Készült: Pécs, 2004. december 13-án.
Felolvassa: Ambrus Attila József
Puha, csillogó hó lepte be az utcákat. A fenyőfák ágaira is rátelepedett, és a hópelyhek táncot jártak a kerti bokrok körül. A faluba észrevétlenül belopakodott a decemberi este. Lassan minden elcsendesedett, bezártak a boltok és a könyvtár.
Kellemes karácsonyt! köszöntek el az utolsó olvasók, akik könyvekkel a hónuk alatt hazafelé indultak.
Kellemes karácsonyt! válaszolta a könyvtáros, és elfújta a díszgyertyát az asztalon. Lekapcsolta a villanyt az olvasóteremben, felöltözött, és bezárta az épület ajtaját. Hazafelé indult, csizmája belesüppedt a frissen esett hóba.
Halljátok, amit mondok? kérdezte egy vékonyka hang a sötét teremben.
Ki beszél? kérdezte egy újabb hang.
394es vagyok, a felső sorból mondta az előbbi.
Fúj! Nőkérdés! mordult egy tekintélyesebb hang.
Én a szakácskönyvek nevében tiltakozom a nőellenes nyilatkozatok miatt. Beszélgessünk inkább másról kapcsolódott be egy kövér, agyonolvasott, rongyos szakácskönyv.
Bizony, lesz időnk bőven beszélgetni, mert a könyvtáros szabadságon lesz karácsonytól újévig tette hozzá egy vadonatúj krimi.
Na, akkor aztán megnézhetjük magunkat! sipítozott egy szerelmes regény. Teljesen be fog temetni minket a por.
Csak ne kényeskedj, húgom szólt a harminckötetes lexikon. Én évtizedek óta porosodom itt, alig nyit ki valaki.
Téged legalább nem tesz tönkre senki. Majd leselejteznek, és végre lesz helyem! mondta egy vadonatúj, pöffeszkedő szótár. Én úgyis manapság rém fontos vagyok.
Ugyan, ugyan, ne túlozz! Ki tanul manapság hottentotta nyelvet? kérdezte gúnyosan egy verseskötet.
Te, te jobb lesz, ha hallgatsz! Téged még senki nem olvasott el vágott vissza a szótár.
Na de barátaim, ne vitatkozzatok! Mindenki fontos a maga polcán, ne veszekedjünk! próbálta lezárni a vitát egy vaskos, öreg életrajzi regény.
Pillanatnyi csend támadt, halk suttogás hallatszott innen is, onnan is.
Igazad van, bátyám mondta egy útikönyv. Nem is mi vagyunk egymás ellenségei, de nem ám. Inkább az olvasók azok, akik tönkreteszik az idegeinket, és folyton elrontják a kedvünket. Belőlem például egy csomó oldalt kitéptek. Igaz, sokat utaztam már életemben, de nincs benne semmi örömem. Mással nem történt hasonló csúfság?
Dehogynem! szólalt meg egy bátor regény. Én sok időt megértem már, sok minden történt velem. Ötven éve itt lakom a könyvtárban, és sok lakásban is jártam már. Amikor új voltam, mindenki engem akart kikölcsönözni. Égszínkék volt a táblám, és arany betűkkel volt ráírva a címem. Talán a tengerről szólok, mert mindig sóhajtoztak az olvasóim, hogy "Ó, a tenger, a tenger...!"" Voltak, akik nagyon vigyáztak rám, egyszer még egy zsebkendőkkel teli, puha fiókba is betettek. De egyszer elvitt egy fiú, ő nagyon gonosz volt velem. Összefirkálta a gyönyörű borítómat, és a lapjaimra is tintával rajzolt valamiket, és...
Elég! vágott közbe egy fizikai képletgyűjtemény. Hallgatni sem bírom, a legjobb barátomat is ilyesmi miatt kellett kiselejtezni.
Velem még rosszabb dolgok is történtek mondta halkan egy rózsaszínborítós romantikus regény. Engem például a nők mindig eláztatnak könnyeikkel olvasás közben.
Hallatlan! méltatlankodott egy állatos képeskönyv. Engem meg a múltkor alátétnek használtak egy nehéz diavetítőhöz. Majd beszakadt a hátam. Pedig én németből lettem lefordítva!
Az teljességgel mindegy mondta egy szociológia jegyzet. Én eredetileg amerikai vagyok, mégis folyton összefirkálnak. Minden sort aláhúzkodtak már bennem. Az egyik ember az egyik részt találja érdekesnek, a következő egy másikat. Csupa tinta már minden lapom. Egyik nap megjegyezte a könyvtáros, hogy "Na, ezt már el sem lehet olvasni!"
Egy pillanatra csend lett, és a könyvek meghallották, hogy valaki sír.
Ki pityereg? kérdezte a művészettörténeti enciklopédia. A kérdésre nem jött válasz. Ki az? kérdezte újból.
Csak én vagyok, egy könyvborító itt a szemetesben válaszolta nagysokára egy hang. Tegnap valaki ellopta belőlem az összes lapot.
Mi a címed? kérdezte megilletődötten egy vallástörténeti kalauz, mert ilyen szörnyűségről még nem is hallott.
Nem tudom pontosan elolvasni a saját borítómat, rengeteg szám és táblázat volt bennem, legalább is azt hiszem.
Akkor te a statisztikai évkönyv lehetsz. De kinek kellettél? kérdezte egy viccgyűjtemény. A kidobott borító erre még hangosabban kezdett zokogni.
Figyeljetek, testvéreim! szólalt meg az egyik mesekönyv, aki eddig csendben hallgatott. Büntessük meg a hálátlan olvasókat. Ha újév után megint kinyitják a könyvtárat, tüntessük el az összes betűnket. Van itt valahol egy nagy varázslókönyv, biztosan segítene... Ha az emberek hazavisznek, hogy meglepődnek majd, hogy nincs bennünk semmi, amit elolvashatnának.
A könyvek sokáig vitatkoztak ezen a javaslaton. Még karácsony este sem tudtak megállapodásra jutni, de szilveszterre megszületett a döntés.
A hó csak hullott, egyre hullott, már teljesen belepte a könyvtár lépcsőjét. Az emberek az ünnepek alatt nem is gondoltak a könyvtári könyvekre, mindenki csak az ajándékokkal és a kocsonyával bíbelődött. Újév után azonban nagyon meglepődtek, mikor hazavitték az első kölcsönkönyveket.
Mi lesz most? Mit csináljunk? szaladgáltak az utcákon. Annyira kétségbe estek, hogy nem is vették észre, hogy közben elállt a hó, és olvadni kezdett az ereszek alatt a jégcsap.