Mint jöttek ki a nagy Szkítiából Pannoniában,
és mint foglalták magoknak az országot:
és mint bírták azt hercegről hercegre
és királyról királyra,
nagy sok tusakodásokkal és számtalan sok viadaljokkal.
Melyet
Heltai Gáspár
megírta magyar nyelven, és ez rendbe hozta az Bonfinius Antalnak nagy könyvéből
és egyéb históriás
könyvekből nem kicsin munkával.
Actor: 17.: „Az Isten egy vérből csinálta az mindenféle embereket,
és elrendelte őket, és határt tött
nekik, hol mindenik lakjék. Üdőt is végzett nekik.”
Kolozsvárott végezé Heltai Gáspárné
Anno 1575.
Mikoron írnának Krisztus urunknak születésének utána 1486., és immár Mátyás király az ő királyságában nagy sok hadakat viselt volna, és egyébképpen is sok jeles dolgokat cselekedett és véghöz vitt volna, bekülde Francországba, és Németországba, és mindenütt megkeresteté az jeles tudós népeket, és behozatá azokat nagy költséggel, és bőv füzetésre Magyarországba; mert látja vala, hogy a magyarok barbarusok, és csak bárdolatlan parasztok volnának, és semmi egyébre igen jelesek nem volnának, hanem csak az egy nagy vitézségre. Ennek okáért hozá be a sok tudós embereket Magyarországba. Ezek mellett egyébféle sok jeles műves mestereket külemb-külembféle tudományokban és mesterségekben, hogy az magyarok meglátnák azoknak szép tudományokat, nagy emberséges voltokat, és az ő bölcs mesterségeket: ők is megszelídnének, és a régi ostobaságból kitérnének, és tanulnának naponként szép emberséges és bölcs tudományokat és mesterségeket; hogy az ő országa is megépülne, és megékesülne. Miért kedig Mátyás király igen nagy tisztességkívánó is vala, nem akará, hogy az ő jeles cselekedeti, jeles hadai, nagy győzedelmi, és az ő sok jeles lött dolgai, avagy az ő nagy vitéz atyjának dolgai, jeles cselekedeti és ennyi sok diadalmi véle egyetembe meghalnának, és felejtségbe jutnának; hanem hogy renddel megírattatnának, és az írásnak vagy krónikáknak olvasása által esmeretbe lönnének, és megmaradnának az jövendő embereknél: hogy eképpen emléközetbe maradna mindenkoron az ő nevek mind az egész világban. Ezért hívatá Olaszországból ezt az Bonfinius Antalt is.
Olasz volt ez okáért ez Bonfinius Antal, Asculán várasbeli polgár, mely a Picenti tartományba vagyon, és ékesenszóló és író a deák nyelvben volt; a görög nyelvet is igen nagy mesterségesen tudta. Volt kedig özvegy ember akkoron, mikoron Mátyás király őtet kihozatá hozzája. Vala kedig szegény ember, és maradtanak vala néki feleségétől két hajadon leányi, házasságra alkalmatosok. Mikoron ez okáért Mátyás királyhoz jött volna, szép írásokat hoza néki; hoza kedig az ő írási és szép versei közett egyníhány kenyvet is, melyeket görög nyelvből deák nyelvre tolmácsolt vala. Mikoron látta volna ez okáért Mátyás király a Bonfiniusnak nagy bölcs voltát, igen örüle néki. És miérthogy hallotta vala szegény voltát, és hogy öreg kiházasító leányai volnának, őmagát ezer arany forinttal megajándékozá, mindenik leányt is ezer-ezer forinttal, hogy ez lönne jegyruhájok. Mert Olaszországban olyan törvény vagyon, hogy az atya először kihirdeti az ő leányának törvényét, mert anélkül senki nem kéri, és senki sem veszi el. Úgy marada annak utána Bonfinius Mátyás királynál.
Meghagyá kedig Mátyás király mind a püspekeknek, mind apáturaknak, és mindenféle deákoknak, hogy elkeresnék mind az egész országot, minden káptolonbeli libráriákat, és minden kalastromokat, és egybegyűjtenének minden jegyzéseket, írásokat és minden históriákat, és azokat behoznák, hogy megláthatná azokat az Bonfinius rétor, és egymás után szép rendre hozhatná, és szép ékes deák szókkal megírhatná azokat.
És mikoron eképpen lett volna, Bonfinius a sok jegyzésekből, és külemb-külembféle írásokból mind egy könyvbe szörzé mind az egész históriát, kezdettől fogva mindvégig. Annak utána Mátyás király mind az egész országból gyűjte az urak és főrendek közül huszonnégy véneket, és Visegrádon azok előtt és a király előtt mind kezdettől fogva végig elolvasá Bonfinius a könyvet, és úgy szóltanak renddel minden cikkelyekhöz, és megmondották, mint hallották ők azon dolgokat az ő ősöktől. Úgy készült meg az Bonfinius krónikája Mátyás királyig. Mátyás király üdejébe Bonfinius mind véle volt, és együtt járt véle a táborokban, és füleivel meghallotta és szemeivel meglátta mind az dolgokat, és úgy írta meg azokat szép renddel.
Mátyás király után is élt Bonfinius, és László király udvarában volt. László király is nagy fizetést tött néki, és arra fogadta, hogy az ő üdejebéli dolgokat Mátyás király üdejétől fogva megírja. Meg is írta, és annak utána az egész krónikát dedikálta és ajánlotta László királynak. De a könyv nem volt nyomtatva, hanem csak írva; és a püspekek annak utána kiki mind magának megíratta. De miérthogy a könyv nagy és hosszú, restelték megírnyi mind a könyvet. Ezért egyik egy részét írta, másik a másikat, harmadik az harmadikat: e sok darabokból annak utána mü üdőnkbe egybeszedegettük, és rendre hoztuk mind az egész könyvet nagy munkával, és nagy nehezen: mert az egész könyv elveszett Bonfiniusnál és László királynál. Mátyás királynak köszenjük ez okáért ezt, hogy nálunk vagyon az magyar krónika, és hogy Bonfinius azt bölcs és ékes deák szóval megírta. Mert ha Mátyás király oly bőv füzetést nem tött volna, és viasz fazékban és somfánál főzett volna, mint az mostani fejedelmek és urak, bizony egy csöpp krónikánk sem volna, és nem tudná senki, mint jöttenek az magyarok be, és honnét jöttenek be az országba; kik voltanak fejedelmek és királyok kezdettől fogva az országban etc. Köszenet volna ebbe az jámboroknál: méltók is volnának ezek böcsületre, kik ebben munkálkodtanak, és munkálkosznak, hogy az magyarok az ő nyelvekben megláthassák az ő elejeknek jeles históriáit: de kevesen találtatnak, kik valami hálaadóssággal lönnének az szegény jámborokhoz. Mit tehetünk? Olyan volt mind kezdettől fogva az világ. Ám légyen minden az ő kívánsága szerént.
*
Magyarországot megírni régi író mesterekből igen nehéz dolog, és sok akadályok esnek benne; de miérthogy főképpen Mátyás király üdejébe megosztatott hetvenöt vármegyékre: ez okáért azok szerént ügyeközem Magyarországot megírni, hogy a dolog világosb legyen, és az olvasó nagyobb értelmet vehessen belőle.
Oly nagy vala ez okáért Mátyás király birodalma, hogy egyfelől, tudniaillik dél felől, határa vala az Olasz tenger, éjszakra vala a Lengyel tenger, napkelet felé kedig a Pontus tenger, napnyugat felé kedig az sváboknak országa. Annyira terjesztötte vala ki Mátyás király az ő királyi birodalmát, és szinte akkoron vala Magyarország az ő virágába, és szinte a Spitzen. Ezt írhatom kedig Magyarországnak földéről, hogy nem enged semmi földnek mind e széles világon, akar az ő jó egét nézzed, akar az ő népeit, akar az ő termő és gyümölcsös voltát, akar az ő barmait és vadait, akar az ő bányáit és érceit, akar aranyát, ezüstét, rezét, kénesőjét, ónát, vasát etc.; akar az ő hév avagy hideg folyó vizeit; akar az ő gabonáit, veteményit, gyümölcseit, akar mindeneket.
A régi jeles és nagy várasi elpusztultanak ugyan a nagy és szüntelen való hadak miatt, miérthogy mind ennyi nemzetek környüle voltanak, és törtenek reá gyűlölségből. És miérthogy nem volt soha semmi nyugodalma, azért nem épüthettenek az magyarok újonnan várasokat: sőt ha valamit épütettek is, hertelen csinálták azt, és csak imígy-amúgy épütötték. Az emberek kedig, kik Magyarországban laknak, három rendben vadnak: Elsőben papok vadnak; mert sok érsekek, püspekek, prépostok, káptalanok, apát urak etc. vadnak benne, kik mind a fő renden vadnak. Másodikban az vitézlő urak vadnak, kik gondot viselnek az hadakozásra. Harmad rendben vadnak a műves és szántó emberek, és az egész parasztság.
Noha a régi várasok elpusztultanak Magyarországba, de azért számtalan sok várasok, mezővárasak, várak, faluk és erősségek vadnak Magyarországban, Tótországban, Sklovákországban, Horvátországban, Rácországban, Szilágyban, Maramorosban és egész Erdélyben, melyek szépen vadnak elrendelve, és vármegyékre elosztva. Szép kedig és igen kies mind az egész Magyarország, és majd az egész világnál és ország tartományinál dicséretesb volna az ő szépsége, kiessége, jóvolta, és az ő egészséges volta: de miérthogy olyan háborgó és békételen, ezért a nagy tolvajlásokért és a szántalan sok kóborlásokért kevésb várasok és faluk találtatnak benne. De találtatnak mindezáltal sok vármegyék és várasok benne és számtalan sok faluk, melyek közül sok olyan, mint egy-egy váras. És az vármegyéket nevezték az várasokról, vagy várakról, vagy az hadnagyokról, kik a magyarokkal kijöttenek Scythiából, és letötték magokat a Duna mellett kétfelé; holott laktanak, most is ott laknak az ő maradékjok.
Első a szerémi vármegye, mely neveztötik annak a tartománynak fővárasától, melyet a Sirmius király épütett. Mert midőn a Nagy Sándor a tribalisok ellen ment volna, és a tribalosokra ütett volna, és ott kergetni kezdette volna Sirmiust, és az elszaladott volna a Duna mellé egy Peuce nevű szigetbe: miérthogy hajói nem valának, nem űzhette utának. Arról ez okáért a királyról nevezék annak utána az várast Szerémnek.
Onnét kedig Sándor elmenvén a gethókra méne, és megvévé azoknak várasát, és elpusztítá azt. De mikoron annak utána ajándékokat vött volna attól a néptől és a szerémi királytól, visszaméne mindjárást.
Ebben e tartományba igen jó bor terem. És itt lött ez világra a Probus császár, ki annak utána meggyőzte a marmaridásokat Afrikában; ki a frankusokat is megverte, a németeket is messze kergette el a Rén vizének partjáról, és a Pontusnak egész tartományát a sarmatákkal, gottusokkal, partusokkal, persákkal hajtotta az ő hatalma alá. Négyszázezer ellenséget vert meg, és mindeneket visszavött az ellenségektől.
Hogy kedig a szerémi tartomány termőbb lönne, egy nagy állóvizét akarja vala megszárasztanyi. Reá hajtá ez okáért az ő nagy seregét, hogy az ő hadakozói egy nagy árkot ásnának; de mikoron az hadakozók elfáradtanak volna, és igen megszégyenlenék ezt a munkát, támadást tőnek ellene, és megölék az Probus császárt egy vas toronyba. De hamar igen nagy bánatba esének mindnyájan érötte. Nagy halmot töltének ez okáért, és oda temették az jeles Probus császárt, és olyan írást faragának az koporsóra: Itt fekszik Probus császár, ki bizonyába jámbor fejedelem vala, ki győzedelmes vala minden barbarus népek ellen, és minden kegyetlenek ellen.
2. vármegye a valkónai, melyben vagyon az Újlak nemes váras, és diakói püspekség. Ez vármegye alatt volt Mysiának nagyobbik része.
3. vármegye a pozsgai, mely neveztetett a Pozsga várastól, melyben voltanak majd mind a Száva és Dráva kezett való népek.
4. vármegye a seviai; ez alatt vagyon mind az egész Sklavónia, ama szálas tótok.
5. vármegye a zágrábiai, mely alatt vagyon egész Tótország, melyet a felséges László király, kit szentnek hínak, hajtott a magyar korona alá.
6. vármegye batáviai, melyben a Peuce kazdag város vagyon, melyet mostan Pécsnek nevezünk.
7. vármegye a bátai, mely egy kellemes mezővárasról Bátáról neveztetik; melyet a magyarok scythiának fiai, Bátáról, mely a Cimmerius Bosphorusnál vagyon, nem messze Sindához, eképpen neveztenek.
8. vármegye a somogyi, mely a Somogy várastól neveztetik, hol egy jeles egyház vagyon. Ebben az vármegyében jeles mezővárasak és jeles faluk vadnak, mind a Balaton állóvíz mellett.
9. vármegye a tolnai, a Duna mellett, melyben három jeles apáturságok vadnak, igen régiek, melyekhöz sok faluk vadnak ott mind széllel.
10. vármegye a székesfejérvári, mely a székesfejérvári várastól neveztetik. Ez igen erős váras a rétben vagyon. Ebben vagyon Szent István királynak jeles temploma, melyben a magyari királyoknak koporsói vadnak, mert ez az ő temetűhelyek. Ezt a templomot kezdeté Mátyás király újonnan megépüteni drága költséggel, de félbe maradott. Ha a felséges fejedelem elvégezhette volna, talám egész Európába sem volna mása. Ott egy prépostság vala, és egy nagy káptalan, sok egyéb papokkal és sok szörzetesekkel, kiknek sok és ugyan számtalan sok jövedelmek vala: mert nagy jószágok vala mind széllel Magyarországban stb. De mikoron írnának 1543., megfüzeték a bak árát. Mostan Selim prépost szentel ott. Ebben ez vármegyében vala Kolocsaváros is, érsekséghely, holott mindenkor jeles érsekek laktanak, kik a magyari királyoknak kancelláriusi és fő tanácsi voltanak.
11. vármegye az veszprimi, mely ellenében vagyon Kolocsának napnyugatra. Neveztetett ez vármegye is az Veszprim várastól, mely püspökséghely vala. Az Veszprün pedig német név, és fejér kutat teszen az szép és jeles forrásokért.
12. vármegye a szaladiai, mely a Balaton állóvizen túl vagyon. Ebben vagyon a Tihan váras egy félszigeten, mely igen bővelkedik halakkal, és mely igen jeles jó égű hely. Ott vagyon egy igen nagy templom, melyet az Endre király rakattata nagy költséggel.
13. vármegye a pilisiei, mely a Dunára megyen. Ennek mind hegyes földe vagyon, rakva szőlővel, de miérthogy ennyi bányák és hévizek forrnak ki az hegyekből, ezért lészen a hegyeknek a bora kénköves, és ezért részegülnek meg az emberek olyan hamar. Ez vármegyében vagyon mind a két Buda, mind Új, mind Ó Buda, melyek mellett aláfoly a Duna. Neveztettenek kedig e névvel a budinusoktól, az igen régi scythiai népektől, kik Attilával az hunosoknak fejedelmével bejöttenek Magyarországba.
Mert kijöttenek Ázsiából az hunosok, és általkelvén a Tanais nagy folyóvizet, bementenek annak a Scythiának középire, mely Európában vagyon, és sokáig laktanak együtt a budinusokkal még azelőtt, hogy bejöttenek volna Pannóniába, és azt elbírták volna. A Duna-parton Óbuda felett tetszik még e nagy darab falakból és a körítésekből egy igen nagy régi váras, melyet a mostani emberek Scambriának neveznek. Ezt a várast épütöjték régenten a sicambrisok, régi német népek. Mert legiót adtak azok mindenha segítségül a rómaiaknak. És miérthogy azokat oda vetették a földnek őrzésére és megoltalmazására, úgy rakták meg azt a nagy várast, és nevezték azt az ő nevek után Scambriának.
Mert Mátyás király üdejében ástanak ott ki egy követ, kin szép betükkel írva vala: „Sicambriusoknak legiója, melyet ide őrüzésre vetettek, épütették meg ezt a várast, és az ő nevek után nevezték azt Sicambriának.” Vagyon még azon Duna-parton két igen régi puszta váras: az egyik a nagy lapácon vagyon Esztergom mellett Komáromnak ellenébe Tata mellett, melyet a német tizedik legió épütett volt; a másik mely Buda felett mintegy tizenhat hagyitásni földre vagyon: ezt is a német hadakozók, a tizennegyedik legió, rakták volt, holott mostan Sz. András egyháza vagyon, és fenn a hegyen egy falu. Még meglátszanak nihol nihol a körítések és egyéb rakások is, melyek még nem omlottanak le, noha igen régiek.
Nemigen messze attól a Duna-parton vagyon Visegrád váras, hol elein lakóhelyek volt a magyari királyoknak, mostan csak egy szép falu, és valami várashoz hasonló, melyet megépütötte a felséges Mátyás király: kiváltképpen a királyi várat, melynél szebb épütett házat és mesterségesbet nem láthat senki; mely vár fenn az magas hegyen vagyon, és igen erős, holott az országnak koronáját szokták megtartani.
Egy kevéssel feljebb ott vagyon a pilisi apátúrság.
14. vármegye Vas vármegye. Ebben vagyon Sabaria, a régi váras, Szent Márton püspeknek hazája, holott sok régi dolgokat találhatni és láthatni.
15. vármegye a soproniai, mely neveztötett az jeles római népektől, kik oda mentenek lakni. Ez az vármegye kezel vagyon az új várashoz, mely Bécsországba vagyon, melyet Németújhelynek hínak. És ez vármegyébe sok és jeles várasok vadnak, nagy sok szép falukkal.
16. vármegye a győri, a Duna mellett, mely az igen bőv Győr várastól neveztötett. És ez mellett foly alá a Ráb vize, mely annak utána beesik a Dunába. Püspekséghely is vagyon benne szép ékes templommal, melyet az Orbán püspek, Mátyás király kéncstartója és tanácsa rakata nagy drága költséggel. Ez Győrtől nemigen messze vagyon az Pannónius hegy, melytől Magyarországot Alsó-Pannóniának nevezik, Bécsországot kedig Felső-Pannóniának. És ennek a hegynek a hátán vagyon Szent Mártonnak szép egyháza.
17. vármegye a komáromi, mely neveztötett a Komárom várastól, mely a szigetbe vagyon a Dunában. Neveztetett kedig ez város a scythiai népektől, kik Ázsiából kijöttenek, holott Scythiába laktanak azelőtt a Sacaron folyóvíz mellett, az Jaxartes hegy alatt. Ez vármegyében vagyon Tata, hol egy királyi vár vagyon épütve, mely igen szép és igen erős, mert egyfelől állóvíz vagyon mellette, másfelől duplás árok vagyon környüle, kősziklából kivágva, nagy töltésekkel.
18. vármegye az esztergomi. Ebben vagyon az Esztergom váras, érsekséghely melyben két nagy templom vagyon: egyik az érsekség temploma, melyet Szent István király épütett az várban fenn a hegyen, a másik az hegy alatt vagyon az várasban, melyet az negyedik Béla király épüttetett a Sz. Ferenc nevében. Nagy és igen kazdag érsek lakott e helyen, nagy káptalannal, sok papokkal és szörzetesekkel.
19. vármegye a mosoniai.
20. vármegye a pesti, mely a Pest várastól neveztetik.
21. vármegye a pozsoniai, mely nevezteték a Pisótól, ki Thráciát megbírta, midőn Mysiában és Pannóniában laknék.
22. vármegye a hontai, hol a Satom váras vagyon.
23. vármegye a nógrádi; ebben vagyon az Bács váras; igen termő földe vagyon.
24. vármegye az varasdi.
25. vármegye a gevinerei, melyben réz- és ezüstbányák vadnak.
26. vármegye a tornai: ebben vasbányák vadnak.
27. vármegye a zólyomi: ebben ezüstbányák vadnak.
28. vármegye a sárosi, Lengyelország felé. Vette ez vármegye a nevét egy magos hegyen való vártól, mely Eperjes ellenébe vagyon, melyet Nagysárosnak nevezik.
29. vármegye a szepesi: ez kezel vagyon a Lengyelországnak határához. Ebben vadnak Szepes várasa és vára, Bártfa váras, és Fejérváras, mely albánisoktól megépüttetett, az hunusoknak szüleitől.
30. vármegye az ungei, mely kinyújtózik Maromaros felé az hegyes földre.
31. vármegye az hevesi, mely a lapác földen vagyon. Ebben vagyon Eger váras és vára, holott érsekség vagyon nagy káptalannal és sok papokkal és szörzetesekkel.
32. vármegye a borsodi: ebben vagyon az jeles vár Diósgyőr.
33. vármegye a szabolcsai, mely a Tiszán túl vagyon.
34. vármegye a szolnokai, a külső.
35. vármegye a bihari: ebben vagyon Várad, püspekséghely, holott jeles két szép torony vagyon, és az előtt egy igen nagy templom egy erős várban, holott is Sz. László teste nyugszik, és Zsigmond királyé és császáré. Ott láthatni e Szent László szép réz képét is, mely egy nagy réz lovon ül és egyéb réz kerályi képeket is.
36. vármegye a békési, mely elnyújtózik mind Erdélyig.
37. vármegye az orodiai, mely a békési mellett vagyon. Ebben vagyon az Orod váras, holott az vak Béla királynak koporsója vagyon.
38. vármegye a szaráciai, mely az orodiai mellett vagyon.
39. vármegye a torontálai.
40. vármegye a csongrádi, melyben Szeged vagyon, a nagy és igen bőv váras a Tisza mellett.
41. vármegye a csanádi, mely a Csanád várastól neveztetik, mely püspekséghely, egy igen szép egyházzal.
42. vármegye a temesvári, mely alányúl Mysiára avagy Rácországra, és ez vármegye igen bőv számtalan sok falukkal.
43. vármegye a bácsi, mely a Bács várasról neveztetik, mely egy jeles érsekhely.
44. vármegye a bodrogi, mely a Bodrogvártól vötte a nevet, és a Duna-parton elnyújtózik.
45. vármegye a szakmári: ez felmegyen az hegyekre, és kazdag ezüst- és aranybányák vadnak ebben. Ezek közett vagyon a Nagybánya, az igen neves és híres váras.
46. vármegye a középső Szolnok.
47. vármegye a karasznai.
48. vármegye a berekszászi: ebben vagyon a Munkács váras, holott a hegyen fenn vagyon Munkács vára.
49. vármegye az ugocsai: ebben vagyon a Prinieknek jószága és lakóhelye, mely Prini nemzet legrégiebb és jelesb a magyarok közett. Ezek közett fő vala a Prini Imre Mátyás király üdejébe. De az ő apróságiért Mátyás király elvövé minden várasit és jószágit; de annak utána megkeserülé az ő fiát Prini Imrét, miérthogy szép és jó reménységi inas vala, és hogy jámbor lejendő volna, mint az ő ősei: ezért esmét megereszté minden jószágait.
50. vármegye a nitrai Pozson felett.
51. vármegye a borzodiai.
52. vármegye a terencséni; ez felnyúl Morvának határára. Neveztetett kedig az várastól és vártól, mely fenn vagyon a hegyen nemigen messze Nagyszombathoz.
53. vármegye a liptóviai, mely a várastól neveztetett, melyet Mátyás király az ő fiának az Hunyadi herceg Jánosnak ajándokban ada.
54. vármegye az arveniai, mely ér Morvának és Lengyelországnak határira.
55. vármegye a turócei, mely az 54. mellett vagyon.
56. vármegye az abaújvári, melyben az híres váras Kassa vagyon.
57. vármegye a zemlinei, ebben vagyon az váras a Bodrog folyóvíz mellett, hol előszer letelepedtenek a Scythiából kijött magyarok.
58. vármegye a maramarosi, melyben az öt várasok vadnak és a sóaknák.
59. vármegye a krisiei.
60. vármegye a sagoriai.
61. vármegye a varonyai.
62. vármegye a besztercei.
63. vármegye az akulniai.
64. vármegye a tornai.
65. vármegye a peregiei.
66. vármegye a csovaljai.
Az Erdély nemigen nagy ország, és csak az egyik része, mely Magyarország felé vagyon, az vagyon vármegyékre osztva.
1. vármegye az vajdahunyadi, mely a szép Hunyadvárról, az nagy Hunyadi Jánosnak, Mátyás király atyjának hazájáról neveztetik. Mert az Hunyadi János vajda rakatá ezt az Hunyadvárát fenn egy kősziklán, szépségre, és erősségre, és örök emleközetre. És ebben ez vármegyében vagyon Déva váras, és Déva vár, mely fenn vagyon egy kősziklán magánosan. Ebben, és Görgénybe volt régenten a két erdélyi vajdáknak lakóhelyek.
2. vármegye a gyulafejérvári, mely arról az várasról neveztetik. Neveztötett kedig ez váras Gyuláról, az egyik magyar kapitányról, kik heten valának, midőn a magyarok kijőnének Scythiából, és bejőnének Erdélyben. És ez Gyulafejérvár elein nagy és kazdag püspökséghely vala, holott káptalon vala, sok kazdag pap urakkal és sok szörzetesekkel együtt. Ott vagyon egy szép egyház, és megette egy igen magas torony, melyet az Hunyadi János vajda épütette mind faragott kövekből, nagy költséggel, és az egyházat szépen felékesítötte vala szép organával, szép ezüstes és aranyos képekkel, jeles drága misemondó ruhákkal, és minden szentelt püspeknek szörszámival, sok gyöngyekkel és drágakövekkel; prépostságot is szörze oda nagy sok jövedelmekkel, hogy örök messét tartanának ott diskántorokkal. De mikoron írnának 1556. egyszersmind elsüté a dér az egész káptolont etc.
3. vármegye a tordai, mely Torda várasról neveztötik. Itt egy jeles sóakna vagyon, közel is mellette foly alá az igen szép és egészséges víz, az Aranyas. Ott Torda mellett fenn a hegyen volt a rómaiaknak egy igen szép várasok, melyet Salinumnak neveztetnek, melynek az várasnak nagy kapuja még mostan is fenn vagyon. A kapu felett egy képes és vértes Pallas képe áll, és napnyugati szegeletiben egy igen szép vár volt. És az várasból két padimontomos kő út megyen ki: egyik megyen Kolosvár felé, és alámegyen Dézsig majd hét mélyföldig; szélesek kedig az utak, hogy két szekér szabadon elmehet egymás mellett. A másik általmegyen az Aranyoson, egy puszta várba. Onnét kimegyen az Maros nagy folyóvízre, és a mellett mind felmegyen Vásárhelyig majd tíz mélyföldig. Mind a rómaiak padimontomozták azokat kimondhatatlan nagy költséggel. De több helyeken is vadnak a féle kő utak Erdélyben Gyulafejérvár mellett, és Szászsebes mellett a Kenyérmezején alá stb.
4. vármegye a kolosi, mely az várastól neveztetett. Ez mellett is egy jeles sóakna vagyon. Ebben ez vármegyében vagyon két mélyföld Kolostól az jeles, híres és neves váras Kolosvár, melyet annak előtte a németek neveztetnek Clauszenburgnak, mely ennékem, Heltai Gáspárnak, másik hazám. Ez várasban Kolosvárban lött a felséges Mátyás király ez világra az Óvárban, egy régi nagy házban, mely a déli kapunak szinte ellenébe vagyon.
Közel Kolosvárhoz a napnyugati kapu előtt csaknem a Hoffstadba vagyon egy apáturságos kalastrom, melyet a Sz. Scholastica szűzről Kolosmonostornak neveznek, hol az országbeli nemzeteknek privilégiomi és oklevelei vadnak és tartatnak egy erős boltban. Egy nagy mélyfölden feljül vagyon a Szamos folyóvíz mellett hegyen fenn egy erős vár, melyet Gyalunak neveznek, holott az erdélyi püspeknek egyik lakóhelye volt.
5. vármegye a dobokai, melyben vagyon a Dézs váras, mely mellett egy jeles sóokna vagyon, kezel a Nagy Szamoshoz. És ehez egy mélyföld ott vagyon az Újbálványos, mely a fő erősség egész Erdélybe. Bálványosnak napkeletre vagyon Szék város, mely mellett is szép sóakna vagyon.
6. vármegye a kalotai. Ez a végső.
Mondám azelőtt, hogy éjszakra és napnyugatra vadnak ez vármegyék Erdélybe Magyarország felé. De naptámadatra és délre Moldova és Havaselvő föld felé több nemzetek és népek vadnak ez országban.
Először naptámadatra Moldovára vagyon egy hercegség, melyet Besztercének nevezik. Ezt e hercegséget adá az iffiú László király, Albirt királynak a fia, az Hunyadi gubernátor Jánosnak, a Mátyás király atyjának, az ő jeles hadakozási és győzedelmiért a törökek ellen; és ez hercegségből sok falukat elajándékoza az ő hősinek. Annak utána szálla ez a hercegség Mátyás királyra; ő is sok falukat elajándékoza az ő vitézinek. Úgy véve annak utána az erdélyi szász nemzet egy somma pénzen az maradékot az hercegségnek Mátyás királytól, és úgy incorporálák azt a több szászokkal Erdélyben. Ebben egy szép körített váras vagyon, szinte az havasok közett a Beszterce folyóvíz mellett, melyet az vízről Besztercének nevezik.
Beszterce felett négy mélyfölddel vagyon az régi Radnabánya, holott elein negyvenezer bányász művelt nagy haszonnal: most is művelnek, de nem olyan nagy számú néppel, és nem olyan haszonnal.
Ezek mellett vadnak annak utána a székelyek. Ezek mindnyájan szabad nemesek, és a scythiabeliek közül legrégiebbek. Ezek szabad népek voltanak, és senkinek nem szolgáltanak, hanem erre voltanak kötelesek, hogy ha ellenség jutott az országra, a király parancsolatjára őnékik előszer fel kellett kelniek az ellenség ellen. Adót sem adtanak senkinek, hanem a magyari királynak egy-egy ökerrel tartoztanak a koronázotra és a menyekezére, és ha a királyné asszonynak fia lött. Jeles hadakozó népek voltanak ezek, és az ő földek székekre vagyon osztván. Azok közett teremnek az erdélyi jeles lovak, hadra valók, és jeles szekeres lovak; és sok jó és kövér ökrek.
Harmadszor a székelyek mellett napnyugatra és délre ott laknak a szászok, kiket deákol saxonesnek hínak. Ezek kedig ázsiai népek; mert Ázsiából jöttenek ki nagy sokasággal, és leszállottanak Európában. És igen régen lakik e szász nemzet ez országban: Mert nem csak egy úttal jöttenek be az országba, miképpen annak utána a krónikába megmondjuk.
Ezek e szászok épütették a körített várasokat az Erdélyországban, tudniaillik: Szebent mely főváras az országba, Szászsebest, Klauszenburgot, Besztercét, Meggyest, Segesvárt, Brassót, és Szászvárast. Ezt is megkezdették elein köríteni, de a nagy hadak miatt elhatták. Ezekhöz e várasokhoz jeles szép faluk tartnak, melyek székekre vadnak osztva.
Az Erdélyország nemigen nagy ország, mert Bánfi-Hunyadtól mind Türcs váráig, mely Brassón túl vagyon, alig vagyon negyven mélyföldig az hossza, a szélessége alig vagyon húsz. De noha görbécses és igen hegyes föld, azért igen jó termő föld és igen bőv gyümölcshozó. Környülvétetett kedig mintegy szép koronával, a magas hegyekkel, melyek közett szántalan sok faluk vadnak, holott az emberek szántással és kapálással földet készítnek a búza, rozs, köles és egyéb magvoknak bevetésére; és mind hegyen völgyen jeles termése leszen. De az embereknek nagyobb része mind aranyászok.
Mert a hegyekből és a patakokból kiváják a fövenyt, és megmossák azt, és szép drága aranyat mosnak ki belőle, és gyakorta oly aranyokat, oly szép szömeket és góstyánokat találnak benne, hogy egyik egy girát, egyníhányszor két avagy három girát is nyom. A többi kedig érceket művelnek arany, ezüst, réz, kéneső, vas etc. érceket, és hellyel-hellyel bányavárasok vadnak az nagy hegyek közett, tudniaillik Offenbánya, Abrugybánya, Szalaknabánya, Köresbánya, Vasbánya, Kisbánya, Bernárdbánya, Toroszkóbánya.
Nem messze Szászvárashoz vagyon egy jeles hévvíz Gyógyváras mellett, mely igen egészséges, és sok betegek gyógyulnak abban, mikoron benne ferednek. Ez koronás hegyekben és erdőkben Erdély környül találnyi külemb-külembféle sok vadakat, serényes ökröket, vad lovokat, jávorokat, dánvadakat, beléneket. Esmét külemb-külembféle madarakat, zákányokat, vadpávákat, jeles sólymokat stc.
A székelyeknek földén Vásárhely felett nem törem bor: de mindenféle gabona sok. A több helyeken kedig Erdélyben (csak Brassótól és Fogaras környékétől megválva) bőv bor terem elannyira, hogy soholt egyebet nem isznak bornál: mert igen olcsó elannyira, hogy egyníhányszor egy budai pintet vesznek egy pénzen. Mindenféle gabona is terem benne jeles barmok és lovak, melyek nagy csordákkal és ménesekkel járnak a nagy hegyeken.
Minekelőtte a gottok és az hunok kijöttenek, és magoknak foglalták az Erdélyországot, azelőtt rómaiak laktanak az országban, kiktől megmaradtanak az oláhok az erdőkben és havasokban, kiket mostan is románusoknak neveznek. Ezek kedig igen kazdagok voltanak: mert abban művelték igen erősen az arany és ezüstbányákat, mint azt megláthatni az nagy sok faragott kövekben, melyeken. szép kifaragott írások vadnak deák avagy római nyelven, melyekkel mind az egész ország rakva.
Ez rómaiak jeles népek voltanak, és külemb-külemb szép várasokat raktanak mind egész Erdélyországban. Dézsnél egy igen nagy váras volt. Kolozsvárnál is egy nagy váras. Annak szegeletin egy nagy és erős vár volt, négyszegű, tornyos és párkányos, mely kinyúlt a Szamos folyóvízre. Ennek kedig Zeugma volt neve. Tordán is egy szép váras volt, mint azelőtt megmondottam. Szalaknánál egy szép öreg körített váras volt, melyet megmutatják a régi fondomentomok, és a szép deák írásos faragott kövek.
Gyulafejérvárnál ott volt a legnagyobbik váras, egy nagy és szép várral. Az váras a hegyen alól volt a hegy közett, és az Maros folyóvíz közett. Hosszú és igen széles volt ez a váras. Ez az Ompaj vize, mely Szalaknáról alájő, középaránt általfolyt a várason és alányúlt az váras messze a Maros mellett, hogy Váradján alól volt sokkal a vége. Az vár kedig az hegyen volt, ahol mostan is Fejérvárnak a körítése vagyon. És messze fenn Borbánt felett ott fogták meg az Ompajnak az egyik részét, és faragott köves bolt alatt hozták alá azt az várban csatornás kutaknak. Ez is fejedelem és jeles nemeseknek fő lakóhelye volt: melyet megesmerhetni az írásos szép faragott kövekből és koporsókövekből, melyeket ott kiásnak, és a réztáblákból, melyeket a koporsókban lelnek. Ennek az nagy várasnak Ulpia Sarmis volt neve a Trajánus római császártól.
Nem messze Szászvárashoz ott is volt a hegyben egy szép váras, melynek fondomentomi még mind. ugyan vadnak. Ennek is körítési mind faragott kövekből voltanak. Dévához közel ott is egy szép váras volt, de alább annak utána egynyíhány mélyfölddel ott is egy nagy váras volt, és azon felett egy nagy vár volt, mely tiszta fejér márványkőből volt épütve nagy költséggel. Ennek Ulpianum volt neve. A hegyes földen fenn, ahol mostan Köresbánya vagyon, ott is nagy épületek voltanak; Csúcsnál a nagy oláh falunál a hegyen fenn, ott is egy igen szép kies váras volt. Jeles szép faragott köveket ott láthatni szép deák írásokkal. Ezeket akartam röviden írnyi az Erdélyországról.
*
Mikoron az vén Geysa herceg elvégezte volna beszédeit, az urak tanácsba gyűlének mindnyájan, hogy királyt választanának magoknak. És mindnyájan egyenlő akaratból választák a Geysa herceg fiát, az Istvánt, és kezébe adák néki mind az egész királyi birodalmot és megesküvének néki mindnyájan, és felemelvén őtet, kezeken felvivék a királyi székben, és a magyari királynak méltóságos nevével üdvözlék őtet. Mikoron esmét aláhozták volna őtet a seregbe, mindnyájan az hadakozó vitézek üdvözlék őtet, mind az egész községgel egyetembe.
És az vény Geysa herceg megajándékozá a főfő urakat, és sok vámokat és harmincadokat megengede az országnak. A hadakozó vitézeket kedig megajándékozá zsoldpénzekkel és sok gabonákkal. A községnek is pénzt hányata kapdosásra.
De kevés üdő múlva annak utána meghala a Geysa herceg, kit az ő fia, az István király, eltemete nagy tisztességgel. Lőnek pedig ezek Krisztus urunknak születése után e tájban, mikoron írnának 996.
Mikoron ez okáért az első István király, kit Szent Istvánnak is neveznek, királlyá lött volna, igen eszesen bírá az ő tisztit, s mindenkoron szöme előtt viselé az Istent, tudván, hogy ennek kellene számot adni minden cselekedetiről. És ezt igen gondolja vala, hogy egy fejedelem sem lehetne nyomos az ő birodalmában, ki nem böcsülené, és ki szűve szerént nem szeretné és félné az Istent, és ki ennek nem szolgálna igaz hitből, ártatlan szent életben, és az igazságnak szeretetiben. És erősen olvassa vala a Szentírást, és minden nehéz dolgokban megérteközik vala a tudós emberektől, kiváltképpen kedig a predikátoroktól.
Annak utána elméne tőle Szent Albírt pispek Lengyelországban, onnét kedig Prusszországba és Livóniába, és mindenütt predikálá az úr Jézus Krisztust. De ott reá támadának a pogánok, és megölék őtet, és a mártíromok közükbe számláltaték.
Annak utána Szent István király követeket bocsáta mind a környülvaló országokba, és mindenféle békességet szörze, és szövetségeket szörze minden szomszédival.
De nem sok üdővel annak utána az urak árultatást művelének ellene a pogánságnak kívánságából, és egybe esküvének a király ellen, és támadást művelének az országban, és a községet erővel kezdék elhajtani a római keresztyénségről. Dúlni kezdék ez okáért a falukat, és mikoron jobban egybe gyülekeztenek volna, megkezdék a királyi várasokat is, mind Veszprímet a Balaton víz mellett, mind egyebeket is.
Szent István király kedig tudja és jól hiszi vala, hogy ő istennek kedvébe volna, és hogy az istennek gondja volna reá, és hogy megoltalmazandó volna őtet a pogány hamis emberek ellen. Ez okáért mindjárást sereget gyűjte Kupa ellen, a fő áruló ellen.
Ez e Kupa kedig nagy és böcsületes ember vala egész Magyarországban, és bírja vala kapitányul az egész Somogyságot. És ez ebbe praktikál vala, hogy a Sarolte hercegnét, a Szent István királynak az anyját, magának vehetné feleségül, hogy annak utána e szín alatt, és a pogánságnak visszahozása alatt, kiűzhetné a Sz. István királyt, és a magyaroknak királya lehetne.
Segítségül hívá ez okáért Sz. István az Istent, és arra kéré őtet, hogy el ne hadná a Magyarországot, Sz. Márton püspeknek is igen esedezék, és nagy fogadásokat fogada néki.
Annak utána választa az ő atyjának hív vitézi közül két hadnagyot, mind a kettőt németet: kinek egyiknek Huntes vala neve, a másiknak kedig Pázmán. És ezeknek kezek alá osztá az egész sereget. Fő kapitánnyá választa kedig az egész seregre egy jámbor keresztyén vitézlő férfiat, kinek Vencel vala neve, ki ő is német vala, hogy ez mind a hadnagyokkal, és mind az egész sereggel bírna.
Elindula ez okáért szép renddel minden seregével, és mikoron az Garan vize mellé jutottanak volna, ott egybe találának a Kupa kapitánnyal és a több áruló urakkal, és megütközének vélek. A Sz. István kedig igen imádkozik vala; annak utána igen biztatja vala az vitézeket, és inté őket, hogy bátor szűvel vívának a keresztyéni hit mellett. Azonközbe az Vencel, a fő kapitány, megszömlélte volt a Kupát, és arra sietvén, bajt kezde véle víni. És az vívásban levágá, és fejét vévé a Kupának, és ottan kiáltani kezde: Az isten münékünk adta a győzedelmet. És így kezde mind Sz. István népe kiáltani, és Kupának népe megijede, és futásra vévé a dolgot, és az Vencel kapitány az ő seregével utánok űze, és sokat levágának bennek, és majd mind megfogák az áruló urakat a futásban.
És mikoron a király megizente volna őnékik, hogy mindnyájan megtérnének, megtére a Vencel kapitány minden néppel, és fogva hozá a királynak mind az áruló urakat, és a király törvényt tétete reájok a táborban, és mind fejeket szedeté, a Kupa testét kedig néggyé vágatá, és az egyik részét az esztergomi kapuba felfüggeszteté, a másik részét az veszprémi kapuba, az harmadikat a győri kapuba, a negyediket beküldé Erdélbe, és felfüggeszteté a gyulafejérvári kapuba, hogy például ott állana minden árulóknak. A több foglyokat kedig megbünteté, mindeniket az ő gonoszságának nagy volta szerént.
Másfelől a vitéz népeknek bőv ajándokokat ada. Az Vencelt, a fő kapitányt, szép ajándékokkal megajándékozá, és szép jószágokat ada néki Somogyságban az áruló Kupának nagy jószágiból, és nagy tisztességre emelé őtet. Ettől származott a Radus, Radustól a Miska, Miskától Kupás és Márton, kik annak utána az urak közett mindenkoron jelesek voltanak. Azonképpen a több hadnagyokat is, és fő vitézeket.
És a király sok ajándékokat külde az ő fogadásából a Sz. Márton kalastromában, és egész Somogyságból új dézmákat szörze hozzá, miérthogy a somogyiak az áruló Kupa mellé támadtanak vala.
A király kedig nem hívé magát el e nagy diadalomért, hanem alázatos lőn, és színetlen könyörge az istennek, hogy az isten bölcs tanáccsal meglátogatná őtet, hogy halálának előtte mind a keresztyéni hitköz hozhatná az ő népét, a magyarokat, és hogy megerősíthetné őket abban.
És elküldvén nagy költséggel üdegen országokba, kerestete mindenfelé tudós és jámbor népeket, és behozatá azokat Magyarországba, és azokat osztá szerinszerte az országban, hogy megtanítanák a több papokat és plébámusokat, és hogy predikállanák az isten igéjét a községnek.
Ezek közül vala egy jámbor tudós férfiú, Szent Asztrikus, minden ő tanítványival, Szent Bonifác, és többen efféliek. Tótországból jöve két remete: egyik András, ki csodatételekkel megbizonyítá az ő tudományát; a másik Benedek, ki annak utána vérét is kiontotta Jézus Krisztusért.
A király kalastromot épüttete az Asztriknak és ő tanyítványinak az Vashegy alatt, és megajándékozá ezt sok jövedelmekkel; és nagyon gyönyörkedik vala Sz. István király az jámbor tudós népekben, és igen böcsüli vala őket. És semmit nem végez vala az ő hírek és tanácsok nélkül.
Annak utána gondolkozni kezde, miképpen eleit vehetné a magyaroknak, hogy vissza ne térnének a pogánságra, és úgy kezdé az országot szerinszerte osztogatni püspekségekre.
Kiváltképpen kedig igen szereti vala hazáját Esztergomot. Ez okáért ott épüte legelőszer is egy igen nagy és szép egyházat, és azt szörzé, hogy ott lenne az érsekség, és a főhely az országban.
Annak utána megépüté a kalocsai egyházat, melyben az Asztrikot tévé püspekké, miérthogy jámbor és igen tudós ember vala, és nevezé azt Anastásiusnak. Ezt elbocsátá a Szent István király Rómába a pápához az ő atyjának Geysa herceg halála után a negyedik esztendőben, hogy áldomást kérne pápától a magyaroknak, miérthogy az ő hiti alá adták volna magokat; és hogy Szent Péternek juhai közé számlálná őket.
Ezen is könyörge Szent István király a pápának az Asztrik kalocsai püspek által, hogy az ő engedelméből az esztergomi egyház a főegyház lönne Magyarországban: és hogy a pápa megkonfirmálná az esztergomi érsekséget, és a több püspekségeket, melyeket a király szörzett és épütett volna Magyarországban. Ezen is könyörge a pápának, hogy onnét Rómából küldené néki a királyi méltóságnak ékességit: koronát, arany almát, és a királyi sceptrumot etc.
Ugyanazon üdőben a lengyelek is megtértek vala a római keresztyénséghöz, és azok is beküldöttenek vala Rómába a pápához, hogy koronát, és az egyéb királyi ékességeket küldené az ő új királyoknak Miskának. Vala kedig akkor egy Benedek római pápa.
Mikoron ez okáért a pápa megkészítötte volna a lengyel Miska királynak egy koronát minden ő ékességivel, és másodnapon akarná azt adni a lengyel követeknek: ugyanazon éjjel valami szózat lőn pápához, mely mondá: Üdvöz légy! a királyi koronát, melyet csináltattál az lengyel királynak, ne adjad a lengyel követeknek, mert holnap hozzád jő a magyaroknak követe: ez is koronát kezd tőled kérni. Ez okáért ezt a koronát adjad a magyaroknak: mert inkább érdemli a magyari király. Ez legyen parancsolva tenéked.
Elméne ez okáért az Asztrik, a kalocsai püspek, nagy sietséggel Rómában, és másodnapon reggel hét órakort a kardinálok együtt lévén a tanácsban a pápával, bebocsáták a kalocsai püspeket, az Asztrikot. Ott renddel elkezdi a követséget mondani, mit kéván a magyari király, az István: és emellett elő kezdé számlálni a királynak jámborságát, és az ő nagy hívségét, és nagy szorgalmatosságot a római keresztyénség mellett, és mint öregbítötte volna azt a Duna mellett mindkét felől.
Hallván ezt a pápa és a kardinálok, igen örülének néki, és az ő tanácsokban ezt végezték, hogy az jámbor keresztyén királynak a pápa nem csak egy szép arany koronát küldjen, és nem csak megkonfirmálja őtet az új királyságban, és hogy az újonnan szörzett pispekségeket megkonfirmálja: hanem miért hív hadakozó vitéz a római keresztyénség mellett, hogy hatalmat adjon néki, hogy mindenkoron egy keresztet viseltethessen előtte, valahol megyen; és hogy ezt a szokást megkövethessék őutána a több királyok is az ő fő méltóságának megjelentésére.
Mikoron az Asztrik orátor mindeneket a pápával és az kardinálokkal elvégezett volna, és nagyobbat megnyert volna töllek, hogynemmint az ő kívánsága volt volna, nagy örömmel megtére Magyarországba.
Mikoron kedig Esztergomhoz kezel jutott volna, a király processióval mene eleibe minden papjaival és udvarával nagy tisztességgel. És az Asztrik orátor elhozá a pápának ajándékit, és megmutatá néki az királyi koronát és a szép keresztet. És a király nagy tisztességgel hálákat ada, és megköszené ezeket a pápának, és haza fogadá az orátort. És mikoron az válasz előszámlálásban megemlíté az orátor a pápát, ottan a király térdet és főt hajt vala, példát adván mind az egész népnek, hogy mindnyájan így böcsülnék és tisztelnék a pápának méltóságát.
Annak utána gondot visele az országnak csendességére és békességére; és törvényeket és jó szörzéseket szörze: előszer a gyilkosok ellen, annak utána az házasságtörők ellen, annak utána akasztó ispánokat is szörze, és azoknak meghagyá, hogy keményen megbüntötnék azokat, kik szidalmokat és káromlásokat mondanának az Isten ellen, avagy a keresztyéni tudomány ellen. Ezt is meghagyá nékik, hogy kemínyen megbüntötnék mind az erőszaktévőket: és megparancsolá, hogy senki ne bántaná törvénytelenül az ő szomszédját. Igen kedvelé az özvegyeket és az árvákat etc.
Megházasula annak utána, és házasságra hozatá a másik Henrik császárnak leányát, ki jámbor és istenfélő császár vala. A leánnak Giszle vala neve. Ez házasságának általa megbékélének a magyarok a németekkel, és több keresztyén nemzetségekkel. Ez Giszle sok magzatokat szüle néki, de ezek mind üdőnek előtte meghalának. A többi közett szülé a Szent Emre herceget is. De ez is meghala.
És a Szent István király és a Giszle királynéasszony nagy ajitatosságban és szentségben élének egymással, és sok egyházakat, püspekségeket, káptalanokat, egyházi rendeket és kalastromokat és hospitályokat szörzének és épütének szerinszerte az országba, és minden kazdagságokat költének a templomoknak, oltároknak és képeknek ékesítésére. És számtalan sok kazdagságokat költének szép és jeles oltáröltözetekre, jeles drága papöltözetekre, és misemondó szörszámokra, drága kelyhekre, györtyatartókra, keresztekre és öröklékre etc.
Jeruzsálemben is egy igen nagy kalastramot épüttötett, és sok jövedelmeket szörzett annak, hogy a barátok ott színetlen a Krisztus koporsójánál szolgálnák az istent. Rómában is Szent Istvánnak egy templomot épüté, és káptalont szörze mellé, melyben tizenkét kananok mindenkoron szolgálna. És hospitált szörze mellette, melybe szállanának a magyar szarándakok minden füzetés nélkül. És az esztergomi egyházhoz, püspekséghöz, káptalanhoz szántalan jószágot, kéncset és mindenféle ékességet ada; kiváltképpen prépostságot, káptalant és kalastromokat szörze, és drága pénzzel épüte Székesfeírvárott, nagy templomokkal és sok jószágot ada hozzá, és szántalan sok ékességekkel megékesíté azokat. Oly kazsulát, avagy miseruhát csináltata oda a Bódogasszony templomában, hogy csak a perémekben köres-környül hetven gira finum arany vala, szántalan sok drágakövekkel etc.
Minden éjjel ő maga, csak másodmagával kiment nagy zsák pénzekkel, és úgy osztogatá azokat a szegényeknek. És kiváltképpen való papokat tartott egynyíhányat, kik csak alamizsnaosztogatók voltanak. Konstancinápolyban is egy nagy templomot épüttötett, és egy nagy hospitált mellette.
Minekutána kedig Szent Giszle, az ő felesége megholt volna, sok üdő múlva esmét megházasula, és feleségül hoza magának esmét egy Giszle nevő asszonyt, mely leánya vala Gwilhelmusnak, a burgundiai hercegnek. De ez nem az előbbeli Giszle vala, hanem kövély és haragos asszonyállat, kinek csak ez világi dolgok kellnek vala.
Több hadi is voltanak Szent István királynak, melyekben megjelentötte az isten láthatóképpen, hogy kedvében volna őnéki e szent fejedelem. Mert a Duna mellett való kegyetlen bessusok titkony tanácskozának az erdéliekre. Ezt az Isten megjelenté a Szent István királynak; és postán bekülde egy követet Erdélben, ki megkiáltaná mindenfelé az ellenségnek bejövetelét az országra, hogy a falubelieket intené, hogy minden marhájokat behordanák a körített várasokban és az egyéb erősségekbe. És úgy lőn. Mikoron a kegyetlen ellenség beszáguldott volna Erdélbe, ürösen találá mind a falukat, és ki kelleték pironkodni az országból.
Mikoron írnának Krisztus urunknak születése után 1002., támada nagy hada Szent István királynak az Gyula kapitánnyal Erdélben, ki távoli való bátyja vala néki. Mert Gyula kapitán pogány kegyetlen ember vala, és igen bánja vala az öccsének, a királynak dolgait, hogy a keresztyéni hitre állott, és megkeresztelkedett volna; és egynyíhányszor erősen feddődett vala a királlyal érötte. Annak utána fegyverre is kapa, hogy avval megoltalmazná a pogánságot, és hogy visszahajthatná a keresztyén magyarokat a pogány bálványozásra. És azért az erdéli hegyeken általmenvén, minduntalan gyötri vala a magyarországiakat, dúlván és kóborlván őket minden kegyetlenséggel.
Az jámbor és istenfélő király nem akara örömest támadni az ő vére ellen: követeket bocsáta ez okáért Gyulához Erdélbe, és ezek által könyörge Gyula bátyjának, és inté őtet igen gyakorta, hogy elhadná a scythiai vadságot és kegyetlenséget, és hogy megesmerné az igaz Istent, és az üdvözítő úr Jézus Krisztust. De minden ügyeközeti heában lőn. Ez okáért őnéki is fegyverhöz kelleték nyúlni, hogy erővel megenyhítené az ő Gyula bátyját.
És mikoron a király nagy népet egybegyűtett volna, beindula Erdélybe és kevés üdeig meghajtá az egész Erdélységet. Végre megfogá a Gyula kapitányt mind feleségestől, és két fiával, és elvivé véle Magyarországba.
És akkoron hajtatának mindnyájan az erdélbeli nemzetek a római keresztyénségre: de némelyek ugyan őmagok adják vala magokat a hit alá. És Szent István király talála sok aranyat és ezüstet az ő bátyjának, az Gyulának palotáiban, és tárházaiban; mely nagy kéncset nagy kegyetlenséggel gyűjtett vala magának. És e kéncsből épülé meg Szent István a feirvári egyházat. Annak utána Gyula az ő feleségével akaratjok ellen lőnek római keresztyének. És mikoron megkeresztelködtenek volna mind gyermekestől, annak utána szabadon bocsátá a király őket és nagy böcsületbe tartá őket.
Annak utána a bolgárok jövének Erdélbe rablani. És a király nagy néppel beméne Bolgárországba és megvíva a bolgárokkal és megveré őket. Az ő királyok is, az Kea, elvesze az viadalban. És felette igen nagy kazdagságot hoza ki onnét. És ott Havaselvö földben fejedelmül hagyá az vén Zoltánt, az ő anyjának öccsét.
Nem sok esztendő múlva betegségbe esék a király. És miérthogy immár minden magzati és a Szent Emre herceg is megholtanak vala, és az ő unokái és atyjafiai, avagy az ő vér szerént való rokoni közül nem vala senki, ki őtet halálának utána követhetné a királyi méltóságban; miérthogy ezt is megértötte vala, hogy az ő magyari e szándékba volnának, hogy az ő halála után mindjárást az római keresztyénséget el akarnák hadni és hogy a scythiai bálványozásra akarnának érni, igen kezde ezen bánkódni, annyira, hogy a nagy bánatból egyik betegségből a másikba esnék. És a fájdalomban is essék annyira, hogy lábán nem állhatna.
Ebből ez okáért merészséget vőnek magának a magyarok, és az urak közül négyen egybeeskövének a király ellen, hogy meg akarnák ölni őtet, és halála után a magyarokat a scythiai bálványozásba hozatni. És mikoron az egyik estve a garádicson felorozkodott volna a királyi palotába, ahol a király fekszik vala, és még világot nem gyújtottanak volna: kiesék azonközbe a ruha alól a mezítelen tőr a földre, és nagyot zördüle. Mindjárt meg kezdé a király kérdeni: micsoda zöregne oly igen ott? És odaszólítá az árulót és erősen kezdé megkérdeni: micsoda volna szándékja? Ez kedig mindjárt megijedvén, leesék előtte, és nagy sírással és könyörgéssel kegyelmet kezde kérni fejének. És a király megértvén tőle az árultatást, megkegyelmeze néki és elbocsátá. Annak utána megfogatá a több árulókat, és mikoron azok megvallották volna az ő vétkeket, megbünteté őket törvénnyel.
És mikoron az hideglelés reá jutott volna és napról napra gonoszbbá lönne az ő betegsége: elhívatá hozzája a püspekeket, és mind az urakat, és hosszú beszéddel szóla nékik e két dologról: Előszer más királynak választásáról, másodszor a római keresztyénségbe való megmaradásáról. És nagy szorgalmatossággal arra inté őket, hogy a keresztyénségben állhatatoson megmaradván, szeretnék egymást, és békességben maradnának egymással és hogy mindenbe ártatlanul élnének, és elhadnák a sok kóborlást, és az erőszaktétölt, és hogy békességet tartanának mind a szomszédságbeliekkel és hogy a fejedelmek parancsolatjának engednének.
Mikoron írnának Krisztus urunknak születésének utána 1034, Nagy-Bódogasszony napján, esmét mind behívatá a püspekeket, és az urakat; és mikoron misét mondottanak volna előtte, esmét megszólítá, és inté őket minden jókra, és monda:
„Én az Magyarországot ajánlottam még régen a Szűz Mária asszonyunknak, és azt választottam patrónának a magyaroknak, és az ő nevére verettem a magyaroknak pénzét. Ez okáért állhatatos szűvel szolgáljatok mindnyájan asszonyunknak. És ha valami veszedelem akarna jőni reátok, ő az ő palástjával befedezi és megoltalmazza a Magyarországot: mert ő Patrona Hungariae.”
És miérthogy ezt kívánja vala, hogy a királyi méltóság megmaradna az ő vérénél: ez okáért mindjárást elküldé postán az Egruti Budát Nyitrában, hogy elhozná onnét az Vazult, Mihálynak, az ő atyja öccsének fiát, mert fogva küldette vala azt Nyitrába az ő vásottságáért, és ott tartatja vala a fogságban, hogy azt még éltében magyari királynak szörzené.
Mikoron kedig Giszla, a felesége, ezt megértötte volna, elől elküldé Sebust, Budának a fiát, Nyitrába, és meghagyá néki, hogy a király nevével oda menne, és kivájná az Vazulnak mind a két szömét, és annak utána fekete ónat olvasztana, és azt töltené mind a két fülébe; és hogy Sebus annak utána elfutna Csehországba. Mert a Giszla nem akará az Vazulnak királyi létét, hanem kíváná a Pétert királlyá lönni, ki német vala, és a Szent István király húgának fia, a Gwilelmus hercegtől.
Mikoron Buda jutott volna másodnapon Nyitrába, tehát szöm nélkül és süketen találá az Vazult, és felvévén őtet, a királyhoz hozá. Mikoron meglátta volna Vazult a király, igen kezde sírni. Annak utána mindjárást hozzá hívatá az ő atyja öccsének, Mihálynak unokáit, Vazulnak bátyjának, és kopasz Lászlónak fiait, Andrást, Bélát és Leventát: és meghagyá ezeknek, hogy hamar elfutnának Lengyelországba és Csehországba, és hogy megoltalmaznák magokat: mert én, úgy monda, halálra beteg vagyok, és bosszút nem állhatok az ellenségeken, és a királyné asszont vissza nem vonhatom az ő gonosz szándékából. Megértvén ezt az ifjak, engedelmesek lőnek a királyi parancsolatnak; és mindjárást titkon elrándulának Lengyelországban.
Annak utána mindjárást behívatván a püspekeket és az urakat, és üdvösséges dolgokat eleikben adván, őközettek kimúlék ez világból, mikoron magyari király volt volna harminchét esztendeig. És az ő temetésére mind eljövének a főnépek, nemcsak Magyarországból és Erdélyből, hanem mind a szomszéd országokból is, és nagy tisztességgel vivék az királynak testét Székesfeírvárra, és ott eltemeték azt az ő szép templomában, melyet ő rakatott vala, igen szép koporsóban.
Mikoron annak utána László, az ő unokája, magyar király lött volna, ez sok pénzt, drága ajándékokat külde Rómába a pápának; úgy külde a pápa búlcsús leveleket Magyarországban, és kivéteté a Szent István testét, és ereklét csinála belőle: és úgy írá be az ő nevét a szentek közükben és innepet szörze néki. Így nevezik ez üdőtől fogva a magyarok ezt a királyt Szent István királynak, és nagy ajitatossággal megillik a római keresztyének az ő napját.
Az ő halálának utána nagy csodák és veszedelmek lőnek, mert sok városok és faluk megégének, földindulások is lőnek; két napot is látának az égbe; nagy drágaság és merigyhalál is követközék, és sok hadak miatt igen megnyomorodék az ország.
*
Csak alig végezte el a László királynak temetését, a papok, püspekek és urak egybegyűlvén, választának királlyá ezt az Andrást egyenlő akaratból, és megkoronázák azt Székesfejérvárott. Feleséget vén magának a nemes német nemzetből, Gertrudot, kiből sok magzatjokat nemze: Bélát, Kálmánt, Andrást és Erzsébetet: ez vala a Szent Erzsébet.
Lőn azonközbe, hogy a római pápa az ő búlcsújával sok keresztyén fejedelmeket fellezesztene, kik elmennének, hogy visszavennék Jeruzsálemet, és megszabadítanák a Krisztus koporsóját a pogánoktól. És azok közükbe főhadnaggyá választá a magyari András királyt.
Mikoron ez okáért András király bement volna Konstancinápolba, ott kelletik néki egy üdeig mulatni, méglen a több társai is oda gyűlének.
Hatta vala kedig az András király helytartóul országában egy jeles férfiút, Bánk bán nevőt, ki az Baruknak nemzetségéből való vala, hogy az bírna addig mind az egész országgal, és mindenekre gondot viselne. Ennek hívsége alá ajánlá a királné asszont is minden ő udvarával.
Azonközbe juta Németországból a királné asszonnak öccse, hogy vigasztalná a nénjét, miérthogy távol vala az ura. Vala kedig az Bánk bánnak a felesége éjjel nappal a királné asszonnál, ki igen szép szömély vala, és igen jámbor; és ezért nyájaskodik vala a királné asszon igen örömest véle. Ezt igen kezdé a királné asszonnak az öccse szeretni, annyira, hogy meghal vala miatta. A királné asszon megérté ezt: de kedveze az öccsének, és minden nap azért egymással nyájaskodnak vala, és egy asztalnál esznek vala: némelykort is szólnak vala csak ketten egymással. Annak utána behívá a királné asszon az Bánk bán feleségét egy rejtek házban, és ott lőn a királné asszon öccse is: azonközbe a királné asszon kijöve a házból, és csak ketten maradának a házban. Mikoron az jámbor Bánk bánnak a felesége sokáig megoltalmazta volna beszédekkel az ő jámborságát, végre a királnéasszonnak öccse erőszakot tőn rajta.
Elhallgatá szegény a gonoszságot. De mikoron egynyíhány nap múlva az Bánk bán játszadozni akarna a feleségével, sírni kezde, és monda néki: ne nyúlj hozzám, minem feleségedhöz nyúlsz, hanem egy büdes kurvához; meglásd immár, ha avval akarsz tisztátalankodni. Engemet királné asszon mellé adtál: de ez engemet az öccsének ejtett csalárdságával; ihol vagyok szerelmes uram! vagy megversz, vagy megölsz: szabad vagy véle; mert erőszakot tött rajtam.
Bánk bán nagy bánatba és igen nagy haragba esék: de mindazonáltal vigasztalni kezdé feleségét, mert igen sír vala; és igen kéré az asszont, hogy veszteg lönne, és senkinek nem szólna semmit: ő akarna mind a kettőért bosszút állani.
Semmiképpen e szörnyű bosszúságot nem tűrheté Bánk bán: hanem másodnapon beméne a királné asszony házába, mintha szólni akarna véle, és kirántá a hegyes tőrt, és avval általüté a királné asszont. És a véres hegyes tőrrel kijöve, és mondá az udvarbelieknek:
– Az Gertrud megcsalta feleségemet, és az öccsének hajtotta, hogy erőszakot művelt rajta: ám megölém érette: még ma egynyíhány úrral a mü felséges urunk után indulok Konstancinápolba: ám önmagam kezébe megyek: tegyen ő törvényt felőlem.
Ezt hallván az udvarbeliek, mindnyájan lecsendesedének. És mindjárt társaságot mellé vévén, hamarsággal beméne Konstancinápolba. És mikoron a király eleibe ment volna, monda:
– Felséges király! te vagy az én bírám, és felperesem is. Tehozzád jöttem, mert tudom, hogy igaz bíró vagy; ezért nem akartam futásra venni dolgomat: hanem a te igaz ítéletedből vagy élni, vagy halni akarok. Ihol felséges uram, az véres tőr, mellyel megöltem az Gertrudot. Ha méltatlan cseleködtem, ugyan evvel ölj meg mindjárást; de ha méltán haragudtam és megöltem őtet: könyörgek felségednek, hogy példa legyen minden népeknek, ments meg engemet, hogy tessék minden előtt, hogy nem heába hoztam ide fejemet az te igaz ítéleted eleibe: ihol vagyok.
A király mind meghallgatá az Bánk bánnak beszédit nagy állhatatossággal, és ingyen semmiben nem változék meg az orcája; és monda:
– Bánk bán! bízom én a te hívségedben. Ha a dolog úgy vagyon, amint megbeszéled: tehát térj hamar vissza az országba, és híven eljárj a te tisztedben, melyet reád bíztam. Ez a mű szent hadunkat nem kell megkéselnünk semmi törvéntétellel: mikoron visszatérek Magyarországban, akkoron törvént teszek felőled.
És ezt mondván, visszabocsátá az embert; ő maga kedig elindítá a sereget a tengerre, hogy általmenne vélek.
Mikoron általmentek volna a tengeren, ott nagy sok viadalok volt a pogánokkal, melyekben az András király igen diadalmos volt. De végre megfüzeték a rómaiak ott a baknak az árát, és csodaképpen szaladának vissza a tengeren esmét Európában, mely lőn, mikoron írnának Krisztus urunknak születése után 1221.
Mikoron kedig András király visszajöve Magyarországba, sok ereklét hoza véle, tudniaillik: Szent István mártírnak a fejét, Szent Margit asszonnak fejét, Szent Tamásnak jobb kezét, Szent Bertalannak is az jobb kezét. Esmét az Áron pap vesszejének az egyik ágát, és az egyik nagy kő vedret, melyben Krisztus urunk az vizet borrá változtatta, és nagy sok egyéb ereklyéket.
Mikoron kedig hazajött volna András király, nagy csendességben és békességben találá az egész országot. És másodnapon mindjárást törvényt üle. És mikoron Bánk bán megbizonyította volna a megholt királné asszonnak vétkét: a király olyan szentenciát monda ki, hogy méltán megöletett a királyné asszon, és mentséget ada az Bánk bánnak.
Annak utána feleségül adá az ő leányát, az Erzsébet asszont, ki igen jámbor és szent szűz vala, a thuringiai landgraffnak, egy jeles és igen jámbor fejedelemnek. Ez az Erzsébet igen jámbor és szent asszon vala, és mondhatatlan igen szereti vala a szegényeket. Mikoron egyszer egy igen szép aranyas feszületet hoztanak volna eleibe, hogy ő is csodálna olyan szép művet, monda ő:
– Elég szép műv, de tudatlanok voltanak, kik ezt csinálták és csináltatták: mert jobb lött volna, hogy az ezüstöt és az aranyat a szegényeknek adták volna, és hogy Krisztus urunkat szűvekbe foglalták volna.
Bizony drága vallás lőn ez. Meghala nagy szegénységben, mikoron írnak vala Krisztus urunknak születése után 1231.
Mikoron András király meghallotta volna az ő halálát, igen nagy bánatba esék, miérthogy az ő leányának jámborságát úgy nem becsüllette volna, mint kellett volna, és hogy olyan nagy szegénységben hatta volna őtet. És éle még négy esztendővel annak utána, és meghala az ő királyi birodalomnak harmincötödik esztendejében, mikoron írnának Krisztus urunknak születése után 1235. Az ő fiai nagy tisztességgel eltemeték őtet Egresen, az ő kalastromában.
*
Itt e helyen szólanom kell az Hunyadi Jánosnak eredetiről, és nemzetségéről: nem az Bonfinius mesternek írása szerént, hanem az igaz história szerént, melyet hallottuk azoktól, kiknek atyjok szolgálta régen az Hunyadi Jánost, és sok ütközetekben forgattanak véle. Mert az olasz Bonfinius kedvesködni akarván Mátyás királynak, a rómaiaktól hozá alá az ő eredetit, és olaszt csinál belőle; de a dolog nem úgy vagyon: hanem mint ebben ez írásban megtalálod írván, így higyjed az históriát igaznak lönni.
Mikoron Krisztus urunknak születése után írnának ezerháromszázkilencvenkettőben, és magyari király vala az Zsigmond, az brandeburgi herceg, ki az Mária királyné asszonyt, az ördönges Lajos királynak leányát vette vala feleségül, kiről a magyari királyság reá szállott vala: vala akkoron az havaselvő vajdaság a magyar korona alatt, miképpen az Moldova vajdaság is. Hogy kedig az havaselvő vajda megholt vala, marada utána két fia, egyiknek Dán, a másiknak Mircse vala neve: és ezek ketten együtt bírják vala az országot. Üdő múlván hasonlás lőn közettek, és egymás ellen kezdének támadni. Az Dán vajda eszét elvesztvén, török császárhoz külde, és ahhoz ragaszkodék, és népet kére tőle az ő atyjafia Mircse ellen. Amurát a török császár örüle néki, és gyorsan nagy erőt bocsáta néki segítségül. Látván az öccse Mircse, hogy oly hatalmas erővel volna, megijede tőle, és kiszekék az országból, és Magyarországba jöve, és feljöve Budára Zsigmond királyhoz. Ott szép ajándékokat mutata be a királynak, és lábaihoz esvén, erősen könyörge néki: hogy ő felsége hamar látna havaselvő földhez: mert az ő atyjafia Dán törökhöz adta volna magát.
Hallván ezt Zsigmond király, elámélkodék rajta, és monda Mircsének: ha igaz ez a hír, igen jól tötted, hogy feljöttél ide hozzám. Monda Mircse:
– Felséges király! nincs külemben.
És a király megérte mindeneket rönddel az Mircsétől. Annak utána mindjárt népet kezde gyűteni, és elkészíté az ő seregét. És Budáról kiindulván, Magyarországon általméne, és beméne Erdélybe. Mikoron az Isztrigy mellett, Déván felől, táborba szállott volna, ott mulata egy üdeig, méglen az erdélyi vajda felvönné az ő népét, és az alföldi hősek utána érköznének. Mikoron egy jó üdeig ott mulatott volna, eluná az özvegységet, és a komornyik inasokkal szólani kezde az a föld felől: minémű föld volna? szép nép volna-é rajta? kiváltképpen ha valami szép asszoni állatokat és leányokat láttanak volna ott a környékben valahol?
Mondának az inasok: hogy szép szömélyeket láttanak volna, kiváltképpen egy igen szép leánt láttanak volna, egy gazdag bojérnél, kinek mása nem volna messze földen. Zsigmond király érette bocsátá az inasokat. Mikoron elhozták volna a leánt, és a királlyal szömbe állana estve, monda a királynak:
– Felséges uram! én nemes leán vagyok, az Morzsinai nemzetből való: ha velem közesülni akarsz, együld megterhesülek tőled: mint lönne annak utána magamnak és az én magzatomnak dolga? Erre legyen Felségednek előszer fő gondja.
Monda Zsigmond király:
– Ha megterhesülsz tőlem, gondom leszen reád, és szép jószágot adok tenéked és magzatodnak, nemzetségedet is jobban megnemesítem, és nagyobb méltóságra viszem.
És hittel megígéré ezt néki, és keze adásával is megerősíté.
Egynyíhány nap múlva elindítá a népet, és beméne Havaselvő földébe. És ott szömbe víva Zsigmond király az oláhokkal és törökekkel, és győzedelmes lőn ellenek, és mind Nikápolig el-beméne: és megvévé Nikápolt, és mind elpusztítá azt. Visszajövén annak utána, esmét Erdélyen általméne, és esmét megszálla az Isztrigy mellett, szinte az előbbi helyen. Esmét elküldé az inasokat az Morzsinai szép leánzóért. És monda néki e leány:
– Felséges uram! amitől félek vala, szinte az esett rajtam: mert terhébe estem tőled. Az istenért is kérem Felségedet, ne hagyj immár, mert igen nagy nyavalyába leszek. Vajki nehéz ügyem leszen.
A király mindjárt számlálni kezdé az üdőt, tehát majd négy holnapja vala, hogy véle közesült vala. És ujjából kivoná az egyik gyűrőt, és adá azt a Morzsinainak, és monda néki:
– Semmit ne félj: ezt tartsad jegyül. Evvel megoltalmazhatod magadat mindenek ellen. Cédulát is adok. Azonközbe várj istentől.
És reggel bőv költséget ada néki, és úgy bocsátá haza. Annak utána megindítá az ő népét, és Magyarországon általmenvén, felméne Budára.
Vala ott az üdőben egy havaselvő bojér, kinek Vojk Buthi vala neve. Ez kiszekett vala Havaselvő földéből a nagy egyenetlenségért. Avval közlé dolgát a szép Morzsinai. Az látván az ő szépségét és kazdagságát, házastársul vévé az Morzsinait. Azonközbe Mircse vajda elhívatá az Vojk Buthit, hogy haza jőne, és megígéré néki minden jószágát. Felvévé Vojk Buthi az ő szép feleségét, és hazaméne véle Havaselvő földébe, és ott lakának egymással. Nem sok üdő múlva leesék a szép Morzsinai, és igen szép fiat szüle Buthinak. És megkeresztelvén azt, Jankulának nevezék őtet. És nagy gondot visele reá az anya, és szépen nevelé azt, mint Zsigmond király meghatta vala néki.
Üdő múlva; mikoron Zsigmond király esmét bement volna hadával Havaselvő földbe, hogy vína a törökek ellen: az Morzsinai felvévé a gyermeket az Jankulát, és beméne a királyhoz, és eleibe tévé a gyermeket, és a cédulával a gyűrőt. Látván a király a cédulát és az gyűrőt, igen kezde örülni az Jankulának. És meghagyá az asszonnak, hogy üdő múlva felhozná a gyermeket Budára: ott mindenekről jó választ adna néki. Mert gondját akarná rólok viselni: melyen nemcsak ők, hanem minden nemzetek örülnének.
Mikoron Zsigmond király minden dolgait elvégezte volna, oda visszatére, és haza méne Budára. Üdővel meghala az ura Morzsinainak, és kijöve az ő szép fiával az Jankulával, esmét az ő bátyjaihoz Erdélbe, és ott lakák nálok. Üdő múlva az asszony monda az bátyjának, az Morzsinai Gáspárnak:
– Szerető bátyám! e gyermekkel ennékem utam volna, mert fel kellene mennem Budára, de nem tudom, mint mehessek: kérlek édes bátyám, jere velem: kérlek vigy oda, mert netalántán te sem bánod.
Monda a bátyja:
– Jó húgom! igen messze a Buda: mi patvart járnál te ott?
Monda az asszon:
– Vagy messze, vagy nem messze: de ennékem fel kell mennem. Ha eljősz velem, nagy hasznot tész a kis Jankulának, sőt az egész nemzetünknek.
Hallván ezt a Morzsinai Gáspár, elámélkodék rajta, és monda:
– Hadd haladjon a dolog valamennyére: ím gondolkodom felőle. Meglássuk.
Egynyíhány nap múlva az asszony mosni készül vala: és letötte vala az Jankulát a földre, hogy ott hallgatna és játszodnék a porba. És igen erősen kezde a gyermek ott sírni. Az asszony odaméne, és a Zsigmond király gyűrőjét adá a Jankula kezében, hogy avval játszódnék, és veszteg hallgatna. Mikoron egy jó üdeig játszott volna Jankula az gyűrővel, és ott hallgatna a porban, egy holló meglátá a fáról a szép és fénes gyűrőt az gyermek kezébe, és odaröpülvén, kikapá a gyermek kezéből a gyűrőt, és felvivé azt a fára. Az Jankula hertelen igen kezde kiáltani. Az anya elhagyá a szapponozást, és elfutamék a gyermekhöz: tehát nincs a gyűrő. Feltekéntvén a fára, tehát az holló orrába fénlik, és ott praktikál rajta. Elijede az asszony, és mindjárást a bátyjához futamék, és nagy zokogással megbeszélé néki, mint járt volna, és monda:
– Szerelmes bátyám! meggyünk? Az átkozott holló elkezdi minden szerencsénket elveszteni. Mert orrában vagyon a Zsigmond király gyűrője, melyet jegyül ada ennékem, midőn megművelém az ő akaratját. Ha az gonosz holló elviszi a gyűrőt, nem fogja a király megállani az ő ígéretit, melyet ennékem tött. Bizony a gyűrő nélkül soha nem merek a király elejbe körülni, sem merem a szegény Jankula dolgát előtte említeni. Jaj! jaj! hova legyek?
Morzsinai is elijedvén, megragadá íjét s tegzét, és elméne az húgával. Íme tehát a holló ott vagyon a fán, és praktikál az orrával a gyűrővel. És mindjárást egy nyíllal hozzá aránza: de a nagy hertelenkedésbe hibát tőn, és nem találá az hollót. Más nyilat vén, és avval mellybe lövé az hollót, hogy aláesék mind gyűrőstől, és nagy örömbe lőnek mindketten.
Morzsinai Gáspár ez okáért megértvén az húgától a Zsigmond királynak minden dolgát, felvévé a húgát az Jankulával egyetembe, és felvivé őket Budára. Egy napon, midőn a király alájött volna ebéd után az vár piacára, és ott mórálna; az Morzsinai az Jankulával oda járulván, a királynak nyújtá a cédulát és a gyűrőt, és monda:
– Felséges uram! lásd meg ezeket, kérlek. Felséges uram, megemléközzél a te ígéretedről, és ne utáld meg szegény fejemet, és fiadat. Könyörülj, felséges uram! a szegény nemzetemen is.
Zsigmond király pirulván egy kevéssé, mindjárt az Jankulának kezde mosolgani. Azután visszaadá néki a gyűrőt, és monda:
– Jól tötted, hogy feljöttél, és hogy felhoztad a gyermeket. Gondodat viselem. Úrrá teszem az Jankulát, nemzetedet is felemelem.
És a király mindjárt hívá Bán Ferencet, és meghagyá néki:
– Ezeket vidd ki jó szállásra, és viselj gondot reájok. Meglásd, hogy minden elegek legyen: ne hagyjad felejtenem az ő ügyeket: juttasd eszembe, hogy olykoron örömmel bocsássam őket haza Erdélbe.
Bán Ferenc kiméne vélek, és általvivé őket Pestté egy polgárnak házához, és ott minden nap jól tartá őket, mintha minden nap menyekezőben laknának. És a király gyakorta általhozatja vala a kis Jankulát Budára, és csak magának lövén, játszodozik vala véle. És mikoron visszabocsátja vala, nagy sok szép gyűrőket fűze a nyakára, és arany láncokkal övedzi vala be, és nagy erszény arany forintokat függeszte nyakába, és úgy bocsátja vala vissza.
Egy hónap múlva Bán Ferenc látá, hogy igen jó kedvő volna a király, és monda néki:
– Felséges uram! üdő volna a kis Jankulát jó válasszal visszabocsátani. Meghigyje felséged, amint én arányozhatok hozzá, ha élhet Jankula, igen nagy ember leszen benne.
A király mindjárt megajándékozá őtet Hunyaddal, Déván feljül, és a környüle való jószággal. És mindjárt megpecsételé az leveleket önnön szekretummal, és parancsolatot íra az erdéli vajdának, hogy beiktatnák őtet abban, és hogy megoltalmazná őket mindenek ellen. A hollót kedig, kinek egy arany gyűrő volna orrába, azt adá címerül az Jankulának, és az egész Morzsinai nemzetnek. És a Morzsinai nemzetnek szép jószágot ada az Hátszegben. Az asszonyt kedig nagy somma arany forintokkal, és egy hatlovú kóllyával megajándékozá. Amellett úti költséget is bőven ada nékik. És annak utána úgy bocsátá őket nagy örömmel be Erdélybe.
Haza jővén, mind elfoglalák az jószágokat, és úgy lakék a szép Morzsinai az ő fiával Hunyadon, és ott felnöve az Jankula: onnét nevezteték annak utána Hunyadi Jánosnak. Az anyja is ott kezel Hunyadhoz hala meg, és eltemetve vagyon egy faluba, kinek Telek neve, ha jól megemléközem felőle. Nem neveltetett fel Pesten, az anyja sem holt Pesten. Hanem így vagyon az igaz história, amint megírtam.
Minekutána az Jankula felhuzakodott volna, és immár szép ifiú volna, előszer a Csákiakhoz adta magát, és azokat szolgálta: és ezeknél kezdette legelőszer is az ő emberségét megmutatni. A Csákiaktól elbúcsúzván, a csanádi püspekhöz akadott, és azt szolgálta. Onnét elszakadván, az zágrábi püspeket szolgálta tizenkét lóval. Onnét jutott annak utána Magyarországba egy vitézlő nagy úr alá: onnét híredék ki az ő neve Magyarországba az ő nagy vitézségeért, hogy a királynak is esmeretségbe juta.
Mikoron annak utána Zsigmond király beméne Olaszországba: úgy méne Hunyadi János is be véle. Olaszországban álla az Filephöz, az mediolánomi herceghöz, és azt nagy emberséggel szolgálá egynyíhány esztendeig egynyíhány lóval. Annak utána visszajöve esmét Magyarországban, és az Alfölden vitézködék a jeles hősek közett a törökek ellen. Egyszer az ő társaival ott felkele és beméne Mysiába és ott feldúlának egy görög kalagor kalastromot, és igen drága kéncset hozának abból vissza. Ott nyére Hunyadi János nagy sok drága dolgokat, köveket, és sok arany szörszámokat.
Mikoron Zsigmond király felméne Németországba, Hunyadi János is igen szépen felékesíté magát nagy szép és drága öltezetekkel, és együtt felméne a királlyal. És mikoron egy jó üdeig oda mulatott volna, és ott jeles emberségeket cseleködett volna, híres és dicsíretes névvel visszajöve Magyarországba. Azután hadi tisztekben szépen, eszesen és jámborul kezdé magát viselni, annyira, hogy mindenütt és mindeneknél igen jó híre kezde lönni.
Annak utána Hunyadon egy igen szép várat épüte. És az Gerébek nemzetségéből hoza feleséget magának, az Erzsébet asszont, az nagy Szilágy Mihálynak ides szép húgát. Abból kedig két fiat nemze. Hunyadon szülé az Erzsébet asszony a nagyobbikat, az Hunyadi Lászlót, ki annak utána az uraknak árultatásából Budán méltatlan és kegyetlenül elvesze, amint annak utána megmondjuk. Egynyíhány esztendő múlva úgy szülé a küsebbiket, az Mátyást, ki annak utána felséges, sőt legfelségesb magyari király lőn. Szülé kedig ezt a Mátyást Kolosvárott Erdélben, mikoron írnának Krisztus urunknak születése után 1443. bőjt második havának huszonhetedik napján, reggel három órakort.
Mert az Erzsébet asszony akkor Kolosvárott szállott vala, jövén Szilágyból, egy szőlőműves kazdag embernél, ki lakik vala az Óvárba, egyenest arcól, mikoron bemennek az Óvárban, egy kőházban. És az ember szász vala. Annál marada szálláson az Erzsébet asszony a szülésnek utána egynyíhány esztendeig. És ott vitték a fiát, Mátyást, legelőször is az oskolába. Hogy annak utána magyari királlyá lőn Mátyás, nagyon megajándékozá a gazdát, és jeles szabadsággal meglátogatá. Mostan is az vas ajtókon és az vas táblákon rajta vagyon az Mátyás király címere, az arany gyűrős holló. És örök emléközetre megajándékozá az várast is igen nagy és jeles privilégiommal és szabadsággal, melynek a drága levele most is ugyan volna: hogy minden kolosvári ember egy-egy kalangyától kihányja a két-két kévét a dézmába, és az ő gabonáját felrakja az ő akaratja szerént, és haza vigye, ott hagyván a dézmát; szüretbe kedig kádba töltse a sajtóknál a szőlő alatt az ő dézmáját, és ki-ki mind haza vigye az ő mustját: hallhatatlan nagy szabadság. De evvel akarta a felséges Mátyás király az ő hazáját felékesíteni. Mert nem minden bokorban terem olyan felséges és híres-neves fejedelem. De ezt a szabadságot megrontá amaz Papozlár, a Csáki Mihály, ki az János király fiának fő kancelláriusa vala, az ő királyának nevével. De az soha nem műveli vala: hanem a Csáki ördegi nagy irigysége a jámbor polgárok ellen. Mátyás király, úgy tetszik, hogy adhatót ada, mert övé volt a dézma. Ha adhatót nem adta: miért maradnak helyekben az ő egyéb donációi, melyeket a nemeseknek etc. adott? De így jár ez: egyiknek bűn, másiknak nem bűn. Elkölt Buda is tőlünk etc.
Mikoron ez okáért az Hunyadi János olyan híres és neves ember lött volna, a király néki adá az erdéli vajdaságot, melyet annak utána holtig bíra nagy emberséggel és jámborsággal, amint annak utána meghalljuk. És úgy kelle a neve, hogy mindenkoron csak János vajdának nevezék. És az hunyadi várat és várast Vajdahunyadjának. Bírá ez okáért az vajdaságot egynyíhány esztendőig nagy dicsírettel, és mindenképpen megoltalmazá az országot mind a törökek ellen és mind az egyéb ellenségek ellen, amint annak utána meghalljuk.
*
Mikoron ez okáért írnának Krisztus urunknak születése után 1456., Sz. Iván, havának 12-ik napján feljöve török császár és megszállá Nándorfejérvárát, és Mahomet császár két táborba osztá az ő népét: egyiket a Száva mellé helyhezteté, a másikat a Duna mellé, melyben ő maga vala. A másikban lőn az ázsiai basa. Az ő tábora környül nagy árkot ásata, és töltést nagyot tétete: arra állatá mind környül az álgyúkat, hogy ne árthatnának a magyarok néki, ha ki kezdenének csatázni. A köz hadakozó népnek sokaságát az váras környül való mezőre szállítá, kik mind betölték az egész mezőt. A Dunát és a Szávát mind betölté kedig hajókkal, és úgy szállá meg köreskörnyül az várast, hogy senki se be, se ki nem mehete. Hozott kedig vala sok rezet véle a tövéken, és abból mindjárt nagy barom álgyúkat öntete: mert nem akara vélek azelőtt az úton bajlódni a szoros és nehéz utakon. És mindjárást sáncokat hányata az váras környül, és azokba vontatá a nagy barom álgyúkat, és úgy kezdé a bástyákat és tornyokat törnyi éjjel nappal, hogy a várasbelieknek semmi nyugodalmok nem lehete.
Kövül vala kedig akkoron Hunyadi és Capisztrános, mikoron az várast megszállották vala. Hallván ez okáért, mindjárást megtölték a hajókat keresztesekkel és alábocsátkozának egyenest a Dunán. Hallván ezt Mahomet császár, mindjárást felindítá az ő vízi erejét ellenek, hogy ne bocsátnák őket be az várasnak oltalmazására. Egyberoppona ez okáért a két vízi erő, és erős viadal lőn közettek. Végre Hunyadi beszekellék a császárnak egyik hajójába: ezt látván a több keresztyének, utána szekellének, és erősen ölik vala a törökeket, és vízbe szektetik vala: a földről is nagy segítségül lőnek a fegyveresek, kik egy négyszegű nagy seregben alászállanak vala. Olyan nagy vérontás lőn ott, hogy az egész Duna merő vérrel foly vala. De miérthogy az víz is üti vala a keresztyéneket alá a törökekre, ezért megtolták a törökeket, és meggyőzik vala őket, és sok hajókat fogák meg a keresztyének az alászállásba, és azokat megdúlván, elsüllyesztik vala azokat. A többi törökek mellé futának.
Mikoron Hunyadi megverte és elűzte volna a vízi erőt, az várashoz közelgete, és megnyitván azt, beméne, és megtölté az várast néppel, hadi szörszámokkal, és éléssel; és kihozá a sebeseket és a betegeket belőle és az új diadalommal megvidámítá és megújítá az várasbelieket. És neki állatá a Capisztránost, ki az hadakozókat megbátorítá predikációjában az várasnak megoltalmazására.
Meghallván Mahomet császár, hogy megverték volna az ő vízi erejét, monda:
– No, hadd járjon: ha szinte kárt vallottunk, azért úgy leszen, mint én akarom.
És elkülde, és mind felgyújtá a megmaradott hajókat, és kegyetlen szűvvel kezde az várasnak vítatásához. Mikoron az atyjának baráti megmondották volna néki: hogy azelőtt való üdőkben az atyja Amurátes hét holnapig vítatta volna az várast, de heába: az Mahomet császár erősen szidja vala atyját, és nagyon kérkeszik vala, hogy a tizenöt napnak előtte meg akarná ezt az várast vönni. Az ázsiai basa is hízelködik vala Mahometnek, és monda: hogy ugyan megvehetné. Mert ha Konstancinápolt meg tudta vönni: ez nem volna erősb annál, a magyarok is nem tudnák feljebb ezt oltalmazni, hogynem mint a görögek Konstancinápolt, és több erősségeket; annak felette avval is kérkedik vala, hogy immár sok tornyok készen ledőltenek volna, és sok helyen az várasnak körítése egyenes volna a földdel etc.
Hallván ezt az Mahomet császár, elhívé magát; és mindjárást parancsolá, hogy az egész nép készülne másodnapra az ostromnak, és ezt eltekéllé őmagába, hogy addig nem akarna szünni az ostromtól, méglen megvönné Nándorfejérvárat. És seregét sok részre osztá, és parancsolá, hogy mikoron az egyik rész elfáradna, a másik mindjárást helyébe állana: hogy eképpen meg ne szűnnék soha az ostrom; hogy eképpen nyughatatlanok lönnének a keresztyének belől, és teljességgel mind elfáradnának.
Másodnapon ez okáért, mely Kisasszon havának hatodik napja vala, estve, midőn a nap elkezde nyuganni, a törökek ostromnak menének. Mert immár letörték vala a bástyákat, és a bástyákról letörett kövek majd mind megtöltették vala az árkot, és gyakor helyen a várasnak körítése egyenes vala a földdel. Belől a keresztyének vitézül ellene támadának a törökeknek. Capistrános János egy feszületet kezében hordozván, erősen inti és vigasztalja vala a kereszteseket, és ígéri vala nékik az Istennek segítségét. Erős és véres viadalok lőnek a törésekben mind a két féltől. És nagy zöngés vala a dobszók, és sok trombitaszóktól, és égben hallik vala az ő nagy kiáltások. Hunyadi János az ő cselekedetiben igen szorgalmatos vala. Valahol látja vala a keresztyéneknek romlását, oda siet vala segítségre. Erősen biztatja vala mindenfelé az vívásban, és a lankodókat bátorítja és erősíti vala, az vitéz vívókat kedig igen dicséri vala, és eképpen szűvet ád vala nékik. És gyakorta esmét rendbe szörzi vala a sereget, és új néppel megújítja vala őket. Őmaga kedig az ő hőseivel gyakorta a sűrő ellenségek közükbe esék, és a töréstől visszavágja vala őket, méglen utána megnyugovának a többi népek. Egynyíhányszor, mikoron a törökek ugyan nagy sűrőséggel beestenek volna az várasba a töréseken, mindjárt Hunyadi az ő csoport hőseivel reájok rohanván, esmét kivágja vala őket a töréseken.
Viszontag Mahomet császár is hátul néki vágja vala az ő népét: némelyeknek nagy ajándékokat ígére, az hátra mászkálókat kedig szablyával ütegetvén, esmét az viadalba kergeté. És nagyon kiált vala: Ezennel, úgy monda, megvésszük az várast: mert ott benn vadnak immár némelyek a törökekbe etc. Ekképpen nagy vérontással vívának sokáig az töréseken egymással.
Mikoron ekképpen mindkét felől megkoncolnák egymást: Mahomet egy ravaszságot gondola, és mindjárást nagy sereget indíta az ostromnak. És meghagyá nékik, hogy erősen vínának, és meglátnák, ha megvehetnék az várast: ha meg nem vehetnék azt, tehát visszafutnának hertelen, hogy ezt látván a keresztyének, mindjárt utánok sietnének. Úgy körülnének hamarsággal a lovagos törökek hátok megé, hogy kinn rekednének a keresztyének, és mind elvesznének, mind elől, s mind hátol. Az új sereg nagy sűrőséggel egyszersmind a törésekre siete, és nagy viadallyal betolonga az várasba mind a piacig. És szinte ott a piacon újonnan támadának a keresztyének ellen, és erősen vívának vélek. És a törökek a zászlókat fel kezdék tönni a piacon, és arra sietének, hogy a tornyokból levetnék a király zászlóit, de a magyarok mindenütt visszaverik vala őket.
Látván Hunyadi János az várasnak nagy veszedelmét, mindjárt melléje vévé Szilágyi Mihályt, az ő felesége bátyját, és Kanizsai Lászlót, Rozgoni Sebestyént és az urakat, kirohana vélek az várból a törökekre a piacon, és víni kezde vélek, és megindítá őket, és kiűzé őket az várasból. A keresztesek látván az Istennek jelenvaló segétségét, megbátorkodának, és az várasból is kimenvén, erősen vágják vala a törökeket. És Mahomet úgy tetteté, ha futni akarna az ő népével. A keresztesek hátul utána sietének, örülvén a diadalomnak, és jöttek vala immár az ázsiai basának táboraiglan, mely a Száva-parton vala. Capistránus János látván a toromból a töröknek ravaszságát, erősen kiált vala a kereszteseknek visszatérni. De a nagy zörgésbe a keresztesek nem hallhatják vala a Capistránusnak kiáltását, és felgyújták a basa táborát; Mahomet megvonta vala magát az álgyúk mellé az erősségbe. Látván ez okáért, hogy a basa táborát felgyújtották volna, utánok indítá a lovagokat, hogy elejeket vennék, és ne bocsátanák őket vissza az várasba. Vala kedig szinte estve immár.
Mikoron látta volna Hunyadi János, hogy az Mahomet császár elhatta volna az álgyúnál való erősséget, és hogy az álgyúk pusztán állanának, kiesék az ő társaival az várasból, és megvövé az erősséget, és szegeket vere az gyútólyukokba, némelyeket kedig a törökekre fordíta. Azonközbe Capistrános visszahívá a kereszteseket, kik után jöve az Mahomet császár, látván, hogy megvötték volna az álgyúk erősségét. És mindjárást immár sötűtkort néki nódítá a törökeket, hogy visszavönnék az erősséget. És azok kisüték az aránzott álgyúkat a törökekbe, és nagy romlást művelének bennek. És az ostromlásban egy magyar kilöve egy mérges nyillal kézíjből, és avval mellyébe találá az Mahomet császárt. És Mahomet megijedvén, mindjárt visszatéríté az sereget a végső táborba.
Miért kedig hogy éjjel vala, Hunyadi János nem tolhatá be az álgyúkat az várasba, hanem vas szegekkel mind bevereté a gyútólyukokat, és kiméne az erősségből, felgyújtván azokat, és bejöve nagy örömmel az várasba. Elhatalmazék kedig az Mahomet a sebén méreg, és az esze elvesze miatta, fekszik és úgy vala holtelevenen a táborba. Látván ezt a basák, felragadák őtet, és nagy sietséggel vivék be őtet Zsarnóba, hogy Nándorfejérvár alatt való táborban ne halna meg, és az egész seregnek veszedelme történnék belőle. Mikorán Zsarnóban egy üdeig feküdt volna, megjöve esmét az esze, és nézni kezde, és kérdeni kezdé: Hol volna? Felelének a basák: Zsarnóba vagy. Megkérdé mindjárást: Mint lött volna vége az ostromnak? Felelének a basák: Odavesze az ázsiai basa, és majd mind a főfő törökek. A seregnek is nagyobb része mind odaveszett. Az Kurkutoa is, az jancsároknak hadnagya, odaveszett az ostromba. Az ellenség kedig mind megvette az erősségeket a táborban. Az álgyúk is mind oda vadnak a sáncba. Hallván ezt a Mahomet császár, igen meg kezde fohászkodni, és mérget kapa, és azt akarja vala megönni. De a basák megfogák a kezét, és nem engedék. És megijede, és felgyújtá a tábort, és elkezde futni. Így szabadula meg az Istennek nagy hatalmából az Nándorfejérvár a megszállásnak negyvenhatodik napján, mikoron írnának Krisztus urunknak születésének utána 1456. Sok nép holt vala mindkét felé: de a törökek közül sokkal többen, mert negyvenezeren vesztenek vala, mert huszonnégy egész óráig tartott vala az röttenetes ostrom.
Mikoron eképpen Nándorfejérvár megszabadult vala, Hunyadi János teljességgel elfáradott vala. És e nagy nyughatatlanságból esék egy igen forró hideglelésbe, melynek miatta kevés napig mind megemésztődék. Az doktoroknak orvassága kedig mind heába lőn. Azt adák ez okáért őnéki tanácsul, hogy változtatná az éget. És úgy indula az ő barátival Zömlinbe, hogy ott valami új égből megújítaná az ő testét. Mind a két fia ott véle vala, és egyéb sok baráti Capistrános Jánossal egyetembe. Mikoron meg nem állana az ő forrósága, hanem színetlen megemésztené őtet: az orvosok kétségbe esének az élete felől. És Capistrános inteni kezdé őtet: miérthogy ez az Istennek jó akaratja volna, hogy ki akarná őtet e nyavalyás életből vinni az örök bódogságra; hogy gondolkodnék az ő testamentoma felől, és hogy rendelne mindeneket jó és szép renddel, és hogy lelkére is gondot viselne, mint jámbor keresztyén ember.
Hallván ezt Hunyadi János, mosolygani kezde, és dicséri vala Capistránosnak tanácsát, de megjelenté azt, hogy mindeneket még azelőtt elrendelte volna. Mert, úgy monda, bolond embernek alítom ezt, ki az ő testamentomnak dolgait halasztja az ő utolsó üdőre, holott nem tudja, mikoron eljő az ő utolsó órája. Jobb az, hogy minden szömpillantásban előttünk legyen. Ez okáért, Capistránus atyám! ne véld azt, hogy ezeket mind ez mai órára halasztottam legyen; régen megcsináltam az én testamentomot. Nem hattam azt az én fiaimnak, hogy ők gondot viseljenek az én lelkemről: önmagamnak volt erre gondom. Adtam szegényeknek még azelőtt, amit adhattam. Ám egynyíhány egyházat is épütöttem. De az én szükséges költségem az állhatatos hit, és a nagy reménség, ahol véremnek sokságát is ontottam ki mellette nagy sok sebekből. Elég nyavalyákat és nyomorúságokat szenvedtem mellette. Megjelöntötte a kegyelmes isten, hogy velem akar lönni: mert ennyi sok veszedelmekben mind velem volt, és el nem hagyott. Mostan immár ő szent felsége nyugodalmot akar adni a szegény Hunyadinak, hogy tovább ne kénlódjék ez nyavalyás világban. Örömest többet szolgáltam volna: de hiszem, hogy az én édes uram, az úr Jézus Krisztus, ezekkel megelégszik. Tudom, hogy ő engemet el nem hágy: mert mindenkoron az ő nevében viseltem magamat, és hadakoztam etc.
Tovább, tü szerelmes fiaim, és barátim, ne legyen tünéktek nehéz, hogy megmeneködem ez világi sok nyavalyáktól: itt minden dolgok elmúlandók, itt nem állandó semmi: semmi bizonyos jó sincsen itt, csak árnyékok mindenek. Eleget és felette is hadakoztunk ittigyen, a mü hadakozásunknak az jutalmát a másvilágon várjuk, holott az örökké maradandó jók vadnak. Ha eszeteknél lesztek, és a meghalandó embereknek szerelme meg nem csal, és meg nem háborít tüteket, inkább kezditek irigykedni az én szerencsémre, minthogy könyörülnétek azon. Az hatalmas és igen kegyelmes hadnagy, kinek neve alatt hadakoztam, megkönyörült az ő régi szolgájának nyomorúságin, mostan immár meg akar nyugatni, és az ő régi ígéreti szerént meg akarja immár füzetni az én jutalmimat. Ez okáért ne legyen tünéktek nehéz az én szükséges elmenésem, hanem nagy békességgel tűrjétek azt el. Ha valami kedves dolgot ennékem akartok művelni az én elmenésembe, szerelmes fiaim, a tü atyátoknak nyomdékit kövessétek, a tü atyátoknak jóságival tusakodjatok, és az ő dücsőségével. Meglássátok, hogyha azt elérhetitek, amihöz én nem férkezhettem az én halálomnak miatta.
El ne hagyjátok a törökek ellen való hadakozást, hanem inkább véghöz vigyétek. Ezt ítéljétek erősnek, állandónak, és dücsőségesnek lönni, ami megtartja és megerősíti a tisztességet, és az istenes voltat, és úgy tartsátok, hogy az igen kellemetes az Istennek. Állhatatosok legyetek az igaz hitbe, és az isteni szolgálatba, és ami éntőlem nem lehetett, tü oltsátok ki a török nevet, és azt a dücsőséget megnyerjétek magatoknak. Ez leszen nagy tisztességtekre. Erre kérlek kedig főképpen, hogy tunyaságból ne rutítsátok meg a tü atyátoknak nevét. Néked hagyom ezt legelőszer, szerelmes Mátyásom! mert te vagy küsebb üdejű, és tereád néz ez, és a te természetednek jó hajlásából előszer várom és reménlem azt. Mostan ez okáért tüteket mindnyájan ajánlom az Istennek, és megemléközzetek az Hunyadiról. Isten legyen teveled is Capistrános atyám! könyöregj, kérlek tégedet, a mü üdvösségünkért. És miérthogy egy hadnagy alatt hadakoztunk, siess utánom, hogy te is megvehessed együtt velem a zsoldot.
Mikoron ezeket megmondotta volna, megapolá az ő fiait, és megáldá őket, és ajánlá azokat az ő barátinak, kik sírván környüle állnak vala, és mindeneknek jobb kezét adá. És kéré őket, hogy vinnék őtet a közel való Bódogasszony egyházába. És mikoron a szentséget veendő volna, áhitatossággal imádkozék, és úgy engesztelé az Istent, és annakutána mindjárást meghala. Meghala kedig, mikoron írnának Krisztus urunknak születése után 1456. szent Mihály havának tizedik napján. Az testet, mint meghatta vala, bevivék Erdélybe, és eltemeték őtet Gyulafejérvárott az monostorba, melyet őmaga fondálta vala, nagy tisztességgel.
Szép férfiú vala, közép hosszúságú, nagy fejű, fodor és fénes gesztenő színű hajú, nagy szömű, kegyes teküntetű, szép orcája sárga szép színre hajolván, és kegyes és tisztességes ábrázatú, széles vállú, és inas kezű, bátor szűvű, és erős testű. Bódog férfiú vala, ki miképpen hogy nagy tisztességgel viselé az ő életét: azonképpen meg is hala nagy dücsőségbe. Hogy éle ez világban, mindenkor megoltalmazza vala Magyarországot minden veszedelemtől. Mikoron ez okáért az ő halála kihíredett volna, az egész ország siratja vala őtet, minden rendbeli emberek mint édes atyjokat.
Mikoron Mahomet császár meghallotta volna az Hunyadi Jánosnak halálát, mindjárást lesüté a fejét, és a földet kezdé nézni sokáig. Annak utána sírni kezde, és monda: Világ kezdetitől fogva ennek mása nem volt a fejedelmek közett. Nem győzek eleget bánkódni rajta, hogy immár soha bosszút nem állhatok rajta a nagy szöméremért, kit rajtam művelt, és a nagy kárért, melyet tött ennékem.
Az ő halálát sok jelek mutatták meg annak előtte. Mert azelőtt egy üstekes csillag támada az égbe, és marada vagy harminc napig etc. E lőn a vége az jámbor vitéz Hunyadi Jánosnak, Magyarország gubernátorának.
Vala kedig Hunyadi Mátyás csak tizenhét esztendős, mikoron királlyá választák. Ennek okáért ugyanazon gyűlésbe végezék azt, hogy gubernátora lönne a királynak az ő iffiú voltáért, az országnak nagy gondjaiért. Az okáért az egész gyűlés gubernátorrá választá a király mellé Szilágyi Mihályt, hogy öt esztendeig a gubernátornál volna minden hatalom, és úgy szállana az egész országnak birodalma a királyra. Mert ő is az öt esztendőbe megérnék az ő üdeje szerént. Ekképpen adák ez okáért Szilágyi Mihálynak a gubernátorságot, és őtet rendelék arra, hogy az új királynak behozására gondja lönne.
Szilágyi Mihály, az gubernátor, egy levelet íra, és egy folyó követtől küldé azt a cseh királynak, az Pogyebrádi Györgynek, és abban megjelenté néki, hogy a magyarok királlyá választották volna az Hunyadi Mátyást, és kéri vala őtet, hogy megkészítené őtet, és az végekbe küldené: a saccoláspénzről gondot akarna ő viselni.
Mikoron ez okáért néki hozták volna a cseh királynak Szilágyi levelét, és megolvasta volna azt, Hunyadi Mátyás ott ül vala az asztalnál az vacsorán, majd az utolsó helyét tartván, és a király felhívá őtet, és fő helyre ülteté melléje. Mátyás e szokatlan dolgot látván, igen csodálkozik vala rajta, és nem győze eleget ámélkodni: fél is vala egyfelől, hogy ez valami küsebbségére ne lönne néki végre. Végre megkérdé a királyt, miért cseleködnék vele olyan szokatlan módon? A király monda néki: hogy csak önnék vígan: az vacsora után jó hírt akarna néki mondani. Veszteg hallgata az iffiú, és rakva vala a szűve ámélkodással, reménséggel, emellett félelemmel is, és nem ehetik vala.
Azonközbe Szilágyi Mihály elbocsátá a gyűlést, és az urak mind Budára gyűlének, hogy megvárnák az új királyt. És Szilágyi Mihály beméne a kápolnába, és nagy sírással kiásatá az Hunyadi László testét, hogy az ő húga gyermeke, az új királynak a bátyja ott ne fekennék a gyilkosok és az árulók közett, és vivé őtet be Erdélybe az ő atyja koporsója mellé nagy tisztességgel. És annak utána úgy kezde az Mátyás királynak behozásához nagy hamarsággal. Mert még azon télben, minekelőtte elolvadna a gyég, siete őtet behozni. Mert melléje vévé az Vitézi Jánost, az váradi püspeket, a Székely Tamást, Rozgoni Sebestyént, a Kanizsai Lászlót, és a Pangrácot. Esmét a Szokoly Pétert, és a Csanádi Jánost, ki hadnagya vala a Szilágyi seregének.
És Esztergomnál általmenének a gyégen a Dunán, és felmenének a morvai határba. Az útból gyakorta követeket küldének az cseh királyhoz és kérik vala őtet, hogy jó üdején készülne, és hozná a királyt az határba: és megígérik néki a saccolópénzt.
Azonközbe vacsora után az Pogyebrádi György, a cseh király, mikoron Hunyadi Mátyás olyan csodálkozásba volna, amint odafel megmondottam, a kertbe hívá Hunyadi Mátyást, és ott monda néki:
– Mit adsz ennékem Mátyás, ha nagy jó hírt mondok tenéked, melynek igen örülsz? Megadod-é ennékem, amit tőled kévánok?
Felele Mátyás:
– Mit adhatok, holott fogoly vagyok, nagyobb örömet nem mondhatnál énnekem, mintha megszabadítanál e fogságból. Ezért örökké hálaadó lönnék te felségednek: és mindent adnék, amit adhatnék.
És monda a király néki:
– Üdvözlégy Mátyás, magyari király, üdvözlégy magyaroknak felséges fejedelme, kit csodaképpen választott az Úristen. Mert a magyarok a Rákosra egybegyűlvén, tégedet választottak magyari királynak, nézvén a te atyádnak jámborságát, és az ő sok jótéteményit. Isten volt veled, és csak ő oltalmazott meg.
Ez okáért felséges Mátyás király, kérlek tégedet, kötést tegyünk egymással, és erősítsük azt az én leányommal való új házassággal, és egyenlő tanáccsal és segítségével megoltalmazzuk a két országunkat: mert higyjed, hogy háborúk az embereknek elméi, és némelyek igen tisztességkívánók: a községnek akaratja is igen hajlandó. Ez okáért e mai napon néked ajánlottam az én leányomat, hogy az legyen házastársod: mert méltó is arra, hogy az legyen, és hogy annak általa megerősíttessék müközettünk a kötés, együtt bírjátok az országot nagy szeretetbe. Utólszor, ides fiam Mátyás! ím szabad légy. Isten nagy és kazdag országot adott tenéked: engemet kínáltanak a saccolásban hatvanezer forinttal teérötted, megengedjed, hogy azt elvehessem, hogy abból megtoldhassam a menyeközének nagy költségét. Ím nincsen még három holnapja a László király halálának, és mindkettünket a kegyelmes Isten királlyá tőn; engemet a cseheknek, tégedet a magyaroknak. Nagy csoda dolog ez, nagy hálaadással tartozunk mindketten az Istennek.
Ezeket meghallván Hunyadi Mátyás, mindenekbe engedelmes lőn nagy örömmel a Pogyebrádi Györgynek ő kívánságinak, és igen megköszené néki, és jó hit alatt megígéré néki, hogy mind atévő akarna lönni.
Mátyás király az Beatrix királyné-asszonynak eljövetele után nemcsak az országi törvéneket megváltoztatá, hanem az egész életnek az ő módját mind más állapatra rendelé. Mert azelőtt a magyari királyok a nemesekkel és az urakkal együtt nyájaskodtanak; akkoron bementenek hozzájok, midőn ők akartanak. Gyakorta a királyok vendéglették őket sok asztalokkal, és köztek ültenek együtt. Bemehetnek vala hozzájok minden nyomorultak, és köz kenyérrel élnek vala az vendégek közett, és slejt étkekkel minden pompaság nélkül. A pénzt csak az hadi költségre tartják vala, és az országnak megoltalmazására. A hadakozásban megmutatják vala az ő kazdagságokat. Otthon slejt és hitván házban laknak vala. Minden emberhöz, mind szegény bódogokhoz kegyesek valának. És úgy valának nagy böcsületben mind az egész népnél. Olyan vala előszer Mátyás király is, sőt minden jóságokkal meghaladja vala mind az előtte való királyokat. De mikoron az Beatrix királyné asszony hozzája juta, teljességgel megváltozék, és minden cselekedeti más állapatra szállának. Mert gégeségre és nagy pompára, és mindenbe nagy fényességre kezde űzni, és mindeneket szabni. Épüteni kezde mindjárt nagy palotákat, sok szép asztalokat, és ezekhöz minden szörszámokat, pohárszékeket, ágyas házakat, melyeket mind megírata drága festékekkel, és jó és drága arannyal. A királyné asszony is elvoná őtet az előbbi nyájasságról, és az oroszokkal megállatá a királynak ajtaját, hogy senki be nem mehet vala a királyhoz. Arra vivé az urát, hogy mindenbe megmutatná az ő királyi felséges voltát. Csak ritkán engedé, hogy a király kijöve és audentiát ada a panaszolkodóknak. Ő szörzé, hogy supplicátiókban írná minden ember be az ő szükségét, és úgy vinné azokat be annak utána a kancellárius.
Ugyan Beatrix királyné asszony fogá Mátyás királyt az olasz dolgokra, mind az választételekre, mind ételekre, és italokra. Az híva ki Olaszországból sok jeles és mindenféle művesmestereket drága költségekkel, tudniaillik jeles képírókat, képmetszőket, kőműveseket, képfaragókat, asztalosokat, ötvesöket, jeles rézműveseket, jeles fondálókat, szabókat, ékességcsinálókat, gyöngyfűzőket, szakácsokat, patikárosokat: ezeknek szántalan sok füzetések járt minden holnapra. Ezek csinálák nagy költséggel Budán a királynak a drága kápolnát. Abba hozata Olaszországból, Franciaországból és Németországból jeles discántorokat, kiknek minden holnapra nagy füzetések járt. Esmét jeles orgonásokat, és igen nagy szavó papokat. Hozata annak felette jeles kertészeket, és egyéb földépütőket Olaszországból, és jeles majorokat, kik a baromnál bánnának, és vajat csinálnának, és sajtokat nyomnának az olaszországi és franciaországi mód szerént. Ezekhöz hozata ki csúfokat, táncolókat, mindenféle síposokat, lantosokat, hegedőseket: mert ezekben az Beatrix királyné asszonynak igen nagy kedve és gyönyörűsége vala. És eképpen akara Mátyás király Magyarországból Olaszországot csinálni, és mindenütt kerestete tudós népeket, kik az égi forgáshoz és a csillagoknak járásához tudnak vala, kik az orvosi tudományba jeles doctorok valának, kik jeles philosophusok és törvénytudó doctorok valának. Sőt még ördöngös tudományú mestereket is kerestet vala.
Az magyarok kedig mindezeket igen bánják vala, hogy az országnak kéncsét olyanokra költi vala. Naponként mind panaszolkodának a szántalan nagy költség felől, hogy olyan kennyen elhányja vala az ország pénzét. Másra mondják vala, hogy a régi királyok szörzették volna az országnak jövedelmét. Arról is minden nap panaszolkodának, hogy a király a régi magyaroknak ért erkölcseket elhadná, és hogy a felesége hordozná őtet minden encenbencekre, és testi gyönyörűségekre: és abból lenne, hogy az üdegen nemzetek kitakarítanák az országból mind a pénzt, mind az aranyat.
Annak utána a Buda várának épütéséhöz kezde. Mert csak a Zsigmond királynak palotái és épületi valának valamennyére ékesek. Az hátra nyúló palotákat előszer megépütteté, és felette igen megékesítteté azokat. A Duna felé épütteté a szép és drága kápolnát jeles hangos orgonával. És épüte benne egy keresztelőkövet, duplás szép márvánkőből, és igen szépen megcifráltatá azt, és ezüsttel arannyal felékesíté azt. Abban kedig káptalant szörze. Azon feljül megépütteté a szép librariát avagy könyvtartó házat és abba szörze jeles könyveket, mind deák, mind görög könyveket. Minden esztendőben harmincháromezer arany forintot költe az íródeákokra, kik Görögországban és egyebütt könyveket leírnak vala. És a könyveket bekötteti vala drága kötésekkel selyembe, és szép kék bársonyba, ezüst és aranyos kapcsokkal és boglárokkal.
Az librária előtt épüttete oszlopokra egy szép pógonhajtott piacos épületet, melyből megláthatják vala mind az egész egeknek minden piacát. És délre nézvén jeles palotákat épüttete szép római módra, holott széles és tágas ebédlő házak vadnak, mulatópaloták, és igen szép ágyasházak, szép aranyos boltokkal, kikben szép szenes kémények vadnak, minden szép ékességekkel felékesítve a régi római módok szerént.
Naptámodatra kedig szép boltokat csináltata, alól mindenféle kéncstartó tárházakat, feljül kedig mindenféle vacsoráló szép boltokat, kikben a kerengőkből nagy és széles, és magos garádicsokon mennek vala fel. Ha tovább mégy, külemb-külembféle szobákat csináltata, némelyeket télyi üdőre, némelyeket kedig nyári üdőre valókat. Ezek mellett szép kéményes házakat, rostélyosakat csináltata aranyos rudakkal. És ezek mellett rejtekházakat, kikből nagy mély kamoraszékek mennek vala. És azokban az házakban szép menyezetes és aranyas nyoszolyákat csináltata, és ezüstezett szép és drága székeket. Napnyugatra az előbeli épületet hagyá, és nem épüte azon semmit. Az várnak közepin egy tágas szép piac marada, két szép köreskörnyül való kerengőkkel. És a felsőn, mely az új paloták előtt vagyon, melyből a felső házakba felmennek, vadnak renddel szépen kifaragva az égbeli tizenkét jelek, és be vadnak szép tarkabarka padimentomokkal bepadimentomozva. Alól kedig meleg szobákat és hideg pincéket csináltata. Az egész épületet kedig mind köreskörnyül behéjaztatá körek cserepekkel, melyek külemb-külemb színű mázokkal és képekkel valának bemázolva.
Azoknak kedig az házaknak ellenébe az várpiacon három fegyveres kép áll vala fenn. Kezépben fegyverben áll vala Mátyás király, és paizs és kopja vala kezében, mintha nagyon gondolkodnék őmagába. Jobbra az atyja, Hunyadi gubernátor János áll vala, balra szomorúképpen a bátyja, Hunyadi László áll vala. Kezépben a piacon egy csatornás kút vala, kinek réz vala a közepső kifolyó oszlopa, és a tó környül márvánkövekből vala faragva. A közepső oszlopon az sisakos Pallás áll vala szépen öntvén.
Ez palotás vár előtt, ahol bemennek vala a belső várnak piacára, mondom, a külső várnak piacán, mely sokkal tágasb a belsőnél, két-két érc kép áll vala kétfelől mezítelen, kiknél paizs vala, és egy-egy szekerce, és egy-egy méregető tőr. Azoknak oszlopinak az oldalán az győzedelmek valának megírván. Ott az négyszegű piacon, ahol Zsigmond császárnak nagy palotája vala, kezde Mátyás király tornácokat épüteni, és oldalul egy jeles palotát kezdett vala épüteni. A palotára fel két nagy és széles garádicsot kezdett vala épüteni márvánkövekből, és mellette szép réz györtyatartókat állatott vala fel. És ugyanazon márvánkőből csináltatta vala a palotának mind a két ajtaját, és réz oszlopok támasztják vala az ajtókat, mind elől, mind hától, jeles és nagy művekkel. És szép deák verseket faragtatott vala fel az ajtó felett, melyekben írva vala: hogy ez jeles műv megjelöntené, minémű király volt vala Mátyás király, ki az ő sok és nagy győzedelmi után ez jeles épületeket megcsináltatta, hogy örökké megmaradna az ő híre. Drága mennyezeteket szánt vala a palotának, kiben minden égbeli jegyeket és a planétáknak, és a forgó csillagoknak képei kifaragva volnának: de nem viheté véghöz.
Oda a Zsigmond király piacára egy csatornás kutat csináltata, és nagy mesterséggel, messze a Dunáról, réz és ón csövekben felhozatá az vizet. Három széles és igen szép körengéket épüttete a Zsigmond császár palotái környül, és megékesíté azokat széles és csodálatos grádicsokkal és mennyezetekkel. És a Duna felé szép mulató és móráló házakat csináltata, és könyeklőket a Duna felé; szép és drága ágyasházakat, és íróházakat szép renddel egymás után, mely mind a Dunára hajolnak vala.
Az váron kövül, a völgyben, szép és kies kerteket épüttete. És szép kifaragott oszlopakkal csináltatá a kerteknek a falát, és mindenik oszlopra egy-egy szép réz gyertyatartót csináltata. Ott a kertbe szép nyári házat épüttete, szép kifaragott oszlopokra. Ott előszer mulatóházak valának, annak utána ágyasházak, mind szép kifaragott mennyezetekkel, iratosak, és aranyasak, szép kifaragott ablakokkal, honnét mind környeskörnyül a kertbe nézhetnek. A kertbe renddel ültötve valának kerek gardom módjára; ha valaki bement az egyik úton a fák közett, ott búdosott annak utána, és ki nem jöhet vala belőle. A kert is feljül be vala fedve réz hálóval; és az alatt járnak vala a madarok, szép üdegen földekről hozatott madarok, és az itt valók is. A kert környül is szép lyugasok valának, és környülek szép kerengék, és szép renddel ültötett fák; ezek közett is szép haltartók valának. A lyugasokban szép elegy körék vacsoráló házak valának, toronyszabásók. És ezek környül szép kifaragott karfák valának, és az házak szép kristály ablakúak valának, melyek által kinézhetnek vala mind a kertbe. Azoknak héjazati kedig ezüstes zsendelekkel valának behéjazva.
A Dunán túl is Pest város mellett, szép majort csináltata, szép mulatóhelyekkel és kertekkel. Oda megyen vala mind Mátyás király, mikoron valami nagy gondjai valának. Buda mellett is nem messze, ott is olyan majorhelyt csináltata és amellett csináltata egy igen szép és nagy vadkertet, kiben szép haltartókat ásata, hogy ott ihatnának az vadak. De kicsoda írhatná meg a szántalan nagy épületeket, kiket mindenfelől épüttetett kimondhatatlan nagy költséggel.
Székesfejérvárott az Bódogasszony egyházát kezdé épüteni újonnan. Ha azt az épületet véghöz vihette volna, elcsodálkozott volna az ember rajta. A nagy oltárt új és csoda módon kezdé épüteni, és lábos kápolnára épütette volna azt az atyjának és őmagának temetőhelyekre. Ide hozá az Erzsébet asszonynak az ő anyjának testét, mely nem sok üdővel azelőtt megholt vala.
Visegrád alatt, hol a régi királyoknak fő lakások volt, nagy királyi házakat és palotákat épüttete. Azok mellett szép kerteket, haltartókat, vadkerteket, szép márvánkövekből csináltatott csatornás kutakkal, melyek környül szép réz padimentomok valának. Annak utána épütteté Tata várát, melynek, nem tudom, ha egész Magyarországban mása vagyon. Komáront is igen szépen megépütteté. Hogy Bécset megvötte vala, ott is szépen megépütteté és megékesíté az várat, és szép csatornás kutakat csináltata, szép és igen kies kerteket is épüttete. Abban is töri vala fejét, hogy Trajánus császár módjára kőhidat csináltatna a Dunára. Ki számlálhatná elő az nagy épületeket, melyeket épüttötett az egyházakon, az várasokon, az várokon?
Mikoron immár kedig Mátyás király tíz esztendeig lakott volna Beatrix királyné asszonnyal, egy magzatja sem lőn tőle. Vala kedig egy fiú magzatja egy ágyasától, kinek János vala neve. Arra figyelmeze annak utána mind, hogy azt úgy nevelhetné, hogy utána hagyhatná a királyságba. Igen szereti vala azt a gyermeket. Mert szinte olyan szömű és ábrázatú vala, mint Hunyadi János, Mátyás királynak az atyja. És igen jó feű és elmeű gyermek vala. Igen nagy szorgalmatossággal felnevelteté ezt. Mikoron egynyíhánszor törvényt teszen vala Mátyás király, mellé ülteti vala a székbe jobbra. Úgy cseleködék is, mikoron a császároknak követségeket, és a pápának legátusit meghallgatta, mindenkoron melléje ülteti vala Jánost, az ő fiát. Egynyíhánszor is jeles vendégségeket szörze, és szépen megkészítteté az asztalokat: annak utána valami nyavalyáját költé, és ő képében a fiát ültöté az ő helyébe az asztalhoz: hogy ekképpen megszoknék az királyi méltóságba, és nagy tekéntetbe lönne az urak előtt. A fia kedig, noha még iffiú vala, mindenekben nagy ért erkölcsekkel mutatá magát, mind beszédiben, mind cseleködetiben. És gyakorta könyörge az urakért, és a nemesekért nagy ügyekben, és az atyja soha nem veté meg könyörgését. És ezért is az uraknál nagy kedvébe lőn.
Mikoron immár Budán elvégezte volna a nagy gyűlést, és a törvényekkel megújította volna mind az országot, mindjárást zsoldot kiáltata. És mikoron nagy sereget gyűtett volna, melléje vévé az ő fiát és a Beatrix királyné asszonyt, és elindula, hogy a felső Bécsországot megvennéje. És mikoron Pozsomba ment volna, egynyíhány napig ott veszteg lőn. És onnét elbocsátá a seregnek egyik részét, hogy Sistesdorffot megszállanák, egy szép várast. És nem sok nap múlva megvövék azt, mert meghódolának. És onnét indítván táborát, Lava várast szállá meg, mely a Morva víz mellett vagyon. Ez az váras igen erős vala. Ez okáért kastélyt épüttete a Pozsom felé való kapuja elejbe, és sáncát ásata, és az álgyúkat szegezteté a körítésekre. Annak ellenében is Znám felől ugyanazonképpen cseleködék. Az várra is álgyúkat szegeztete. És a seregnek egy részét az váras alatt hagyá, hogy erősen rontanák meg az várast. Őmaga kedig Morvába siete a gyűlésbe, mely Igláviába leszen vala. Mert ott akar vala újonnan barátságot szörzeni Lászlóval, a cseh királlyal, mert látja vala, hogy szükség volna neki a cseheknek hadakozása, ha az Friderik császárnak erejét le akarná rontani.
Sőt követek jöttenek vala szinte akkoron Mátyás királyhoz, kiket mind oda véle vűn a gyűlésbe. Tudniaillik a neapoli királyét, az ferrariai hercegét etc. Mikoron oda mentenek volna az gyűlésbe, újonnan a két királyok kötést tőnek egymással, és megújítják az előbeli barátságot egymással. És Mátyás király újonnan megajándékozá László királyt egy szép merő fegyverrel, kinek szép gyöngyes sisakja vala, külemb-külemb drága kövekkel befűzve: annak felette egy szép varrással. A Beatrix királyné asszony is megajándékozá őtet szép aranyos keszkenőkkel, és szép leplekkel. Mikoron kedig mindeneket elvégeztenek volna, László király haza méne Csehországba, Mátyás király kedig Lava alá méne a táborba. Akkoron kedig a hadnagyok megtörették vala immár az Lava várasnak körítéseit, és mind néki készültenek vala, hogy ostromoknak mennének, és csak a királyt várják vala meg. Midőn ez okáért a király eljött volna, az várasbeliek frigyet kérnek vala tőle harmadnapig, hogy addig szörzédnének véle a békesség felől. És harmadnapra megadák magokat az várasbeliek a királynak.
Mikoron kedig Lava váras kezébe vala, tovább indítá táborát. Mikoron ez okáért Morva határát elérte volna, méne Mátyás király Známba. Ott hagyván a királyné asszonyt, őmaga a fiával elméne, hogy Réciát megszállaná. Háromféle hada vala akkoron is az ő szokása szerént, magyarok, csehek, és rácok. Ezek kedig mind katanák valának, és huszárok. Három táborral megszállá ez okáért háromfelől az Récia várast, mely igen erős vala. És erősen lőteté azt, és nagy kárt tőn a körítésekben. De a várasbeliek vitézül vívának, és megoltalmazák az várast és gyakorta kiütnek vala, és kárt tesznek vala a király népébe. De végre ők is megadák magokat a királynak.
Onnat elindítá seregét Egburg alá, és azt az várast is megszállá. Azonközbe hírt hozának, hogy a franciai követek jőnének, és nem messze volnának. Mindjárást ez okáért az urakban egynyíhányat elejkbe bocsáta, kik nagy tisztességgel fogadák a követeket. És mikoron szömbe voltanak volna a királlyal, Beatrix királyné asszonyhoz bocsátá őket, hogy ott lönnének addig Récia várasban a több követekkel együtt. Jött vala kedig ezért a franciai követ, hogy kötést tönne Mátyás király közett, és franciai király közett Maximilián ellen, az burgundiai herceg ellen, ki Friderik császár fia vala, ki a franciai királynak fő ellensége vala. Rokonságos vala kedig az francia király az anyjáról Beatrix királyné asszonnyal. És Mátyás király adá sáfárul a követ mellé az Fodor Istvánt, egy jeles víg és nyájas urat, hogy az minden gondját viselné, és vígan tartaná.
Azonközbe Mátyás király erősen megszorítá az Egburg várast, és sok és igen öreg álgyúkat vonata mindenütt a sáncokba, és erősen rontatá mind a körítést, mind a tornyokat. Látván ezt az várasbeliek, megijedének, és esedezni kezdének Mátyás királynak, és igen nehezen nyerhetének kegyelmet magoknak. Mikoron ez okáért kezébe volna az Egburg váras Mátyás királynak, elbocsátá a fegyvereseknek két hadnagyát, Drágfi Bertholdot, és az Móritz Lászlót, hogy elhoznák a királyné asszonyt Egburgba. És mikoron elhozták volna azt, és az várashoz közelgetett volna, a király kiméne elejbe, és az önnen szekerébe felvévé az Beatrix királyné asszonyt, és nagy örömmel mennének együtt be az várasba. És egynyíhány napig ott lőnek az várasban.
Annak utána kiindulának onnét, és menének Bécsországba, és bemenének Klaustronamburg várasba a Dunán túl, és ott szállának a szent Leopold egyháza mellett egy nagy házban. A sereget künn hagyának az hoffstátokban. Annak utána elbocsátá a király a sereget, hogy megvennék valami váraskákat ott nemigen messze. Meghagyá kedig, hogy annak utána mindjárást Újhely alá mennének. Vala kedig egész esztendeje immár, hogy megszállatta vala Újhelyt az Szapolyai István által, az Bika által, Kanizsai László által, és Székely Jakab által. Másodnapon annak utána mind az egész udvar népével elindula Klaustronamburgból, és Bécsbe méne. Mikoron Bécshöz kezdene közelgeni, az Emre nádorispán, és a kéncstartó Orbán, ki akkoron győri püspek vala, és minden rendbéli bécsi polgárokkal kijövének Bécsből elejbe, és nagy tisztességgel fogadák őket, és bevivék az várasban mind az Beatrix királyné asszonnyal egyetembe.
Mikoron Bécsben mulatott volna egy üdeig, és a karácson innepi elmúltanak volna, előszer a király követet választa, kit Franciaországba beküldene. Választá kedig Jánost az váradi püspeket, ki német vala, alávaló nemből való, de jeles és okos ember vala, és Mátyás királynak fő kancelláriusa és tanácsa vala, olomuci püspek is vala. Ezt elbocsátá Mátyás király háromszáz lóval nagy pompával és királyi ékességekkel, hogy leányt szörzene Mátyás király fiának, az Hunyadi János hercegnek a mediolanomi hercegnek húgát; de ezt nem tudja vala az Beatrix királyné asszony. Annak utána, hogy megerősítené a kötést és az atyafiúságot a franciai királlyal; hogy eképpen kétfelől vívának Maximiliánussal, és elvesztenék őtet. Annak utána, hogy a franciai királytól megkérné Szollyabot, az Mahomet török császár fiát; mert az ő atyjafia kiűzte vala őtet Ázsiából és úgy futott vala be Francországba a királyhoz. Ennek a neve alatt akar vala Mátyás király nagy hadat indítani a törökek ellen.
János az váradi püspek elmenvén, szépen véghöz vivé a követséget, de a török császár fiát nem hozhatá véle. Mert a franciai király addig pápához küldötte vala őtet. Ugyan ez üdőbe egri püspekké tövé Mátyás király az Orbán kéncstartót, győri püspekké tevé kedig az Tamás deákot, ki király secretariusa vala.
Annak utána Mátyás király megkérdvén a csillagnézéket, és kik az égü forgásokat tudják vala, kiindulva Bécsből, ott hagyván Beatrix királyné asszonyt mind a több követekkel, és Németújhely alá méne. Mert meghallotta vala, hogy az egész táborbeli nép elfáradott volna alatta, mind lovastól. És háromszáz német kétszáz ökerszekerekkel, éléssel rakottakkal, éjjel bementenek vala Újhelybe, a megszállott várasba. Ezt meghallván Mátyás király, igen megbúsula rajta. Ezért siete igen a táborba.
Mikoron a király a táborba ment volna, jobban kezdé az várast szorítani. Mert a király közel kezdé vetni a sáncokat az várasnak körítéseihöz, és mindenütt istrázsákat állata, hogy semmit nem vihetnek vala be a várasba. És rövid napon éjjel nékinódítá a hadakozókat, és megvévé a Bécs felé való hoffstátot, és felgyútatá azt. Ott sokan veszének a polgárokban. Mikoron ezt az erős hoffstátot elvesztették volna, mely olyan, mint egy erős bástya vala az várasnak, igen megijedének az várasbeliek.
Másodnapon, az hoffstátnak árakjába bevonatá Mátyás király az öreg álgyúkat, és onnét kezdé lőtetni, ugyan az ő kévánsága szerént, az Újhelynek körítését mind éjjel, mind nappal. Végre látá Mátyás király, hogy nem vehetné az várast, hanem csak igen nagy vérontással. Ez okáért elhagyatá a nagy lövést és a nagy vítatást, és erősen megőrzi vala az utakat, hogy semmi élést nem vihetnek vala be. És két egész holnapig megeheszté őket. Azonközbe elfogya Mátyás királynak minden költsége. Hír is jöve, hogy hatalmas nagy segítségek jőne az újhelybelieknek. Úgy kezde annak utána esedezni az Orbán kéncstartónak, hogy ne hadná őtet, hanem az ő hívsége szerént szörzene zsoldpénzt, hogy félbe ne hadná a nagy dolgot nagy szégyennel.
Az Orbán püspek kedig gyűlést tétete Egerben, és ott zsoldot kiáltata. Mindenfelől pénzt és költséget teremte. Az ő püspekségének a jövedelmét mind arra hajtá, kölcsen is kére mindenfelé az ő barátitól. Ekképpen nagy hadat gyűte, és az önnen költségén külde azt a királynak. Költséget is külde mellette, és a király erősen dicsíri vala az Orbán kéncstartót, és halálig mind szereté. Látván kedig az újhelyiek, hogy gyakorta új nép jőne a Mátyás király táborába, gondolkodni kezdének a várasnak megadása felől.
Azonközbe jutának a követek a táborba, kik megjelenték Mátyás királynak titkon, hogy az János, az váradi püspek, elvégezte volna a médiolanomi herceggel a dolgot, az Hunyadi János herceg házassága felől, és hogy az Blanka asszony beadta volna kezét. E követségnek igen örüle Mátyás király. Azonközben megjárák a frigyet az Újhely váras közett. Az újhelyi kapitány megígéré az várast Mátyás királynak, ha háromszáz terhös szekérrel el akarná őtet bocsátani. A király megengedé. Kijöve ez okáért a kapitány az várasból tized magával a királyhoz, és mindeneket ott elvégeze a királlyal és megesküvék a királynak, hogy az harmincadik napjára kezébe akarná adni az Újhely várasát; a király is megesküvék néki.
De hogy heába ott ne henyélködnének, a népnek egy részét egynyíhány hadnagyokkal elküldé Stiriába a Scea váras alá, mely szinte Stiriának kapuja vala. Oda menvén ez okáért az hadnagyok, megszállák az várast, és beszáguldák mind környüle vidéket és mezővárasokat, és a falukat megdúlák és elégeték; és mindjárt megvövék Scea várast. Ott vesze álgyúlövés miatt az jeles Groffnik. Ott fogatá meg Mátyás király az Bánffi Miklóst, de esmet hamar elbocsátá. Azonközbe eljöve a nap, hogy Újhelyt meg kell vala adni. És a király az hadnagyokkal visszaméne a táborba Újhely alá, és onnét elbocsátá Báthori Istvánt, ki csak minap ezer lóval jött vala Erdélyből a királyhoz, hogy Sopronra menne, és onnét a táborba hozná a Hipolitus iffiút, ki Beatrix királyné asszonynak nénje gyermeke vala. És ennek adta vala Mátyás király az esztergomi érsekséget. És arra jött vala be Magyarországba. Mikoron Báthori István elhozta volna azt, a király elejbe méne az urakkal, és nagy tisztességgel befogadá őtet a táborba. És a király igen örüle a Hipolitus ifiúnak.
Mikoron az Újhely várasának megadásának napja megjött volna, ki kezdének a németek költeznyi, és az napon megadák az várast a királynak. A király mindjárást népébe bekülde, és az ő zászlóit feltéteté az körítésbe való tornyokra. És mind az egész sereg, röndekben, bemenének az egyik kapun az várasba, és a másik kapun esmet kijövének a táborban. Annak utána az Beatrix királyné asszony, a követekkel és minden udvarával beméne az várba, és felkészítteté mind az várat, hogy az ő győzedelmes urát Mátyás királyt ékesen befogadhatná.
Harmadnapra annak utána (mert az egeknek szerencsés forgását várta vala meg) őmaga is Mátyás király beméne Újhelybe. És kijövének elejbe nagy processióval mind papok, diákok, mind a polgári rendek, és mennyezet alá fogák a királyt, és az alatt vivék be nagy tisztességgel az várasba. És utána mindjárt jövének az urak, az Hippolitus érsek; annak utána az Orbán püspek és kéncstartó, és Tamás püspek a secretarius. Annak utána az hadnagyok, tudniaillik Báthori István, Szapolyai István, az Bika, a Gere Péter, Gere Mátyás, Drágffi Bertold, Székely Jakab, és Kanizsai László. És az egész nép, minden nemzet az ő nyelvén dicséretet kiáltának az új Mátyás császárnak, és felmagasztalák mindenképpen az ő nevét, és az istentől jó szerencsét és hosszú életet kívánnak vala néki.
És ott lövén egynyíhány napig, vigada Mátyás király az urakkal és minden csendeszséggel lakék az várasban. Senkit nem búsíta az várasban, egy gonosz szót sem ada senkinek, sőt bőv eledelt osztata a megehezett polgároknak.
Ugyanezen esztendőben kötést tőn Mátyás király az Ancon várasbeli polgárokkal. És pecsétet ada nékik, amellett zászlókat is, melyeket viselnének mind vizen, mind földen. És megígéré ezt nékik, hogy valaki megbántaná őket ez királyi zászlók alatt, hogy ő halálos ellensége akarna lönni azoknak. Hogy a római pápa ezt megérté, igen megharagvék érötte, és reájok támada az anconiakra, és arra kényszeríté, hogy feladnák a szövetséget, melyet töttenek vala Mátyás királlyal. Az velencések is reájok támadának, és nem nyugovának, méglen az anconiaiak a király zászlóit beküldék Rómába a pápának. Mert az velencéseknek szövetségek vala a pápával.
Mikoron kedig Mátyás király megvette volna Újhelyt, a császári erős várast, igen megajándékozá a ferrariakat, kik elhozták vala a Hippolitus érseket, és annak utána elbocsátá őket. Azonközben Beatrix királyné asszony megbetegüle, mert negyed napi hideglelésbe esék. Kiindula ez okáért Újhelyből, és Bécsbe méne. Mátyás király kedig ott marada, és a stiriai dolgokat forgatá, és elvégezé ott. Annak utána magának megeskétteté az várast.
Azonközbe új had támada Bécsországba. Mert a Friderik császár szolgái újságot kezdének ott. És Mátyás király népének egy része oda siete, és mindjárást ütközetnek állának és nagy viadal lőn közettök. De végre meggyőzetének a németek, és sokan ott veszének; Fogllyá is sokan esének közülek. Lőn ez az ütközet nem messze a szent Hipolitus várashoz.
Hogy az Friderik császár látá, hogy olyan nagy kárt és küsebbséget vallott volna, álnokságra foga, és titkony kezde praktizálni némely urakkal Mátyás király háta megett, és azokat onszolni kezdé, hogy elszakadnának Mátyás királytól, és ellene támadnának néki. Ugyanazon esztendőben ez okáért Mátyás király ellen támadának némely urak, tudniaillik Victorinus, az Pogyebrádi György, a cseh király fia, és az gróf Wilhelm, Bécsországban némely nagy urak.
Mátyás király ezt megértvén, igen búsula rajta és ezeknek minden jószágokat kapcsiba vette. Both András, az egyik hadnagy, mindjárt Sklavoniába siete foglalni a Victorinus jószágait. Székely Jakab siete a gróf Wilhelmnek jószágainak elfoglalására, melyek Tótországban nem messze Zágrábhoz valának. És ez ott lévén, alá s fel szágulda Stiriába, Karnioliába és Karontországba, és megdúla mindazokat a tartományokat, és elpusztítá őket, és Friderik császárnak sok apró várasit meghóldoltatá Mátyás királynak. Az második esztendőben annak utána a király bécsországi uraktól, kik elhajlottanak vala tőle, minden jószágokat elfoglalá tőlek.
Az Újhely megvételének utána második télben gyűlés lőn Bécsországba szent Hipolitus várasba. És oda menvén Mátyás király, szömbe lőn az Friderik császárnak követivel, és a bajori hercegekkel, és ott a gyűlésbe frigyet szörzének egymással. Akkoron jöve Mátyás királyhoz a mediolanomi püspek sok nemesekkel, hogy megerősítené az újonnan elkezdett házasságot a Blanca menyasszony közett, és az Hunyadi János herceg közett, Mátyás király fia közett, melyet az előtt szörzett vala János, az váradi püspek, mikoron a király követségbe bocsátta volna őtet a mediolanomi herceghöz, és az franci királyhoz. És a király nagy örömmel és tisztességgel fogadá őtet. És mikoron minden dolgait elvégezte volna a követekkel, nagyon megajándékozván, elbocsátá őket. Mert érti vala az eszes fejedelem, hogy nem volna nyomos, mert megterődött vala a nagy sok hadakozásokban, ezért siete megházasítani a fiát még éltében, és ugyan ezért indíta hadat egy sléziai nagyúr ellen, hogy azt meggyőzvén, a fiának bőv országot kezébe adhatna. Luzáciának sem hagya békét, hanem egynyíhányat reá kényszeríte, hogy az ő várasokat pénzen el kelle adniok. Valakik nem akarák jószágokat eladni, azok ellen okot kerese, és hadat indíta ellenek.
Mikoron ez okáért Sléziába had támadott volna, elbocsátá Trincsánt, az cseheknek hadnagyát, és az Arisztus Ferencet a huszárokkal, hogy bemennének a tartományba, és megszállanák egy úrnak igen erős várasát, mert azt költeté vala, hogy az váras elhajlott volna a király hívsége mellől. A nemes úr folyamék László királyhoz Csehországba, és segítséget kívána tőle. László király nem akara segítségül néki lönni, hogy ne látszanék megszegni a régi kötést, melyet tett vala Mátyás királlyal. A nemes úr téstova futamék az urakhoz segítségért. Az urak a köz pénzből segítséget bocsátának néki, hogy az ő társok ne fosztanék meg az ő ősi jószágától. Mikoron erősen megszorították volna a megszállásban az várast, oda siete a segítség, és szömbe szállának az ellenséggel. És mikoron alkalmatosságot vártanak volna, megütkezének vélek; és oly haraggal menének az ellenségre, hogy előszer megtolnák a magyarokat.
Látván ezt az Arisztus, a hadnagy, ki cseh vala, az huszárokkal az erdőbe tarta, és az erdőből a csehek hátok megé kijöve, és hátul és oldalul kezde víni a csehekre. És nagy viadal lőn újonnan, és sokan hullának mindkét felől; de végre a csehek oszlani kezdének, és hátat kezdének adni. Mikoron a magyarok diadalommal visszajöttenek volna a táborba a váras alá, látván az várasbeliek, hogy megverték volna a segítséget, megadák magokat. Ebből a dologból egybeveszének Mátyás király Lászlóval a cseh királlyal. Mátyás Lászlót vádolja vala, hogy a kötés ellen cselekedett volna, segítséget adván az ő ellenségének; László király kedig tagadja vala. De János, az váradi püspek egybehozá esmet a két királyt. És ez vőn sok várasokat az Hunyadi Jánosnak, az Mátyás király fiának a Csehországnak határában, és egész Luzáciában, hogy egész Luzácia majd mind övé lőn.
Azonközbe Mátyás király mind Bécsben lőn majd három egész esztendeig, minekutána Újhelyt megvötte vala. És minekutána a magyarok erősen gyötrötték volna Stiriaországot és Korontországot a nagy sok kóborlásokkal, a fő urak, püspekek, prépostok, és apát urak az Friderik császárnak követeivel Bécsbe jövének, hogy Mátyás királytól frigyet kérnének. És ott az Orbán püspek kéncstartó és a Tamás püspek király secretariusa által frigyet nyerének a királytól, de nagy füzetésért. És mikoron a frigy véghez ment volna, erősen vendéglé őket a király és megajándékozá őket, és úgy bocsátá annak utána őket haza.
Ugyanazon esztendőbe jövének a török császár követi Mátyás királyhoz, hogy megújitanák és megerősítenék a frigyet véle. A lengyel király követi is jövének hozzá, hogy lecsendeszítenék Mátyás királynak haragját, miérthogy a lengyel királynak fiára az Lászlóra, a cseh királyra megharagudott volna. E követekkel küldé Mátyás király vissza az Osváltot a zágrábi püspeket, hogy az ő dolgait elvégezné mindenképpen az lengyel királlyal. A második esztendőbe, mikoron írnának Krisztus urunknak születése után 1489., és elbocsátá a székesfejérvári prépostot, az Domonkost, a lengyel királyhoz.
Ugyanazon esztendőben Bódogasszony havába, mikoron Mátyás király Bécsben volna, nagy mennydörgés és sebes csattogás lőn az égbe. És mindnyájan elijedének, és félteni kezdék a királyt, mert az köszvénybe fekszik vala, és nagy fájdalom kezde reá szállani annyira, hogy annak utána soha lábára nem állhatott. Az ő fő orvos doctora vala Emilius György, egy jeles ember. Mikoron e mellé egy más olasz doctort adtanak volna, ez lankodni kezde az ő szorgalmatosságában. Ebből lőn, hogy napról napra a király jobban kezdene megbetegülni. Ez esztendőben kedig sok követek jövének mindenfelől Mátyás királyhoz, mert oly neve lött vala immár egész ez világban, hogy mindenütt becsülik és félik vala az ő nevét. A magyarok kedig gyakorta követséget bocsátnak vala hozzá, és kérik vala őtet, hogy alá jőne Magyarországba. Mikoron ez okáért a tavasz eljött volna, alá indula Budára. Ott mindjárást hozzá jöve az velencéseknek követe, ki az határoknak igazgatása felől könyöreg vala néki Tótországban. De inkább a követ kímleni jött vala, hogynemmint egyéb dologért. Mert kiment vala az híre Mátyás királynak, hogy az halálhoz közel volna. A török császár követe is szinte akkoron juta Mátyás királyhoz, és békességet kíván tőle, mert bosszút akar vala állani a szoldánon. Még el nem bocsátotta vala a török császár nagy követségét, mikoron eljöve a szoldánnak követe, az jeruzsalembeli patriarcha. Ez által az asszíriai szoldán jeles ajándékokat küldött vala Mátyás királynak, és könyörge néki, hogy egybe társolkodnék az szoldánnal a török császár ellen, és nagy ígéreteket teszem vala Mátyás királynak, hogy együtt fogná véle az hadat a török császár ellen. Mert erősen verte vala meg a töröket a szoldán mind vizen, mind földen Szíriában. Úgy kívánja vala, hogy Mátyás király hátul megkezdené a töröket, ő kedig elől akarna ellene támadni.
Ugyanazon napon meghallgatá az rácoknak követit is a rác deszpotot, és nagy tisztességgel elbocsátá azokat. Ugyanakkoron jövének hozzá a Friderik császárnak követi, az Maximilián római királynak követivel, hogy békességet szörzenének véle, és letönnék az hosszú hadat, mely volt ennyi üdeig közettek. Mikoron kedig ezt meghallotta volna az neapoli király, az Ferdinánd, ő is követet bocsáta Mátyás királyhoz, hogy segítséggel lönne e dologban. Ez okáért kéreté az ő leányát, az Beatrix királyné asszonyt, hogy ő is segítséggel lönne az uránál, hogy az egybekelés véghöz menne a királyok közett. És a követek frigyet tőnek Mátyás királlyal. És gyakorta visszamenének, és esmet a királyhoz jőnek vala. Úgy megajándékozá őket végre Mátyás király, és békével elbocsátá őket. Mind ennyi sok követek közett soha senkit vissza nem bocsáta üresen, hanem szép és jeles ajándékokkal vissza bocsátja vala őket, és mindaddig még nála voltanak, szabad koszton tartotta őket, és minden költségeket ő adta nékik.
Mátyás király követségbe bocsátá Jánost, az váradi püspeket Friderik császárhoz és Maximiliánhoz, az ő fiához, a római királyhoz, kik akkoron Lincbe valának. És külde ajándokba nékik négyszáz hordó bort, négyszáz ökret, jeleseket, és tizenkétezer arany forintot. És meghagyá a követnek, hogy meglátná, ha valamiképpen egybe férhetne vélek, hogy a nagy had leszállana közettek, mert egybe akar vala társolkodni a nagy szoldánnal a törökek ellen. De az Friderik császár mindenbe igen méltatlan cseleködik vala, mert minden jószágát visszakívánja vala Mátyás királytól minden pénz nélkül, sőt azt kívánja vala tőle, hogy a fő embereknek, kik ennyi üdeig az hadban vesztenek vala, mind díjukat letönné. Mátyás király kedig, miérthogy igaz okokból hadat viselt volna, kívánja vala az hadi költséget Friderik császártól, tudniaillik, hétszer való százezer forintot. És ebből lőn, hogy semmiképpen egybe nem férhetének.
Mikoron kedig elmúlt karácson napja, elkészíttete Mátyás király nagy sok szekereket, és arra raká minden kéncsét, és elindítá azokat Bécs felé. Annak utána őmaga is utánok méne. És követségbe bocsátá az Fodor Istvánt, a szeremi püspeket az mediolanomi herceghöz és kéré azt, hogy a menyekezőt az Blanca és az Hunyadi János közett halasztaná az jövendő esztendőre. És az mediolanomi herceg nagy tisztességgel fogadá a Mátyás király követit, és mindeneket az király kívánsága szerént elvégeze véle. És annak utána bevivé a követet az ő tárházaiba, és megmutatá néki minden kéncseit. És úgy jöve a követ annak utána nagy örömmel haza. És Mátyás király a télen mind Bécsbe lövén, mind jeles dolgokban vala foglalatos. Ott bocsátá legelőszer a fiát, az Hunyadi János herceget a turnírba, és ott vitézül öklele fegyverben az urakkal, melynek igen örüle az atyja Mátyás király.
Mikoron elérkezett volna annak utána március, azaz a bőjt második hava, mikoron írnának Krisztus urunknak születésének utána 1490., igen kezde Mátyás király erőtlenülni, és minden teste elkezde szakaszkodni, mert a negyednapi hideglelés gyötri vala őtet. És elbocsátá Jánost, az váradi püspeket, hogy Sléziába menne, és nagy gyűlésnek napját hirdetne, és hogy az urakat mind egybe gyűtené, és traktálna addig vélek, hogy mindnyájan hív szűvvel lönnének Mátyás királyhoz. A király kedig addig Bécsben maradván, nagy dolgokat forgat vala szűvében. És az húsvétnak innepi előtt elbocsátá az Orbán püspeket, hogy Magyarországba menne, és sietne mindenfelé az adót és az ország jövedelmit felszedni; és meghagyá, hogy hamarsággal visszajőne esmet Bécsbe, hogy annak utána együtt menne véle Sléziába a gyűlésre.
Virágvasárnapon készíttötett vala a piacon az várba szép ékességekkel és jeles kárpitokkal helyt, hol lönnének az napi ceremóniák az misemondással egyetembe. És őmaga felöltezteté magát, és szépen megmosdék, és megecsetelteté mind fejét, mind szakállát, és székbe ülvén, alá viteté magát oda a készíttetett helyre. És a sok követek, és a pápa gardinálja, és mind az urak előtte és utána valának, és vidám orcát mutata mindenekhöz. Ott lőn kedig a ceremóniába mind egész hat óráig nagy csendeszséggel. Mikoron a ceremóniának vége lött volna, előhívatá az velenceséknek orátorát elejbe, és avval szólván és őtet megajándékozván, tisztességgel haza bocsátá őtet.
És mikoron bevitette volna magát az házba, kénlódni kezde vagy három óráig, annak utána ebédet akara önni, mikoron királyné asszony megtért volna a szarándokjárásából. Királyné asszony külemb-külembféle sok eledeleket hoza elejbe, és kínálá az urát azokkal, de nem övék benne. Monda, hogy igen kerengene a feje, és hogy a szöme féne elveszne: meghagyá ez okáért, hogy bevinnék őtet az ágyasházba. És mihelyt bevitték volna, megüté őtet a guta. És mindjárást futának az Hunyadi János fiaért, és a Geréb Péter és Geréb Mátyásért, kik húga fiai valának. Annak utána hívaták az urak közül is némelyeket, tudniaillik, az Orbán püspeket, a Tamás püspeket a secretáriust és a Szapolyai Istvánt, ki az várasnak főkapitánya vala, és Báthori Istvánt, az erdélyi vajdát, és egyebeket az urak közül. És mindnyájan környüle állván, nézik vala a királyt, hogy erősen kénlódik vala, de egyet sem szólhata. És mindnyájan megrémülének; mert egyebet nem szólhata, hanem csak nagy óhajtással mondja vala: Vaj, vaj, és Jézus, Jézus. És senki nem mere néki szólni, avagy valamit néki mondani, avagy őtet valamivel kínálni.
Királyné asszony csak egyedül veszédik vala környüle, és felfeszíti vala a száját néki, és valami leves állatokat bocsát vala néki szájába. Fejében is piszkál vala, haját is vonogatja vala, karjait is és lábait szorítja vala, hogyha valamiképpen szólalhatna. Fülében is kiált vala, a szömeit is nyitogatja vala és mindeneket cseleköszik vala. Az orvos doctoroktól is tanácsot kérd vala; de mindheába. Viszontag a király egyet sem szólala, hanem gyakorta erősen sóhajt vala. Gyakorta is erősen rív vala, és úgy küszkedik vala az halállal. Az urak erősen fohászkodnak és sírnak vala nemcsak az ő esetiért, hanem hogy oly hertelen leesett volna, és semmi tanóságot nem adott volna nékik a királyi birodalom felől. Mert féltik vala mind magokat, mind az országot.
Mikoron ez okáért Mátyás király éjten éjszaka eképpen veszédett volna, hajnalba elhagyá őtet a nagy fájdalom, és meg kezde csendeszedni, és elszúnyodék valamennyére. Annak utána esmet juta a fájdalom reá, és esmet kezde kénlódni. És a kénlódásban tétova tekint vala, hol a fiára, hol a királyné asszonyra, és mozgatá a száját, és örömest szól vala, de nem lehete. Így veszédék mind napestig. Beatrix királyné asszony váltig kérdé: Mit akar felséged? Mit kéván? Ezt akarja-e? De egyet sem szólhata. Mikoron kedig keddre jutott volna, és eleget immár fohászkodott volna, mintha kegyelmet kévánna az Istentől, délnek előtte hét és nyolc óra kezett kimúlék ez világból. Lőn kedig e drága fejedelemnek halála, mikoron írnának Krisztus urunknak születése után 1490., kedden a nagyhétben, amint mondám, délnek előtte hét és nyolc óra közett, mikoron negyvenhét esztendős volna.
Másodnapon felöltezék őtet szépen királyi módra, és fejébe tövék a királyi koronát, és kitévék a nagy palotának a közepire, hogy minden ember megláthatná őtet. Egynyíhány nap múlva zsellyébe tövék a testet, és beszurkozák azt mindenfelől, és hajóba tövék azt, és mellé adák a fő Aladárt és Bodó Gáspárt, és meghagyák azoknak, hogy elvinnék azt Székesfejérvárrá. És Beatrix királyné asszony az urakat mindnyájan behívatá az várba és előttek jajgatni és siratni kezdé az urát, az Mátyás királyt. És az urak mind zokogva siratják vala ővéle egyetembe, kiváltképpen akkoron, mikoron meglátták volna, mit cseleködik vala Hunyadi János herceg, Mátyás királynak a fia.
Mert az urak előtt elméne, és térdre esék Beatrix királyné asszony előtt, és sírva könyörge néki mondván:
– Felséges anyám! Nem akarlak úgy tartanyi, mint mostohát, hanem mint édesanyámat. Könyörgek tefelségednek, hogy könyörülj rajtam, légy oltalmom ennékem, ne hagyj megnyomorodnom az én nagy árva voltomban, mint ezt megígérte tefelséged a szegény atyámnak. Tarts meg engemet, felséges anyám, mint édesfiadat.
Az urak is mindnyájan ezen könyöregnek vala királyné asszonynak az Hunyadi János hercegért.
És hogy valami zenebona ne támadna az országban a királynak halálaért, megesküvének az urak mindnyájan a királyné asszonynak és az Hunyadi János hercegnek kezére, hogy mindenbe engedelmesek akarnának nékik lönni, mint szinte Mátyás királynak. És királyné asszony meghallgatván az János hercegnek könyörgését, megapolá őtet, és ezt ígéré néki, hogy úgy akarná őtet tartani mindéltig, mint ides fiát, és hogy mindenben az ő előmenetét akarná keresni. És annak utána az urakra fordula, és őmagát, az Hunyadi János herceggel egyetembe ajánlá az uraknak és annak utána igen megköszöné nékik az ő engedelmes voltokat és igen megígéré magát nékik, és mind az egész országnak. És annak utána beméne az ágyasházba.
Annak utána királyné asszony és mind az urak bízák a kéncset az Hunyadi herceg Jánosra, melyet négyszázezer forintra intézik vala. És az atyja még éltébe kezébe bízta vala mind az jeles országbeli erősségeket, és az ő kezére megesküdtette vala mind az udvarbírákat, mind a kapitányokat, és mind a porkolábokat, hogy őnéki hívek, szinte mint őmagának Mátyás királynak, akarnának lönni. Az urak közül is sokan megesküdtek vala Mátyás királynak, hogy halálának utána senkit nem akarnának királlyá választani, hanem csak az ő fiát, az Hunyadi János herceget. Hogy kedig valami csalárkodás ne lönne az országban a pecsétekkel, királyné asszony előtt és mind az egész tanács előtt eltörék a király pecséteit. A leveleket annak utána csak királyné asszony pecsétli vala, és egynyíhány urak.
A királynak halála után harmadnapra János is, az váradi püspek megjöve Moráviából és Sléziából. Ez kedig felette igen megsiratá a királyt. És előszer temetü ceremóniát szörze királyné asszony, az urakkal Bécsbe Szent Istvánba igen nagy pompával.
Hatodnapon Mátyás királynak halála után, tűz támada ki Bécsből, és az várasnak nagy része mind megége. Ha az hadakozók az oltásra nem siettenek volna, mind az egész váras elégett volna. Királyné asszony Bécsbe hagyá kapitányul a Szapolyai Istvánt, ki harminc esztendeig főhadnagy lött vala az Mátyás király seregébe; őmaga kedig mind az urakkal a Dunára üle, és alájöve Budára ötven hajókkal. És a budai várat akkoron bírja vala Ráskai Balázs, ki megesküdött vala Mátyás királynak, hogy hív akarna lönni az Hunyadi herceg Jánosnak. Bebocsátá ez okáért királyné asszonyt és Hunyadi János herceget a budai várba és mindeneket az ő esküvése szerént az Hunyadi herceg Jánosnak kezébe bocsátá. De herceg János esmet mindeneket ő kezébe bocsáta, és a tisztet esmet reája bízá; annak utána úgy kezdének tanácskozni a királynak eltemetése felől. És hagyák Budán királyné asszont, hogy el ne veszne a nagy sírásban; de az urak mindnyájan az Hunyadi herceg Jánossal Székesfejérvárra menének gyászruhákban, az orátorok is mindnyájan követék őket. Szent Márk evangelista napján lőn a temetés. Megnyiták kedig a zsellyét, hogy minden ember megláthatja vala a királynak ábrázatját; és koronát adának fejébe, és minden királyi ékességeket rakának reá, a királyi pálcát, az országnak keresztes almáját, arany tőrt, sarkantyait; és tizenkét vitéz merő fegyverben méne előtte, és ezek viszik vala előtte a sok diadalmos zászlókat, és úgy vivék a testet az Bódogasszony egyházába. Kétfelől és előtte és utána valának mind a nagy urak és nemesek. De szinte a zsellye után megyen vala a fia, az Hunyadi János herceg, jobbfelől mellette a pápa követe, egy gardinál megyen vala, balfelől kedig az Hippolytus, az esztergomi érsek.
Mikoron az Bódogasszony egyházába bementenek volna, kezépben letövék a testet, és a vitézek mind lehagyigálák a zászlókat a nagy oltár elejbe, és mindnyájan nagyon kezdének sírni mind az egész egyházba. Úgy jöve a Domonkos prépost is, és a nagy oltár elejbe méne, és a requiemes misét mondá. És az Hunyadi János herceg offerálni méne az oltárhoz, és offerála előszer egy merő arany keresztet, drágakövekkel rakatott, mely negyvenötezer forintára vala; és egy arany medencét és arany csészékkel, arany györtyatartókat, arany kelyheket, és egy arany monstránciát, mind drágakövekkel rakattokat. Egynyíhány ezüst képet, és tizenkét misemondó ruhákat, minden hozzávaló szörszámokkal, kik mind gyöngyekkel és drágakövekkel be valának fűzve. Minden szörszámokat böcsülik vala hetvenötezer arany forintra. Annak utána offerálának az oltárra hétszáz arany forintat.
És miérthogy az oszlopokon való kápolna kész nem vala az nagy oltár felett, ennek okáért csak a templomnak kezepire csináltanak vala egy üdeig valami koporsót, abba tövék az Mátyás király testét. És a fia örök zsoltárt szörze az atyjának ott a koporsó mellett. A mise alatt a dicsírő orációt mondá az neapoli orátor, az Péter püspek. És az beszédnek az végébe arra végezé, hogy miért a megholt Mátyás király mind az keresztyénségnek oltalmazója volt, és a római egyháznak olyan hív fia, hogy méltó arra, hogy a szentek közükbe irattassék be az ő neve. És mind a sok püspek és papok felkiáltának: Méltó, méltó dolog. És a tanácsban is végezének róla. Annak utána az Hunyadi János herceg visszatére az urakkal Budába, hogy új királynak választásáról gondolkodnának.
Az Mátyás király szép termetű férfiú vala, sem igen kicsin, sem igen nagy. A közép termettséget valamennyére meghaladta vala; szép és nemes tekéntetű, mutatván akaratos bátor szűvet. Veres orcájú vala, szép sárga hajú. Szépen ékesítik vala orcáját mind szöméldeki, melyek szélesek valának, és gyors feketére hajlandó szömei, és az ő mindenképpen illő orra; szabad és egyenes tekintetű vala, és oroszláni módra az eltekintésbe semmit nem pillant vala a szömével. Az eltekintésben kegyességet mutat vala, akire kedig fél szömmel néz vala, az nyilván nagy haragnak jele lőn. Majd hosszú vala a nyaka és az álla, és majd széles vala a szája. Szép illendő feje vala, sem felette igen nagy, sem igen kicsin. Az homloka majd széles vala. Szépen illenek vala egybe minden tagjai. Szép gömbelég karjai valának, és hosszú kezei. Széles vala mind háta, mind mellye. Szép lábai valának, az lovon való járásra alkalmatosok. És mindenképpen szép teste vala, fejér veres színű, mint a Nagy Sándor felől írnak. Gyermekségétől fogva igen gyors vala, és erős mellyű, nagy és bátor szűvű, nagy dicsíret és tisztességkívánú. Igen munkatehetű vala, és nem hamar fárad vala meg. Igen szenvedhet vala az ő teste mind hideget, mind hevet, mind ehséget, és mindenféle munkát. Az hadakozás könnyű dolog vala nála. Semmi nehezebb dolga nem lőn, mint otthon hivolkodni. Gyönyörűséges lakásokat igen szereti vala. Kedveli vala a szép asszonyi állati szömélyeket, de más embernek feleségét soha nem bántott. Gyakorta mulatott barátival, és ivott az lakásban vélek. Kész vala mindjárt az ígéretekre. És hertelen haragú vala. Szabad elméje vala; mindenkor nagy dolgokra ügyeközik vala. Nem vala kegyetlen, sem embertelen, mint a fene pogánok, hanem a rómaiaknak természetek után minden cselekedetiben vágyódik vala. Hogy egynyíhányat baráti közül megnyomorított, nagy okokért kellett azt megművelni, noha nem dicsíretes vala ez őbenne. Első vétekre senkit nem büntötett az ő baráti közül, de ha másodúttal vétközett, keményen megbüntötte annak utána. Nemigen jeles szerencséje is vala barátihoz, mert sokat alávaló rendből felemelt, kik annak utána ellene ügyeköztenek praktikálni. De némelyeket is pórságból vötte ki, és a porból vette fel, kik igen jeles emberek löttenek annak utána. Egyébképpen minden dolgaiban igen jó szerencsés vala. Az csehek ellen való hadban egyszer minden költsége elfogyott vala, és az hadakozók minden nap kérik vala az ő zsoldokat. Akkoron egy napról a másikra halasztja vala őket: ma s holnap hoznak etc. Mikoron szinte az utolsó napot tötte volna nékik, azon éjjel kockát kezde hánni az urakkal, és azonegy éjjel tízezer arany forintot nyere tőlek, és azokat osztá annak utána az hadakozók közükbe. Nem gyakorta vétség esett az ő dolgaiba, amihez kezdett. Ez is igen felmagasztalá az ő felséges mivoltát, hogy nem vala embertelen, hanem igen nyájas és emberséges, és örömest hallgatja vala az embereket, és minden embert jó válasszal elbocsátja vala tőle. Igen kegyelmes és szelíd erkölcsű vala mindaddig, méglen Beatrix királyné asszon hozzá jöve. Mert annak utána az megmáslá az ő kegyes természetit. Az írási tudományokhoz felette igen nagy kedve vala. Megkeresteté minden országokban az jeles és tudós férfiakat, és drága költségekkel elhozatá azokat Magyarországba. Külemb-külembféle mesterembereket is behozata az országba. Ezt hallottam Brodarics István püspektől, kinél vala az egész épületnek jedzésének a képe is: A Duna mellett Budán alól nagy mély, széles, hosszú, és igen temérdek fondamentomokat vettete fel és megrakatá azokat valamenyére a föld felött, és nem mondá senkinek, mit akarna oda csináltatni. De készen immár mind meggondolta, és megjedzette vala nagy papirosra az fondálókkal, minémű lönne az az épület. Úgy jedzették vala, hogy az épületnek két piaca lönne. Az egyik a felső Bécs felől igen hosszú, a másik félannyi. A felső piacon úgy rendelte vala, hogy háromfelől mindenik oldalon boltos kamorák lönnének egymás felött hét renddel, napnyugatra Buda felé és a Duna felé volnának mind a kamoráknak az ablaki. Úgy jedzette vala kedig, hogy ott kerengő volna köröskörnyül, és ez kerengőkbe mennének a széles grádicsok fel a földről egyikről a másikra, és hogy a kerengők a kamorák előtt oly szélesek volnának, hogy a deákok mind belé férnének, és ott hallgathatnának leckét. Ahhoz kedig a piacot egybe akará szorítani. És hét részre akarta azt egy-egy által kőfallal; és mindenik szakasztásnak az ő piacára közepben egy-egy faragott oszlopot akarta állatni, és az oszlopnak az oldalában akarta az lektornak székit helyheztetni, holott a doktorokat el akarta rendelni mindvégig minden oszlop mellett a leckéknek olvasására, hogy az egyik oszlop mellett az egyik grammát olvasott, a másik oszlopnál a másik dialektikát, a harmadik mellett az harmadik lektor a rhetorikát, a negyedik doktor arithmetikát, az ötedik mellett az ötedik lektor a muzsikát, az hatodik mellett az hatodik doktor geometriát, az hetedik lektor az astronomiát. És mindenik oszlopra feljül egy kristályos lámpást akara csináltatni, és minden estve az lámpásokat akarta meggyújtani, hogy éjjel is olvashatnának a lektorok leckéket, és a deákok tanolhatnának szinte mint nappal az hét lámpásoknak világosságától. És úgy akarta az épületet rendelni, hogy mindenik piacról bolt alatt általmehetnének a kamorák közett a kamoraszékekbe az Dunára. Ahol által akarta rekeszteni az hosszú piacat a küsebbik piactól, abban az oldalban akarta a doktoroknak és a lektoroknak házait csináltatni minden szükséges szobákkal és kamorákkal, hogy az ablakok azoknak házainak lönnének napkeletre a küsebbik piacára, napnyugatra az hosszú piacra az oszlopok felé, éjszakára a Dunára, délre kedig Budára. Annak utána úgy akará a küsebbik piacát épüteni, hogy az éjszaki oldalban szép boltok, szép szobák, és szép kamorák lönnének, hogy az elsőkben az orvas doktorok laknának, az másikban az patikárosok és az borbélyok, az harmadikban volnának az betegek külemb-külembféle szobákban, boltokban és kamorákban. A másik oldalon lönnének szép pincék, szobák, boltak és kamorák, kikben laknék az oekonomus, a családos ember, és minden ő családjai, hogy az mindenféle bort és sereket, kenyeret színetlen árolna nagy bővséggel. Az naptámadati oldalában jedzette vala az egyik nagy kaput kezépben; az felső részre délre Buda felé jedzette vala a műveseknek házait, holott mindenféle művesek árolnának, de nem hogy ott laknának. De az alsó részére a Duna felé jedzette vala a kapu felött szép szobákat, boltokat, és kamorákat, hol az egész akadémiának, avagy fő országnak oskolájának prépostja laknék, aki mind a több deákoknak, lektoroknak, mestereknek és doktoroknak rektorok és vezérlője volna. És úgy rendelte vala, hogy éjszakra a kapu alól a Duna felől mind az egész szeren alól egymás mellett mind konyhák volnának, és a felett mindenféle szükségekre való házok: mert azt tekélette vala őmagába, hogy úgy rendelné minden szükségeket, a schola mellé mind ételből, mind italból, mind az egyéb embereknek szükségére valókból, hogy az negyvenezer tanoló deákokból egy sem jőne be egész esztendeig az várasba semmi szükségeért, hanem mindenek ott bőven volnának a schola mellett: ennek alkolmatosságára kedig jedzette vala, hogy az első küsebbik udvarba két oszlop állana, és az oszlopból csatornás kút folyna ki, és mindenik oszlopon feljül egy-egy nagy kristályos lámpás volna, mely éjten-éjtszaka világoskodnék. Úgy is jedzette vala, hogy az hosszú piacon is azon csatornás kút felforrana, és kiötlenédnék három helyen az Duna vízzel. Úgy is intézte vala a dolgot, hogy negyvenezer deák laknék színetlen e scholában, és arra ügyeközik vala, hogy oly disciplinát szörzene a scholában, hogy ne volna az egész scholában mind ennyi deák közett is vagy egy dákos is és hogy ennyi deáknak mind elég ételek és italok volna az schola konyháiból, és az oekonomusnak pincéiből. Erre kedig a Duna mellé mészáros céhet akar vala szörzeni egy kenyérsütő utcájával egyetembe, és abban egy nagy vásárt, melyet meg akar ajándékozni nagy szabadságokkal, hogy minden nap elég volna a negyvenezer deáknak. És a prépost avagy rektorsághoz, és az oekonomussághoz jeles és nagy jószágot akar vala szakasztani, és sok ezer forint ára jövedelmet, hogy mind e széles világon nem lönne jobb, szebb, és bővebb schola annál. Ezt is megjedzette vala, hogy az jeles épületet, melyre szándékozott vala régenten Zsigmond király és császár, hogy azt is véghöz akarná vinni. Tudniaillik, hogy Buda várából hidat ki akarna hozni faragott kövekből, és azt által akarná vinni a schola felett nagy szélesen a Dunán, és az híd végén a Dunaparton Pesten felött igen erős várat akarna rakni temérdek kőfalokkal, nagy töltéssel, hogy boltokon általmehetnének a nagy töltésen mind a párkányba, mind a nagy szegelletes bástyákban, melyek mind ki a széles és mély árokra szolgálnának. Mind olyan jeles és nagy dolgokat meggondolt és elvégzett vala az ő fejébe, melyeket meg is jedzetett, és megíratott vala nagy szépen az fondálókkal. Nagy elméje vala az embernek, és véghetetlen tanácsa. Ha száz esztendeig kellett volna élni, csak az egy jedzett épületre nem volt volna elég: mégis a fondamentomát megásatá, és megrakatá, és meglátszanak ott a mai napon is, noha nem tudja minden ember, micsoda, és mit akart avval indítani.
Ez mellett az isteni szolgálatra igen hajol vala színetlen, nagy szorgalmatossággal. És erre nem tud vala semmit kíméleni. Mikoron egyszer Szegeden az gyűlésben vala, és Szent Demeter napján bement volna a nagy misére, és látta volna, hogy nemigen jeles kazula avagy misemondó ruha volna a plebánoson, a nagy misén mindjárást offerendára méne; és mikoron megkörülte volna Szent Demeternek oltárát, mindjárt levoná az ő felső ruháját, és az oltárra offerálá azt, hogy Szent Demeternek kazulát csinálnának belőle. Becsülik vala kedig azt a ruhát hatvanezer forintra. Ebből tetszik, mely ájitatos szűve volt. Esmet, mennyi költséggel megépüttette Budán a király kápolnáját? Mennyi költséggel szörzette a sok nagy szavú papokat belő? Mennyi nagy költséggel épüttötte a libráriát? Mennyi sok pénzzel szörzette a nagy sok iratot hártyás könyvet belő, mind göröget, mind deákot? Mennyi sok és számtalan nagy pénzzel megépüttette a sok egyházakot, oltárokat, apáturságokat és kalastromokat etc.
Ennek felette igen bátor szűve is vala. Mert nagy dolgokat mer vala kísérteni, mint odaelő Szabács várának megvitatásáról megmondottuk. Mert egyedől ült egy inassal egy csolnokban, és csak révésszel, és úgy járta éjjel Szabácsnak az oldalát, és ő maga meglátta és megkémlötte, hol és miképpen kellene Szabácsot vítatni és ostromlani. Bécset hogy vítatta, őmaga vött vajat és kosár tikmonyát a hátára, és úgy árolta ezeket a bécsi vásáron üdegen rossz ruházatokban, és úgy hallotta ott benn Bécsben, mit szólnak az emberek, és mire ügyeköznek, és mindenképpen meglátta az hadakozóknak az ő tartásokat, és minémű renddel őrüznének.
Egyszer midőn török császárral szömbe szállott volna táborban, török ruhában öltezék másodmagával, és megelgyedék azokkal, kik élést visznek vala a török táborba. És midőn bement volna a török táborba, napestig ott árpát árol vala, nemigen messze a császár sátorához. És mikoron a császárnak felviszik vala az ebédet, mind megszámlálá a tál étkeket. És mikoron visszajött volna az ő táborába, másodnapon levelet íra a török császárnak, mondván: „Agebül őrzesz táborodban, mert tegnap mind ott ültem sátorod előtt, és árpát ároltam, és mind megkémlettem táborodat. Hogy kedig ne kételködjél ebben, ennyi számú tál étkeket vittenek tenéked fel ebédre.” Hogy ezt török császár levélből megértötte volna, igen megijede, és másodnapon virradóra kioroszkodék táborából, és elméne Mátyás király előtt.
Igen okossággal vigyázó ember is vala Mátyás király. És mikoron valakit vádolnak vala előtte, avagy hogy a kémek valami hírt hoznak vala néki, nem mindenkor hiszi vala beszédeket. Hanem paraszt slejt ruhába öltezvén, őmaga másodmagával kiorozkodik vala udvarából, és mindeneket őmaga akara szömével meglátni. Budán a kapások közé állott, és úgy akarta meghallani, mit szól a község felőle, és minémű ítéltet teszen az ő királyi birodalma felől.
Erdélbe bemenvén, Hunyadon elorozkodék a seregtől és Kolozsvárra bemenvén, mind alá-fel kerengett az várasban. Azután a mészárszékbe ment, és ott ülvén, úgy lógotta a mészárszéken lábait. Egy bíró lakott ott ellenébe a mészárszéknek, ki a jobbágyokkal nagy sok tűzre való fát hozatott volt, és a kolosvári szegény néppel azt felvágatta volt. Annak utána a poroszlókkal mind a fa mellé kergette a szegény népeket a piacról, hogy a fát behordanák a bírónak az udvarba, és asztogba raknák. Úgy talála az egyik poroszló Mátyás királyra is, és monda néki:
– Jere te sima orró, hordj fát.
Mondja Mátyás király:
– Hány pénzt adsz?
És monda a poroszló:
– Ebet adok – és jót rándíta egyet a válla közett a bottal, és úgy hajtá őtet a ház elejbe az vágott fa mellé. Hogy oda juta a király, tehát a bíró fekszik a könyeklén.
Monda Mátyás király:
– Mit adsz, hogy besegítsem a fát vinni?
Monda a bíró:
– Co el kurvafi! Hordjad mert ezennel úgy kékül meg a hátod.
És szegény Mátyásnak váltig kelle hordani. A behordásba kedig három hasábfára megírta volt Mátyás király az ő nevét veres krétával. Azonban elorozkodék onnét, és Gyaluba ment fel a sereg közübe. Harmadnapra alá jő Kolosvárra. Mikoron egynyíhány nap mulatott volna, szömbe hívatá e kolosvári bírót és a tanácsat. Hogy szömbe volnának, megkérdé a bírót, mint volna az váras? Épülne-é avagy nem? Volna-é a szegénységnek valaki nyomorítására, avagy nem? Felele a bíró:
– Felséges urunk, a te felséged oltalma alatt jó békességben vagyunk: nincsen a szegénységnek semmi nyomorúsága.
Mond a király szolgáinak:
– Menjenek a drabantok el, és hányják meg a bíró udvarában az új asztag fát, a fa közett ott megtaláltok három hasáb fát, melyeken az én nevem vagyon megírván veres krétával, hozzátok azokat ide. És fogjátok meg a bíró poroszláit, és hozzátok azokat is ide.
És a drabantok mind odafutának, és megkezdék hányni az új asztog fát, és nem sok üdő múlva kettőt megtalálának az fákban. És a király monda a bírónak:
– Hol vetted ezt a fát? Mondd meg.
És a bíró megrémülvén, döderegve monda:
– Az jobbágyakkal hozattam.
Monda a király:
– Kicsoda vágta fel?
Mikoron a bíró hallgatna, megreasztá a király:
– Mondd meg.
És monda a bíró:
– Az várasbeli szegény nép vágta fel.
Monda a király:
– Kicsoda vitte az udvarodban?
És fordulván az egyik poroszlóra, és monda néki:
– Lator! Nézzed az orromat, ha sima? Lator! Most is tüzel a hátam a te ütésed miatt.
És monda az uraknak:
– Lássatok nagy kegyetlenséget.
És megbeszélé nékik az egész históriát. Annak utána monda a bírónak:
– Te hamis bíró: agebnek és kurvafiának mondál, és meg akarád kéküteni hátamat, hogy füzetést kívánok vala a fahordásért. Ezeket a fákat hátamon kellett behordanom. Ihol kezem írása rajta vagyon: meg nem tagadhatod. Mi nem jobbágyul adtanak a szent királyok a szegény népet, és a falukat az várasokhoz, hogy a bírák és tanácsok rabul bírják azokat: nem tü jobbágyitok, hanem mindnyájan én jobbágyim vattok, mint szinte amazok szegények. De miérthogy ők együgyűek szegények, az ő gondjaviseléseknek terhejét raktuk türeátok, és hogy az várasoknak épütésére segítségül legyenek. Még a nemeseknek is nem adtuk a szegény népet jobbágyul avagy rabul, hanem csak a földet adtuk nékik az ő vitézségekért, hogy majorkodjanak rajta, és a szegénység is majorkodjék rajta. És miérthogy a szegények élik az ő földeket, hogy azért adót adjanak nékik a király adója mellett, és bizonyos napokon is szolgáljanak nékik: és ezért viszontag tartoznak a nemesek véle, hogy gondjokat viseljék, és megoltalmazzák őket. – Annak utána úgy fordítá Mátyás király a beszédet a kolosvári bíróra, és mondá néki:
– Te hamis és kegyetlen bíró, miérthogy ezt a törvéntelenséget művelted, és eképpen szömemnek láttára hamisan megraboltattad, ezért akasztófa volna helyed: de hazámon nem művelem ezt a szömérmet, hanem harmadnapra fejedet elüssék. Te kedig lator poroszló, törvéntelenségnek hóhére, miérthogy a szegénységet így kínzottad, és ennékem megütötted minden ok nélkül a hátamat, és ebbel kínáltál engemet, harmadnapra elvágják a te jobb kezedet, mellyel megütöttél engemet és a szegényeket, és annak utána egy nagy gyevedert kössenek nyakadra, és avval egyetembe az akasztófára felakasszanak.
És a másik poroszlónak monda:
– Te szegénykergető lator, tégedet harmadnapra a prengér alá vigyenek, és három pálcával jól megcsöpeljék a hátodat, annak utána a várasból kiverjenek, és országomból kimenj, mert ha megtaláltatol országomba, akasztófa lészen helyed.
És ezek mind így lőnek.
Annak utána Szebenbe is úgy orozkodott be, és a fekete apácák mellett ment be egy szegény özvegy asszonnak házába. És a képét ott hagyván, mind bejárta az egész várast, és mindeneket meglátott és megértött. Mert sok nyelveket tud vala Mátyás király. Csak törökül és görögül nem tudott: a több Európabéli nyelveket majd mind megtudta. És mikoron harmadnapig ott lakott volna az szegény özvegynél, egy péntek napon borért küldötte a szegény asszont. Addig még az asszon borért méne, feladá egy kis csuporból az olajos káposztát a tűznél, és mind megövé azt. És egy arany forintot tőn a csupornak a fenekére, és elszekék onnét, méglen a szegény asszony megjöve a borral. Azt mondotta, hogy soha éltében jobb ízű ételt nem ött az olajos káposztánál az özvegy asszonnál, és az szalonnás káposztánál, melyet ött vala az Domine Valentinénél estve, mikoron Moldovából kiszaladott az havason által. De Szebenbe is annak utána fejét vétette az polgármesternek.
Annak felette igen eszes és bölcs ember vala Mátyás király. Mikoron beszél vala, nem egymás hátára hányá vala a beszédeket, hanem halkkal beszéle, szép renddel egymás után, és minden beszéde nyomos vala. Egyébképpen baráti közett igen szép vigasságos beszédű és csúfondáros vala. Barátival oly nyájos vala, hogy őket vacsorára híván, gyakorta őmaga beméne a konyhába, és megsegít nékik készíteni az vacsorát. Nem csak kedig az övéivel teszen jót, hanem az üdegenekkel is. Az jó szerencsébe nem hívé el magát, hanem térden állván, úgy ada hálát az Istennek. Bőkezű vala az isteni szolgálatra. Mikoron valami súlyos dologban vala, nem bánkódik vala, hanem vigasságot mutat vala. Mikoron előmente vala az ő dolgainak, mindennel jót teszen vala. Nem haragszik vala azokra, kik reá feddnek vala. Igen megneveti vala a kérkedőket. Barátihoz igen kegyes vala, az ő ellenségihöz kedig igen röttenetes. Mikoron az hadba volt Mátyás király, erősen vigyázott. Nem hatta az vigyázást csak az őrüzőkre és az istrázsokra, hanem őmaga forgolódott, ment és jött. Őmaga akart mindent látni és tudni. És mikoron várat vagy várast kell vala vítatni, őmaga megnézte előszer, annak utána elejbe adta az hadnagyoknak mind az vításnak minden módját. Ha meg kellett ütközni valami ellenséggel, nagy pénzzel szörzett ő jeles kémeket, és mind megtudta előszer, mint vagyon az ellenségnek tábora, serege, és minden készületi, mire ügyeközik, mit végez tanácsába, mint akarja az viadalt kezdeni. Ahhoz képest, és ugyan az ellen nagy bölcsességgel rendelte minden népét, és mind az hadnagyoknak megparancsolta, ki hol álljon, mit műveljen. Egynyíhányszor úgy indította seregét, és olyan hamarsággal ment az ellenségre, hogy az ellenség ingyen sem tudta vélni, és nagy bátorságban volt, és ott nyomta meg az ellenséget. Egynyíhányszor rút és pokol üdőben, mikoron az ellenség ingyen sem tudna félni, úgy ütötte meg az ellenségnek táborát. És olyan csoda módon tudta ő megkörülni az ellenséget, hogy minden ember elcsodálkozott rajta. Felette igen bátor szűve vala az hadakozásra, amellett igen bölcs, de igen álnak is. Egy fordulásban olyan fortélyt talált az ellenség ellen, hogy az hősek mindnyájan elamélkodtak rajta. Ahova megyen vala, úgy megyen vala, mintha röpülne. Kocsis postán egynyíhány száz mérföldig elment, csak kevés napig. Igen vigyázhat vala, és igen nagy munkát tehet vala.
Az hadban szépen tud cselöködni az hősekkel. Noha beszédes vala, és csúfságot indít vala az hősek közett, azért úgy viseli magát ez mellett, hogy úgy félnek vala tőle, mint egy kegyetlen oroszlántól. Az viadalban bátor szűvel megyen vala néki, és vitézül vív vala. Az diadalom után kedig kegyes is vala, és tud vala könyörülni a könyörgőken. Őmaga kedig teszen vala választ minden könyörgének, és nem halasztja vala senkinek dolgát vagy a kancelláriosokra, vagy imerre, vagy amarra. Nem vala hertelen haragó, de az hitetlennek ellen, és kik arcól ellene támadnak vala, és kik árulást szöreznek vala ellene, igen kegyetlen vala.
Mely igen bölcs lött legyen kedig Mátyás király az hadaknak viselésében és a seregeknek elrendelésében, azt megmutatá egy nap előttünk, mikoron megvötte volna Németújhelyt. Mert ott Újhelyből kihozá egynyíhány nap múlva a feleségét, az Beatrix királyné asszonyt, és a széles mezőre hozá az váras elejbe. Annak utána oda hozá minden népét, és ott megmutatá az ő seregrendelésnek minden nagy mesterségét a királyné asszony és az ő egyéb baráti előtt, és a sok fejedelmeknek jeles követi előtt, kik akkoron nála valának: és mindnyájan elamélkodának rajta. Valamit olvastam a régi tudós mestereknél, kik írtanak az hadakozásról és a seregeknek elrendeléséről mindenféle viadalra, látván Mátyás királynak jeles rendelésit (mert az Beatrix királyné asszony mellett állott vala), mind eszembe juta, és úgy tetszik vala, mintha mind ott jelen látnám. Megmutatá ott Mátyás király nemcsak ezt, hogy jeles bölcs király volna, és hatalmas, hanem ezt is jelenté, hogy jeles és legfeljebb való hadnagy is volna.
Ekképpen rendelte vala kedig minden hadakozóit. Négy részbe szörzette vala mind az egész sereget. Az huszárokat és az könnyű fegyvereseket kétfelé rendelé a szárnyokban. A két szárnya közett rendelé a seregnek a derekát. Ebben valának előszer rendekben a lovagok, kik húszezeren valának. Az lovagok megett valának rendekben az gyalogok, kik tízezren valának. A dereka mellett oldalról mindkétfelől és hátol valának a szekerek, melyek majd kilencezeren valának. Ezeknek ez seregeknek őmaga osztá ki renddel a zászlókat. Az elsőnek adá a római keresztyénségnek címerét az zászlóba, a másiknak adá az Hunyadi nemzetnek címerit, az harmadiknak adá Magyarországnak címerit, a negyediknek adá a Tótországnak, Csehországnak, és Bécsországnak címereit. Annak utána úgy osztogatá ki az hadnagyoknak címereit renddel. És minden kopjás hadakozónak új lobogója vala a kopja végén, melyekkel felette igen szép ékes vala a sereg. Az egész sereg kedig nagy veszteg hallgatásban vala.
Hogy az első zászlót elhozák, adá azt a király egy régi hősnek, és szép szóval megtanyítaná azt az ő tisztire. És annak utána mindjárást leódatá a sarkantyúit róla, hogy ne űzhetné a lovat, hanem az ő helyébe veszteg állana. És mindjárást állatá az a zászlótartó környül tizenkét kepéseket, esmet tizenkét alabárdosokat, és ennyi botosokat. Úgy rendelé annak utána az ízeket renddel a zászlótartó elejbe, és mindenik ízbe helyheszte huszonöt lovagot. Nyolcvan olyan izeket rendele az zászlótartó elejbe, utána is annyit. A több részeket is a seregnek szinte eképpen szörzé. Őmaga a királyok környül forga mind a seregen, és hogy előindítja vala a sereget ki-ki mind szépen megtartá az ő rendét, mert mindenik fél vala a királytól, és vigyáz vala az ő rendőre. Egy ember szava ott senki nem hallott, hanem csak tisztán a királyét.
Mikoron előbb mozdultak volna egy kevéssé, inte a király az egyik zászlóaljának. És ottan tetetik vala, mintha az ellenség szömbe volna, és néki mozdulának szép renddel, hol körek formába, hol három hegyübe, hol négy hegyibe, hol ollóformába, és ekképpen szép renddel megmutatják vala az ő kész voltokat. És mikoron minden részek ekképpen megmutották volna magokat, úgy rendelé annak utána az egész sereget ütközetre, hogy megmutatnája az Beatrix királyné asszonynak az ütközetnek az ő módját. A két szárnyára rendelé az fegyveres lovagokat az ő rendekbe. Két részét esmét a lovagok fegyveresek közül a közepire rendelé elől, a seregnek a derekába. Középaránt ezek közükbe gyalog fegyvereseket rendele. Ezeknek utána rendelé az gyalogokat, a kepéseket, a kézíjeseket, és a több gyalogokat. Ezek után állatá a könnyű fegyvereseket szépen rendekben. Az harmadik rendbe állatá a darabantokat, ki jelesbek valának; és azok közett vala a fő zászló, és az utolsó. Mindenik szárnya elejbe egy-egy sereg huszárt rendele, kik az hamar lovakon valának. És ennek az egész roppont seregnek az ő formája és képe szinte olyan vala, mint egy skorpiónak a képe. És ezeket úgy indítá, mint hogy szinte az ütközetnek mennének. És Beatrix királyné asszony és mü mindnyájan véle egyetemben elcsodálkozunk vala rajta, hogy egy fő, ennyi nagy számú népet, olyan nagy engedelmességben tudna igazítani, és olyan szép tartással bírnyi.
Olyan szép szörtartásban nevelte vala fel Mátyás király az magyarokat az hadakozásra, jeles fenyűték alatt. Véle voltam mindenütt a táborban, és szömemmel megláttam, mint tanyította és oktatta őket. Soha népet nem láttam, mely inkább tudna mind hevet, mind hideget szenvedni, mint az ő népe; sohasem láttam népet, mely inkább szerette és böcsülte volna az ő fejedelmét, mint az ő népe őtet szereti és böcsüli vala. Mihelyt dobot üttének, mindnyájan készek valának az viadalra, és készek valának mellette halálra menni. Soha támadás nem lőn az ő táborában. Tiszta vala kedig az ő tábora minden fertelmes élet nélkül és paráznaság nélkül. Nemigen sok dézselést és tobzódást látnak vala az ő táborában; sem hallnak ott vala isteni káromlásokat, sem átkozódásokat, sem rút és undok szitkozódásokat. Házasok valának főképpen mind az ő hadakozói, kiváltképpen a lovagok. Egynyíhányszor csak harmad üvre szállattanak egyszer haza, mégsem hallott senki valami paráznaságot hozzájok. Ha valakit találnak vala valami parázna szöméllyel, azt úgy tartják vala mint egy tisztessége vesztettet. Mind télben nyárban egyaránt valának a táborban, és nagy békességgel szenvedék el mind az hevet, mind az hideget. Jeles hadnagyi valának kedig Mátyás királynak külemb-külemb nemzetek közül, és ugyan sokan. Ezek közett vala kedig Mátyás király mint egy Nagy Sándor.
Éltében mind az egész ország reá kiált vala Mátyás királyra, hogy igen kövély, nagyravágyó, hertelen haragó, és felette igen telhetetlen volna: Megnyúzná és megönné az országot a sok vámokkal és a nagy rovásokkal, mert négyszer rója vala mindeni esztendőben az országot etc. De mihelyt meghala, minden ember ottan dicsírni kezdé őtet. Mert mindjárt meg kezde bomlani a békesség az országba. Ottan megelevenülének a törökek is, és az ország egyik nyavalyából a másikba esék. Akkoron kezdé minden ember megismerni, micsoda jeles fejedelem volt volna az Mátyás király. És akkoron kezdének mind az emberek mondani: De csak élne Mátyás király, bátor minden esztendőben hétszer róná meg az országot etc.
*
Mikoron annak utána írnának 1514., Szelimus megfosztá Bajazetest a császári birodalomtól, és mindjárást hadat indíta Magyarországra. És Magyarországból méne az igen nagy haddal Horvátországba, és megvévé Sabakumat. És onnét méne az erős Thinini váras alá, mert hallja vala, hogy a magyarok nemigen tartanának az ő tunya királyoktól. Ezért ő is semmit nem fél vala tőle.
Látván ezt az Tamás, az esztergomi érsek, örömest megsegűtötte volna az országot, de miérthogy mind ő, mind az urak fösvények valának, és nem akarának semmit az ország mellett költeni, ezért beméne Tamás érsek Rómába, és a pápától búlcsóleveleket kére, és azokkal kijövén, erősen predikáltatja vala a búlcsót a barátok által a község közett, és bűntől kénytől ódozák vala mindazokat, kik felkelnének, és a hadba mennének a törökek ellen.
A szegény község felkele, és készek lőnek a törökekre menni, de az urak és a nemes népek otthon kezdének maradni, és ezt kívánják vala, hogy a szegény község hadakoznék őröttek, és megoltalmazná őket. A község látván, hogy a nemesek közül nem jőne senki melléjek, így választának magoknak hadnagyokat, papokat, barátokat, deákokat, vargákat, házsártosokat etc. Miérthogy kedig ezek semmit nem tudnak vala a török ellen való hadakozáshoz, ezért haragvánk a nemesekre, mondván: Ők szopták ennyi üdőtől fogva a mü veriténket és vérünket, immáron elbúnak, és nem mernek országunkért víni a törökek ellen. Jertek, menjünk reájok, a békavérekre etc. És úgy kezdik űzni, verni, vágni, nyásolni a nemeseket.
László király behuná a szömét, mintha nem látná, mit művelne a község az nemeseken és az urakon. Mert ők is megutálták vala a királyt, és keveset gondolnak vala véle: ez okáért a király is nem gondola véle, hogy a község úgy veszti és süllyeszti vala a nemeseket, mondván: Hadd hadd! hadd szeligyűljenek a kövély nemes uraim etc. Látván hova folyamni, hanem végre esedezni kezdének a Szapolyai Jánosnak, ki akkoron még igen iffiú, de erdélyi vajda vala. Mikoron ezt sem vehetnék reá, hogy megoltalmazná őket a keresztesek ellen, végre azt ígérék néki, csakhogy ne hadná őket, László király halála után mindjárt királlyá akarnák őtet tönni; és megesküvének néki: maga Lajos, László királynak a fia immár ez világon vala.
És Szapolyai János örüle a királyi méltóságnak, és keveset gondola a környülálló szükséges dolgokkal, hanem mindjárt népet gyűte, és megütközék a községgel, a keresztesekkel, és megveré őket Magyarországban, annak utána Temesvárnál végre Kolosvárnál. És úgy tévék a nemesek a községet nemcsak jobbággyá, hanem rabbá is.
A király azonközben megbetegüle, mert a köszvény juta lábaiba, melytől igen gyötrötteték. Azon vala ez okáért, hogy mindenfelől békességet szörzene a keresztyén fejedelmekkel. Felméne ez okáért Prukba a Lajta mellett, és oda hívatá az öccsét Zsigmondot, a lengyel királyt; Maximilián császárt is oda hívatá, és ott nagy barátságosan szólának egymással, és megbékélének egymással. Annak utána behívá őket Maximilián Bécsbe. Bémenének ez okáért Bécsbe, és László királynak és az ő gyermekinek szállást adának az várba. Zsigmondot a lengyel királyt szállítának az Nyúlházba. És ott egynyíhány hétig vigadának a királyok egymással nagy böcsülettel és nagy tisztességgel, és ott újonnan megkonfirmálák az örökkévaló békességet egymással. Mert egybeadák gyermekeket: Lajosnak a László király fiának adák feleségül az Mária asszonyt, az Filepnek az hispániai királynak leányát, mely Filip Maximilián császárnak fia vala, és vala Károly királynak, ki annak utána császár lőn, és Carolus Quintusnak nevezteték, és az Ferdinánd királynak, ki ő is annak utána római császárnak lőn, és az Mária asszonnak atyja. És ennek a Ferdinánd királynak adák feleségül az Anna asszont, László királynak ides leányát, az Lajos királynak nénjét, és ez lőn kisasszon havának második napján.
Annak előtte, miérthogy Szapolyai Jánosra sok kazdagságok, jószágok és marhák szállottanak vala az atyjáról, az Szapolyai Istvánról, mert ennél rekedett vala kiváltképpen (miérthogy kéncstartó lőn akkor) az Mátyás királynak kéncse, igen vala érötte, hogy az Anna asszont, Lajos királynak leányát magának kapcsolhatná feleségül. Miérthogy kedig az atyja megveté Szapolyai Jánost, és adá leányát Ferdinándnak, felette igen bosszonkodék rajta. És ez lőn egyik oka, miérthogy soha jó szűvvel nem lehete annak utána sem az atyjához, sem a fiához; és ez lőn fő oka, miérthogy nem méne a sok néppel Lajos király mellé, mikoron víni kell vala a török császár ellen az Mohács mezőn.
László király ez okáért Bécsbe hagyá ő ides leányát, az Anna asszont; őmaga kedig alájöve Budára. Budán lőn egy üdeig, és nagyon gyötretteték a köszvéntől. Annak utána, mikoron írnának Krisztus urunknak születése után 1518., meghala, mikoron igen megtestesült volna. Ez a László király jó csendesz vala. És a magyarok megutálják vala őtet az ő csendeszségeért. És bőv kezű vala. És a magyarok ezt látván, mindent elkéregetnek vala. Az urak is majd minden jövedelmét elragadnak vala tőle, és olyan szükségbe vala ezért, hogy a budai mészárosoktól rovásra hordottanak húst minden nap az ő konyhájára. Nagy kárára vala néki, hogy nem tud vala magyaról. Mindent tolmács által kellett beszélleni. Valamit mondottanak néki, csak ez volt ő feleleti: Dobrsa, Dobrsa, etc.
Születék ez Lajos, mikoron írnának Krisztus urunknak születése után 1503. Az atyja vala László király, az anyja kedig, amint odafel is megmondottam, az Anna asszony, az Gandala fejedelem leánya, ki gallai vala. De ez meghala a szülésbe. Még nem vala teljességgel két esztendős, mikoron a magyarok őtet megkoronázák magyari királlyá. Negyedik esztendőben koronázák őtet a csehek csehországi királlyá. Szép termetű vala férfiú korába; lágy és csendesz erkölcsű vala, mint az atyja. És miért hitván mesteri valának, kik felnevelék őtet, ebből tunya lőn, és nemigen gyors az országnak bírására. Vadászásra, vigasságra, táncra kész lőn, minthogy szinte hasonló felesége lőn hozzá etc. Ebből lőn, hogy a magyarok nemigen böcsülik vala őtet, mint szinte az atyját.
De ehhez igen segít vala a Szapolyai János, az erdélyi vajda. Mert ez mindenbe megalázza vala a király dolgait, mert bosszonkodik vala reá, miérthogy ő verte vala meg a kereszteseket, és neki ígérték vala a királyi méltóságot a nemesek László király halála után. Ezért valahol lehet vala, küsebbségre ejti vala az Lajos király dolgait, miképpen ennek utána is meghalljuk.
Mikoron kedig megvondogálta volna Lajos az ő királyi birodalmát, méglen írnának Krisztus urunknak születése után 1526., és őmaga immár huszonegy esztendős volna, feljöve Szolimán török császár egy igen nagy hatalmas sereggel, és bejöve Magyarországba. Vala kedig akkoron nádorispán Bátori István, a sánta, ki az nagy Bátori Istvánnak öccse, Bátori Andrásnak fia vala. Erdélyi vajda vala, mint odafel mondám, a Szapolyai János; tót- és horvátországi bán vala Battyáni Ferenc; temesvári ispán vala Prini Péter, és ennél vala a magyari korona. Tomori Pál vala kolocsai érsek, és ez vigyáz vala az Alföldre, mert jeles vitézlő ember vala, és sokszor csatázott vala a törökekkel. De végre cseribaráttá lőn. Mikoron kedig immár Nándor-Fejérvár elveszett volna, az ország a királlyal egyetembe kolocsai érsekké tövé erővel, hogy ő ott alatt lévén, gondot viselne az Alföldre és az végekre. Kancellárius vala kedig az Brodorik István, az váci püspek; kéncstartó vala Thurzó Elek; pozsoni és budai udvarbíró vala Bornemissza János, esztergomi érsek vala Szalkai László etc.
Meghozák a hírt Lajos királynak, hogy Solimán török császár felindult volna Magyarországba, immár Nándor-Fejérvár övé vala, Szabácsot is megvötte vala, Szalonkémént és mind a több erősségeket a Száva mellett törte vala, mint szinte Péterváradig, hogy immár az egész Szeremség mind övé vala. Tomori Pál is színetlen ír vala a királynak, hogy feljőne Szolimán császár. Végre hogy látá, hogy semmit nem használa az levelekkel, őmaga felüle kocsikra, és felszágulda a királyhoz, és megmonda a királynak mindeneket, és mely nagy szerencsén volna az egész ország. Erre is oktatá a királyt, hogy sietne népet mindjárást szörzeni, hogy eleit vehetnék a töröknek, hogy által ne bocsátnák őtet a Száván Nándorfejérváron felyül.
A király nem tuda mit tönni, hanem gyűlést hirdete mindjárást szent György napjára. A gyűlésben azt végezék, hogy mind az urak, mind a nemesek, a parasztságnak is némely része, szent Jakab havának második napján Tolnán lönnének, és onnét mindnyájan elindulnának a királlyal a törökek ellen. Azonközbe külde Lajos király követeket Rómába pápához, és segítséget kérte tőle; esmet a németekhöz, csehekhöz, sléziakhoz, morvákhoz etc. Azt is megengedé az ország, miérthogy a sok kóborló urak és kapdasó tiszttartók miatt megüresült vala a tárház, hogy Lajos király az egyházmarhákhoz kezdene, és abból szörzene költséget az hadra.
Mikoron eloszlott volna a gyűlés, a király szorgalmatos lőn, és mindenfelé íra: Károly császárhoz, francia királyhoz, és mind az egyéb urakhoz, és kéreté őket, hogy el ne hadnák őtet az ő nagy szükségében. De mikoron senki nem könyörülne rajta, őmaga gyűte azonközbe, amit gyűjthete, és rendelé az Macedóniai Lászlót és az Gerendi Miklóst hozzá, hogy azok veretnék a pénzt, és füzetnének az hadakozóknak. Az kéncstartó is pénzt vőn az apáturakon, a prépostokon, a káptalanokon, az szabad várasakon, az erdélyi szászokon, és a zsidókon. Azonközbe megírá az Tomori Pál és az erdélyi vajda, hogy a török immár közel volna Nándorfejérvárhoz, és hogy a törökek közül sokan általjöttenek volna a Száván.
A király megizené Szapolyai Jánosnak, az erdélyi vajdának, hogy felvenné a székelyeket és mind az erdélyieket, és mellette mind a nemességet és az hópénzeseket, és alátérne Temesvár felé, és háta megé körülne a török császárnak. Az havaselvő vajdának is meghagyá, hogy bekörülne Thraciában, és ott rabolna és égetne a császár nem-honlétébe. Emiatt vissza kellene térni török császárnak, avagy oda hadni országát.
Méglen ezek lőnek, elmúlék a nap, melyet a gyűlésben neveztenek vala, hogy minden rendbeli népeknek Tolnán kell vala lönni, és senki itt nem lőn. Azonközbe úgy juta az hír, hogy török császár egynyíhány erősséget megvött és eltörett volna, és immár erősen vítatná Péterváradját. A király látá, hogy senki nem jőne, sem Németországból, és hogy a magyarországi urak is vontatásra vötték volna a dolgot. Hogy senki őreá nem vethetne, és ővéle okot nem adhatna, mintha őrajta múlt volna el, a kevés népet, melyet olyan sietségben egybegyűjthetett vala, kiindítá Budából, őmaga is kiindula szent Jakab havának huszonnegyedik napján, és a Duna mellett lassan-lassan alámendegéle. A király népe vala akkoron mindkörülbe csak háromezer ember. Annak utána Bátori András jöve a király mellé valami néppel.
Azonközbe egyik követ űzé a másikat be Erdélybe az Szapolyai Jánoshoz, hogy sietne jőni a királyhoz az erdélyi haddal. Azonközbe elhozák a szomorú hírt, hogy török császár megvötte volna Péterváradját, és hogy immár Újlakra menne. Azonközbe Tomori Pál általmenvén a Dunán kétezer lóval, ott veszédik vala alá s fel a törökek ellen. Ezer gyalogot, és kevés lovagot hagyott vala az várnak oltalmazására. Az vizen is valami naszádi valának, de mindaz a törökek ellen igen kevés vala.
Tolnán hogy vala a király, gyűlének az vármegyékből hozzája. Annak utána jöve Szapolyai György háromszáz fegyveressel és tizenkétszáz gyaloggal. Jöve a cypriai Hannibál is a pápa népével tizenháromszáz gyaloggal. Ezek mellett esmet négyezer gyalogot bocsátott vala a pápa, azok is oda érközének; szép fegyveres nép vala ez, és jó készülettel valának, noha gyalogok valának. Jövének tizenötszáz lengyelek is szép készülettel, kikkel Gnomski Lénárd, egy főember. Püspekek is jövének; Várdai Pál az egri püspek, Prini Ferenc az váradi püspek, és egyebek. Azonközbe úgy hozák a hírt, hogy Újlakot is megvötte volna a török.
A király tanácskozik vala minden nap, mint kellene előbb menni, és hova kellene szállani? De miérthogy immár a Duna mellett való erősségek mind a török kezébe valának, arra hajla mind az egész tanács, hogy valamiképpen a Dráva révét el kellene foglalni a törökektől, hogy által ne jöjhetne a Dráván. És a király elbocsátá néppel a nádorispánt, hogy a Dráva mellé menne, és ada a nemesek közül is sokokat mellé. A nádorispán elméne ugyan, noha beteg vala, de a nemesek nem akarának elmenni, mert ezt hányják vala, hogy őnékik privilégiomok volna, hogy soholt ne hadakoznának, hanem csak szinte a király zászlója alatt. Ez versengésbe elmúlék a Dráva dolga is.
Hogy ezt meghallá a király, igen búsula rajta, és monda: látom mire ügyekeztek mindnyájan. A tü fejeteket meg akarjátok mindnyájan menteni az én fejemnek elveszésével: ám legyen. Nem akartok tü oda menni: Istennek segítségéből önmagam oda viszem fejemet. Ám uram Isten, te tudod, miképpen kell a dolognak lönni. Másodnapon ez okáért kiindula Tolnáról király, és méne Szekszárddá. Onnét méne Bátára. Ott szörze a király két főhadnagyot, egyiket Tomori Pált, a másikat Szapolyai Györgyet.
A hadnagyok elindíták a sereget, és menének a Mohács mezőre, hogy elfoglalnák a mezőt, és tábort járnának azon. És mikoron mindnyájan megszállattanak volna, eljuta éjjel Podmaniczki Mihály a királyhoz, és megmondá néki, hogy török császár immár általjött volna a Dráván. Ott nagy veszédés lőn a tanácsba, mit kellene művelni a királynak? Meg kellene ütközni a törökekkel, avagy hátra kellene menni? Mert az erdélyi vajda nem jött vala még meg, az horvátok sem jöttenek vala, sem az németek, sem a csehek. Tomori Pál azt adja vala tanácsul, hogy a király ugyan megütköznék a törökekkel, mert noha a törökek sokan volnának, de igen kevés volna a színnép közettek. A hadakozók is mindnyájan azt kiáltják vala.
Hogy immár mindnyájan megegyenesülének rajta, hogy ugyan meg kellene ütközni monda Prini Ferenc, az váradi püspek, a király előtt, csúfolkodván: Ím látom, hogy ugyan meg akartok ütközni. Fráter Pál néki viszi a sok jámbort. De annak előtte az magyaroknak csak tízezer mártíromnak innepe vala: innét tovább leszen nékik húszezer mártíromoknak innepek is, melyek e mai napon az országért víván, mind levágattatnak. Bár bebocsássátok Broderik Istvánt Rómába, hogy kérje a pápát, hogy beírja mind az húszezert (mert akkoron többen nem valának a király seregében) az kalendáriomba.
Ugyanazon napon jövének az hajók Budáról, hozván az álgyúkat, nagyokat és kicsideket, és golyóbisokat a puskaporral egyetembe, és egyéb hadi szörszámokkal. Jövének kétszáz gyalogok is, kiket bocsátott vala a Thurzó Elek, ki Budán királyné asszonnyal vala. Ugyanazon napon hozá Tomori Pál az ő seregét, ötezer embert, a király serege mellé. Vasárnapon jöve az horvátországi bán is az ő népével, mint háromezer emberrel. Véle valának valami urak is, Tahi János, Bánfi János, és egyebek is. Hétfőn jöve az Erdődi Simon is, a zágrábi püspek, az ő öccsével Erdődi Péterrel, kik valának több hétszáz lóval. Szinte akkoron jöve Aczél István is háromszáz lovaggal; és egynyíhány ezer arany forintot is hoza, melyeket ajándokba küldötte vala Bornemisza János Lajos királynak. Estve felé juta Szerecsen János is kétezer gyaloggal, kézíjesekkel. Jöve az Moré Filep is, a pécsi püspek, az öccsével Moré Lászlóval.
Mikoron eljött volna kisasszony havának az huszonkilencedik napja, mely Szent Jánosnak fővétele napja vala, a seregrendeléshöz kezdének. A török is mindjárt megmutatá magát. A nádorispán megkörülé a királlyal mind a tábort, és ujjával megmutatá a királyt, hogy jelen volna, és kész volna víni hazánkért halálig, és szép beszédekkel inté mind a sereget. Azonközbe aláereszkedék a dombról a török sereg. Innét is ütközetet fúvának és dobolának, és egyberoppona a két sereg, és nagy viadalom lőn közettek. Végre hátat kezdének a törökek adni. Imezek kedig tolongnak utánok, és a törökek mindaddig hátra mászkálának, méglen a magyarokat az álgyúk elejbe csalják. Akkoron mindjárt kisüték egyszersmind a sok álgyúkat (vala kedig több háromszáznál) az magyarokra, és az álgyúk nagy romlást művelének bennek, elannyira, hogy meg kezde az jobb szárnya tántorodni, és hátat kezde adni. Mindazonáltal erősen vív vala a deréksereg a törökek ellen. De hogy az jancsároknak seregére érének, és azok sűrén kezdének lőnyi, meglankodának a magyarok; mert szántalanak kezdének hullani az lövések miatt, és úgy kezdének hátra futni. A török lovagok kedig utánok tolyának, oldalul is ütközének nékik, és a Krassó sebedékes érre kezdék őket tolni, és szántalan sok nép oda vesze az érbe.
A futásban a király Cetriczcel egybetalála, és mikoron az érre találtanak volna, Cetricz előlméne, és általúsztata. A király utána méne, és mikoron a meredek parton ki akarna a lóval hágtatni, visszaesék a ló véle, és a királyt fegyverben az vízbe és sárba nyomá, és ott fullada meg az jámbor Lajos király. Ott megtalálák annak utána az ő testét. Tomori Pál vitézül víván, az ütközetben hala meg. Az ő fejét a császár kópiába téteté, és az ő egész táborában hordatá azt.
Másodnapon török császár elejbe hozatá a foglyokat, a nemeseket, és szöme előtt levágata tizenöt százat bennek; ezekkel áldoza az nap. A foglyok közül keveset megtarta, csakhogy azoktól megtudhatna a császár és Ibrahim basa minden szükséges dolgokat. Azok közett valának Miklós herceg, Pilecki János, és Maciucki János, mind lengyelek, királynak komornyiki. Esmet Fekete Mihály, Majtin Birtalan.
Nagy sok urak veszének kedig az viadalban és a futásban. Szalkai László az esztergomi érsek, Tomori Pál az kolocsai érsek, Prini Ferenc az váradi püspek, Moré Filep az pécsi püspek, Paksi Balázs az győri püspek, Csaholi Ferenc a csanádi püspek, Palinai György a bosznai püspek. Az urak közül Szapolyai György a szepesi gróf, Drágfi János, Ország Ferenc, Korláti Péter, Trepka András, Horvát Simon, Szécsi Tamás, Príni Gábriel, Sárkány Ambrus, Pálóczi Antal, Czetin Mátyás, az Frangapán gróf, Bánfi Zsigmond, Hampó Ferenc, Battyáni János, Slik István cseh úr. A főurak közül Balassi Ferenc, Tarcsai Miklós, Paksi János, Istvánfi János, Várdai Imre, Podmaniczky Mihály, Orlovicz György, Aczél István, Pogán Zsigmond, Tornyali János, Kálnai János, és Kálnai István, Forgács Miklós. És a fő nemesek közül vagy ötszázan. Gyalagok vagy négyezeren szálladtanak el. Az gyalogoknak hadnagyi közül nem szálladott el senki, hanem csak az Hannibál, a cypriai. Az álgyúk mind odaveszének.
Az viadalnak után harmadnapig kiszaguldának a törökek mind széljel Magyarországban. Kicsoda mondhatná a nagy kárt, melyet mindenfelől tőnek. Mind a Balaton állóvízig elszáguldának a törökek. Pécs várasát mind elégeték.
Hogy ez lönne az Mohács mezőn Szapolyai János, az erdélyi vajda, az ő nagy népével Szegednél fütezék, mert csak azt várja vala ő, hogy odaveszne Lajos király, hogy őmagát annak utána előtolhatná. Onnét éjjel elorozkodék a néptől, és úgy lőn szömbe a Szolimán császárral, és úgy köté meg az ebláncot véle, kinek az előmente és az hitván vége mint lött annak utána, azt meghalljuk, ha az Isten akarja, a krónikának második részében.
Hogy Mária királyné asszony meghallá ezt az veszedelmet Budán, igen elijede, és kifutamék Budáról, és felfuta Pozsomba az Thurzó Elekkel és az veszprimi püspekkel. Oly nagy rőmülés vala kedig az országban, hogy minden ember fut vala, ahova szömével lát vala. Az várakat mind pusztán hagyák. Esztergomból kiszekék az Orbánc András. És szerencsére talála egy szegény darabant belé, Nagy Máté, az marada benne valami koszos parasztokkal. Maga az Orbánc András annak előtte igen fennhéjaz vala, mert ez verte vala fel az Mária királyné asszonnak marháját a futásban. Visegrádot tarták meg a papok és barátok.
Mikoron Szolimán császár Budára feljött volna, pusztán találá mind az várast, mind az várat. És általhídlalá az Dunát Pestnél, és sok népet általbocsátván, mind feldúlatá és elrablatá a Tisza–Duna kezét és mindeneket elveszte tűzzel és fegyverrel. És mikoron mindnyájan visszajöttenek volna a rablásból, zsákmánt tőn mind a budai, mind a pesti kazdagságokban, és felgyújtván az városokat, minden népével visszaméne Törökországba, és a puszta földet és a füstelgő üszegöket hagyá hátra Magyarországban.
Finis
Kolozsvárott végezé Heltai Gáspárné Anno 1575.