Miről beszéljünk?
(Apámnak)
Nem tagadom: nehéz ellene menni
valónak azzal, hogy nem volt. A Semmi
fényárnyéka bár ráfonhat glóriát...
Jaj, meg ne tudd, hogy milyen is a világ!
Habár elmúlt kilencvenhárom éved,
csak gyermekként látsz Közelt, Messzeséget.
Így jobb Neked /s nekünk/. Talán az Illem
így őrködik nyavalyás kincseinken.
/Vagy ellenségünk csupán? Hát, meglehet,
s teszi: ne lássuk az igaz kincseket./
Ki szeretett, s hogyan? Nem érzed: késő
ma már a Múlttal bármi szembenéző, -
és múlt-szemekben, akkori Jelenben
Nálatok jobban láttam: lehetetlen!
Megtehetném most: az igazat mondjam?
Indulatosan szívedhez kapsz nyomban.
Más véleményét elviselned mindig
nehezedre volt. Múlt-árnyékok intik:
"Csak pszt! Csak pszt! Valahogy meg ne sértsed
a Látszatot, - örökölt Istenséged!"
Együtt tartotta össze azt a Házat
Háborúisten, régi, s új szokáshad,
vita, szeretet, szalmaszálnyi béke,
áldozat-kötelesség szövevénye,
torzsalkodás, okos nézésű macska,
/kutyánkról hullott szőr piszkos cafatja/,
robot, remény, harangszavas vasárnap, -
fennkölt szóval azt mondhatnám: varázslat.
Ám végül is nagy kérdés: ki varázsolt?
A kor-jelen? Jövő, mely szívnek átszólt?
Inkább mi mind, akkor, a "Sors kezében", -
kis emberkék, bízók a csillagfényben?
Nagy fazekakban az ebédek főttek,
meg vacsorák... A bableves-időnek
mindig örültem, s kertnek, hol a kékség
sokféle volt, akár a zöld merészség,
tulipánokban piros könnycsepp égett
mikor kelyhükön átbújtak a fények,
vagy sárgát ölelt aranykarjuk lángja,
s felhőkig tágult manócskák világa...
Erről beszéljünk? Most, hogy minden csonka:
a ház, s a kert, melyben gyermek-diófa
van csupán, és a nagy diófák másutt,
s emlékként hallom gyümölcskoppanásuk?!
A Csillagot még felemelem néha,
másoknak, lássák, és ne legyen préda,
Piros Hitét mutatom, bár bolondság,
tudom, gonoszság bűvöli az Órát...
Mindenütt Polgár békülget a Mával,
s olykor Te is, a süteményestállal,
illem-szavakkal, - jaj, csak meg ne sértsél
nyájas rokont, ha másik vélemény kél!
Mindenki más lett, mint hitték az órák,
napok, hetek, évek! Más a valóság,
mert az úgy van, hogy nincs: csalóka élet
látszata csak, és közben semmivé lesz
az a mosoly mit elhittél mosolynak
/vagy nem is hittél, mert sejtetted, holnap
más mosoly jön majd az arcokra, s akkor
más mese kél tegnapi csillagokról?/.
Szó mögött szó, tett mögött tett... de látom
mily balgaság is volna átkiáltnom,
hogy más a Más, mint hiszed, s csak az Illem
mi őrködik nyavalyás kincseinken,
míg őrködhet...Nem látod, csacska hitben:
most-istenedként is az Illem isten?
Az Illem kell? Illemisten az Álmod?
Illem-szavak? Illem-látogatások?
Vagy Anyámról beszéljünk? Újra, s újra
fájjon a szív, ez a nyugtalan urna,
melyben hamvak: emlékek. Ó, a béke
hihetné, hogy szívurna - menedéke?!
Írod: Angyal volt. Ily illemszavakkal
illetheted, - de sohasem volt angyal.
Több, - s kevesebb. Ámde, bárki volt, hol van?
Te elhiszed: e fehér urna-holdban?
Könnyebb Neked, ha a halállal játszol,
s temetőt csinálsz az egyik szobádból?
Szeretett, gyűlölt. Ó, dehogy volt Angyal!
S mire ment volna angyalka-szavakkal
a Kor, amelynek a harc volt az éke, -
s harc a Szépségért Álma, Messzesége?!
/Ő jobban látta, mint Te, ezt, - de akkor
Te is láttad! Elmúltál "szép lovagkor"!/
Szerettem? Nem szerettem? Olykor bántott,
de bántásában a szeretet-láng volt,
legtöbbnyire. Egy kicsit Jeanne d'Arc-lélek
lakott benne, - de imádta a Szépet,
Békét, Reményt, rigóhangot, virágot,
s pünkösdi rózsa bontott sziromálmot...
Miről beszéljünk? Nincsen semmi-semmi
emlék - egész. Minek elébe menni
holnapnak már? Csak látszatokra lépünk,
míg álmodjuk, vélt-ébren, álomvégünk.
Miért lenne öröm Neked, ha láthatsz?
Így, öregen? Kell bús szombat, vasárnap?
Nem jobb a Vers, e filozófus-doktor,
mely még időt jósol a csillagokból,
a távolból? Inkább tükörbe nézzél:
a Csend Tükrébe! /Ahelyett, hogy félnél./
A Csend Tükrében ott van minden-minden,
s a Hiába, mely győzött szíveinken,
ott minden vágyunk, vele minden vétkünk,
elképzelt élet, amit el nem értünk,
az Édenkert, mit fent elfed a Látszat,
de tükörmélyben a Csend láttat, láttat,
pünkösdi rózsa bimbók szétgurulnak,
harmatgömbsor ezüst szikrákat bújtat,
ott Anyám él /ha nem akarnám: éljen,
arca mégis felfénylene a Szépben!/.
Igen, elég, ha Csend-tükörbe nézünk,
s beszéd helyett hallgatjuk álomvégünk,
ezt a Mesét, mely úgy miénk: egészen,
míg itt vagyunk, széthulló csillagfényben.