Kalászok
(Kaskötő Istvánnak)

Arany magok, fénynek és földnek
szülöttei, a csendre dőltek,
s indultak tétova szabadban,
felhőárnyékos pillanatban,

sóhajtással, melyben a messze
madárszem-játékát kereste,
s utat, mely útján úttalannak
vándorokra mosolyog, s hallgat.

Mentem, kalászok velem mentek.
Forró légben bogár-szerelmek
gyúltak, s láttam: csöpp ezüst szikrák
mind-mind az elmúlást tanítják.

A nap is csendre dőlt, egészen
nyugodt lett alkonyváró kékben,
majd hangtalan vörösréz-ének
hívta a rejtőző sötétet.

Kalászok mentek, élet ment el.
Felettünk esti csillagtenger...
Meddig való és meddig látszat
e szívet sajdító varázslat?

Szükség van életre, kalászra,
égbolt megannyi csillagára,
útkereső utakra, versre,
csöpp emberbogár-szerelemre?

Nem tudom. Olykor igent érzek
szívemben arra, amit kétlek.
Minden szívben bolond varázslat:
mindig örömre vár a bánat.