Széken tündökleni!
    Óh ott tanulja meg szeretni
Szívünk az életet,
Hol az szelíden foly, miként a
Csermelyke habjai,
Óh ott tanul örűlni a szív,
Örűlni lepkeként,
S bánkódni édesen, miként a
Madár, ha társa vész.
    Szent Nyúgalom! hagyd follyanak le
Öledben napjaim,
Hagyd lepjen a halál öledben
Eloltván éltemet!
Ah! akkoron virágbokorka
Nőjön sírhalmomon,
Melyen zefír kerengve játszván
Lengesse szárnyival,
Majd körbe gyűlve énekelnek
A nimfák síromon,
Ha a magos hold andalogva
Süt arra fényivel,
Köztök lebegve fogja lelkem
Hallgatni dalokat,
És e szelíd érzése tészi
Boldoggá lételét.

    Vidéki a Szilágynak,
Völgyek, szelíd hegyek!
Itten fedezzen a sír
Engem tiköztetek.
Oly édes a setét sír,
A nyugalom helye!
De édesebb sehol nincs,
Oh! nincs, mint itt, sehol.
Ily édes a madárnak
A zöld lombok között,
Ha szél susog feléje,
S ringatja csendesen.
    Siromra a berek majd
Hűs árnyékot bocsát,
Ledűlve fog nyugodni
Az útas síromon,
Siromra a tavasz majd
Űltet virágokat,
Virágokat keresnek
A lyánykák síromon,
S ott majd talán dalolni
Fogják szerelmeim,
S még egyszer a vidéken
Hangzik Lottim neve.
    Oh Lotti! jőj te is zöld
Síromhoz akkoron,
Hintsél virágmagot rá,
De könnyeket ne ejts,
Bús életünk után a
Sírdombban nyúgoszunk
S álomban elmerűlvén
Eloszlunk csendesen,
Így a virágkehelyben
A harmatcsepp lehúll,
S ha feljön a meleg nap
Eloszlik, s nincs tovább.

    Csak Lotti bájol engem szép szemével
S ha szenderegve rózsakebliben
Merengek szívem lágy érzésiben,
Ámornak égek én szelíd tüzével.

    Zefír, ha a nap süt forró hevével,
Így nyugszik a nyilt rózsa kelyhiben,
Mely a Kegyeknek szent ligetiben
Ingerli a nimfákat kellemével.

    Engedd Ámor! így folyni napjaim,
S im lantomat felszentelem nevednek,
Téged fognak csak zengni húrjaim.

    Majd Lotti mirtuszágat fon hivednek,
S olvadva szent hevében lágy tüzednek
Megédesíti csókkal dalaim.

    Szent énekesse Széphalomnak,
Kobzod szelíd zengésivel!
Engedd, hogy neked énekeljek,
S édesben foly majd énekem.
Im lángra lobban szép tüzedtől,
Szívem, mely tölti hangjaid,
Majd öszveolvad szent hevében,
És édesben foly énekem.
Kedveltje vagy te a Kegyeknek,
S ígéznek bájos hangjaid,
Mint amikor zöld lombok alján
Epedve zeng a fülmile,
Vagy mint mikor szelid szavával
Lottim szerelmet énekel
S a rózsabokrokon kerengő
Zefír, hallgatni őt, megáll.

    Óh boldog! aki énekelhet
A Charisoknak hangjain,
S szent tűz miatt olvadva szíve
Az esti csendben ömledez,
Kinek dalán elandalodva
Ejt a kegyes hölgy könnyeket,
Sohajtva omlik karja közzé
És isteníti lételét.
Hangjára megszűnnek körűlte
A Faunusoknak sípjai,
És rózsafényben szállanak le
Az Ámoroknak sergei,
Idaliává lesz vidéke,
A Kellemek vidékivé,
Hol szendereg virágos ágyon
Paphos mosolygó asszonya.

    Igy énekelsz te! Szent szavaddal
Ragadj el engemet, ragadj,
S édes hangokkal felhevítvén,
Olvasszad öszve szívemet,
Hagyd, follyon ő is lágy dalokba
A rózsabokrok éjiben,
Ha csendes esti szelleteknek
Fuvalma lengedez felém,
Vagy elpirúlva jő az égre
Auróra a hegyek megől,
S hullatja a lengő füvekre
Harmatja tiszta cseppeit.

    Szilágy vidékein, holott még
Szent énekes nem énekelt,
Majd megtanítom így nevedre
Zánoknak szőke bükkeit.
Ha! szent nevedre bérceinknek
Elbámúlnak Faunussai,
S forrásaink nimfái, akik
Lottim nevét jól esmerik,
Elandalodva dalaimra
Fognak tanúlni tégedet,
S megszünnek dúrva hangjaikkal
Lármázni a hegyek között,
Szelid dalok fognak köszöntni,
Oh lenge bükkek, bennetek,
És ámorok fognak leszállni
A habzó völgy virágira!

    Arkádiában élem éltemet,
S zengek szelíd dalt lantomon,
Mirtusz köríti szőke fürteim,
Mirtuszt szeret Cythére is.
Ámor fűz nékem rózsaláncokat,
Ámor hevíti szívemet,
Ha lángszemekkel hölgyem rám tekint,
Mint Lesbos kellő lantosa.

    Nekem virít a zöld mező, nekem
A rózsa lenge bokrokon.
Bús hanggal hűs erdőknek dalosa
Nekem csattogja szép dalát.
És hallom nimfák ömlő énekét
Szent csermelyeknek partjain,
Melyen Chitone fellegek között
Borongó képpel andalog.

    Ilykor hevűlve vészem lantomat,
S lágy ömledéssel foly dalom,
A kék szemekkel szép pásztorleány
Meghall kedveltje karjain;
Az vészi sípját, mint Szicília
Szép völgyén Phoebus kedvese,
S bámúlva áll meg nyája hangjain
Függvén zöldellő szirtokon.

    Egykor sötét sír zár el engemet,
Lefolynak egykor dalaim,
Miként madárkák bájos éneke,
Ha éj borítja berkeink.
A kék szemekkel szép pásztorleány
Sóhajtva kérdi pásztorát:
Mért szünt meg a dal, mely folyt édesen
Arkádiának halmain?

    Hiába sóhajt a pásztorleány!
Engem sötét gödör fedez.
Mirtuszt szór arra tájunk pásztora,
Kit Ámor szent lánggal hevít,
Olvadva zengi majd zöld síromon
Szerelmeit s szerelmimet,
S nem fogja elfeledni berkinek
Szent éjiben Echó nevem.

    Mégysz édesem, ah de elfeledni
Nem fogsz te, nem fogsz engemet,
Szent lánc köt engemet tehozzád,
Szent lánc köt hozzám tégedet.

    Szelíd csenddel fog képzetidnek,
Miként az éjnek álmai,
Elébe tűnni képem, akkor
Lágy érzés töltse szívedet.

    Remegjen könnycsepp is szemeidben,
Egy könnycsepp szenvedésimért,
Felém hozzák azt hűs zefirkék,
S enyhülni fognak kínjaim.

    Majd érte sírhalmán anyámnak
Más könnyet öntök én neked,
Körűltem lengő szellemének
Lesírván szenvedéseink.

    Ah, nyugta szent helyén komor bú
Nem vérzi már a szíveket,
Ah, nyugta szent helyén ha fognak
Nyúgodni fáradt tagjaim!

Igy zengi berke bájos éjjelében
A nimfa dalait,
Ha megjelenni látja kellemében
Májust s virágait,

Örvendve fűzi szőke homlokára
A rózsalombokat,
És hallja mint zúg a visszhang, dalára
Tördelve hangokat.

Szelid csenddel zúg a dal hurjaimról,
Miként az esti szél,
Kerengve lengvén rózsabokraimról,
Hesper szép fényinél.

A naisok nedves barlangjaikban
Andalgva hallanak,
Midőn a berkek öblös hangjaikban
Utánam hangzanak. -

Leányka! még nem érzed, szenderegve
Anyád lágy kebliben,
Nem még dalom, mely zeng, puhán lebegve
Feletted édesen,

Nem olvad öszve szíved szent hevére
Melyet reád lehell:
Mint pásztorának a hölgy énekére,
Ha róla énekel.

Némán örülve hallja rejtekében
Kellő nyögéseit,
Merengve éli álma tengerében
Korának kényeit.

Pirúlva, mint Auróra, nyilt kecsekkel
Száll majd onnét elő;
Miként midőn a táncoló Kegyekkel
Cypris mosolygva jő.

Szent láng hevítve szívét olvadozva
Szétomlik karjain,
És eltéveszti létét gyúladozva
Kedvellett csókjain. -

De boldog vagy leányka! szenderegve
Anyád lágy kebliben,
Hü géniusz szállong feléd lebegve,
Mosolygván csendesen,

Szép szőke fürteit mirtusz köríti
Mint Eros fürteit,
Ki kedvelt kínokkal csalfán vegyíti
Létünk kellemeit.

Körűlte rózsafénnyel elborítja
A kellő halmokat
S szavával édesen elandalítja
Zengvén szent hangokat:

"Viríts majd, mint a rózsa bíborának
Virít szép színivel,
Mely kebliben idővel Cypriának
Mosolygva hervad el.

Lengő zefir fog majd feléd kerengni
Sóhajtván tégedet,
De vond be, látván őt feléje lengni,
Előtte kelyhedet!"

Gyakorta szárnyain szelleteknek,
Mint Guido bájos képei,
Chitone fényénél lebegnek
Hűs berkek istenségei;
És szent homályba leplezett
Csendes dal zeng halmaink felett...

    Ohajtom én hüs sírhalomban
Aludni csendes éjemet,
Szendergve boldog nyúgalomban
Leélvén kínos éltemet.

    Aludva sírom éjjelében
Lágy nyúgalom leng hamvamon,
Mint leng zefir könnyű röptében
Virító rózsabokrokon.

    Majd Lotti szép tekintetével
Borongva áll sírom felett:
Mint Hesper bájoló képével
Ha felszáll halmaim megett.

    Hall majd egy fülmilét csattogni
Az elborító lombokon,
És édesen fog andalogni
A lágyan ömlő hangokon,

    S szelíd álomra szenderedve
Szent képzeteknek karjain,
Még egyszer ah, sohajt epedve
Költője kellő daljain.

Boldog akit szent berek alkonyában,
Mint szelíd pásztort remegő Chitóne,
Lep meg a Múzsa, s magas érzelemmel
    Tíburi dalt zeng.

Gyors enyészettel forog a jelenlét,
A dicső héroszt örök éj borítja,
Büszke márványán kihal a csudált név,
    S fű lepi sírját.

Mint zefir vígan röpes a szelíd dal
A jövő kornak nevető virányin,
Zöld bokorban fúv deli nő keblére
    Éteri kedvet.

Rózsa sírdombján koszorús pohárral
Ihletett kéztöl jut az énekesnek,
S nyúgoszik szentelt pora hűs lakában
    Isteni álmot.

Adjad o Phoebus, nekem ezt jutalmúl
Majd sötét éjben ha világom elhúny,
Adj te míg élek szeretett leánykát
    Cypris, ölelnem.

Boríts el édes álmaiddal,
Szép hölgy, arany Fantázia!
Rengetvén gyönge karjaiddal,
Mint Ámorát Idália.
Bükkjeimnek biztos éjjelében
Érzem balzsamlehelleted,
S a fülmiléknek énekében
Szól hozzám bájos zengzeted.

Kebledben andalogva bírom
Ismét lyánykám szerelmeit,
Kebledben andalogva sírom
Vesztésem néma könnyeit.
Váltó örömnek s fájdalomnak
Igy olvadván érzésiben,
A bánatok kevésbé nyomnak,
S a szűk öröm szentté leszen.

Tekintetem hat a jövőre,
S lehullnak a kék kárpitok,
Merengve néz a múlt időre,
S újabb lángokra lobbanok.
A szűk jelenlét szétröpíti
Kevés búját örömivel,
Ösvényimet virág teríti,
A balszerencsét szép lepel.

Így él a szilfné fellegében
Rengvén zefír hűs szárnyain,
Leszáll, s szent berkek éjjelében
Kedvesnek olvad karjain,
Így él a lepke rózsaszájjal
Csókolván Flóra kedvesét,
S szerelme ölében égi bájjal
Leéli boldog életét.

Ki sírja ez hűs bükknek éjjelében,
Melyet lengő fű s kék virág fedez?
O vándor, űlj le bükkem enyhelyében,
Kedvesnek sírja ez!

Bús könny remeg leányka kék szemedből
Ki fogja e könyűt letörleni,
Lágyan ölelvén vissza gyötrelmedből
Mint Paphos isteni?

Vándor, ne bánd e könnyet, mely áztatja,
Nem fogja tenni jéggé keblemet,
Csendes keserv csak ami őt fakasztja,
És hív emlékezet!

Istenasszony! felhőd kárpitjában
Sokszor könnyes szemmel néztelek,
Képét láttam arcod súgarában,
Sóhajtási voltak a szelek.
Karjaim kinyíltak, hév keblemre
Hogy szorítsam a szép ideált,
Ah, de halhatatlan gyötrelmemre,
A Hevűlő megcsalatva állt.

Istenasszony, képed sugarától
Most elvált a kínos ideál,
S képe helyett Evan nektárától
Vígan habzó rózsás kelyhem áll.
Csendes éjjelimnek szent homályán
Szívok lelkesítő cseppeket,
Istenasszony, fuss az égi pályán!
Nem nézem már sírva képedet.

    Két istenasszony, amidőn születtem,
Vitt hűs berkeidbe, Leto szent fia,
S most, mint örökre vidám grácia,
Szelíd tavaszban lengenek mellettem.

    Egyik, kitől az égi lantot vettem,
Az édesen ömlő Harmonia;
Másik te vagy csendes Fantázia,
Ki rózsaleplet vígan vonsz felettem.

    Amannak oltárt nyögdelő szelek,
És búsan ömlő csermely zúgásánál
Echónak ellenében szentelek.

    Neked virító bükkjeim sátoránál,
Merengve hallván a Dryasokat,
Fűzök hajadba rózsalombokat.

Boldog, kinek szép hont adának
A sors örök törvényei,
Hol géniusz szelíd nyomának
Láttatnak nyilván jelei,

Ki mint a szilf tündérberekben,
Álmai közt halhatatlan él,
Bolyongván lelke hűs szelekben
Chitóne csendes fényinél.

Szűk életében nyújtják néki
Elysiont az istenek,
Utána lelkesűlt vidéki
Nem földi dalra zengenek.

Őt Roche hársai közt susogva
Hevíti Haller szelleme;
És rózsalánccal tartja fogva
Az égi nagyság kelleme.

Clarens virányin bánatában
A számkivettnek részt veszen,
Mereng Wolmár tündérvárában
Nagy ídeálja kebliben.

Vagy véled, természet barátja,
Járván virúló környedet,
Mint Hesper bájos fényben látja
Derengő bölcseségedet;

Hív anyját hallja rejtekéből
Mint nyájas Echó, szólani,
Érez, miként Te, nagy lelkéből
Szent lángokat csapongani,

Fel a teremtő trónusához
Szeráfnak tűzszárnyain lebeg,
Leplezve járul szent arcához
Virtusban, s szíve nem remeg.

Vagy égi Múzsa Gessnerednek
Édes hangjain kebledre húl,
Sebes verési csendesednek,
Lelkén szelíd alkony vonúl;

Mellét a pásztorok virányin
Erosnak vígan nyitja fel,
Andalgván a hegyek leányin
Tisztán hevűlő érzésivel;

Hölgy mellett olvad hűs berekben
Csalogány szívrázó dalán,
Láng ébred a tekintetekben,
Remegve nyúl kéz kéz után;

Kedvelt fájok sötét árnyával
Borítja be szép álmokat,
A gencián bájos szagával
Istenli boldogságokat.

Majd zengvén lantján hangos ének
Megmássza Júra bérceit,
S gyúlasztja Dole szép körének
Vígan szédelgő rendeit;

Borongva nyúlnak fel messzére
Gotthárd sötétes ormai,
Kilátszanak tekintetére
A kéklő Cenis útai;

Túl elfedő sziklák homályán
A boldog helyig álmodoz,
Hol annyi hérosz égi pályán
Jutott Olymp lakóihoz,

És ahol csendes pompájában
Mosolygva fekszik Tivoli,
S a vándor Vesta templomában
Kelyhét Horácnak szenteli;

S mint a görög lant dicsősége
Hevűlvén Múzsa kelyhitől,
Messzebbre nyúl pályája vége,
S zengése felhőknek röpűl!

O géniusz halvány lepleddel,
Mely sírnyugalmával borít,
Miként borongó Luna, fedd el
A messzeföld ingereit.

Itten vérző honunk vidékin
Nyögő szél érvén keblihez,
Pusztúlt váraknak omladékin
A Múzsa búsan tévedez.

Tekintvén századokra vissza,
Ha Somlónk ormain megáll,
Az édes cseppet könnyel issza,
Lantján víg hangot nem talál.

Lehajlik Dayka sírkövére
S borítja lelkét fájdalom,
Ah, Chárisoknak kedveltére
Sírjában szállt csak nyúgalom!

Lelkében, mint Hesper sugára,
Hordott szelíd érzéseket,
Géniusz szemén mely véle jára
Mosolygó könnyű reszketett;

De bájhangjai nem édesíték
A sorsot égi kebelén,
Vérző sohajtások hevíték
Szívét hölgyének lágy ölén,

S miként irígylett nyúgalmának
Várából Eros kedvese,
Szállott arany fantáziának
Téreiről sírdomb mélyibe.

Kérjük sötét enyhelye mellett,
Hogy lágyúljon a végezés,
Lengjen körűltünk gyönge szellet,
S emelje lelkeink íhletés;

Vegyék fel ömlő hangjainkat
Kárpát kinyúló szírtjai,
Érezzék forró lángjainkat
Ister zöldellő martjai;

A dalra szebb honunk leányi
Miként nimfák táncoljanak,
Berkeink, mint Széphalom virányi,
Elysionná váljanak;

Fonjunk a küzdő Szent fejébe
Nem hervadandó koszorút,
Sírjának hűves éjjelébe
Rózsák közt menjen biztos út.

Lángzók lesznek csudált nevénél
Az érző szív verései,
S szentek, mint oltár emlékénél
A hűség csendes könnyei.

    Hespériának szent virányain
Hallám az ifjút ihletett lantjával,
S boldog leányka mellem szép titkával
Rengék derűlő kénynek álmain.

    Mosolygva leste képem lángjain,
Mint olvad eggyé szívem lágy dalával,
Gyöngén szorított reszkető karjával,
S lelkét ölelte lelkem ajkain.

    Nem bírta többé az égi lángokat
Az elhalandó földi sátorában,
És szétömöltem keble szép honában.

    Lantján folyó tűz érte a húrokat,
S édes szelíd dal, mint csókjai valának,
Zengett szerelmünk boldog géniuszának.

Mirtusz homlokomon és hűvös acátialombok
    Fonnak ölelközvén illatozó koszorút;
Azt remegő lyánykám keziből, mint égi jutalmat,
    Gyöngéded szerelem géniusza nyújtja felém;
Ákáclombjaimat deli Cháris fűzte hajamba,
    Hogy szent fája tövén zengjenek égi dalok.
"Itt ölelék egymást, kiket én kedvellek örökre,
    Láng emelé sziveik, s isteni szimpátia.
Rezzent lombok alól susogott lágy szárnya zefírnek,
    S felnyílt kedvesimért illatozó kebele."

    Géniusz száll az énekes mellébe,
Mely szelíden ömlő dalra hív:
Elmerűlvén lantja zengzetébe
Szíveket ragadni égi mív!
Mint zefír lágy szárnya zúg fölettünk
Bükkje sátorából szép dala,
S Hesperídák kertjeként mellettünk
Rózsaberkek nyílnak általa.

    Gyűl s borong az érzelem reája
Fellegként, mely nyári napra jő;
Felderűl a gondolat fáklyája,
S mint szivárvány, a dal áll elő,
S fénykörének messze csillogtában,
A merengve néző szem előtt,
Ég ragyogva színes pompájában,
Melyet égi súgarakból szőtt.

    Boldog, akit isteneink szeretnek,
És teremtő szellem ajkán leng,
S karja közt a nyájas képzeletnek
Ideálok bájhonába reng!
Századokká nyúl ki pillantatja,
S felderűl a kétes messzeség,
Enyhe fényt kap a bú csillagzatja,
S Hesperusként rózsaszínben ég.

    Istenűlő! földi szellemében
Gúnyol a gőg téged álnokúl.
Vesd meg őtet lelked szép hevében,
Álragyogvány fénye, mely kimúl.
S szállj királyi sasként égi pályán,
Szárnyaidnak nyíl szokatlan út,
S homlokodra túl a föld homályán,
Nyersz jutalmúl csillagkoszorút.

    Gyönge kézzel nékem is Cythére
Mirtuszágat fűze lantomon,
Míg hevülvén keblem szép tüzére
Olvad égi lyányka dalomon.
Ah, de gyorsan folyt le minden óra,
Gyorsan folytak, Ámor, napjaid,
Éltem egy rövid éj volt, Aurora
Szórta széllyel boldog álmait.

    Éltem eltünt, tompa nyúgalomnak
Karján, mint a sírban, fekszem én,
Semmi örömnek, semmi fájdalomnak
Nincsen út a megholt kebelén.
Ó sors, futhatnék bár vészes pályát,
Vérzenéd bár, ó sors, szívemet,
Fényre hozná fájdalmim homályát,
Hogy még érezhetném létemet.

    És te lant, zöld fáim alkonyában,
Fűzök rád utolszor lombokat,
Függni fogsz Cythére lúgasában,
Elhagyatva szent árnyék alatt.
Majd ha lengvén hűvös enyhelyéből
Lassú szellet gyöngén érdekel,
Halkal, mint najádok rejtekéből
Jön az ének, sorsom zengjed el.

    Tiszták, miként Arethusának
Folyása, voltak álmaim,
S bár néha könnyűim hullának,
Búval nem éltem napjaim.
Mint lepke röpdesett mellettem
A képzeteknek angyala,
S zúgó veszek között felettem
Borúlt el lángszín fátyola.

    O géniusz, karjaid enyhelyében,
Hellásznak omladékain
Miként Dióne bölcsöjében,
Merengtem a kény árjain.
Vígan derűlt fel alkonyából
Előttem Róma hét hegyén,
S félistenimnek sírhalmából
Olymp felé lebegtem én.

    Árnyaid közt Tibur szent határa,
Hűs szellem érte keblemet,
Hullattam költőd sírhalmára
Epedt szemből hév könnyeket.
S hol éneklője Cynthiának
Zengette kellő lángjait,
Hordozta szívem Cypriának
Ah, győzhetetlen láncait.

    Cypris, Cypris, szép tömlöcödben
Rabbá lennem mi jó vala,
Mi kedves olvadnom tüzedben,
S mint főnix élnem általa!
Eltöltve lelkét szent hevemmel
Ölemben ült az égi lyány,
S elandalítám énekemmel:
Mint hű párját a csalogány.

    Ohajtlak messze fátyolodnak
Kékjében látni szép Remény,
Ha napjaim majd alkonyodnak,
Derűl-e rájok újabb fény?
Imádott tárgyak ellenébe
Röpűlnek-e egykor szárnyaim?
Vagy tán a sírdomb hűs éjébe
Megszűnnek édes álmaim?

    Sors, vígan dőlök kebeledre,
Ha végóráid intenek;
Engedd csak, bogy sötét helyedre
Szép álmaim kisérjenek.
Fényektől bús lakod homálya,
Miként Aurora, felderűl,
S reám virúló rózsapálya
Mosolyg vad pusztáid közűl.

    Minden órám csüggesztő magányom
Néma csendén búnak szentelem,
Rajtad elmém, ah, törődve hányom
S könyim árját issza kebelem.
Merre, merre tüntök hű szerelmek,
Melyek láncolátok szívemet?
Ha fogjátok forró szenvedelmek
Elborítni lángként éltemet?

    Most is karján fényes Ideálnak
Még magasan rengnek álmaim,
Ah, de tündérvárán nem találnak
Méltó tárgyat többé lángjaim.
Fanni, Fanni, mint zefír utánad
Sóhajtásim szállnak úntalan,
Szűnj meg egyszer lélekvesztő bánat!
Szív, mért ingerlődöl hasztalan?

    Zengtem égi dalt: mint alkonyában
Philoméla kertem bokrain,
S mind hiában folytak, mind hiában
Bájos hangok lantom húrjain.
Csillagokra fel remegve sírtam,
S fényektől nem jött vígasztalás;
Berkén Echót fájdalomra bírtam,
S jajgatásnak szólt csak jajgatás.

    Isten hozzád eltünt rózsapálya,
Isten hozzád elsírt nyúgalom!
Képed lelkem többé nem találja,
Dúló vészként zúg a fájdalom.
S bár a kor, borítva fátyolával,
Tőle messzebb messzebb elvezet,
Rám világít lobbanó fáklyával,
S visszavonz a bús Emlékezet.

    S ah reményem mindegyik virága
Újra fonnyad szellemkebelén,
Újra sűlyed a szív boldogsága,
S régi sebben újra vérzem én!
S míg a gyötrelemnek visszérzése
Százszorozva tépi lelkemet:
Képzetemnek vészhozó lengése
Gyújt és kínos álmokkal temet.

4. versszak: A három utolsó versszak korábbi alakja:

    Szállj homályba, s húnyj el fátyolodnak
Éjjelében bús Emlékezet!
Álmaid ha lassan alkonyodnak,
Nyúgalom tán nyújt még hű kezet.
Nyájas arcod visszasúgárzása
Enyhe fény a boldog napjain;
Nékem, ah, csak Léthe áradása
Hoz segédet kínom lángjain!

Itt epedett, itt dőlt kebelemre a mennyei lyányka,
    Itt szívta ajkamról szép tüzem égi hevét.
Néma vagy ó boldog szerelem! mondá vala Phoebus,
    S karjai közt kegyesem hirtelen elragadá.
Mit használ nekem, ah, s feldúlt örömimnek azóta,
    Kínom mélye felett hogy dalom árja csapong.

Pirúlva jött fel égi szép tüzével
Auróra, s láng borítá képemet,
Szemléltem őt szelíd tekintetével,
És Lotti képe tölté lelkemet.

Búsan dallott egy fűlmile, énekével,
Mint Orfeusz, áthevítvén szívemet,
Szelíd álomnak karján szendergém el,
És Lotti képe tölté lelkemet.

Csenddel merengvén bájos képzetembe,
Remegve fogtam lantomat kezembe,
S az édes Ámort zengék húrjaim.

De, óh, Kazinczyt hallám, énekére
Bámúltak a Kegyek, s Ámor, Cythére,
S egyszerre némúltak meg dalaim.

Néktek szent legyen e lant: Ámor, Grácia, Phoebus,
Étheri tűz, báj s hang tőletek ömle reá.

Légyenek érzéseim szentek, mint isteni lantnak
    Zengzete, Thespiadák, Tempe virányi felett.
Éltemet esti homály kékellő leple borítsa,
    Gyenge szerelmeimet védje viszontszerelem,
S egykor az andalgót emlékem néma kövénél
    A szépnek vídám érzete lengje körűl.

Láng vala keblemben, s ah késtél oltani lángom;
    Szinte halék, s tőled nem jöve lyányka segéd.
Hívtalak, ah szaladál; ömlött szemem árja, nevetted,
    S nem hallád, Echo mint veri vissza jajom.
Légyen egész éjjel - bár csókjaid árja habozzék
    Arcán - mély aluvás, ó Chloe, pásztorodon.

Éjfél van, már Lúna leszáll, s eltűnik az óra,
    S ablakod elleniben én egyedűl vagyok itt.
Játszol, Fanni, velem, vagy tán álomra hajoltál?
    Nem lakik egy helyt, ah, Morpheus és szerelem!

Haldoklott, ah, lábai előtt a mennyei gyermek,
    Nyögdelt, s fűveiben nem lele Phoebus erőt.
Véredből egy lenge virág, így szóla, pirúljon,
    És bársonylevelén éljen örökre jajom.

Lengesz, hogy szeliden nyúgodjék sírja homályán
    A szeretett ifjú, géniusz hála neked!
Mirtuszt s könnyeimet hozom itt hamvához elődbe,
    Ah, híven lobogott éteri láng kebelén.
Egyszer csak lehet-é szemlélnem mennyei képét
    Jőni vezérkarodon Léthe virányi felől?

Semmi panaszt a Párka nem hall. Fáklyája lefordúlt.
    Hádes szent ligetén egykor elődbe siet.

Egykor homályos érzetek álmain
Borongva lengett képzetim angyala,
    S ömlő pataknál s berkek éjén
      Éteri képek után epedtem.

Sejdítve néztem téreiden, Olymp,
A messze felhők éjjeli táborát,
   S felém varázsszemek mosolygtak,
      S isteni szózatokon hevűlék.

Eltűnt az álom és üresen maradt
Titkos valókért lelkesedő keblem,
   Nincs égi kép, nincs lenge fátyol,
      S hesperi kert s ölelő Sylphida.

Ki hozza meg szép napjaimat viszont?
Ki szenderít el rejtekem alkonyán?
   Hogy lepkeként szép álmaimnak
      Rózsavirányi felett lebegjek.

Hagyd, follyon, Eros, háladalom neked!
Te nyájas arccal jősz s szeliden borúl
   Tündérbáj ismét berkeimre,
      S Elysion mosolyog körűlem.

    Vedd e gyűrűt reszkető kezemből,
Vedd e csókban forró lelkemet,
Néked minden órát életemből,
Érted vérözönnel szívemet!
Téged fognak által karjaim?
Ah, te-e, keblemnek ideálja,
Mely gyakran mint nyári est homálya
Messze lengett szél fuvalmain?

    Merre, merre lángoló hevemben?
Honnan, honnan ó nem földi kény?
Mért e reszkető könyű szememben?
Mért ez édes órán új remény?
Bájos arcod, százszor boldog álom,
A multban s jövőben nem találom;
Holtan fekszem-e lágy karodon,
Vagy merengek hő hullámidon?

    Tündér kárpitot vonnak fölettem
Hű szerelmünk nyájas isteni,
Érzem őket hűsen lengeni,
S égi szcénák tűnnek fel mellettem.
Mirtuszlombjaimnak enyhelyében
Én a választott, a boldog én,
Öszveomlom a kény érzetében,
S égek Armídámnak^[9] kebelén.

Halljad fényszekeredben,
Lúna, dalom!
Fellengve szálljak én,
De mint te szelíden
Tekintetem.
S mint Philoméla
Éneke lengjen
Az isteni himnusz
Fellegeimből
Szárnyain alá.

    A Párka kinek
Vérző szívet adott
Égi kebelben,
Dúrva panaszra,
Sem pajkos örömre
Nem ömlik el az.
Mert egy anyának
Nőttek ölében
A bánat s öröm,
A sorsnak ölében.
Borongó képpel s remegő
Könnyel szemeikben
Ölelik egymást
A hervadatlanok.

    Szállongva feléjök
Rózsalepelben
Arany Fantázia
Jősz, s kebeledben
Tűnnek el ők.
De te hű karodon,
Messze mosolygván,
Ismét felhozod őket,
Szent Emlékezet:
Mint fellegeken
Az éji szivárvány.

    Ó sors, hála neked
E gyermeki szívért
Melyet adál.
Fannim kebelében
És ciprusok alján
Sírnom oly édes,
Oly édes mosolygnom.

    Engem lombok hűvös éjelére
Bromios int, és habzó pohár,
Rád olympi lyánynak keble vár,
Hol mosolygva űl trónusán Cythére.

    Mirtuszt fűz a költő szép fejére,
S kény virányin, melyben nincs határ,
Szent örömtől lelkesedve jár,
Dőlvén kedvesének lágy^[10] ölére.

    Ah, borítván égi szenvedelmek,
Rengetődöl istenálmokon,
S Hymened dalolják a szerelmek!

    Hallom vígan, mint Anakreon,
S táncba szállok érte rejtekimben,
S reng a rózsapárta fürteimben.

Gyakorta jött felém szent fáim alkonyában
    Lebegve szárnyain egy kedves Ideál,
Lelkem derűlt miként a Chárisok honában
    Az első nyári nap Eos sugárinál.

Csapongva szórta szét fantáziám hatalma
    Ifjú korom kecses, de földi képeit,
S mint égi kert virúlt halottaim sírhalma;
    S nem ismert szellemnek érzém lengéseit.

Mi hely, mi érzemény, mely álmok bájolának
    Sötéten, mint Hypnus s tisztán mint Grácia?
Érzém, de nem tudám nevét szivem honának,
    Egy más Paphos vala az, s egy más Arkádia.

Nem mint te Hermáón, s mint Hébe aranyhajával,
    Nem mint boldog lakód, léthei szent virány,
Borítva láttam ott az ifjút glóriával,
    S plátói lélekként fellengett a leány.

Mely szív, mely ömledés, mely lángoló remények,
    S forró találkozás örök sors karjain!
És jöttek a napok, mint égi tűnemények,
    S virító rózsaként Sylphidák nyomain.

Mosolygasz, ó barát, hogy érett éveimben
    Gyúladva festem én az eltűnt gyermeket,
Ah, most is újulást találok képzetimben,
    S könnyebb szárnyain bolyong elmém a föld felett.

S mit tész, ha így adá lantunknak istennéje
    Szemlélni tündérfényt a természet körűl,
És terjedő karral szállonganunk feléje,
    S sötétben lenni majd, ha bája szétröpűl?

Mikor, mikor lesz, hogy nem fog távozni tőlem
    A hullámok között mosolygó bölcseség,
S ez elszendergető Démon kiszáll belőlem,
    S elő lepletlen áll a tiszta emberiség?

Nem fényben, mint Olymp, és mégis nem sötéten
    Ha foglak, hív anyánk, meglátni, hű fiad?
Nem függve már tovább örökre csalfa képen,
    S nem sírván s örűlvén múló álmok miatt.

Ah lelkem e testtel szelíd harmóniába
    Pályámon lengjen át vígan mint égi pár,
S egyszerre dűljenek szent kényeim karjába,
    Mint egy Anakreon, kit rózsás kelyhe vár.

Ti néma bús vidékek
    Halljátok kínomat,
S te Nimfa szent folyamban,
    Könyűm feléd ömöl.

De Nimfa, balzsamoddal
    Ne gyógyítsd e sebet;
Örömmel hordom én azt
    Keblemben Chlorisért.

    Jössz, mint Athena, lángszemekkel,
Jössz barnán kéklő hajfürtökkel,
Mint a Reménység angyala:
Igy tűn fel csendes kellemében,
A zöld bokornak enyhelyében
Árnyéklott viola.

    Intesz a Múzsa kedvesének
S ím leng feléd a bájos ének
Olympi lantnak húrjain.
Ha lantom kebled isteníti,
Tekinteted dalom hevíti,
Mosolygván hangjain.

    Kiszállunk a vad nép köréből,
S szedvén a gráciák kezéből
Nem hervadó virágokat,
Bennünk a szépnek hű szerelme,
Viruló csend és józan elme
Veszik lakásokat.

Hints rózsát e sírra, Magyar! s érezzed az égi
    Szellemet arcaidon: Ráday nyúgoszik ott.

    Te sírhalomnak bús homálya,
Bár benned nyugtomat lelem,
Rád nézni mégis gyötrelem,
Kedvét e szív csak itt találja.
Sürű kény s fájdalom felett,
Mint csolnak a habok körében,
Hánykódom s nyugszom hív ölében
Védangyalomnak, mely vezet.

    Vadon, mint kométák pályája,
Ne bánd, ha folynak napjaink,
Fellobban a remény fáklyája,
Midőn borítnak gondjaink;
S puszták, miként vár omladéki,
Ha lesznek majd Éden vidéki,
S szemeink a múltat keresik,
Könnyezni mégis jól esik.

    Erőt a férfiú lelkébe,
Ne fogja szívét csüggedés,
S öröm ha jön s ha szenvedés,
Egyformán lépjen ellenébe.
Történet vagy sors egyeránt
Zúg itt örök tenger körűlünk,
És partot érünk vagy merűlünk,
Csak istenségnek karja ránt.

    Egy szív s egy lélek szélveszekben,
És nyúgalomban a miénk,
Rény és erő lakjék ezekben,
S ha szállhat lankadás felénk?
Tündérképeknek ellenébe
Tőlünk nem megy sohajtozás,
Itt bennünk a vigasztalás,
Nincs élet a felhők körébe.

    Sorsán vidámabb fény vonúl,
Ki bátran mégyen a csatának,
S egykor felhőtlen angyalának
Karján olympi mellre hull.

    Közte sűrű kénynek, fájdalomnak,
Lyányka, lyányka nyugszom kebleden,
Gyakran Léthe lankadási nyomnak,
Gyakran védő karjain angyalomnak
Új örömfény terjed létemen.

    Szenvedünk, s bár nyúgodalmat kérek,
Vérző búnkat mégis ölelem;
Hidd el azt, a bú s öröm testvérek,
S kényben úsz e jóltevő tündérek
Szép körében képzet s értelem.

    Meg ne bánd, ha könnyeid hullának,
Néma könnyek, Eros karjain,
Meg ne bánd, mert szép napok valának,
Melyek Eros karja közt folyának,
Míg szendergél költőd dalain.

    Égi lángot szívtam ajkaidról,
Égi lánggal szívtad csókomat,
Felderűlt a fátyol titkaidról,
Újabb álom szállt fel álmaidról,
S szebb remény a láthatár alatt.

    Álom és Remény éltünk vezéri,
Tartnak fáklyát végcélunk felé,
Szívünk a valót távol kiséri,
S megcsalatván, néha bár eléri,
Csalfa bájalakkal váltja bé.

    Dőljünk a jelenlét hív ölébe,
Légyen álom, légyen csalfa kép;
Tán ha vígan szállunk ellenébe,
Nem borúl szép arca gyászleplébe,
S mirtuszágat fürteidre széd.

    Minden virágát életemnek,
Melyet még sorsom nyújtogat,
Vidám vagy gyászló szín alatt,
Örömimnek vagy keservemnek,
    Barátság s Szerelem,
    Tinéktek szentelem.

    Minden virágát életemnek
Vígan fűzöm hajam körűl,
Az ég borong és felderűl,
S tavasszal új rózsák teremnek,
    Barátság s Szerelem
    Míg ti laktok velem.

    Minden virágát életemnek
Hervasztja sírom egykoron,
S túl földi kényen s bánaton
Ott szent nyugalmát enyhelyemnek
    Barátság s Szerelem
    Karjaitokban lelem.

    Mint zúgó szél a szirtnek homlokán
Küzd a bátor sorsának ellenébe,
De lankadozva dől el
Lábainál a hatalmasabbnak,
Bár lelkében láng van s erő,
Ah, a halandó test roskadoz.

    Fel! felfelé
Int a géniusz,
Zavar s homály
Borúl el itt
A hold alatt fölettünk;
Sejdítve zeng az énekes
Jobb sorsot és hazát,
De keble titkokkal teljes,
Miként Dodona berkein
Az égi szózatok,
S mint ossziáni szellem
Tünnek fel érzeményei
Borongó éj gyanánt.

    Ah, mert erőnk önérzetében
Gyöngék vagyunk,
S ha mérkezünk az istenekkel,
S a szférák zengzetébe
Vegyítjük hangjainkat,
Mint álom lészen énekünk,
S mint lengő felleg árnya,
Mely zöld mezők felett
Fut szélnek szárnyain.

    Lehányod-e
Tested porsátorát,
Hogy lángszárnyak röpítsék lelkedet?
Hogy tiszta fény
Derűljön fel szemeidnek?
Ah, messze a vidéken,
Melyet nem ismerünk,
Ura léssz-e sorsodnak?

    Örök vágy és remény,
Örök remegés a múlt után,
S a jövendő felé,
Im ez a lánc, melyen függ életünk,
S a láncot
Egy látatlan kéz szorítja.
O kéz, hatalmas és kemény,
A síron túl mint innen egyeránt,
Mert semmivé nem teszesz!

    Leszállasz felénk
A szenvedés s remény leplében,
Szent Megadás,
És karjaidon
Kelünk fel a porból,
Kelünk ki a habokból,
S szelíd sors keble vár!

    "Kéred, bajnok, hű szerelmem,
Kéred jobbomat,
Kell-e szívemben viselnem
Majd úgy arcodat?
Bajnok, Róza kebelében
Nincsen hézak már,
Kinek olvadt szerelmében,
Rá siron túl vár."

    Hallja Forgács gyötrelemmel,
S kínról kínra dűl,
"El, el innen keservemmel" -
Szól és lóra űl.
"Látni, látni, messze messze
Pogány táborát,
Hogy keverje, hogy feressze,
Véremben nyilát" -

    "Vérző szívnek, mély sebeknek
Orvos a halál,
András, hol zászlóid lebegnek,
Sorsom rátalál" -
S téren, völgyen, kősziklákon,
S tenger habjain,
Rengetegben s vad pusztákon
Fut szél szárnyain.

    Küzd a bajnok a csatában,
S kardra kard felé;
Elhúnyt élte hajnalában,
Szűk sír fogta bé.
Ó, de lelkét nem tarthatja
Földi zár s fedél,
Nyítva az égnek boltozatja,
S lángszárnyakra kél.

    És keletröl el nyugotra
Röpül mint orkán,
Néz tengerre, néz partokra
Messze pályáján.
Egy pillantat és az égen
Még csapongva száll,
Más pillantat, s egy térségen
Már honában áll.

    Róza nyugszik a ligetben,
S álma sergivel,
Vékony égi leplezetben
Tűn a lélek fel.
Csüggedt arcnak halaványa,
S véres kebele,
S régi kellem maradványa
Tűntek fel vele.

    "Róza, Róza, kebeledben
Nem volt hézak már,
Az, ki olvadt szerelmedben,
Rád siron túl vár" -
Mint szélzúgás s tündér-ének
Zengtek szavai;
Róza reszket, s eltünének
Vészes álmai.

    Búsan űl a szép leányka,
S ébren álmodoz;
Hervad, ah, a szép leányka
Sír lakóihoz!
Mely felé zúg, minden szellem
Halál szelleme;
Rózsa-szép kor s égi kellem
Halnak el vele.

    Szelíd halom, s te zöldellő berek,
Te csergedő víz tölgyeim alkonyában,
Aranykor, melynek éltem hajdanában,
Szent álom, milyet Erosz szendereg!

    Egem borúlt, s eltűne a bájsereg,
Mely röpdesett tündéri fátyolában,
Kiterjed e kar, e kebel, s hiában,
Egy boldog órát, ah mikor nyerek!

    Ó Lúna, néked a sors égi pályát
Ha fellegekben olykor engedett,
Tisztán hozod fel újra képedet:

    De nincs, ki szórja széjjel búm homályát,
Én szenvedek mélyen s ártatlanúl,
S mosolygni többet e száj nem tanúl.

Hallottad-e a fülmilének
Lombjain miként foly bájos ének,
Míg hűsen esti szél kereng?
S ha fészkében a gerlicének
Hű pár nyögdellő csókja leng,
Érezni tudsz-e gerjedelmet?
Daloltam én is, ah, szerelmet,
Mint fülmilének dalja zeng,
S csókoltam én is hajdanában,
Gyúladva Lotti karjain,
Éltem mosolygó hajnalában!
Leszállt a hajnal, s álmain
A lyány is elszállt más ölébe,
De érette, sorsom ellenébe,
Nem zugott lantom hurjain
Kérő panasz s keserves átok.
Töltvén kezem habzó pohár:
Lágy csók s szerelmek dalja már,
Mondám, örökre isten hozzátok!

Egy dalt, egy dalt,
Ó nimfa, kedvesednek
Folyásod partjain.
Egy dalt, mely egyszerűen,
Egy dalt, mely égi hévvel
A szívhez szóljon és tehozzád!

    Kettő szerelme kebelemnek,
Egy hon és egy leány.
Azt vérző szívvel, ezt epedve,
Azt lángolóan, ezt mosolygva
Tekintvén, ölelem.
De büszke lesz szivem s dobog,
S önérzés száll ki homlokomra,
Ha képeik lengenek felém.

    Keggyel teljes, de búsan
Tűnik fel képed, ó hon,
Mint Róma Caesar álmain,
Ó szent, ó szent!
De fájdalomnak érzete,
Mely rólad súgárzik reám.
De te mosolygva jősz,
Ó lyány, mint május reggelén
Az újjá szült nap ragyog.
És kebleden
Mint olvad el a bú,
És kebleden kivűl
Mint nincs öröm!

    Ó hon, ha egy pillantatig
Szétoszlik felleged,
S vígan mosolygsz:
Olympig szállnak érzetim,
S láng, és erő keblembe.
S ha lyányka, néked
Szelíd bánat leng arcodon,
Könnyekben dőlök karjaidra,
S vigasztalást lelsz ajkamon.

    Ó lyány, hamvvedreden
Búsan kél egykor a dal,
S majd szárnya fennlebegvén,
Harmatjából egének
Csöppent vigasztalást.
De néked élni kell, ó hon,
S örökre mint tavasz virúlni,
Ah, mert omladékidon
Reszketve fognék szétomolni
Hazám, hazám!

Tudok vigan nevetni,
Tudok hiven szeretni,
    S szépről énekleni,
S kelyhem ha megtöltétek,
Köszönni bort felétek
    Tokaj szent isteni.

Egy van, mit életemben,
Sem búmban, sem kedvemben,
    Meg nem tanulhatok,
Epedtem, olvadoztam,
Sok lyányt lágy búra hoztam,
    S még sírni nem tudok.

Csak bor, csak lyány szerelme
Szivem fő gerjedelme,
Mit nékem a világ?
Ha más trónusra hág,
S hírnek fut ellenébe,
Pálcájától kezébe
Félvén a sokaság:
Fennáll királyi székem,
Országot a sors nékem,
És pálcát szintúgy ád.
A szék a lyány ölében,
Ország borom kelyhében,
S a pálca mirtuszág.

Ó sírni, sírni, sírni,
Mint nem sírt senki még
Az elsűlyedt boldogság után,
Mint nem sírt senki még
Legfelső pontján fájdalmának,
Ki tud? ki tud?

Ah, fájdalom -
Lángoló, mint az enyém, csapongó, s mély,
Nincsen több, nincs sehol!

S mért nem forr könyű szememben?
S mért hogy szívem nem reped meg
Vérözönnel keblemen?

Jön búsan az éjjel, orcája borong,
    Hűsen lebeg a nyúgoti szellet,
A fülmile csattog, a lyányka bolyong
    Susogó bokrai mellett.
Ó merre leányka? homályos az ég,
Nézd, csak maga fénylik csillaga még
    Tisztán a szerelemnek.

Fenn ha a szerelemnek csillaga még,
    E lészen a lyányka vezére,
S bár légyen örökre homályos az ég,
    Nem száll remegés kebelére.
A fülmile csattog, az estveli szél
Szárnyain lebeg és zúg a falevél,
    S ébred tüze képzeletemnek.

Búsabb lesz az éjjel, orcája borong,
    Hűsebb a nyúgoti szellet,
A fülmile csattog, a lyányka bolyong
    Susogó bokrai mellett.
Ó lyányka! sötétbe borúlt a határ,
Nézz széllyel, az égen csillaga már
    Elhúny a szerelemnek.

Hagyd légyen örökre sötét a határ,
    Nem remeg a lyány kebelében,
S húny a szerelemnek csillaga bár,
    Felserken az hajnal ölében.
A fülmile csattog, az estveli szél
Szárnyain lebeg és zúg a falevél,
    S lángol tüze képzeletemnek.

1

Mi légyen egy sohajtás s lágy tekintet,
Mi egy olvadó szív forró csók hevén,
S reád epedvén hogy ha lyányod intett,
Ez álom, e merengés, s vágy, s remény?
S szelíd keserv és boldog könnyeinket
Cythere hív ölében zengem én,
Fűzz, ó Camoena, szárnyat énekemnek,
Cypris virági nálad is teremnek.

2

Vigan, mint Eos, s mint az estpirúlat,
Mosolygó csendben száll olykor dalom,
Fellengve majd, miként sas, égben múlat,
Ismét borongva jő, mint sírhalom:
De szép alakján sem vad láng nem gyúlad,
Körítve tőled égi nyúgalom,
Sem csüggedésre nem dől, s gyötrelmében
Eped, mint égi lyány, keggyel szemében.

3

Ne múzsa, lantod reszkető hurjára
Ne jőjön semmi durva, semmi rút,
Szennyetlen áll a gráciák oltára,
Hol nyitva minden szépnek van az út.
A tiszta költő fűzhet csak hajára
Örökre hervadatlan koszorút,
Melyet remegvén szűz kezek fonának
Ékességül pirúló homlokának.

4

Még Chronus élt, s Olympnak boltozatja
Víg istenek sorával volt tele,
És Heliósnak fénylett arculatja,
S bájjal fogadta el Thetis kebele.
Oltártok állt, ó Chronus nagy magzatja,
S szép keblü Héra, s tisztelt Cybele,
S mosolyga még, a szent italt kelyhébe
Habozva töltvén, rózsaszájjal Hébe.

5

E szép koron rengett elő Cythére
Vén óceánnak kék hullámain,
Aranyhaj, melyhez csapkodó hab ére,
Sötétesen simúlt el vállain,
Epedt szemérem ült tekintetére,
Félénk mosolygás lengett ajkain,
S lebegve száll a partra kellemében,
S öröm tenyész körűlte, mint keblében.

6

Szép, mint pályája kezdetén Auróra,
Keggyel teljes, mint Luna jön elő,
Nyílt szívvel minden szépre, minden jóra,
Az égbe gráciák közt hág fel ő.
Minden tekintet száll a lankadóra,
Mindent utána vonz egy bájerő,
De tisztán áll a Charis istennéje,
S csak némán leng a kívánság feléje.

7

Mind boldogok, kik itt az égben vannak.
Mond s földre szálla kísérőivel,
A földlakónak, a boldogtalannak
Nyugtot szerezni lágy érzésivel:
S itt, kik felé remegnek és rohannak,
Oltárán változólag fogja fel,
Dereng azokban egy szelíd indúlat,
S e vad csoport emésztő lángra gyúlad.

8

Azok felett, mint hajnal csillagzatja,
Jelen meg a derűlő szeretet,
Ezekre villámként csap lángozatja,
És öszvezúz reményt és életet.
Ott a jövendőt rózsa közt mutatja,
Útadba szór itt csak tövíseket,
Mert tiszta hely a gráciának honja,
S elvész, kitől segédét félrevonja.

Hol a virány, amelyet gondolok?
Hol a leány, kiért e szív dobog?
Virány, szent halmain hogy nyugodjam én;
Leány, hogy lángba szálljak kebelén.

Tovább, tovább! ím hervadt a virány,
S fojtó keservben olvad a leány;
Virány a lyánynak búján hervadoz,
Leányra bút, ah, hűtlen kedves hoz.

Leány, leány, még lángot nem cserél
Ki egy más ölében szép órákat él;
S ha bánatodtól hervad a határ,
A víg szerelmes tőled majd mit vár?

Szerelmet a leánytól várj, ha sír,
Ki könnyben olvad, lángzó szívet bír,
S ha kedves hűven rámosolygva jő,
Mint nyári nap, vígságra támad ő.

Lyány ült a hold fényében,
    Felé ment a legény,
Lyány függve kétségében,
    Örömben úszva én,
Várt és körűltekintett,
Meglát, remegve íntett,
    S elömlék kebelén.

"Lyány, ó leány ha csenddel
    A másik éj is int,
Lopvást, lopvást jövend el
    A boldog pár megint!"
Nem szólt, csak elpirúla,
Mosolygott s rám simúla,
    S csókokkal öszvehint.

"Menj ó legény, röpdeznek
    Hajnal fúvalmai,
S ott benn fölébredeznek
    Anyám s leányai.
Jöttem, de szívszorúlva."
S zengtek, de rám borúlva,
    Búcsúszót ajkai.

Itt állok a szabadban,
    A nap csendben jön fel,
Az árnyas boltozatban
    Csalogány énekel;
S mélyében kebelemnek
Szelíd dalok teremnek,
    S szívem dobog s tüzel.

Vad óceánnak mély hullámain
Vergődöm én és küzdöm a szelekkel,
S ah, képed minden este, minden reggel
Felém leng a két hajnal szárnyain.

Szelíd Remény, jobb kor szebb napjain
Mosolygva jöttél lángoló szemekkel,
De most borongasz barna fellegekkel,
Mint búcsuzó hölgy férje karjain.

Idv néked igy, ha mindent elvesztettem,
Ha tengerhabként duzzad bánatom,
Ne légyek elhagyatva, légy mellettem.

Im újra vészek árján hányatom,
Süvöltve röppen a vihar felettem,
S remegve száll rád végpillantatom.

Magasan, magasan,
Ó Rény, veled
Röpűljön a dal.
Arcod tiszta fényben
Tűnik fel Olympon
Mint nyári nap:
De sűrü gőzfelleg
Borítja földünket
Színed elől,
S sugárid homályban
Hatnak reánk.

Gyakran láttalak
Kerengeni,
Mint vészhozó kométát
Földünk felett,
Imádva, rettegve,
Mert nagy valál,
És fenségedben
Irtóztató,
Mint a dörgő menny.
De mikor jősz,
Mint hesperi csillag
Csendesen, szelíden,
Mosolygva tekintek
Ellenedbe,
Keggyel tölt istenné.

Nem te nyújtád
A méregkehelyt
Hellas égi fiának
Nem te fonál koszorút
Camill fejére
A Capitolium
Szent bércein?
De titkon eped
Rejtekében
Sejdítgető kebellel
Feléd, feléd,
Arra hüsen csepeg
Étri balzsam
Szárnyaidról,
S rengő öledben
Felviszed őtet,
Lefolyván napjai,
Olympra, fel!

Csalfa alakok
Bolyganak köztünk
Gyakran, hazudván
Téged, istenné.
A komoly való
Meggyújtja fáklyáját,
S mint éji lidércek
Tűnnek el ők.
De te állasz
Éjjel és nappal,
Csendben, viharban,
Gyász s öröm között,
Nem változó fényben,
Mint az örök sors.

Légy idvez nekem,
Bár vér s pusztúlat
Kövessék nyomdokid,
S ínség s halál.
Tiszta kebelbe
A gyilok ha merűl,
Tiszta kebelre
Vad sors ha rohan:
Intesz egedből,
S az isteni lélek
Nem sűlyed el.

    Szent kebeledből
Fesle ki hajdan
Az emberi nem,
S szent kebeledbe
Tér meg ismétlen
A napok szálltával,
Föld, hüv anyánk!

    Mégis az ember
Téged elhagyván
Csillagokig fel
Vágyakozik,
S lebegő szárnnyal
Készül törni
Útat magának
A nap felé;
De visszahanyatlik
Küzdése közt,
S légi szeleknek
Játéka leszen,
Mint barna felhők
A sziklatetőn.
De te, szent anya,
Délceg gyermekedet
Várod öleddel,
És kebeledben
Nyugtatod őt,
Lenge füvekből
Szőve reája
Hűs fedelet.

Csak erősnek fizet a dicsőség szép bért,
    Gyávának a laurust soha nem juttatja,
Trónusát veszélyek őrzik, s e szent helyért
    Vívni kell, az égnek e szent akaratja.
Csak kemény ostrommal nyílik meg szent vára,
Munka, gond s fáradság az örök hír ára.

    Rákóczi hajh, Bercsényi hajh!
Magyartok gyászban űl,
Még leng a szellem tőletek,
S már lelke sem hevűl.

    Oltárunk áll s nem füstölög
Rákos szent mezején,
A szablya függ, s nem hord vitézt
Hátán a büszke mén.

    O Várna, Várna fűveid
Lengessék hűs szelek,
Borítsa csendes nyúgalom,
Király, emlékedet.

    Vérkönnyet önt az útazó,
Mohács, virányidon,
Érzése mély, érzése szent,
Mert rajtad sír, o hon!

    De bújdosóknak sírja te
Pontus határain,
Nem leng egy sóhajtás feléd
Hűv ének szárnyain!

    Titkon borong a géniusz
A néma hant fölett,
Hol lángoló szív s honszerelm
Váltottak életet.

    Boszúját a hűvet, nemest
Keblében érleli,
Mely forr és olvad, s tiszta lesz,
És pontját fölleli.

    S villámként csap, villámként sujt,
És tűzre lángra kél,
S a honfiú, s a honleány
Csak érez, nem lát s fél.

    És halni mégyen, győzve jár
A vér szent mezején,
Vészek körítik homlokát,
Erő forr kebelén.

    S rohan, mint ár, a győzelem
Kelettől nyúgotig,
A láncsa zúg, a lobogót
Magas szellők viszik,

    S ledőlt országok hamvain
Egy szép hon támad fel,
Mely lelket tölt, mely szívet ráz
Neve zengésivel.

    Remegve zeng, remegve száll az ének,
Új ég alatt, ó Ronyva, partodon,
Szokatlan e nyelv lángoló hevének,
Bár szép s erős, bár hangja szívet von.

1

Szállj képzelet, szállj rózsafátyolodban
Bátran lebegve, mint királyi sas,
S ezerfelé változva szép arcodban
Lélekre, szívre bájerővel hass.
Ragadj magaddal, s tündérkárpitodban
Száz tűneményt, száz új szcénát mutass:
Míg nap derűl az énekes mellében,
S élet s virágzat tűn fel énekében.

2

Csak dalt adott, csak lantot a költőnek,
Csak dalt, csak lantot a végzés nekem,
Lángérzeményim oszlanak s megjőnek,
Örömre, búra szállong énekem.
Kerestem rejtekében szívnek s főnek
Mitől virúlna boldoggá életem,
S szent képzelet, megfutván egy világot,
Csak hív öledben leltem boldogságot.

3

Te öntőd a dalt, s gazdag ömledése
Forr, mint Tiszának áradt habjai,
Elfoszlik a bú, s szívem vad küzdése
Leszáll derengvén vídámb álmai.
S mint hűs berek, mint esti szél nyögése
Ha felhasadnak május napjai:
Enyhítve leng az érzetek homálya,
S virít, mint rózsáskert az életpálya.

4

Borítsd el arcod fényben, mint Auróra,
S világolj rám fáklyád sugárival;
S tenéked szentelt légyen minden óra,
Szentelve néked follyon minden dal.
S ím mint midőn lángot kerengve szóra
Az égi tűz villámcsapásival
Folyást talál a költő szent hevének,
Reng e kebel, s ömlengni kezd az ének.

5

Fény és homály közt, mint az est órája,
Körűlem mely tündér szín nyíla fel?
Mely ég, minő táj, s mely szél hint reája
Ámbrás fúvalmat hűs lengésivel?
Látok, de többet érzek, égi bája
E helynek mély örömbe sűlyeszt el,
O pillantás, o rég táplált reményim,
Váró gyönyörben függnek érzeményim.

6

Amott a parton férfikellemében
Jár a legény, szép búval homlokán,
Ah, mennyi vész fog dörgő fellegében
Üldözni téged élted nyomdokán!
De jót hoz a veszély is eltüntében,
Süvöltni nem fog mindég az orkán,
S ki bátran szállt a küzdés ellenébe,
Mosolygva dől majd jobb sors hív ölébe.

    Miért áll - - - borongva keblében,
Mit néz - - - a bástya fokán?
Ki tűnik amott fel a por közepében?
A por közepében jön Szolimán.
Jön, mint dagadó hab Dráva folyásin,
Jön, mint rohanó szél a Bakonyon;
Fegyvert - - ! honod zokogásin
Gyúljon fel erőd bús harcaidon.

Szép Lenka vár a part felett,
Csolnakján a halász,
Dalolván csendes éneket
A part felé vigyáz:
"Csak vissza, vissza, szép leány,
Szél támad és hullámot hány!"

Esdekve szól a szép leány:
"Nem én, halász, nem én,
Túlparton zöldell egy virány,
Kunyhó van közepén,
S zöld árnyak a kunyhó körűl,
Alattok, ah, kedveltem űl.

Szélvész között, zúgó habon
Rettegtet sok veszély,
Reményem mégis egy vagyon,
Tán partra hajt a szél!
S kit szenvedés, kit bánat ér,
Örömkönyűk a pályabér."

Szép Lenka jön, s csolnakba száll,
Kormányt visz a halász,
Minden hullám csapásinál
Jobban, jobban vigyáz,
S a vész midőn ujúlva kél,
Mond Lenka: "Partra hajt a szél!"

"Nem lyány, nem partra hajt a szél,
Szél és hab ellenünk,
Veszélyes, ah, míg ember él,
Istent kisértenünk,
Hullám dagad s örvénybe száll,
Hullám között vár a halál."

"Halász, szerencse jár velem,
Szerencsés csolnakod,
Nyúgot felől, o szerelem,
Dereng szép csillagod,
Nyúgotra vár a hű legény,
Nyúgot felé nem félek én."

Szól Lenka, s a túlpartra néz,
Néz, s látja kedvesét,
Örömreszketve nyúl a kéz,
Hév önti el keblét,
És tűn előle víz, föld, ég,
Szemében forr csak lelke még.

De vérzik ő, a hű legény,
A part felett állván,
Kél a veszély, s húny a remény,
Már, már hal a szép lyány;
És új szél zúg, és új hab gyűl,
S a csolnak végképp elmerűl.

Lát a legény, s nem nyög, nem sír,
Nem érez, nem gondol,
Felnyílik kínja, mint egy sír,
S nem tudja merre s hol?
S gyors, mint villám felhőiből,
A hab közé félhalva dől.

Rákos, bolyongék partjaidon, s vized
Hullámit ittam s keblem emelkedett,
    Könny forrt szememben, s érzeményim
        Szívem alatt tüzesedve vívtak!

Körűlem érzém egykori hőseink
Árnyékaiknak gyönge fuvallatit,
    Az égi szellem fürteim közt,
        S arcom előtt suhogott csapongván.

Hajh, látom őket sátoraik közűl
A népesűlő térre tolongani,
    Buzgó kebelt látok hazámért,
        S lángszemeket dagadó könyekkel!

"Fegyverre, jőn az ellen erős hada!"
S ím villog a kard, s tárogató riad,
    A büszke ló szökdell, nyihog, fúv,
        A lovag űl diadalmi tűzzel.

És nem kerűlnek mély sebeket s halált,
Ki halni tud, nincs járom erős nyakán,
    Néked, tenéked szent szabadság
        Áldozik a nemesen kifolyt vér!

Magozz fel, ó vér, puszta mezőnk fölett,
S teremj magodból szép csemetét nekünk!
    Ah, szélveszek közt nyert honunkat
        Rút puhaság özönébe fojtjuk!

Habzik borunk a tág kehely öble közt,
Tolongva zúgunk táncpaloták felé,
    S förtéztetett lyány karja közzé
        Szórja vadúl erejét az ifjú.

Romlasz magyar nép, romladozol hazám,
És lassan őrlő féreg emészt belől,
    Ha fog kigyúlni magzatidnak
        Szűk kebelökben az égi szikra?

Bú kél velem, bú jár velem,
    Ki ránt fel kebléből?
Adj egy rózsát, hű szerelem,
    Hajad szép fürtjéből.
Egy rózsát adj, hű szerelem,
    Bár tövises lészen,
Tán ha kínját elviselem
    Majd öröm vár készen!

Mért nyög, miért az esti szél
    Bokor ernyőjében?
Mért fürdik a rózsalevél
    Harmat hűs cseppjében?
Azért nyög, hajh, az esti szél,
    Mert én sohajtottam!
Harmatcsepped, rózsalevél,
    Szememből ontottam!

Fészkén az árva fülmile
    Ha párját siratja,
S búját énekben zengi le,
    Lágyul-e bánatja?
Ó zengenék úgy éneket
    Egyik éjről másra,
S bércet, völgyet, fát, köveket
    Indítnék sirásra!

Szűn a zápor, s szivárvány ég
    Fenn sötét felhőken,
Vándorsorsom túlhalad még
    Borongós időken.
Adsz egy rózsát, hű szerelem,
    Bár tövises lészen,
Tán ha kínját elviselem,
    Majd öröm vár készen.

    Rabló jön! és Dobozi már
Hölgyét nyeregbe vette,
Gyors méneken sereg tatár
Üldözve zúg megette,
S messzünnen, mint kőszáli hó,
Fejérlik a bús lobogó,
Kelő por fellegében,
A ferde nép körében.

    De hátra néz s előre fut
A hű magyar nejével,
Nincs gát lovának s vészes út,
A bérc egy lesz völgyével.
Omló tajtékban füredvén
Nyargal, száguld a büszke mén,
S villámásként gyors lába
Szikrákat hány futtába.

    Nem retteg a bajnok lován
Sebet s halált szüvében,
Folyt vére hányszor a csatán,
S hörgött halál keblében!
S annak ki elhull mint vitéz,
Rabláncot nem fűz semmi kéz:
De nézvén szép hölgyére,
Habzik minden csepp vére.

    A gyönge nő borongva űl
Hősét körűlölelve,
Küzd és lankad, fagy és hevűl,
Száll s újra kél félelme.
Röpűlő barna fürténél
Süvöltve zúg a déli szél,
És egy bokor ha zördűl,
Fülébe lánchang csördűl.

    "Bajnok, bajnok, van-e erő
Százak fölett kebledben?
Kivívsz-e majd, balsors ha jő,
Lángszablyáddal kezedben?
Túl völgyeken, túl hegyeken
Engem hajt e rút idegen
Szolgálni bús igába,
Vad nője vad lakába."

    Felborzad a búsúlt vitéz,
Szemét vérkönny áztatja,
Mélyen sohajt, az égre néz,
S reményt keres bánatja:
"Röpűlj, röpűlj hű paripám,
Jó sors talán jót hoz reám,
Bár készít gyötrelembe,
Kedvébe még veszen be!"

    S mint sebhedt őz zöld fák alatt
Hordván kinját magával,
Fut a magyar mint gondolat,
Mint szél sebes lovával;
Omló tajtékban füredvén
Nyargal, szaguld a büszke mén,
S villámásként gyors lába
Szikrákat hány futtába.

    De hol van szél küzdő habon,
Hogy ne lankadjon végre?
Hol gondolat, mely szárnyaljon
Végetlen messzeségre?
Száll fáradás inaiba,
S pihegve jár a paripa,
Lassan lobog serénye;
Hal a lovag reménye.

    Vész támad a hölgy kebelén,
Egy hab lesz minden vére;
A sík mező terűletén
Vad lárma zúg előre.
S magasan, mint kőszáli hó,
Közelget a bús lobogó,
Kelő por fellegében,
A lárma zajkörében.

    "Bajnok, bajnok, nincs védelem,
Csak szablyád hű vasában;
Olvadjon fel rabkötelem
Hulló vérem habjában!
Én lássam e rablók közűl,
Élted ha hőshalálra dűl?
S árván magát, hajh, messze,
Hölgyed lánc közt epessze?"

    Kétség partján a bajnok áll,
Mely örvényt nyit reája,
Lassan gyúl sohajtásinál
Reménye végszikrája.
"Csak még egyszer hű paripám,
Jó sors talán jót hoz reám,
Bár készít gyötrelembe,
Kedvébe még veszen be!"

    És még egyszer megérezi
Sarkantyú hév döfését,
Sérült vadként forrván teszi
Utolsó szökellését.
Omló tajtékban füredvén
Nyargal, szaguld a büszke mén,
S ah - villámként gyors lába
Öszveroskad futtába!

    S már mint felhő, mely hord jeget,
S már mint villám fáklyája:
Úgy zúg s villog hátok megett
A vad tatár láncsája.
S magasan, mint kőszáli hó,
Ott leng már a bús lobogó,
Kelő por fellegében,
A ferde nép körében.

    "Bajnok, bajnok, nyújtsd csókodat,
Az utolsót ajkamnak,
S terjeszd ki védő karodat
Örvényén fájdalmamnak.
Angyal szerelmem egéből
Ragadj fel a rablók közűl!"
Nem szól a hős s elfordúl,
Szeméből egy könny csordúl.

    "Bajnok, nincs bízni több remény,
Nincs várni perc éltemben,
Hamvad minden más érzemény,
Egy lángol még szívemben.
Szabadság nyújt, ah, hű kezet,
Hozzá csak omló vér vezet!"
Nem szól a hős, s megrendűl,
Egész léte felzendűl.

    "Irígylem férfi létedet,
Irígy vagyok sorsodra;
Fenn hordozván fegyveredet
Boszúlva dőlsz sirodra.
Én térden, nem tehetve mást,
Koldúlok tőled egy csapást,
Adtam szivet, szerelmet,
Adj meg csak egy kérelmet!"

    "Vagy, ó, vad győző karjain
Utált csók légyen bérem,
S megfúljon erőszakjain
Az öszvedúlt szemérem?
Férj, hajh, képzeld el irtózván,
Midőn nőd a bűn ostromán,
- Ez-e hűsége díjja? -
Utolsó harcát víjja!"

    S megjajdúlván kétségbe húll,
S nem bír a hős kínjával,
S kardjához, ah, borzadva nyúl,
A végső perc folytával,
Midőn, mint vívó oroszlán,
Szomjan vér és zsákmány után,
Krimnek dühös tatára
Kezet nyújt már párjára.

    És elfordúl, s felöleli
Nyögő nejét karjába,
És hü vasát megszenteli
Merítvén oldalába;
És rontván a vad nép közé
Ád s vesz halált mindenfelé,
S omolván drága vére
Hölgyének rogy testére.

    Hindosztán véghatáránál,
S véghatára hűs völgyében,
Hüs völgyének zöld berkében
Egy forrás omlik vala.
S a forrás zúgó partjánál
Egy lyány űlt sötét fürtökkel,
S rózsaajkkal, s lángszemekkel
Szép, mint május hajnala.

    Hallá zúgtát a forrásnak,
Nézte játékos folyását,
És örült, ha képe mását
Tükrözé hullámain.
S közte csendes andalgásnak
Lát egy vándort, hogy leűle,
Lassú csörgéssel körűle
A túlsó part hantjain.

I

Éltem, de magamat önkényt eltemettem,
Lágy álmot fúva rám létemnek angyala,
Szép volt a sír, melyben halva szenderegtem,
Most királyi nők is díszt kapnak általa.
Az óra jött s íme kívánt hajnalánál
Feltörtem a zárt, hogy nyerjek más életet,
Arany szerelem várt boltom ajtajánál,
S mosolygván, hajh, újabb halálra vezetett!

II

Gyámkar ápolgatta szűlőm gyöngeségét,
Mégis lángzó erőt szívtam hű kebelén,
Erőszak dúlta fel szép formám épségét,
S kínoztatás után tömlöcre szálltam én.
Habzó bánatim közt míg erőtlenb voltam,
Küzdöttem feltörni méltatlan záromat:
Erőm virágában nyugvásra hajoltam,
S kedvre hozom, akik szerzék rabságomat.
Mégis megemlítvén sorsom durvaságát,
Gyakran bút árasztok a vigyázatlanon,
S bár felgyújtom olykor az észnek világát,
Tüzem többszer reá vad sötétséget von.
De sok száz okozott károk ellenére,
Becsem e világon nem talál végzetet,
S az aggkor, mely már most megvettetést ére,
Nekem készít nagyobb s nagyobb tiszteletet.

III

Én sebes, én lassú, most tiszta, meg újra borongó,
    Más jár, foly, röpül, áll, nem teszem egyiket is.
Nyúgottól keletig, s dél s észak messze határin
    Útazom én, mégis rejtve szem és fül elől.
Nincs formám, mégis sok ezer rajzol le naponként
    Nincs terhem, mégis fontra vetett sok ezer.
Tömlöcben s rabság kötelén bár létem adassék,
    Mégis örökre szabad nem tudom én mi az úr?

IV

Egykoron egy leplet szőttem, szép, csínos, alatta
    Bár mi nagyot gondolj, kis dolog ami hever.
Szűk lepel és könnyű, mégis, bármekkora légyen,
    Nem lebbentheti fel testi erő sohasem.
Egy éles nézést ha tehetsz, elfoszlik azonnal,
    Kétes homályt vet rád, gyönge szemed ha vagyon.

V

Erőm s tanácsom nincs, ezrekkel
Mégis vezérként hordanak,
Fennküzdell szárnyam a szelekkel,
Lábamhoz hősek hullanak.
Esküdte nékem szent hűségét
Az ifjúság délceg sora,
Kíséri pályám messzeségét
A gráciák könnyzápora.
Szerencse s hír nyomban követnek,
Vesztőre vesztem mocskot hoz,
S a nyertes hűv emlékezetnek
Szentelve nyújt oltárihoz.

VI

Egy volt, csak egy, akit szerettem,
Nem volt fiú, nem volt leány,
Miatta létem elvesztettem,
Mert engem balszerencse hány.
Röpűltem őt forrón ölelnem,
A régvárt óra volt jelen,
De forróbb volt ő mint szerelmem,
S halálra égtem hirtelen.

VII

Tükör vagyok, de nem szobád falán,
Forrás vagyok, de nem zöld fák alatt,
Ablak vagyok, de nem látsz rajtam által,
Csillag vagyok, de nincsen kék egem.
Mint barna felhőn múló vész után
Boltos szivárvány nyúgoszik fölettem.
Nincs ajkam, és mégis mosolygok én,
Nincsen szavam, mégis kérlelni tudlak,
Esőzöm, égek, bíztatok, fenyítek.

VIII

Van egy, ki nincs; s az én vagyok. Nekem
Nincs kezdetem, nincs végem is soha,
Nem láthat engem ember, sem nem hallhat,
Nem is tapinthat test és forma nélkül,
Lélektelen, megfosztva mindenektől,
Im így vagyok, szegény, rideg s üres,
S mégsem szegény, nem is rideg s üres,
Mert név s dolog nem is lehet sajátom.
Kinek belőlem áll csak gazdasága,
Megvettetett bujkál az a világon,
S ki nem tud mást csak engem, elméjében
Örök sötétség vette trónusát.
Én nem vagyok sehol, szükség reám
Nincsen, nem is volt és nem is leszen,
Mégsem lehet nélkűlem nyelv s beszéd,
Ámbár jelentéssel nem bír nevem.
Találd mi légyek, és ha feltalálsz,
Vedd azt jutalmul, ami én vagyok.

IX

Ég nem vagyok, de csillagim ragyognak;
Kert nem vagyok, s virúl a rózsa rajtam;
Tűz nem vagyok, s lángolhatok, hevítek.
Örök havat látsz halmaim felett,
S nem olvad az, bár forrjon is hevem.
Gyöngéd alakra képez a természet,
Fegyvert sem ád, mégis szivet lövellek,
S vérző sebekkel tépem kebledet.
De gyakran, ah, ha győztem, győzetem,
Rabom valál s raboddá kelle lennem,
S az életet veled futom keresztűl.
Te karjaidban ápolsz engemet,
Hiában, én majd lassan hervadok,
S újabb virág kél nyomdokim felett,
És benne képed hű mását leled.

X

Néma vagyok, siket is, s izenet hordásra szorított
Mégis az emberi faj. Nemde fonák viselet?
Nincs karom és ajkam, mégis kell vinni sok ízben
Mondd ki minő módon? csókokat és ölelést.
Csókol hűv szeretőd engem, s kebelére szorongat,
S légy bár féltékeny, nincs harag érte reám.
Egy hiba van bennem, félénk vagyok és kis erőszak
Megrendíti keblem, s titkaidat kinyitom.

XI

Fegyvert s oltalmat nekem is bár rendele sorsom,
Gyászos ajándékát nékie nem köszönöm.
Fegyverem a harcon szükség elvetni magamtól,
S nem vehetem többé vissza, s keservem elöl.

XII

Kettőből leszen egy, kettőből vedd el az egyet
Nem leszen egy többé, mondd ki minő csuda ez?

XIII

Lesz, ha vagyon; ha leend, megszűnik lenni; ha volna,
Úgy nem lenne, mesém nem, de találni való.^[12]

Igyunk derűre,
Igyunk borúra,
Ugy is hol kedvre,
Ugy is hol búra
Fordúl az élet.
Kedved a jó bor
Jobban éleszti,
Búdat a jó bor
Messze széleszti,
S elmúlat véled.

Minden por, álom,
S füst e világon;
Mi haszna gázol
A boldogságon
A hír barátja?
Ha dob riadt a
Harc reggelére,
Patakban omlik
Hullámzó vére,
S bérét más látja.

Békételen, bús,
Senyved magába,
Kétség s remény közt
Vár s fél a kába
Percet s esztendőt.
Miért törődöl
Szűk életeddel?
Napod ma mit nyújt
Köszönve tedd el,
S hagyd a jövendőt.

Reggel vagy este,
Szélben vagy csenddel,
Eljön magától
Sorsod mit rendel:
Miként nyár és tél.
Ernyőt keress, ha
Készűl borúlni,
Szenvedj, ha nem tudsz
Hová vonúlni,
Fordulhat a szél.

Éld a jelenlét
Percét s óráját,
Együtt lefutja
Jó s rossz pályáját,
S együtt húny véled.
Igyunk derűre,
Igyunk borúra,
Ugy is hol kedvre,
Ugy is hol búra
Fordúl az élet!

    Ültem csolnakomban
Habzó vizen,
Hallék zúgni darvat
Röptébe fenn.
Röpűlsz égi vándor,
Föld s víz felett,
Vajha szállni tudnék
Én is veled!

    Indúltál keresni
Más jobb határt,
Langy tavaszt, virítót,
S tenyésző nyárt.
Én is, hajh, keresnék
Szállván veled,
Más boldog határon
Hű fedelet!

    Lelnék én tanyácskát,
És szép eget,
Hol telet ne látnék,
S búfelleget;
Hol teljes reménnyel,
Mint szivárvány,
Tűnne fel minden nap
Más nap után.

    S ott, hol esti szél leng
Zöld fák közűl,
Forrás ömledezne
Kunyhóm körűl.
Isten hozzád csolnak,
S te vészes part,
Hű kegyes nyit ott rám
Remegő kart.

    Ülök csolnakomban
Habzó vizen,
Hallok zúgni darvat
Röptébe fenn.
Röpűlj égi vándor
Föld s víz felett,
Sorsom, ah, nem adta
Szállnom veled!

    Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e nép
A multat s jövendőt!

    Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.

    Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.

    Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.

    Hányszor zengett ajkain
Ozman vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!

    Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját a hazában,
Bércre hág és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger fölette.

    Vár állott, most kőhalom,
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!

    Szánd meg isten a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e nép
A multat s jövendőt!

    Nyugszik Hasszán sátorában
Rába zúgó partjain,
Jőn Olajbég s vad lángjában
Felriasztja hangjain:
"Fel, fel, bajnokok vezére
Csákányba a menyekzőre,
Lesz, kit ott rabszíjjra fűzz,
Sok szép legény, sok szép szűz!"

    Zsákmány a török bálványa,
Gyorsan felriad Hasszán,
Vállain leng már kaftánja,
Kardja függ már oldalán.
"Fegyvert, fegyvert minden karnak,
Foly ma vére sok magyarnak!"
Így harsogván szavai,
Készűlnek bajnokjai.

    Bús az éj sötét leplébe,
Zúgva leng a déli szél,
S a török Csákány elébe
Rába habján általkél.
Terhesen mint jégfelhőnek
Vészhozó dörgési jőnek:
Pusztulás minden nyomán,
Úgy közelget a pogány.

    László nyert a szép Lilának
Idvességet hű kezén,
És szomszédi felszállának
Kedve zajgó ünnepén.
S a billikom kerültében
Minden férfi gyúl szivében;
S víg ének zengésinél
Az ifjúság táncra kél.

    Nézi László szívmerűlve
Hölgye lángtekintetét,
S kedv, remény közt lelkesűlve
Vére kényhullámot vét.
S az könnyű mint esti szellet,
Táncát vőlegénye mellett,
- Szíve olvad, arca ég -
Pártájában lejti még.

    Hajh de, mint volkán, egyszerre
A sötét éj felpirúl,
S a dühödt szél arra s erre
Szikrát s lángot szór vadúl.
A pogány nép ordítása,
S a réműlet bús jajgása,
Egy hanggá keveredvén
Harsog ált a lég öblén.

    Elnémúl a palotában
Tánc és élet, kedv és zaj,
Fennakadva dobbantában
Minden könyű, minden jaj.
Színe halvány minden képnek,
Minden keblet gondok tépnek,
Elszorúlva minden szív,
Küzd és habzik, forr és vív.

    Jön most Hasszán s tigris nyája
Vérrel ázott nyomain,
Zúg, mint orkán, lángszablyája,
S száz magyar nyög láncain.
S ah fenndörgő szózatjára
Dúlva ront a palotára
S holttestről holttestre lép
A kegyetlen szolganép.

    Öszvejajdul irtózással
Hölgy és nő, s remegve néz;
De sebes meggondolással
Kardon minden férfikéz.
Kél és forr a harc dagálya,
S nem reményt nyújt a vérpálya:
Rablóikkal mindenek
Csak halálért küzdenek.

    Halnak ők, s hőslelkeiknek
Szabadság nyújt koszorút,
Hajh de árva hölgyeiknek
Örökségül rablánc jut!
Fájdalomról kínra szállva,
Minden reménytől megválva,
Honnan lelkök nyugtot vár
Egy ohajtás sincsen már.

    Líla áll még oltalmában
Lászlójának egyedűl;
Harcol ő, de bús harcában
Keble s arca sebesűl.
És midőn fogytán vérének
Érzi gyöngültét kezének,
Még egyszer hölgyére néz,
S új erővel sujt a kéz.

    Nézi hulltát sok töröknek,
S ajka habzik, s keble ég,
S ordít Hasszán: "e kölyöknek
Egy halál még nem elég!
Bajnokim! csak ellenébe,
Mártsatok fegyvert szüvébe,
Nyiljon bár seb s follyon vér,
Szép hölgy ott a pályabér!"

    Mint a villám vad szózatja
A nemes szüvébe csap,
S testét lelkét áltszaggatja,
Borzad ő, s hölgyéhez kap:
"Gyászos a halál hörgése,
Hajh, de a rablánc csörgése,
S törvény, melyet rabló szab,
Líla, Líla gyászosabb!"

    - "Nyugtat a halál hörgése,
Líla mond, nem félem azt,
Hajh, de a rablánc csörgése,
S rabló törvény megborzaszt.
Szálljanak bár ellenedbe,
Mártsanak fegyvert szüvedbe,
S nyiljon bár seb s follyon vér,
Szép hölgy nem lesz pályabér!" -

    Vészi László gyötrelmére
A halálvigasztalást,
S rátolongó ellenére
Készít még egy bús csapást.
Jön Olajbég, s "gyáva féreg" -
Igy zeng ajkain a méreg -
"Száz sebben félhalva már,
Kardod mégis ölni vár?"

    Mond, s kezéből nyíl módjára
Vasbuzgánya zúg s röpűl,
S ím itt a perc melyet vára
A magyar hős s öszvedűl.
És ott fekszik mell-hörögve,
Hölgye látja s könyörögve
Felsohajt az égre még:
"Isten, isten itt a vég!"

    S ráborúlva s elroskadva
Lelke zajlik, keble reng;
"Én halok", mond az lankadva,
"Búcsút ajkam mégsem zeng.
Ó ne rettegd bús pályámat,
Vérhintette nyoszolyámat,
Lélek él, ha vész a szív,
Kardom itt van, mátkád hív!"

    Mond s hal; és ím szép hölgyétől
Jaj nem hangzik, könny nem hull,
Áthevűlve szellemétől
Kardjához buzogva nyúl.
"Nékem, nékem bús pályádat,
Vérhintette nyoszolyádat,
Lélek él ha vész a szív,
Mátka, mátkád hozzád vív!"

    Vészi kardját; Hasszán látja:
"Jer leányka, mit mivelsz?
Vágyaidnak nem lesz gátja,
Kényt s szerelmet nálam lelsz.
Kard csak a búsúlt vitéznek,
Téged engesztelve néznek,
Kelvén érzeményei,
A bajnok lángszemei.

    Jer velünk a büszke ménen,
Váram gazdag, keblem hő;
Jer s derűlj a jobb reményen,
Mely egedre most feljő.
Légy e győzelem pompája,
Szép kertemnek szebb rózsája,
Melynek bíbor kebelén
Bőv jutalmat leljek én."

    "Félre rabló!" fájdalmában
Így sikolt a hű leány:
"Dúltál éltem forrásában,
S vad kegyelmed még lest hány,
Itt, hol áradván testére
Kedvesem gőzölgő vére,
Melyet ontál ó pogány,
Int, hogy induljak nyomán!

    Menj, eredj a büszke ménen,
Várad zsákmány, kebled düh;
Nincs remény; a vérösvényen
Nem kél virág, nem kél fű,
Győzelmedre átok húlljon;
Kerted tüskével virúljon,
S árnyékába hogyha mégy
Kínjutalmat bőven végy!"

    Szóla s hallgat, és intézi
Hómellének hű vasát;
A török dobbanva nézi
A hőslyány mozdúlatát.
S fut, hogy (melynek vesztét szánja)
Megtartassék szép zsákmánya,
Hajh de késő jötte már,
Líla lelke mennyben jár!

    Látja Hasszán s elfagy vére,
Visszaborzad s megfordúl;
Int, s nyomában intésére
Népe zajgással tolúl.
S közte búsúlt érzeménynek
Hátán a nyerítő ménnek,
Vivén átkot s hagyván jajt,
Szigetvárra visszahajt.

    Dördűl az ég, s villámot lőtt,
Zápor zuhog le már,
S a szép leány kunyhóm előtt
Lassan pihegve jár.
"Jer szép leány! hív a legény,
Bús ég borúlt reád;
Kunyhóm kicsiny bár és szegény,
Neked s nekem helyt ád."

    Kunyhóm felett, s kis ablakán
Csattog, süvölt a szél;
Karom között a szép leány
Űl csendesen, de fél;
S felleg ha más fellegre jő,
S villám villámra gyúl:
Remegve, ah, keblemhez ő
Jobban jobban szorúl.

    "Derűl az ég, bús fellegén
Ég a szivárvány már;
Isten veled, te hű legény,
Anyám epedve vár!"
Mond a leány, s karom közűl
Kifejlik nyájason,
S e könny, amely szememben űl,
Ajkán sohajtást von.

    Kunyhóm felett, s kis ablakán
Száll, és mosolyg a nap;
Szemem csak a szép lyány után,
Mint part után a hab.
Lángcsillagod, hajh, tiszta ég,
Mit ér e szív előtt?
Dördűlj megint, s onts záport még,
S hozd vissza nékem őt!

    Itt az írás, forgassátok
Érett ésszel, józanon,
S benne feltalálhatjátok
Mit tanít bölcs Salamon:
Miképp széles e világon
Minden épűl hitványságon,
Nyár és harmat, tél és hó
Mind csak hiábavaló!

    Földünk egy kis hangyafészek,
Egy perchozta tűnemény;
A villám és dörgő vészek
Csak méhdongás, s bolygó fény;
A történet röpülése
Csak egy sóhajtás lengése;
Pára minden pompa s ék:
Egy ezred egy buborék.

    Sándor csillogó pályája
Nyúlvadászat, őzfutás;
Etele dúló csordája
Patkánycsoport, foltdarázs;
Mátyás dicső csatázási,
Napoleon hódítási,
S waterlooi diadal:
Mind csak kakasviadal.

    A virtus nagy tűneményi
Gőz, mit hagymáz lehele;
A kebel lángérzeményi
Vértolúlás kínjele;
A vég, melyet Sokrat ére,
Catonak kihulló vére,
S Zrínyi Miklós szent pora
Egy bohóság láncsora.

    És ti bölcsek, mit hozátok
Ami volna szép s jeles?
Mámor bírta koponyátok,
Plato s Aristoteles.
Bölcselkedő oktalanság,
Rendbe fűzött tudatlanság,
Kártyavár s légállítvány
Mindenféle tudomány.

    Demosthén dörgő nyelvével
Szitkozódó halkufár;
Xenofon mézbeszédével
Rokka közt mesére vár;
Pindár égi szárnyalása
Forró hideg dadogása;
S Phidias amit farag,
Berovátkolt kődarab.

    Mi az élet tűzfolyása?
Hulló szikra melege.
A szenvedelmek zúgása?
Lepkeszárny fergetege.
Kezdet és vég egymást éri,
És az élet hű vezéri,
Hit s remény a szűk pályán,
Tarka párák s szivárvány.

    Holdvilág csak boldogságunk;
Füst a balsors, mely elszáll;
Gyertyaláng egész világunk;
Egy fúvallat a halál.
Vársz hírt s halhatatlanságot?
Illat az, mely tölt virágot,
És a rózsát, ha elhúll,
Még egy perccel éli túl.

    Hát ne gondolj e világgal,
Bölcs az, mindent ki megvet,
Sorssal, virtussal, nagysággal
Tudományt, hírt s életet.
Légy, mint szikla rendületlen,
Tompa, nyúgodt, érezetlen,
S kedv emel vagy bú temet,
Szépnek s rútnak húnyj szemet.

    Mert mozogjon avagy álljon
E parányi föld veled,
Lengjen fényben, vagy homályon
Hold és nap fejünk felett,
Bárminő színben jelentse
Jöttét a vándor szerencse,
Sem nem rossz az, sem nem jó:
Mind csak hiábavaló!

    Bal sors akit számkivete
Kedv és öröm közűl,
Cellájában a remete
Kulcsolt kezekkel űl.
S egyszerre lágy emlékezet
Álomként lepte meg,
S szemén, mely rég nem könnyezett,
Egy tiszta csepp remeg.

    És ím keresztűl ajtaján
Lassú sohajgás jő,
Felpillant, s egy vándorleány
Roskadva lép elő.
Vállán sötét hajfürtje leng,
De képén siralom,
S melléből, ah, hörögve zeng
Szívmetsző fájdalom!

    Sejdítve néz a remete,
Forr s küzd érzelmivel,
A lyány, kit egykor szerete,
Lelkében tűnik fel.
De az, mint rózsa mely virúl
Ha május napja kél,
Ez itt, mint rózsa mely elhull
Támadván őszi szél.

    "Ki bút visel fáradva járt,
O vándor űlj le itt,
Vedd tőlem e habzó pohárt,
S kertem gyümölcseit." -
"Nem kell gyümölcs, s habzó pohár,
Mond a vándorleány,
A szenvedő csak helyre vár,
Meghalni hol kiván. -

    Futottam szél s hullám előtt
Keresni hívemet,
Egy év eltűnt és másik jött,
S a sors ím eltemet.
Kerestem itt, kerestem ott,
Sehol sem volt a hív,
Remény emelt, kétség nyomott
És megrepedt e szív!"

    Mond a leány, s halálra dűl,
Végsőt mélyen sohajt,
Kifejlett a láncok közűl
Többé nem érez bajt.
Borongva néz a remete,
Forr s küzd érzelmivel,
A lyány, kit egykor szerete,
Lelkében tűnik fel.

    Röppenti a hervadt felé
Bús pillantásait,
Majd elveszté, majd fellelé
Kétes vonásait.
S ím lánc övedzi hűlt nyakát,
S a lánc alatt egy kép,
S fátyolhüvelyt a képen lát,
Mit gyorsan öszvetép.

    Borzasztva lobban fel neki
A rettegett villám,
Önképét, hajh, ismerte ki
A holt baloldalán.
A képet, melyet a legény
Örök jegyűl adott,
Midőn szerelme szép egén
Szebb hajnal víradott.

    Mély gyászt reá fájdalma von,
De hangot nem lele,
Itt fekszik, akit egykoron
Szent tűzzel kedvele.
Akkor mint rózsa mely virúl
Ha május napja kél,
De most mint rózsa, mely elhull
Támadván őszi szél.

    Egy gödröt ás árnyék alá,
S hivét letészi ott,
Mohot virággal hint reá,
Rak földet s pázsitot.
Puszpáng a sír zöld fedelén
Kupresszel párosúl,
Mely nyár mentén, mely tél jöttén
Örök búként virúl.

Virtus s igazság zengtek nyelveden,
    De gyűlölte mindkettőt szived;
Csak leple volt hatalmad bűneidnek,
    S szádban a törvény átok leve.
Ezüstkehelyt ürített a gonosz asztalodnál,
    Kivűl az ajtón sírt az üldözött.
Még egy falatja volt az éhező szegénynek,
    S elrablottad azt;
Avult fedél óvá még a szelektől,
    Hideg vérrel hajtád ki onnan is.
Hajh bujdosott az ősi lakhelyéről,
    Sápadt neje
Keblében vitte kisdedét, s panaszát
    Poroszlód azt korbáccsal ölte el!
S terád bízatott-e ezreknek boldogsága,
    Hogy árulhasd pénzért véröket?
S neked ád majd márványt s nagy nevet a hízelkedés
    O Rabló, sírodon?

    Jaj nekem, s jaj annak, aki engem
Verset írni búmra megtanított,
Aki fáklyát gyújta képzetimnek,
S lágy szivembe fúvalt gerjedelmet,
A kegyetlen!

    Im nekem nem kelle sem szerencse,
Sem nagyoknak bíztató kegyelme,
Csillogó fény, s népimádta rojtok.
Gondolám, csak lant az énekesnek,
Zöld borostyán barna lyány kezéből,
S szép dicsőség hamva sátoránál.

    Víg nyaram folyt, s hajnal hogyha támadt,
Dalba szállt az érzés hurjaimról,
Dalba szállt az estve szent homályán.
Nap ha forralt, bokraim födeztek;
Dörge néha, felderűle másnap,
S új virágzat ömle el a mezőken.

    Ah, de bús alakkal vad honából
Jött el a tél, s a bokor leszáradt,
S nem ragyog virágzat a mezőken.
Űlök én im a hideg falak közt,
Ablakom tábláján csattog a szél,
S nincs fa, mely lobogna tűzhelyemről,
Nincs piros bor, hogy hevítse keblem,
S ajkaim közt elfagy a kelő dal.

    Szép Apollon szőke fürteiddel,
Szánd az énekesnek durva sorsát,
És nem adtál fát ha tűzhelyére,
Sem piros bort hogy hevítse keblét:
Karja közzé tégy szelíd leánykát,
Csókjain hogy újra felhevűljön!

Óhajtozva, szívepedve
Röpűl híved ellenedbe,
Kérvén szerelmecskét;
Vess reá kökényszemecskét.
Istenem, úgy áldd meg a barna hölgyecskét.

Rózsa kell a méhecskének,
Harmat a rózsa kelyhének,
Nekem szerelmecske;
Pillants rám kökényszemecske,
Istenem, ó be szép a barna hölgyecske!

Ki búban űl, víg leszen ő,
Ha borhoz ajka ért.
Légy idvez, ó szőlővessző,
Gondűző nedvedért.
Fejére lombodról veszen
Költőd ím koszorút,
Ernyőd alatt legszebb leszen
Olymp felé az út!

Csepped tüzétől éneket
Mi gyakran zengtem én?
Hány szép leánynak könnyeket
Csillogtaték szemén?
Hány lángsohajtás gyúlada
Dalom lágy hangjain,
Míg istenálmot szúnyada
Hős a hölgy karjain?

Hányszor ragadtam trombitát
Habzó pohár után,
S zengék fegyvert, zengék csatát,
S örök hírt nyomdokán!
S átlángolád a bajnokot
Égő honszerelem,
S keblén hajnalként víradott
Halál vagy győzelem.

Kél a nap és tikkasztva jő,
Költőd hevében űl,
Árnyékot, ó szőlővessző,
Szőj ablakom körűl,
Födezd, borítván zöld lepelt,
A múzsa titkait,
Zengő lantom, s e tölt kebelt,
S édes lyány csókjait.

Korom ha múlik, és emel
Magához angyalom,
Zöld sátorodban zengem el
Hattyúi végdalom,
S te gyönge szél fuvallatán
Hullasd rám leveled,
Húnyó barátod homlokán
Vonván szemfödelet.

Szép tavaszom mezején, mint isteni Grácia, bolygék,
    Sok dagadó kebel, ah, gyúla szerelmem után.
Egy vala csak, szívem kinek égett mennyei lánggal,
    S ajkam utolsó hív szózata nyögte nevét.
S őt most Hádes örök ligetén hű lángom ölébe,
    Lombjaim árnya között, sírva sohajtom alá.

    Hogyha pályád ellenébe
Küzd az álnok vad gőgjébe,
S tőrt hány minden lépteden;
S nincs ki nyújtson hív oltalmat
Vészhozó ösvényeden:
Menj! s temesd el bús fájdalmad
Hol reád vár szent magány;
S vonj korlátot álmaidbol,
S alkoss ideáljaidbol
Szebb világot alkonyán.

    Vak vagy-e te szent Igazság?
Néked látni kellene;
Látni, mint hevűl a gazság
Jámborságnak ellene.
"Nem valék vak, hív Igazság,
Láttam mit mivelt a gazság
Lest intézvén s szopván vért,
S adtam néki méltó bért.

    Ajkát méreg haboztatta,
És dühödve vívt velem,
S eltiporván megszaggatta
Vérrel ázó kebelem.
S hogy ne látnék vad szüvébe,
Fátyolt vont szemem fölébe;
S nem rettegvén már tanút
Nyílt bűnének tágas út."

    Szépre, rútra hát így gondot
Nem tarthatnak szemeid,
Szent Igazság és e fontot
Mégis hordják kezeid!
"Szépre, rútra nincsen gondom,
S nem magamnak függ így fontom,
Mely kezemben semmi bért
Százak óta már nem mért.

    Tartom azt újjam hegyéből
Elmeredve, mint csontváz;
S a Gonosz rablott kincséből
Serpenyőmbe terhet ráz.
A teher sújt bús erőben,
S a lebillent serpenyőben,
- Borzadjon bár föld és ég, -
Néki száll a nyereség."

    Hát befátylozott szemével,
Kinn e pompás kapunál,
S rosszra fordúlt mértékével
Istenséged őrt mért áll?
"Ah, benn ültem hajdanában,
S szózatom zengő hangjában,
Fennálló székem körűl
Megcsendült sok gyáva fül!

    S már itt állok elnémítva,
Bús orcámon zápor s szél;
S a Gonosz nem háborítva
Benn veszélyes kénynek él.
Zúg csapása villámának,
S romján más boldogságának,
Melyet rogyni vígan lát,
Alkot márványpalotát."

    Szent Igazság, és honodnak
Hol vagynak határai?
Szenvedsz, s vissza nem ragadnak
Hű szerelmed szárnyai?
"Jámbor, fenn hazám az égben,
Mondhatatlan messzeségben,
A csillagpályák között,
S már valóm felköltözött.

    Ám tekintsd e hidegséget
Arcom holt vonásain;
És tapintsd e keménységet
Testem márvány tagjain:
S ím befátylozott szemével
Rosszra fordult mértékével,
S kinn e pompás kapunál -
Lelketlen kép ami áll!"

    Éltünk rögös határain
Két Géniusz vezet,
S felleg borúlván útain,
Nyújt mindegyik kezet;
De bár tekint bíztatva rád,
Vigasztalást egyik sem ád:
Remény s Emlékezet.

    Emlékezet lebegteti
Szárnyát a múlt felett,
S bús képzetekben rengeti
Borongó kebeled.
Múlt kedv után titkon epeszt,
Múlt kín között ismét senyveszt,
S lelkedre hoz telet.

    Kéklő lepelben messze jár
Előtted a Remény;
Magához int, de meg nem vár
Tovább tovább lengvén.
S míg lepkeszárnyát kergeted,
Lezúg hiában életed,
S állasz pályád szélén.

    Rosszat ne félj, s ne kívánj jót
Múlt és jövő közűl;
Öleld meg a jelenvalót,
Mely játszik és örűl.
S bár ködbe néha burkozik,
De színe gyorsan változik,
Ajkán mosolygás űl.

    Lobogtattam vitorlámat,
Szélnek engedém sajkámat,
Jobb szerencse kebelén
Nyúgalmat hogy leljek én.

    Csolnakom vész dörgésében,
S gyönge szellő lengzetében,
Sziklák közt, s zöld part megett
Majd sülyedt, majd lebegett.

    S távol tenger sík tükréből,
Messzeföld narancsberkéből
Nyúgalom nem szállt hozzám:
S sorsom búsan átkozám.

    Bódult! zenge az fennlakában,
Amit kergetsz így hiában,
- Nyisd fel tennen kebeled -
Légy bölcs, - s ottan felleled.

Szent berek, itt hol örök vizeid forrása kicsordúl,
    S illatozó partján habja csörögve lezúg;
S hol, puha fészke felett nyögvén philomela keservét,
    Bokraid árnya közül csattog az éjjeli dal:
Fogd fel az elhagyatott szeretőt, ki lehajlik öledbe,
    S rejtsd fakadó könnyét néma homályod alá.

    Leszáll az estve, nyíl az égi pálya,
Kél és megindúl Lúna nyájason;
Enyhűl az éjnek tőle bús homálya,
Melyen szelíden fénylő leplet von.
Sejdítve nézi, titkosan vizsgálja
Sziklája bércén őt Endymion:
S csapongva gyúlnak gerjedelmi, s vélek
Küzd ismeretlen harcban szív és lélek.

    "Hová, hová te képzet csalfa kéje?
Mi zúg fel itt a pásztor kebelén?
Mi gond, mi álmok lengenek feléje?
Mi bájvidékre, s mért esdeklem én?
Fel, fel hozzád forr, fénynek istennéje,
E lángsohajtás, e vívó remény:
Szűk érzetemnek porlakom határa,
Csillagkörödben ott áll tündérvára!"

    "Dagadsz, dagadsz a szívben hév indúlat,
Kész lelkem, ah, de szárnya még sem kél!
Küzd és borong, hullámzik s lángra gyúlad,
S porsátoromban fojtja rabkötél.
Mért a halandón e komor borúlat?
Lélek, rohanj: mint hab felett a szél!
Vagy, Istenasszony, szánd meg ó nyögésem,
S enyhítsd egedből kínos esdeklésem!"

    "Önt könnyet, aki küszködött hiába,
Szánást keresve bájló képeden.
Ó kapj fel engem pályád távolába,
Vagy szállj le hozzám lángösvényeden!
Csak egy tekintést fátyolod titkába,
Csak egy sohajtást égi kebleden:
S lelkem, röpűlve lényed ellenébe,
Sugáraidnak olvadjon fényébe!"

    Így, míg belől az érzetek vivának,
Ajkán az ömlő hang így nyögdele;
Az Istenasszony érzé fátyolának
Szélén mint leng a sóhajtás szele;
Hallá nyögését olvadó hangjának,
S lágy érzelemre mozdúlt kebele;
S fennéteréből a bérc pásztorára
Enyhítve fordúlt arca szép sugára.

    Ott áll s andalg a csendes éj vezére
A bús halandó bájvonásain,
Nézvén mi díszben űl tekintetére
Az istenűlő lélek arcain.
S ekkor nem ismert gond borúl mellére,
Foly mondhatatlan érzet tagjain:
S szebb lángra gyúlad leple közt orcája,
S önként hanyatlik föld felé pályája.

    Szállong alá: mint illatozva nyári
Homályos estvén szellők lengenek,
S körűllebegve szétfolyó sugári
Ezüst habokká tisztán ömlenek.
A pásztor árjong, s teste szűk határi
A halhatatlan kénnyel küzdenek:
S nem bírva szívén mennye boldogságát,
Sűlyed s homályban érzi társaságát.

    Ah, kényözönben olvadó keblének
Hullámi közt a lélek elmerűl;
Forrón sohajtott órák röpdezének,
De gondolat már benne nem derűl!
Ott fekszik ő fényében Istennének,
Ki lengve száll az elsűlyedt körűl;
S szózatja zeng, és vonja hív ölére,
S nem vért habot, hajh, megrekesztett vére!

    "Fel pásztor, fel! szerelmed győze végre,
S ím fátyolomnak nyíló titka vár;
Merész tüzedben gyúladál az égre,
S fürtöd felett leng pályád lombja már.
Ah, az lesújtva szállt a testiségre,
S varázserővel bájláncokba zár;
Fénnyel vakít, s úgy önti el homályát,
Bús éjbe rejtvén a felvíradt pályát."

    "De, ah, ki fekvél Istenné karjába,
Ne lengedezne boldogság rád még?
Élj e varázslét bájos alkonyába
Szunnyadva benned minden testiség!
S én átrengetlek szép álmok honába,
S léssz szenderegvén boldog, mint az ég."
Mond, és megenyhűlt fénnyel leplezé be,
S szőtt halhatatlan álmokat fölébe.

    Ott fekszik ő borítva nyúgalmával,
S álmán az Istenasszony képe reng;
Kél Lúna s felszáll nyájas orcájával,
S lenézve rája titkosan mereng.
S ha jön az éjfél, csillagfátyolával,
S csend ömlik el, s csak philomela zeng:
Rezgő sugárit föld felé ereszti,
S a szép szendergőt bennek megfereszti.

    Nyögsz, ah, ha nemzetek felett
A sors bút hozva száll,
S küzdő reményök cél helyett
Újabb veszélyt talál;
S ha a szabadságért folyt vér
Átok leend, s a pályabér
Vagy járom vagy halál!

    Mi haszna bú? mi haszna gond?
Törvényt ki szab s határt?
Szerencse köt, szerencse bont,
S vakon használ vagy árt.
Ki éjt s napot fáradva tölt,
Ki nyugszik és kart karba ölt,
Együtt lát hasznot s kárt.

    Hát mért törődöl a világ
Sorsán, maroknyi por?
Szárad s kihajt a szőlőág,
Lesz ősszel újra bor.
S kedved ha most mámorba fúl,
Alvás után feljózanúl,
S kerűl megint a sor.

    Kis csolnak, ah, csak életünk,
A sors az Óceán;
Most szép partokra köthetünk,
Majd hullám mérge hány.
De kedvezőn lengő szelet,
S dörgő vészt a csolnak felett
Tűr a bölcs egyformán!

    Kertemre szelíden
Az estve leszáll;
Lágy szél nyög epedve
Virágainál.
S míg szél nyög epedve
Virágainál,
Harmatja szememnek
Azokra leszáll.

    Nem látod-e, lyányka,
Hűs árnyaimat?
Jer, s tépd kebeledbe
Virágaimat!
S harmatja szememnek
Ha rólok lehúll,
Lassan leperegve
Szivedre vonúl.

    Búsan csörög a hab,
A fülmile zeng,
Fenn a szerelemnek
Szép csillaga leng.
Mit nézsz mosolyogva
Sugárid alól?
Ah, lelkem öleld ki
Borúlatiból!

    Titkom kebelemben
Oly csendes, oly hív!
Mért habzik alatta,
Mit vérzik e szív?
Árnyékba körűle
Hűs nyúgalom űl,
Lángérzete mégis
Messzére hevűl!

    Lángod tele mellem
Alatt viselem;
Légy idvez örökre
Arany szerelem!
Boldog ki merenghet
Hullámid felett,
S révpartod ölébe
Visz hű kebelet!

Ömledező csermely, s te szelíd berek, árjai mellett,
    És te kies hajlék a berek árnya között,
És te, ki ott lebegél hajadat koszorúzva virággal,
    Itt eped a költő, barna leányka, feléd.
Egykoron ah dalain ha borongó kénybe merűltél,
    S májusi harmatként reszkete könnyed elő:
Ajkaidon ó zengd ki nevét, ó zengd ki sohajtva,
    S hab, berek, és hajlék zengeni fogja veled!

Áldozatom két Istenség oltára felett áll:
    Könny neked ó Szerelem, és neked, ó Haza, vér!

Sziklai lyány, hívlak! "Hívlak": felel éteri hangod;
    Ím jövök, ah de lakod bús fala néma s üres!
Sziklai lyány, hol vagy? remegő ajak ami reád vár,
    S hű karok, és szerelem mennyei lángja velek.
Csalfa te rejtve maradsz; epedő rezgése szavadnak
    Hév vala, s kebled, mint szirti lakásod, hideg!

    Hold, szelíd hold, felhőd kárpitjában
Sokszor könnyes szemmel néztelek,
Képét láttam arcod súgarában,
Sohajtási voltak a szelek.
Karjaim kinyíltak, hő keblemre
Hogy szorítsam a szép ideált,
Ah de halhatatlan gyötrelmemre
A hevűlő megcsalatva állt!

    Vágyaimtól gerjedő reményem
Őt nyomozza most is, szüntelen,
Ah de ködben elborúlt ösvényem
Tévedeztet kínos éjjelen!
Ismeretlen messze föld vidékin
Kísér s hurcol titkos érzetem;
Rengetegben, sziklák omladékin,
S vad pusztákon árnyát kergetem.

    Élsz-e tündérberkek szent homályán?
Ohajtásim ott is rengenek;
Túl az égen, túl a csillagpályán
Gondolattal messze röppenek.
Képzetemben száll egy édes álom,
Lángvonással egy kép bennem ég,
Folyton érzem, és mégsem találom,
Itt közel leng e bús messzeség.

    Szív, örvényed zajgó hullámában
Árad és forr mély hevűleted;
Ah magaddal küzdesz e hiában?
S tennen álmod képét kergeted?
Érzem innen kelni rejtekedből
E borút, mely titkosan hervaszt;
Szív, derűlj ki lassan fellegedből,
Vagy dobogva szaggasd széjjel azt!

Jősz leányka lángszemekkel,
S barnán kéklő hajfürtökkel:
    Mint árnyéklott viola.
Így száll égi kellemében
Messze lengő fellegében
    A remény szép angyala.

Áradó mély fájdalomnak
Engem lankadási nyomnak,
    Keblem, ajkam enyhet kér.
Ah, hasonlítsz reménységet,
Tőled e kín mely így éget
    Balzsamcseppet mégsem nyér!

Fellegi bérceiden, ó Drégel vára, kereslek,
    Merre valál? tornyod honnan emelte fejét?
Szondi hol állt? repedő kebelén hol csorga le vére?
    Nyughelye hantjai közt hol nyög az estveli szél?
Puszta vagy, ó kiomolt vér szent helye! néma homály leng
    Vad bokor árnyaiban szirteid orma felett.
Ah de romod tetején az örök hír égi virága
    Csillagi fényében századok óta virúl.

    Kertje csendes alkonyában,
Míg csapongva zúg a szél,
A Dalos bolyong magában,
S keble búsabb lángra kél.
Könny között tolúl szemére
A benn küzdő gyötrelem;
Önts, ah, balzsamot sebére,
Boldogító Szerelem!

    Minden lepke lél virágot,
Harmatot minden virág;
Én tekintem a világot,
Bús magány az s pusztaság.
Istenné, kit hajnalában
Hű karod vitt mint vezér,
Most ím égető napjában
Híves árnyat tőled kér!

    Vagy ha kedved szép egében
Több remény nem bíztat már,
S csillagod rezgő fényében
Nincs egy enyhítő sugár:
Küldd el véglehelletemre
Még egyszer hív angyalod,
S tőle bérűl húnyt szememre
Könnyáztatta fátyolod.

    Nyögve kél az esti szellet,
Balzsamillat szárnyain,
Csolnakom száll a part mellett
Csörgő víznek habjain.
Csillag s hold a víz tükrében,
Zöld erdő partja mentében,
Bokrain száz rózsa leng,
Philomela köztök zeng.

    Csattogó bájhangozatja
Mint ezüsthab ömledez,
Lelkem minden gondolatja
Lágy érzésbe sűlyedez.
Szívem habzik, mint az ének,
S cseppje hő szemem könnyének
Vízen, parton, erdőn túl
Ismeretlen tárgyért húll.

    Ég, ó sátorod pompáján
Merre vonz a messzeség?
Leng egy csillag nyúgot táján,
Mely ott rózsaszínben ég.
Csillaga a Szerelemnek!
Habja mért dagad keblemnek?
Hozzád mért gyújt ily erő?
Idvesség tán tőled jő?

Bús düledékeiden, ó Husztnak vára megállék,
Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
Szél kele most, szakadott a fal, s a visszanyögő hang
A szirt erdeje közt zúg vala lábam alatt.
S hév kebelem dobogott, s e könny, mely forra szememben,
Titkosan omladozó szent Haza, néked ömölt.

Szív életemnek vitorlája,
    Hajtó szellőm a szerelem;
Lobog, ha ez fuvalt reája,
    S sziklán, habon rohan velem.
Felhők s vihar pályám röptében,
S míg engem e veszély körében
    Ezer halál zúg itt körűl,
    Sem ég, sem föld nem könyörűl.
Nem messze zöld dombok virúlnak,
    Virágszagot lehell a part;
Ó ég, s ím a habok simúlnak,
    Lengő vitorlám arra tart!
Te bájsziget hű Kalypsója,
Ím itt áll a vándor hajója
    Szélvész után a rév előtt,
    Szelíden ah fogadjad őt!

Nyisd fel ó lángzó kebeled dicső Hölgy,
Nyisd fel a küzdő szeretőre kebled,
Fennröpűltedből kegyesen mosolygván,
    Égi Szabadság!

Nékem is forrtak szemeimben égő
Könnyek, éreztem haza szent szerelmét,
Ints, zajos habként dagadozva várom
    Lengeni zászlód.

Járom a gyáván! ki remegve futja
Fenndicsőséged ragyogó világát,
S megszokott rabság' kezein tudatlan
    Csörgeti láncát.

Átok a gyáván! ki nevedre borzad,
Mert gyakor szélvész kavarog föletted,
Mert halálhörgés diadalmi pályád
    Mennyei bére.

Szállj ki felhőden, s noha szózatod mint
Villogó szélvész dörög is körűlem,
S zöld borostyánod noha fürteid közt
    Vérbe füredt is:

Kellemed látom, s dobog érte mellem,
Csókodat várom szerelemben égve,
Csókodat szomjún epedő ajakkal,
    Jer, ne tagadd meg!

Lomb, te csörögve lehullsz; kertem rózsája, te hervadsz;
    Fáim alatt éjszak bús szele dúlva süvölt.
Képzetem elfordúl, s a múlt örömébe merítvén,
    Barna leányka, feléd e kebel újra hevűl.
És ím rózsalepelt von el a Fantázia rajtam,
    S hesperi csillagként arcod alatta ragyog.
És kivirúl a lomb, kertem rózsái feselnek,
    S fáimat Elysion szelleme lengi körűl.

Kétségtől rettegve, bánat közt nyugtalan
Sírok, de könnyemet ontom haszontalan,
Erdőn, bércen, völgyön bújdoklom úntalan,
Segédkart, s hajlékot nem lél boldogtalan.
Szélvész mérge tépi lengő vitorládat,
Bocsásd le, hű Remény biztos ánkorádat,
S habok közt nyugtatván roncsolt hajócskádat
Fordítsd mosolygva rám még egyszer orcádat!

Hervadsz, hervadsz
Szerelem rózsája,
Isten hozzád
Keblem hű lyánykája!
Omlik a hab,
Omlik könyhullásom;
Kél a szellő,
S költi sohajtásom.

Partot a hab,
Bút mos könyhullásod;
Enyh a szellő,
S enyhűl sohajtásod;
Hagyd hervadjon
Szerelem rózsája,
Nyíl hajnalkor
Remény violája.

Hervadsz, hervadsz
Szerelem rózsája!
Nem kell nékem
Remény violája;
Újjaim csak
Nefelejcset szednek
Bús estvéjén
Bús emlékezetnek.

    A költőnek lángkeblében
Kínos, édes érzelemmel
Mely derűlet s alkony vív!
Mondjátok meg, ó, mi az,
Ami búban és örömben,
Kedv s keserv pillantatában
Itt benn habzik, itt benn küzd,
S mély titoknak fátyolában
Mennyet s poklot rejtve sző?

    Nékem is pirúlt az élet,
Mint tavasznak hajnala,
S milliom szín pompájában
Fennragyogva szállt felém.
És feküdtem szép ölén,
Szívtam kelyhe balzsamát,
S mért hogy a legédesebb csöpp
Fájdalommal elvegyűlve
Forra végig ajkamon?

    Röppenj, röppenj, szűk Jelenlét!
Keskeny nékem e határ;
Múlt s Jövő tekintetemnek
Messze, messze, messze int.
Ismeretlen, szent Haza!
Hol vagy, ah, rendelve nékem?
Nyugtalan szív merre vágysz?

    Vándor Remény csapongva jár,
Örömre hív, de búra vár;
Távolra mint hajnal pirúl,
Közel sötét éjként borúl.

    Tenéked, ó bús Szerelem,
E rózsabimbót szentelem;
Nyájas, piros, s illatja szép,
De hajh tövíse szívet tép!

    Föld-e lakod vagy fenn az ég?
Ragyogj felém örök Hüség!
S virágra mint harmat ha húll,
Enyhítsd e kínt mely bennem dúl!

    Ültem én a forrás mellett,
Téli szél fúvt, ég borúlt,
Egy madárhang sem nyögdellett,
Egy rózsácska sem virúlt;
S e kebelnek mozdultára
Néztem kunyhóm ablakára,
Barna lyány, te laktad azt,
S véled éltem víg tavaszt!

    Űlök én a forrás mellett,
Lágy zefír száll, ég derűl,
Száz madár zeng, bájlehellet
Száz rózsának kelyhén gyűl.
S e kebelnek mozdultára
Nézek kunyhóm ablakára,
Barna lyány, elhagytad azt,
S engemet bús tél hervaszt!

    Hév naptól hervadtában
Kék viola
Lehajola,
S epedve zöld bokrában
Már halni kész vala.

    Jön Hesper s alkonyábol
Reá tekint,
S langy cseppet hint
Enyhítő balzsamábol,
S él a virág megint.

    Pályád töviskörében
Ó szerelem,
Lángkebelem
Hervad sebes tüzében,
S bánat s halál velem!

    Ki lesz, ki a szenvedőre
Reá tekint,
S langy cseppet hint
Szívem kinzó sebére,
Hogy éljek én megint?

    Volnék csak kis madár,
Röpűlnék szárnyakon,
El, szép hazám felé,
Hű szívem merre von;
Túl erdőn, túl hegyen,
Merről a nap felkél,
Virúló part felett
Lyánykám hol búban él.

    Lassan szállonganék
Mint esti fúvalom,
Forró szerelmeket
Csattogna bús dalom;
S elszenderíteném
A lyányt zengésivel,
Hogy édes álmain
Képem víradna fel.

    Látnám, mint gyúl felém
Hullámzó kebele,
Hév ajkán, hallanám,
Nevem mint zengi le;
S az álomkép után
Felnyitván karjait,
Örömcsepp fénylené
Végig lángarcait.

    Mint lepke harmatot
A rózsa bájölén:
O reszkető könycsepp
Felszívlak téged én!
S erőd balzsam gyanánt
Átfolyva mellemet,
Megenyhűl majd sebem,
Mely most kínnal temet.

    Kürtét vadász zendíti meg,
Fellázad minden út;
Reng bérc és völgy és rengeteg,
Az őz riadva fut.
Én védtelent nem üldöznék;
Szelíd vagyok, s ha számban ég
Kék füsttel a pipa,
Tőlem, kis őz, pihensz mindég
Ernyőd sátoriba.

    Mért lángol a busúlt vitéz?
Harcot nem szeretek.
Ott vér miatt pirúl a kéz,
Dúlván mint fergeteg.
Düh gyúljon ádáz lelkeken;
De nékem égjen csöndesen
Kék füsttel a pipa;
Mást hordhat véres telkeken
Tajtékzó paripa.

    Viraszt a bölcs, gondol sokat,
S itt, s ott, s mindenfelé,
Eget, földet míg hányogat,
Csak a hibát lelé.
Jámbor, miért epedsz mindég?
Jőj, gyújts reá; ha vígan ég
Kék füsttel a pipa,
Derűl előtted föld és ég,
S nem lesz sehol hiba.

    S te kit gyötör vad szerelem,
Szenvedsz igád alatt,
S gyötrelmeden kél gyötrelem,
Forrván baloldalad,
Vidúlj! örök bú nem tenyész;
Im így tanít s enyhítni kész
Kék füsttel a pipa.
Kín s kény, miként füst kél s enyész,
Más lép nyomaiba.

    Sovárg, eped, szaguld, csapong
Az ember untalan,
Bár kedv és szándék, tett és gond
Lesűlyed nyomtalan.
Sok jót, dicsőt föld gyomra zár;
Leomla sok királyi vár,
S kék füsttel a pipa
Bolyongó vándor ajkán már
Ott ég romaiba.

Reng a hullám, röpűl a sajka,
Messzebb, messzebb vonúl a part,
Még csóktól ég a vándor ajka,
Még visszanyújt remegő kart.
Keblét a búcsú gondolatja
Mély olvadásban haboztatja,
Utána int száz szem, száz kéz,
De ő csak egy pár könnyet néz.

S ím kéklik a part zöld pázsitja,
Homályba tűn a messzeség,
Az egy pár könnyet elborítja,
Nem látszik már, s ott reszket még.
A vándor áll, némán nyögdell ő,
S utána hord a parti szellő
Száz köszöntést bús zúgással,
De ő csak egy sohajtást hall.

A sajka száll, a sajka hajtat,
Alatta víz, felűl az ég;
Lassan lezeng a végsohajtat,
Nem hallik már, s ott lángol még.
A vándor enyhet kér mellére,
Száz csillag néz vérző sebére,
De ő csak egy felé tekint,
Mely nyúgotról szerelmet int.

    Zöld partján éltem a Tiszának,
Hű keblen, hű fedél alatt,
Szelíd napok tisztán folyának,
Kertem hozott virágokat;
Körűltem lelkesűlt az élet,
Bánat s öröm lágy énekké lett,
Mégis, ki fejti meg, miért,
Ohajtásom más sorsot kért.

    Elhagytam partját a Tiszának,
De visszavágyott kebelem,
Bennem borongva hajnallának
Vérző honvágy s bús szerelem;
Szemem minden felhőt kisére,
Irígy valék minden szellőre,
Mely rózsás illattal tele
Pályát kelet felé lele.

    Sohajtozám: derűlj ki bennem
Kinos homály, enyhűlj te szív,
Ott sem hagyott lángod pihennem,
Van itt is, ami kedvre hív!
De képzetim folyton vezettek,
Lengvén a honcsillag felettek,
A távolig s a múlt felé,
Búmat minden nap érlelé.

    Eget s földet kérék, miattam
Nem indúlt meg sem föld, sem ég,
S ím bánatomban elhervadtam,
Majd hant alá borít a vég.
S dombján a csendes énekesnek
Keletről lágy szellők röpesnek,
De azt meg nem tudhatja más,
Zúg-e köztök egy sóhajtás?

Nyugszik az ősz bajnok, de nyomán hős gyermeke felkél
    S lelke hevültében, bátran előre tekint.
Indúlj! im ragyogó pályád messzére kinyílik,
    Hol deli fénnyel atyád csillaga lángol elől.
Díszes az út, de nehéz; kötelesség terhei várnak,
    Hon s fejedelm tőled kérnek erőhez erőt.
Híve királyodnak ha maradsz majd, s híve hazádnak,
    Vécsey, szent vérnek szent folyadéka maradsz.

Aki minap ragyogott az egész országnak előtte,
    S bajnoki lelkével védte megyénknek ügyét,
Szép haza vedd azt most vígan fejedelmi kezekből
    S új életre hevűlj, lángkebelére ha dőlsz.

Vécsey száll s más Vécsey kél; két nap ragyog; egyik
    Estveli bibor alatt, reggeli fényben ez itt.

Ősz atya homlokodon zöldell a pálma, pihenj el;
    Ifjú pálmádért pályafutásnak eredj.

Vécsey, Szathmárnak valamerre határai nyúlnak
    Kedves név, örvend néked öreg s fiatal.
Vécsey hív atya volt, az idősb, mig űle közöttünk;
    Íme jön a fiatalb, s Vécsey hív atya lesz.

Van koszorú, de becsesb a szív hálája nemesnek;
    S gyöngyöket a dagadó könny folyamatja halad.
Vécsey, Szathmárnak, Nemes Ősz, hálája feléd száll,
    Vécsey, Szathmárból könnypatak áldja neved;
Visszatekints pályádra, s fiad gyúladjon utánad,
    S könnyeket és hálát majd fog aratni veled.

Idvez légy szeretett, idvez légy dísze nemednek,
Károli szép törzsök méltó fakadéka nemes gróf!
Idvez légy, és híveidet kik örömre hevűlvén,
Könnyek alatt ragyogó szemmel járúlnak elődbe,
Fénypalotáidból kegyesen letekintve fogadd el.
Nem Te valál? ki szelíd gonddal sorsunkra vigyázván,
Messze jövendőnknek kinyitottad előre határit,
Égi reményt láttatva velünk? hogy tettei bérét
Élte telén biztos nyugalomban várja be szolgád;
Mostoha napjaitól hogy az árva ne féljen előre:
Bús felhői között délszinre találjon az özvegy;
S gyermekiért az atyát keserű gond vésze ne hányja.
Fenndobog a tele szív jóltévőjének előtte;
S lángszavakat keres a forró, szent hála, de nem lél;
Csak remegő ajakon töredeztet néma sohajtást,
Csak dagadó könnyben tükrözteti keble haboztát.
Hősek gyermeke! jer s nyujtsd szentelt jobbodat, ajkunk
Hogy melegítse fel azt, s szemeink gyöngyébe feredjen;
S boldog léssz, mert boldogokat tudsz tenni körűled,
S élted célja felé, pályád fénylepte határin,
Emberi szép tettnek kísér hű képe keresztűl.
Boldog léssz, mert kedveseid nem hagyja el a sors.
Akik ajándékit nemesen használni, miként Te,
S embertársaikat szerelemmel ölelni tanulták,
S életadó napként áldást elszórva ragyognak,
Károli végy koszorút tőlünk, végy gyermeki hálát,
S ünnepi ömledezést! Neked ég minden kebel és szív,
Minden ajak rebegése Tiéd! Légy idvez örökre!
És mikor a Haza fűz fiatal fürtödre borostyánt,
S áldozatid bérét magos ének zengzeti nyujtják;
Vagy mikor a sokaság fennhangzó tapsai várnak
Míg a pesti mező dobogó paripáid alatt reng:
El ne feledd, hogy híveidet messzére s közelről
Hozzád hő szeretet szakadatlan láncai vonják.

Hol van a hon, melynek Árpád vére
Győzelemben csorga szent földére,
Mely nevével hév szerelmet gyújt;
S messze képét bújdosó magzatja,
Még Kalypso keblén is siratja,
S kart feléje búsan vágyva nyújt?

Itt van a hon, ah nem mint a régi,
Pusztaságban nyúlnak el vidéki,
Többé nem győzelmek honja már;
Elhamvadt a magzat hő szerelme,
Nincs magasra vívó szenvedelme,
Jégkebelben fásult szívet zár.

Hol van a bérc, és a vár fölette,
Szondi melynek sáncait védlette,
Tékozolva híven életét;
Honnan a hír felszáll, s arculatja
Lángsugárit távol ragyogtatja,
S fényt a késő századokra vét?

Itt van a bérc, s omladék fölette,
Mely a hőst és hírét eltemette,
Bús feledség hamván, s néma hant;
Völgyben űl a gyáva kor s határa
Szűk köréböl őse saslakára
Szédeleg ha néha felpillant.

És hol a nép, mely pályát izzadni,
S izzadás közt hősi bért aratni
Ősz atyáknak nyomdokin tanúlt;
S szenvedett bár, s bajról bajra hága,
Hervadatlan volt szép ifjusága,
A jelenben múlt s jövő virúlt?

Vándor állj meg! korcs volt anyja vére,
Más faj állott a kihúnyt helyére,
Gyönge fővel, romlott, szívtelen;
A dicső nép, mely tanúlt izzadni,
S izzadás közt hősi bért aratni,
Névben él csak, többé nincs jelen.

    Messze határokról mint vágyva jön a daru vissza,
Enyhe napok nyíló melegét ha megérzi tavaszkor,
S fellegiben fennúszva halad, míg úta betelvén,
Ismert pázsitain síkföldi mezőkre leröppen:
Úgy jövök én tefeléd, kebelem szent honja, viszontag,
Isteni szép költés! Haragos vihar éje rohant el
Életemen, lángérzelmek fagytak meg alatta,
A ragyogó képzet csillagkoszorúja lehullott,
S rémeitől szívem fenekén némúla meg a dal.
Most, mint alkonyi fény zivatarnak utána, szelídült
Búval emelkedik a költő, nem gyermeki kény közt,
S ábránd ifjúként aranyálmok ölébe merengvén:
Nyúgaloműlte sötét arccal szedi húrjait öszve
Fenntűzben, mit erő lobogat, mit fájdalom érlelt.
Bajnokot énekel ő, ki hazánkért onta nemes vért,
Szondi dücső végét romján a drégeli várnak...........

    Büszke magyar vagyok én, keleten nőtt törzsöke fámnak,
Nyúgoti ég forró kebelem nem tette hideggé;
Szép s nagy az, ami hevít; szerelemmel tölti be lelkem
Honni szokás és föld, örököm kard s ősi dicsőség.
Nyúgoszik az zöld lombjai közt a nemzeti béknek,
Ez ragyog újra midőn tele fénye dalomnak elönti,
S színe varázs súgáraiban szállítja fel ismét
Őseim árnyaikat, kik az őszkor napjait élték,
Kölcsey nemzetség, Ete hű maradéka, kit egykor
Don hullámi körűl, a Hét magyar eggyike, hős Ond,
Lángölelés zálogja gyanánt neje karjairól vőn.
Vígan laktanak ők rohanó Tisza partjai mellett,
S hol vadon árnyak alatt barnán viszi habjait a Túr,
Mígnem az elkomorúlt sorsnak nyila dúlva lecsattant
S könnypatak áradozott a bánatölelte teremben,
S áldozatát vérben fogadá vala boltja sötétén,
Elsiratott hamvak közt, a cégényi monostor...

    Csöndes ifju járdal andalogva,
Andalogva szent berek homályán,
Száll feléje nyögdelő szelecske,
S bíborajkán végig elsuhanva
Tiszta csöppet harmatoz le hűsen.

    "Honnan, honnan nyögdelő szelecske?
Nem derűl most hajnal rózsaszínben,
Esti fény sem bíboroz tetőket,
Lángfolyamban úszik a nap ott fenn,
Dél hevétől rekken a meleg táj;
S szárnyad íme tiszta csöpp ezüstjét
Harmatozva lebben el körűlem!"

    És felelt a nyögdelő szelecske:
"Mentem én keresni dél hevében
Rózsabokrot balzsamernyejével,
És alatta leltem gyönge lyánykát,
Gyönge lyánykát űlni könnyel áztan,
Szánakozva röpdezék feléje,
S megfüredtem könnye tengerében."

    Szóla s ment a nyögdelő szelecske;
És az ifju szíve kezd dobogni,
S bíborajkán a csöpp égni kezdett,
Égni kezdett, bár leszálla hűsen.

Bús düledékeiden, Husztnak romvára, megállék;
    Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott
    Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.
És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
    Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
    Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!

Sír vala, gyönge fiát dobogó kebelére szorítván,
    S álla borúlt napként Mária népe között.
Sírjon-e, mond a büszke magyar, fejedelme magyarnak?
    Sírjon-e kit nagy nép szent koronája födez?
S lángjai közt nem kérd ő múltkori sérvet, ölő kínt;
    Halni rohan, küzd, győz; s Mária védve vagyon.

Lengve sötét part árnyai közt a csolnak amott száll;
    Nyúgoti fenyvek alól szél s hab utána rohan.
És a lyányka halad, s végbúcsút intve kezével
    Alkonyi csillagként messze homályba letűn.
Szálljatok ah keggyel, habok istennéi, körűle,
    S hozzátok szeliden hű kebelemre megint!

Hol fejedelmi terem fogadott fejedelmi lakókat,
    S küzde nemes harcot Zrínyi leánya soká:
Bércedet, ó Munkács, keserű gond űli, lebegvén
    Rémalakok szomorún a fogoly álma fölett.
Büszke tekintettel mit nézsz a síkra le bús lak?
    Jőn az utas, lát s fut messzekerűlve tovább.

Búsan csörög a lomb,
Mert fú szél;
Sűrűn dobog e szív,
Mert búm kél.
Kárpát kebeléből
A szél fú;
Tőled szerelem jön ez éjjeli bú.

Lyány sziklakemény, lyány
Csillagszép,
Nem látod-e kínom,
Mely dúl s tép?
Nem szánod-e kínom,
Mely tép s dúl,
S felforrva szememben ez arcra lehull?

Hajh rózsa, piroslik
Lángorcád,
Jer, könnye szememnek
Forrjon rád!
Hervadva hevétől,
Mely áltfut,
Majd adsz temetőmre halottkoszorút!

    Vad homály kél nyúgot boltozatán
Éjjelében a nap elmerűl,
Barna felhő szikla tornyozatán
Szívborzasztó néma csendben űl,
Rejt villámot, rejt halált keblébe,
Vándor indul mégis ellenébe,
Nem remeg, bár búsan int az ég,
S nyílt előtte kétes messzeség.

    Kél a zefir, s lágyan száll,
Rózsa néki meghajol.
Nyiss kebelt virághölgyecske,
Lengek ím nyögő szelecske
Harmatlepte lomb alól.

    Hesper bíborkebelén
Fény között fürdöttem én;
Ámbraillat fuvalmimban,
Harmat enyhe csókjaimban,
Karjaim közt égi kény.

    Jön az éjnek angyala,
Terjeng csillagfátyola,
Rózsa titka felfedezve,
Keble kényben rengedezve:
Álmok oly édes vala.

    Hajnal támad, Flóra jár,
Ébredj, ébredj égi pár!
S röppen a - - szelecske
- - - - a virághölgyecske
- - hervadva már.

    Bár rózsa volnék, szép leány,
Hogy elvirítva kebleden
Lelnék magamnak büszke sírt!
S o, bár lehetnék esti szellő,
Hogy édes ajkad bíborán
Szedhetnék balzsamcsókokat!

    Itt állok félénk messzeségben;
S mint bércein Endymion
Sohajt a csillagokra fel,
Hová röpűlni szárnya nincs:
Némán sohajtozom feléd.

    Ölelni vágy e kar, de fél,
Vágy ajkam ajkadon remegni,
De tilt komoly pillantatod.

    Menj lángtekintet, ah röpűlj,
Röpűlj felé hév gondolat,
Tinéktek utat semmi nem zár.

    Nap száll alá, biborban ég
Nyugot láthatára,
Fényben röpűl egy sugár még
Leányvár tornyára.
Fényben még egy sugár röpűl
Tornyára Lyányvárnak,
Hol Róza mély bánatban űl,
Kit bús falak zárnak.

    Bús vihar kél, duzzad a hab,
Vízközépen csolnakom;
Isten hozzád, messze kék part!
Isten hozzád, hű lakom!
És te lyányka légy szerencsés,
Kit más boldog karja bír!
Szikla s örvény én körűlem,
S hullám közt vár puszta sír.

    Bús vihar zúg, harsog a hab,
De szivemben néma csend;
Melyen vad ború sötétlik,
Melyre fény már nem dereng.
Itt tekintek a vizekbe
Mélyen, tompán, hidegen;
Kín és kény, és föld és élet
Oly üres, oly idegen!

    Szikla rendít, nyíl az örvény,
Szállj fenékre csolnakom!
Fennzajong bús tenger árja,
Lenn ezüsthab hű lakom.
Majd a vándor vész között jár,
Kormányán kétségben űl,
Nem sejdítve, hogy hajója
Enyhe sír fölett röpűl.

Sírba Kazinczy leszállt; s későn fakad érte hevítvén
    A remegő könnycsepp harmatozó szemeket.
És fölkél hideg álom alól bús árnya sötéten,
    S rémletes arcával dombja fölébe leűl.
Nemzetemért e szív tettel bizonyíta szerelmet,
    Szól keserűn, s a díj könny leszen érte csupán?

A dalköltőn fekszik átok,
Szívén, lelkén vad ború,
Szép leányim őt hagyjátok,
Ég, föld néki szomorú;
Égben honát elvesztette,
Földen nem lel mást helyette,
Fürtein kín a koszorú.

Mennyet ígér lángszerelme,
Hajh de búsat, mely ont vészt;
Édes hangba foly gyötrelme,
Mégis lelket tép, emészt.
Álmot űz, s mert nem találja,
A valót s jelent utálja,
Kényben nem vesz s nem hagy részt.

Hajnalán rózsás tavasznak
Télvihart epedve zeng,
S majd ha lomb s virág elasznak,
Zöld ernyők után eseng.
Hölgy miatt küzd, nyerve díja,
S íme most száz kétség víjja,
Sóhajtása messze leng.

Vészes égnek néz alatta:
Hű fedélhez merre jut?
S hű fedél ha béfogadta,
Számüzöttként visszafut.
Fényben nyíl előtte pálya,
S hátra készti zord homálya,
Hol vadonba tér az út.

A dalköltőn fekszik átok,
Kedv s remény hiában int;
Szép leányim őt hagyjátok,
Elhagy ő is bút és kínt,
Majd ha dombja zöld hantjára
Milliom csillag sugára
Csendes éjben letekint.

Zeng hazát és zeng szerelmet,
Magyar hű nép, a lant;
Ó ne bánd, ha lágy hangjátol
Szíved meg-megdobbant!
És ne bánd, ha lágy hangjátol
Szívedre bánat gyűl;
Mélyen az tekint magába,
Ki bús érzésben űl.

Jer, borúlj el csendes órán,
Múltról jövőig hass;
Vágyva pillants föl, magasra:
Mint naphoz küzdő sas.
Vágyva pillants föl, magasra,
Im itt, ami fenntart:
Könny a szemben, láng a mellben,
S a kézben ősi kard!

"Mért sereglesz hű nemesség?
Mért e víg indúlat?
Ünnep ez tán, melyre kebled
Édes lángra gyúlad?"
Vándor, a volt tiszti karnak
Vírad búcsunapja,
És kormányát a szabad nép
Még ma másnak adja.

"Bár ne szálljon, hű nemesség,
Bánat a cserére!
S győzelemben kit vezetsz föl
Honnod őrhelyére?"
Azt, ki lángszerelmet ígér
Népnek és hazának;
Azt, ki ránk mosolyg szelíden,
S nyér szivet magának.

"És te nem félsz, hű nemesség,
Hogy kerűlsz igába,
S a szelídnek még nyakadra
Hág fel büszke lába?"
Vándor, értünk hajh ne búsulj,
Kurta szám a három,
S három év ha lassan elfoly,
Törve minden járom!

Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak
    Hagyd örökűl ha kihúnysz: A HAZA MINDEN ELŐTT.

    Védni menj el engem és hazád!
Hősnek a hölgy mond és kardot ád;
Győzve térj meg,
Búcsut így sohajta,
S véled e kard,
S ellen vére rajta!

    Hős elindul, lángban kebele,
S fölpirúl rá bús harc reggele,
Vág, de sebjén
Omlik drága vére,
Győz, de halva
Hull vert ellenére.

    Mécsvilágnál gyönge hölgy mit vár?
Nap megy és jön, ő nem vissza már!
Karddal együtt,
Melyet fog kezébe,
Csöndes estvén
Néma sír födé be.

    Hős, aludjál! dombod hantja zöld,
Könnyel ázva nyugtat honni föld;
Érted áldást
Hű kebel sohajta;
Véled a kard,
S ellen vére rajta.

I

Bátorság ad erőt, pályán a gyáva hanyatlik:
        Bátran lépj, hogy utóbb rény koszorúzza fejed.

II

Szállj versenyre, magyar; s fog kelni körűled az élet.

III

Messze tekints. A pálya kicsiny; túl rajta nagyobb vár.

IV

Minden pálya dicső, ha belőle hazádra derűl fény.

V

Küzdeni s győzni tanúlj. Kell küzdeni s győzni hazádért.

VI

Önnérzés, te vagy a diadalmas bére, nem a díj.

VII

Nemzeti fény a cél. Hogy elérd, forrj egybe magyar nép.

Alkota munkás kéz engem; s a szőke Szamosnak
Partjain a költő lát vala s zenge felém:
Ház, örökülj; s vídám békével tartsad öledben
Gazdád, s gyermekeit, s hív unokái sorát!

Vedd, lyányka, búcsúm, vedd áldásomat;
S tartsd meg szivedben hív emlékezettel
A bús daloknak csendes éneklőjét,
Ki végszavában int: szép s jó iránt
Lángzó szerelmet hordjon kebeled;
S őrizd örökre lelked tisztaságát.
Ki rényt követvén járja mért körét,
Az boldogít mást, s lesz boldog maga.

    Vész ébred, üvölt az éjjeli szél,
Házból az anyácska remegve kikél,
S karján csecsemővel ide s tova jár.
"Kebled csupa fagy;
Oly néma, sötét vagy!
Szép gyermekem alszol-e már?"

    És alszik örökre, szíve körűl
Vérhabja sebének halálosan űl;
Sirt váj az anyácska, de melle szorong.
"Kész néked az ágy;
Ott fájdalom elhágy,
Hol végtelen álma borong."

    Zöld lombok alatta, fenn puha hant;
Zúg a temetésre halotti harang,
Vad dörgeteg hangja borúlat egén,
S villám tüze gyúl
Bús fáklya világúl:
Irtózatos ünnepi fény.

    Már éji siralma kelni nem int;
Menj, térj anya vissza, pihenj le megint,
S borzadva ha érzed az éj közepét,
Dúlt álmok után,
Kísérteti órán
Száll gyermeked árnya feléd.

Aeoli hárfa gyanánt zeng a költő dala hozzád
    Messzelakásából, vad vizek árja közűl.
Ő maga gyötrődik, mert bal sors átka hazáján
    Dúlva csapong, bal sors átka baráti felett.
Lyányka ne értsd e kínt, mely keblemen égve terűl el,
    Néked öröm kell még, szép jelen, égi remény.
Majd ha borúl eged is, s epedő búd könnyre fakasztgat,
    Emlékezve reám, veszteni s tűrni tanúlj!

    Te lásd meg, ó sors, szenvedő hazámat,
Vérkönnyel ázva nyög feléd!
Mert kánya, kígyó, féreg egyre támad,
És marja, rágja kebelét.
A méreg ég, és ömlik mély sebére,
S ő védtelen küzd egyedűl,
Hatalmas, ó légy gyámja, légy vezére,
Vagy itt az óra, s végveszélybe dűl!

    Áldást adék, sok magzatot honodnak,
Mellén kiket táplál vala;
S másokra vársz, hogy érte vívni fognak?
Önnépe nem lesz védfala?
Szív, lélek el van vesztegetve rátok;
Szent harcra nyitva várt az út,
S ti védfalat körűle nem vonátok;
Ő gyáva fajt szült, s érte sírba jut.

    De szánjad, ó sors, szenvedő hazámat!
Te rendelél áldást neki:
S a vad csoport, mely rá dühödve támad,
Kiket nevelt, öngyermeki.
Taposd el a fajt, rút szennyét nememnek;
S míg hamvokon majd átok űl,
Ah tartsd meg őt, a hűv anyát, teremnek
Tán jobb fiak, s védvén állják körűl.

    Törvényem él. Hazád őrcsillagzatja
Szülötti bűnein leszáll;
Szelíd sugárit többé nem nyugtatja
Az ősz apák sírhalminál.
És más hon áll a négy folyam partjára,
Más szózat és más keblü nép;
S szebb arcot ölt e föld kies határa,
Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép.

    Messze széles e világot
Bebujdostam én,
Keblemben vad zajra hágott
Minden érzemény;
Kedv és bú csak kínt hozának,
Oly szívégetőt,
Kétség és remény kínjának
Árja nőttön nőtt.

Szép Erdély barna fürtű
Leánya, hű anyám,
Tekints az égi lakból
Még egyszer vissza rám.
Im elhagyott hazádon
Pusztúlat átka leng;
Erdély ledőlt, s fölötte
Fiad keserve zeng.

    Könnye csillog, arca nedves,
És borongva feltekint.
Isten hozzád, zeng a kedves,
S hő kebelre dől megint.
Átkarolja még a hívet
A végső bús éjjelen,
Ajkon ajk ég, szív ver szívet,
És a búcsu végtelen.

Mi fénylik ott -
Remeg remeg -
Mint távol csillag a láthatár szélében,
Lobog lobog -
Mint - villám sötét felhők alatt;
Pedig nem csillag az a láthatár szélében,
Pedig nem villám sötét felhők alatt,
Mécsvilág az a remete ablakában.
Áll á kunyhó - -
Hol van a remete?
Kinn van a - -
Egy sírdomb áll és a dombon egy kereszt,
Ott térdel ő - -
Hallottátok-e nyögni a szelet,
Midőn - -
Láttátok-e hullani a záport,
Mely - -
Úgy nyögött a sohajtás kebeléből,
Úgy ömlött a könny végig arcain.
Busan, miként az őszi szél,
Ha hervadt lomb között bágyadtan
- - - - - - - - - - - - - szárnyra kél

Bércekre föl, völgyekbe le
Majd hág, majd száll, s a kín együtt vele.

Zrínyi vére mosta Bécset,
S senki bosszút nem állt:
Rákóczi küzdött hazánkért,
S töröknél lelt halált.
Páris ígért szabadságot,
Ti nem fogadtátok,
Járom rátok, gyáva népek,
S maradéktól átok.

Álmatlanul hevert Damét
    Egy éjszaka
Szerelme jutván eszébe
    Nem nyughatott
Elméjével Chloé felé
    Szállongozott,
Az éjt ölében tölteni
    Kivánta ő.

Lángra lobbant a szerelmes,
    És felkele,
Szépjének bezárt ajtaján
    Kopogtata:
Chloé, Chloé szelíd leány
    Hát alszol-e?
Igéreted melyet tevél
    Megtartod-e?

A lyányka elszédítetett,
    És felkele,
S egy ingben amint felkele
    Ajtót nyita:
Csendesen járj, lassan beszélj
    Szép pásztorom,
Mert hogyha észrevész atyám
    Én meghalok.

A hű szerelmes nyájason
    Mellé simult,
És szépje gyenge karjai
    Közt nyúgodott:
Ah! nem hiába jártam én
    Nem hiába,
Mert szép Chloémnak karjai
    Közt nyugszom én.

Ha! zeng a pacsirta a Nap
    Feljöttivel,
Pásztor ha engemet szeretsz
    Menj vissza már,
Csendesen járj, lassan beszélj
    Szép pásztorom,
Mert hogyha észrevész atyám
    Én meghalok.

Büszke székedben örök Aphrodíta,
Égi hölgy, lesben gyakorolt miattad
Szívemet bánat s unalom, könyörgök,
                 Hogy ne alázzák.

Jöjj felém inkább, ha szavára máskor
Hív imádódnak kegyesen hajoltál,
S elhagyád értem szeretett atyádnak
                 Isteni házát.

Vonva hintódat lebegő galambok,
Hű madárkáid, sebesen röpűltek
Villogó szárnnyal lefelé Olympról
                 Éteri pályán;

Szent öröm töltött, mikor, Istenasszony,
Égi orcáddal szeliden mosolygván,
Kérdezéd tőlem, mi gyötör s miért hív
                 Esdekelő szóm?

Nyerni kedvedtől mit akar leginkább
Felhevűlt szívem? kinek hév szerelme
Tart megint bájos kötelén? ki hoz bajt
                 Sappho tenéked?

Mert ha fut, gyorsan könyörögve tér meg,
És ajándékot maga nyújt ha tőled
Nem veszen, s csókod ha kerűli, csókol,
                 Bár ne akarjad.

Jöjj felém most is, s kegyesen ölelj ki
Bánatim közzűl, s teljesítsed amit
Szívem ohajt, hogy teljesíts, segítvén
                 Isteni erőddel.

Meghalva fogsz feküdni majd,
S emlékezet nem fog maradni
Felőled a halál után.
Nem fűztél rózsalombokat
Piériából homlokodra,
S fény nélkül szállasz föld alá,
S nem fogsz Olympra fel magasan
Röpűlni a holtak közűl.

Szent Plúton, vedd Démokritoszt országod homályán,
Hogy bús néped közt egy legyen, aki nevet.

Boldog ember, mint Uranos lakói,
Aki vígan űl, kegyes, ellenedben,
S andalog kellő szavad édes hangján,
                S gyönge mosolygást

Ajkadon látván szeliden lebegni,
Melyre megdöbben kebelemben a szív,
Mert jelenléted leborít azonnal,
                És oda lészek.

Nyelvem eltompúl ajakim között, s gyors
Égi tűz ömlik tetemimre végig,
Zúg fülem s bágyadt szemeim borúlnak
                Éji bomályba.

Arcomon végig hideg izzadás foly,
Reszketek, fúlok, s halavány virágként
Hervadó színnel rogyok a halálnak
                Karjai közzé.

1
A rózsabimbóhoz

Nyílj ki, nyájasan mosolygó
    Rózsabimbó, nyílj ki már,
Ím a zöld berekben bolygó
    Gyönge szellem csókja vár.

Nyílj ki bájjal, mint Auróra,
    Hébe nektárt hint reád,
S istenítő kézzel Flóra
    Fénylő bársonyleplet ád.

Kertem mint fog díszesedni,
    Szép virág, majdan veled,
O mint óhajtnak leszedni,
    Látván égi kellemed.

Nem, nem. Égi kellemednek
    Más nem nyúl szentségihez;
Ujjaim ha majd leszednek,
    Lillám ültet mellyihez.

Ott légy büszke bíboroddal
    Ékesebb bíborja közt,
Ott légy büszke illatoddal
    Kedvesebb illatja közt.

Nyílj ki, gyenge kerti zsenge:
    Hébe nektárt hint terád,
Szűz nyakadba Flóra gyenge
    Bársonyos palástot ád.

Oh miként fog díszesedni
    Véled e parányi kert!
Oh, hogy óhajtják leszedni
    Rólad azt a drága szert! -

Hadd szakasszalak le, édes
    Rózsaszál: szép vagy te már,
Héj, ha meglát, hány negédes,
    Hány kacér leányka vár!

Nem, nem! egy leány se nyissa
    Büszke fűzőjét terád;
Ültetőd kedves Julissa
    Néked újabb kertet ád.

Ott kevélykedj bíboroddal,
    Ékesebb bíborja közt!
Ott kevélykedj illatoddal
    Kedvesebb illatja közt.

2
Szemrehányás

Lilla, míg ingó kegyelmed
    Tiszta szívemhez hajolt,
S alva tartott szép szerelmed,
    Boldogabb, mint én, ki volt?

Jaj de gyorsan elfolyának
    Régi kedves napjaim,
Búra gyászra változának
    Tűneményes álmaim.

Érzem, a leányi elme
    Nyári árnyékként kereng,
Hogyha más kacér szerelme,
    Mint zefír körűlte leng.

Néked is, hajdan szinetlen,
    Szád szemed tagadja bár,
Kedvesb nálamnál, hitetlen,
    Egy enyelgő lepke már.

Karja könnyű, csókja édes,
    Ah ne higyj, bizony megejt,
Máshoz áll el a negédes,
    S mint szűk álmot elfelejt.

És én, bátor keménységed
    Mély kínt áraszt keblemen,
Megbocsátok, Lilla, néked,
    S némán sírok estemen.

Lilla, míg ingó kegyelmed
    Tiszta szívemhez hajolt,
S alva tartott szép szerelmed:
    Boldogabb nálam ki volt.

Jaj de bezzeg elfutának
    Régi kedves napjaim,
Búra gyászra változának
    Tűneményes álmaim.

Érzem: a leányi elme
    Nyári árnyékként kereng,
Hogyha más nyalánk szerelme,
    Mint zefír, körűlte leng.

Néked is szép rózsaszálam,
    (Szád s szemed tagadja bár)
Kedvesebb kezd lenni nálam
    Egy enyelgő lepke már.

Karja könnyű, csókja édes -
    Ah, ne higyj! bizony megejt:
Máshoz áll el a negédes,
    Öszvecsúfol s elfelejt.

Én pedig, mintsem szavamban
    Tégedet csúfoljalak;
Szánlak inkább és magamban
    Megbocsátok, gyöngyalak!

    Ki sírja ez?
«Vándor, Rochefoucauldé.»
Kié ez a még porhanyóbb?
«Corday fekszik itt.» -

    Megyek s virágokat szedek,
Sírhalmotok behinteni,
Mert a hazáért haltatok.
«Ne szedj.»

    Megyek s szomorfűzt ültetek,
Mely lengjen sírotok felett,
Mert a hazáért haltatok!
«Ne ültess - -

    De majd ha sírni tudsz;
(Látjuk természetedben
Jó vándor, azt,
Hogy nem tudsz sírni még te)

    Jőjj akkor sírjainkhoz vissza,
És sírj,
De vérkönyűket!
Mert hiában haltunk a hazáért.»

    Te oly komor levél midőn a holtat
Előttünk elvivék:
Féled te a halált? «Őt nem.»
Mit félsz hát? «Az elhalást.»

    Nem azt is én. - «Te nem félsz semmit hát?»
Jaj nékem, félek, félek én - «Az égre mit?» -
A válást kedveseimtől!
S nemcsak a magam, az ő válásokat is!

    S az volt, hogy még komolyb magadnál,
S mélyebben volt lelkem érdekelve,
Midőn a holtat
Előttünk elvivék.

    Könnyel nyújtván vissza mátkájának
Gyűrüjét az eljegyzett leány,
Mélyen érzi terhét fájdalmának,
Szíve csüggedt, arca halovány:
«Szánd meg árját gyötrelmemnek,
Vágya voltál életemnek,
Mért de nem nyeréd meg kedvét nemzetemnek?

    «Véled-e, hogy szívem kínt nem érez,
Hánykódván e szégyen s bánaton?
Míglen, ah, szerelmem súlya vérez,
Hírem veszte rettegésre von.
Ó, ha kebled lángolása
Nem volt szád hazug vallása:
Kímélj, ez lesz sorsom egy vígasztalása.

«Mért születtem a sors ellenére,
Kínra mért születtem, istenek?
Bár ha rózsát űltetek, helyére
Bús üröm virági termenek.
Bús virágok, a halálnak
Jöttén napjaim ha szállnak,
Títeket, gyászlóim, síromhoz plántálnak.»

Töredék
Εις συμποτας Anacr.

Vagy, ha midőn rózsás poharadban habzik aranybor,
    Ares pusztító fegyverit énekeled,
Akire vígan néz Cypris s Mnemosyna leányi
    Gyöngéded szerelem lángja hevíti dalát.

Nem vérrelázott bátor hőst, nem sivatag harcmezőt zeng a víg Múzsa; szelíden s remegve futja ő a zajt: könnyű síppal jobbjában.

Híves patak csörgedése s szent erdők homályos ernyőik által édesgetve, sásos part mellett bolyong, vagy virágokon jár, s magas fák zölden boltozott folyosóiban, és nyugszik a lágy pázsiton, s dalokon elmél érted, csak érted szép Daphne! Mert lelked, tele rénnyel, s tele ártatlansággal, vidám mint a legszebb tavaszi reg. Úgy röpdez szüntelen ébredt tréfa s víg mosoly körűlök e kis ajkaknak, körűlök e piruló arcoknak, s szelíd öröm szól szüntelen szemeidből. Úgy van, miolta engem barátodnak hívsz, kedvelt Daphne, azolta tisztának, ragyogónak látom a jövendőt; s öröm és gyönyör kiséri minden napom.

Ó ha e víg dalok neked tetszenének, melyeket Múzsám pásztoroktól tanul el gyakorta! Gyakran meglesi ő sürü berkeikben a fák nimfáit is, s a kecskelábú erdei istent, és sás-koszorúzta nimfákat a grottokban, s gyakran megkeresi a mohos kunyhókat, melyek körűl a szántó csendes árnyakat plántál, s történeteket hoz elő a nagy szív, rény s örökké víg ártatlanság felől. Gyakran meglopja a szerelem istenét is, sűrüen egymásbaszőtt gallyak zöld hajlékaikban, s gyakran a fűzbokorban a kis csermelyeknél. - - -

Ó te, ki kedvesb vagy mint a harmatozó reg, te nagy fekete szemeddel! szépen lebeg el sötét hajad a virágkoszorú alatt, s játszik a szelekkel. Kedves az, ha piros ajkaid mosolyra nyílnak meg, kedvesb még, ha énekre nyílnak meg. Kihallgattalak Chloe, téged hallgattalak ki, midőn ama reggel a kútfőnél éneklél, melyet két tölgy árnyékoz be; haraggal, hogy a madarak el nem némulának; haraggal, hogy a forrás csörge, hallgattalak ki. Már tizenkilenc aratást láttam, és szép vagyok, és barna ábrázatban. Gyakran vettem észre, hogy pásztoraink megszüntek énekelni, s figyelmeztek, midőn énekem keresztülcsengett a völgyen, s a te énekedet nem fogná követni jobban síp, mint enyim. Ó szép Chloe, szeress engem. Lásd, mily kedves az: e halmon az én sziklámban lakni. Lásd, mint szöv a csúszó repkény zöld hálót kellemesen a szikla körül, s bércét mint árnyékozza be a tövisbokor. Barlangom alkalmas, s falai puha bőrökkel vannak bevonva, s szája elébe tököt plántáltam; magasan csúszik fel az, s alkonyló födellé vál. Lásd, mily kedvesen tajtékzik a forrás sziklámból s tisztán csörgedez el a dérce felett, magas füven s virágokon keresztűl. Alatta a halomnak kicsiny tóvá gyűl öszve, körűlkoszorúzva kákával és fűzzel, hol a nimfák a csendes holdvilágnál gyakorta táncolnak sípomon, midőn a lejtő faunok crotaljokat utánam verik. Lásd, mint boltozódik a halmon zöld grottá a mogyoró, s mint csuszkál a szederj fekete gyümölccsel körűlem, s mint emeli fel a galagonyabokor piros epreit, s mint állanak gyümölccsel tele az almafák szőlővesszőkkel körűlölelve. Oh Chloe, ez mind enyém. Ki ohajt többet magának? De ah, ha te nem szeretsz engem, akkor vastag köd burkolja be az egész vidéket. Ó Chloe, szeress engem. Itt fogunk majd a puha füvön feküdni, ha kecskéink a sziklás oldalon mászkálnak, s a juhok és tulkok körűlünk gázolnak a magas fűben; akkor elnézzük a kiterjedt völgyet, a ragyogó tengert, hol a Tritonok szökdelnek, s hol Phőbus szekeréről leszáll, s éneklünk, hogy messze köröskörűl visszazengjen a sziklákban, hogy a nimfák megálljanak s hallgassák, és a kecskelábú erdei istenek.

Így énekle Mílon pásztor a sziklán, midőn őtet a bokorban Chloe kihallgatá; mosolygva jöve elő, s megfogá kezét a pásztornak. Milon, te pásztor a sziklán, így szóla; szeretlek tégedet, inkább mint juhok a zanótot, inkább mint madarak az éneket. Vezess engem barlangodba. Édesb nekem csókod, mint méz, oly kedvesen nem csörg nekem a folyam.

    Istenné, Pélíd Achillevsnek zengjed haragját,
A vészest, mely kínt okozott danaoknak ezernyit,
S számtalan hősnek erős lelkét Aisra leküldé
Még jókor, s magokat zsákmányúl adta az ebeknek,
S mindenféle madárnak: s bétölt Zevs akaratja
A naptól, hogy elébb vetekedvén részre szakadtak
Atríd férfiakon fejedelm, és isteni Achillevs.

    S őket, mely isten tüzelé versenyre kiszállni?
Leto s Zevs fia, ki megbosszankodva királyra,
Onta gonosz nyavalyát seregén s a népek elhulltak:
Mért, hogy az ő papját Chrűsest illette szitokkal
Atríd: az jöve gyors gályáihoz a danaoknak,
Végtelen árt hozvája, miért megváltsa leányát,
Tartva kezében Apoll fövegét, a messzelövőét,
Egyben aranybottal, s kért minden acháit esengve,
Atrevs gyermekeit legelől, nép két vezetőit:
Atrídák, és más saruzott acháiak, adják
Isteneink néktek, birvájok olympi lakokkal,
Földúlhatni Priam várát, s haza boldogul érni;
Gyermekemet pedig adjátok ki, s vegyétek el árát,
Zevsnek félve fiát, a messzelövő Apollont.

    Ekkor minden más danaok részére hajoltak,
Kellene is tisztelni papot s elvenni az ajánlást;
Ellenben Agamemnonnak nem kelle szüvében,
S szitkosan elküldé, s hozzá fenyegetve beszélett:
Téged, öreg, többé ne találjalak öblös hajóknál
Vagy mostan maradót, vagy később visszajövendőt,
Oltalmat netalán föveg és bot is adni ne tudjon.
S lyányodat én nem adom, míglen meg nem lepi az aggkor
Őseim házoknál, Argosban, messze honától,
Járván vászna körűl, s ágyamnak részese lévén.
Fuss hát, s ingerlőm te ne légy, hogy békbe mehess el.

    Szólt, s az öreg megfélemlett, és engede szónak,
S némán járt zuhogó tengernek partjai mellett,
S félrevonúlva tovább a vén könyörög vala hosszan
Apollon fejedelmhez, kit szűlt széphaju Leto:
Hallj meg, ezüstíves, te, ki Chrűsét védeni szoktad,
S Killát, a jeleset, s Tenedosban hatalmmal igazgatsz,
Sminthevs! hogyha neked födeleztem templomot egykor,
Egykoron hogyha kövér combját égettem előtted
Kecskének meg ökörnek, ezen kérésemet add meg:
Könnyeimet danaok bünhödjék a te nyilaiddal.

    Így szólt esdekvén, s ráhallgata Phoibos Apollon,
S bérceiről jön Olymposnak szívében haraggal,
Íját béfödezett tegezével vállain hordván,
S vállain a nyilak elcsördűltenek a haragosnak
Mozdúlási között, s maga halkkal száll vala, mint éj.
Félre leűlt a gályáktól, elereszti nyilát, és
Rettenetes zúgás hangzott az ezüstös idegből.
Öszvérekre rohant legelőszer, s vizsga kutyákra,
Majdan epés nyilakat magok ellen sujta, lövellvén,
S szüntelen a holtak sűrű máglyái lobogtak.
Napja kilenc vala már, hogy az isten vesszeje zúgott,
A tizeden gyűlést hirdet vala népnek Achillevs,
Amit eszébe hozott istenné szépölü Héra,
Mert gondot danaokra viselt, kiket hullani látott.
S már mikoron fölgyűltenek ők, s gyülekezve levének,
Erre felállván így szólott gyorslábu Achillevs:
Atríd, azt hiszem én, hogy mostan szerte bolyongván
Ismét visszamegyünk, a halált kikerülni ha tudjuk,
Mert eggyütt dög emészti és harc az achájai népet.
De nosza kérdezzünk egy jóslót, vagy papot, avvagy
Álomfejtőt is (mert Zevstől vagynak az álmok),
Aki kimondja, miért dúl ennyire Phoibos Apollon?
Tett fogadásinkért haragudt-e meg? áldozatért-e?
Hogyha talán bárány s választott kecske kövérét
Megnyervén akar ennyi veszélyt elvennie rólunk.

    Ő ugyan így szólván lebocsátkozik, erre fölállott
Álomfejtők közt legügyesb, Thestor fia Kalchas,
Aki tudá, mi vagyon, mi leszen s mik múltak el eddig,
S Ilionig vezeté bizvást az achái hajókat
Jóslattal, mellyet neki nyújt vala Phoibos Apollon.
Aki nekik bölcsen elkezde beszélnie, s szóla:
Ó Achillevs, akarod, Zevs kedvese, hogy a boszúját
Fejtsem Apollonnak a messzelövő fejedelmnek.
Én megfejtem azért, te meg alkudj, s tégy nekem esket,
Hogy készen szavad és kezeid fogod adni segédűl.
Mert hiszem a férfit megbosszankodni, ki minden
Árgosiaknak urok, s kinek enged minden achái.
Mert sokat árthat az úr, mikoron alacsonybra haragszik
És noha bosszúját azon egy nap zárja magába,
Tart azután is epét, eleget míg nem teszen annak
Ő maga mellében: de te szólj, megtartani fogsz-e?

    Néki felelvén így szólott gyorslábú Achillevs:
Mondsza, ha tudsz, bennem bizakodvád, bármi jövendőt,
Eskem Apollonra, Zevs kedveltére, kinek te
Esdve jövendőket danaoknak fejteni szoktál,
Senki is én élvén, s e földet látva szememmel,
Rád hogy erős kezeket nem tészen az öblös hajóknál
A danaok közzűl, nem még Agamemnon is, aki
Most leghatalmasbnak seregünkben lenni dücsekszik.

    Lelket vőn, és zenge megént a jámbor ezenképp:
Nem fogadásinkért haragudt ő, s áldozatért sem,
Papjáért haragudt, kit nem tisztelt Agamemnon,
S lyányát meg nem adá, s el sem fogadá vala sarcát.
Kínt ez okért ada Messzelövő, s még ád is ezentúl,
És nem fogja nehéz kezeit fölvennie rólunk,
Míg a kedves atya nem bírja kökényszemü lyányát
Ingyen, váltatlan, s Chrűsébe miatta nem indúl
Áldozat: akkor majd leszen engesztelve mihozzánk.

    Ő ugyanígy szólván lebocsátkozik; erre fölálla
Atríd, a bajnok tágas birodalmu Agamemnon
Elbúsúlva, harag szívét, a homályba borúltat,
Megtölté, s neki két szeme fénylő lángot hasonlít;
Kalchashoz legelébb komoran ránézve beszéle:
Rossz jósló, te nekem kedvest soha mondani nem tudsz,
Szíved kedve, jövendőlnöd gonoszat csak örökké,
Jó szót még soha nem szólál és nem teljesítél.
Hirdeted immost is danaok közt zengve jövendőt,
Kínt a Messzelövő hogy azért árasztana rájok,
Chrűséis lyányért mert nem fogadám el akarva
A ragyogó sarcot; mivel őt inkább vala kedvem
Otthon bírni, Klytaimnestrának minthogy elébe,
Szűzenvett nőmnek, teszem őt, mert nála nem alsóbb
Testre és ábrázra és elmére, s akarmi müvére.
Ámde ha jobb leszen az, még így is visszabocsátom,
Megtartatni inkább szeretem, mint vesznie népünk,
Ti pedig újra nekem díjt adjatok, argosiak közt
Díjtalan, hogy magam én ne legyek, lennem nem is illik;
Mert látjátok, az én díjom más részre megy által.

    Néki felelt azután lábbal gyors isteni Achillevs:
Atrídes, te dücső, nyereséget szertelen űző,
Díjt teneked honnan nyújthatnak lelkes achívok?
Mert nincsen tudtunkra sehol közpréda letéve,
Várakból miket elrabolánk, föl vagynak oszolva,
S ismét a néppel gyűjtetni rakásra nem illő.
Ám engedjed ezent istennek; mí meg achívok
Három s négyszeresen fizetünk majd, Zevs ha megadja
Földúlnunk Tróját, az erős épűletü várost.

    Néki felelve viszont így szóla király Agamemnon:
Így se csalárdkodjál, ékes mint isten Achillevs,
Bár ha vitéz; nem síklassz el, s késlelni te nem fogsz.
Tán akarod, hogy díjt egyedűl bírj, én pedig űljek
Megfosztatva? s parancsolod ezt ím visszabocsátnom?
Ám legyen, hogyha nekem díjt adnak lelkes achívok,
Kedvem elégítvén, ezzel mely légyen egyenlő;
És ha nem adnak, majd fogok én úgy venni magamnak,
S díjodat, elmenvén, s Ajásét, avvagy Odyssét
Fogva viszem; s meg fog szomorodni, kihez bemenendek.
Ámde tanácskozzunk még majd ezután is ezekről,
Most nosza barna hajót a mély tengerre lehúzzunk,
S gyűjtsünk öszve derék evezőket, s áldozatunkat
Feltegyük, és együtt Chrűséist, a kellemes arcút,
S kész legyen a fővek közzűl egy menni vezérűl,
Ajas, vagy pedig Idomenes, vagy az isteni Odyssevs,
Vagy te magad hősek legrettenetesbike Pélíd,
Áldozatot tévén, hogy meglágyítsad Appollont.

    Rá komoran nézvéje felelt gyorslábu Achillevs:
Szemtelen hajh, s ravaszúl csúfos nyereséget ohajtó!
A danaok közzűl készen ki fogadja parancsod,
Útat tenni, vagy hősekkel megvívni vitézűl?
Én ide nem jöttem harcos trószoknak okáért
Bajra kiszállnom, okot nékem nem is adtanak erre.
Ökreimet soha nem rabolák el, méneimet sem,
Sem veteményeimet Phthié termékeny határin
El nem gázolták, mert hosszú sorba feküsznek
Árnyéklott hegyek, és tenger zúgó vize köztünk:
Csak, hogy örűlj, téged követénk ide, szemtelen, együtt,
Birságot Meneláosnak, s neked, ebszemü, vennünk
Trója hadán; de te nem gondolsz, s ügyet erre nem is vetsz,
Sőt az ajándékot fenyegetsz elvenni, miért én
Küzdöttem, s adták danaoknak gyermeki nékem.
Véled egyenlő díjt akkor sem nyerhetek, hogyha
Trójaiak népes várát feldúlja görögség.
Ámde viszem nehezebb részét a szélveszes harcnak
Enkezemen, s mégis, hahogy egykoron eljön az osztály,
Véssz nagy ajándékot, magam én kedveske kicsinyke
Részt nyervén jövök a gályákhoz az harcba kifáradt,
S most Phthiába megyek, mert sokkal jobb lesz hazámba
Görbe hajóimmal megtérnem, s vélem, hogy itten
Tiszteletlen lévén, nem fogsz te is gyűjteni kincset.

    Néki felelt azután hősek fejedelme Agamemnon:
Fuss, ha vagyon kedved, s nem foglak kérni hogy értem
Késleld útadat; énmellettem mások is állnak
Kik fognak tisztelni, s kivált a gondviselő Zevs.
Zevs-táplálta királyok közt undok vagy előttem,
Kedved mert csak örök visszongás, ütközet és harc;
Hogyha vitéz vagy is, azt istenség adta tenéked,
Tennen hajóiddal s társaiddal térve honodba
Mürmidonok közt légy fejedelm, én semmibe veszlek,
És haragod nevetem, s ime így fenyegetlek, ezennel:
Chrűséiszt tőlem mivel elveszi Phoibos Apollon,
Őt ugyan elküldöm társaimmal s ennem hajómmal,
S helyte jutalmod Bríséist a kellemes arcút
Elmenvén teremedbe, hozom, tudtodra hogy adjam
Mily tehetős legyek én, s rettegjen más is ezentúl
Vélem mérni magát, s hasonosnak mondani hozzám.

    Mondá, s Péléjonra leszállt a fájdalom; ekkor
Tűzre dühűlt kebelén két gonddal forr vala szíve:
Éles szablyáját ha kivonván combjai mellől
Itt ezeket szétmozdítsa és Atrídot előlje-e,
Vagy pedig elcsendítse dühét s fékezze haragját?
Addig, míg ezeket forgatja szüvében, eszében,
S vonja hüvellyéből nagy kardját, ím jön Athéna
Égből kit küldött istenné szépkeblü Héra,
Mindeniket szívből kedvelvén s gondosan óván,
Hátúl állt és szőke haján megfogta Peléjont,
Csak neki tűnvén fel; s más nem láthatta személyét.
Megrettent Achillevs, s megfordúlt, s hirtelen ismert
Pallas Athénára és szeme látszott rettenetesnek,
S őt megszólítván szárnyalló szókat imígy ejt:

    Hozzánk pajzsrázó Zevsnak magzatja miért jösz?
Látni bitanglását Agamemnonnak van-e kedved?
Ámde neked mondom, mellyet teljesedni reménylek,
Fenhéjzási miatt hamar éltét veszteni fogja.

    Néki viszont szólott istenné kékszemü Athéna:
Égből én haragod jöttem csendíteni, hogyha
Engedsz, külde kedég istenné szépkeblü Héra,
Mindenitek szívből kedvelvén, s gondosan óván.
Ám tégy félre viszályt, és kardot vonni se készűlj,
És csak szókat eressz, mint fog történni, szitokra;
Mert ime megmondom, s bé fog teljesedni bizonnyal.
Háromszorta lesz e kár pótoltatva tenéked
Fényes ajándékkal, de te szűnjél és nekem engedj.

    Néki felelvén igy szólott gyorslábu Achillevs:
Istenné, szükség szavatok tisztelve követnem,
Ámbár telve haraggal szívem, minthogy ez így jobb,
Isten után ki hajol, hamarabb hallgatja meg őtet.

    Mond, s az ezüstös markolatot megnyomta kezével,
S hátra hüvelybe löké nagy kardját s hajla szavára
Pallas Athénának, melyre ez felszáll vala Olympra
Pajzsrázó Zevs házaiba, más égi lakókhoz.
S magzata Pelevsnek tüstént ily durva szavakkal
Atrídot megszólítá s nem múlta haragját:

    Bortömlő, birvád kutyaszemmel s szarvasi szívvel,
Sem valaha a néppel felfegyverkezned az harcra,
Sem görögöknek jobbjaival soha lesre kimenned
Nem mertél, mert ez szemeidben látszik halálnak.
Jobb sokkal görögök széles sergébe kezéből
Annak ajándékát, ha ki ellentszóla kivenned,
Népnyúzó fejedelm, mert asszonyi népet igazgatsz.
És bizony Atríd most legutolszor tész vala szégyent.
És ime megmondom, s eskem magas esket előtted
E pálcán, levelet mely nem fog termeni s ágat
Többé, s minthogy elébb gyökerét a bérceken hagyta
Nem zöldűl ki, mivel környűl letarolta vaseszköz
Héját és leveleit, s görögöknek magzati mostan
Bírálván kezöken tartják, kik szorgosan óvják
Zevsnek törvényit: s magas esk leszen ez neked: - egykor
Fogják magzati a görögöknek ohajtani Achillevst
Mindnyájan, te pedig bár búsúlt, adni segédet
Nem tudsz, majd ha sokan gyilokló Hektornak alatta,
Hullanak haldokván, te pedig benn szíved emészted
Bosszongvád, görögök legerősbjét mert legyaláztad.

    Mond Pélíd, s ekkor pálcáját földre hajítá,
A kirakottat aranykapcsokkal, s ő maga félreűlt.
Atríd más félen bosszong vala; s fölkele Nestor
A nyájasszavu, ékes szószólója Pülosnak,
Akinek ajkairól édesb hang foly vala méznél.
És már két kor alatt folyvást értelmes halandók
Holtanak el, kik elébb véle együtt nőttenek, éltek
Nagynevü Pűlosban s most harmadik ízig igazgat,
Nékiek aki okosan elkezde beszélnie mondván:

    Istenek hajh! mily szörnyü keserv görögökre borúla,
Mint örvend Priamos, s Priamosnak gyermeki majdan,
S minden trójaiak szívből mint fognak örűlni
Visszongásaitok megtudván, kik danaok közt
Vagytok elől harcban, kik vagytok előre tanácsban.
Higgyetek énnékem, kissebbek vagytok idővel
Nálam mindketten; jobbakkal is hajdani korban,
Mint ti, barátkoztam, s becsben tartottanak engem,
Oly höseket mert nem láttam s nem látok ezentúl
Mint Drűás és Peirithoos, nép pásztori, voltak,
Kaineos is és Exadios, s a nagy Polyphémos,
S Theseos, Aigéios fia, az égi lakókhoz hasonló.
E föld emberi közt legerősbek voltak, erősek
Voltak, erős népen nyertek diadalmat az harcban,
Bérci lakos vadakon, kiket öldöstek vala szörnyen.
És imezek voltak társaim eljőve Pülosból,
Távol határokról, messzünnen mert magok hívtak.
Harcoltam magam is, de velök nem tudna bizonnyal
Földi halandók közt senki is megvívnia mostan.
Mégis eszökbe vevék javalásim, s szómra hajoltak.
Készek hajolni tük is legyetek, mert jobb lesz hajolni.
Ettől, bár tehetős, te se akard elvenni leányát,
S hagyd meg nékie mit görögöknek gyermekitől nyert;
És te se fogj, fia Pélevsnek, vetekedni királynak
Ellene, mert soha még ily tisztet nem nyere sorstól
Kardviselő fejedelm, Zevstől kire szálla dücsőség.
Hogyha vitézb vagy is, és istenné szűlt vala téged,
Ámde hatalmasb ez, mert többeket ér be parancsa.
Átríd, szüntesd bús haragod, s én kérem Achillevst
Félre letenni epés bosszúját, aki vitézűl
Bástya gyanánt szolgál minden görögöknek az harcban.

    Néki felelvén így szólonga király Agamemnon:
Mindezeket mondottad, öreg, bölcs szókkal előttünk,
Ámde ezen ember akar mindennek lenni felette,
Mindeneken úr lenni akar, s hódítani mindent,
S minden közt főv lenni, de nem jut el arra, reménylem.
Hogyha vitézlővé tették örök istenek őtet,
Szitkot szórni reánk imezért engednek-e néki?

    Félbeszakasztvája őt így szólott isteni Achillevs:
Félénk lenne nevem méltán és semmirekellő,
Engednék ha neked mindenben, akarmire célzasz,
Így másokra parancsolgass, rám nézve ne rendelj
Semmit, nem fogok én, hiszem azt, engedni tenéked,
S mást mondok neked ím, de te jól elmédbe szorítsad:
Kézzel ugyan soha nem fogok én harcolnom ez hölgyért
Véled sem mással, mert vészitek amit adátok.
Ámde egyebem mim még vagyon a gyors barna hajónál
Abból semmit nem viszesz el ragadozva, ha tiltom.
Bár nosza próbáld meg, ezek is hogy eszökbe vehessék:
Barnáló véred tüstént e láncsa körűl foly.

    És ezek így egymás ellen küszködve szavakkal
Fölkeltek, s szétfoszla a nép a görbe hajóknál;
És Pélíd tereméhez ugyan s egyforma hajókhoz
Megy vala Patroklossal s több bajtársival egyben:
Átrídes meg gyors gályát tengerre lehúza,
S húsz evezőt választa belé s feltészi Apollnak
Áldozatát, s hozván Chrüséist a kellemes arcút
Helyhezi rája, vezérűl ment a gondos Odyssevs,
S fölhágván ezek így úszák a szélveszes útat.
Átrídes pedig a népet tisztúlni parancslá.
És tisztúltak azok s szennyeik tengerbe hajíták,
S vittek Apollonnak teljes áldozatúl bemutatván
Ökröket és kecskét tengernek partjai mellett,
És a szag füsttel szállott Uranosra, körítve.

    És ugyan a nép közt ezek így folytak: de Agamemnon
Nem tesz félre viszályt Achillevst mellyel fenyegette,
Mert ő Talthübios és Evrübateshez imígy szólt,
Kik héroldi valának s hű szorgalmu cselédi:
Menjetek el Pélevs fia Achillevsnek teremébe
S fogva vezessétek Bríseist a kellemes arcút,
És ha nem adja, magam fogom én elvennem előle
Többekkel menvén, mely lészen néki keservesb.

    Szólt vala s elküldé, s rájok fenyegetve beszélett,
S búsan mentek ezek tengernek partjai mellett,
S mürmidonok sátorjaikhoz s gályáikig értek,
Őt pedig a sátor mellett s a barna hajónál
Ülve lelék, s látvája őket nem örűl vala Achillevs.
Félvén álltanak ők, s tisztelvén nézve királyra,
S szólani nem mertek hozzá, sem kérdeni tőle.
Ő pedig észbe vevé dolgaikat, s zenge feléjök:

    Üdv ó héroldok, Zevs angyali s emberekéi is:
Erre közelb nem vádolok én mást csak Agamemnont,
Aki bocsát titeket Bríséis lyánynak okáért.
Ám nosza, nagynemü Patrokleis, hozzad ki leányom,
S adjad vinni nekik, s ők fognak lenni bizonyság
És a hajthatlan fejedelmnek előtte: ha ezentúl
Rám szükség leszen a szörnyű veszedelmet elűzni
Másokról...; mert esztelenűl dühöd ez szívében,
És egyszerre nem is tud néznie hátra s előre,
Bátorságban hajók mellett mint vívna görög nép.

    Mond vala, s Patroklos kedves társára figyelmez,
S sátorból kihozá Bríseist a kellemes arcút,
S vinniek adá, s mennek görögök gályáihoz ismét.
S kénytelen együtt ment a némberi; s ekkor Achillevs
Sírván társaitól tüstént külön űle kiválva,
Ősz tenger partján, nézvéje a barna habokba,
S nyújtva kezét kedvelt anyjához esenge sokáig.
Ó anya! hogyha engem rövid életkorra szülél ki,
Kelle dücsőséget legalább, hogy énnekem adjon
Zevs a fenndörgő, s ime most sem engede semmit.
Mert bizony Atríd, a tágas birodalmu Agamemnon
Megbecsmelt, maga mert elvévén bírja jutalmam.

    Mond vala könnyezvén, s őtet szent anyja meghallá
Vénűlt atyja körűl tenger mélységiben űlvén,
S gyorsan följöve az ősz tengerből, mint valamely köd,
És ott elleniben űlt nékie könnybe borúltnak,
Megsimogatta azután, s szót szól vala, s megszólítá:
Mit sírsz gyermekem? és szíved mely bánat epeszti?
Mondd ki s ne rejtsd el tőlem azont, hogy ketten is értsük.

    Mélyen nyögve hozája így szólt gyorslábu Achillevs:
Van tudtodra, s mivel tudod azt, mért kell lebeszélnem?
Thébéhez jöttünk, szent várába Éetionnak,
És feldúltuk azont, és elhoztunk ide mindent;
És azokat görögöknek gyermeki jól fel is oszták,
S Átrídnak kivevék Chrűseist a kellemes arcút.
Chrűses majdan Apollnak papja, a messzelövőnek,
Páncélos görögök gyors gályáikhoz elére,
Hozván végtelen árt, mellyen megváltsa leányát,
Tartva kezében Apoll lombját, a messzelövőét,
Egyben aranybottal, s minden görögöknek esenge,
Két Atrídáknak de leginkább, népvezetőknek.
S ekkor minden más görögök részére hajoltak,
Kellene is tisztelni papot s elvenni az ajánlást,
Ellenben Agamemnonnak nem tetsze szüvében,
S mocskosan elküldé, s hozzá fenyegetve beszéle.
Bosszangvája az öreg haza tér vala; s őtet Apollon
Esdeklései közt hallá, neki mert vala kedves,
S argosiakra gonosz nyílt külde, a népek azonnal
Hullanak egymást érve, s az isten vesszei zúgtak
A görögök széles seregén mindenfele, nékünk
Zengi jövendőjét, a jósló, messzelövőnek.
Én egyszerre Apollt leg-elő' engesztelni javallom,
Atréionra azután bosszúság szálla, s fölállván
Szót fenyegetve bocsát, mely bételyesedve vagyon már,
Mert azt gyors gályán a barnáló szemü achájok
Küldik Chrűsa felé, s megyen a fejedelmnek ajándék.
Termemből pedig elvezeték héroldok előlem
Bríséist, adtak kit achájok gyermeki nékem;
Ámde te, hogyha tehetd, kelj védelmére fiadnak,
S menvén égbe felé kérjed Zevst, egykoron hogyha
Vagy szavaiddal jót Zevsnek, vagy műddel okoztál.
Mert téged dicsekedni gyakran házában atyámnak
Hallálak, mikoron mondád, hogy fellegi Zevsről
Égiek közt egyedűl szörnyű veszedelmet elűzél,
Amikoron megkötni akarák már istenek őtet,
Héra, megént Poseidám, meg Pallas Athéna.
Te pedig istenné láncaiból, jőve, kimentéd
Szólítván tüstént a százkezüt a magas égre,
Kit nevez égi sereg Briareosnak, s minden halandók
Aigáionnak, s ez felmúlja erejével atyáját,
Aki tovább Kronion mellé ül vala dicsben örűlvén,
S megborzadtak az istenek is, s már meg se kötözték.
Menj, s neki most említsd ezeket, s térdeit megöleljed,
Hogyha akarand valahogy Trójának vinni segédet,
S a szétvert görögöknek hadát a tengerig űzné,
És az hajókhoz, mind büntetve miatta vezérnek,
S tudja meg Atríd is, tágas birodalmu Agamemnon
Ő vétkét, görögök legerősbjét mert legyalázta.

    Néki felelt azután Thétis sok könnyeket öntvén:
Jaj fiam? ó mert mért nevelélek búra kiszűlvém?
S bár az hajók mellett könnyetlen s békesen űlnél,
Mert élted rövid és nem nyúl hosszúra tenéked!
S most hamar elmúló s nyomorúlt is vagy te felette
Mindennek, s ím házaimban balsorsra születtél.
S majd ezigét megyek én magam a hó-lepte Olympra
Villámkedvellő Zevsnek lebeszélni, ha enged,
Te pedig itt ülvéd a gyors evezőjü hajóknál
Bosszankodj görögökre s egészlen szűnj meg az harctól.
Mert Zevs a jámbor saracénokhoz mene tegnap
Vendégségre Oceánba, s az istenek egybe követték,
Tízenkettediken ismétlen feljön Olympra,
S akkoron én azután Zevs ércházába menendek.
És lábaihoz esem, s hiszem őt engednie nékem.

    Így mondvája elment, s ottan hagyta vala őtet
Szépövü hölgyéért haragot forralva szüvében,
Akit erővel tőle elvittek. Azonban Odyssevs
Vívén a szent áldozatot Chrűsába jutott el;
És ezek amikoron a mély kikötőbe hatának,
Felszedik a lobogót, s betevék a barna hajóba,
Árbocokat meg hüvelybe vonák kötelekkel eresztvén
Egyszeriben, s az hajót állásra lapáttal hajíták,
És kiveték a vasmacskát, s tartókhoz akaszták,
És kijövének majd magok is partjára Oceánnak,
És kihozák szent áldozatát a Messzelövőnek,
És kiszállt Chrűseis is a tenger-járta hajóból,
Kit vívéje azután oltárhoz gondos Odyssevs,
Atyjának keziben letevé, s így szóla hozája:

    Chrűses! küld engem férfiak fejedelme Agamemnon
Lyányodat elhoznom, s Phoibosnak nyújtanom itt szent
Áldozatot, danaokra hogy engesztelve tekintsen,
Árgosiakra ki most iszonyú fájdalmat ereszte.

    Így szólvája kezébe tevé, s az fogja örűlvén
Lyányát a kedvest, s azok oltárjoknak elébe
Állitájak az áldozatot sorjába serényen.
Mosdás lőn azután, a liszteket is fölemelték,
S erre nagyobb hanggal Chrűses kéznyújtva könyörge:

    Hallj meg Ezüstíves, te ki Chrűsét védeni szoktad,
S Killát a jeleset, s Tenedosban hatalmmal igazgatsz;
Ennek előtte egykor ha meghallál engem esdeklőt,
Engem ugyan megtiszteltél s görögökre hozál bút,
Mostan is ismétlen nekem e kérésemet add meg:
A danaokról már e szörnyű vészeket űzd el.

    Így szólt esdekvén, s ráhallgata Phoibos Apollon!
S hogy már esdektek, s a liszteket is levetették,
Hátra vonák legelébb, s megmetszék és letarolták,
És combjait kiszelék, s környűl hájjal beboríták
Kétszeresen gyűrvén, s rájok nyers húsokat hordtak.
S vagdalt fába az öreg lángot gerjeszte, s piros bort
Önt ki, s az ifjúság tart mellette öthegyü nyársat.
És hogy elégtenek a combok, s a béleket ízlék,
Akkor elaprózták a többit s nyársra vonájak,
S megsütték jelesen, és mind egymásra lehúzták.
És hogy szüntenek a művtől, s szerzettek ebédet,
Öttek, s szívök hiányt nem láta egyforma ebédben.
És hogy az éhség és szomjúság végre lecsendűlt,
Ekkor serlegeket borral koronáztak az ifjak,
S mindennek szétosztogaták kezdvén poharakkal.
Majdan egész nap alatt enyhíték dallal az istent,
Szép dícséreteket görögöknek gyermeki mondván
Zengék Messzehatót, s hallá s szívében örűle,
És mikor elhúnyt volna a nap, lött volna sötétség,
A gályák kötelékeikhez szendergeni mentek;
És mikor újanszűlve kiszállt a rózsaszin Hajnal,
Vissza megint görögök széles seregéhez eveztek,
S nékik jó szellőt ada messzelövellő Apollon.
S felteszik árbocokat, s lobogóit rája feszítik,
S öblösödik széltől a közbülső lobogó, a zaj
Barnán zúg a deszka körűl, a gálya haladván,
Mely futa hullám közt útját hasogatva keresztűl.
És hogy már görögök széles seregéhez elértek,
Barna hajójokat ők ugyan a szárazra vonájak
Fent az homokra, s gerendákat nyújtának alája,
S elszórták magokat teremeikben és az hajók közt.

    Ámde tüzelg, űlvén a gyors evezőjü hajóknál
Nagynemü magzata Pélevsnek gyorslábu Achillevs.
Nem forog hősekkel fényes gyűlésben azóta,
Nem soha az ütközeten, de magában epesztgeti szívét
Ottan vesztegvén; és zajt és harcot ohajta.
Hogy pedig az naptól lőn a kétszerhatod hajnal,
Mentek az istenek is föl Olympra, kik élnek örökké,
Együtt mind, és Zevs legelől; s magzatja parancsát
Thétis nem feledé, s föltűne az tengerhabokból.
És fölszálla korán a terjedt égre s Olympra,
S másoktól külön-űlve lelé mélyhangu Kronídest
Legmagasabb tetején a számos bércü Olympnak.
Néki elejébe leűlt ottan, s térdeit megölelte
Ballal, jobbjával pedig állát fogta szelíden,
S Zevs Kronionhoz imígy szólt, a fejedelmhez, esengvén:

    Zevs atya, hogyha egykor jót tettem véled az égben
Szóval vagy művel, nekem a kérésemet add meg:
Tiszteld meg fiamat, ki rövidebb életü minden
Másnál, most pedig őt hősek fejedelme Agamemnon
Megsérté, maga mert elvévén bírja jutalmát:
Ámde dücsőítsd meg te őt mennyei, gondviselő Zevs,
S adj Trójának erőt mindaddig, mígnem achájok
Tisztelik én fiamat, s nevelődik rájta dicsőség.

    Mond, s Zevs a felleggyűjtő nem szól vala semmit,
S csendesen űle soká, s Thétis mint térdihez ére
Szűntelen úgy tartá, s könyörög másodszor is újra:
Ám igazán ígérjed meg, s ints helybehagyólag,
Vagy tilts el, mert nincs félelm kebeledben, hogy értsem
Mennyire tiszteletlen vagyok istennék seregökben.

    S felleggyűjtő Zevs neki mélyen, szóla, sohajtván;
Vajmi veszélyes eset, mikor ellenkezni kiszállítsz
Hérával, mert ingerel ő szitkaival olyankor,
Ő pedig oktalan és mindég évődik az égben
Vélem, Trója hadát mondván, hogy védem az harcban.
Ámde te most ismét térj vissza, hogy észre ne végyen
Héra, s ezekre nekem lesz gondom végre hogy hajtsam.
S íme bizonyságúl néked fogok inteni főmmel,
Mert ez legfontosb jeladás éntőlem az égben,
S többé vissza sem is vehető, s nem csalfa az igéret,
S félbe sem is maradó, ha mire én fogok inteni főmmel.

    Mond, és barna szemöldeivel hunyoríta Kroníon,
S ambroziás haja fellebbent volt a fejedelmnek
Homloka szent bércén, s megrendíté a nagy Olympot.
S így tanakodván ők szétmentenek, és az ugyan majd
Fényes Olymposról a mély tengerbe leszálla:
Zevs pedig háza felé, s mind egyre felálltak az égiek
Székeikből atyjoknak elébe, és senki sem is mert
Várni megérkeztére, de mind fölkeltek előtte.

    S ottan ő ugyanígy székébe fölűle, de Héra
Tudta szüvét, látván vele mint közlötte tanácsit
Thétis az hólábú, deli lyánya a tengeri vénnek,
S mindjárt Zevs Kroniont megszólította szitokkal:
Véled mely isten, te csalárd, közlötte tanácsit?
Van neked, éntőlem távozván, kedved örökké
Rejtegetett dolgot végezned, sem soha nékem
Készen nem mondasz egy igét is, mely van eszödben.

    Néki felelt azután a földnek is, égnek is atyja:
Héra, te hogy nékem minden szándékimat értsed
Azt ne reméld, mert lenne nehéz neked is, noha nőm vagy,
És ha mit illendő lesz tudnod, senki bizonnyal
Isten sem fogja azt hamarább megtudni, sem ember.
Ámde miket külön égiektől végezni akarandok,
Egyenként azokat te ne kérdezzed, s ne feszengesd.

    Néki felelt azután fenséges nagyszemü Héra:
Rettenetes Kronides, mely mondás jőve ki szádból?
S semmit elébb éppen nem kérdék s nem feszegettem,
S nagy bátran tanakodj, ha miket fog szíved akarni,
Most pedig elmémben félek, hogy eláltata téged
Thétis az hólábú, deli lyánya a tengeri vénnek,
Mert, eljőve korán, melléd ült, s térded ölelte,
S nékie kérését, vélem, megadád, hogy Achillevst
Tisztelnéd, s hoznál görögökre halált az hajóknál.

    S felleggyűjtő Zevs így szól vala néki felelvén:
Jámbor, szüntelenűl gyanakodvád nézesz utánam,
Semmire azért mégis nem fogsz te mehetni, s szüvemtől
Inkább messze leszesz, s leszen az rád nézve keservesb.
És ha ez úgy vagyon is, én azt úgy lennie ohajtom.
Most pedig űlj hallgatva, s tanúlj engedni szavamnak,
Oltalmat netalán egy isten is adni ne tudjon
Jőve közelb, ha reád karjaim hatalommal eresztem.

    Mond, s megfélemedett fenséges nagyszemü Héra,
És hallgatva megűlt mélyen keseredve szüvében.
Felnyögtek Zevs sátoriban az olympi lakók is,
S erre Hephaistos a művész így kezde beszélni:
Kedves anyája amin megörűljön, szépkeblü Héra:
Vajmi veszélyes eset leszen az, s már tűrni sem illő,
Hogy ti halandók kedvéért visszongtok ezenképp,
S lármát égiek közt indíttok s semmi gyönyört már
Nem szerez a kívánt lakadalm, mert győze gonoszság.
És én intem anyámat ugyan, bár tudja magától:
Járjon kedvvel atyám Kronides környűl, nehogy ismét
Szitkot szórjon atyám s lakozásunk öszvezavarja:
Mert ha akarand, mindent az olymposi menydörögő Zevs
Feldönt székeiből, mivel ő hatalomban elől áll;
Ámde te csendítsd őt kérlelvén nyájas igékkel,
S engesztelve leszen tüstént a mennyei hozzánk.
Így mondá vala s fölkelvén a két fülü kelyhet
Kedves anyája kezébe tevé, s így szóla feléje:

    Tűrjed anyám, s szenvedjed el ezt, noha búban epedve,
Hogy ne legyen szükség vereséged látni szemeimmel
Bár kedveltnek, s nem vihetek, noha fájlalom, akkor
Oltalmat, mert állni nehéz az Olympinak ellent.
Máskor is engem már segedelmet vinnem igyekszőt
Fogván lábaimat lehajít vala az égi küszöbről,
És az nap mindig vitetém, s mikor a nap elhúnya,
Lemnosban lebukám, s szellem csak alig vala bennem.
S lemnosi férfiak ott rám a lebukottra vigyáztak.

    Monda; mosolyga pedig istenné szépkeblü Héra,
És mosolyogva fogá a kelyhet magzatja kezéből;
Ő pedig erre ügyesen minden más égi lakóknak
Tölt édes nektárt mervén a serleg öbléből,
S végetlen nevetés támadt fel az égi seregben,
Látván Hephaistost mint jár vala szolgálgatván.

    És ezek így lakozának ugyan mígnem lehanyatlott
A nap, s szívök hiányt nem láta egyforma ebédben,
Sem gyönyörű lantban, mellyet tartott vala Apollon,
S Múzsákban, kellő hanggal kik váltva daloltak.

    Hogy pedig a napnak súgárzó fénye hanyatlék,
Ők ugyan egyenként haza nyúgodalomra menének
Mely helyen egyenként palotákat nagynevü sánta
Hephaistos gyakorolt kézzel nekik alkota rendben;
Zevs pedig, a villámszóró, nyoszolyája felé ment,
Hol szunnyadni szokott, mikor édes álom ered rá,
Ott feküdött fölhágva reá, s vele szépkeblü Héra.

    S a több égi lakók és hadviselő lovaghősek
Nyugtak egész éjjel; csak Zevstől fut vala az alvás,
Mert neki gondjai közt hánykódik szíve, Achillevst mint
Tisztelje, és hozzon görögökre halált a hajóknál.
S nékie lelkébenn e szándék tetsze leginkább:
Hős Agamemnonnak gonosz álmot küldjön elébe,
S azt megszólítván szárnyalló szókat imígy ejt:

    Menj gonosz Álom, eredj gályáihoz a görögöknek,
És Atríd Agamemnonnak teremébe leszállvád
Mindeneket nagy hüven lebeszélj mint tartja parancsom:
Üstökös argosiak, hogy fegyverkezzenek, intsd őt,
S gyorsan, mert népes várát meg fogja ma venni
Trójának, mert nem vetekednek többet Olympon
Istenek egymás közt, mivel őket végre meghajtá
Héra könyörgéssel; s Trójára veszélyek erednek.

    Így szólt. Méne pediglen az Álom, hogy érti parancsát,
S hirtelen eljuta gyors gályáihoz a görögöknek.
S ment Agamemnonra, őt pedig elszunnyadva találá
Termén, s ambroziás álom vala ömölve körűlte.
S álla fejéhez majd, Nélevs szültjéhez hasonló,
Nestorhoz, más vének előtt kire néz Agamemnon.
Őtet hasonlítván, így szól vala az isteni Álom:

    Szunnyadsz harcviselő lovag Atrevs gyermeke: nem kell
Bölcs embernek egész éjét szunnyadni keresztűl,
Akire bízattak népek s vagyon annyira gondja.
Most pedig ím halljad: Zevsnek jövök angyala hozzád,
Aki reád, távol lévén, gondot visel és szán.
Üstökös argosiak hogy fegyverkezzenek, intett,
S gyorsan, mert népes várát megvenni fogod ma
Trójának, mert nem vetekednek többet Olympon
Istenek egymás közt, mivel őket végre meghajtá
Héra könyörgéssel: s Trójára veszélyek erednek
Zevstől, ámde te tartsd elmédben, s el ne feledjed
E szavakat, mikoron felereszt a kellemes Álom.

    Így mondvája elment, s ottan hagyta vala őtet,
Gondolatot, mely végre nem ér, forralva keblében,
Mert hiszi, hogy Priamos várát megvészi azon nap,
Értetlen! s nem tudta amit Zevs tennie készült.
Mert vala szerzendő fájdalmakat is, zokogást is
Trójaiaknak s a danaoknak az ütközetekben.
S fölkele az álomból, s elömölt a mennyei szózat,
Űlt azután egyenest, föl is öltéje a puha dolmányt
A gyönyörűt, újat, azután rá vészi palástját,
Fényes lábai alá majdan fűz ékes sarúkat,
S válla körűl felfüggeszté kardját, az ezüstöst,
S fölveszi pálcáját az ősit, mindenha megállót:
Azzal páncélos görögök gályáihoz indúlt.

    S már a Hajnal ugyan fölszállott a nagy Olympra,
Hirdetvén reggelt Zevsnek, s több égi lakóknak.
Ő pedig a hangos szavu héroldokra parancsol,
Üstökös argosiak seregét gyűlésre hogy hívják;
És hívták, s nagy gyorsan azok fölgyűlnek azonnal.
S a bölcs vénekkel legelőszer is űle tanácsot
Nestori gályáján Pűlos-nemzette királynak,
S őket felgyűjtvén okosan intézi tanácsát:

    Kedvesim halljátok, jött álmomba isteni látás
Ambroziás éjjel, s Nestorral volt vala egészlen
Arcra és nagyságra és termetre egyforma leginkább.
S álla fejemhez majd, s hozzám így szól vala mondván:
Szunnyadsz harcviselő lovag Atrevs gyermeke? nem kell
Bölcs embernek egész éjet szunnyadni keresztűl,
Akire bízattak népek, s vagyon annyira gondja.
Most pedig ím halljad: Zevsnek jövök angyala hozzád,
Aki reád, távol lévén, gondot visel és szán,
Üstökös argosiak hogy fegyverkezzenek, intett,
S gyorsan, mert népes várát megvenni fogod ma
Trójának, mert nem vetekednek többet Olympon
Istenek egymás közt, mivel őket végre meghajtá
Héra könyörgéssel, s Trójára veszélyek erednek
Zevstől, ámde te tartsd elmédben. És hogy imígy szólt,
Elmene szárnyalván, s engem fölereszt vala az Álom.
Rajta tehát, ha görög fiakat fegyverbe tehetnők,
S én próbálom elébb szóval, meddigre szabad lesz,
S görbe hajóikkal gyorsan hazafutniok intem,
Tartóztassátok ti meg erre s amarra szavakkal.

    Ő ugyanígy szólván lebocsátkozik, erre fölállott
Nestor, ki fövenyes Pűlosnak volt fejedelme,
Nékiek aki okosan elkezde beszélnie mondván:
Kedvesim argosiak vezetőik s gondviselőik!
E látást görögök közzűl más hogyha beszélné,
Azt neki nem hinnők s fognók ítélni hazugnak,
S most az látta ki elől seregekben lenni dücsekszik:
Rajta tehát, ha görög fiakat fegyverbe tehetnők.

    Ő ugyanígy mondvája, tanácsból kezde kimenni,
S fölkeltek s fogadák miket a nép őre beszélett.
Kardviselő fejedelmek s a nép erre kizúdúlt,
És valamintha rakásra tolúlt méh rajjai jőnek
Szüntelen új számban érkezvén öblös üregből,
S a kikelet violái körűl röppenve gerézdként
Erre röpűlnek ezek vígan és mások amarra:
Így jöttek most a gályáktól és teremekből,
A mély partok előtt imezeknek rajjai sorban
Sergenként gyűlésre, s közöttök gerjedez a hír,
Menni tüzelgetvén őket, s ezek öszvetolúltak,
És zajog a gyűlés, rengett a föld is alattok
Űlvén a népek, s lőn lárma, s kilenc héroldok
Ordítván őket csendítgetik, hogyha zajoktól
Megszünnének Zevs-táplálta királyokat hallván.
Bajjal elűlt a nép, s székeikben csendbe maradtak
Szűnve kiáltástól, föl is álla király Agamemnon
Tartva botot, mellyet Héphaistos szerze csinálván,
És Héphaistos ugyan ada Zevs Kronion fejedelmnek,
S majdan Zevs Kronion azt Argos-ölőnek ajánlá,
S Herméjas fejedelm lovagló Pélopsnak adotta,
És Pélops ismét adá Atrevsnek, népek urának,
S Atrevs hagyta, midőn megholt, sok nyáju Thüestre,
S végre Thüest Agamemnonnak hordozni hagyája,
Sok szigeteknek egész Argossal hogy adna parancsot,
S erre nehézkedvén szárnyalló szókat imígy ejt:

    Kedvesim, hős danaok, bátor szolgái Aresnek!
Engem Zevs Kronides terhes kínokba merített,
A kegyetlen, ki elébb biztatvája inte javallást,
Ílion erős várát földúlva, hogy érek honomba.
S íme gonosz fortélyt gondolt, s Argosba parancsol
Dücstelenűl térnem, mikoron sok népem elhullott.
Így fog ez hát kegyetlen Zevsnek már lennie kedves,
Számos váraknak koronáját porba ki dönté,
És döntendi ezután, mert néki hatalma temérdek.
Mert leszen ezt még a maradéknak is hallani szégyen,
Ekként ennyi s ilyen népét görögöknek hiába
Végre nemért harcot harcolnia s küzdeni hadban
Kissebb számu sereggel, s nem látszik sehol is vég.
S bátor akarnánk is görögök mink s trójok is együtt
Hűven kötve szövetséget mind számba vevődni,
S Trója megolvasná valahány polgárai vagynak,
Mink görögök pediglen tizedekre fölosztva megállnánk,
S trójaiak közzűl kit kit bortölteni vennénk,
Sok tizedekre bizony nem fogna maradni pohárnok.
Annyira többeknek bizonyítom Achája szülöttit
Trójaiaknál, kik várban laknak, de segítők,
Kopjatörő hősek, jöttek vala számos helyekről,
S ellenem állnak ezek nagy hatalmmal, s bátor akarjam
Íliont, a népes várat megvívni, nem hagynak.
S nagy Zevsnek már íme kilenc esztendei töltek,
S rothad már a gályafenék, s köteléki bomolnak,
És kedves nejeink együtt csecsemő fiainkkal
Ülnek várva reánk otthon, a munka pediglen
El nem végeztetve vagyon, mellyért ide jöttünk.
Most nosza, mint mondom, mindnyájan szómra hajoljunk,
S fussunk gályákkal szeretett földére honunknak,
Mert tágas Tróját nem fogják vívni meg immár.

    Szól vala s fölbuzdúlt szívök kebelökben azoknak,
Mind az egész nép közt, kik előtt fortélya titok volt.
S mozgott a sokaság, mint nagy hullámi mozognak
Íkari tengernek, mikor Evrossal Notos együtt
Zevs atya fellegiből kirohanván öszvezavarja;
S mint a sűrü vetést Zephyros mozgatja, ha jővén
Rádől hirtelenűl, s végig zúg lenge kalászin:
Így mozgott mind e sokaság, és lárma-zajogva
Zúdúlnak gályáikhoz, s láboknak alóla
Kél a por fölverve, s az egy a másikat inté
Fogni hajót, és a széles tengerre lehúzni,
Árkaikat megtisztíták, s lármájok eget vert
Síetvén, s kivonák a polcot alóla hajóknak.

    S ekkor achájoknak véletlen lesz vala tértök,
Héra ha Palláshoz nem szólott volna beszéddel:
Ó jaj, pajzsrázó Zevsnek magzatja, komoly szűz,
Így fognak haza hát szeretett földére honoknak
Futniok argosiak tengernek szélveszes hátán?
És Priamosnak imitt hagyják, s a trójai népnek
Argosi szép Helenát, ki miatt sok achájok elhulltak
Trójánál, szeretett földétől messze honoknak?
Ámde te páncélzott görögök seregéhez eredj most,
S minden férfiakat tartóztass enyhe szavaiddal,
És tengerre ne hagyd evezős gályáikat húzni.

    Szólt, s nem mond ellent istenné kékszemü Athéna,
S bérceiről jön Olymposnak lerohanva miként nyíl,
S hirtelen eljuta gyors gályáihoz a görögöknek,
Megleli majd Odyssevst, ki tanácsban Zevssel egyenlő,
Állvát, s ő hozzá nem nyúlt, a barna hajóhoz,
Mert neki szívét és lelkét elfogta keserve,
S állva közel mellé megszólalt kékszemü Athéna:

    Nagynemü Láertes fia, sok-fortélyos Odyssevs,
Így fogtok szeretett honotok földére tehát már
Futnotok a jól bépadozott gályákba rohanván,
És Priamosnak imígy hagyjátok s trójai népnek
Argosi szép Helenát, ki miatt sok achájok elhulltak
Trójánál, szeretett földétől messze honoknak?
Ámde te most görögök seregéhez eredve ne késsél,
S minden férfiakat tartóztass enyhe szavaiddal,
És tengerre ne hagyd evezős gályáikat húzni.

    Szólt, s ez az istenné zengő szózatjait érti,
S indúlt futni, s lehányta leplét, és azt fölemelte
Hérold Evrübates, őtet ki követte nyomában.
S őmaga járúlván Atríd Agamemnon elébe,
Elveszi pálcáját, az ösit, mindenha megállót,
S azzal páncélos görögök gályáihoz indúlt.
És ha királyra talált valahol, s főrendü személyre,
Hozzá fordúlván tartóztatja enyhe szavakkal:

    Jámbor, gyáva gyanánt illetlen félni tenéked,
Sőt űlj el, több népeket is csendíts le viszontag.
Mert jól nem tudod azt, mi van Atrídesnek eszében,
Most kísérti, de majd megbünteti Achája szülöttit,
Mert nem mindnyájan figyelők, mit szóla tanácsban,
S bosszongvája talán gonoszat tesz Achája szülöttin,
És bosszúja nehéz a Zevs-táplálta királynak,
S tisztét isten adá, s kedvelli őt gondviselő Zevs.

    Hogyha pedig látott s lármázva talála közembert,
Azt pálcájával megüté, s dorgálta beszéddel:
Jámbor, csendesen űlj, s más mondására figyelmezz,
Aki különb nálad, te pediglen gyáva s erőtlen
Sem soha gyűlésben nem jöttél számba, sem harcon,
És nem is űltünk itt kormányon minden achájok:
Nem szűl jót a sokfejüség, egy légyen az első,
Egy fejedelm, fondor Krónos magzatja kinek nyújt
Pálcát és törvényt, hogy mások uralva tekintsék.

    Így igazítja vezérkedvén a népet; az újra
Gyűléstenni rohant gályáktól és teremekből,
Zúgván, mint zajogó tenger hullámai zúgnak
Mély part elleniben, s Oceánnak térvize harsong.

    S mások elűltek ugyan, s székeikben csendben maradtak,
Még egyedűl Thersít szernélkűl csenge szavával,
Csíntalan és számos szavakat kitanúla, királyok
Ellen hogy oktalanúl, s illetlen vívjon azokkal,
Csak, hogy az árgosi nép rajtok nevetésre fakadjon.
S Ílion alá szállott hősek seregébe legundokb,
Kancsal volt, s egy lábra hibás, és vállai néki
Púposak, és mellére vonók, koponyája felülről
Éles volt, s hajszálaival ritkán vala hintve.
S leggyűlőletesebb Achillevsnek volt s Odyssevsnek,
Akiket ingerlett; s Agamemnont illeti most már
Élesen ordítván mocskokkal, achájok azért rá
Szörnyen bosszongtak, s haragos tűz forra keblökben.
Ő hát fennhangon Agamemnont szidja beszéddel:

    Atríd, újra miért panaszolsz, s minek érzed hiányát?
Érc tömi sátoridat, s választott számtalan hölgyek
Vagynak sátoraid beljén, neked akiket adtunk
Mink görögök legelől, valamely várost ha kivívánk.
Avvagy arany kell még, mit Trója lovagjai közzül
Ílionból valamelyk, fia váltságára, kihozzon,
Akit is én vezetek láncon vagy más görög hozzád?
Vagy fiatalka leány, hogy véle szerelmbe vegyűlhess,
S akit tenmagad eltartóztass? Ámde nem illik,
Fő lévéd, bal sorsra útasítnod Achája szülöttit.
Ó gyávák, szátyár achájai nők, nem achívok!
Térjünk gályákkal haza most, és hagyjuk emezt itt
Számos ajándékit megemészteni Trója határin,
S tudja meg, hogyha segéd tőlünk jön-e néki, vagy is nem?
És im Achillevst is mostan, a nála vitézb hőst,
Megsérté, maga mert elvévén bírja jutalmát!
Ámde nem űl méreg Pélid kebelébe, de lassú:
Másként Atríd most legutolszor tesz vala szégyent.

    Így szólt, mocskolvája a nép őrjét Agamemnont
Thersít, és gyorsan jelen áll vala az isteni Odyssevs,
S rá komoran nézvén hozzá dorgálva beszélett:

    Thersít! gondatlan fecsegő, noha nagyszavu szónok,
Szűnjél meg, s ne pörölj egyedűl fejedelmeid ellen.
Mert hiszem én, nálad nincs rosszabb ember azok közt
Ílion alá valakik Atríddal jöttenek együtt.
A fejedelmeket hát, ne beszélj, hordozva szabadban,
Szitkokat is ne boríts rájok, haza térni se készűlj.
Mert nem is értjük meg jól, mint fog ezen dolog esni,
Jól-é vagy gonoszúl térünk meg Achája szülötti?
Mégis im űlsz Atríd Agamemnon népek urára
Szitkot szórva, miért őnéki nagyon sokat adtak
Hős danaok, te pedig lármázsz ingerlve mocsokkal,
Ámde ime megmondom, s leszen az teljesítve bizonnyal,
Hogyha megént lellek dühödésben, mint ime most is,
Bár soha vállai közt ne legyen feje többet Odyssnek,
Bár soha Telemakhos atyjának senki ne hívjon,
Téged ha megfogván nem húzogatom le ruháid,
Lepled, s a dalmányt, s mellyek födezik be szemérmed,
S tenmagadat sírvád a gyors gályákhoz eresztlek,
Szörnyü csapásokkal vervén ki a nép seregéből.
Így mond, s pálcával hátát megüté vala s vállait,
S görbedezett Thersít, s zápor könny omla szeméből,
És vérző kelevény támadt föl nékie hátán
A nagy aranybottól, s félre űl vala s megfélemlett,
S éktelenűl nézvén nyögdelve törölgeti könnyét,
S többiek édesden, szomorúk bár, rajta nevettek,
És valaki így szólott másik közelére tekintvén:

    Ó, sokezer dolgot jelesen vitt véghez Odyssevs,
Kezdve derék fortélyt s rendelvéje a hadi népet,
S argosiak közt most legjobbat téve bizonnyal,
Megzabolázta hogy e káromlót durva szaváért.
Újra megént őtet nem készti szilaj heve többé
Mocskot-hozó szókkal fölszállni királyok elébe.

    Így szólt a sokaság, s Odyssevs a várakat ontó
Fölkele tartva botot, s mellette a kékszemü Pallás
Héroldnak látszva a népet csendűlni parancslá;
Együtt, hogy görögök legelőlsők és legutólsók
Hallgatnák szavait s vetnék is fontra tanácsát.
Nékiek aki okosan elkezde beszélnie mondván:

    Atrídes, téged, fejedelm, im akarna görög nép
Minden halandóknál undokbbá tennie mostan,
S nem teljesítik igéretöket, neked amit igértek,
Lónevelö Árgosból kísérvén téged ez helyre,
Ílion erős várát földúlva, hogy érnek honokba.
Mert mint gyönge pulyák, s mint özvegy némberi búsan
Jajganak egymás közt óhajtván térni honokba.
Ámde nehéz az is, elkeseredten térni honába.
S bár valaki egy hónap legyen is távozva nejétől,
Bánkódva űl a barna hajón, ha azt messze határban
Téli vihar, s zavaros tenger hullámai tartják,
S nékünk íme kilenc év forgott már el azolta
Itten míg lakozunk: nem haragszom azért, hogy achájok
Bánatot érzenek a gályáknál, ámde gyalázat
Itten várni soká s üresen fordúlni hazánkba.
Tűrjünk kedveseim, s várjunk kis időre, hogy értsük
Kalchás ha minekünk igazat jóslott-e, vagy is nem?
Mert jól tudjuk azont elménkben, mind ti tanúim
Vagytok, halált, a sors kiket el nem nyom vala, hozván
Tegnap s tegnapelőtt, mikoron Avlisba hajóink
Fölgyűltek, Trójára veszélyt s Priamosra vivéjek,
S mink körül a víznél szent oltárunknak előtte
Megtöttük teljes áldozatunk az olympi lakóknak
Szép platan árnyában, honnan folya tiszta patakzat.
S nagy jel tűne föl ott: Egy sárkány, verhenyeg háttal
Rettenetes, s mellyet Zevs önmaga külde világra,
Csúsza ki az oltárból, s platanushoz méne rohanván,
S voltanak ott csirkéi verébnek, gyönge szülöttek,
Legmagasabb ágon lombjoknak alatta remegve,
Nyolcan, s kílenced az anya amely szűlte szülöttit,
És amaz ottann e sipogókat evé vala szörnyen,
S anyjok körbe röpűlt szomorongva szerette szülöttin,
S ezt is, az őrjöngőt, szárnyán megfogta ragadván,
És hogy imígy felfalta veréb fiait, s velek őtet,
Ekkor az istenség, ki elküldé, tette csudának
Mert fondor Krónos fia változtatta sziklává,
Mink pedig állottunk bámulva minő dolog esnék.
Így jöve hát nékünk csuda látvány áldozatinkba.
S Kalchás egyszeribe azután mond zengve jövendőt:
Üstökös árgosiak! mérett némúltatok így el?
Nékünk küldi emezen nagy látványt gondviselő Zevs,
E későt s későre telőt, s dücse nem vesz el ennek
Amint ez fölfalta veréb fiait s velek őtet,
Nyolcat s kílenced az anya amely szűlte szülöttit:
Így mi kilenc évig viselünk majd harcokat ottan,
És tizeden rontunk az erős épűletü várba.
S ő ugyanígy szólott, s ezek ím teljesednek is immár.
Ám nosza; jólsaruzott görögök, mindöszve maradjunk
Itten, míg Priamos nagy várát megveszi népünk.

    Monda, s sikólta nagyon a nép, s zúgtak vala környűl
Rettenetest a hajók zajgó görögöknek alattok,
Isteni Odyssevsnek készen dícsérve beszédét.
Nestor ezekre megint, a tiszteletes lovag, így szólt:

    Haj szégyen, mert gyenge fiúk módjára beszéltek,
Kik hadi munkákat még nem forgatnak eszökben!
Szerződésink már s eskeink hova tűnnek előlünk?
Gondjai hőseknek s szándékai semmibe hulltak,
S bornál tett fogadás s kezadásink, mikbe remélénk,
Mert ím hasztalanúl versengünk, s semmifele útat
Nincsen erőnk, itten sok időt múlatva, találni.
Te pedig, Atríd, most meg nem rendűlve szüvedben,
Mint ezelőtt, görögök seregét harcokra vezéreld,
S hagyd azon egy s kettőt sorvadnia, kik görögöktől
Félre tanácskoznak (de nem érnek célra bizonnyal),
Térnénk mink hogy elébb haza, mint sem tudni lehetne
Csalfa-e pajzsrázó Zevsnek megigérte, vagy is nem?
Mert mondom, Kronion minekünk hunyoríta javallást
Még az nap, mikoron gyors gályáikra fölhágtak
Árgosiak balsorssal halált Trójára vivéjek,
Jobbfele dördűlvén, kívánt jelt nyújtva minékünk.
Senki tehát addig ne siessen térni honába,
Mígnem mindenegy hál a trójai nőknek ölökben,
És Helena elszöktét s könyeit megtorlani fogta.
S hogyha ki szörnyűképp akarand megtérni honába,
Nyúljon bár a gyors evezőjű barna hajóhoz,
Minden mások előtt, hogy halál s végnyúgalom érje.
Ámde, király, magad is gondoskodj, másra is hallgass.
Nem leszen a mondás sükeretlen, mellyet ereszt szám:
Válaszd hőseidet nemzetre s szakaszra, Agamemnon,
Hogy nemzet nemnek, szakasz álljon védre szakasznak;
S így ha teszesz mostan, s engednek néked achájok.
Tudni fogod ki legyen fővek közt gyáva, ki nép közt,
És ki vitéz, mert így fognak harcolni magokban;
S tudni, ha sors ellenkezik-e földúlnod ezen várt,
Vagy puha férfiaknak járatlanságok a harcban.

    Néki felelvén így szólonga király Agamemnon:
Ó, te tanácsban, öreg fölmúlod Achája szülöttit,
És bár Zevs atya, meg Pallás, meg Phoibos Apollon!
Nékem achájok közt illyen tíz lenne tanácslóm,
Így csakhamar Priamos fejedelmnek vára lerogynék
Minn kezeink által kivivatva és földre borúlva,
Ámde nekem Zevs a pajzsrázó szerze keservet,
Hasztalanúl engem ki viszályra s pörökre vezérel.
Most is im én s Achillevs vetekedtünk, lyánynak okáért,
Ellen igékkel, s én jővék legelőszer haragra:
És ha kedég együtt végzünk, nem lészen azontúl
Trójának maradása gonosztól, semmi bizonnyal.
Menjetek enni tehát mostan, hogy harcra kiszálljunk,
Mindenegy a dárdát köszörűlje és végye le pajzsát,
S mindenegy adjon elég eledelt gyorslábu lovaknak,
S minden, nézve körűl szekerét, gondoljon a harcra,
Így hogy egész nap alatt bús ütközetekbe forogjunk,
Mert pihenés majdan nem lészen, semmi bizonnyal,
Mígnem az éj jővén elválasztandja tüzünket,
S izzadnak minden mell környűl szíjai majdan
Hősfedező pajzsnak, s a kopján lankadoz a kar:
S izzad mindennek lova szép simaságu szekérben.
És ha kit én külön a harctól veszek észre maradni
Görbe hajók mellett akarót, nem lészen azontúl
Néki lehetséges madaraktól futni s ebektől.

    Monda, s sikolta nagyon az árgosi nép: valamint hab
Fölnyúlt partok alatt, mikoron mozgatja sebes szél
Ellenszikla felé, mellyet nem hágy el a hullám.
Bármely szél zuhog is, mikor innen támad s amonnan.
S fölkelvén kirohant, széjjelszóratva hajók közt
S füstöltek teremeik mellett és öttek ebédet.
S más másnak nyújtja áldozatát menny isteni közzül,
Esdekvén a halált kikerűlni, s veszélyit Aresnek.
Tulkot ajánla kedég hősek fejedelme Agamemnon,
Hízottat s ötödévűt fenhéjzó Kronionnak.
És elhivá tisztes véneit az achái seregnek,
Nestort elsőbenn és Ídomenevs fejedelmet,
Majd azután, a két Ájás s Tűdevs fia voltak,
És Odysevs hatodik, ki tanácsban Zevssel egyenlő.
Önkényt jőve kedég harcokra serény Meneláos,
Mert jól tudta felét mely bánat epeszti szüvében.
S tulkot körbe fogák, a liszteket is fölemelték,
S erre könyörgvén így szólonga király Agamemnon:

    Zevs te dücső, te magas, villángzó, mennybeborító!
Nap le ne menjen előbb, se ne szálljon földre sötétség,
Mígnem döntendem palotáját földre Priámnak,
A tűzben lobogót, s kapuit vad lángba borítom,
És kebelén széjjeltépendem a hektori páncélt
Fegyverem élével; s környűl sok társai porba
Arccal omolván, a földet fogaikkal harapják.

    Így szólt, s még mostan meg nem hallgatta Kronion.
Áldozatát ugyan elfogadá, de nevelte baját is.
S hogy már esdektek s a liszteket is levetették,
Hátravonák legelébb, megmetszék, és letarolták,
És combjait kiszelék s környűl hájjal beboríták
Kétszeresen gyűrvén s rájok nyers húsokat hordtak,
És ezeket leveletlen hasábfáknál sütögették,
Majd a béleket átszúrván a lángra tevék fel.
És hogy elégtenek a combok, s a béleket ízlék,
Akkor elaprózták a többit s nyársra vonájak,
S megsütték jelesen és mindegymásra lehúzták.
És hogy szűntenek a művtől, s szerzettek ebédet,
Öttek, s szívök hiányt nem láta egyforma ebédben,
És hogy az éhség és szomjúság végre lecsendűlt,
Szólani Nestor ezekre, a tiszteletes lovag, így kezd:
Átrídesz, te dücső, hősek fejedelme, Agamemnon!
Itt az időt ne veszítsük el így, s ne sokára halasszuk
A dolgot, mellyet most isten adott kezeinkbe.
Ám nosza héroldink rézzelpáncélos achájok
Táborokat gyűjtvén hívják a barna hajókhoz,
Mük pediglen járjunk a széles achái hadak közt
Torlottan, hamarább hogy imígy kezdhessük a harcot.

    Szólt, s nem mond ellent hősek fejedelme Agamemnon,
S hirtelen az hangosszavu héroldokra parancsol,
Üstökös árgosiak seregét ütközni hogy hívják.
És hívták, s nagy gyorsan azok fölgyűltek azonnal.
S Atréjon környűl a Zevs-táplálta királyok
Siettek rendet szabván, s a kékszemü Athéna,
Tartva paizst, becseset, agghatlant s el nem enyészőt,
Melyről tiszta arany rojtok függnek vala százan,
Mind gyönyörűn szőttek, s száz tulkot mindenik ére;
Vélek az árgosi nép seregén járdalla keresztűl
Menni tüzelgetvén, s szüvöket felbújtja keblökben
Egyenként szünetlen hogy harcra s hadakra hevűljön,
S nékik a harc tüstént édesb lőn mint haza térni
Öblös hajóikkal szeretett földére honoknak.

    S mint az emésztő tűz beborítja a végtelen erdőt
Hegynek bérce felett, s a fény messzére kilátszik:
Így ezek érkezvén, a fény-elömölte rezekről
Súgárzó ragyogás szállott levegőn föl az égre.

    S mint mikoron röpeső madarak sok rajjai jővén
Lúdak vagy darvak, vagyis hajlékonynyaku hattyúk
Ázsia pázsitjára Kaüstrios habjai mellett,
Erre s amarra röpűlgetnek, s csattogva zsibongván
Szárnyaikkal, szállongnak alá, s a pázsit is harsog:
Így most e sokaság gályáktól és teremekből
Omla Skamandernek mezejére ki, zúga pediglen
Rettenetest a föld magok és lovaiknak alattok.
S összetolúltanak a fűlepte skamandri virányon
Számtalanok, mint mennyi virág s lomb nő kikeletkor.

    És valamint torlott bogarak sok rajjai, mellyek
Pásztori kolnának környében szerte bolyongnak
A kikelet napján, mikoron téj habzik edényben:
Üstökös árgosiak annyin szálltak ki mezőben
Ellene Trójának, földiglen rontani készek.

    S mint nyájpásztorok el tudják választani könnyen
Kecskék nyájaikat, legelőn mikor öszvevegyűltek:
Így szedték mostan hadirendekbe erre s amarra
Hadnagyok ím ezeket, s köztök fejedelm Agamemnon
Fenndörögő Zevshez homlokra és szemre hasonló,
Övre meg Áreshez, s mellére Poseidaonhoz.

    Mint tulok a csordán legszebb mindennek előtte,
A bika, s több tulkoknak is ő seregökbe kitetszik:
Zevs is ezenképpen sokakon Atrídot ama nap
Tette kitetszővé, s jelesebbnek minden hőseknél.

    Szóljatok ó Múzsák, kik birtok olympi lakokkal,
Istennék vagytok, s jelenálltok s tudva tünéktek
Minden, s mük csupa hírt hallunk, s nincs semmi tudásunk:
Árgosi népnek mely vezetői s vezéri valának?
S a sokaságot nem számlálnám, meg se nevezném,
Nem, bátor tíz száj tíz nyelvvel szólna belőlem,
S hangom alélhatlan, s ércszívem lenne keblemben,
Lyányai pajzsrázó Zevsnek, az olymposi Múzsák
Hogyha nem említnék, kik jöttenek Ílion ellen.
Már a hajónagyokat számítom minden hajókkal.

    Péneleos boiótok előtt és Léitos álltak,
Arkesiláos is, és Prothoénor is, Klonios is.
S kik Hüriát lakozák, s sziklás Avlisnak határit,
S Skhojnost, Skólost és a sokbércű Eteónost,
Thespeját, s Gráját, s Mükalessos tágas határit,
S kik Harmát lakozák, és Ílesionnal Erüthrát,
S kik bírták Eleont, és Hűlát, meg Peteont is,
Ókaleát, Medeont, az erős épűletü várost,
Kópát s Eutréist .......................................................
S kik Koronéát, meg a fűtermő Haliártost,
S kik Palatája körűl, s kik Glissasban lakozának,
És Hüpothébában, az erős épűletü várban,
A Posidonnak szent Onkhestos szép ligetén is,
S kik lakozák bortermő Arnét, kik újra Midéát,
S Nissát a jeleset, és Anthédont az utolsót.
Ötven hajóval jöttek ezek, s mindeggyik hajóba
Bójótok közzül százhúszan hágtanak ifjak.

    Kik pedig Asplédont lakták volt Orkhomenossal,
Askalafos vezeté, meg Jalmen, magzati Aresnek,
Szűlt kiket Astüokhe ...............................................
..................................................................................
..................................................................................
Harminc öblös hajók jőnek vala sorban ezekkel.

S a phokéok előtt Skheidos meg Epistrophos álltak,
Magzati Iphítosnak ..................................................
Kik birták Kyparisst, s sziklás Pythonnak határit,
S Krissát a jeleset, meg Davlist és Panopéát,
..................................................................................
..................................................................................
..................................................................................
S őket együtt negyven barnáló gálya követte.
..................................................................................
S bójótok mellett bal kéz felé fegyverekeztek.
..................................................................................
..................................................................................
..................................................................................
..................................................................................
S Kynost kik lakozák, Opoest is, Kalliarost is
..................................................................................
..................................................................................
..................................................................................
Lokroknak, kik túl laknak vala szent Evbóján.

    És Evbóját kik bírák vala, bátor abások,
S Khalkist s Eiretriát, és a bortermő Istiáját,
S tengeri Kérinthost, s Díosnak fellegi várát,
..................................................................................
..................................................................................
..................................................................................
..................................................................................
..................................................................................
Ellenség kebelén a páncélt verni keresztűl.
S őtet együtt negyven barnáló gálya követte.
Kik meg Athént bírták, az erős épűletü várost
.................................................. kit hajdan Athéna,
Zevsnek lyánya nevelt (szűlé meg az életadó föld)
..................................................................................

    S rendbe hogy állt mind a két fél vezetőivel egyben,
Trójok elindúltak zúgva és kiabálva madárként.
Zúgások valamint történ darvaknak az égen,
Mellyek futván a telet és a fellegi záport,
Ókeanos hullámi felett ők zúgva röpűlnek.
Pygmai férjfiaknak vívén veszedelmet halállal,
És ők a levegőn imigyen gonosz harcokat hoznak.
Csenddel méne kedég a bátor achájai hősnép,
Kölcsönösen égvén egymásnak vinni segédet.

    És valamint ha Notos ködöt önt bércére hegyeknek,
Pásztor előtt szomorút, tolvajnak jobbat az éjnél,
S addig lát ember követ ameddigre hajíthat:
Így ezek érkezvén láboknak alóla kavargó
Por kele föl, s a tért nagy hirtelen általhaladták.

    S hogy közeledtek már egymásnak igy ellene jővén,
Trójok előrendjökben Alexandros vala az ékes,
Párdtakarót vállain és görbült íveket hordván,
S szablyát, ő meg két ércből veretett hegyü láncsát
Villogatott, s az árgosi nép minden legerősbjét,
Ellene hogy kegyetlen harcban tusakodjanak, hívá.

    S őtet hogy észbevevé csatakedvelő Meneláos
Lépdelvén nagyokat jőni a sokaságnak előtte,
Mint megörűlt nagy testre midőn bukkant az oroszlány
Lelvén vagy gyönyörű szarvast vagyis erdei kecskét
Éhezvén, s fölfalja mohón, ám jóllehet őtet
Üldözik is gyorslábu kutyák s fiatalka vadászok:
Így megörűlt Meneláos Alexandrost hogy az ékest
Látta szemével, mert hiszi bosszút rajta fog állni,
S fegyveresen mindjárt szekeréből földre leugrott.

    S őtet hogy észre vevé Paris, a szép arcu, kitűnni
A csatarendek előtt, e látás átveri szívét,
S társainak seregökbe vonúl a halált kikerűlvén.

    S mint ha ki szemlélvén kígyót, futa visszaszökellve
Bérc ligetin, s tagjait remegés szaladozta keresztűl,
S hátravonódott el, s halványszín fogta be képét:
Most is imígy csúszott dölfös trójoknak hadába
Ékes Alexavdros, Atrevsnek félve szülöttét:

    S őt Hektor látvája szidá sok mocskos igével:
Rossz Paris, arcra derék, asszonydühü, csalfa beszédű
És születetlen bár volnál, vagy nőtlen elhalnál,
Azt bizony óhajtnám, s sokkal jobb lenne tenéked,
Mások előtt mint így szégyentárgy lenni s gyalázat.
Üstökös árgosiak mostan bizonyára kacagnak
Lenni derék védnek gondolván, mert neked ékes
Arcod van, de szüvedben tűz, sem semmi erő, nincs
És illyen lévéd a tenger-járta hajóban
Tengeren átszállván, társaidat gyűjtve rakásra,
Külföld emberivel vegyes, a szép hölgyet elhoztad
Messze határokról, menyöket sok bajnok höseknek,
Kárul atyádnak, s a várnak, s a népnek egészen,
Elleneinknek meg kedvűl, s mocskúl te magadnak.
Várni be nem köllött csatakedvellő Meneláost?
Tudvád milly ember deli nőjét bírod honodban.
Nem használ neked ám citerád s Aphrodít adományi,
Sem hajad és arcád, ha midőn a porba vegyűlendsz.
Ámde nagyon félénk e nép; öltesz vala másként
Kődalmányt e sok gonoszért amellyet okoztál.

    Néki viszont így szóla vala Alexander az ékes:
Hektor, minthogy igaz mocskod s nincs ellene igaznak,
Mert teneked, mint bárd, hajtatlan szíved örökké,
Mely áthatja a fát a férfi kezében, ha művel
Gályafalat kihasít, s nehezíti a férfi csapását:
Így lakozik meg nem rendűlő elme kebledben.
.......................................................................................
.......................................................................................
Melyeket ők adnak .......................................................
Most ha pediglen akarsz harcolnom meg hadakoznom,
Űljenek el több trójok ugyan, meg minden achájok,
S engemet a közepen s csatakedvellő Meneláost
.......................................................................................
És ha ki közzűlünk fog győzni és lészen hatalmasb,
Vévén a kincset meg az asszonyt, térjen honába.
És ti ...............................................................................
Lakjatok az holdas Trójában .........................................
Lónevelő .......................................................................

    Szóla, s nagyon megörűlt Hektor hallvája beszédét
.......................................................................................
Dárdáját közepén fogván el is űltek azonnal,
S üstökös argosiak sűrűven rája nyilaztak,
S kopjákkal célozva felé meg kővel hajíták,
Ámde kiálta nagyot hősek fejedelme Agamemnon:
Szünjetek árgosiak
.......................................................................................
Egyszeriben ..................................................................
Halljátok tőlem trójok s páncélos achájok ...................
.......................................................................................
.......................................................................................
A fegyvert szépen termékeny földre letenni
Ő pedig a közepen s csatakedvellő Meneláos
.......................................................................................
És ha ki közzűlök fog győzni és lészen hatalmasb
.......................................................................................
.......................................................................................

    Kedves isten! mely nagy csuda
Midőn híres szerb fejedelm Lázár
Küldé vejét Obility Milost
A latinokhoz szedni adókat.
A latinusok szépen elfogadták őt
És úri vendégséggel megvendégelték,
És vezetik őt a fejér templom elejébe
A fejér szent Demeter temploma elejébe
És dicsekednek a latinusi urak:
Nézd, látod-e Milos vezér,
Látod a mi szent Demeter-templomunkat
Mihelyen és mely nagy,
Tinéktek nincsenek ily templomitok.

    Milos erre nekik felel:
Ti okosak vagytok latin uraimék,
Okosak vagytok, de bolondul következtettek.
Ha ti látnátok a mi monostorinkat,
A mi híres királyinknak pium legátumaikat
Milyenek és mely nagyok:
Ha látnátok a studenitzai monostort,
Nem messze a novi pazártól;
Látnátok szent György oszlopait
A régi Dezsék palotájok mellett,
Simeon király pium legátumait;
Ha látnátok nem látott csudát:
Fejér Hilendárt a szent hegy közepében,
Pium legátumát szent Szabbának,
És az ő atyjáét Simeonét;
Ha látnátok Zsiccát a Moráva vizénél
És Iberisnél Caranovca felett;
És Szapottyánt a Raska forrásánál,
Pium legátumát szent Istvánnak,
Előszer koronázott rác királynak;
Ha látnátok a nagy Poprátyot
Zwornik felett Strecsa forrásánál
A kopasz Borogos hegy alatt,
Pium legátumát Vulkán zsupánnak:
Ha látnátok a magos Decsánt
A Fejérvárnál Prizlem mellett,
Legátumát decsáni királynak;
Ha látnátok a legfejérebb Racsát
Szokol mellett, a Drina vize mentében;
Ha látnátok a szép Tronost
Lomnica mellett a Tronos vizénél,
Pium legátumát Jogovity testvéreknek:
Ha látnátok a híres Ravanicát
Dreszavába, Paratyin alatt,
A Ravanica hideg folyójánál,
Pium legátumát a mi urunknak
Híres Lázár fejedelem úrnak;
És a többi szerbus klastromokat;
Ha látnátok és csudálnátok
Milyenek és mely nagyok:
Mi ahhoz képest a ti szent Demeter-templomtok!
És ezt nektek mindjárt keresztülhajtom
Pedig csak kezemből a nehéz buzgánnyal.
De ezt a latinok nem hivék,
Hanem Milossal ők felfogadtak
Ezer sárga aranyban.
Felfogja Milos a nehéz buzogányt,
És feltürköli a fejér kézelőjét,
És imádkozik az igaz istennek:
Engedj meg isten, és fejér templom,
Hogy egyszer rajtad keresztülvethessek,
Nem tereád, hanem rajtad keresztül.
Aztán felsujta a talluképpen könnyü buzogánnyal,
A buzogány elrejtőzött a felhőkben.
Egyek azt mondták: keresztülhajtotta,
Mások mondják: nem hajtotta,
Harmadikok mondják: és igen magosan.
Mikor visszakerült a tollsebes buzogány
Felülről a fejér templomnak, a felhőkből,
Ő beütött a bánusi palotákon
És eltördelte a Szercsalí balkónjait;
És ott megölé a bánus két fiait,
És egy tengeri generálist.
Midőn a latinok ezen csudát látnák,
Megfogták Milos vezért,
Tömlöcbe tették a fenekére.

    Gyakran Milos ablakból nézgél,
Nem sajdíthatna-e meg valakit;
De meglátá Kosztát a cigányt,
És őtet istenben testvérévé fogadta.
Istenben testvérem, Koszta cigány,
Íme neked három sárga arany,
Hozz nekem egy levél papirost,
Egy levél fejér, íratlan papirost,
Ezt Koszta az istenért felvállalta,
És az ő kérését teljesítette.
Akkor Milos apró levelet íra,
Az ő ipájának szerbus fejedelm Lázárnak,
Nem írja, amivel levél iratik,
Hanem írja vérrel az ábrázatjából:
A levélben néki tudtára adja,
Mint tették őtet a latinok
Igazságtalanúl fenekére tömlöcnek.

    Midőn Lázárhoz apró levél ére,
Azt nézi, mást aprót ír,
És küldi a latinus uraknak,
A könyvben így beszél nékik:
Halljátok latinus uraimék,
Bocsássátok el az én vőmet Milost,
Adjátok meg néki a szokott adókat,
És a fogadás ezer aranyait.
Ha pedig mindjárt nem bocsátjátok,
Az én hitem úgy segéljen engem,
Ellenetek viszem a szerbusokat és magyarokat,
És az egész földeteket elpusztitom,
Meghóditom és tűzzel felégetem.
Midőn latinusok a könyvet áttanulták,
Nyakra-főre elbocsáták Milost,
Megadták néki a szokott adókat,
És a fogadás ezer aranyait.

    Elrepűlt egypár fekete holló,
Véres orrúak a szemekig,
Véres lábúak a térdekig,
Elrepültek a török szélekről,
Missáról, térséges mezőről,
Elrepültek híres Bosznián keresztül,
Egészen messze a száraz Krajnyára,
És leestek fejér palotáira
Névvel Kulin kapitánynak.
De intett rájok a Kulin kedvese
Jobb kezével és aranyos kendőjével,
De egy sem akart elrepűlni.
Akkor szóla Kulinnak kedvese:
Isten hozott két fekete holló,
Hová valók vagytok, és mely földről?
Nem jöttök-e Szerbia széleiről,
Missából, térséges mezőről,
Nem láttátok-e én uramat,
Kulin kapitány urat?
Meghódította-e hamar már a szerbusokat,
S egész földeket tulajdonává tette-e;
Ejtett sok rabokat rabságra,
És nagy prédákat nyert-e,
Eljön-e hamar fejér palotájába,
S hoz-e ifju rabnékat,
Mind szép szerbusi leányokat,
Hogy gyermekeimet a palotában hintázzák,
És szolgáljanak a fejér paloták körűl:
Hajt-e nekem elegendő
Szép mácsvai teheneket,
És nagy támnai fejér teheneket?
Midőn ezt hallá a két fekete holló,
Egyik károg, másik beszéli:
Héj istenemre, Kulin asszonyom,
Mink tegnap a szerbiai szélekről jöttünk,
Missáról, a térséges mezőről;
Örömest hoznánk jó hireket,
De szükség igazán beszélni:
Láttuk a te uradat,
Kulin kapitány urat.
Ő tegnap attakot csinált
Hogy szétverje a szerbusokat a Missáron,
És keresztülmehessen Belgrádvárnak;
De őt a szerencse megcsalta,
Mert őt a szerbusok bevárták
És egész hadát szétűzték,
És ő is, neked a vitéz, elesett
Az ő kedves sógorával,
Sógorával Mekmet kapitánnyal,
A Zwornikból Fejérvárból valóval,
Aki volt jobb szárnya
Egész Boszniának és az ő széleinek.
És mi vájtuk ki az ő szemeiket,
És az ő véreikkel megittasodtunk.
Többé neked nem fog eljőni palotához,
Sem hozni ifjú rabnékat,
Sem hajtani prédákat Szerbiából.
Éles kardját a te uradnak,
Amilyen egész Boszniában nincs,
És többi öltözetét és fegyvereit
Hozták volt a szolgák,
Hogy elhozzák a fejér palotába;
De a szerbusok őket utolérték
Kitogban, és mind elrablották.
És íme mostan az éles kard
Milosnál pozerszki vezérnél vagyon,
És szebben nem illene hozzá
Mint ha érette lett volna készítve.

    Mikor ezt hallá Kulin kedvese,
Leveté kézkötőjét jobb kezéről,
És tépi az ő aranyos haját,
És jajgat fejér torkából:
Kara György! soha se vigadj,
És Kitog! soha se zöldülj:
Mért vesztetted el az én uramat
És a többi boszniai vitézeket,
Milyeket Bosznia soha sem fog szülni!

    Rózsa nyíl fejér virággal,
Áll ifjú lovag megette;
Fenn a szép hölgy erkélyéről
Édes szókkal üdvezlette.

    Hej egy másik, megvetett
Szerelmért boszút lihegve,
A lovagra tör s a hölgy
A szobába fut remegve.

    Másnap eljön, és fejér
Rózsa helytt pirost talála;
Igy tudtára lőn neki
A kedvelt lovag halála.

    A király nyilt kapuján
Sok lovag jön paripán,
Viadalra készen;
Hölgyeik tiszteletére
Bátran szállnak pályatérre,
Győzteseknek hírök lészen.

    Vidám s ékes mindegyik,
Mert övék, jól érezik,
A választott szíve.
Fényétől szalagbokroknak
Vért, sisak, páncél ragyognak:
Gyöngéd ujjak tarka míve.

    Egy van csak, ki maradoz,
Keblében égő bút hoz,
Földig gyász födé be.
Komoly, csendes üdvezlettel
Száll a pályázók között el,
S vőn kivont kardot kezébe.

    Győzve küzd a bús vitéz,
Enged minden kard és kéz,
Merre csattog harca.
Szép hölgy aranykoszorúval
Int hozzá, de mély borúval
Attól félrefordúl arca.

    A királyi nő felé
Karját kérve emelé:
Nem jövék kincs végett,
Rózsa légyen tettem bére,
Távol egy sír keresztére
Hogy tűzhessek hív emléket.

    Habzaj gyanánt lejárnak
Az ifju napjai,
Nedvét örömpohárnak
Szívják lángajkai;
Az élet tarka képe
Előtte fényben áll;
Felé, bármerre lépe,
Szép ideálja száll.

    Mit büszke gondolatja
Méltóvá szentele,
Az szívét általhatja,
S kész tettre kebele:
Érzelme tengerében,
Hol lelke kényben él,
Tündöklő szépségében
Sok nemes gyöngy felkél.

    Ha éri gyors hevűlet,
Hullám hullámot hoz,
S mellén a lelkesűlet
Patakként áradoz.
Igy a folyam kicsordul
Vadon hegyek közül,
És vissza már nem fordul;
Tovább, tovább röpül.

    Zászló lobog, röptére
Az ifju vágyva néz,
Zajlón ragadja vére,
S csatába szállni kész.
S mi vágyát felköltötte,
Hogy szíve fenndobog,
Magas cél leng előtte,
Való, szabadság, s jog.

    Azt véli, kebelében
Mindennek ily láng gyúl,
S a rest anyag mélyében
Nemesb élet virúl;
És titka áll kitárva,
Miként felhőtlen ég,
Nem félve, sem nem várva
Kimondja azt mindég.

    De éltünk belsejébe
Alig néz, s látja már:
E föld megannyi népe
Mi keskeny körben jár;
Keblét szép s jóra nyitva
Mi ritka ember él,
S a jobb erőt pusztítva
Emészti hiu cél.

    És akkor elköríti
Az egésztöl magát,
S egy lesz, kiben sejdíti
Szerencsecsillagát;
Eros lágy szózatára
Hő szíve lobbadoz,
S a puszta föld határa
Újabb rózsákat hoz.

    De sűlyed szép világa,
A boldog érzelem
Volt, mint tavasz virága,
Rövid, o szerelem!
S mint lángzó pára fénye
Sötét éj fátyolán,
Leszáll a szív reménye,
S helyén örök hiány.

    Megmérgesítve látja
Létét, balsors kit ér,
Azért álmok barátja
Pusztult magányba tér;
Lángképzemény karjára
Vad kedvvel égve dül,
Mely zúg örvény módjára
Az életszirt körül.

    Sasszárnyat fűz magának,
Az ég felé tör ő,
De célja nagyságának
Csekély a szűk erő.
Rejtélyes alkonyába
Kétes sejtésnek jut;
Nem lél alapra lába!
Le s fel többé nincs ut.

    Lepletlen, rideggé lett,
És díszehervadott,
Vázként feltűn az élet,
S ő áll fáradtan ott.
A csillag húny, egében
Mely úgy szikráz vala,
Mért hogy sebes tüzében
Nagyon is lángola!

    S a pálya végre jára,
Kizajlott a kebel,
Az élet szép oltára
Lerontva sűlyed el.
Fű nő, s bokor fölébe,
Bús szél lebeg körűl,
A mult kor roncsolt képe
Romján mohlepve űl.

LŐRINC. Szív, mit mozogsz így? Csak merészeké
    Volt a szerencse mindég. Nem hiszem,
    Hogy a bezárt nő vad férjét szeresse;
    Pedig szerelmet óhajt a kebel,
    S szokott helyén ha nem találhat azt,
    Miért ne vágyjon egy karral tovább?
    Én én ne lennék érdemes reája?
    Nem egy szemöldök intett már nekem;
    E barna fürtön s délceg termeten
    Elandaloghat egy pár kék szemecske.
    Legény, legény, de vígyázz! Nem tudod
    Perényiben mely féltés pokla dúl?
    Mit? hát legelső volnék én, kinek
    Egy víg szökellés egy nyakban kerűlt?
    Nincs ördög úgyis, kettőt aki törjön.
    S Perényinek tán ércből van nyaka?
    S egynek ha veszni kell, nem veszhet ő is? -
    Az asszony? Ó nincs asszony e világon,
    Ki győzedelmét, bár színlett harag
    Ül a redőzött kis homlok felett,
    Becsben ne tudná mégis tartani!

LŐRINC. Egy szóra, lyányka!
RÓZA.                                     Jó reggelt, deák!
    Hát máris itthon?
LŐRINC.                 Máris? Még talán
    A fészek itten nem várt a madárra?
RÓZA. Úgy gondolám!
LŐRINC.                      Ó lyányi tettetés!
    Leskődve nézünk a kárpit megől,
    Lovag ha nyargal udvarunk alatt,
    Benn kótog a szív, kinn pirúl az orca,
    De tudni azt másnak nem kell.
RÓZA.                                         Való!
    Leskődve nézni még nekünk lehet.
    Nekünk lehet leskődve nézni még.
LŐRINC. Tán, hogy Perényi zár alá teszen,
    Hogy ablakot pecsétel amikor
    Indúl hazulról? Ó a szem gonosz!
    Záron s pecséten áthat a tiétek.
RÓZA. Csak gúnyolódjál; illik férfihoz
    Erőtlen asszonyt láb alá tapodni,
    S még csúfot űzni szenvedésiből.
LŐRINC. Mit, szenvedés? Perényi tudja jól,
    Rosztól megóvni mint kell bennetek.
    Visszás teremtvény a nő; tartsd szelíden,
    Asszony leszen fölötted, s megvetend;
    S az érckebelnek hű szerelmet ad. -
    Jer kis piros, karomba!
RÓZA.                             Menj, deák!
    Menj? Menj? Ha mégis nem tudnók felőled,
LŐRINC. Hogy szived ég, mint a meggyúlt avar,
    És a menyekző puszta hangja csikland!
RÓZA. Ó, mert igen!
LŐRINC.                  S nem?
RÓZA.                                  Kínos iskola
    Kedvet nem ád.
LŐRINC.              Mit? hát oly kínos-e,
    Hogy itt Perényi nője csendben ül,
    Hogy lárma nem zúg a parányi fülben?
    Zajgó nemesség nem tolong körűlünk?
    S keblünk dagasztó táncban nem piheg?
    Ház gondja nektek s egy férj!
RÓZA.                                        Úgy vagyon,
    De ház miként ez, és egy férj miként ez?
    Száz klastrom inkább!
LŐRINC.                        Csend van ottan is.
RÓZA. Ó, voltam én a szent falak között;
    Szelíd magány él ott és nyúgalom;
    Sok gond eloszlik, sok könny szikkad ott.
    Itt nyugtalan csend s gyötrő félelemben
    Foly el napunk, itt asszonyunk szemén
    Apadhatatlan búforrás patakzik.
    Hiába minden áldozat nekünk,
    Tűrés s szelídség; a féltés dühe
    Perényi keblén olthatatlan ég,
    S a szenvedő nő szívén untalan
    Sebet sebekre szaggat.
LŐRINC.                        Istenemre!
    Keservesen zeng szádbol a panasz
    Mint a mohácsi nap bús éneke.
    De mit? Volnék csak én nő, férjemet
    Nem is szeretném féltés lángja nélkül.
    Szerelmes az, ki félt.
RÓZA.                          Nem úgy! Gyanút
    Nemes kebel csak kínosan visel;
    És afelett még bántást, zárt, tüzes
    Fellobbanásnak szitkait, halálos
    Félelmeket gyanúért! Ó, nem ily
    Reményre nőtt fel Ország szép leánya!
LŐRINC. Hát nem tudod, hogy mennyben birtokot
    Csak szenvedő nyér?
RÓZA.                           Menj, kőszív! Veled
    Nincsen szavam több.
LŐRINC.                        Így, így barna lyány!
    Kökényszemekhez jól áll a harag.
    S te mégy? De lyánka, hidd el, szánom én
    A könnyet amely szép orcán ragyog;
    Szánom Perényi nőjét.
RÓZA.                             Szánod-e?
    Csudálatos!
LŐRINC.       De mért éppen?
RÓZA.                                    Talán
    Más fűzte nékünk e bilincseket,
    A szép kisasszonyt tán más kényszeríté,
    Hogy árva könnyel s némán mint halott,
    Perényi Gábor jobbját elfogadja?
LŐRINC. Nem értelek.
RÓZA.                         Nem? Tettető! Mikor
    Perényi Péter egy fiát töröknek
    Zálogban adni kénytelen vala,
    Ferencet akkor nem te toltad el?
    Ferenc idősb volt, s jegyben asszonyunkkal
    S oly jó s nemes! De más sohajtozott
    A már elígért lyánykáért, gonosz
    Tanácsát aki tudta, mint vegyen.
LŐRINC. Mégis sokat tud a gyanú! Pedig
    Ferencnek útja mit használt nekünk?
    Míglen Ferenc élt, bár honán kivűl,
    Gábor reményt sem táplálhat vala.
    Mi csillagokban olvasunk talán?
    S fékét kezünkben tartjuk a jövőnek?
RÓZA. Sokat tud a bölcs; többet a gonosz.
    Elútazott volt, s ah, halála hírét
    Gyorsan hozá meg a gyászos követ.
    Deák, mért halt meg ő?
LŐRINC.                          Kérdezd az égtől.
RÓZA. Lőrinc, s ha meg fog egyszer majd felelni?
LŐRINC. Úgy tőlem ismét nem kell kérdened.
RÓZA. S ha számbavészi majd a könnyeket,
    Melyek csorognak asszonyunk szeméből?
LŐRINC. Lyány, sziklaforrás a ti könnyetek,
    Mely évszakonként szüntelen buzog,
    Bár elborúl, bár felderűl az ég.
RÓZA. Nagy a különbség könny és könny között;
    Harmat gyanánt hull s szikkad soknak arcán.
    Itt néma kínban ég a bús szemen,
    S törűlhetetlen vád lesz egykoron.
LŐRINC. Törűlhetetlen, mondod? Ó leány,
    Nézz e kezekre, lásd ez ujjat itt,
    Ezer könyűt ez el tud törleni,
    Egy kis talizmán hogyha nyújt segédet.
RÓZA. És e talizmán?
LŐRINC.                    Egy szó, aminek
    A szív alatt kell visszazengeni,
    Mely elfeledtet, bántást, veszteséget,
    Kebelt kebelhez olvaszt, s csendesít
    Könnyel könyűt és lánggal lángokat.
    Isméred e szót? Hívják szerelemnek!
RÓZA. Nem értelek.
LŐRINC.                 Nem? Én is úgy hiszem.
    Fület keres, de szívig vágy el a szó;
    S szív s fül között nincs járt út mindenütt.
    Hol asszonyod?
RÓZA.                  Benn, négy falak között,
    Hová kivűlem másnak nincsen útja.
LŐRINC. Lábod parányi, s nyomdokod kicsiny,
    Jól látom azt; de tégy próbát, talán
    Beférek én is tégedet követvén.
RÓZA. Lőrinc, mi ez?
LŐRINC.                    Kell szólnom asszonyoddal.
    Urunk előre küldött, a dolog
    Fontos, s halasztást nem szenved; megyek.
RÓZA. Várj, a jelentést mindjárt megteszem.
    De nyíl az ajtó, s ím jön ő maga,

LŐRINC magában. Hah, mely alak;
                                csak most segíts, szerencse!
PERÉNYINÉ. Jer, Róza, régen várlak.
RÓZA.                                                 Asszonyom,
    Itt e deák tartóztat, őt urunk
    Előreküldé, s szólni vágy veled.
PERÉNYINÉ. Mondd, mit hozál?
LŐRINC.                                      Engedj meg asszonyom,
    Titkot hozok, mely nem szenved tanút.
PERÉNYINÉ. Menj, Róza!

LŐRINC magában. Jössz, o rég várt pillanat!
PERÉNYINÉ. Beszélj!
LŐRINC.                    Gyakorta kérdém, asszonyom,
    A szép tekintet mért bájosb, ha bús?
    Talán hogy érzeményünk felvegyűl
    E gondolattal: mely édes leend
    Azt víg örömre felderíteni!
PERÉNYINÉ. S ez mit jelent?
LŐRINC.                                Higgy nékem, asszonyom,
    Minden halandó végzetét az ég
    Két-két levélre festé; bús az első,
    S a második víg. Gyakran nyílik a könyv
    Ott hol napunkra bánatot mutat,
    De gyorsan olykor fordíthat kezünk,
    Ha nem remegve nyúlunk a levélhez.
PERÉNYINÉ. Világosan szólj.
LŐRINC.                                 Szenvedsz, asszonyom;
    S szenvedni kell-e néked? Rabbilincsét
    Sok hordja, minthogy szélyt nem törheti;
    De kapd fel őket a láncok közűl,
    Fogják-e visszatolni védkarod?
    Avvagy javallnád tettét a betegnek,
    Ki nem fogadná a mentő pohárt
    Melyet feléje nyújtasz, mert talán
    Azt más kezekböl álmodá magának?
    Bilincs az élet, mely hoz kínokat,
    A szenvedő hölgy sínlődő beteg;
    S ha van, ki láncod bátran öszvetépje,
    Ha van, ki töltsön enyhítő kehelyt:
    Nem asszonyom, te nem veted meg azt!
PERÉNYINÉ. Deák, kiről foly e beszéd?
LŐRINC.                                                 Kiről?
    Én tudtam azt, hogy folynak könnyeid,
    Én látom íme szép arcod homályán
    Minő borúlat fészkel kebleden.
    Gyakorta mondám titkos fájdalommal:
    Hány évekig várt a kertész reá,
    Míglen virágra nyílt az áloe!
    Apolta gonddal s táplált hű reményt.
    Eljött az óra végre s felvirúlt;
    De fellegekbe rejtve volt az ég.
    S rövid virágzat szűk pillantatában
    Nem szállt mosolygó napsugár felé.
    S csudálod-e, ha kívánám vala
    A fellegekkel vívni harcomat,
    S az égi súgárt ujjamon vezetni?
PERÉNYINÉ. Te-e? De merre visznek e szavak:
LŐRINC. Itt állok íme; minden rajtad áll:
    Ints, asszonyom, s ez élet a tiéd!
PERÉNYINÉ. Hallom beszéded, s nézem arcodat,
    S kétes vagyok, ha nem csal-e fül és szem?
    Szánás nem illik hozzád. Nem vagy-é te
    Perényi Gábor ismert bíztosa?
    Vagy új epesztés vár talán reám,
    S ezen kisértet annak hirdetője?
LŐRINC. Csontbolt takarja szívünk, és azon
    Nem hat keresztül a vágyó tekintet,
    Hogy eltalálja, mit forral belől.
    És a beszéd? Jól érted, asszonyom:
    Vészes hinár a mélységen felűl,
    Hol a belécsalt vándor elmerűljön.
    Csak tettek által tűn fel a való cél:
    Szólj, s íme tenni mindent kész vagyok!
PERÉNYINÉ. De tenni mégis mit készűlsz miattam?
    S már most miattam tenni mit lehet?
    A sors kezét már késő visszavonni,
    Midőn lesújtá vad csapásait;
    Ím elfogadta keblem bús nyilát,
    S megadva kell e kínokat viselnem.
LŐRINC. Föltámad a szél innen és amonnan,
    És a vitorla várunk tornyain
    Most délre fordul, majd éjszak felé.
    Az ember élte sors után hajol,
    S vegyűlve röpked búval és örömmel.
    A szív emészt, mint a kor; bánatunk
    Halvány színekkel áll a képzeletben,
    S remény reményre vírad újolag.
    Ösvényt veszítél? Másikat keress.
    Ím nyílik itt egy bájosan előtted,
    S tekintetére mért húnynál szemet?
PERÉNYINÉ. És merre hív ez ösvény?
LŐRINC.                                              E kebelre!
PERÉNYINÉ. Deák!
LŐRINC.                 Borúlnak homlokod redői;
    Derítsd fel őket, asszonyom. Kebel
    Kebelhez óhajt, kéz vágy kéz után;
    Ne vesd meg, amit nem találsz egyébütt.
    Lásd, mostohán bánt véled a jelenlét,
    Leroskadással rettent a jövő;
    Sülyedni fogsz majd, mert veszély között
    A bátor intőt meg nem hallgatád.
    Ím vállaimra vészem sorsodat,
    Éretted harcba szállni kész vagyok,
    Kockára hányok életet, szerencsét,
    Nem kérve semmit, csak szerelmedet.
PERÉNYINÉ. Perényi téged nem küldött azért,
    Hogy itt szerelmet énnekem regélj.
    Ha titkod ez, már jól van; bűnös a fül,
    Mely szemtelennek hallgatá szavát.
LŐRINC. S te mégy? Ne menj el, asszonyom! Kiröppent
    A szó, s ki vonja vissza már? Maradj,
    Ím áltkarolva térdeid könyörgök!
PERÉNYINÉ. Boldogtalan! S nem retteged Perényit?
LŐRINC. Csak egy van ami rettent engemet,
    Csak e harag, mely szép szemedben ég;
    Tekints reám, s nincs ellenem ki vívhat.
    Előre nézek a jövő korig,
    S pillantatonként készen tartok én
    Fortélyra fortélyt, és erőt erőre.
    Perényit én nem rettegem, s ha néked
    E gond zavarja, szép nő, kebledet,
    Bízzál szavamban, s boldog léssz velem.
PERÉNYINÉ. Utálatos! S tevéled boldog én?
    El lábaimtol, mátkám gyilkosa!
    El lábaimtol szolga! Jaj neked! -
    De nem, haragra nem vagy érdemes.
    El lesz temetve titkod e kebelben,
    De másodízben rettegj megjelenni,
    Vagy a veszélyes fátyolt felkapom,
    S férjem dühének áldozatja léssz. El.
LŐRINC egyedűl. Fuss gyáva! S ez te voltál, akivel
    Egy asszony így bánt megvető haragban?
    S nem tudtad-e, hogy benned eddig is
    Halálos ellent néze szüntelen?
    Hálót magadnak ím magad szövél,
    Magad vetél tőrt, s asszony rabja vagy
    Eltékozolván titkod bírtokát.
    Ó bölcseség! mi későn jársz megint! -
    Perényi megjön, s nője rejtekébe
    Siet legottan - hajh, egy gondolat,
    S a szó leröppen a boszús ajakról!
    Való, hogy ígért hallgatást -, bolond!
    Igér az asszony kedvben és haragban,
    De keble, mint a csolnak a Tiszán,
    Minden hab és szél mozdúltát megérzi.
    Az aki veszthet, legjobb hogyha vész!
    De mint? De mint? Perényi félti nőjét,
    És félti mint a mennynek kulcsait;
    De aki félt, imád is -, semmi! semmi!
    Láng vad szelek közt a féltés dühe,
    Lobbantsd fel és ég olthatatlanúl,
    Vakon csapongván erre és amarra.
    Egy szikra kell csak, s honnan pattant az ki,
    Oly puszta minden e tornyok között!
    Egy férfikép sem tűnik itt elő,
    Kiről mesémet kezdenem lehetne. -
    Mi ez? Dobog már a híd? Menny s pokol!
    Perényi jön, s én itt? itt? itt? Futok! -
PERÉNYI G. Mit? Mit? Deák, itt lellek téged én?
    Mi célod itten e szobák körűl?
    Hallgatsz? vagy - ördög és pokol! - s ezért
    Szeretsz elhagyni minket? és ezért
    Nyargalsz előre vágtató lovon?
LŐRINC magában. Fej, fej, segíts!
PERÉNYI G.                                  Hah, mindjárt megtudom!
    Boldogtalan, jer! Áruló, kövess,
    Hogy homlokárol olvassam le bűnöd!
LŐRINC. Nem, istenemre! Megbocsáss uram,
    Nekem bemenni nem lehet.
PERÉNYI G.                           Nem-e?
    Féreg!
LŐRINC. De szűntesd e fellobbanást.
    Ím lásd, uram, mint fúlad e kebel,
    Szemem sötétűl, szédeleg fejem:
    Az orvos intett, hogy szabadba menjek.
PERÉNYI G. Ember, megállj! vagy véreddel fizetsz.
LŐRINC félig hangosan.
    O szerelem, mi vészes a te pályád!
PERÉNYI G. Mit? Szerelem? Szerelmet monda szád?
LŐRINC. Uram, tagadni mint lehessen azt,
    Vérünkben ami vad zajjal kereng?
    Bár hallgat a nyelv, szól a lángtekintet.
    De mit? Szeretni, köz mindennel az,
    S mindennel ami köz, bűn-e nekünk?
PERÉNYI G. Sátán, nektek ha bűn-e? bűn-e? Jer,
    Hogy e csapással, szíveden keresztűl,
    Tagadhatatlan megmutassam azt.
LŐRINC. Nem, ó uram, te nem bánsz így velem!
    Jer, csendesedjél! Szállj, uram magadba!
    Hű szolga voltam mindég oldalodnál,
    Apolta gondom szíved titkait,
    Számodra kértem szűntelen szerencsét,
    S az ég, ha meg nem hallgatá szavam,
    Bátran kihívtam a pokolt segédűl.
    S ím most, - megengedj, mert nem értelek -
    Tetőled én ezt érdemeltem-e?
    Tetőled, akit hű fortélyaimmal
    Nőd birtokához juttaték? - Uram,
    Miért irígyled nékem e leányt?
PERÉNYI G. Leányt? Leányt? Kiről beszélsz, deák?
LŐRINC. Rózát neveztem.
PERÉNYI G.                     Rózát?
LŐRINC magában.                      Ment vagyok!