Padlás

Padlásra menni érdekes volt,
de rossz érzés is elfogott.
Pók szőtt ott bús álarccá lassan
futó fonál-pillanatot.

Akkor, gyermekként, mitől féltem
ott fent? Nem tudtam. Most tudom.
A padlás saját múlt-homályunk,
melynek láttán elhallgatunk.

Felettünk már csupán tető van
a házból, s lábunknál törött
játék derenget volt-pirosat
ládák, elnyűtt cipők között,

s szívünkig ér tűnődő lomtár.
Szárnycsapás-hang fejünk felett,
s lelkünkben egy lehangolt dallam:
szólnak volt álom-hangszerek.

A régi rossz érzést megértem
most, hogy a padlás: életem,
s a Nagy Tetőn túl semmi sincs már,
csak olykor eső sír nekem,

s koppant a Volt, s néha a Látszat,
s a meglazult, fakult cserép,  -
igen, a rések megmaradtak,
de hol a kékség-messzeség?

Fejem felett ingó tető van:
megérthetetlen végtelen,
s bent töprengő, kíváncsi lomtár, 
széttört múlt-játék: életem.