Fényképek, Apámnál

Múlt fények az asztalra folynak.
A kávéscsészén barna pötty.
Válogatunk nagy albumokból,
matatunk volt-képek között.

Minden emlék, tudom, veszélyes,
lehet bár édenkerti szép,
mindből mi ránknéz: szomorúság,
megérthetetlen messzeség.

Ezt én  -  tudom. Apám is sejti,
habár nem mindig. Hallgatok
arról miért sírnak a sírok:
nincs bennük a képzelt halott.

Múlt fények az asztalra folynak,
s a Nagy Tavon volt-víz remeg.
Vágy- és öröm-vitorlák szállnak
szeles-szabadban: gyermekek.

Álmos árnyékok elhevernek.
Anyánk kiált: "Kész az ebéd!",
s csak égeti a nyár a kékre
a rózsák sziromlevelét...

Öcsém nevet. Libák zajongnak,
s továbbfutnak a múltba, el,
és hull a szárnyas-részegítő
lila tintás, érett eper.

Minek tagadjam? Minden fáj most:
volt-virág, volt vágy-kikötő,
Idő, amely végzett Anyámmal,
vér vitte Tűz, vérző Idő.

Fáj a Hegy, melynek sziklacsúcsa
felemelt: nézzünk Csillagot!
Ma hány csillag ragyogást mímel,
de nem ragyog,  -  egy sem ragyog!

Múlt fények az asztalra folynak.
Kávé, cukor, abrosz, talány.
Édes cukor, keserű rejtély
darázsdal-ízek asztalán...

Az albumok mind becsukódnak.
Szétfolyt fények közt hallgatunk.
Árnyéksötétek eltemették
volt-vágyunk, múltunk, Csillagunk...